Perda egyik legszebb helyszíne ez a vízesés, mely Omnumról kapta a nevét. A perdaiak szerint Omnum egy csodaszép perdai lány volt, egyike az első perdaiaknak, akiket az istenek teremtettek. A vízben rengeteg hal úszkál és az állatok is szívesen járnak ide, hogy igyanak kristálytiszta vízéből. A helyet a nyugalom jelképezi, így a perdaiak is szeretnek kijárni ide meditálni vagy akár csak megmártózni a kellemes hőmérsékletű vízben, télen pedig csodálkozni a befagyott vízesésben.
A zöldellő erdők, a tisztavizű tavak, a méltóságteljesen hömpölygő folyók vagy a felhőkig kapaszkodó hegyek, egyszóval a természet a népünké. Csodálom az égieket, az eszközeiket és a tudásukat, azt, hogy szinte jobban varázsolnak minálunk, azonban bármilyen fejlettek is legyenek hozzánk képest, a világunk suttogásához csupán mi érthetünk. Habár néha még mi sem... Hevesen süllyed és emelkedik a mellkasom, miközben a fák hol karcsú, hol vaskos törzseit kerülgetve menekülök az egyik ilyen szerencsétlen félreértésem elől. A boga gyakori háziállat, a megfelelő csere és ismertség útján talán még én is szerezhettem volna magamnak a városban azelőtt, hogy igazán meghűlne a levegő, viszont se szoros kapcsolataim, se nagy vagyonom nincsen. Ezért döntöttem úgy, hogy megkísérlek összebarátkozni egyel, s türelemmel magamhoz szoktatni, ám ennyi állatokkal és növényekkel eltöltött idő sem volt elegendő ahhoz, hogy kiismerhessem ezeket a lényeket. Persze ha odafigyelek a víz alatti hajózás rejtelmein való töprengés helyett, feltűnt volna, hogy a megkörnyékezett példány még fiatal, és történetesen anyja is van, de már csak az utóbbi haragjával szembesülve jöttem rá a ballépésemre. Szuszogva kapom hol előre, hol hátra a fejemet, figyelve, követ-e még a felbőszült állat, de hiába, a reményeimmel ellentétben, miszerint egy-másfél mérföld után kiérek a territóriumából és azzal békén hagy, a világért nem tágítana. Kezd ritkulni a növényzet, s a korábban még tompán érzékelt vízcsobogás egyre kiélezettebben kúszik a hallójárataimba, ami azt jelenti, közel van a vízesés. Tény és való, azt nem gondoltam, hogy ennyire. Kénytelen vagyok egy éles kanyart venni, mielőtt hirtelen lefékeznék az egyszeriben elém táruló középmagas szikla tetején. A cipőm alatt veszedelmesen sikamlik a kő, s puszta szerencse, hogy nem esek el, majd zuhanok alá a mélyedésekben alácsordogáló vízfüggönyök hátán. Egy árva momentumra megkönnyebbedik a mellkasom, amíg ismét meg nem hallom a boga dübörgő trappolását. A mai nappalon másodszorra számítom el magamat velük kapcsolatban. Meggyőződésem szerint a víz már őt is távol tartja, s a dolga végeztével hátat fordít a bosszúhadjáratának, de egyértelműen nem olyan fából faragták. Nagyot nyelve pillantok le az alant elterülő, pezsgő tóra, amiben - szinte pontosan alattunk - egy lányt veszek észre békésen úszkálni. Ez így nem lesz jó. Riadt tekintettel nézek vissza a kitartó állatra, azonban már késő… Mire odafordulok, az arcomban liheg és vad szenvedéllyel vetődik le velem a szikláról. A megilletődött kiáltásom közben nem igazán tudom óvatosságra inteni a lent gyanútlanul fürdőzőt, ám abban a néhány másodpercben sűrűn hívom Shaz’ort és Shiennelt az épségéért.
Újra útnak indultam Elorak felé, de nem bírtam megállni, hogy ne ejtsem útba a kedvenc vízesésem. Szüksége is van örökkön háborgó lelkemnek erre a cseppnyi békére, távol emberektől, ragadozóktól, ahol nincs más, csak én és a természet befogadó ölelése, a hűs víz simogató tánca és a gondolatfonalat elengedése. Aideen már bizonyosan megérkezett, míg én lebzselek, de kellő mennyiségű xritrit szedtem össze qi'rsaval karöltve, hogy eladjam Elorakban. Szerencsére már van bevált főzdém, tudják hogy mindig friss alapanyagot hozok a szeszeikhez. Emiatt is döntök úgy nyugodalmasan levetkőzöm, csak fehérneműnek valót hagyva magamon majd be is masírozom a vízbe, elmerülök és lubickolok egyet. Épp a felszínen lebegek és gyönyörködöm a kellemes napsütésben, a vízesés párafüggönyében, hallásom kiélesítve hallgatva a távolabbi fán lévő madarak udvarlási szerenádját mikor kavicsok súrlódását, ordítást hallok egészen fentről. A másodpercek tört része alatt fogom fel valaki leugrott (lezuhant?) az állatával de már bukom is a víz alá lökve magam a mélyére, ne rám essenek. Ha lesüllyed a szerencsétlen felebarátom meg is fogom a karját ne verje be magát véletlen se a fenékbe, de úgy nézve rá, hogy elborultak nála a dolgok? Ilyen magasról lezánkázni... a bogát elnézve meg nem épp egy házias fajta, semmi jel nem utal rá érdekelné a gazdája, vagy csak nagyon szabadon tartja, az lehet, de amilyen vad, kétségek gyötörnek. Persze lehet a barátunk csak pocsék boga idomár, minden megeshet. Inkább felúszom és alulról megtolom az állatot, hogy könnyebben kimásszon, érezhetően nem számított ilyen dolgokra. Aztán visszaúszom a sráchoz és megnézem beütötte-e magát az ügyködésem ellenében, majd ha feljön a felszínre kisöpröm a hajam az arcomból. -Megvesztél? Ilyen magasról ugrani... meg kéne tanulnod megfékezni a bogád... Sóhajtom, bár ahogy elnézek az állatra eléggé toporzékol és eltűnik mérgesen a növények között. -Már ha a tied... Nézek a srácra megint, immár kérdőn, hogy mi a fene is történhetett. Bár nem túl jó ötlet felbőszíteni ezeket a jószágokat, láttam én már bosszúálló fajtát. Minden esetre mustrálom Őt, hogy hogyan viselte a zuhanást, kell-e neki segítség, mert megfulladni nem fog, de tudom nem jó sodródni a vízben feltétlen. Főleg ha hátassal számolt és anélkül marad. No meg egyelőre fel sem tűnik a hallásom már nem is olyan kiélezett...
A víz a népünk ajándéka, de amiként a természet szeszélyéhez ildomos, éppen annyira tud a barátunk lenni mint az ellenségünk. S most óhatatlanul, tehetetlenül zuhanva alá a vízesés habzó tömegébe a lehető legszerencsétlenebb szögben, ahogy perdai a magasból eshet, kétségem sincs afelől, nem fog keblére ölelni a tó. A becsapódás fájdalmas, végigcsípi a vízzel elsőként összekapaszkodó testrészeimet, ám egy újabb kiáltásra már nem akad lehetőségem, rögvest magával ránt a zűrzavaros mélység, mögöttem egy kétségbeesett bogával, aki a heves kapálózása közben nem átall hátba és oldalba rúgni. A mellkasomban ragadt levegő egyszerre préselődik ki belőlem, játékos buborékokként pezsegve a felszín felé, ahol aztán csöndes pukkanásokkal fognak véget érni. A nyakam redői sietősen nyílnak, a túlélés pedig olyannyira lefoglal, hogyha egymagamra lennék utalva, vélhetően szégyenteljes percekig tartana kitalálnom, dacára annak, a tavat többször úsztam át, mint azt számlálni lehetne. Szerencsémre biztos kéz ragadja meg az átnedvesedett, szürke gyapjú felsőmet, majd ránt fel azzal együtt a felszín felé, hogy aztán eleresztve ezúttal a bogát egyengesse ki a vízből. A levegőre érve fájdalmas szisszenés-sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben fél kézzel kisöpröm az arcomból a vízcseppektől terhes tincseimet. S mire végzek a procedúrával, visszatalál hozzám a lány is, aki az aggodalmaim ellenére úgy fest, ép bőrrel megúszta ezt az egész balesetet. Ettől függetlenül riadt, tágra nyílt szemekkel pislogok rá; a mellkasomban felerősödő érzéseknek még nem volt idejük lecsillapodni és békében hátrahagyni a hozzájuk kevésbé szokott gazdájukat. - Nem az enyém - bököm ki mindennemű kertelés nélkül, elpillantva a növények közt sértődötten elvonuló állatra. Egyrészt megkönnyebbülök, hisz a kergetőzésnek vége, másrészt megint csak boga nélkül maradok, ami a hosszúra nyúló téli időszakban komoly hátrány. - Egy nőstény volt, a kölykét akartam megszelídíteni - lemondó sóhaj szakad fel belőlem, azzal együtt viszont fintorba torzul az ábrázatom, mert az oldalam és a hátam rögvest megérzi a hirtelen mozdulatokat. - Még jó, hogy nem voltál útban - teszem hozzá a barátságosnak remélt megjegyzést arról, hogy nem lett nagyobb baja neki sem a kalandom végett, majd néhány rezzenéstelen momentumig kitartott vizslatást követően elemelem róla a tekintetemet és a part felé kezdek úszni. Muszáj lesz megpihennem.
