A Perda hold hatalmas részét tenger foglalja el, körbeölelik a nagy kontinenst és a kisebb kontinens szigeteit. Gyakoriak a viharok itt, mikor hatalmas hullámok keletkeznek a tengeren, de a nyugodt vízfelszín is rejthet veszélyt a sárkányhal, a herran vagy a rettegett ármány képében.
Még sosem láttam a tengert, pont ezért izgatottsággal töltött el a gondolat, hogy hajóra szállhatok és egy kicsit közelebbről megnézhetem a víztömeget, amit tengernek neveznek, amiből bőven volt a földön is, persze már nem volt élő ember aki a földről származott és láthatta teljes pompájában, így valójában akármennyire is kék volt a bolygónk valamikor rég, teljesen feledésbe merült a dolog. Egy két napos „hajótúrán” keresztül mértük fel, hogy pontosan milyen ásványi anyagok vannak a felszín alatt, hogy milyen veszélyes és kevésbé veszélyes lények lakják a vizet, és stb stb. Bőven találtunk érdekes dolgokat odalenn, ámbár engem jobban lenyűgözött a víztömeg jellege és az, hogy mekkora nyomást képes gyakorolni bizonyos mélység alatt. Pontosan ezért nem mentünk nagyon mélyre, hogy ne nyomjon össze minket a víztömeg, másrészt hogy ne piszkáljunk meg olyan lényeket amikkel talán nem bírunk el. Ezt a taktikát követve sikeresen túl is éltük a felfedező túrát, és az adatokkal amiket gyűjtöttünk az út során, visszaindultunk az előretolt műveleti bázisunk fel. Csendes és nyugodt út volt, senki nem számított arra, hogy bármi váratlan fog történni, hiszen a felméréseink szerint egy perdai település volt a közelben, de minek utána békében voltunk velük egy ideje. Igaz látszatbékében, de az ellenállás mindig próbált barátkozni a helyiekkel. Tehát ez alapján nem fognak minket piszkálni, és mi sem őket. Hát… ez nem pont terv szerint ment. Ahogy a partvonalon haladtunk lecsaptak ránk, majd elkábítottak, és órákon keresztül eszméletlenül zötyögtünk valamerre, de már nem tudtam pontosan megmondani merre. Aztán ahogy telt múlt az idő, egyszer csak azt éreztem hogy jég hideg víz ébreszt fel az amúgy nem is annyira kellemetlen szundításomból. Az érzékeim kiélesedtek, és próbáltam pásztázni kik vannak a szobában. Egyenlőre csak alakokat fedeztem fel, sötét alakokat akikről még azt sem tudtam megállapítani nők vagy férfiak. - Kik… Mit akartok tőlünk? … - Tettem fel a kérdésem, hiszen semmi háborús cselekedetet nem hajtottunk végre, nem léptünk fel ellenségesen, és ez valamelyest a béke paktum megsértésének minősült. – Nincs nálunk semmi értékes… - Folytattam, de nem tudtam megmondani továbbra sem kik ők, de sejtettem hogy a perdaiak, már csak az volt a kérdés hol és mikor vagyunk. Lassan de biztosan tisztult a kép, már fehér és fekete foltokban láttam.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Az egyetlen dolog, ami miatt szeretek nem egy helyen mozogni, hogy lényegében bármikor, bárki megtalál, főként ha segítségre van szükség. Már, amikor, akárkinek arra lenne. Naivan azt hittem, hogy kényelmesen süttethetem a hasam a fehérhomokos parton, néha beúszok a tengerbe, ellubickolok az állatokkal, majd vissza süttetni a hasamat és senki sem fog háborítani. Persze a magányom annyira mégsem élvezem, csak az első órákba. A gondolatok egymás után cikáznak az elmémbe az elmúlt időszak képei peregnek le lelki szemeim előtt. A városi fejes, a saját hazám népei. Lélektükreim lustán hunyom le. Élvezem, ahogy a nap átsüt rajtuk, narancssárgába látom a sötétséget, ajkamra mosoly ül ki. Kezeimet széttárva terülök a homokba, mindaddig, amíg lépteket nem hallok a homokba. Mégis úgy teszek, mintha nem hallanám. A léptek pedig megállnak mellettem. Megszólítanak, nevemen hívnak, mégsem reagálok rá. Csak a másodikra nyitom ki az egyik szememet. A napot takarja előttem a magas, vékony, mégis izmos férfi, akinek minden viselete csak egy nadrág. Idegesen magyaráz valamit az égiekről és a tengerről, és arról, hogy elkapták őket. S hogy milyen jól jönne a segítségem, cserébe viszont egy hónapnyi halellátmányt kaphatok, az étkezéseimhez. - Hohóóó! – több sem kell nekem! Ingyen kaja egy hónapig! Még az sem hátráltat, hogy egészen idáig el kell baktatnom érte – bár a harmadik napon biztos, hogy szidni is fogok valakit. Szóval felállok, felrántom magamra a szűk, szakadt farmert, felveszem a trikót, ám a cipőmet most csak a kezembe fogom. Azt a kütyüt pedig újra csak elrejtem a farzsebembe és hosszú, hosszú útra indulok az aprócska halászfalu felé…
Max nem kap választ, három marcona alak, középkorúak, karjuk, lábuk izmos, hasat mégis eresztettek. Egyszerű, bőrből készült nadrágot viselnek csak, hajuk kócos, csimbókos. Arcukon több festett csík is látható. Karba font kézzel állnak az ellenállóval szembe és egymás között beszélgetnek. Egy perdairól, kinek a segítségéért siettek. Szemmel láthatóan nem örülnek a jövevény érkezésének, ez a sok morgásból és grimaszból is ki lehet venni. Ám elmondják, hogy jobb ötletük és más választásuk nincs, ha válaszokat akarnak. A faluban senki sem beszéli az égi nyelvet. Eloraktól eltávolodtak, noha a kereskedelem megmaradt közöttük, de lényegében önelállatóak. A háborúból nem vették ki a részüket, de nem is tetszik nekik a sok idegen, nem itt élő új faj létezése és járkálása. Ha tesz is fel kérdést bármely nyelven is, nem válaszolnak neki, így telik el, egy bő óra. Addig is felfedezheti, hogy egy nádból épített kunyhóba van, mely erős cölöpökön nyugszik. A közepén az egyik végig is fut, ahhoz van erős kötelekkel erősítve a karja, ám lábait sem kímélték. Társait nem láthatja itt – vélhetőleg máshol vannak. A nád résein keresztül beszűrődik a nap aranyló fénye, a tenger sós illata betölti a teret, a hullámok hangja oly közelről szól, mintha a kunyhó magába a vízbe lenne.
