A 3. gyűrűszint kis szegletét foglalják el az üzletek, mivel nincs sok belőlük. Használati tárgyakra, Kancellária által engedélyezett legújabb technikai újdonságokra, ruhákra, szépészeti termékekre, lakberendezési és egyéb 3D nyomtatott apróságokra, játékokra költhetik itt az emberek a munkájukért kapott krediteket. Továbbá ezen a részen van lehetőség elmenni fodrászhoz, manikűröshöz, és már szinte egybefolyik a wellness-részleggel a gyógymasszőr kis terme.
*Gondoltam ma egy merészet és kihasználtam a kevés időt, amit a Dominiumon tölthetek. Anyáéktól indultam, a megkívánt és amúgy élvezetes családlátogatásból, s miután konstatáltam, hogy apám ruháinak mérete nem éppen megfelelő. A kölcsönvételből így lett vásárlási szándék, elküldtem egy hívójelet a megbuherált takarítórobotnak, ami az általam kiadott „szabadnapjai” alatt végzi a rendes munkáját. Szmötyire álltam és elindultam a 3. Gyűrűszintre, hogy felkeressem a ruhaüzletet. Nem kis feltűnést keltettem utam során, amit bájos mosollyal és integetéssel kísértem, suhantam a folyosókon mint egy kecses, női sikló…ha lenne olyan. A kívánt gyűrűszinten aztán továbbmentem az üzletek sora előtt, míg végre elértem ahhoz az üzlethez, ahol a Jenkins vacsorára vettem magamnak a ruhát, és ahol szájtátva bámultak rám, amikor közöltem, hogy kihez vagyok vacsira hivatalos. Most sem lesz ez másként, a szájtátva marad, csak az alkalom helye és a vendég személye változik. Az üzlet előtt megállítottam Szmötyit és kecses kis ugrással a padlón termettem, majd hasonlóan légies mozgással – már amennyire lehetséges bakancsban – tértem be az üzletbe. Már anyáék ajtaja előtt felvettem magamra az ördögi és fenomenális jókedv mosolyát, ez az üzlet előtt csak tovább fokozódott, csiklandozott a nevetés. * -Hellóka! Hogy s mint? Megint én, megint ruhát kérni jöttem. *Két kezemmel megtámaszkodtam a pult tetején, picit előrehajoltam és belevigyorogtam az eladó arcába. *-Egészen hétköznapit szeretnék, átlagos fazonút, de legyen minőségi. Kredit nem számít! *Gavallér vagyok nagyon.*
Ki ne ismerné a márkát, sőt, mondhatni már-már brand-et, mely minden minőségi ruhaneműn hol látható formában, hol pedig diszkrétebben rejtőzve, de azért ott díszeleg: DeVitto. Ez a szó egyet jelent a stílussal, a merész újítással és valami megfoghatatlan egyediséggel, melyet csak úgy aposztrofálhatunk, hogy "ez olyan DeVitto-s". Összetéveszthetetlen formák és színek kavalkádja adja azt a letisztult egységet és egyediséget, melyet mindenki viselni szeretne szerte a Dominiumon. - "Üdvözöljük a DeVitto-nál, ahol csak a kreativitása szab határt." - szól a jólbevált mantra-mottó, melyet az eladópultban álldogáló ifjabb DeVitto széles, vakítóan hófehér harminckettes villantással ad elő az újonnan érkezettnek. - A legjobb helyen jár, ha új ruhában gondolkozik. - az érdeklődőn csillanó sötétbarna szempárhoz egy határozottan zselézett, vagy valami sokkal durvábbal és tartósabbal bekent koromfekete haj, ceruzabajusz, és a bal fülben karikán lógó kiskereszt fülbevaló az mely az üzletet hamarosan apjától átvevő férfit jelen pillanatban a legjobban bemutatja. - Azt hiszem, tudom mit szeretne, hölgyem. - nem rest azonnal viszonozni a közelhajlást, de közben már alig láthatóan int is az egyik testőrének, hogy zárja a boltot és húzza be a függönyöket. - Azt mondja a kredit nem számít? - a néhány másodpercig tartó szemkontaktust egy hamiskás mosollyal zárja, majd vállára dobja a közelben lévő szabócentijét, megigazítja a tarka-barka mellényét és a pult alatt megnyom egy gombot, mely feltár egy -a hétköznapi vendég számára láthatatlan- jól megvilágított, szépen berendezett új szobát. - Tudja, bájos hölgy, szabóságunkat az itt élő polgárság már régen és nagyon is jól ismeri, azonban az igazi dobás az lenne, ha a Kancellária ruhái is itt készülnének nálunk. - nem kertel, nem beszél mellé, mint tette azt korábban szinte minden esetben az apja. Ő mást képvisel, ha a Földön lennénk, talán azt lehetne mondani, hogy az egyenesség az ő asztala, na meg a lobbi és a lehetőségek azonnali megragadása, mint például ez is. - Látja, itt minden megvan, amire szükség lehet. - mondja, miután belép a nagyjából ugyanakkora helyiségbe, mint az üzlet maga és szélesen, légies mozdulattal, akár egykoron a színészek a színházan, széttárja a karjait. - Engedje el a fantáziáját és válasszon. - ha már itt tartunk, van mit nézni, van mit tapogatni, megcsodálni és órákat eltölteni ebben az eldugott kis női mennyországban. - Legutóbb nem volt alkalmunk mindent megbeszélni, esetleg most lenne rá lehetőség? - ha csak a fele igaz volt legutóbb annak, amit legutóbb állított, amiről fecsegett és amiről akkor szájtátva hallgattak és nézték egymást, nos, máris sokkal közelebb került a Kancelláriához, mint az apja az elmúlt sok-sok év alatt bármikor is. És mivel életben maradt az állítólagos találkozó után, amivel ugyebár nem viccelődnek errefelé a népek, óriási üzleti fogás lehet neki a lány, melyből egy eredményes, mindkét fél számára jól jövedelmező üzleti kapcsolat is kialakulhat.
