Utolsó poszt ☽Hétf. Júl. 29, 2019 12:12 pm Következő oldal☽
Parancsnoki híd
Az egész hajó irányítása innen történik. Fontos, hogy a csapat összeszokott legyen, hiszen a hibafaktornak a legkevesebbnek kell lennie. A Kapitány az, aki az egészért felel és vezeti az irányítást (ő ül középen), szorosan mögötte a Hadnagyok azok, akik az egyes részlegeknek parancsot adhat. A Parancsnoki híd teljes falán ablak húzódik, a teljes látás érdekében. Egyes eszközök képesek arra, hogy ha az ablak felé fordítják, akkor jelzik az idegen anyagokat (meteoritok), így még időben észrevehető mindenféle veszély. A Kapitány maga előtt egy hologramos kivetőn láthatja az útirányt, valamint a hajó állapotát, így mindent szemmel tud követni, elsőként láthatja, ha probléma adódik.
Ha lehet hinni a kezemben tartott készülék kijelzőjének, akkor hagytam még hátra dolgokat az Imperiumon. Melyet rettentően furcsállok, tekintve, hogy végtelenül maximalista vagyok. És tudom, hogy nem maradt itt már semmim, hiszen mindent elvittem. A csomag mégis a parancsnoki hídon vár. Furcsállom ezt? Annyira nem, ám az utóbbi idők eseményeinek a fényében, nem csodálkozom rajta. Még az is benne van a pakliba, hogy a Kancellária így próbál átvilágítani. Nem lepne meg, ha ez következne. Egy komplett hajó fellázadt. Halkan fújtatok csak, miközben haladok előre a folyosón. Kezeim akaratlanul is ökölbe szorulnak. Tudom, hogy ez nem az a lázadó csapat, hogy nekik semmi közük, amelyikhez nekem is. Mégis irritál, amikor ilyen történik, főként ha meg tudtuk volna ezt előzni. Ha előzőleg az ellenállókon keményebb büntetéseket hajtunk végig, ha kivégezzük őket, talán nem bátorodnak fel mások is. Példát kellene statuálni, nem pedig… Mély levegőt veszek, szemeimet lehunyom, ahogy befordulok az egyik sarkon. Hónapok óta nem vagyok már a hajón, mégis vaktában is ismerem. Minden folyosóját, minden ajtaját, mi mennyi lépésre van egymástól. A hangját felismerem ezer közül, hogy mi, hova nyílik. A vezetékeket, melyek körbe hálózzák az egészet. Majd tíz évig volt az otthonom a hajó, ismerem, mint a tenyeremet mint a testemet. Minden reakcióját, mégis úgy érzem, hogy elárult. Ez rossz szó. Nem érzem úgy. Elárultak. De nem az Imperium. Két kadét volt, kikben megbíztam. Kiknek elhittem, hogy hűségesek, kik bizonyították a hűségüket. És lásd, mennyien teszik meg, mégis elhagyják a Dominiumot. Elárulják az itt élő embereket, mintha minden csak róluk szólna. Az emberek esetlenek, menedékre, védelemre van szükségük. Mint katonák erre esküdtünk fel egykor. Szolgáljuk a Kancelláriát, igen, de megvédjük az itteni embereket. Életet kell nekik biztosítanunk, megélhetést. Jövőt. Reményt. Sóhajtva állok meg a parancsnoki híd ajtaja előtt. A hermetikusan záró ajtó halkan szisszenve nyílik ki, még csak oda sem kell érintenem a kártyámat, hogy ezt megtegye. Meglehet, már be se engedne. Lefokoztak, tizedessé váltam. Mégsem érzem úgy, hogy megfosztottak volna. A terembe viszont nincs senki. És semmi. Üres, mintha csak a következő bevetésére várna. Az egykori helyem is üres. A kezemben tartott készülékre tekintek. Majd meghallom a halk csiripelést. - Gondolhattam volna, bár nem tettem, F8T - tekintek a kis szemeteskukára. Ajkamra mosolyt nem csal. - Miért hívtál ide? - emelem fel kérdőn a kezemet. Nagyon nem szeretem, amikor játszadozik velem. Mégis megteszi. Körbe-körbe száguld az egykori helyemen. Ismerem, tudom, hogy addig nem jutok vele dűlőre, amíg bele nem ülök. A félhomályba is tudom, hogy merre kell mennem. Nem kapcsolja fel a fényeket, nem illik a mostani helyzethez. Sóhajtva ülök le. - Megmutatnád a NR187524/1548-es jelentést? Hármas hozzáférés, Gardel Tizedes - kérem tőle hátradőlve. A készülékemen legyintek egyet minek hatására a rajta lévő információk máris az előttem magasodó hatalmas áttetsző táblán jelennek meg. Az elmúlt napok eseményei, mely felbolygatta a Volentist. Olvasom a sorokat, sokat mégsem értek belőle. Mi vezetett idáig? Mi?