Pár perc még némaságba és a kunyhó ajtaja halkan nyílik, a nap fénye beszökik, a férfit mégsem világítja meg. Vidáman lépkedek be és az idegen lázadó láthatja, amit én nem. Morcos, bizalmatlan arcuk megenyhül, szemükbe melegség költözik és egy kettőre nyájassá válnak, ahogy a közelükbe érek. Én pedig kíváncsian tekintek át a válluk felett, hogy mégis hova hoztak, ám amikor meglátom Maxet… Arcomról leolvad a mosoly, mély lélegzetet véve, fonom karba kezeimet és faggatom ki röviden a velem szemben álló három férfit. De ők nem válaszolnak, kivezetnek innen. Egy pillantást még veszek a megkötözött férfira és aprón ingatom csak a fejemet. Odakint nem bonyolódunk vitába. - Persze, kikérdezem – jön tőlem a beleegyezés. A havi ingyen hal, eléggé csábító, lássuk be. – De nem kell tőle tartani, nem ártalmas. Nem árt a népünknek – persze nem hiszik el. Kezemet nyugtatólag emelem fel. Megkérdezem még, hogy mennyien vannak és hogy hol. És bár több percembe is beletelik, végül hajlanak az ajánlatomra. Pár percig kell csak újra mellőznie Maxnek engem mikor visszatérek, de immár egyedül. - Szeretnéd elmondani, hogy mi történt, vagy higgyem el az ő történetüket? – kérdezem perdai nyelven tőle. Igen, még haragszom rá, igen még tart a dacom felé. Most nem érdemli meg az égi nyelv használatát, szenvedjen ő is, ahogy én szoktam ilyenkor. Jó, egy kis elégtétel is van ebben, főleg, hogy így látom, ám igaz, amit állítottam. Nem ártalmas ránk. Vele szembe ülök le a fal tövébe, fejem félrehajtva tekintek rá, arcomon már ott a derűs mosoly, kezeimet mégis keresztbe fonom a mellkasomon.
Valahogy nem értettem, hogy mi vitte rá ezeket a népeket arra, hogy elraboljanak egy ellenálló tisztet mint én, mikor mi szinte minden esetben az ő pártjukat fogtuk, és úgy hittem, nincs már nagyon olyan terület, ahol ne lennének tisztában azzal, hogy két részre oszlott az emberi társadalom, és mi vagyunk a "jó fiúk". De ezzel a pillanattal tudatosult bennem, hogy valószínűleg a mai napig léteznek olyan elszigetelt csoportok, akik még arról sem vesznek tudomást ami a szemük láttára történik. Kissé dühös voltam talán, de másrészről pedig tudom hogy nem kéne meglepődnöm, némely esetben olyan helyzetekkel találkozom mint a sötét középkorban a földön, így csak magamat okolhatom, hogy hagytam magunkat elkapni. Perdaiul beszéltek és folyamatosan próbáltak megérteni, meg én is őket, de valahogy nem értettük meg egymást. Én túlságosan kába voltam, és olyan akcentust véltem felfedezni hogy nagyon kevés szót tudtam megérteni, de ha tippelnem kellett rólam, meg arról kéreztek hogy miért vagyunk itt. De jobbnak láttam nem találgatózni, inkább úgy tettem mintha nem érteném, és csendben maradtam. Ahogy teltek a percek, órák... azon gondolkodtam hogy vajon most mit akarnak, ha nem találnak valakit, aki egy picit tud a mi nyelvünkön vagy netalántán normálisan a sajátjukon, akkor ez az egész nem fog menni sehogy. Csak ültem ott, és teljesen szenvtelenül vártam, hogy eldőljön akkor vajon mihez kezdünk. Közben szerencsére egyre jobban élesedett a kép, és már szinte tisztán láttam. Fogalmam sincs hány óra telt el, mikor végre történt valami, és mozgolódás támadt a csoportban, úgy látszott megérkezett valaki akire vártak egész eddig. Ez a valaki kinn beszélgetett a feltehetőleg sátor, előtt, legalábbis belülről annak látszott. Női hang, nem túl mély, nem túl magas, gyors beszéldű, ismerős tónussal... Nagyon reméltem, hogy nem az akire gondolok, mert akkor aztán végképp nem fogunk semmire jutni, legalábbis így hittem. Aztán rövid távon bebizonyosodott, hogy mégis ő az. - Mondanám, hogy meglepődtem, hogy itt látlak, de valahogy sejtettem, hogy valamikor összefutunk. Attól függ mit mondanak, még az is megeshet, hogy igazuk van.. - Vontam vállat fél szemmel pislogva, ahogy próbáltam kissé kompenzálni a kívülről beszűrődő fényt. - Egyszerű felméréseket végeztünk itt. Aztán a barátaid előugrottak a semmiből a visszaúton és itt vagyunk... Azóta próbálok rendesen látni, és kivenni, hogy miről beszélnek, de olyan akcentusuk van, hogy szinte semmire nem tudtam rájönni. - Válaszoltam neki. Nem túl jó hangulatban váltunk el legutóbb és ez zavart engem, bár próbáltam minél kevésbé gondolni az egészre, hiszen nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem akarja a közeledésem, így jobb ha tartom a távolságot, amit meg is tettem ezek után. Elkerültem azt az útvonalat ahol találkoztunk, és nem nagyon barangoltam olyan útvonalakon, ahol tudtam, hogy néha ő is jár. Mondhatni igyekeztem távolságot tartani, de persze, ha az embert zsákként cipelik egy ilyen táborba onnantól nehéz távolságot tartani. - Gondolom, te vagy itt, hogy eldöntsd mennyire vagyunk veszélyesek... Hát tudd, hogy sok sok korall és hínár látta kárát annak, hogy lenn jártunk. Vérengző szörnyek vagyunk... - Ásítottam, és nekivetettem a hátam az oszlopnak amihez hozzá voltam kötve. Nem tudtam, mit kéne mondjak neki, de majd kiderül mit akar ezzel az egésszel.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Kezeim tartásán nem változtatok, ahogy vele beszélgetek. Bár egyelőre nem nevezném ezt beszélgetésnek. Acomon derűs mosoly, szemöldököm mégis felvonom, kérdőn, ahogy meghallom, hogy még igazuk is lehet. Mégsem szólok közbe. Bár a kérdésemre választ kaptam, azt nem, hogy mégis mit tettek. Vagyis de, tudom, hogy mit tettek. Az a kérdés, hogy ők tudják-e. De szemmel láthatólag, vagyis füllel hallhatólag nem. Ám mielőtt még belekezdenék hatalmas levegőt veszek és lassan fújom ki a levegőt. Személyiségemből fakadóan nem igazán tudok haragudni senkire sem, legalább is nem hosszabb távon. - Azt hittem, hogy részletes térképet kaptatok arról, hogy merre mehettek és merre nem. Merre császkálhattok, mérhettek fel, akármit is csináltok – magyarázom miközben a kezemmel felé kapálózom, de aztán legyintek is, ajkamat is elhúzom. – De persze ti nem tudtok megülni a seggeteken és túl kíváncsinak is kell lenni – morgom halkan. Lassan állok fel és a mögöttem húzódó falhoz lépek, hogy azt egy csalafinta mozdulattal, akár egy legyező toljam oldalra. A falak elemeit egymáshoz hajtogatom. A nap fénye bántóan hatol be a kis épületbe, ám a tenger vize mossa a ház alját, a finom sós illat beáramlik a helységbe, frissességet hagyva maga után. - Csak hogy tudd, te vérengző szörnyeteg – fordulok felé, noha most gúnyos mosolyra húzom az ajkaimat. – A hínár és korallok megborogatása és kár tétele az ott élő állatvilágra rettentő mód kihatással van. Az itteni perdaiak, a faluban lakók heteket töltenek a víz alatt, felváltva, hogy megszoktassák magukat a halakkal, ne találjanak új helyet maguknak, hogy aztán könnyedén ki tudják halászni őket. Az itteni halak húsa a legfinomabb a környéken – vonom meg a vállamat. – Azzal, hogy kárt tettek az élővilágukba, az ő megélhetésüket kockáztatták. Tudom, tudom, el se kezd – emelem fel kezemet. – Nektek mit sem számít a környezet, a természet, mert azt sem tudjátok, hogy mi fán terem – nevetem el magamat, ám a haragom is körülbelül eddig tartott. Bár a kérdést feltehetném. - Azt hiszitek, hogy viccnek adtuk a térképet? Viccnek jelöltük ki a határokat? – kérdezem azért tőle őszintén, hogy tisztába legyek azzal, hogy mi is várható tőlük az elkövetkezendő időkbe. Mert félő, ha így haladnak, ennek jó vége nem lesz és semmi kedvem két, vagy épp három tűz közé bekerülni. - Egyébként ne aggódj – legyintek. – Reggel elmehettek, meggyőztem őket, hogy nem vagytok veszélyesek. Az adósom vagy – kacsintok rá. Nem koncolták volna fel őket, de azért lehet, hogy félig elássák a homokba, aztán oldják meg a kijutást, ahogy tudják. A falura vallana.