*A pasi igazi kuriózum a maga nemében, nem véletlenül kedveltem meg már az első alkalommal. Azt viszont nem hittem, hogy még egyszer az életben visszajövök. Az ötlet hirtelen jött és befészkelte magát az agyamba, a vállamon hagyva lógni a kis ördögöt. Nos, itt vagyok és egy mosollyal az arcomon hallgatom a köszöntő szöveget, majd libbenek is a pulthoz, akármihez, ahol DeVitto az ifjabb le szokta bonyolítani az ügyleteit. Legutóbb oda volt meg vissza attól a ruhától, amit rám öntött, megkérte az árát rendesen, de megérte. * -Tudom, azért jöttem. A múltkori csodás darab volt, ha látta volna a pasim arcát…ssszzzz…majdnem elcsöppent a nyála. *Felnevetek, a kacaj őszinte. Oké, Jenkins nyála nem csorgott, de majdnem. Kis túlzás még elmegy udvarlásnak, hogy DeVitto ismét alkosson, bár most nem kell hernyóból pillangót varázsolnia. Micsoda önirónia! Belefogok a mondandómba, de a pasi haja minduntalan elvonja a figyelmemet. Vajon mivel lőtte be? Pillanatokkal később bizalmas viszonyba kerülünk, ahogy ő is előrébb hajol. Magabiztosságán csak kuncogni tudok. Azt kétlem, hogy tudja, sőt mi több, még véletlenül sem tudna ráhibázni, de meghagyom a szórakozást magamnak.* -Nosza, találgasson. *A vigyor az arcomon marad akkor is, amikor mögöttem csukódik az ajtó, és a függönyök kint rekesztik a többi, potenciális vásárlót. A kérdésre bólogatok, sejtelmesen mosolygok és még kacsintok is a pasira, végül elakad a tekintetem a fülében lógó kis kereszten. Tutira családi ereklye. Azt hiszem ez volt a varázsszó, mármint a kacsintás és a számla végösszegének szabadon hagyása. Némi tollászkodást követően feltárul előttem a titkos szoba.* -Aztarohadt! Ezen a vén bárkán mindenhol van titokkuckó? *Elámulok, tátom a számat és követem a fülfityegős, olajos hajú, mellényes pasit. Aztán olyat mondok, amitől berosál, vagy legalább kigúvadnak a szemei, ahogy az enyémek az imént.* -Épp azon vagyok. Simán elintézem. *Körülnézek a biztatásra, de sajna a női ruhák most nem játszanak a tervemben. *-Már elengedtem, azért jöttem ide, mert tudom, hogy maga bármit meg tud szerezni és bármit el tud készíteni. Ez a két tulajdonság pedig óriási kincs lehet és megcsinálhatja vele a szerencséjét. *Dőlök neki lazán a falnak valahol a férfi rész mellett. *-Mindenre van lehetőség, momentán ráérek. Kellene nekem egy laza, egyszerű de elegáns öltözék…egy férfi számára. *Megugráltatom a szemöldökeimet jelezve, hogy a jelentős rész még csak most fog következni.* -Helyezzük a hangsúlyt a hanyag eleganciára, a márkára, de ne a divatra. Egy szép naci, egy ing, kiegészítők, és semmi nem lehet fekete. Ja, és meg kell szereznie a pontos méretet is, mert az nem áll rendelkezésemre. Na és mi lenne az amit legutóbb nem volt alkalmunk megbeszélni? *Megtapogatom a kínálatot, alaposan megszemlélem míg magához tér az emberem.*
Miközben Raven meséli a legutóbbi ruhacsoda keltette reakciót, azt veheti észre, hogy minden egyes szaván csüng az ifjabbik DeVitto, mindemellett pedig az a fajta figyelem övezi mondatait, melyet egy nő minden körülmények között elvár akkor, ha ilyesmiről beszél. - Ezaz! Ponosan ezaz, amiért mi itt a DeVitto-nál dolgozunk! - reagál temperamentumos vérét kicsit sem meghazudtolva, a számára is csodálatos hír hallatán. - Az efféle sikertörténetek adják az inspirációt a következő kollekcióhoz. - széles gesztikulációk sora távozik a Raven melletti végtelenbe, ahol szinte megelevenedik a szabó előtt az, amit rajta kívül csak az elégedett ügyfelek láthatnak és érezhetnek. - Szeret játszani, ez tetszik! - egy huncut mosollyal egybekötve már érkezik is a menetrend szerinti kacsintás, ami után kissé kihátrál az aurából és találgatásra adja a fejét. - Lássuk csak, bizonyára az illető egy tehetős... férfi. Átlagos fazonnal, hétköznapit, nő a nőnek sosem rendel. Ez amolyan szabályszerű és merőben gyanús az, aki ilyet fontolgat és választ a DeVittonál. Tehát az illető, egy tehetős, mindenképpen Dominiumi, férfi. Dominiumi, mert a Perda köztudottan stílustalan, csúnya szóval élve, rongyos, egyszerű, vagy éppen célszerű, de jó minőségű, de katonai darabok. A végletek helye az a hely, sosem volt és nem is lesz piac a számunkra. - jobbját maga elé emeli, mutató és középső ujját pedig állán támasztja meg, miközben gondolkozik. - Magas rangú, sőt, talán a legmagasabbik egyike, kinek a ruha készül. - sokat sejtetően biccent és emeli meg szemöldökeit, bár a korábban már elejtett vacsora miatt szűkül a kör a fejében is, ezért a merészség, bár a rákérdezést nem engedi meg magának. Ő a vadászatot az élményért, a kedvtelésért szereti, a zsákmányszerzést az amatőrökre hagyja. Lenne ugyan tippje, de széttárja karjait és gondolatainak sodrását megállítja, hogy, ha akarja, akkor az ügyfél árulja el, ki is lesz az a szerencsés, akit DeVitto fog öltöztetni. - És még csak nem is látott mindent, kedves! - ha van csillagközi-rejtélyesség, akkor ez az ipse kimeríti azt minden jellemzőjével együtt, mert valamiért nagyon úgy fest, hogy nem csak a levegőbe beszél, ha azt állítja, hogy nem látott még mindent a kedves vásárló. Majdnem igaza lesz Raven-nek, mert csupán egy paraszthajszál választja el attól, hogy berosáljon, ugyanis ilyen közvetlen és ekkora üzleti lehetőséggel kecsegtető viszontválaszra nem számított. Még a fülfityegő fittyentője is egy álló másodpercig megdermed, míg megfogalmazódik benne a következő kérdés. - Megszerezni a pontos méretet? - pillant vissza hirtelen a sok-sok ruhanemű kizárása közepette, de igazából ő már tudja, hogy mire is gondol az, aki egyelőre még csak körülírta mire is gondol. - A méret megszerzése a lehető legegyszerűbb, ha tudjuk ki az illető... - nincs benne nagy hókuszpókusz, mint mindennek, az efféle programoknak is meg van a maguk ára és pont DeVitto csapatának ne lenne meg ez a fejlesztés? - Mit szólna egy vacsorához, ahol elmondanám, hogy mire is gondolok pontosan. Szigorúan üzleti vacsora, a kellemetlenségek elkerülése végett nálam, semmi nyilvánosság, semmi pletyka... én főzök... - ó nem, nem ezzel az átlátszó módszerrel édesgeti magához a gyanútlan vendéget, hogy aztán a vacsora ideje alatt különböző praktikákkal ledumálja róluk a bugyogót. Nem, ha üzleti a vacsora, akkor bizony üzleti vacsoráról lesz szó és a Kancellária közelségét szimatolva egy ilyen apropót meg kell ragadni.
*Elég volt egy kicsit dicsérnem a ruhát amit legutóbb szereztem innen, egy pici sikerélményt mesélnem, és DeVitto-ból máris kitört a lelkesedés. Nem mondom én is élveztem Jenkins tekintetét, amit nem tudott elrejteni a meglepetés erejétől, de erre is számítottam. DeVitto arcáról azonban jó ideig nem lehet letörölni a vigyort, az biztos, legfeljebb ha valami titokról lesz szó és elkomolyodik…és titokról _lesz_ szó, csak találja ki mit akarok. Átadom hát a találgatás örömét és izgalmát neki, én meg a bezárt ajtótól kicsit sem zavartatva magam, figyelem őt és lopva a többi ruhát. * -Maga is szeret játszani, le sem tagadhatja. *A kacsintásra elkaccantom magam, amúgy meg hagyom a vigyort az arcomon, és néha csak bólogatok jelezve, hogy jó úton jár. Hihetetlen, hogy milyen csavaros az észjárása, és megfordul a fejemben egy gondolat, ami már csak azért is ragadja meg a figyelmemet, mert első megérzés, és azok mindig jók. Noha elterveztem mit is fogok mondani, most hozzáteszek még pár mondatot és Denisovra gondolok, meg az ő informátoraira. Ha szerencsém van, nekem is lesz egy olyan, akiről majd szemöldök ugráltatva mesélhetek. A magas rangú meghatározásnál pici szünetet tart és engem les, hogy vajon jól tippelt-e…úgy döntök még nem adom meg a kegyelemdöfést.* -Egész jól halad Mr. DeVitto. Maga nagyon okos és nagyon ravasz. *Játékosan megfenyegetem a mutatóujjammal, majd a boltját dicsérem kicsit, hogy pácolódjon még a levében. Annál ütősebb lesz amikor közlöm a tényeket, a kérésemet és a csavart az egészben. * -Szeretnék majd mindent látni Mr. DeVitto. *A történetben nem egy csavar van, hanem mindjárt kettő, az egyiket közlöm is, miszerint méret nem áll a rendelkezésemre, de bízom abban, hogy ő majd megszerzi. Persze nekem sem kerülne sokba, de így sokkal izgalmasabb…neki. S már a első találkozásunkból leszűrtem, hogy DeVitto imádja az izgalmas vevőket. * -Nagyszerű! Tudtam, hogy megbízhatok a képességeiben. *S már mondanám, hogy kinek és mikorra és a többi, és a többi, ám egyrészt a kis fülbevaló és a fényesre suvickolt haj megbabonáz, másrészt DeVitto olyat mond aminek nem tudok ellenállni, és további izgalmakat szimatolok. Ha már ilyen titkolózósra vesszük a figurát, ám legyen, jól jön a későbbi terveimhez. Játsszunk! Leseprek egy soha ott nem volt szöszmöszt DeVitto válláról, szélesen elmosolyodom, vakító csillogásra állítom a tekintetem, mellyel egészen belemélyedek az övébe.* -Maga főz? Tudja, hogy ezzel levett a lábaimról? Semmi nyilvánosság, semmi pletyka. Ez a döfi nekem. *A hangom babonázóan búgó – oké, ezt még gyakorlom – de mindig kell egy első tesztalany, DeVitto pedig remek alapanyag. *-Vacsizzunk.