Olyan hirtelen történik minden, hogy csak amiatt nem maradok pislogó hal a vízben, mert valamelyest fel tudtam készülni az eseményekre. Ahogy megérzem ujjaim finom gyapjút tapintanak már rántom is a szerencsétlen perdait, azt hiszem férfi, hogy az állatot kisegítve visszataláljak hozzá értetlenségben is fürödve, nem csak a kellemesen hűvös vízben. Ahogy hajam eltűnik az arcomból azt is látni vélem mennyire megilletődött, mondhatni megszeppent nem csak a jószág, de a "gazdája" is. Mint hamar kiderül nincsenek szoros kapcsolatban, vagy épp semmilyenben sem. Végképp értetlen állok a dolog előtt, végtére is a bogák ennyire nem kelletlenek, hogy a mélységbe kergessék a perdait. -Áh. Hát tudod... előbb mindig az anyóssal legyél jóban, aztán udvarolj a lányának, akkor nincs kergetőzés. - Közlöm kaján mosollyal, hogy elrontotta a sorrendet, de legalább tanult belőle, az arcát és kikerekedett szemeit elnézve. Közben megnézem magamnak amennyire a víz engedi, ki is élesítem a látásom - én legalább is úgy hiszem megteszem - de nem látok jobban, ami némi szemöldökráncolást vált ki belőlem. A víz lenne ennyire zavaros ne lássam vegyül-e a kékségbe vér például? -Én mindig jó helyen vagyok pajtás, kettőnk közül Te vagy a peches fazon úgy hiszem. Gyere, kinn megnézem az oldalad vagy a karod, nem tudom hirtelen mire szisszentél. - Vagy csak képzeltem felszisszent és a vízesés zubogása csalta meg a fülem? A zavarom még kitart, mert hiába törlöm a szemem, mintha nem tudnám kiélesíteni a látképet, frusztráló. Mire észbe kapok már előre is ment, hah, remélem a ruháim fele, ha nem akkor azokat oda fogom vinni mellé, nem akarom szétszórva hagyni a cuccaim. Ő bizonyosan nem fog elszaladni velük. -Amúgy milyen volt leugrani? A bogát ne számold, maga a zuhanás! Izgalmasnak tűnik. - Nézek fel kis komisz vigyorral, míg kicsavarom a hajamból a vizet amennyire tudom és letérdelek mellé hogy segítsek megnézni megmarad-e szegény flótás vagy sem. -Rhywen vagyok, a hős megmentőd. Kit tisztelhetek benned ó bajba esett idegen? - Mondom játékosan, elterelve a figyelmét a fájdalomról, míg átfut az agyamon Khaltus hülyeségét vettem át, holott ez a srác már férfi, nem gyerek, vélhetően nem fog működni a "varázslat". Próbálom a tapintásom felerősíteni, hogy érezzem eltört-e bármije de... ahogy finoman a kezéhez érek nem érzem másnak, a fűt simítva sem selymesebb... mi a szösz? Látszik valami nem stimmel nálam, pedig nem én zuhantam olyan sokat.
Tágra nyílt szemeim lassacskán visszanyerik eredeti formájukat, s talán még némi hunyorba is fordulnak az ismeretlen mosollyal szegélyezett jó tanácsára. A szavak egymás után következő rendje nem szab gátat a megértésnek, kristálytisztán felfogom a jelen szituáció és a példája közötti párhuzamot, pusztán az zavar meg, hogy egy lényeges momentumot nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyott. - És ha hím? - kérdezek vissza őszinte érdeklődéssel, s meglehet, emiatt szuggerálom őt kitartott pillanatokig, mielőtt a kiúszás mellett határoznék. Persze nem kerüli el a figyelmemet, amiként a vizet fürkészi, de bizonyára csak elhagyott valamit vagy felkeltette az érdeklődését egy alant elsurranó állat. Bármi is legyen az igazság, olyannyira nem mozgat meg, hogy újrarangsoroljam a cselekedeteim fontossági sorrendjét, ezért változatlan a part felé úszok. Kiérve aztán fájdalmas sóhajjal ülök le a fűvel gyéren tűzdelt földre, elégedetlenül mustrálva végig a testemről lógó, víztől terhes ruhákat. Hallottam közben, hogy mit válaszolt a megjegyzésemre, de mire összerendezem a gondolataimat, és túllépek az állapotom előnytelenségein, újabb kérdéssel lát el, csakugyan kiérve a vízből. - Véleményem szerint olyan nincs, hogy valaki mindig jó helyen legyen. Leugrani pedig… ha magamtól tenném, biztosan érdekesebb lenne, mint kényszerülve. A helyzetet figyelembe véve egészen jól megy a válaszolgatás, egyelőre van akkora hatással rám az iménti baleset, hogy ne tudjon megragadni igazán semmin se az elmém, így még arra is futja, hogy tüzetesebben végignézzek az ismeretlen arcán. Hófehér bőrét számtalan kis szeplő tarkítja, míg kék íriszei játékosan csillannak, majdnem úgy ragyogva, mint a vörös hajából kipréselt vízcseppek, amelyeken fáradatlanul megtörik a nap fénye. Vajon, ha a tó vize nem terülne szét a medrében, hanem egy hatalmas gömbbé tömörülne, elnyelné inkább a napsugarakat vagy vakító jelenésként kápráztatná a szemeinket? A lány hangjára térek magamhoz a váratlan, rövidre szabott tűnődésből. Elrévedt tekintetemet ismét rá emelem, és bár meggyőződésem, hogy az imént bemutatkozott, teljesen lemaradtam a nevéről. Újabb kínos viszont látást zsebelhetek, már amennyiben még találkozok vele a jövőben. - Nylian a nevem - nyögöm ki elbizonytalanodott hangon, amint gyanakvó figyelemmel tartom a karomra simuló ujjait. - A kezemnek nincs baja - adom a tudtára, akadozó mozdulatokkal húzva el tőle a nevesített végtagot. - Gyógyító vagy? - kíváncsiskodok, mielőtt még ismertetném vele, bármiféle módon is próbál segíteni, az az én esetemben egész biztosan hatástalan lesz.
-Ó... hát én nem vagyok előítéletes, de az anyóssal akkor sem árt jóban lenni öregem. - Kuncogok, bár nem tudom vonjak-e párhuzamot az udvarlási és idomítási szokásai között, ha így történik sem lesz másabb a szememben. Annyi hogy Ő lesz az első saját neméhez húzó ismerősöm. Ismerős, na igen, találó szó, ha el fog illanni mint általában mindenki akkor az marad csupán, egy ismerős arc és emlék. De addig is önnön értetlenségemben tobzódva csak kiúszom vele a partra, hátha csak a víz csalta meg a szemem, érzékeim. Azt mégse mondhatom, hogy a srác van rám ilyen tompa hatással avagy pont hogy felkavaróval, hogy ne bírjak fókuszálni. Attól hogy valakinek kedves az arca még nem fogok megenyhülni. Kinn oda is viszem a cuccaim mellé majd kipréselem a fölös vizet a hajamból, lévén nem kívánom elraktározni azt későbbi időkre. Hah még vitatkozik is! Ez tetszik. -Gondolod? Lehet csak azért mondod, mert még nem ismersz. - Aztán csak csíntalan mosolygok. -Felmásszunk és kipróbáljuk? Persze csak ha nincs komoly bajod, tetőzni nem kívánom az esetleges sérüléseid. - Mondjuk nem úgy néz ki szerencsétlen, hogy alkalmas legyen velem zuhanósdit mókázni, kár érte. De talán majd elhozom ide Aideent és vele, nem mintha nem lenne jobb dolgom, de egészen befészkelte magát a gondolat a fejembe. De hogy kiszakítsam magam ebből a jelenleg hasztalan gondolatkörből célszerűnek tartom a bemutatkozást, főleg mert kettőnk közül azt hiszem Ő az ábrándosabb. Nylian, hm, memorizálom, olyan kínos mikor elfelejtem, szóval még párszor elmondom magamnak. Közben meg is érintem a karját hogy teszteljem magam, annyira sűrűn nem tapogatok én senkit csak állatokat néha, tehát nem lenne jó a fájó területet nyomkodnom elsőre. Ellenben hiába minden igyekezetem, nem érzem másabb lenne mint alap állapotban, amitől egyre növekvő zavar lesz urrá rajtam. -Nem. - Felelem kurtán, mert nincs olyan isten vagy istennő akinek a kedvéért elárulnám valami nem stimmel velem. Mivel nem találkoztam olyannal akinek ereje abban testesül elnyomja a többiekét, csak hallottam, ez valahogy eszembe sem jut. -Na mutasd ha nagyon csúnya van nálam pár adag phens, tudok belőle pakolást csinálni. Majd szedek másikat. Remélem nem vagy szégyellős, nem tudok mit kezdeni a szemérmes perdaiakkal. - Főleg mert magam is az tudok lenni, de hát sosem jönne rá senki lévén ilyeneket mondok. Hah de kezdek azon agyalni ehettem valamit amit nem kellett volna? Mi a szösz... bosszantó dolog, mégsem rajta fogom kitölteni, inkább értetlenségem leplezve fontoskodva kutatni kezdek a táskámban, mert gondolom egyedül is fel tudja mérni magát. Ha nem úgy is szól, eddig nem tűnt ellenségesnek és valóban csak segíteni próbálok. Vagy olyasmi, mert mint jól sejti nem vagyok én gyógyító, Khaltus is ügyesebb nálam ebben, én csak a magam bajával törődtem hosszú ideig, elég volt az is.