Valahol örültem is a jelenlétének meg nem is. Egyrészt nem a legjobb hangulatban és kapcsolatban váltunk el, másrészt tudtam, hogyha újra összefutunk előbb utóbb rendeznünk kell a kettőnk közötti dolgokat, de természetesen a jelen helyzet nem adott rá lehetőséget, és amúgy sem voltam abban a hangulatban, hogy most nagy kitárulkozásokat hajtsak végre. Egyszerűen közömbös nyugalommal kellett kezelnem a helyzetet. - Talán számodra egy térkép elég indok arra, hogy ne menj valamerre... - Köszörültem meg a torkom, nyilvánvalóvá téve, ezzel, hogy azt akarom neki jelezni, hogy maga sem igazán tartja be a szabályokat, amikor eljár az emberi városokba. - … de, azzal, hogy elmegyünk valahova és felmérjük a környezetet, és próbálunk nagyjából képben lenni az itteni élettel senkinek nem ártunk. Nem mintha tankokkal és fegyverekkel jöttünk volna, rárúgni az ajtót a falusiakra. De természetesen ők is túlreagálták ezt a dolgot, és itt vagyunk most. - Intettem a fejemmel, hogy jelezzem a jelenlegi helyzetet. Aztán nyugodt és közömbös kifejezést veszek fel, és hosszabb hallgatásba merülök. Nem akartam vele találkozni, mert tudtam, hogy a legjobb az lenne, ha lenne időm kiverni a fejemből és elfejteni ezt az egész helyzetet. Nyilvánvaló volt, hogy a két világ kultúrája annyira keverhetetlen volt, hogy csak én naívan hihettem abban, hogy a két nép valamilyen téren keveredhet, és közösen fejlődhet. Igazából ez a szakadék minden alkalommal mikor beszéltem egy perdaival csak szélesebbnek tűnt, és pont ezért próbáltam elkerülni őket, ahogy tudtam. - Korallok és hínár, rettenetes.. bizonyára nem is nő ki többé azon a bizonyos ponton... - Sütöm le a szemem színpadiasan és kissé gúnyosan. Elég vicces gondolatnak tartottam, az egészet, mert ha egy kis hínár és korall veszteségtől összedől az ökoszisztémájuk, akkor ott nem igen volt mit összedönteni. Felhúztam magam elé a lábaimat, majd ásítva egyet kicsit megmozgattam a kissé elgémberedő karjaim. Azt nem mondanám, hogy nem lehetne rosszabb, de kevés ennél kényelmetlenebb ülési pozíció létezett. - Lekötelezel... Majd írj egy számlát... - Horkanok fel kissé, és ingatom a fejem. - Most már egy cseppet sem aggódom. - Továbbra is szarkasztikusan kezeltem a helyzetet. Nem tudtam, hogy mit tettek volna velünk, ha nem győzi meg őket, de abban is biztos vagyok hogy a perdaiak értelmesek és nem kockáztatnának meg egy diplomáciai incidenst egy pár kutató kivégzésével ilyen röviden egy szörnyű háború után. Legalábbis nagyon reméltem, hogy vannak ilyen értelmesek, mert ha nem akkor valamit nagyon félrenéztem korábban. Eowen tudtam, hogy átlátja a dolgokat. Mindenesetre, az még kérdéses volt, hogy mit kéne csinálnom míg itt meg vagyok kötözve. - És akkor most mi lesz? Így maradunk holnap reggelig? - Kérdem kissé unott hangon, mivel tény, hogy nem túl izgalmas megkötözve itt ücsörögni.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Az, hogy mit reagál túl, az most teljesen releváns. Mély levegőt veszek, ahogy újra rátekintek. Habár a megfogalmazásában van valami, sértő. - Már elnézést, de én mikor mentem oda, ahova nem kellett volna? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, kezem továbbra is keresztbe fonom a mellkasom előtt. Magam is meglepem, hogy átváltok az égiek nyelvére, szinte már olyan önkétlen reflex ez, melyet észre sem veszek magamon. Egészen addig, amíg egy perdaival nem találkozom, aki meg nyilván észreveszi. - Tudod valakinek az is elég, ha csak a területén illetéktelenül mész be. Nálam sincs fegyver, mégis hiszem, ha csak így besétálnék hozzátok, az első katona leütne, megkötözne és cellába dugna - vonom meg a vállamat. Az égiek így működnek, ugyanez vonatkozik a Városra is. Mondhatják magukat vendégszeretőnek, azok egy bizonyos mértékben. Ahogy mi is. Egy bizonyos mértékben. De nem mindenki, ez a falu, nagyon nem szereti az égieket, elzárkózók, maguknak valók, ám emiatt nem kellene őket megvetni. - Hé! - szólok kissé erélyesebben. - Vigyázz, hogy mit mondasz és hogy kinek! Egyelőre ti csak vendégek vagytok a földünkön! - nézek rá határozottan, arcomról eltűnik a mosoly, ezúttal tényleg komolyan tekintek rá. Fogaimat szorítom, amúgy is vékony, beesett arcomon megfeszül a bőr. - Mivel soha nem éltél természetben, fogalmad sincs, hogy milyen hatást gyakorol, akár egy lépés is rá. Szóval, megkérnélek, hogy amíg ezekkel nem vagy tisztába, legalább fogadd el attól, aki meg igen - figyelmeztetem. A falu így is egy havi hal adagot ajánlott fel nekem, holott tudom, hogy a vadászatuk most sokkal nehezebb lesz. - Egy letört korall darab is komoly károkat tud okozni az ott lévő élőlényeknek - de hát nem véletlenül kényszerültek elmenni otthonról, nem igaz? Valószínű, a hasonló tudatlan bánásmód a saját környezetükkel okozta végül a saját bolygójuk vesztjét. - Mellesleg, nem, a korall nem nő vissza - tudatom ezt is vele, mielőtt még azt hinné, hogy gúnyolódhat, ahogy csak akar. Viszont pofátlannak igenis mondható kijelentésére csak még jobban megfeszülnek az izmaim, ujjaim rángatózni kezdenek, vélhetőleg az idegtől. Mégis felé küldök egy szúrós, gúnyos mosolyt, de többre nem méltatom a szavait. Miért is pazarolnám? - Te mindenképp - vonom fel a szemöldököm, majd eresztem is vissza. - Egy ideig gondolkodtam, hogy itt maradok veled, hogy ne unatkozz, de annyira, roppantul szórakoztató és hálás személyiség vagy, hogy kezdem ezt meggondolni - állok fel lassan. - Egyébként meg ez egy teszt a részükről - bökök fejemmel a kijárat felé, ahol a falubelieket sejtem. - Ha nyugton tudsz maradni egy éjszakán keresztül így - bökök ezúttal állammal irányába. - Akkor elhiszik, hogy szándékaid nem ártóak - vonom meg a vállam. Vannak ennél sokkal nehezebben viselhető szokásaik is.