Utolsó poszt ☽Kedd Aug. 20, 2019 12:06 am Következő oldal☽
Mióta áthelyeztek az Imperium-ra, nem panaszkodhatok, hogy napközben unatkozok és túl sok időm jut a lazításra. Cromwell kapitány gondoskodott arról, hogy a kőkemény parancskiosztásának megfelelően el legyek látva gépészeti-mechanikai munkákkal. Feladataim között szerepel immáron az is, hogy vizsgáljam át A-tól Z-ig a hajó energiaellátó rendszereit és ha valamilyen hibát észlelek, azt jelentsem és cseréljem a szükséges alkatrészeket. Ez egy borzasztó összetett és aprólékos munka, amit, ha napi nyolc vagy tíz órával számolok is nagyon sok idő a teljesítése. Ezért vállaltam plusz éjszakai műszakot is, ahol kihasználhatom és kamatoztathatom a képességeim adta minimális pihenés előnyét. Így bőven lefaragható az előre becsült munkaórák száma és gyorsabban elvégezhetőek a biztonsági tesztek is. A speciális, gépészeknek tervezett kis PDA-m dupla csippanása figyelmeztet, hogy új feladata van az Imperium-nak, melynek piros színe a prioritás jelző, ezért a jelenlegi tennivalót azonnal abba kell hagynom és a Parancsnoki hídra kell mennem. "Mágneszárelem-hiba - 003-as egység". Nagyjából összepakolom a szerteszét heverő alkatrészeket és szerszámokat, majd kikúszok a szerelőjáratból és az oldaltáskámmal együtt megindulok a Híd-hoz, hogy felmérjem a problémát. Nem okoz gondot az odajutás, hiába csak pár napja vagyok itt, korábban otthonomként szolgált a bárka és már akkor a fejembe ültettem az elérhető és a kevésbé elérhető helyiségek rajzát is. Érkezésem után a külső panel arról árulkodik, hogy valaki odabent tartózkodik, bár ez nem különösebben érdekes, az viszont annál inkább, hogy alacsony belépési besorolás mellett a bent lévő személy F8T adatait használja. Még a régi időkből megmaradt a fejemben a kis robot hangja és lelkesedése, mindig is hasznos segítőnek tartottam, még akkor is, ha ő annyira nem csípett engem. Azonban mostanában, mondhatni gazdátlanul egy kissé talán a háttérbe szorult és inkább mellékfeladatokra programozzák be, amit tökéletesen el is végez, panasz még nem érkezett rá. Legalábbis átfutva a naplózást, nem találtam megjegyzést. Átfutottam, mert most, hogy visszatértem a fedélzetre, Katrina után kissé magaménak érzem a szerkezet felügyeletét, hisz ismerjük egymást, más pedig nem viseli egyáltalán szívén a sorsát. - Itt Nikolai Denisov gépész, kérem igazolja magát! - az ajtó előttem is kinyílik és azt kell, hogy mondjam a félhomályban lévő személy sziluettje nem túl ismerős, hirtelen nem is tudom beilleszteni alakját a jelenleg Imperium-on szolgáló tisztek közé. Kezdek rosszra gondolni, mert mostanában elég sok érdekesség történt, ami okot ad a gyanakvásra.