Dermedt csendben pislogok a lányra, igyekezve értelmezni a szavai mögött húzódó jelentéstartalmat, elvégre mi rossz volna abban, ha nem egy nőstényt, hanem egy hímet próbálnék befogni? Megpróbálom felidézni az iménti, ajkait elhagyó mondatokat, és lassacskán kezd a fejemben körvonalazódni, mire kívánt célozgatni. Zavarodottá válik a tekintetem, ugyanis még magam sem tudom, merre húz igazán a szívem - az érzelmen vagy egyéb, szubjektív tapasztaláson alapuló kapcsolatok sohasem álltak a fontossági sorrendem legelején. Gondolatban aztán meg is rázom a fejemet, mert mindennek semmi köze a bogához és az előbbi zuhanásunkhoz. Különösebb hozzátoldás nélkül úszok ki a partra, ahol aztán megpróbálom több-kevesebb sikerrel kinyomogatni a ruhaneműimből a vizet. Hiába vagyunk a víz népe, s hiába születtem a téli fagy ölelésébe, az átnedvesedett holmikban ugyanúgy rázni kezd a hideg, mintha nem volnék több egyszerű vészhozónál. - Nem hiszem. Vagy netán a jövőbe látsz? - érdeklődéstől csillannak a szemeim, ahogy az övéire emelem a sajátjaimat, felhagyva az arca és a külleme apróságainak felfedezésével. - Megmagyarázná, miként úsztad meg a becsapódásunkat – közlöm eleinte elkomolyodott, tűnődő hangon, ám nem sokkal később egy apró mosolyt is mellékelek a megjegyzéshez. Mindig is érdekelt, milyen lehet előre kiszámítani a történéseket, tudni, ki miként fog valaki reagálni egy-egy mozdulatra, gondolatra, eddig azonban még nem találkoztam senkivel, aki az előrelátás képességét gyakorolná. Nylessa mesélt róla, néha milyen bosszantó velük az edzés. - Egyelőre maradnék itt – sóhajtok fel kimerülten, elvégre az esésemig közel egy mérföldet rohantam az állat elől. Szívem szerint el is feküdnék a parton, behunyt szemekkel várva, hogy kisimuljon belőlem a fáradtság, csakúgy a ruhámból a vízcseppek, de egyrészt egy ismeretlen társaságában nehezen tudnék elengedni, másrészt a hátamnak valószínűleg most nem esne jól a terhelés. A döntésem helyességéről már a következő momentumban tanúbizonyságot nyerek, mihelyst a lány karomat kezdi tapogatni. Elbizonytalanodott ábrázattal méregetem, bár a tekintetben megnyugvás telepedik rám, ezúttal nem kell rögvest színt vallanom a képességemről. Egyébként sem tűnik rosszakarónak, inkább csak olyannak, mint aki nem tudja, mihez kezdjen velem – sokan szoktak így érezni. - Rendben van. Amúgy sem árt kifacsarnom a vizet a felsőmből – közlöm beletörődött hangon, majd a szavaimnak eleget téve óvatosan lehúzom magamról a kényelmetlenül nedves anyagot. Szinte rögvest kiráz a hideg, ahogy a csupasz, nyirkos bőrömet szabadon érinti a levegő, viszont néhány pillanattal később határozottan jobban érzem magamat félpucéran, mint a vizes holmiban. - Azt hiszem a hátamat ütötte meg igazán – teszem hozzá, eltűnődötten kezdve csavargatni a felsőmet.
Húha ez a zuhanás nem tett neki jót látom már, komoly filozofáns kérdéseket buggyaszt ki belőle pár egyszerű meglátás némi viccelődéssel fűszerezve. Annyi baj legyen, amíg legalább hellyel-közzel szót értünk, addig nem lesz nagy baj, gondolom. -Hah, nem. Hallottalak. Azaz inkább a bogát. - Így belegondolva az állat patadobogása csapta meg a fülem a víz robaján át is, mert azt már megszoktam, kiszűrtem. Nincs nekem olyan hasznos képességem, elvégre másodjára olyat kaptam ami haszontalan, nem is értem Shiennelt miért ezt adta. Tudom, apám miatt nem kéne ilyen cinikusnak lennem, hasznos lesz az egyszer, bár Őt nem tudtam megmenteni, tényleg mi értelme ennek a képességnek? Annyi bizonyos hogy téved ha valami különlegeset remél tőlem, eléggé átlagos vagyok, azaz lennék, de most még a használható képességem se akar megmutatkozni, ami aggodalmat serkent bennem, leplezem is nagy erőkkel. -Legyen úgy. - Nem noszogatom hát még egy vakmerő ugrásra, pedig piszkálja a fantáziám, a zuhanás zsibbasztó felszabadító érzése miként ölelhet körbe míg közeledünk egyre inkább a vízfelszínhez, melyben végül elmerülünk és lubickolunk mint a kecses iriolák! Egyelőre azonban jó lenne megszárítkozni, én legalább gyorsabban megleszek, Ő lábujjig elázott minden ruhájával. Érzékszerveim zavarában a táskámba kívánok könyékig elmerülni és keresni a gyógynövényt, nem mintha nem tudnám pontosan hol találom. Ahogy rásandítok látom kirázza a hideg, lúdbőr szánkázik végig a testén, ahh... kikotrom a nem túl nagy takarómat és odanyújtom, mint egy mellékesen, hátha kell és nem azért adnám mert látom fázik. A férfi büszkeséggel nehéz mit kezdeni, megszoktam próbáljak okosan cselekedni. Nos... ritkán sikerült eddig, túl makacs vagyok. -Látod, ha képes lennék jövőbe látni akkor meg se ütöd magad. - Dünnyögöm, mennyivel jobb lenne az a képesség! Na mindegy, kár is ezen vesztegelnem, inkább kiveszek egy marék phenst, egy kis tálkába amiből amúgy enni szoktam beleszórom, tenyeremmel merek némi vizet mellé és ujjaimmal módszeresen eldörzsölöm, szétmorzsolom, hogy szép lassan masszát kapjak belőle míg Ő a ruháit próbálja kifacsarni. Visszasétálok aztán a háta mögé és enyhe grimaszt produkálok, egy ponton valóban belilult, talán megrúgta az állat. Peches flótás. -Nem vészes. - Mondok ennyit, de ha rám nézne gyorsan átrendezem arcom "hanyag semmiség ez" kifejezésbe. Hát... nem nagyon értek én ehhez, nem vagyok a bátyám... -Ne mocorogj jó? - Nem tudom akarna-e, kissé tanácstalan veszek az ujjaimra egy adag masszát és óvatosan érintem az elszíneződött bőrére. Nem szoktam én másokat fogdosni, végképp nem simogatni, mégis azt érzem azt csinálom. De örülök hogy senki sem lát... vagy ezt masszírozni kell? Eladni szoktam nem használni, ejj. -Gyakran sérülsz meg? - Ha igen legalább el tudja mondani hogy is kell ezt, ha nem... nos akkor is lesz valahogy.