Nyilvánvalóan nem volt ínyemre ez a helyzet, és az egyre jobban dühített, hogy ennek tetejébe, annak ellenére hogy mindent békés szándékkal próbáltunk tenni úgy vagyunk kezelve mint a bűnözők. Szerettem volna egyetérteni vele, és azt mondani hogy milyen igaza van, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy akár egy cseppet is értené, hogy pontosan miért is próbáljuk felmérni a helyet. Ahhoz, hogy tudd mit és hol tehetsz tapasztalatra és adatokra van szükség, és ehhez nem elég az, hogy, hát a perdaik azt mondták hogy… De ezt Eowen nem fogja fel, mert neki csak az számít, hogy hogy érzi magát a korall meg a hínár. Valahol komikusnak találtam a helyzetet, de lehet inkább sírnom kéne rajta. - És mond csak, melyik városotokba vagy településetekre hatoltunk be? - Teszem fel a nyilvánvalóan levegőben lógó kérdést. Közelébe se mentünk egyik településüknek sem, és visszafelé menet csaptak le ránk, jó távol a falutól, így számomra elég megkérdőjelezhető az a kijelentés, hogy behatoltunk a területükre, mert végül is én is kijelölhetek egy fél bolygót, hogy ez mind az én területem, mégsem jelenti azt hogy mások is így látják. Eszem ágában sem volt bármelyikükben is kárt okozni, de azért az hogy így viszonyulnak hozzánk eléggé sértő, és az én pacifista hozzáállásom ellenére is kihoz a sodromból. - Na akkor tisztázzunk valamit, tudod te hány dominiumi őrjáratot térítünk el, hány embert kapunk el és tartunk őrizetben, csak hogy ti és a ti életmódotok sértetlenül folyhasson? Tudod te pontosan mennyit is tesz az ellenállás azért, hogy ti zavartanul úszkálhassatok itt, és ne jöjjenek ide ledózerolni az egészet a francba? Lehet nem akarod tudni, mert nem tartana hosszú ideig, ha mi nem lennénk. - Grimaszoltam egyet felé, aztán forgattam a szemeimet. Talán mint valaki aki megfordult emberek között tudhatta, hogy mennyire más lenne a helyzet, ha nem próbálnánk valamilyen szinten megvédeni őket. És a vicces az, hogy semmit nem kértünk ezért a védelemért, nem származik belőle előnyünk, csupán ezt tartjuk helyesnek, és végtére is az ellenállás pont azért alapult mert egyesek nem tartották helyesnek amit a kancellária csinál.. De most meg itt van ez, és az pont annyira helytelen mint az amit ők csinálnak, elkapni és fogva tartani olyanokat akik nem jelentettek veszélyt rájuk. Csak az tartott vissza attól, hogy nekiálljak megszökni innen, hogy talán jobb belátásra tudom őket téríteni, különben amúgy sem tudnának igazán fogva tartani. - És most csalódottnak kéne lennem? - Teszem fel felhorkanva a kérdést. - Lehet, hogy mivel te olyan gyerekes vagy, amennyire mutatod, nem is akarom hogy itt maradj társaságnak… - Ezen a ponton már tényleg dühös voltam rá, és nem akartam foglalkozni azzal a dologgal. Akármit mondhattam, vagy csinálhattam volna, akkor is csak természet így meg természet úgy, nem is próbálja magát senki más helyébe képzelni, képes ekkora cirkuszt csinálni egy kis hínár miatt. Őszintén, a földön is volt hínár, és nem a hínárba pusztult bele a környezet, hanem a füstbe és miegymásba. Én viszont nem akartam füstöt eregetni, se gyárakat építeni a Perdán, csak végezni a dolgomat, aztán nyugodtan visszamenni Rebelliumba. - Milyen rendes tőlük, megtámadnak, elkábítanak, aztán még ők bizonyosodnak meg róla, hogy nem akarunk ártani… Baromi lenyűgöző. - Horkanok fel, majd elengedek egy gúnyos kacajt, komolyan nem tudom hogyan eszkalálódhatna a helyzet még nevetségesebbé. Az elején még azt hittem, hogy tényleg valami olyanért kaptak el, ami megsértette őket, vagy veszélyesnek ítéltek, de mint kiderült, csupán annyira busmanok hogy fogalmuk sincs, hogy kik és mik vagyunk, de ahelyett hogy elindultak volna a kólásüveggel a hegyre, helyette elkaptak minket, és bedugtak ide. - Van bármi mondani valód, vagy már csak azért lábatlankodsz itt, hogy élvezd a látványt? - Kérdem unottan felé fordulva.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Óriási sóhaj szakad fel a torkomból. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a perdaiak és az égiek soha nem fognak egyet érteni semmiben, de még csak megérteni sem őket. Fejemet enyhén lehajtom, hagyom, hogy a vállamig érő hajam az arcomba lógjon. Bal kezem felemelem és meggyötörten dörzsölöm meg halántékomat hüvelyk és középső ujjammal, majd a szemöldökeimen is végig dörzsölök. - A perdaiak a természettel együtt élnek, szimbiózisba, ha úgy tetszik. Ha már a mi bolygónkon éltek, rettentő mód örülnék, ha nem a saját népetek szokásaiból indulnátok ki, hanem tiszteletben tartanátok, esetleg, talán, törekedhetnétek arra, hogy megértsétek, elfogadjátok ezek az apróságokat – ezt leginkább a lábamnak mondom, amit még mindig szugerrálok, majd felemelem a fejemet. – Itt nincsenek olyan határok, amit ti akartok. Itt a perdai szabadon él, a természettel együtt. A tenger egy jó része ezen a falué, ebből élnek – tekintek rá komolyan. Bár érzem, hogy semmit sem érnek a szavaim. Akkor is mondani fogja a magáét. Mert, hát ő is férfiból van és nehogy már bárki, főként egy nő megmondja neki, hogy mi a helyes! A hirtelen rámtörő undort visszanyelek. Talán az égiek világából ez az egyetlen olyan dolog, melyet képtelen vagyok felfogni, értelmezni, egyáltalán megérteni. A nemi különbségeket. Nálunk ilyen nincsen, nálunk a nőket is egyként kezelik a férfival. - És mondd csak, kinek a hibája, hogy égiek járják a földünket? – vonom fel a szemöldököm kérdőn. – Nem kértük a védelmetekből, főként mert várj… Uh, mert talán olyan egyezségünk van a Várossal, figyelj! Ez tetszeni fog! – veszek egy nagy levegőt, majd inkább csak legyintek és kifújom azt. Eszem ágába sincs elmondani, viszont nem fogom bevenni, hogy pont az városiaktól védenek meg minket. Szemem könnyedén forgatom meg. - Ti lázadók túl sok mindent túl komolyan vesztek – sóhajtok újra csak, ám ezúttal inkább csak fáradtan. Fáradt vagyok az ilyen jellegű vitákhoz. Nem akarok nézeteltérést az égiekkel, másra sem vágyok kevésbé. Hiszem, hogy tudnánk békésen együtt élni, csak akarnia kellene mindkét félnek. - Jól van – emelem fel kezemet védekezőleg, szemeimet kidüllesztem rá. Lassan állok fel újra, ám a ház oldalát nem illesztem