Tekintetemet újra végigfutom a sorokon. Elolvasok minden betűt, minden szót, minden vesszőre figyelek, minden mondatvégi írásjelre. Keresem azt, amin félrecsúszhattam. Egy árulkodó jelet keresek, egyetlen egyet, amivel láthatom, hogy miben hibáztam. Miben tévedtem és hol. Mégis csak ugyanazokat olvasom, nem többet, nem kevesebbet. Jó katona volt, jó kadét. - F8T hozd be az akadémiai aktáját – kérem szinte már gyengéden a robotot. Egy pillanat csak, és megjelenik. Felállok a székről és közelebb sétálok a monitorhoz. Szembenézek a férfival, ki fenekestül felforgatta az életemet. Fiatal arc, reményekkel teli tekintet. Feszes áll, vékony ajkak, melegbarna szemek, melyek szinte mosolyognak. Katonásan rövidre vágott haj, büszkén húzza ki magát a fényképre, mint a legtöbb kadét, ki elvégzi az akadémiát. Mit nem vettem észre? Olvasom az aktáját, az értékeléseket, legalább egy negatívat, legalább egyet vennék észre. Mégsincs semmi. Az egyik tanárjának a nevén azonban megakad a szemem. - Simon – suttogom szinte csak magam elé. Logikusnak hangzik, eddig mégsem gondoltam bele, hogy taníthatta. Az ő értékelése is pozitív. Eredményes diák, kiben sok potenciál lakozik. Nem hallom, hogy mögöttem nyílik az ajtó. Tekintetem újra visszaemelem a fényképre. Teljesen elmerülök benne, mintha megbabonázna. A hang viszont hirtelen jön a hátam mögül, vállaim mégsem rázkódnak össze, legfeljebb szempilláim remegnek meg. - Katrina Gardel, Tizedes – fordítom fejemet hátra, hiszen ismerem a hangot, hirtelen mégsem tudom hova beazonosítani. Ha belép az ajtón, akkor pillantom csak meg, vállam fölött. Nikolai Denisov a szökött kadét. Ki gépésszé nőtte ki magát. Hangomra F8T lecsukja a megnyitott ablakokat, mégsem hiszem, hogy Denisov ne látta volna, mit nézek. Felé fordulok, katonás egyeneséggel állok előtte, kezeimet hátam mögé rakom, ujjaimat egymásba fonom. - Üzenetet kaptam, hogy csomag vár rám itt, melyeket még itt hagytam – amiben még mindig kételkedem, ám abban nem, hogy F8T ezzel akart idecsalni, bármi okkal is. – Vélhetőleg F8T volt – teszem még hozzá, egyenesen a gépész szemébe nézve, még a félhomályba is látom, nem sok világosság kell. A sötéthez is hamar hozzá tud szokni a szemünk. Egykor Ő is katona volt, így nincs kétségem ebben, hogy neki is megy. Mindeközbe az apró robot körülöttünk sertepetél és prüttyög arról, hogy valójában ő engedett be, de csak mert szerinte ide tartozom… Nevetséges.
Utolsó poszt ☽Csüt. Aug. 22, 2019 11:40 pm Következő oldal☽
Egyszerre látva az alacsony belépési jogosultságot és F8T adatainak használatát, egy röpke pillanat erejéig elgondolkodtat, ami abból áll, hogy vajon érdemes-e beleütnöm valamibe az orromat, amiből egész biztos, hogy jól nem fogok kijönni? Aztán ezt a fejemben megszólaló vészcsengőt úgy, ahogy van ignorálom és nem foglalkozva a szabályok egyértelmű áthágásával, megkockáztatok egy tiltott belépést a Parancsnoki zónába. Jöjjön, aminek jönnie kell, de tudni akarom, hogy ki az, aki odabent tilosban jár, és ezzel megrizikózza a saját szabadságát. - Örülök, hogy látom, Gardel Tizedes! - lett volna néhány tippem, hogy kit fogok idebent találni, de egész biztos, hogy nem lett volna az első öt ötletem között a néhai Hadnagy. Egy futó pillanatra látom a kijelzőt és a megnyitott aktát is, mielőtt azt F8T gondosan eltünteti a szemem elől. Úgy látszik, hogy a múlt még mindig kísérti, sőt, talán még emészti is. És bár már közel sem rendelkezik olyan jogokkal, mit korábban, F8T-n keresztül azért mégis megpróbál élni a kiskapuk lehetőségével. - A belépésemet követő néma riasztásnak köszönhetően nagyjából 60 másodperc múlva ideér az őrség és mindkettőnket előállítanak majd. Ez az én belépőm nélkül is megtörtént volna, de gondoltam jobb, ha tudja, most sem én hozom a vészt, ahogyan a legutóbbi találkozásunk alkalmával sem tettem. - egész biztos, hogy emlékszik még a Töltetraktár előtti csetepaténkra, aminek az alapja valahol szintén Connor volt, mint ahogyan a mostani összefutásunknak is. - A Töltetraktár-incidens után nem volt lehetőségem felajánlani, mert olyan gyorsan vittek el a hajóról, hogy feleszmélni sem tudtam, de ha szüksége van egy társra a nyomozásához, rám számíthat. - hosszú hónapoknak kellett eltelnie, hogy újra tudjunk beszélni és úgy látszik most is Connor kapcsán találkozunk, ezért nem halogatom tovább a felajánlásomat. - A protokollnak megfelelően, felteszem szeparáltan, de egymáshoz közeli cellát kapunk arra az időre, amíg kivizsgálják, hogy miként, kinek a segítségével -pillantásom a prüntyögős ismerősömre fut, majd visszavándorol Katrina-ra- léphetett be és férhetett hozzá különböző, magasabb szintű adatfájlokhoz Tizedesként, de addig is van még egy kis időnk beszélgetni. - a félhomályt gyorsan megszokja a szemem, gyakorlatilag egész nap hasonló, sőt rosszabb megvilágítású helyeken ügyködök, nem okoz gondot a kevés fény.