- Ohh… - nem leplezem a leheletnyi csalódottságot, ami rám telepedik a jövőbelátás képességének hiánya hallatán, azonban nem lógatom az orromat sokáig. Egyrészt nagyobb hatással van rám az esés illetve a boga elvesztése, másrészt soha sem értettem a nyílt szomorkodás vagy elégedetlenkedés célját. Egy tudatosan vagy tudattalan felvett testtartás és arckifejezés még nem tett jobbá semmit, leszámítva, ha apánk haragjáról van/volt szó. Nylessa mindig tudta, miként kell a szívére hatni, amikor valamiért megharagudott ránk, ám ez afféle tudás, ami nélkül továbbra is képes vagyok életben maradni. Apró szusszanással és koncentrált figyelemmel kezdem el kifacsargatni a felsőmből a vizet, ami úgy csobog alá a megtekeredett szövetszálakból, mintha az előttünk zubogó vízeséssel kívánna versenyre kélni. Különös, egyes anyagok miként képesek vagy nem képesek magukba szívni a nedvességet anélkül, hogy igazán megváltoznának vagy láthatnánk, pontosan mekkora mennyiséget raktároztak el. Az égiek különös, sárga kabátjában például még sosem tértem haza nedves bőrrel egy kiadós esőzést követően, de a titkára mindeddig nem tudtam rájönni. Eltűnődött ábrázattal méregetem a megtekeredett felsőmet, és ha a látóterembe nem kúszna valami anyagféle, vélhetően újra nekiveselkedtem volna a vízmentesítésének. Így viszont kénytelen vagyok máshova fordítani a figyelmemet: egy kisebb takaróra, amit újdonsült ismerősöm készségesen bocsát a rendelkezésemre. - Köszönöm – biccentek felé, és jobb híján elkezdem vele felitatni a bőrömről a nedvességet, persze, miután a ruhaneműmet gondosan a fűbe egyengettem. - Nem a városban laksz? Szokatlanul sok holmit cipelsz magaddal – pislogok a táskájára, amiben az imént úgy kotorászott, mintha odabent egy végtelen tér lappangana, sokkal több mindent rejtve magában, mint amit kívülről saccolni lehetne. - Nem feltétlen. Úgy értem, az már a segítő szándékodtól függött volna – állapítom meg, megint csak későn döbbenve rá, hogy nem feltétlen jó ötlet leplezett gonoszsággal vádolni valakit, aki éppen gyógykenőcsöt készít a saját tartalékaiból. - De leginkább attól, hogy nem volt sok időd – teszem hozzá, hátha tompíthatok valamit a szavaimon. Az ékes szólás és a finomkodás sohasem volt erényem. Közben az elegy is elkészül, ő pedig mögém helyezkedik. Bizonytalanság kucorodik a gyomromba, de azért igyekszem nyugton maradni, és hagyni, hogy ellásson. - Rendben – bólintok egyet, igaz, legszívesebben kitekerednék, hogy láthassam, pontosan mit matat a hátam mögött és pillanatokon belül a bőrömön. A hűvös masszára megint csak kiráz a hideg, ellenben a reszketésemet visszafogom. - Azért tudod, hogyan kell csinálni? Úgy értem, mondtad, hogy nem vagy gyógyító – Nylessa életére is megesküdnék, hogy nem szándékozom piszkálni, valahogy a beszélgetés-kezdeményezéseimből mégis sorra kerekednek furcsaságok. - Mondhatni. Sokat járom az erdőket és a vizeket, érdekelnek az állatok. Nyilván temérdek feljegyzés van róluk, de én inkább magam ismerném meg őket. Például tudtad, hogy a reinák, ha lusták maguknak feltörni az élelmüket, vagy unatkoznak, szívesen dobálják egymást vele? Vagy épp az arra járót – mosolyodok el gyengéden, türelmesen várva, hogy ellásson a vörös hajú.
-Elnézést hogy nem vagyok elég érdekes kedves lezúgok a mélybe uraság. - Horkanok fel még forgatom a szemem, ám a látszat ellenére nem neheztelek rá, végtére is baromira igaza van, hogy az sokkal érdekesebb képesség lenne, bár az éles érzékeim nem adnám senkiért, annyira a sajátom lett ha eleinte borzalmasan zavaró is tudott lenni. Na nem most mert... mintha nem bírnék különbséget tenni avagy valami nem stimmelne de ilyen még nem volt! El is kell terelnem a saját figyelmem ne morogjam ki a lelket se magamból se ebből a srácból, így kenőcsöt kotyvasztok neki míg Ő rögtönzött vízesést kreál a ruhái segítségével. Hurrá, aztán sikerül úgy rátukmálni a takarót hogy elfogadja, még meg is köszöni, de csak vállat vonok amolyan "nincs mit avagy nem tesz semmit" módon, nehogy túlbuzgóságnak vegye. Minden esetre így talán nem fog dideregni, én megszoktam hogy hűvösebb van, lévén sokat vagyok a vadonban. -Én inkább az erdőben tanyázom, vándorolok. A városok nem nekem valók. - Azaz nem mondom borzalmasak és soha nem térek be szívesen egybe, de valahogy a quorsák érkezése óta sokkal inkább otthonosnak érzem a természetet, rengeteget úszom. Jobb mint a városok forgataga. Hallva a reakcióját arra hogy tudom le fog esni ennyire sem üti meg magát felszalad a szemöldököm. Persze nem tudhatta nem holmi quorsa vagyok, de szerencséjére nem veszem magamra a szavait, amúgy sem szokásom feltétlen, így teljes lelki nyugalommal kavargatom tovább a gyógykreálmányt. -Hát az valóban nem volt. - Már időm, hogy bármi többet is reagáljak, bár nem tudom hogy működik az előre látó képesség gondolom csak pár pillanattal előbbre lát. Ezen kicsit el is merengek míg mögé kerülök de hamar újra a férfira koncentrálok mert úúú... ez lila lett. -Mindenki fel tud kenni egy kenőcsöt a másik bőrére... - Dohogom neki, bár ha nagyon figyel némi lappangó bizonytalanságot elcsíphet, végtére is nem tudom mennyire okozok fájdalmat és mennyire kéne beledörzsölnöm a bőrébe ezt az izét. Inkább rákérdezek örök-balszerencsés vagy csak most tisztelt meg engem vele. De nem, nem, peches alak, értem én. -Haha, azok a kis mocsadékok, rájöttek nem tudok aludni ha ropogtatnak e fejem fölött és ezzel elérik odébb álljak. Engem nem nagyon dobáltak, mert biza visszadobok biztosan megérezték! - Nevetek mert igen, ismerem őket, legalább annyira csíntalan jószágok tudnak lenni mint a príík... -Én akkor már inkább a bledákat kedvelem, azok egyáltalán nem szemtelenek, csendesek, egy-kettő kíváncsi fajta is, mellém jött ha eleget pihentem egy fán, a gyümölcsöt is elfogadta. - Én az állatokkal is könnyen perlekedem, lévén miért ne, különben még a végén magányosnak érezném magam. -De ezek szerint sokat vagy kinn az erdőben, mégis így rászedett egy boga, hmm? - Mosolygok rajta, mert tényleg peches egy flótás ez, de mivel én is kedvelem az állatokat egyáltalán nem tartom furcsának hogy ilyesmivel tölti az idejét. Közben picit jobban dörzsölöm a bőrét, lesve a reakciót, de így legalább jobban felszívódik a gyógyszer.
Sosem gondoltam volna, hogy életem legfontosabb küldetését majd a Perda holdon fogom megvívni, ahogyan azt sem, hogy mindezt konkrét ellenség nélkül teszem majd. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy akkor ez most hogyan is van? A válaszokért könnyebb lenne talán Jenkins Kancellárt megkérdezni, ő egész biztos, hogy tökéletesebben és sokkal szakmaibban foglalná össze azt, amit most én. Röviden és tömören, ha nem szerzem meg az előírt növényt és mellé a kijelölt állatot, akkor meghalok. Noha nem azért, mert kudarc esetén elvennék az életemet, hanem sokkal inkább azért, mert egyszerűen lejár az amúgy is természetellenesen felhúzott ketyegőm. Pontosan, a napjaim, vagy, ha úgy tetszik, az óráim tökéletesen meg vannak számlálva, és ha még bármikor is hasznot akar belőlem húzni „kedvenc” Kancellárom, akkor beszerzem magamnak az életben tartásomhoz feltétlenül szükséges dolgokat. Mindehhez társamul szegődött a Várostól idáig, a Kis kutatóállomásig egy kezes Boga, akivel egész jól összebarátkoztunk az ide vezető út során. Az állomástól már gyalog kell útnak indulnom, bár felszerelésem nem valami sok: Egy TW-S gépkarabély, néhány tár, hogy soha ne fogyjak ki a töltényekből, tűzgyújtó szerszám, egy kés, ellenszer, két zsák a zsákmánynak, valamint egy helymeghatározó eszköz, ami valószínűleg nem a felkutatásom miatt tartozéka a készletemnek. Ennyi és nem több, amivel szélnek lettem eresztve az Imperium-ról, de ez is több, mint a semmi. Búcsúzásképp meglapogatom hátasomat és hamarosan már el is tűnök a járatlan utak egyikén. Olyan érzésem van, mintha tűt keresnék a szénakazalban azzal a különbséggel, hogy egy kékszínű növényt kell megtalálnom a perdai vadon valamelyik sziklaszirtjén, valamint egy vérszomjas kis állatkát is be kell gyűjtenem, méghozzá a Lacerta névre hallgatót. A sűrű bozótosban nem sok hasznát veszem a készüléknek, így azon felül, hogy kiindulási pontként a kutatóállomást tápláltam be, egyelőre zubbonyom belső zsebébe helyezem és inkább a nagyobb biztonságérzetet nyújtó karabélyt veszem a kezembe. Az este még messze és haladni is jó lenne, ezért leereszkedek a folyóvölgybe, hogy a vízfolyás mentén jussak el a fentebbi vízeséshez, az Omnum fátyla nevezetűhöz.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Az utóbbi időszakba rászoktam, hogy az égiek által épített létesítmények körül kóricáljak. Elorak tudni akarja, hogy mit csinálnak az égiek, merre járnak, menne-e máshova. Az égiek pedig tudni akarják, hogy épületeik körül legyeskednek-e ellenállók. Azt, hogy az ellenállók mit akarnak, azt még nem tudom, egyelőre megbújnak a vadonba, csak néha találkozok eggyel-eggyel. Feléjük a legnehezebb kiépíteni a bizalmat, de Shiennel szeme fénye lássa, hogy minden magam telhetőt megteszek ennek érdekébe. Azt pedig remélem nem látja, hogy túl sokszor merészkedek abba a bizonyos szürke sávba, mellyel lényegében mindenki tud nyerni. A Város és Elorak is. Az előbbi olyan árukat kaphat, amit egyéb esetben nem szerezhetne be, míg a másik oldalon meg a kereskedelem fellendül. Fellendülhet, csak ne nagyon akarjanak tömegesen vásárolni belőle. A lényeg azonban mégis az, hogy imádom a természetet, de néha több hátránya van, mint előnye. Mint most is. Órák óta sétálok és semmi. Halálra unom magam, fejem az ég elé emelve sírok Sha’zor-nak, hogy valami mókát gördítsen már az utamba, legyen oly kedves. Mert, ha nem, bizonyisten én visszamegyek a Városba és ott fogom boldogítani a jónépet! De persze, drága isteneink meg sem hallgatnak. Így hát a ragyogó napsütésben és hőségben, hosszúnadrágba - mert nyilván azt kell hordanom - trikóba járom a vadont. Jah, meg az emberektől csórt bakancsba. Azt valahogy imádom, a bokámig ér és valami rohadt kényelmes. Én nem is értem, hogy miért nem barterelünk cipőügyben az égiekkel. Jah, de tudom. Túlságosan merevek vagyunk ehhez. Shiennel borogass. Már feladnék minden reményt, amikor nem is olyan távolba meglátok egy alakot. Égi-formájú, fegyverrel a kezébe. Szemeim megcsillannak. - Na vajon, mi vagy? - hiszen két kasztja is lehet. Városi vagy ellenálló, mert bizony, nem mindegy. Mégis halkan kuncogom el magam, ahogy közelebb lopakodok hozzá. Lábam elé odafigyelek, hogy még véletlenül se lépjek rá kósza faágra, túl száraz avarra. Végül egy nagyobb fa takarásában állok meg, pár méterrel mögötta. - Idegen! - hangom direkt elmélyítem, nem kívánok férfinak tűnni, csak mélyebbnek. - Ki szent földre merészkedett, halld hát szavam! Quersen által megáldott vidék ez, melyre tisztességtelen lélek lábát nem teheti, ha mégis, vigyázz hát! Utad viszontagságokkal teli lesz és sikerrel sem jársz majd - közben leplezetlenül vigyorgok, bár ő, remélhetőleg, nem igazán fogja látni. Mégis minden szavam értheti, hisz égi nyelven szóltam hozzá.