Le sem tagadhatná, hogy imád játszani, amit a ravaszmosolyú kishölgy észre is vesz rajta. Persze nem bánja, hisz ritkán jár az üzletében hozzá hasonló játékos partner, kinek hitvallása a veszélyesen élés, mert bizony, aki manapság magas körök gyűrűjében is megfordul, nem holmi hétköznapi, hanem igazi DeVitto-lány. - Az élet maga egy nagy játék nemde, kedvesem? - ceruza bajsza kissé magasabbra emelekedik alig látható mosolyával egyetemben, majd egyelőre nem mond mást, csak testsúlyát helyezi át egyik lábáról a másikra és fürkészi a huncutul csillanó szemeit vásárlójának. - Ó, nagyon kedves, magácska pedig igazán megnyerő! - kacsint újfent, de most valahogy úgy sikerül a művelet, hogy a fülbevalója is belecsillan. Kicsit át is lát a szitán, de kétség kívül el is tud merülni a dicséretek birodalmában, amiben most is olyan jól érzi magát, hogy rögtön hátúszást produkálva felejti el a mindennapok gondjait és már az új termékkollekcióján elmélkedik. - Ez nagy örömmel tölt el, de tudja mit? - színpadiasan emelkednek karjai és egy félpördület után a kezébe vesz egy megfelelő méretűnek, színűnek és fazonúnak gondolt méregdrága ruhácskát. - Kezdjük ezzel a formás kis darabbal, ami, ha tetszik, máris az ön DeVitto gyűjteménye ékes tagjává válhat. - Raven, mint nő azonnal láthatja, hogy a soron következő vacsorameghívás csupán formalitás, nincs "nem" válasz, csak "igen", és erre ez a ruha a biztosíték, amit a férfi kezei között tart. - Egy vacsorához, esti találkához kitűnő választás lehet, de a lehetőségek tárháza szinte végtelen, hiszen ez nem is ruha, hanem DeVitto. - szinte észrevétlenül, egyik pillanatról a másikra hajol zavarba ejtő közelségbe, hogy személye legyen a garancia a kínált ruhaneműre. - Oh, Bella Signora! - kézfejét látványos mozdulattal csapja homlokához, fejét annak rendje és módja szerint kissé oldalra hátra dönti és utat enged temperamentumának. - Végtelenül lekötelez, ígérem, nem fogja megbánni! - érzéki mozdulattal, szinte légiesen, alig hozzáérve kapja fel a vacsorameghívást elfogadó lány kacsóját és törzsét némiképp előre döntve, úriember módjára leheli Raven kézfeje fölé a "köszönöm" csókocskáját. - Ma este, pontban nyolckor! A cím most érkezett a személyi PDA-ra. - sokat sejtető mosoly kíséretében pillant a pittyenő szerkentyű irányába, ami újabb kérdéseket vet fel. Mégis honnan tudta, hogy itt a PDA? Ki küldte át ilyen gyorsan a címet és mégis hogy lépett kommunikációs kapcsolatba a minden bizonnyal védett szerkezettel? Nos, a DeVitto-titok nyolc után talán megfejthetővé válik.
-Ahogy mondja. *Vetek rá egy széles mosolyt, remélvén, hogy elkápráztatom vele, ne csak én babonázódjak a csillogó fülbije miatt. Gyanús nekem az az ékszer, ha sokáig csillogtatja, a végén még kikapom a füléből. Tutira azért hordja, hogy jól meghipnotizálja a határozatlan vevőit, én viszont nagyon is határozott vagyok. Vagy még sem? Megnyerő az biztos és kedves is, mivel szeretném lerendezni végre azt amiért idejöttem, de a kis ceruzabajszos…múltkor sokkal könnyebb volt és gyorsabb a vásárlás. Baszki. Pedig még udvaroltam is neki, erre mit csinál? Vacsizni hív. Nem akarom elrontan a kedvét, mert a végén még rámsóz valami nagyon drága ízléstelen holmit, bosszúból amiért nem értékelem a sármját…de én értékelem! * -Nem tudom mit!? *Válaszolok neki gyanakodva arra a kérdésre amit ő költőinek szánt és megemelt szemöldökeim alól figyelem a furcsa mozgást, a karlendítést és a pörgést, amivel fél másodperc alatt kap le egy ruhát a helyéről. Első látásra sem a kancellárnak szánta. Megemelkedett szemöldökeim egyike megelőzi társát és még feljebb ugrik, színpadiasan a szívemhez kapok és ámulok. A darab csodás, bár nem az én hétköznapi ízlésemnek való, és nem is a soron következő Jenkins vacsira…de majd egyszer, persze a gyanakvás tovább él bennem és amúgy sem bízom a kereskedőkben. Másrészt nincs is DeVitto gyűjteményem, hiszen egy darab még korántsem nevezhető gyűjteménynek.* -Tetszik, de mennyiért is tetsszen? *Nem, nem hiszem el, hogy csak úgy nekem adja a méregdrága darabot, legfeljebb ha kancellárné lennék, mint ahogy nem vagyok. Persze attól még a vacsi áll…én meg rögtön eldobom magam a kézcsókjától. Te jóég! Itt mindenki szívott valamit? Mostanában a pasik fele a kezemet csókolgatja. Zavart vigyort eresztek meg, elhúzom a kezem és csak a neveltetésem miatt nem nyúlok azonnal a pittyenő készülékhez, amit viszont kellene. A szövegre gyanakodni kezdek, de nem fogok most kapkodni, elvégre minek is kérdezzek rá bármire is, ha DeVitto titkolózni akar? Másrészt, kiderítem mire eljön a vacsi ideje. Előrehajolok hát, hogy egészen közel legyek az arcához és a szemeink egy vonalban legyenek, a mosoly marad, épp csak a zavartból ravasz lesz és a mutatóujjammal megböködöm a szabók gyöngyének mellkasát.* -A Bella Signorina azt mondja, hogy ott lesz a vacsin pontban nyolc körül, és addigra minden titkára fényt derít. A rucit meg köszi! *Elveszem a kezéből, ha fizetni kell érte, majd ráíratom Jenkins számlájára, észre sem fogja venni, ha meg nem, hát én leszek DeVitto élő reklámbabája. Azzal gy puszit dobok a levegőbe és már fordulok is a sarkamon, hogy elhagyjam a bűn barlangját és csendes magányomban az üzenetküldő nyomába eredjek. *