Kényelmesen fordulok meg, amikor a közlegény bejön. Sose volt szívem csücske – ahogy Raven fogalmazná. Talán, bár nem tudom, hogy ezt a kifejezést használná-e – ezen nem változtat a lefokozásom sem. Noha segített a hajóval és még mindig itt van, a szabályok egyértelmű áthágása ébredésétől kezdve ellenszenves számomra. Inkább használnám azt a szót, hogy veszélyes, hiszen ki egyszer képes áthágni ilyen komoly szabályokat, akkor később… Érthető, ha a történtek fényében minden hozzá hasonló személyben csak az ellenséget látom. A félhomályban mégis állom a tekintetét, arcizmom sem mozdul most sem, ahogy egykor sem. Nem szolgálok már magasabb rangba, a szokásokat mégis nehéz levetkőzni. És ez pont egy olyan, amit le sem szeretnék. Nem felelek neki, nem csak azért, mert őszintén nem tudnám viszonozni a szavait, hanem mert feleslegesnek tartom. Azonban nem vártam, hogy őt fogom itt találni, vagy éppen pont Ő fog itt találni, a sors különös fintora ez most. Szavaira egy pillanatra mégis összevonódnak szemöldökeim. - Ezek szerint szigorítottak a belépési engedélyeken – bólintok egy aprót, ahogy konstatálom. Egykor a parancsnoki híd, még Wellsey Kapitány idejében, szinte átjáró ház volt. Nem érdekelt senkit, hogy ki jár be és ki. Megbíztunk egymásba, hiszen egy kalitkába utaztunk az űrbe. Azt mégis jó látni, hogy egy-két javaslatunkat, amit a lázadás után többen is tettünk, alkalmazták. Ezek után nem mentség belépésemre a nem tudásom. - Köszönöm a tájékoztatást – biccentek felé, mégsem tűnök idegesnek. Nem is fogom magamat indulóra, akik jönnek, úgyis megtalálnak, és jogosan is kell előállítani. Még akkor is, ha F8T prüttyög körülöttem kifejezve, hogy mennyire sajnálnak. Egy pillantra tekintek csak le Nikolairól a kis kukásdobozra. - Ha így folytatod az aprítóban fogod végezni – figyelmeztetem, habár most nem magam miatt. Ő neki tudnia kellett, mégis Ő volt, aki ide hívott. Még ha… Egy gondolat fogalmazódik meg elmémbe. F8T memóriáját nem törlik, ő csak egy robot, egy selejt, semmi nagyobb funkciója nincs a hajón. Mégis mindig mindenhol ott van. És mindent lát. - Ne keverje magát bajba, Denisov. Jobban a kelleténél, és amennyire eddig tette – teszem még hozzá, hiszen most is a baj hozta ide. Tudta, hogy mi várhat rá, mégis belépett. Magamra is hagyhatott volna, nem tette. Nem tudhatta azonban, hogy én vagyok bent. – A lázadókkal pedig végképp ne foglalkozzon, nem lenne ajánlatos a számára – jegyzem meg, továbbra sem színlelve, hogy különösebben nem bízok meg benne. Nem állítom, hogy a lázadók oldalán állna, korán sem. De fogékony lehet rá. A bizalmamat nehéz elnyerni – talán ebbe hasonlítok a legjobban az Ezredesre. Mégis megválogatom, főként most, hogy kiben teszem meg. - Ismerem az eljárást – teszem még hozzá, amikor taglalja, hogy miként fogunk egymás mellett ülni a fogdába. – Öt évig szolgáltam a hajón, ha elfelejtette volna – és abban az öt évben nem egyszer küldtem a fogdába a tiszteket engedetlenség, vagy bármi ügy kapcsán. Pontosan tudom, hogy miként működik, az azonban igaz, hogy nem voltam még soha a másik oldalt. Abban sem segítek neki, hogy elmondjam, lényegében hozzáférhetek az aktához. Nem szabad tudnia, a parancs egyértelmű volt a Kancellártól. - Minden bizonnyal hamar fényt fognak keríteni erre, melynek meglesznek a következményei – ezúttal újra F8T-re tekintek. A fegyelmi eljárás hiányzott most a legjobban nekem. Így is pengeélen táncolok, hogy kitaszítsanak a Dominiumról. De persze magamnak kerestem a bajt, nem hibáztathatok mást. Minden tettemért én vagyok a felelős nem más. - Mikor indul tovább az Imperium? – terelem inkább a szót, mindaddig, amíg várunk. Noha a hatvan másodperc lassan lejár. Tartásomon mégsem engedek, nem billenek ki belőle. Feszes háttal, megfeszült izmokkal állok, az ajtóval szembe, kezeimet hátratéve. Nem jelentek veszélyt, nem a saját társaimra.