Szerencsére különösebb hátráltató tényező nélkül, az előzetes terveimnek megfelelően tudok haladni az egyre keskenyedő, csöndesen hullámzó folyóvölgy melletti árteres részen, miközben folyamatosan, ámde alig észrevehetően emelkedik előttem a felszín. A táj nem túl változatos, jobb oldalamon a folyóvíz kísér utamon, baloldalon pedig ameddig csak ellátok lombhullató erdőség vesz körül. Az erdő lombkoronaszintje egybefüggően sűrűnek mondható, a fény egy részét ugyan átengedi, de szemérmesen takargatja belsőjét a külső szemlélő számára. Tudom, hogy könnyedén levadászható, tiszta célpontot nyújtok a nyílt színen sétálva, de a valamit valamiért elvet vallva, el kellett döntenem, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel biztonságban haladok, vagy kockázatot vállalva gyorsabban teszem meg az előttem álló hosszú utat. Az utóbbit választottam, amiről gyorsan kiderülhet, hogy a lehető legnagyobb tévedés volt, amit elkövethettem. Amíg a rengeteg szelídebbnek mondható vadjait látom előbukkanni a sűrűből, majd egy szemvillanással később félénken tova tűnni, addig nem érzem magamat veszélyben. Úgy vagyok vele, hogy, amíg nem repülnek felém lövedékek, vagy nem akarnak személyesen felfalni, addig én is tiszteletben tartom a természetet, a végtelen csendet és nyugalmat, melyet ez a különleges vidék áraszt magából. Fegyveremet továbbra is kezemben tartva haladok, és meg sem fordul a fejemben, hogy valaki már észrevett és olyan halkan közelít, hogy még a kifinomult érzékeimmel sem észlelem közeledtét. A mélyített női hangot meghallva lépteimet azonnal megállítom, de nem mozdulok, csak ösztönösen szorítok rá a TW-S-re, készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban cselekednem kell. Abból, ahogy mögém került, majdnem száz százalékig biztos vagyok, hogy nem ellenállóval van dolgom, hanem a Perda gyermekével. - Meglepne, ha az égiek ismernék azt a szót, hogy tisztesség. Én sem vagyok jobb náluk, de felkészültem a viszontagságokra, melyet gond nélkül gördíthetsz elém. - válaszolom, de agyam megállás nélkül kattog, szemeim fedezék és lövészpozíció után kutatnak, fejben már taktikázok, végül azonban elvetem ezeket a gondolatokat és bebiztosítom a karabélyt, hogy utána lassan magam mellé eresszem és óvatosan a hang irányába forduljak. - Hogy sikerrel járok-e, az nagyban függ attól, hogy kapok-e segítséget tőled. - lassan bizonyossá válik, hogy valamelyik közeli, vastagabb törzzsel rendelkező fa mögül fog előlépni a reménybeli segítőm.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Noha nem látom, hogy megállt volna, azt hallani, hogy a léptek elhaltak - avagy innentől ő is némán jár. Ez mégsem gátol meg abba, hogy visszafojtsam kitörni készülő nevetésem és teljesen komoly hangot üssek meg és próbáljam a frászt hozni rá. Legalább is a cél ez lenne. Az már más tészta, hogy nem jön össze, mert még felesel az ebadta! Ezek az égi katonák idegei is kötélből vannak, hogy a fene essen rájuk. Hát már senki sem hisz az égi és isteni szavakba? Ennyire hitetlenek? Azt hiszem, hogy igen. Azok. Mégsem nézek ki a fa mögül, nem, nem. Nem buktatom le magam, ahhoz ez a móka túl jó, túl vicces. - A tisztesség természete mindenkire vonatkozik, gyermekem - folytatom, miután lenyelem az újabb nevetésem. - Mind quorsára, mind a perdaira, ez alól eme földön senki sem lehet kivétel - bölcselkedem, még ha viccnek is szánom az egész szituációt, szavaimba több igazság lapu. Sebaj, én végtelenül türelmes vagyok az égiekkel, hiszem, hogy hamarosan összeszokik a két nép és végül egymást tisztelve tud majd élni. Ha meg nem, nos hát… akkor több gondom lesz, mint gondoltam. - Segítséget fiam!? - kérdezem megdöbbent, mélyített hanggal. - Szavaid azt sugallják, hogy nem kívánod tisztelni a hely szentségét, de segítséget kérnél? Mondd hát. Ártanál védtelennek? - teszem fel a kérdést, mégsem mutatkozom továbbra sem… Vagyis nem célom, csakhogy Eowen tervez, Sha’zor pedig végez. Pedig ezúttal nem is az ő nevében beszéltem! Nem ér! Olyannyira nem ér, hogy fel sem tűnt, hogy a fa, mely alatt lapulok reinák élnek. Mit élnek! Engem dobálnak meg gyümölcsük magjával. Sikkantva ugrok ki a törzs mögül és a vigyorgókra tekintek fel. - Tiiii!!!!! - rázom meg öklük irányukba, de aztán hamar észbe kapok és bájos, ezerwattos mosollyal fordulok az égi felé, kezeimet magam mögött kulcsolom össze. - Az istenek azt mondták, hogy segítségre van szükséged - zöld, vállig érő hajam a szél lengi meg, ruhám továbbra is egyszerű, mégis égi viselet, nem úgy a férfié. Ő katonának tűnik, közelről is. Szavaim mégis törtek, hallani lehet, hogy tanultam a nyelvet, nem pedig beleszülettem.