Most már tényleg nincs túl sok időm addig, hogy betöltsem a 17. életévemet, és mivel akkor kiházasíthatóvá válok, a szüleim úgy gondolták, ideje összeszednem magam. Nem mintha bármi gond lett volna velem eddig - én legalábbis nem éreztem -, de ők úgy gondolták, hogy figyelemfelkeltőbben kellene öltözködnöm és rám férne némi csinosítás is. Fodrász, mely rendbeteszi a hajam és pár gyönyörű, nőies ruha. Bár nincs túl sok pénzünk, de erre már régen tettek félre, így nem volt más választásom, mint a kreditekkel a zsebemben megindulni az üzletek felé. Anyám meg is mondta, hogy addig haza ne menjek, amíg nincs pár csinos ruhadarab a táskámban, na meg a hajamat se csináltattam meg. Más lányok ennek bizonyára nagyon örülnének, de én... én csak a fájó végzetemet látom magam előtt. Nem hiszem, hogy olyan férjem lenne, akit kiskoromban elképzeltem magamnak vagy aki olyan szerető férfi, mint mondjuk Richard, a Sors nem ilyen kegyes... hozzám nem. Pedig régen sokszor álmodoztam a hercegemen, de a valóság mindig felpofozott és visszarángatott a való életben, mely a kötelességekről szól. Hiába szeretnék genetikus lenni, erre oly kicsi az esélyem nőként, legalábbis a gyerekszülés előtt, és az idő ellenem beszél. Vajon mit hoz számomra a következő év? Fájó, nehéz gondolatokkal érkezem meg a harmadik gyűrűszintre, ahol a fodrász lesz az első, akinél járok. Nem csinál túl sok extrát a hajammal, vág belőle, ahol tört a vége, majd ad némi fazont neki, én pedig mehetek is tovább, egyenesen egy elegáns ruhaszalonba, ahol férfiak és nők számára is akadnak különféle viseletek. Anyám egyik barátnője dolgozik itt, ki már elő is készített jöttömre több csinos ruhadarabot, melyek közül most egy szürke kerül rám. Valóban csodás darab, de annyira más, mint amilyen én vagyok. Térdeimig ér egyébként a ruha, vállaimnál pedig nem tartja semmi, csakis a fűzős rész hátul, melytől levegőt se oly könnyű vennem. Fekete magassarkú cipő is van hozzá készítve, így azokba belebújva nézem meg magam a tükörben, de... mégse teljesen önmagamat látom, hiába mondja Penelope, hogy mennyire gyönyörű vagyok benne és hogy milyen jól áll. Csak apró mosollyal ajkamon köszönöm meg szavait és alig várom, hogy kijussak ebből az üzletből. De addig még vár rám néhány ruha, attól tartok, hogy nem menekülök olyan könnyen.
Mindig is utáltam a születésnapokat, kiváltképp a sajátomat. Emlékeztető, hogy ne felejtsem el a múltat és azt a sok … Inkább hagyjuk. Anya kérése miatt vagyok most az Üzletsoron, hogy valami rendesnek mondható ruhát vegyek magamra. Eddig nem találtam semmit, de addig nem mehetek vissza, míg nem veszek egy zakót és valamilyen inget hozzá. Eddig sem voltam valami dísz-egyenruhás balfék, és nem is akarnék hasonlítani egyik kultúrmadzagos pingvinhez se, mint az apám, vagy akármelyik talpnyalója. Amúgy meg nem is sietek, és legalább kimozdulok a szobámból, ahol a napjaim túlnyomó részét töltöm. Általában a laborban vagyok, de ma kénytelen voltam mellőzni a megszokott környezetemet és idejönni a sok bárgyú birka közé. Persze, ez is csak egy hasonlat a sok csont és izomszövet összességére. Ezen merengve – egy üdítővel a kezemben- haladok a boltok előtt, inkább csak nézelődve, mint konkrétan vásárlási céllal. Eddig sem akartam idejönni, és ha nagy szerencsém van, akkor hamar bezárnak az árusok, és végre megszabadulnék az örökös nyaggatástól, amit a napokban hallgatnom kellett Anyától. Értem én, hogy látni szeretne valami elegánsabb cuccban, de nem érti meg, hogy én nem vagyok olyan, mint az ősöm. Kirázna tőle a hideg, ha meglátnám magam talpig öltönyben. Fújj!! Ez nem én vagyok! *állok meg az egyik kirakat előtt, ahol egy bábun meglátok egy sötétkék öltönyt, fehér inget és hozzá való nyakkendőt* A picsába! * húzom le a maradék italomat, majd belépek a bolt ajtaján. Máris utálom ezt a napot, és ha jól sejtem, akkor csak most jön a feketeleves…. *csörgés* Ránézve a kijelzőre, máris tudom, hogy ki keres…. – Szia Anya! ….Oké. Jó!… Tudom!….. Majd megyek. – teszem zsebre az eszközt, majd leemelek egy vállfán lógó zakót. Legalább megpróbálom, ha nem is fűlik hozzá a fogam. Keresek egy üres próbafülkét és széles nagy pofavágások közepette felveszem magamra. Kicsit nagy rám, de nem izgat nagyon. Arról volt szó, hogy vegyek valamit, eddig kipipálva. Már csak egy inget kellene találnom és azt a zsinórt. Lelkesedés hiányában –és persze rohadtul nem figyelve- nekiütközöm valakinek, aki éppen a függöny mögött sétált el, amikor kifelé jöttem. Meglepett, hogy „lepattant” rólam, bár nem vagyok egy kigyúrt állat. – Bocs. – gyorsan kinyúlok egy felakasztott ingért, és vissza bújuk a fülkébe. Annyira nem figyelem, hogy kit löktem meg, mert jobban izgatott, hogy félmeztelenül állok éppen a tükör előtt. Inkább csak akkor figyelek fel, mikor egy lány hangja válaszol, ha éppen nem küld el engem a fenébe…. Máris egyel több strigula ennek a napnak.
A hozzászólást Christopher Hart összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 27, 2019 11:45 pm-kor.
A ruháknak, amiket ma veszek, tökéletesen kell állnia, de Penelope ismer már, akár csak az alakomat, így már az első ruha csodás, de számomra mégis túl komoly. Kicsit zavarban is vagyok, miközben ide-oda sétálok, csak hogy még jobban meg tudjon nézni, és az egyik ilyen utam során érzem meg a lökést, melytől kissé arrébb is botladozok, de azért el nem terülök a földön. A függöny megmoccan, egy srác hangja pedig kihallatszik mögüle. - Öhm, semmi baj, megvagyok... - felelek neki kicsit bizonytalanul, majd Penelope is fejet csóvál és halkan megjegyzi, hogy "óvatosabban fiatalember". Én már későn pillantok arra, így fogalmam sincs, hogy ki van a függöny mögött, de nem is tudok rá figyelni, mivel Penelope kis időre magamra hagy, hála egy beérkező gazdag polgárnak, aki elsőbbséget élvez, én pedig szerinte úgyis tudok várni. Amúgy is olcsóbb lesz a ruha, hála az ismeretségnek, de ehhez türelem is kell. Leülök hát így, ahogy vagyok az egyik fotelbe, majd tekintetem a függöny felé téved, majd néhány perc múlva felkelek és inkább a függönytől pár méterre lévő szekrényhez lépek, melyre több ruha is fel van akasztva. Mindegyiket Penelope készítette ki a számomra, hogy próbáljam csak fel őket. Akad közöttük diszkrét, csinos darab, de hivalkodó is, aminek láttán csak elhúzom a számat és mintha némileg még fejemet is megcsóválnám.