vissza a helyére, hagyom, hogy a férfit érje a nap. – Ha nem, akarod hát nem kell, nem én vagyok kikötözve – vonom meg a vállamat, hangom immár színtelen. Leporolom a nadrágomat, előbb a jobb lábamat emelem fel, hogy tüzetesen lesöpörjem róla a parton rátapadt homokszemeket, majd ugyenezt a bal lábammal is megteszem. - Egy új faj vagytok, egy olyan bolygón, ahol alapesetben semmi keresnivalótok. Mit hiszel, hogy mindenki tárt karokkal fog titeket várni? – vonom össze a szemöldököm, hangom felcsattanó, majd rideg, közömbös. – Mit hiszel, hogy bejösztök ide a fegyvereitekkel, és azt tehettek amit akartok? Műszereitekkel kutatásokat, kísérleteket végezhettek, úgy, hogy ezt mindenki jó szemmel nézné? Lehet, hogy naivnak hiszel engem, de te meg eléggé ostoba vagy, ha nem vagy képes átlátni egy egyszerű helyzetet. Hadd kérdezzek valamit – fordulok vele szembe, kezeimet pedig keresztbe fonom a karomon. - Ha a te bolygódra, nem is, ha a te anyahajódra, arra a nagy izére egy idegen faj lépett volna, tárt karokkal és örömmel vártad volna őket? Mindent elhiszel nekik, amit csak mondanak és csak a két szép szemükért megbízol bennük? – nem várom el tőle, hogy felfogja, hogy mire próbálok utálni. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy neki nagyon is természetes, hogy itt van és azt csinálhat itt amit akar. - Rohadj el Max – legszívesebben belerúgnék, de erőt veszek magamat. Hirtelen kihúzom magam és emelt fővel vonulok ki, felhúzott orral. Ez most nem olyan színjátszás, mint a tisztáson. Ez valódi és komoly. A kunyhó ajtaját mégis erővel csapom be, noha semmi sem érződik rajta, hiszen pehelykönnyű. Idegesen megyek le a partra és gázolok be térdig a tengerbe. Legszívesebben felordítanék, vagy csak szétvernék valamit. Kezeim ökölbe szorulnak. Miért ilyen rohadt nehéz az égiekkel? Miért ilyen rohadtul makacsok? A percek lassan vándorolnak, a nap még mindig magasan tűz, valójában fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt. De nem fogok tudni egyhelyben állni. A többi égit is meglátogatom. Tudatom velük, hogy reggel elmehetnek, addig bírják ki, még ha kényelmetlen is. Persze, hogy ezek sem örülnek nekik, ám most nem mosolygok, nem vagyok kedves, nem azért vagyok. Azt is tudatom velük, hogy egy perdai fog jönni megetetni őket, már ha hajlandóak együtt működni és akarnak enni. Persze, Maxnak ételét kire bízzák rá? Trappolva indulok vissza a kunyhója irányába, válogatott átkokat szórok mindenki fejére itt a faluba. Tökömnek sem ér meg havi ingyen hal… A fenébe, nyilván megéri. Viszont amikor visszaérek nagy levegőt veszek, mielőtt belépnék. Kezdjük tiszta lappal. Nyugalmat erőltetve magamra lépek be újra, arcomon derűs mosoly csillan újra csak. - Éhes vagy? – kérdezem egy tányérral a kezembe.
Tudtam, hogy mind a ketten máshogy látjuk a dolgokat, és pontosan ezért vitatkozunk, azt is tudtam, hogy ennek a vitatkozásnak nem sok funkciója van a jelenlegi formájában, de amennyire makacs és önfejű volt ő maga, annyira voltam makacs és önfejű én, ebben nagyon hasonlítottunk, és a kommunikációnk ott bukott el, hogy egyikünk sem engedett a másik véleményének és mind a ketten rá akartuk egymásra erőltetni a véleményünket, ebből egy fajta ki üvölt hangosabban verseny lett a kifejezés átvitt értelmében, és bár én voltam kikötözve egy póznához, nem maradtam alul a megmérettetésben. - De aki határokat szab nekünk, az határokat szab saját magának is, ez az amit nem látsz át. Lehet hogy te úgy gondolod, hogy hoztok egy szabályt és az érvényesül, de a Dominium úgy gondolja, hogy ez a föld, vagy az a föld az övé, akkor nem kérdez elveszi, és nem azért mert az emberek annyira akarják, hanem mert a vezetéség terjeszkedni akar. De hiába mondom el, hogy hogy működik a döntéshozatal a Kancelláriánál, ha üres fülekre talál a kérdés, plusz, hogy miért akarunk mi jóban lenni veletek. És a mi beszélgetésünk ott mond csődöt, hogy egy pillanatra nem fontolod meg, hogy attól függetlenül, hogy ez a ti otthonotok, már mi is itt élünk, és nem fogunk sehova menni. Ez a szomorú igazság. Erővel nem tudtok minket kikényszeríteni innen, és a lázadás mindenképp itt ragadt, minek utána mi nem tartozunk egy frakcióba a többi emberrel, és nem akarunk sem harcolni veletek, de ha nem javítunk ezen… - mutatok rá, magamra majd újra rá, gyors ütemben. – Akkor nagyon rövidesen újabb konfliktus fog kialakulni, és ne értsd félre, én sosem leszek az ellenséged, de a nagy néma csönd sosem vezet békéhez, hosszú távon nem. - Ezzel lezártam a mondani valómat, és figyeltem, hogy dühösen próbál újra fölénybe kerülni a beszélgetésben, de már nem válaszoltam, mert nem akartam tovább vitatkozni, ha tovább akartam volna, akkor még jó pár dolgot a fejéhez vághattam volna, de mi értelme, az egész beszélgetésünknek semmi értelme nem volt a jelen formájában, így ő távozott, én pedig kicsit átmozgattam az izmaimat amennyire a kötözés megengedte, aztán kényelembe helyeztem magam, és megpróbáltam pár órát aludni. Nem volt a legkényelmesebb pozíció, de végülis én mindenhol el tudtam aludni, a hadsereg megtanított arra, hogy a legkeményebb környezetben is pihenni kell, különben a kimerültség öl meg, és ez még rég kényelmesnek számított egyes egyéb helyzetekhez képest, amibe ember kerülhet ezen a bolygón. Pár óra elteltével aztán megébredtem, aztán mindent megtettem, hogy lenyugodjak, és ne kezdjünk el újra patáriázni ha találkozunk. Sejtelmem szerint ő fogja hozni a vacsorámat. Ezt abból gondoltam, hogy az alatt, hogy toporzékolt és össze tudtunk veszni, talán pont ezért sokkal jobban bírtuk egymást mint mások. Legalábbis én pontosan tudtam, hogy én nem utálom őt, és nem bármiféle ellenérzés váltotta ki a vitát, inkább az, hogy nagyon más volt a véleményünk egyes dolgokban, és ennek elég erőteljesen hangot tudtunk adni, és ennek pontosan így is kellett lennie. Mikor kitárult az ajtót, és megláttam őt, tudtam, hogy egészen más attitűddel próbálja intézni a dolgokat, mint a legutóbb, így magam is megadtam a módját, hogy ne fulladjon veszekedésbe ez a beszélgetés is. - Farkas éhes. – Bólintok, és viszonzom a mosolyt, aztán megtámasztom a fejem az oszlopon, és figyelem őt. – Felejtsük el a délutánit, talán egy másik alakalommal eldöntjük valahogy, hogy kinek volt igaza, de ennek így most nincs sok értelme. - Nagy levegőt veszek és figyelem, vajon hogy is fogjuk csinálni ezt a vacsora témát.