Isteni szavakkal aztán napestig próbálkozhat az idegeimet próbára tevő, csöndes léptű perdai, célt nem fog velük érni. Már rég nem hiszek a felsőbb erők hatalmában, talán soha nem is hittem, így viszont az óva intés is haszontalan frázis csupán. - Igen, mindenkire vonatkozik, pontosabban, vonatkoznia kellene... Dana! Nézzen körül és meglátja, hogy ez már csak a múlt. Vagy éppen egy szép új élet előszele? - a bölcselet a szívemig hatol, de nem tovább, értem, amit mondani szeretne, viszont úgy érzékelem, hogy nem megtéríteni akar, csupán szórakozni. Hát nem leszek ellene, ha már ilyen kedélyesen elcsevegünk ezen a szép napon. - Bizony, az életem múlik szó szerint azon, hogy tudsz-e segíteni nekem, avagy nem. - válaszolok komoly hangon, ha már a kérdés is hasonló, mélyebb tónusban érkezett. - Leginkább talán annak ártanék, aki ide juttatott, de nem vallom magamat rossz szándékú embernek, így biztosíthatlak, hogy sem neked, sem pedig népednek nem esik bántódása. - mondatom közben a hátamra szíjazom a gépkarabélyt, úgy vélem erre jelen pillanatban egyáltalán nem lesz szükség és valahogy barátságosabb benyomást keltek, ha nem látja nálam a fenyegető eszközt. Még sosem láttam, hogy egy istenséget, vagy annak szószólóját gyümölccsel dobálnák meg az erdő lakói, de ami igaz az igaz, sok-sok mindent nem tapasztaltam még ezen a holdon, így próbálom meglepettségemet elfojtani, mikor maga Shiennel küldötte bukkan fel a fa mögül. - És ezt az után mondták, hogy felvetted a harcot a reinák seregével, vagy még az előtt? - teszem fel a kérdést mosolyogva, bár nem vagyok az a sokat vigyorgós fajta, ez a szituáció valahogy mégis erre késztet. - Tökéletesen mondták az isteneid, lenne itt valami, amiben segítségre szorulok. - először csak óvatosan emelem meg a jobbomat, hogy lássa nincs nálam semmi, majd ballal megfogom a katonai zubbonyomat, hogy egyszerű legyen kiemelni a belső zsebéből a PDA-t, melyre Jenkins feltöltötte annak a két élőlénynek a képét, leírását és jókora lelőhelyet, ahol megtalálhatom őket. - A nevem Nikolai Denisov és a segítségedet kérném... - ha nem látok ellenvetést az előbbi műveletemmel kapcsolatosan, akkor kiemelem a kommunikációs eszközt és néhány gyors mozdulattal előkeresem a képeket, majd a lány felé fordítom.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Dana! Azt mondja rám, hogy Dana! Hát milyen megható ez! Várj, ez tudja a perdai rangokat? Mh, akkor nem csak akármilyen katona lehet. Oh, a fenébe, így máris nem annyira mókás. Vagy igen. Ördögi terve kezd kialakulni elmémbe, miközben továbbra is isteni hangnak adom ki magam - na persze arra odafigyelek, egyik őnagyságot se haragítsam magamra. Még a végén kapnék a sejhajomra. - Csak nem a vadon veszedelmeitől tart, gyeremekem? - pofátlankodom, de magam előtt már rég vigyorgok. Két tenyeremmel a térdeimen támaszkodom meg, hajam az arcomba lóg, némán nevetek, hangot nem adok ki vele, de ez túl vicces most. Válasz, riposzt már a nyelvemre csúszik, amikor az undok reinák megtámadnak. Magokkal dobálnak meg, hajamba, ruhámra, a gyümölcs nedve a karomon csúszik végig, az aljadékok, azt hiszik, hogy szórakozhatnak velem. Igazából igen, mert előbb megijedek tőlük, kiugrok a fa mögül és felfedem magam az égi előtt. Mégis vigyorogva állok meg előtte, mintha nem történt volna az imént semmi, nem is engem dobtak volna meg. Ugyan mégis ki tette volna? Kérdésére előbb csak pislogok egyet, majd mosolyom kiszélesedik. - Természetesen maga Shiennel hívása a harc volt maga - bólintok határozottan, azt pedig elraktározom, hogy perdai nevükön ismeri az állatokat. Ez furcsa, egy égi sem tudta eddig, de semmi gond. Belejövök ebbe, hogy ő valami más, mint a legtöbb. - Igen, igen, említettek valamit az őrjöngő fenevadaktól, kik elől védelmet szeretnél - bólogatok is hozzá, mert ez viszont él az emlékeimbe. Az állatoktól félnek. Legalább is egy-kettő. - Eowen vagyok, Mrehon danája - hazudom szemrebbenés nélkül. Ha már volt olyan kegyes, hogy azt hiszi rólam, hogy az vagyok, akkor adjam meg a módját. - Kérlek nézd el öltözékem, nemrég járt nálunk egy igen kedves égi hölgy, ki ajándékba hozta - nézek végig magamon, majd újra a férfira emelem a tekintetem. Arcomra igyekszem komolyságot erőltetni, szemeim fénye mégis huncutul csillan meg. - Szóval, mily fenevad ellen lenne szükséged segítségre?
Ahogy a mélyített hangú "istenség" mívesre faragott szavait hallgatom, némi örömmel tölt el a tény, hogy van a Perda-n legalább egy valaki, aki nem veszítette el teljesen a humorérzékét. Ez persze jó hír számomra, mert legalább nem támadóan lépnek fel ellenem, én pedig megvillanthatom a legbarátságosabb énemet előtte: fő a jó viszony megalapozása. - A vadontól a legkevésbé sem félek, sokkal inkább az aggaszt, hogy nem találom meg helyismeret nélkül azokat a hozzávalókat, amiért ideküldtek. Igazán csak annak örülnék, ha küldene számomra egy vezetőt, aki végigkísér perdai utamon. - alig fejezem be a mondatomat, a területüket aktívan védő reinák már támadásba is lendülnek és lépésre kényszerítik "Shienel"-t. A nap 27 órájából nagyjából 24 órát vagyok ébren, néha még ennél is többet, így volt és van is időm többek között a Perda holdon élőket is tanulmányozni. A megszerzett ismeret, főleg ilyenkor jön jól, amikor vendégként érkezek a földjükre. - Bizonyára vannak az égiek között ilyenek is, de ha ezt tudatták veled, nos, akkor az isteneid csúnya tréfát űznek veled. - ha minden jól megy, akkor már a kezemben fogom a PDA-t és éppen arra készülök, hogy megmutassam miről is lenne szó. - Örülök, hogy megismerhettelek Eowen, Mrehon danája... - kapható vagyok a játékra, igazából nekem mindegy milyen néven mutatkozik be, csak tudjon segíteni. - Sosem érdekeltek a külsőségek, dana. - mosolyodok el, majd kicsit továbbfűzve a gondolatmenetet folytatom, míg megteszem a közöttünk húzódó néhány méteres távolságot. - A kedves égi személy kilétét fedje jótékony homály, vagy esetleg megtudhatom, hogy kiről van szó? - óvatosan érdeklődök a látogatóról, bár érdekel, hogy ki lehet az, akivel összefutott. - Két élőlényt kellene begyűjtenem, az első ez a növény lenne... - mutatom a kék belső szirmokkal rendelkező egyedet, majd pár másodperc elteltével az állatot is elővarázsolom a szerkezetből. - ...és egy Lacerta-ra is szükségem lenne. - arra egyelőre nem térek ki, hogy élve vagy holtan kívánom magammal vinni a helyi élővilág tagját.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Szóval egy vezetőre lenne szüksége. Egy perdaira, aki ismeri a vadont, érdekes. És gyűjtöget is! Ezt pont nem a katonákból néztem ki, de eszem ágába sincs most ellenkezni vele. Meg amúgy sem tudnék már nagyon mit mondani neki, mert fel kell fednem rejtekhelyemet. Pedig olyan kényelmes volt ez a fa! Főleg mögötte, pont eltakarta vékonyka testem, nem láthatta. Na mindegy. Zöldes fekete tincseimet a fülem mögé simítom és a legkedvesebb - igen, most kedves - mosolyom veszem elő. Még szemeim fényére is figyelek, nehogy fellobbanjon a szórakoztatásom miatt. Persze, lehet, hogy már rég átlátott rajtam, de nem rontom el önmagam örömét. - Az isteneim mindig népünk jólétét nézik és rendkívül segítőkészek. Még veletek, quorsákkal szembe is - ejtem ki saját nyelvünkön a nevüket. Fenemód nehéz most odafigyelnem, hogy miként beszéljek, de megteszem. Ajkam szegletében ott a vidám mosoly, de nem túlzó és még csak nem is bántó. Az, aminek akarom, hogy lássák: kedves. Közelebb lépek hozzá, a megszólításra pedig csak bólintok egyet, de látom, hogy közbe előveszi a pda-ját. - Ezt igazán örömmel hallom - pislogok egy párat, megránduló ajkakkal. - Gingernek hívták, a vezetéknevét, ahogy ti is mondjátok, sajnos nem tudom, túl nehéz volt számomra. Nem szeretném, hogy rossz kép alakuljon ki rólam, amiért nem tudom megfelelően kiejteni - sütöm le pilláimat és most ebben tényleg több az igazság. A Városukba vettem a ruháimat és tényleg valamilyen Ginger az előadó neve. - Mh, szóval kék virág, piros tüskével, még szerencse, hogy nem vagyok színvak! - emelem fel fejem vigyorogva, mégis érdekel, hogy miért is érdekli ennyire, hogy ezt keresse meg. - Hah! Lecartára - mosolygok továbbra is, mégis nagyot sóhajtok. - Sajnálom, hős katona, azt hiszem, hogy segítségedre nem engem küldtek - lapogatom meg barátságosan a felkarját, sajnálatom kifejezve. - De nincs az az isten, aki engem rávehetne arra, hogy lecartákat keressen - mutatok a képernyőre továbbra is. - De virágba tudok segíteni, itt van nem messze egy vízesés, annak a sziklás részein nőnek - tudatom vele, ahova szívesen elkísérem, csak aztán nehogy megbánja, hogy pont engem kért meg erre.