Elég unottan és bosszankodva veszem magamra a kiválasztott ruhadarabokat, pedig semmit nem akarnék jobban, mint kivonulni a boltból és elfelejteni a mai napomat. Erről persze már lemondhatok, mert Anya elég kitartó ahhoz, hogy ha nem veszek valami göncöt, akkor képes és kiplakátozza az egész szobámat cetlikkel, amikre felírja, hogy „nyomás venni ruhát magadnak, vagy én veszek!”. Már csak az hiányozna, hogy ideállítson és felpróbáltatna velem vagy egy tucat rongyot. Ahhh! A magam elé motyogott puffogásom közepette meghallom annak a lánynak a hangját, akit majdnem fellökve arrébb tessékeltem, mikor kinyúltam a függöny mögül. -Akkor rendben. Bocs. –hadarom el félhangosan, bár annyira leköt az ing gombolása, hogy akaratlanul is kiszalad belőlem a nem tetszésem. -A francba! Fenébe ezzel az inggel! – rázom meg magam a tükör előtt, hátha eltűnik rólam ez a viselet és ismét a megszokott pólómba lehetek. –Aki ezt kitalálta, az életében nem vett magára kényelmes cuccot!- motyogom magam elé, de jobb ötlet hiányában egy kis segítséget kellene kérnem, hogy végre vegyek valamit és szabadulhassak innen. Igaz, hogy soha nem volt erősségem a divat vagy éppen a vásárlás és ezt ma sem fogom elkezdeni. Már rég kiviharzottam volna a boltból, ha nem lenne fontos Anyának ez a mai nap. A fene se akar bájologni a születésnapján, amikor sokkal fontosabb dolgokat is tehetnék. Azt még nem tudom mit, de annyi biztos, hogy nem itt. – Hogy kell ezt megkötni? Valaki tudja? – kiabálok kifelé, hátha egy Eladó erre jönne és segítene a problémámon. Bőszen tekergetem a nyakkendőt, de be kell látnom, hogy ezt nem nekem találták ki, ahogy az inget se.
Meglep, hogy majdnem fellöknek a próbafülkéből, de mivel nem lesz gond, így nem foglalkozom vele hosszú távon, hanem a ruhákhoz lépek, amiket elkezdek átnézni és valamilyen szinten ki is válogatni. Mindegyiket úgyse kell hazavinnem, de három darabot biztosan, így azt a túl kihívót már félre is akasztom, hogy azt felpróbálni se szeretném. Figyelmem viszont akaratlanul is visszatér a próbafülkében lévő sráchoz, így megállnak kezeim az egyik ruhán, miközben aprókat pislogok, majd halkan felkuncogok a megjegyzéseket hallva. Legalább nem csak nekem nincs kedvem ehhez az egészhez. De persze ez nem vigasztal, mert rám is még várnak a ruhák, de Penelope elvan és úgy tűnik, hogy a vendégek nagyon lefoglalják, így amikor meghallom a srác szavait, sejtem, hogy mire gondolhat. Bizonytalanul pillantok az eladó felé, majd végül a függöny elé lépek - még csak véletlenül se húznám azt félre engedély nélkül -, és szólok be neki. - Az eladó most más vendégekkel foglalkozik, de ha szeretnéd, én segíthetek. - csak aprókat pislogok a függöny felé és várok. A szüleim fontosnak tartották azt is, hogy tudjak nyakkendőt kötni, hiszen ki tudja, hogy ki lesz majd a férjem és ilyesmi hátrányt nem engedhetek meg magamnak. Apró tudás, de szerintük hasznos. Most annak tűnik, már ha nem leszek arrébb küldve, hogy én nem vagyok megfelelő. Bár a "valaki"-be én is beletartozom.
Az inggel valahogy boldogulok, de a nyakkendővel sehogy. Hagyhatnám is a fenébe az egészet, ha nem lenne muszáj vennem valamit a végén. A zakó vagy két számmal nagyobb rám, de már az se izgat. Képtelen vagyok türelemmel végignézni a kínálatot, mert semmi kedvem sincs hozzá. Ha anya nem ragaszkodna ennyire az elegáns öltözethez, akkor eszem ágában se lett volna idejönnöm. Ahogy most is a tükörben látom magam, egyáltalán nem én vagyok így felöltözve. Mindig is egy sima pólót és farmert viseltem és talán egy ujjamon meg tudom számolni, hogy mikor valami mást. Egy napra kellene viselnem azt a göncöt, de ez is kín-szenvedés. Arról nem szólva, hogy ez a nyakkendő sehogy se akaródzik csomózódni, bár mindent elkövetek, hogy valahogy kinézzen. Végső mentségem egy Eladó, aki talán tudja, miként kell ezt megkötni és végre szabadulhatnék innen. A kiáltásomra- vagy a segítségkérésemre- viszont nem egy bolti dolgozó felel, hanem ugyan az a hang, aki az imént szólt. Kissé meglep, hogy senki nem ér rá a dolgozók közül, de ha záros időn belül lépni akarok innen, akkor el kell fogadnom a felkínált segítségét az ismeretlennek. Egy kis időbe telik, hogy mérlegeljem a lehetőségeket és végül válaszolok a függöny felé. -Jó. Gyere be. – állok még mindig a tükör előtt és próbálom tovább a kötözést. Csak akkor nézek rá, ha odaér mellém. Fiatal, szőke hajú lánynak látom, de az arca nem ismerős. Még nem találkoztam vele, és gondolom ő is így van velem. Többségében nem is járok nagyon errefelé, így biztosan ő sem látott engem. -Szia. Kössz, hogy segítesz. –mondom ki egyszerűen, bár nemrég majdnem fellöktem odakint. Igaz, hogy nem volt szándékos, de mindegy. Lehet, hogy ő másként gondolja.
Mivel van időm és szívesen segítek másoknak, ezért felajánlom most is a bent lévő fiúnak, de meglep, hogy a válasz oly későn érkezik csak meg. És ez a "jó"... mintha némileg beletörődő lenne. Nem mindegy neki, hogy ki segítmegkötni a nyakkendőjét, ha már Ő nem képes rá? Kicsit felszalad a szemöldököm, de aztán elűzöm a negatív gondolatokat és inkább betudom annak a fiú viselkedését, hogy már sikeresen felhúzta magát a próbálkozásokkal. Elhúzom kissé a függönyt, majd besétálok én is, így látom meg, egyelőre még csak nekem háttal az ismeretlen srácot, aki ha megfoglal, egy kedves mosollyal köszöntöm. - Szia! - nekem se ismerős, de ez nem meglepő, elég sok embert nem ismerek még. - Ugyan, nem tesz semmit. Szívesen segítek. - lépek közelebb hozzá, és most nem figyelem meg jobban az öltözetét, mert a nyakkendőre koncentrálok, majd először kifogódzok, majd ez után simítok ki, végül el is kezdem megkötni. Nem tart az egész sokáig, majd igazítok is rajta és ez után az ing gallérját is picit még a helyére teszem, majd eleresztem és egy lépést hátrébb lépek. - Kész is! De szerintem zakóból egy kicsit kisebbet kellene nézned. - nem mintha bele akarnék szólni az öltözködésébe, de ez tény, és ha én látom, hogy nagy rá, más is látni fogja és neki lesz kellemetlen a későbbiekben. Gondolom többször fel akarja majd venni ezeket a ruhákat. - Egyébként Elizabeth vagyok. Segítsek még valamit? - elveszettnek tűnik, akár csak oly sokszor én. Ha nem akarja, akkor persze magára hagyom, de ha elfogadja, akkor amíg Penelope úgyis mással foglalkozik, szívesen állok a fiú rendelkezésére.