Utolsó poszt ☽Szomb. Aug. 24, 2019 12:41 am Következő oldal☽
Amióta nem találkoztunk, Katrina-nak csupán a rangja változott, a kiállása és a természete egy cseppet sem. A kijelző szórt fényében látott rideg tekintet és érzelemmentes arc ugyanolyan, végtelen gyanakvással teli, mint amilyennel a Gépházban találkoztam az ébredésemet követően. Őszintén mondom, ha másképpen reagálta volna le a viszontlátást, én magam kezdtem volna kételkedni valódiságában. - Bizonyára túl sok volt az illetéktelen behatolás... - felelek a magam gyanakvó stílusában, mert, ahogy elnézem ezt a szituációt, nekem úgy tűni, hogy a Tizedes kellőképp kimeríti a tilosban járás fogalmát. - Mit keres Gardel Tizedes? Talán segíthetek. - az igaz, hogy nem szolgálok magas rangban és fele annyi helyre sincs belépési jogosultságom, mint Kat-nek, de azért elég sokfelé megfordulok a hajón és van egy igen jó barátom is itt, aki előtt nem léteznek titkok vagy sokszorosan titkosított információk. - Már önmagában az is elég nagy baj, hogy felébresztettek, de hát maguknak keresték, megkaptak. A bajbakeveredéssel pedig már rég elkésett. - ha a bajbakeveredős baromsággal próbál visszatartani, akkor még annyira sem ismer, mint gondoltam, de úgy érzem, ezeket a dolgokat még kifejthetjük egymásnak a hamarosan bekövetkező kényszerpihenőnkön. - De már hónapok óta nem szolgál itt, és ahogyan a belépés, úgy az eljárás is szigorodott... - de nem ragozom tovább, mert már hallom a folyosó irányából az ütemes bakancscsattogás visszhangját. Közelednek. - Semmi kétség, az új Rajmester rendkívüli buzgósággal végzi a munkáját. - az indulásra utaló kérdést éppenséggel még hallom, de a választ már nem tőlem kapja meg, hanem az időközben befutott alakulat vezetőjétől, egy bizonyos Jacob Schultz-tól, akit Gardel Tizedes egész biztos, hogy ismer régről. - Talán siet valahová Katrina? - érkezik a kérdés, miközben a Híd fényárban kezd úszni a korábbi félhomályhoz képest.