A magyarázatnak, hogy katonaként miért kell ilyesfajta begyűjtő munkát végeznem, egészen addig neki sem kezdek, amíg rá nem tudom valahogyan bírni a segítségre. Feltűnik, hogy milyen jól beszéli a nyelvünket, nem tökéletes, de tudnék mutatni az Imperium-on olyat, aki hiába született a Dominium-on, a mai napig nem tudja normálisan forgatni a szavakat. - Mélyen megtiszteltek végtelen segítőkészségetekkel, dana. - tiszteletem jól látható jeléül alig észrevehetően előre hajtom fejemet, de a szemkontaktusról továbbra sem mondok le. Ebben az átlátszó játékban teljes mértékben partner vagyok, úgy tekintek a szituációra, mint egy kulcsra, ami talán ki tudja nyitni a segítségnyújtás kapuját. Mivel egyáltalán nem ismerem a Perdaiakat, csupán csak annyit tudok róluk, ami a dominium ismerettárában fellelhettem róluk és gyakorlatilag Eowen az első, akivel személyesen is találkoztam. - Nem tudom nem észrevenni, hogy milyen tisztán beszéled a nyelvünket, de miért is csodálkozom ezen, hiszen egy dana esetében azt hiszem, ez nem is lehet kérdéses. - megengedek magamnak egy félmosolyt, ám attól, hogy mondatom végére "elfelejtem" kirakni a jól hallható kérdőjelet, attól azt még odagondolom. - Nem firtatom találkátok pontos helyét, nem lenne illő a részemről... - mint, akit nem is igazán érdekel a folytatás, úgy terelem egy apró legyintéssel a PDA-ra a figyelmet, de igazság szerint Ginger-ről (és a vásárlásról is) hallgatnék többet, hogy rendelkezésemre álljon a későbbiekben is némi kapaszkodó, mielőtt megakadna a diskurzusunk. - Ha színvak lennél, akkor bizony bajban lennék. - viszonzom a mosolyt, majd hozzáteszem - a túlélésemhez van szükségem rá. Nem a földeteken, hanem, hogy az életem ne érjen idő előtt véget. - közlöm egyszerűen, nem kerítek neki hosszú drámai másodperceket. - Semmi gond, a Lacerta az én gondom lesz, viszont a kék virágban a segítségedet kérném. - nem erőlködök, mert a végén még attól is elriasztom, hogy jó szándékúan kisegítsen a vízesésnél található növény megtalálásában. - A te istened megválogatja a rád bízott feladatokat? - kérdezem kíváncsian, de rendkívül komoly ábrázattal az abszurdumot, hiszen érdekel, miként vágja ki magát ebből a kérdésből az ál-dana. - Vezess kérlek a vízeséshez. - átadom a stafétát a lánynak, és ha nincs ellenvetése, akkor mellette vagy mögötte haladva követem az említett pontig, ahol közelebbről is felmérhetjük beszélgetésünk tárgyát.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Vele ellentétbe, amikor meghallom, hogy mily dicséretet mond felém és fejet is hajt én is megteszem. Igaz enyhébben, fejem is enyhén félrefordítom közbe, ám én a tekintetem lehunyom hozzá. - Örömömre szolgál - és még csak nem is tudja, hogy mennyire nem hazudok. Tényleg szívesen segítek az égieknek amúgy az erdőbe, hát még ha ilyen jó mulatsággal is kecsegtet, mint az ő esetében. Máris kétszer jobban élvezem az egész helyzetet! - Elorak mellett a mi településünk is kíván az égiekkel szoros kapcsolatot ápolni. A békés szándékunk jeleként tanultam meg a nyelveteket - mosolygok rá és még újra csak nem hazudok. Jó, nem vagyok dana és ha a mrehoniak is sírva fakadnának a feltételezéstől, de velük amúgy sem fog sose találkozni. Sivatagi népség, messze vannak innen. De tényleg békém jeleként tanultam meg a nyelvüket, na meg mert élvezek velük beszélgetni és így van a legjobb lehetőségem rá. Persze nem érdekli Ginger és az én estem, de ezt megbocsátom neki. Az a nő egy mennyei álom. De tényleg! Shiennel küldte érte, mert olyan ruhakölteményket varr nekem, hogy meghalok a gyönyörtől. És cserébe alig kér általában valamit. Vagyis nekem nem sok dolgot, szóval, nyerő ügyünk is van. - Erre a virágra? - mutatok a képernyőre, mielőtt még tovább menne. - Ő csak egy hétköznapi teremtés, biztos, hogy jót keresel? - kérdezem tőle, szemöldököm enyhén felvonva. Én elhiszem neki, de akkor viszont azt nem, hogy az életéért kell. - Miért ér véget az életed? - tudakolom kíváncsian, szemeimbe most csillan meg némi fény, mely kíváncsiságomnak ad jelet. - Rendben - adom be a derekam könnyedén. Miért is ne segítenék, hiszen látszólag tényleg szüksége van rá, én pedig ismerem a perdát. Jó kapcsolatokat kell kiépítenem, ez pedig nem egy olyan dolog, ami annyira hiányozna nekünk. - Persze! - tekintek rá, miközben elindulok az egyik irányba, ahol a vízesés is van. - Mi perdaiak nem vagyunk mindenre képesek, a feladatainkat személyre szabják. Gondolom nálatok sem küldenek olyat harcba, aki nem ért hozzá, nem igaz? - vonom fel az egyik szemöldököm. - Engem sem küldenek el vadászni, mert tudják, hogy fene mód alkalmatlan vagyok rá - ez igaz. A lecarták pedig csak egyszerűen idegesítenek, kis rohadékok. De persze meg tudom mutatni, hogy merre találja őket, ám azt ne kérje, hogy segítsek is neki. - Nincs messze, pár száz méterre van, igazából. Vagyis ti így méritek a távolságot, nem? Furcsa egy világ, ahonnan ti jöttetek - ha lemaradna mögöttem, akkor csak megállok és bevárom, nekem is kényelmesebb, ha mellettem sétálgat. - Csak néhány szabály a vízeséshez, mert az a perdaiak egyik szent helye. Fenyegető élőlény nem él ott, ezért senki sem léphet a területére fegyverrel, sem cipővel! Ez fontos! A cipő a szent helyeken sértésnek minősül. Shiennel és Sha’zor a természetet a kegyeinkre bízta és szeretné ha ily helyeken éreznénk őket, a bőrünkön - kezdem el sorolni, hogy mi várható rá a vízesésnél.
Furcsa kettős érzetem van a hajbókolásunkkal kapcsolatban, melyet egyfelől leginkább hamis, kötelező szimpátia és tisztelet növelő körnek érzek a magam részéről, viszont valahol elmém mélyén tudom, hogy ezeket a gondolatokat csupán gyarló emberi mivoltomnak köszönhetem. Minden másodpercben keményen küzdök ezek ellen az ősi berögzülések ellen, mert szeretnék hinni abban, hogy itt a Perda-n tényleg kevesebb álságosság van egy-egy ilyen őszintének mutatkozó megnyilvánulás mögött, mint a mi világunkban. - Ez nagyon szép tőled, ellenben én jókora lemaradásban vagyok, bár szívesen venném, ha gazdagíthatnám néhány egyszerű szóval a tudásomat. - hiába hangzanak szavaim meggyőzően, ez még mindig csak a barátkozós fázishoz tudható be, annak is a legelejéhez. Próbálom magamat elfogadtatni vele, de könnyen lehet, hogy képességeinek hála már az előtt átlátott rajtam, hogy szólásra nyitottam volna a számat. - A gyógyító saját maga rögzítette a gépen a képet, nem kételkedem a szavaiban. - ami azt illeti dehogynem, pont Jenkins az, akinek még a kérdését sem hiszem el, de ebben a helyzetben teljesen tanácstalan vagyok, ugyanis nem ismerem a növényeket, a perdaiakat pedig mégúgy sem, ahogyan azzal sem vagyok tisztában, hogy valóban ritka fajról van-e szó, vagy, ahogy Eowen mondja, egy hétköznapiról. - Fogalmazzunk úgy, hogy az istenem szűkre szabta a rendelkezésemre álló időt és most közös érdekünk, hogy bővítsünk rajta még egy kicsit. - ha a Kancellár hallotta volna az előbbi mondatomat, minden bizonnyal dagadna a mája a gyönyörűségtől, hogy egy lapon említettem munkásságát az istenekével. Mert egyébként nem, csak így egy őslakossal egyszerűbb megértetni a helyzetemet. - Nagyszerű, köszönöm! - derül fel arcom, talán jelen beszélgetés közben először őszintén. - Régen, a földi időnkben még így volt, de manapság már... - legyintek egyet, amivel jelét adom annak társam felé, véleményem szerint mennyire nem úgy működnek az égiek körében a dolgok, mint ahogyan kellene. - Nálunk lassan már azt is vadászni küldik, akik máskor a vadat sem játszhatnák. - rázom meg a fejemet mikor belegondolok a részletekbe és arra eszmélek, hogy újból őszintén szóltam. - Igen, így, és egy percig sem tagadom, hogy furcsa világunk van, amit még én is annak találok, pedig már jó ideje ebben a különös rendszerben élem a mindennapjaimat. Viszont itt nálatok minden békés, mint annak idején nálunk a Föld egy részén. - aztán kellőképpen tönkrevágtuk, a kozmosz, a sors, vagy nevezzük bárminek, megbüntetett minket. Tudom tartani az iramot, van némi tapasztalatom a terepjárásban, de az világosan látszik, hogy vezetőmmel nem tarthatom túl sokáig a lépést. - Nincs akadálya dana, köszönöm, hogy szóltál róla. - hamarosan megérkezünk a vízeséshez, ahol egy pillanatra a lélegzetem is elakad a látványtól. Idejét sem tudom, hogy mikor láttam ehhez fogható természeti szépséget, mint ami most a szemeim elé tárul. A környezet sohasem tapasztalt nyugalmat áraszt magából, a növényzet és a víz összhangja arra csábít, hogy mielőbb megmártózzak a habokban. A fegyvert és a felszerelés többi részét a parton hagyom, valószínűleg nem viszi el senki sem, hacsak néhány térfás kedvében lévő állat meg nem lovastíja, de momentán az sem érdekelne. Lekapom a felsőruházatomat, így immáron félmeztelenül fordulok a remélhetőleg nem túlzottan szemérmes lány felé. Fogalmam sincs, hogy mit illik, vagy sem, főleg egy "dana" előtt, de betudható ez akár annak is, hogy a szédítő látvány megkavarta a fejemet is kissé. - Merre találom a virágot Eowen? - érdeklődök, mert a világért sem tartanám fel lassúságommal, számomra már az is óriási tett a részéről, hogy egyáltalán ideáig elkísért.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