Elsőre leemeltem egy zakót a vállfáról és bevittem a fülkébe az ing és egy nyakkendővel együtt. Arra már rájöttem, hogy nem megfelelő a mérete, de igazán nem nagyon izgat. A nyakkendő kötése inkább problémás és végső reményem egy Eladó lenne, aki segítene benne. De, jelenleg az a helyzet, hogy egyik sem ér rá, csak egy lány, akit az imént majdnem elsodortam. Nem volt szándékos a tettem, de lehet, hogy ő másként látja. Arra nem számítottam, hogy mindezek ellenére felajánlja a segítségét, hogy végre pontot tehessek erre a vásárlásra. -Kösz. – állok most vele szemben, bár amúgy ismeretlenül, és talán furcsa helyzetben. Nem szokásom a vásárlás és most sem vagyok elragadtatva a helyzettől. Mire észbe kapnék, már megkötötte a nyakkendőt és rám is igazította. A zakó ujja tényleg nem úgy áll, ahogy kellene, vagyis jobban megnézve, lehet benne igazság. -Gondolod?- nézegetem még egy ideig a tükörképemet, és meg kell hagyni, hogy elég kényelmetlennek is érzem, amiért majdnem kétszer körbeér rajtam a gombolásnál. -Pocsékul áll…- veszem le végül, és rakom félre. Az ing és a nyakkendő, úgy ahogy mutat, de nagyon nem érzem magam jól benne. Egy percig gondolkodom azon, hogy mit tegyek, de aztán végül igazat adok neki abban, hogy ha esetleg másik méretet keresnék, akkor lehet, gyorsabban jutnék ki innen. Ehhez persze jól jönne egy kis segítség, és ha már a nyakkendő-kérdés megoldódott a lány által, akkor talán a következő felöltő kiválasztása is jobban sikeredne vele. Nagyon utálok vásárolni… - Kösz. Elizabeth. Esetleg, ha segítenél egy másikat találnom? – mutatok az előző zakóra, ami most ott hever a szék támláján. -Chris. – kis fáziskéséssel mutatkozom be, bár nem a bunkóság miatt, hanem, mert általában elég ritkán használom a teljes nevemet, és most is, szerintem a rövidített verzió elég.
Olyan ember vagyok, aki szeretné mindenkiben a jót meglátni és ezért mindenkinek segíteni is, ha szükségük van rá. Most is így teszek, és bár nem ismerem a fiút, ez nem akadályoz meg benne, hogy belépjek hozzá a próbafülkébe és megkössem a nyakkendőjét. Igazán apróság, de számára fontos. Elmosolyodva igazítom még meg, majd nézek végig rajta és állapítom meg, hogy a zakó se éppen megfelelő méretű, de nem csak az ujjainál, hanem a vállánál is jól látszik. - Nem csak gondolom. - mosolyom szélesebbé válik, majd én is a tükör felé pillantok, végül megállapítja a srác magáról, hogy nem áll jól neki. - Azért pocsékul nem, de szerintem inkább más szabású öltönyt kellene nézned. - az inggel és a nyakkendővel viszont szerintem nincs semmi baj, maximum Ő érzi furcsának, ha ritkán hord ilyesmit. Bemutatkozom neki idő közben, és ha szeretné, szívesen segítek még, Ő pedig el is fogadja azt, így finoman biccentek felé, majd a levetett zakóért nyúlok, hogy megnézzem annak a méretét. Legalább két számmal nagyobb, ez biztos, így van most már némi fogalmam arról, hogy nagyjából mekkorát kellene keresnem Chirsnek. - Nagyon örvendek Chris. Egyébként ne csak zakót vegyél, hanem nadrágot is hozzá, egyben fog jól állni, bízz bennem. - kacsintok rá jókedvűen, majd elhúzom a függönyt és kisétálok az üzletbe. Kis időre most magára hagyom a többi ruhát, amit nekem kell majd próbálnom és kezd kényelmessé válni az, ami rajtam van. A férfi részlegen kezdek el nézelődni és egy sötét, de nagyon is elegáns darabot veszek a kezembe. - Ehhez mit szólsz? Szerintem jól állna... - mutatom Chris felé, majd ha esetleg egyetért, akkor egy övet is keresek, ami tökéletes kiegészítő lesz. - Felpróbálod? - fejem finoman oldalra biccentem, és ha a válasza igen, hát kint várok, a függöny előtt. Még számomra is meglepő lesz az eredmény, mert igen csak jóképű és elegáns lesz, mintha csak rá szabták volna. - Nagyon jól áll! - állapítom meg kedvesen. De persze neki kell eldöntenie, hogy egyetért-e velem vagy sem.
Ha nem lenne fontos Anyának, hogy ma, egy ilyen öltözetben lásson, hagynám a fenébe az egészet. Csakis az ő kedvéért vagyok itt és ezt tudja is jól. Születésem óta mindent együtt csináltunk és párszor volt már vitánk a ruhatárammal kapcsolatban. Jobban szeretek praktikus darabokat viselni, mint most ezt a… borzalmat. Megint csak fintorral nézek magamon végig a tükörbe nézve, bár most talán egy fokkal az „összkép” elfogadhatóbb, a rendesen megkötött nyakkendő miatt. De, még így sem győzött meg, hogy ezt megvegyem. -Rendben. – egyezem végül bele a további segítségébe. Tudom, hogy ha most kisétálnék üres kézzel a boltból, hamarosan ismét itt találhatnám magam, Anya kíséretével … Brrr…. Ezért a „kisebbik kellemetlenséget” választom és hallgatok a lány tanácsára. Közben azt is megtudom, hogy Elizabeth-nek hívják. Furának tartom a segítőkészségét, mivel idegenek vagyunk egymásnak, de talán egy lánynak mégis csak jobb szeme van az ilyesmihez. Ha szabadulni akarok gyorsan innen, akkor inkább elfogadom a javaslatát. -Muszáj? Nadrágom van…. Farmer. – vonom meg a vállam a következőre. De, mielőtt sorolnám az ellenérveimet az új pantalló ellen, máris kimegy és magamra hagy. Hamarosan egy sötét színű összeállítással tér vissza, amire kerek szemekkel nézek. Kicsit még kell barátkoznom a látvánnyal, de aztán végül elveszem a kezéből, ha felém nyújtja. -Ha, nagyon muszáj… megpróbálhatom. – úgy vélem, hogy ez is pocsékul fog rajtam állni, de sok választásom nincs, ha végezni akarok a vásárlással. Miután Elizabeth kiment a fülkéből, kezdem magamra venni az öltönyt. A kedvem most sem javult, de lassan meg kell békélnem a látvánnyal, ha ez a választása közelebb áll a valós méreteimhez. Amikor készen vagyok, kiszólok neki. -Felvettem. Vélemény? Sok jóra nem számítok a látványt elnézve, de talán anyának tetszene és végre kijutok innen. -Te is ennyire nehezen vásárolsz ruhát?- terelem át a beszélgetést a lány felé. Bizonyára ő remekül elboldogul a kínálat közt, velem ellentétben. -Kár, hogy ma van a születésnapom, és így kell eltöltenem... - alig hallhatóan mondom magam elé, ahogy a zakót végig begombolom. Különösebben a mai nap egyáltalán nem tölt el felemelő érzéssel, ami lehet az az arcomon is látszik.