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Szemöldököm szóról szóra egyre jobban ráncolom össze. Félő, hogy egy ponton túl már nem fogom tudni, mert teljesen összeszalad, vagy mert arcom bőre gondolja úgy, hogy nem elég nyúlékony, hanem megmarad feszesnek és már-már fizikai hátrányai vannak. Mit sem számít, mert… - Na jó, itt álljunk meg egy szóra. Mit hiszel rólunk? Hogy egy faragatlan, ostoba nép vagyunk, akiket csak úgy meg lehet vezetni? - teszem fel a kérdést, mert nagyon bizonygatni akarja, hogy ők mennyire jók és mennyire mellettünk állnak és hogy a másik fél mennyire meg akar minket ölni, mi meg csak tengünk, lengünk… Oké, ez a falucska igen. Fejem mégis látványosan rázom meg, hiszen az ideg kezd bennem egyre jobban gyökeret ereszteni. - Egy büdös szóval nem mondtam, hogy erővel el kell titeket tüntetni. Csak hogy cseszettül vannak határok, amiket nektek is be kellene tartani! - hitetlenkedek, hápogok, folyamatosan nem értem, hogy mit vartyog. - Te vagy a legjobban felháborodva, hogy meg vagy kötözve, de épp most te próbálsz nekem együttélésről pampogni? Hát normális vagy? Épp ti szegtetek meg egy iszonyat egyszerű szabályt, kérést, mert hogy Ti, a nagy égiek úgy gondoljátok, hogy nektek bármit lehet, mert már itt éltek? Tanuljatok már meg közösségként gondolkodni és nem rohadt nagy önző módon… - kezdenék bele, de saját szavaim akasztom meg. Nagy levegőt veszek és lassan fújom azt ki. Ezután hangzik el a rohadjon meg kifejezésem és már ott sem vagyok. Komolyan én nem hiszem el, hogy mit képzelnek magukról. Persze mi mindig, mindent tűrjünk el, amit ők csinálnak, mert miért is? Mert ők a lázadók? Ellenállók? Mert nem tudtak egységben gondolkodni? A rohadt életbe is már, tőlem is viszolyog a népem, mégsem tudnék egy percre sem ellenük tenni. Komolyabban. Magamba fortyogok, mortyogok, amíg meg nem kapom az újabb hálás feladatot. Mielőtt belépnék hozzá újra csak nagy levegőt veszek. Valamelyik égi tanításon volt egy rendkívül hasznos megjegyzés: színház az élet. Hát akkor én most úgy is fogok viselkedni. Mosollyal az arcomon lépek be újra hozzá. - Farkas? - kérdezem tőle értetlenkedve, majd csak megrázom a fejemet. Az ételt leteszem elé. Persze, kérdezhetnétek, hogy miként fogja így megenni, nem? Két lépéssel termek mögötte. - Felejtsd el, hogy megetetlek - nevetem halkan és kioldozom. - De ha szökni próbálsz, nem fogom tudni megállítani a falu lakóit, hogy ne öljenek meg - nem fenyegetem, eszem ágába sincs. - Csak mondom - emelem fel a kezem védekezőleg. Ötletére nem reagálok, én ezt anélkül elengedtem volna, hogy elmondja. Visszasétálok vele szembe és a nyitott házikó ajtajához sétálok. Cipőm még mindig nem vettem vissza, sok értelme nem lenne. Lábaimat a víz felé lógatom. Ami azt illeti megbízok a férfiba, hogy nem fog próbálkozni megszokni. Egy éjszaka nem hosszú idő. Nem is oly messze tőlünk, a vízben egy perdai úszik, elég elszántan. Mígnem megkapaszkodik valamiben. Tudom, hogy egy régi farönk van ott. Lassan kapaszkodik fel rá és ahogy felegyenesedik, lábszára közepéig ér a víz. Mégsem áll két lábon. Egy egyiket ugyanis a másikon fekteti keresztbe és úgy áll meg. A napnak háttal.
Már elengedtem az egész veszekedést, mert tudtam, hogy mind a kettőnknek megvan a maga világlátása és pont ezért felesleges a kettőt ütköztetni, nem leszünk egy véleményen, ezen a ponton nem is érthetjük meg egymást mivel mind a ketten a saját szemszögünkből nézzük a dolgokat, és képtelenek vagyunk túl lépni ezen. - Ezt te mondod nem én, de felejtsük el…! Ennek a vitának így nem sok értelme van, legyen neked igazad, már belátom hogy ha foggal körömmel próbállak meggyőzni valamiről akkor is egy helyben toporgunk, de én sem vagyok nyitott teljesen az új dolgokra. Talán majd egyszer máshogy látjuk a dolgokat… de egyenlőre ennyi. - Biccentettem mosolyogva, és ezzel lezártam a vitát, mert ha tovább húzom abból megint valamelyikünknek tele lesz a hócipője vele és elhagyja a viskót… Vagyis ez a valaki valószínűleg ő lenne, hiszen én jelenleg ide vagyok kötve és nem fogok nagyon elmozdulni reggelig. Láttam rajta, hogy valahol érti, hogy egyes településeik akik nem sokat tudnak arról mi folyt le köztünk és köztük meggondolatlanul cselekednek, de ezt nem fogja belátni, bár őszintén az ő helyében én sem biztos hogy megtenném. - Nem vagyok felháborodva. Csak éhes… - Mosolyogtam szórakozottan. Valahogy oldani kellett a hangulatot, mert tovább kellett lépni a témán. - Mesélj, mi jó ma a menü, Eowen? - Kérdem, mintha valami főzős műsorban lennénk, valószínűleg nem érti majd meg a célzást, de azért a hangsúlyból kivehető hogy nem kő komolyan közelítem meg a dolgokat, sokkal inkább oldottabban próbálok beszélgetni. - A farkas egy ragadozó állat. Négylábú… éles fogakkal és általában csapatban vadászik. Egy állatfaj volt a földön. Ezért terjedt el az „Éhes mint a farkas.” kifejezés… azt jelenti nagyon éhes vagyok… - Válaszoltam neki, míg szemmel követtem, ahogy mögém helyezkedik és kioldja a köteleket, amik a cölöpnél tartottak, így előre húzva a kezeimet átmozgatom a csuklóim, és megdörzsölöm kissé a kötél helyét. - Pedig már kezdtem volna kiélvezni a helyzetem.. - Sütöm le a szemem kissé megjátszottan, aztán kis mosollyal néztem rá újra, aztán felegyenesedtem, és kicsit megmozgattam az elgémberedett tagjaimat. - Ne aggódj, nem fogok megszökni, megértettem a célzást. Amúgy sem sietek sehova… - Intettem a fejemmel, és néztem, hogy tényleg mi lehet a terítéken kaja terén. Úgy láttam, valamiféle növényi egyveleg, és úgy éreztem pont erre van most szükségem, kissé megnyomni a testem energiaszintjét, hogy jobban fel tudjak ébredni. Így először egy pillanatra ránéztem, és tartottam a szemkontaktust, aztán szépen lassan elkezdtem falatozni a tálból. Furcsa élmény volt, nem kimondottan szoktam még hozzá az itteni ízekhez, de mégis finomnak mondtam volna, kissé erőteljesek voltak az ízek, de mégsem