A hang tulajdonosa lassan sétál el az ez óta már formációba állt és tüzelésre felkészült akciócsoportja mellett, hogy magasra vont szemöldökkel, fennhéjázó stílussal mutatkozzon be annak, aki nem ismerné, vagy esetleg már elfelejtette volna a képét. Röviden elég nehéz róla beszélni, hosszan pedig egyenesen felesleges, de azért nézzük a lényeget: Egy törtető, semmihez sem értő pondró, akinek egyetlen fegyvere, hogy a gonoszkodás nyers formáját alkalmazza azon, akit kinéz magának. Kicsinyeskedő, nagyképű és még sorolhatnánk a tulajdonságait, ami Schultz Rajmestert leginkább jellemzi. Éveken keresztül szolgált Tizedesként és mostanra már rögeszméjévé vált, hogy Kat volt az, aki visszafogta, sőt, egyenesen keresztülhúzta a nagyívűnek gondolt katonai pályafutását, mert évek óta nem látta benne a tehetséget és nem terjesztette fel előléptetésre. Most viszont személyesen itt lubickol a pocsolyájában velem együtt. - Valaki megmagyarázná, hogy mit keres a Parancsnoki Hídon két olyan személy, akinek semmi keresnivalója itt? - méri végig először Katrina-t, de olyan stílusban, hogy a végén azt érezheti, hogy legszívesebben leköpné. Persze mégsem teszi, mert tart a nő visszavágásától. - Uram, Nikolai Denisov Közlegény vagyok, gépész. - előzőm meg a Tizedest bármennyire is igyekszik. - Értesítést kaptam, hogy a Híd beléptetőjénél mágneszárelem-hiba van, ezért azonnal jöjjek ide. Mikor ideértem észleltem, hogy nem vagyok egyedül, valaki már van odabent. Biztosíthatom, hogy Gardel Tizedes jelenléte teljességgel véletlen, távolléte miatt nem tudhatta, hogy a biztonsági rendszer korábban változtatáson esett át és a belépő kártyája már érvénytelen. - kamuzok, de, ha mást nem is érek el vele, legalább jól felbosszanthatom a fickót. Mindeközben F8T-ből pedig szinte kibújik a Titán, mert olyan prüntyögést levág a ránk fegyvert fogó alakulat tagjai felé, hogy joggal hihetnénk azt, ha legalább háromszor akkora lenne, mint most, jól el is agyabugyálná őket. - Denisov mi? - fordul felém, hogy kinyissa az idiótán festő hetyke bajsza alatt lévő száját. - Milyen érdekes, maga mindig megjelenik ott, ahol nem kellene. - úgy néz rám, akár egy darab fekáliára, bár a szemében mindenki az, aki alatta szolgál. - Meséljen nekem valamit Gardel... Tizedes... - fejét újból a nő felé fordítja - úgy hallottam Ellenállókkal konspirált, ezért fokozták le. Igaz ez? - önelégült vigyorral provokál, mert most úgy érzi abban a helyzetben van, hogy ezt megteheti.
Ha bárki megkérdezne engem, amit már nem tesznek, akkor elmondanám, hogy nem is kicsit volt sok. Nem is inkább az illetéktelen behatolás, hanem a szabotázs, a hiba. Neki nem kell ezt bemutatni, végigasszisztálta az utat, amikor ez történt. A kommunikáció, a navigáció, a töltetraktár. Ami lehetett tönkrement, csoda hogy visszaértünk élve. Nem tagadom továbbá azt a tényt sem, hogy volt ennek köze ahhoz, hogy szabad bejárást biztosított a Kapitány, nem csak ide, számos más részlegére is a hajóra. Ha mégsem… könnyedén tudták használni az én kódomat, mint kiderült később. - Mint mondtam, üzenetet kaptam, hogy maradt itt csomagom. Kétlettem, hogy így lett volna – ezúttal újra csak a prüttyögő robotra tekintek. – Nem jöttem másért, nem keresek itt már semmit – talán a szavaim erősek lehetnek, nem is igazán megérthetőek. Évekig szolgáltam a hajón, érzelmi kötődésem még sincs. Teljesen logikusnak tartom a döntést, mellyel leváltottak, én sem tettem volna másképp, mással szembe. A gyanú beárnyékolt, így pedig nem lehet vezető tisztben hagyni senkit sem. Ez is csak egy parancs volt, semmi több. Ahogy az új feladatom is. - Ez nem a Föld, Denisov – tudatom vele még, egy utolsó jó tanács. Nem muszáj elfogadnia, de érdemes lenne elgondolkodnia. – Az emberek magukra vannak utalva, itt már nincs olyan, hogy Én – csak olyan, hogy Mi. Nem lehetünk önzőek. Ezt kevesen tudják megérteni. – Nem csak önmagát sodorhatja bajba, ha tényleg élni kíván, ha tényleg a társadalom tagja akar lenni, ne csak magára gondoljon – hanem azokra is, akiket belerángat, akár akaratán