A nyakkendő most már remekül áll a srácon, de ez a zakó... nagy és nem is illik Chrishez. Viszont szívesen segítek neki találni egy másikat, Ő pedig nem is utasítja el, tehát kis idővel később már az üzletben kezdek el nézelődni, de a kérdését hallva kissé meglepetten nézek rá. - Öltöny zakóhoz szerintem öltöny nadrág kell és persze elegáns cipő, de... te tudod. - nem vagyok se az anyukája, se pedig a felesége, hogy megmondjam neki, hogyan öltözzön. Ha farmert akar húzni, hát tegyen úgy, az Ő döntése, de én azért mutatok neki egy szép öltönyt, melyhez még egy övet is adok, hogy tökéletes legyen az összkép. Cipőt viszont itt nem fog kapni, de azt majd bizonyára meg tudja oldani egyedül is, már ha érdekli a véleményem. - Semmi se muszáj, én csak segíteni akarok. - meglep a kérdése is. Hogy lenne már bármi kötelező, amit én mondok neki? Hiszen egy senki vagyok, akivel most találkozott először. Mindenesetre mivel úgy dönt, hogy felpróbálja, odakint várok, amikor pedig felveszi és elhúzza a függönyt, hallhatja is dicsérő véleményemet. Szerintem remekül áll rajta, ezt pedig az őszinte mosoly is megerősíti arcomon. - Alapvetően szeretek ruhákat venni, de a szüleim azt kérték, hogy vegyek néhány elegánsabbat is... - már majdnem elszólom magam, hogy azért, hogy jobban felkeltsem a férfiak érdeklődését, de még időben sikerül ezt a részt elhallgatnom. - Ezekben viszont kevésbé érzem jól magam, de... szépek. Viszont az egyik eladó anyukám barátja, így Ő segít. - végigpillantok magamon, jelezve, hogy a rajtam lévő gyönyörű ruha is az egyik azok közül, amit ma megveszek. A többit még nem próbáltam fel, de van időm, nem terveztem egyebet a mai napra. - De te hogy-hogy egyedül jöttél, ha ennyire nincs kedved az egészhez? - teszem fel a nagy kérdést, majd ez után hallom meg a következő mondatot, ami szintén meglep. Ma volna a születésnapja és ilyesmire fecsérlni az időt? Miért nem hamarabb vette meg? Fura ez a fiú... - Hamar megvagy vele, így nem megy el vele sok időd, de... boldog születésnapot! - szerintem ez tényleg szép ruha, de akad még itt bőven választék, ha másikat szeretne. Nem kérdezgetem arról, hogy mivel tölti majd a napja hátralevő részét, hiszen semmi közöm sincs hozzá, inkább csak a szekrény felé tekintek, ahol folytatom a ruhák átnézését, amik közül még kéne választanom párat. Egy szép fekete darabot le is emelek. Tetszetős, szerintem hamarosan ezt is felpróbálom, bár megvárom, hogy kell-e még Chrisnek valami. De Penelope is most már felém tekintget, így mosolyogva integetek neki, majd végül a fiúra pillantok - Én is közben felpróbálok egy ruhát. - hiszen megy az idő. Kis időre elveszek egy másik próbafülkébe, elhúzom a függönyt, majd pár perc után jelenek meg az új ruhában. Tényleg csodásan áll. Megyek is pár kört, hogy lássam, mennyire kényelmes és még le is ülök benne, hiszen az se sokadlagos szempont, hogy hosszú távon mennyire lehet benne ülve megmaradni.
-Ohh, hogy a franc megette!- kapok a fejemhez, ahogy tudatosul bennem, hogy az öltönnyel, inggel és nyakkendővel még nem teljes az összhatás, és cipő is kell. És nem tornacipő, amit eddig hordtam. -A cipő….- állok még mindig a tükör előtt, bár annyira semmi kedvem itt pipiskedve forgolódnom, de be kell látnom, hogy sokkal jobban illik rám ez a méret, mint amit én akasztottam le elsőnek. -Oké, bocs… Csak ennyire nem gondoltam bele, hogy egy teljes tetőtől-talpig mindent meg kell vennem. Nagyon ritkán vásárolok, és nem is nagyon szeretek. De, erre gondolom már rájöttél. - sandítok a lány felé, és igazából nem is rá vagyok ingerült, hanem magamra. Az elejétől fogva utálok próbálgatni, és ha nem lenne fontos, akkor hagynám is a francba. -Akkor hasonlóan vagyunk ebben. - villan át rajtam egy halovány mosoly, bár inkább csak a helyzet komikus. -Jól áll rajtad. – vonom meg a vállam. – Neked van segítséged benne. - utalok az Eladóra, aki biztosan szemmel tartja a lányt, ha az anyukája barátnője. -Nem akartam jönni, csak ez anyukám kívánsága, hogy ma lásson egy elegáns öltözetben a vacsorán. Ezért vagyok itt. Amúgy biztosan nem vásárolnék most. – nagyjából körbe is írtam neki, hogy miért lát most engem próbálni ruhát. -Te? Te is egyedül vagy most itt? Az anyukád barátnőjét leszámítva?- kérdezek rá, bár sok közöm nincs hozzá. Inkább csak érdeklődök, és ha már segített, akkor nem akarok annyira közönyös lenni vele. -Köszönöm. – a születésnapi köszöntése meglep, mert nem gondoltam volna, hogy annyira hangosan ejtem ki a szavaim, hogy meghallotta. -Ok. Most már megleszek, kössz a segítséged. – elég nyers vagyok, bár tényleg nem rá haragszom, hanem erre a helyzetre. – Nem akarlak feltartani… Gondolom… menned kell. kezdek bele, de aztán nem marasztalom, mert biztosan ő is azért van itt, hogy vásároljon és miattam maradt le a próbákkal. Egy ideig emésztem a cipő-kérdést, majd úgy döntök, hogy választok egyet ehhez az öltönyhöz és végre mehetek a kasszához. A lány gondolom, hogy átment egy fülkébe, és folytatja a ruhaválasztást. Pár perc kell még, hogy összeszedjem a ruháimat és keressek egy lábbelit a polcról. Az talán gyorsabban megy, mert ha belebújok, akkor vagy kényelmes, vagy nem. A választékot nézve legalább sok lehetőségem nincs, így hamarosan sikerül mindent beszereznem. Igaz némi segítséggel, amit a lány adott és csak meg akarnám köszönni neki a fáradozását. Majd meglátom, ahogy az egyik függöny mögül kijön, és egy csinos ruha van rajta. A szememmel kísérem a lépéseit, de aztán odalépek hozzá, ha nem zavarom. -Köszönöm a segítséged, Elizabeth. Amúgy, csinosan áll rajtad. – dicsérem meg a ruháját, és ha nem tart vissza, akkor elindulok a pénztár felé. Igaz, hogy ismeretlen számomra a lány és eddig nem találkoztunk, de szívesen meginnék valami üdítőt, és talán őt is elhívhatnám, ha már születésnapomra felköszöntött, pedig nem is volt szándékomba ezt reklámozni. -Figyelj…- fordulok vissza felé. – Lenne kedved majd később egy üdítőt meginni velem? – kérdezek rá, és talán elfogadja, vagy nem. De nem is tartom fel, ha inkább tovább próbálja a kiválasztott darabokat. Egy hirtelen ötlet volt részemről, s ha már segített, legalább ma ne legyek vele – vagy mással- annyira hűvös és nyers…
Nem csak a méret illik rá jobban, ezt meg is állapítom magamban, amikor láthatom az öltönyben, de igen, a cipőre még szüksége van. De miért veszi ennyire nyűgre az egészet? Problémázás nélkül már rég meglenne és mehetne is a dolgára. Én nem is értem... - Hát igen, látszik. - mosolyodom el halványan. - De nyugi, most már mindjárt kész vagy. - biztatom, majd amikor Ő is megjegyzi, hogy jól áll rajtam a ruha, de vállat von hozzá, kicsit meglepődöm ezen az ellentétes viselkedésen szavaival szemben, mégis egy halk "köszönöm"-öt mondook neki, ahogy illik. Ha nem lenne itt Penelope, én akkor is képes lennék ruhákat választani magamnak, de tény, így könnyebb dolgom van és örülök a nő társaságának, mindig is kedveltem. - Igen, szerencsém van. - Ő viszont az anyukája kedvéért teszi mindezt, ami egy picit javít az előbbi szituáción. Igazán aranyos tőle, látszik, hogy szereti az édesanyját. - Kedves tőled, hogy a kedvéért eljöttél, amikor utálod ezt az egészet. Biztosan értékelni fogja. - kis szünet, majd válaszolok az engem ért kérdésre is. - Igen. - biccentek, majd mivel megköszöni a segítségemet és érezhetően lezárná a beszélgetésünket, én is elbúcsúzom tőle. - Igazán nincs mit és igen, folytatom én is a próbát. - végül el is tűnök egy gyönyörű ruhadarabbal az egyik próbafülke mögött. Néhány percig valóban bent vagyok, amíg leveszem az előző ruhát, majd magamra veszem az újat, és néha körbefordulok a tükör előtt. Milyen csodálatos! Nagyon tetszik, így mosolyogva lépek ki a függöny mögül, Pen pedig sugárzó arccal közeledik felém, láthatóan az Ő tetszését is elnyerte. De Chris még itt van, így Pen előtt még megállok. - Tényleg nincs mit Chris, kellemes estét! És köszi! - ismét visszanézek a ruhámra, amelyen lágyan végigsimítok kezeimmel, de ekkor fordul vissza hozzám, így kérdő, kíváncsi tekintettel tekintek arca felé, és hát őszintén meglep a meghívása. Nem úgy tűnt, mintha annyira szimpatizált volna velem, de... egy üdítő belefér. Az egyébként se tart sokáig, picit beszélgetünk, aztán... aztán távozok. Bár lehet, hogy aranyos fiú, csak a vásárlás hozza ki belőle ezt a nemtörődömséget. - Miért ne. Akkor egy üdítő! A kommunikátoromon megtalálsz, majd írj, hogy hova menjek. - meg persze, hogy hány órakor. Ha nem keres, ahogy Stephen se keresett a meghívása után, akkor nem lesz semmi se ebből az üdítőzésből, de ha igen, akkor hamarosan találkozunk.