- Nocsak - vonom fel szemöldököm, meglepetten. Nem ő az első, az utóbbi időben, aki megtanulnlá nyelvünket. Ezt valahol jó dolgonak veszem: hajlandóak engedni. Mégis arra enged következtetni, hogy nem akarnak elmenni sem. Ez pedig akaratlanul is kellemetlenséget csal lelkembe. - Mégis miket? - mosolygok rá érdeklődve, mert tényleg érdekel, hogy mégis mit akarhatna megtanulni tőlünk. - Hátha tudok segíteni - teszem még hozzá. - Ismerem ezt a növényt, a közelben is nő - fordítom felé a tekintetem. Nem tudtam, hogy erről is van tudásuk, az ég áldja meg őket. Tényleg meg kell néznem, hogy milyen információik vannak rólunk, mert még a végén lépéselőnyben lehetnek velem szemben, velünk szembe. - Ejj, hát nem tehetem meg, hogy csak úgy hagyjalak odaveszni, nem igaz? - lapogatom meg vállát, pofátlanul vigyorogva. Jó, most már teszek arról, hogy danának higgyen, és csak és kizárólag ebben hazudtam. Meg hogy honnan származom, de ez az ő nézetében valóban csak részletkérdés. - Azt hittem, hogy nektek nincs istenetek - villan meg egy pillanatra a tekintetem, ahogy továbbra is mosolygok rajta. Ajkaim egyre pofátlanabbul húzódnak szélesre. Arca mégis lassan változik, ez pedig épp elég segítség annyira, hogy legközelebb sejtsem, hogy mikor nem őszinténk a vonásai. Ahogy ez nálam is így van, de nem tudom, hogy milyen jó emberismerő. - Miért? - teszem fel a kérdést, mely automatikusan csúszik ki. - Miért küldenek, ha nem értenek hozzá? Ennek semmi értelme - ráncolom szemöldököm, vele együtt a homlokom is. - Oh, szóval te olyan vagy, aki a Földön is élt? Várj nem telt el sok-sok év, hogy onnan eljöttetetek? Hogy nem vagy ráncos? - emelkedem enyhén lábujjhegyre és vizsgálom meg arcát. Nope, öregedésnek ráncai alig mutatkoznak rajta. Másé igen, de az öregedésé nem. Hogyan lehetséges ez? Viszont, ami fontosabb! Ő a Földről jött! Vagyis lehet tőle kérdezni. - Milyen volt? A ti bolygótok? - kérdezem tőle érdeklődve, amikor elindulok a vízesés felé. A kis tóba omló vízesések miatt a pára szinte a térdünket nyaldossa, érezni lehet a víz friss, üdítő illatát, melyet mélyen szívok le. - Ez csak a természetes - és hogy lássa, nem hazudok. De. Én is lehúzom a cipőmet. Mezítlen talpam tapossa a nyirkos talajt, engem ez mégsem zavar. A nap lustán süt le ránk, a körülöttünk honos fákon pihenő madarak vad veszekedésének köszönhetően énekhangjukkal szórakoztatnak. Előttünk hangosan morajlik a víz, ahogy alább hull a magasból. Amíg nem figyelek, Nikolai leteszi a felszerelését, és vele együtt mást is. - Wow! - tágulnak ki pupilláim, ahogy meglátom. Na jó, nem bánnám, ha minden katona így vetkőzne rögtön előttem. Szemérmetlenül mérem végig, de végül csak vigyorogva tekintek íriszeibe. Nem rosszalkodunk, nem, nem. - Arra! - mutatok a legnagyobb összefüggő vízesés felé. - Vagyis a vízesés alatt nő, a sziklákon - szemenszedett hazugság, valójában nem ott, de azért látni akarom, hogy miként küzdene meg a vízáradattal, így egy jó darabig biztos nem javítom ki magam. Határozottságom talán megteszi a maga kellő hatását.
Szavaim őszinték a perdai nyelvtanulást illetően, aminek hála Eowen-nek sem kell több, és azon lecsap az elejtett mondatomra, mint továbbfűzhető diskurzus-fonal. - Kezdésként olyan szavakat tanulnék meg, melyekkel túlélhetek idelent. Így például: víz, nap, föld, és csak ezek után következne a többi. - hirtelen nem jutnak eszembe jobb szavak, melyeket elsajátíthatnék a perdai nyelvből, viszont, ha van egy kis szerencsém, akkor akár egy nagyszerű tanárra is akadhattam beszélgetőpartnerem személyében. - Ez nagyon jó hír! - viszonzom a pillantást, mert valóban reményteljes vállalkozásnak tűnik, nem pedig tűkeresésnek a szénakazalban, mint ahogyan azt előzetesen gondoltam. - Úgy tudom, hogy egy dana nem teheti meg, hogy cserben hagyjon a saját földjén. - ó dehogynem teheti meg, pontosabban fogalmam sincs, hogy mit tehet meg és mit nem egy égivel, de ez kiváló mondatnak tűnt komoly ábrázatom megtartása mellett, amivel reagálhatok a szemtelen vigyorra. - Többfajta istenünk is van... egyesek úgy vélik, hogy a régi Földi istenek valamelyike segíti még itt is, mások, leginkább akik odafönt születtek, egy új istenséget vallanak magukénak és sajnos vannak olyanok is, akik saját magukat képzelik istennek, pedig a kislábujjuk körméig sem érnének fel... sajnos az én "istenem" az utóbbi kategóriából került ki... - bárhogyan is, sajnos egy nyikhaj istenke is sakkban tud tartani az életemet illetően, ami ittlétemből is tökéletesen meglátszik. - Egyszer, ha arra jársz - mutatok az ég irányába - keress fel, és mindent elmondok a miértekről. - bólogatva mosolyodok el, mert most valóban nem lenne elég a hátralévő napunk se a miértek ecsetelésére, főleg úgy, hogy egy-egy mondat újabb válaszokat igénylő kérdéseket szülne. - Igen, éltem a Földön és... - folytatnám, de ekkor leszek ráncügyileg szakszerűen felmérve - ...nos, ez is egy hosszú történet, de csak akkor kezdenék bele, ha van időd. - vizsgálom meg az élőben még soha nem látott perdai faj egy képviselőjét kényelmetlen közelségből, de túlzottan nem zavartatom magamat. - Voltak részei, melyek ehhez a mostanihoz hasonlítottak, talán épp ezért kedveljük annyira a Perda-t. - elég szűkszavú vagyok, de nem igazán szeretnék belemenni a régmúlt történéseibe, a folyamatos pusztítás eredményeként bekövetkező elkerülhetetlen pusztulásba, direkt nem rontanám el az idilli másodperceket. Túl kockázatos lenne az elején ilyesmivel elszúrni a kibontakozó jó kapcsolatunkat. Miután a szó szoros értelmében a kelleténél jobban nekivetkőzök az előttem álló feladatnak, egy pillanat erejéig elcsípem a bámuló vezetőmet, aminek következtében egy kérdés fut át az agyamon. - Az alsó maradhat, dana? - mutatok nagy komolyan a testem alsófelét fedő anyagra, de kérdésem persze egyáltalán nem komoly, csak ugratom a lányt, ha már így kedvére tettem a felsőruházatom levetésével. - Elkísérsz oda, vagy egyedül kell mennem? - érdeklődök az indulásom előtt, mert jobban örülnék a társaságnak, de azt is megértem, ha nem tart velem, elvégre nem neki van szüksége erre a növényre, így a beszerzésével is nekem kell foglalkoznom. Akár jön, akár nem, én nekiveselkedek ebben a csodás környezetben az életmentő perdai növényzet begyűjtésének, de utamat egy jókora vízesés állja el, melynek megközelítése sem egyszerű az óriási víztömeg alázúdulása miatt. A vízfelszín alatt átúszva kell a zuhatag mögötti sziklákat becserkésznem, más esélyt nem látok a teljesítéséhez, ezért, ha van mód úszásra, akkor nekiveselkedek.
A zöldellő erdők, a tisztavizű tavak, a méltóságteljesen hömpölygő folyók vagy a felhőkig kapaszkodó hegyek, egyszóval a természet a népünké. Csodálom az égieket, az eszközeiket és a tudásukat, azt, hogy szinte jobban varázsolnak minálunk, azonban bármilyen fejlettek is legyenek hozzánk képest, a világunk suttogásához csupán mi érthetünk. 