kívül. Előtte állok, mint minta. Tanulhat az én hibámból, de fittyet is hányhat szavamnak. Nem fogom meggyőzni, későbbi tettei beszédesebbek lesznek. Kijelentésére, hogy mennyire szigorodott az eljárás, csak enyhén, és már szinte kérdőn vonom fel a szemöldököm. Talán az első érzelem, vagy reakció, melyet felfedezhet arcomon, mióta találkoztunk. Szavaiban csak egy dolog miatt kételkedek: nem ismerek mást rajtam kívül, ki jobban meg tudná torolni a szabályszegést. Mégsem cáfolom meg szavait, hisz igazat is beszélhet. A kérdés csak az, hogy kettőnknek mi a szigorítás, hiszen ez is csak nézőpont kérdése, nemdebár? Kérdésemre kapott választ immár nem a közlegénytől érkezik. Tekintetem az újonnan érkezőre emelem. Jacob Schultz. - Nem, Uram – hallottam a kinevezéséről, vagy viszonylagos előléptetéséről. Nem lepett meg a döntés, egyet érteni mégsem tudtam vele. Ahogy korábban sem. Fivérem, Garen társa volt az akadémián. És Simoné is. Az utóbbival ellentétben Jacob előszeretettel végrehajtotta az egykori Admirális egyszerű kérését: vigyenek földre. Jacob volt, aki a legkevésbé volt erre képes, legalább is szemtől szembe, csak ellenem. Többedmagával pedig aljas volt, hiányzott belőle minden, ami egy katonához illene. Alkalmatlan a legtöbb pozícióra. Mégis, továbbra is egyene háttal, emelt fővel állok, tartásomba kifogástalan, kezeimet katonásan fűzöm magam mögött össze. Figyelem a Rajmestert, állom pillantását. Arcomon még a fény ellenére sem tükröződik érzelem, ahogy korábban sem. Korábban is kikérték a szakmai véleményemet, elmondtam, ha emiatt nem léptették elő, akkor ezt csak magának köszönheti. Minden felmérésen rémesen teljesít. A végigmérést állom, nem reagálok rá, arcom rezzenéstelen. Ahogy belémnevelték. Denisov magyarázatára mégis rákapom a tekintetem. Enyhén ráncolom össze a szemöldököm. "A nem tudás, nem egyenlő azzal, hogy megszegheted a szabályt" Hangzik fejemben az Admirális folytonos rendreutasítása. F8T-ről is igyekszem minél kevesebb tudomást venni, félő ha nem fejezi be, akkor tényleg az aprítóba megy. Ha rátekintek gyengepontnak nézheti. Jacob személyeskedő. - A feltételezése nem helytálló, Uram – közlöm vele, ahogy a kérdés elhangzik a szájából. – Valóban lázadókat fedeztünk fel a hajón, személyüket azonnal és maradéktalanul ártalmatlanítottuk. Nem szegném meg, semmilyen módon a Kancellária törvényeit – ahogy ezt ő is tudja, tekintetem mélyen fúrom a szemébe. Nem fog tudni rajtam fogást találni. – A lefokozás ennek fényében, mégis egy logikus lépés volt – felelem még. Az én szívembe nincs harag miatta. Ezt kellett tenniük, bebizonyosodott, hogy nem vagyok jó vezető. Legalább is, nem az Imperiumnak.
Utolsó poszt ☽Szomb. Aug. 24, 2019 9:34 pm Következő oldal☽
Rendben, ha nem akarja konkretizálni, hogy mégis mi az, ami a rejtélyes csomagértesítő mögött van, a kitérő válasz is válasz elven elfogadom és egy félmosoly kíséretében nem kíváncsiskodok tovább. Elvégre semmi közöm ahhoz, hogy miféle csomag maradhatott itt a Tizedes számára, amit a Parancsnoki Híd kommunikációs parkjából kell elérnie, de sebaj, ha tudnom kell róla, már tudja, hogy számíthat rám. - Igaza van Tizedes, ez már nem a Föld... más idők járnak. Ám ettől függetlenül nem vagyunk robotok, érzünk és gondolkodunk még akkor is, ha ezt egyáltalán nem várják el, sőt mi több, szinte már tiltják odafönt. De igenis szükség van a MI mellett az ÉN-re is. ÉN nélkül egyáltalán nem biztos, hogy jól működik a MI. - azt gondolom nem vagyok túl nagy meglepetés Katrina számára felfogásommal, ahogyan ő sem az számomra, hiszen ezt már az első nézeteltéréseink alkalmával tisztáztuk. Viszont ettől függetlenül hiszem, hogy tudunk eredményesen együtt dolgozni, ha arról van szó. Másra egyelőre azonban nincs időnk, mert a rendelkezésünkre állt időnk lejár és megérkezik a hat főből álló osztag, élén az egyik legutáltabb Rajmesterrel az Imperium-on, Schultz-zal. - Ez az ócskavas méregzsák a folyamatos zümmögésével, meg villódzásával már kezd az idegeimre menni, vigyék a megsemmisítőbe, ne is lássam... mi