nyomták el egymást ami számomra meglepő volt. Közben figyeltem Eowent, ahogy leül a víz mellé, és bámul a távolba egy másik perdai után aki épp úszásból mászott ki. Megfogtam a tálat, és pár lassú lépéssel megálltam a bejáratnál, kibámulva a távolba és figyelve, ahogy a helyiek élik a mindennapi életüket. Nem akartam túlságosan kilépni, mivel nem tudtam hogy reagálnának a jelenlétemre, inkább megmaradtam az ajtóban. - Tudod, nem akartam vitatkozni, csak dühös voltam. Megesik néha, pláne ilyen helyzetekben. - Mondom a háta mögött, és a vizet bámulva. - Megértem az álláspontod, talán nem én vagyok a megfelelő arra, hogy tárgyaljatok és új lehetőségeket tárjatok fel akár velünk, akár a Dominiummal, de biztosan el jön az ideje amikor tovább kell lépni ezen a kínos csenden, mert ez csak egy szünet a műsor közepén… - Ezzel elmondtam a véleményem, és visszafordulva a kunyhó belseje felé indultam, körbepásztázni milyen lehetőségek vannak. Arra gondoltam, talán egy fürdő jól esne, ha már eddig megkötözve ücsörögtem izzadtan.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Sehova sem vezet ez az egész és csak az elmúlt napok, hetek feszültségét adjuk ki magunkból. Vagyis szeretném ezt hinni, ám még mindig képes folyamatosan felhúzni. Tegyük hozzá, hogy erre iszonyat kevesen képesek, mind égiek, mind perdai oldalról is. Sokszor szeretném hinni, hogy türelmem és idegeim is acélból vannak és nem igazán lehet őket kikezdeni. Erre tessék. Lezárja a vitát? Ennyi? Lezárja? Kidüllesztett szemekkel bólintok csak, talán mérgesen és csökönyösen. Majd kifordulok és már ott sem vagyok. Kell ez a pár óra arra, hogy teljesen lenyugodjak és hogy ne mondjak ostobaságokat az apró falu lakóinak. Ami ezt illeti ez az utóbbi segít is nem is kicsit. Mégis nagy levegővel megyek vissza és megfogadom, hogy minden beszólás után legalább tízig elszámolok. - Hal – teszem le a tányért – és más tengeri állatok, növények. Néhány szedett gyümölcs a környező erdőből és házilag készített kenyér. Vagyis ti annak hívnátok, de nem teljesen abból készül – és ha lenéz a tányérra láthatja, ám a halból sem mindent vehet ki, inkább csak a hófehér húsát, és apró fekete, nyálkás szerű egykori élőlények, vörös és napsárga húsú gyümölcsök felszeletelve mellettük. És egy szelet barna belű, sok magvas kenyér. - Mh, szóval olyan, mint egy errator – összegzem a hallottakat arról a bizonyos állatról, amit mesél. – Ugyanez a leírás igaz rájuk – tudatom, hogy miért is gondolom. Igaz egy erratort nem igazán lehet megölni, nem tudom, hogy a farkasok is olyan hatalmasok és páncélozottak-e, mint a mi kis csúcsragadozónk. Ezek után gyorsan kioldom, felegyenesedve pedig újra elé sétálok és leülök a ház falának a tövébe a nyitott része mellé. Szeretem amikor a hűs tengeri szellő cirógatja a hajam, arcom, bőröm. A sós illat körbeleng. - Na, talán mégsem vagytok annyira reménytelenek – vigyorgok rá. – A társaid is elsőre megértették, bár ők nem az én társaságom élvezhetik – húzom el inkább pajkosan az ajkaimat, mint kelletlenül. Más körülmények között még szórakoztatna is a helyzet, amibe kerültek és megnézném, hogy miként próbálnak a nagy harcos halászokkal kommunikálni. Torkom köszörülve nyomom el a nevetésem, már csak az elképzelésre is. Fejem oldalra fordítva figyelem, ahogy az ifjú egyik lábán áll meg a cölöpön, a másikat pedig az álló lábára helyezi. Eközben a férfi a mindennapi életet vizslatja. Gyermekek, akik pár halat lógatnak ki, hogy a nap mihamarabb kiszárítsa. Nőket, akik kancsókkal teli edényekkel indulnak útnak, hogy friss vizet hozhassanak. Férfiak, ahogy a hálóikat javítják, a halászathoz alkalmas fegyvereiket élesítik, vagy épp készítik el. Mindenki békés itt, csak a saját életüket akarják eltölteni, elzártan mindenkitől. - Elorak az egyetlen, aki hajlandó volt nyitni az égiek felé és még mindig vannak olyan települések, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy itt vagytok, ha el is mondjuk nekik, nem értik meg. A legtöbb perdai maga kis szerény körülménye között akarja leélni az életét, anélkül, hogy bárki háborítaná őket, vagy azt az élővilágot, amit ők őriznek védenek – vonom fel a vállam. – A tárgyalások csak nehezebbek lesznek, ha azt látja Elorak népe, hogy szemlátomást nem tartjátok ezt tiszteletben – engedem le a vállaimat, fejem pedig felé fordítom. Nincs a viskóban semmi igazából a cölöpön kívül, csak egy apró, a földbe vájt rész, ahol tüzet lehet tenni éjszakára. Ha fürödni kívánna az csak a tengerbe tehetné meg. Egyszerű nép vagyunk.
- Uram, a berakodással elkészültünk, a szállítmány adatait a PDA-ra töltöttük. Ide és ide kérnék egy-egy szignót, mielőtt útnak indulnának. - egy tenyeres-talpas fickó sétál le a rámpán és mondja mindezeket, mígnem megállapodik előttem és kéri az ujjlenyomatomat, mint "aláírást". - Köszönöm, Őrmester, gyors és kiváló munkát végeztek, mint mindig. - biccentek a szakállas fazon irányába, aki bezsebelve a dicséretet már távozik is a színről én pedig a raktérbe sétálok, hogy szemrevételezzem a csomagot, ami miatt ma én is jelen vagyok a szállításnál. Az általánosnak mondható, gondosan csomagolt készletek között egy apró méretekkel rendelkező, de tartalmilag még számomra is ismeretlen csomagért vagyok felelős, amit tőlem magasabb szinten rendeltek meg elszállításra, viszont jobbnak látták egy standard körülmények közötti transzport megvalósítását, mint a feltűnésekkel és jóval komolyabb előkészületekkel járó speciális szervezést. - Uraim! - köszöntöm a sikló pilótáit és mint rangidős tiszt végigveszem a névsort indulás előtt. - Ruiz és Garcia Hadnagy. - a nevüket hallva azonnal visszajeleznek számomra a manőverezésért felelős jelenlévők, ami után átkapcsolok a hajó belső rádiójára. - Libmeier és Verratti Őrmesterek, valamint Callaghan referens. - az első két tag szintén bejelentkezik egy "szolgálatra készen, Uram"-mal, viszont a logisztikai referens nem. Bízom benne, hogy csak a rádiója rossz és itt van valahol a gép hátuljában, ahová sebes léptekkel tartok, viszont, ha le kell sétálnom a rámpa aljáig és nem találom itt, akkor az egy jókora fekete pontot ér... és még el sem indultunk a Dominiumról.