Semmi kedvem nem volt, hogy eljöjjek vásárolni, és ez rá is nyomta bélyegét az ittlétemre. A választott öltönyt felvettem, bár egyáltalán nem érzem magam jól benne. Ha úgy vesszük, akkor ez volt Anya kérése, amit végülis teljesítettem. A cipő is megvan, így már csak a fizetés van hátra. A gondolataim már előbbre járnak, mint, -ahogy a szavaim-, de legszívesebben elküldenék mindenkit a fenébe. Elizabeth-et nem tudom hova tenni, mert annak ellenére segített, hogy majdnem fellöktem, mikor a függöny mögött elhaladt, és mégis készségesen állt hozzám. Bizonyára, ha tudná, ki vagyok, akkor nem lenne velem ennyire kedves és segítőkész, de már nem is érdekes. Hagyom, hogy folytassa a ruhái próbálását, amiben úgysem tudnék semmit tenni. Megdicsérem, ami rajta van, de nem is kívánok nagyon beszédbe elegyedni vele, ahogy szerintem ő se bánja. -Biztos. – Talán igaza van, de csak bólintok rá, és indulok a Pénztár felé. – Kössz. Neked is. – Kedves tőle, hogy szép estét kíván, bár én nem érzem annyira annak. Az üdítőre való meghívásom, látszik rajta, hogy meglepte. Igaz, engem is. -Oké. Majd üzenek. Szia.– állok még egy percig, majd végül magára hagyom, és indulok fizetni. Közben azon jár az agyam, hogy miként tudnám elkerülni a ma esti vacsorát, és vele egyben, a születésnapomat. Ki kell erre találnom még valamit, és nincs rá sok időm.
Elégedetten és boldogan tértünk vissza a Perdáról, jót tett egy kis kikapcsolódás, arról nem is beszélve, hogy az idő nagy részét – amit Callum is engedélyezett anélkül, hogy előrántotta volna az orvos-kártyát – odakint töltöttük a hidegben, hóban ropogva, nevetve, hógolyózva. Sikerült nem megfáznom, egy szava sem lehetett sem neki, sem pedig Dr. Salsbury-nek. Várandósságom ezen időszaka pedig eltöltött energiával, magam mögött tudtam a rosszulléteket, de még ebben is szerencsés voltam, mert nem gyötört meg túlságosan és nem veszítettem sokat a súlyomból. Pici lány pedig már érezhetően is jól érezte magát, a legcsodálatosabb érzés addig, amíg a karomban nem foghatom. Még Lawrence DeVitto, a szabó csacsogását, áradozását és furcsa humorát is kellő türelemmel viseltem, közel két órán keresztül, míg újra le nem vette a méretet, mely a növekvő pocakommal mutatott némi különbséget az előzőhöz, és át nem nézette velem az összes nekem szánt anyagot, színenként összeválogatva. DeVitto után muszáj volt beülnöm a fodrászhoz, csak a fejmasszázs miatt, ami kellőképpen ellazított annyira, hogy másra sem vágytam, mint hazamenni és elnyúlni a kanapén, míg Callum meg nem érkezik, és ha vacsorát is hoz, azt nem dobja el. Gyakran emlegettem, noha nem vidámság szülte ügyetlenség volt, de utólag roppant mulatságos, legalábbis mikor már enni készültünk és a szépen összeállított menüből, kevert saláta lett. A mai napot magamra áldoztam, és bár már éreztem, hogy fáradok, ez kellemes fáradtság volt. Kezemben egy kis csomaggal indultam el a fodrásztól a liftek felé, az egyik üzletben kértem egy kis játékállatkát, és amióta a kancellária engedélyezte a városban az állattartást, megjelentek a perdai állatokból készült játék készletek, és nem tudtam ellenállni a kis holdszeműnek. Megtehettem volna, hogy a lakosztályba kéretem, de igazság szerint szerettem volna emberek között lenni, s nem csak a lakosztály és a botanikai labor között közlekedni. A Promenádon átvágva, megálltam az emlékoszlopnál, megkeresve a kis kék szalagot emlékeztem Ewan Noah-ra, míg árnyékként követő testőröm, az éppen soros Andrej kissé távolabb figyelt. Már nem fájt annyira az elvesztése, és a bennem növekvő kis élet segített, hogy a könnyeimet visszatartsam, hogy pár perccel később, még alig kerekedő pocakomat megsimogatva lépjek tovább. A Promenád azonban nem csak az elhunytak és a Földön hagyottak emlékeit őrzi, hanem tágassága miatt kitűnő játszótér is az energiából soha ki nem fogyó gyerekeknek. Hiába a szülői intelem, mire elér hozzájuk, már háromszor körbe szaladgálják, s nem csak a Promenád terét, hanem engem is. Véletlenek pedig mindig vannak, így amikor egy nevető kisfiú nekem rohanva kiverte a kezemből a csomagot, az nagy ívben elrepült, közben a csomagolás is félig lebomlott róla, s mikor földet ért egy fiatalember lábai előtt, az élő állatkára megszólalásig hasonlító holdszemű figura bánatosan nézte a Promenád mennyezetét. Andrejt nem a csomag érdekelte, hanem én és hozzám indult öles léptekkel, miközben szigorúan nézett az ijedten elszaladó gyermek után. Felemelt kézzel jeleztem, hogy minden rendben, még az egyensúlyomat sem veszítettem el, megijedni sem volt időm. Tekintetemmel a csomagot kerestem, s elindultam arra, pont ellenkező irányba, mint ahol a kisfiú anyja állt, s rémülten nézett felém, gyermekét ölelve. Eszem ágában sem volt ügyet csinálni belőle. *
//
//