a fenét keres a Hídon... pontosan olyan szökevény, mint maga Denisov. Igen, magára is csak egy semmirekellő szökevényként tekintek, akármennyire is csatasorba állították az okosok. - előbb F8T, majd felém fordulva fejti ki lesújtó véleményét, amire ugyan nem válaszolok, viszont mielőtt még megkapná a felé indult két katona a kis prüntyögit, kinyitom a számat. - Uram! Semmi szükség a megsemmisítőbe vitetni, a hét végén én magam terveztem be a szétszedését, alkatrészeinek újra hasznosítását és az egységei megőrzését. Egy ilyen szerkezet aranyat ér, akármennyire is ósdinak tűnik. Nézze csak meg a gépészeti naplóban az ütemezés bejegyzésemet. - F8T mintha felfogná miről is beszélek, vöröslő fénnyel, magas hangú csipogással küldd el nagy valószínűséggel melegebb éghajlatra, de persze minden, amit mondok, nem igaz. Egyértelmű, hogy a Schultz-féle basáskodó alakok nem fogják a drágának gondolt idejüket azzal tölteni, hogy holmi olajos, gépésznaplókat lapozgassanak, még akkor sem, ha minden digitális formában van. Valamiért mégis úgy gondoltam ismét, jobb, ha én szólalok meg Katrina előtt, akiből már elnézést, de könnyedén kinézem, hogy néhány "Igen, Uram!" , "Rendben, Uram!" után hagyná, hogy elvigyék a megsemmisítőbe közös barátunkat egy feltételezett "magasabb cél" szolgálatának betudva mindezt. - Talán takargatnak valamit Denisov? - közelebb lép és összeszűkült szemekkel méreget néhány másodpercig, mire az egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, teszem mindezt minden támadószándék nélkül, mert azért bolond én sem vagyok, hogy rám szegezett fegyverekkel húzzak ujjat. Erre Schultz, jól láthatóan összerezzen és hátralép egyet. - A cellájukban várják meg, amíg a technikusok átvizsgálják a megsemmisítőből szökött gépet. Maguk négyen - néhány kézmozdulattal kijelöli a kísérőinket - elkísérik a gyanúsítottakat a cellájukhoz, amíg megérkezik az a személy, aki majd elszámoltatja őket a behatolásért. - már épp hátat fordít mire megtorpan és Katrina felé fordul. - Szégyellje magát Gardel, maga szégyent hozott a Hadseregre, a Flottára és a családjára. A szememben árulóvá vált... vigyék a szemem elől. - ha van lenéző pillantás, akkor a nő megkapta tőle, de hát mindez csak a Tizedes személye irányuló kicsinyes hadjáratának első állomása. - Gardel Tizedes esetében fenn áll az ellenállás és a szökés esélye, ezért bilincseljék meg! - adja ki a parancsot, ami lassan már bennem vált ki dühöt, holott én vagyok az állítólagos szökevény, én nem kapok béklyót, jól lehet, jelen pillanatban a legkevésbé érintett a kettejük, vagyis inkább csak a Rajmester csatájában. Amennyiben Katrina nem áll ellen, megkapja a karperecet és velem együtt a négyfős kíséret megindul a cellák irányába. F8T két katonával a Hídon marad, míg megérkeznek a technikusok, Schultz pedig mint aki jól végezte dolgát elindul, hogy jelentsen a felettesének és begyűjtse a munkáért járó jutalompontokat feljebbvalójától. Hatan haladunk tehát az üresen tátongó, hosszú folyosón. Jobbra mellettem Kat, mellettünk és mögöttünk egy-egy Közlegény. Mindegyiket ismerem, de közülük csak egy tartozik nekem, méghozzá a mellettem haladó. - Miller Közlegény! - szólítom meg a fickót - ugye egymás melletti cellákat kapunk? - kérdezem, bár tudom előre a válaszát. - Te is tudod Niko, hogy ezt tiltja az előírás, a legtávolabbiakat kapjátok, míg nem érkezik más parancs. - Rendben Miller, helyes... - nagyjából két másodperc elteltével újból megszólalok. - nem tudod véletlenül, hogy a múlt heti Hangár-tűz nyomozását lezárták-e már? ...hmmm, fel kellene keresnem a Hadnagyot, tudod eszembe jutott valami... - pillantok a mellettem haladóra, aki jól láthatóan mondatom után kezdi magát nyugtalanul érezni. - ...valóban? ... Azt hiszem ebben az esetben eltekinthetünk a szabályzattól Nikolai... - pont az a válasz érkezik, amire számítottam, egy elégedett bólintás rá csupán a válaszom.
Az egész hajó irányítása innen történik. Fontos, hogy a csapat összeszokott legyen, hiszen a hibafaktornak a legkevesebbnek kell lennie. 