Jó ideje ez lesz az első, hogy kimozdulok a hajóról. Izgalommal telve öltözködöm, fogom össze hajam a tarkómon egy kontyba. Az órára nézek. Remek. Bőven van időm. Rendeltem egy kocsit, hogy elvigyen a hangárba. Egy kis táska, benne csak a kellő dolgokkal a munkához, a pda és egy-két apróság fér csak bele. Felveszem a fekete kezeslábast, rá a szürke tépőzáras felsőmet. Mindkettő tökéletes az utazáshoz. Kényelmes, praktikus, nem kihívó, nem kirívó. Egy lapos talpú cipő és kilépek az ajtómon. A kocsi már vár. Be is szállok. A sofőr köszönésére csak biccentek, aztán elindulunk. Néha rá pillantok az órámra. Még a felszállás előtt ott leszünk. Gondoltam én... csak hogy egy "elszabadult" egy személyes oldalról belénk hajtott. Igazából csak a kocsi orrát vitte el, de ez bőven elég volt, hogy én az ajtó üvegébe verjem a fejem. A jobboldalon a szemöldökön kicsit felszakad. Bassza meg. Kiszállok az autóból. Az órámra pillantok, majd vissza a balesetre. Senkinek sincs nagyobb baja. A legrosszabb, hogy már nem vagyunk messze a hangártól. Mély levegőt veszek, és gyalog elindulok. - Hölgyem! Hova megy?! - szól utánam a sofőr, de válaszra se méltatom, a táskámból előszedve egy kendőt a szemöldökömre szorítom. Még utánam kiabál valamit az érkező segítségről, de nem foglalkozom vele. Sietek, szinte szaladok, néha az órára nézek, és látom, miként kések el. A hangárhoz érve már kissé lelassítok. Fáj a fejem, de majd elmúlik. Annyira nem vertem be, hogy aggódjak érte. Mondjuk úgy, volt már rosszabb. A hangárnál átadják a rádiómat, amit a fülembe teszek. A hajó felé közeledve a százados már a rámpán áll, és láthatóan nem boldog. Én sem. A rámpa előtt megállok, és leengedem a két kezem a testem mellé. - Százados úr, elnézést kérek a késésért. Engedélyt kérek a fedélzetre lépni, uram. - nem állok neki szabadkozni, gondolom látja rajtam, hogy nem indokolatlanul késtem 10 percet. A kissé megduzzadt, de már legalább nem vérző szemöldököm egy tapasztalt szemnek árulkodhat annak friss mivoltáról. Ha megengedi, akkor bólintok, és egy - Köszönöm. - keretében felsétálok a rámpán, és felszállok a hajóra. Utam meg is áll a rakománynál. A pda-t gyorsan előkapva szélsebesen kezdem ellenőrizni a sorozatszámokat, hogy minden megvan-e, amit szállítunk a listáról. Nincs vesztegetni való időnk.
Kezeim karban, szemöldökeim összevonva, ábrázatomról süt, hogy utálok késve indulni, de még annál is jobban rühellem, ha valaki nem a parancsomnak megfelelően teszi a dolgát. Callaghan kisasszony esetében a "nem teszi" helyénvalóbb és a legkevésbé sem érdekel, hogy mi miatt nem ért ide. Sosem érdekelt, hogy a reggeli kávé nem főtt le időben, vagy balesetet szenvedett az idevezető úton. A lényegen nem változtat, aminek következményei lesznek. - Örülök, hogy végre ideért referens... - kezdem a rövidre tervezett mondandómat a tőlem megszokott, ámbár Madina által még sosem látott komor ábrázattal, hideg, kemény hangon. - A szabályzat idevágó, PJK-021-es paragrafusa alól senki sem kivétel, még akkor sem, ha az illető nem a Hadsereg kötelékében szolgál, hanem csupán szállítási megbízással segíti a munkánkat. - mérem végig a nőt, majd intek, hogy a fedélzetre léphet. - Callaghan referens, kérem kezelje kiemelt figyelemmel és szakértelemmel a PDA-ra kapott parancs, egységrakományokra vonatkozó kitételét. - miközben megteszünk néhány lépést a rámpán felfelé, hangom újból "partneri" színre vált és kérem tudása legjavát. Tudom, hogy a különleges küldeményről csak ketten vagyunk tájékoztatva a hajó legénységéből, igaz más-más biztonsági szinten, de kizárólag mi vagyunk azok, akiket valamilyen rejtélyes oknál fogva külön megbízatással kért a vezetőség a feladat elvégzésére. - Amint végzett az ellenőrzéssel, jelezze a rádión és azonnal indulunk. - nem érdekel, hogy a logisztika számomra átláthatatlan bugyraiból miféle utógondozásnak kell megfeleltetni az áruállományunkat, ezért inkább nem is kérdezősködök. Amint Madina megadja a jelet, kiadom az egyértelmű utasítást az indulásra, a siklónk pedig pár perc csúszással, de útnak indul a Perda irányába.
Már javában a Perda légkörében repülünk, miközben a megbízott elmarasztaló megjegyzését pötyögöm gépemen, mikor a pilóta kiáltása zavar meg elfoglaltságomban. Ritkán hallok ilyet, amit valljunk be senki sem szeret, de a helyzet az, hogy kényszerleszállást kell végrehajtanunk kommunikációs és hajtóműhiba miatt. Sem visszafordulni, sem a célunkat elérni nincs lehetőség idő meg pláne, ezért azonnal cselekednünk kell, melyet nyugtázva már kapaszkodhatok is, mert egy magányos, tengerközepén terpeszkedő szigetet célzunk meg. Akaratlanul is a titokzatos szállítmányunkra gondolok és arra, hogy ez már megint egy olyan küldetés, amit nem véletlenül kaptam meg… de nagyon remélem, hogy csak tévedek és mindez csupán a véletlenek csúnya összjátéka. Bárcsak hinnék a véletlenekben. - Mindenki kapaszkodjon! Kemény landolás lesz! - hangzik a figyelmeztetés, de pillanatokkal később már el is érjük a szárazföldet. Robbanás, kettétörés és bárminemű ronccsá válás nélkül sikerül abszolválni a leszállást, aminek szerintem mindenki nagyon örül. Megállás után kicsatolom magamat és már megyek is a raktér irányába. - Callaghan megbízott, kérem tartson velem. - kérésnek hangzik, de igazság szerint utasítom, hogy kövessen, elvégre ránk van bízva a csomag épsége. - Ez meleg volt, Uram. - tápászkodik fel a földről Libmeier, amit Verratti bólogatással erősít meg. - Biztosítsák a helyszínt, Uraim! Ruiz Hadnagy, próbáljon kapcsolatot létesíteni a Dominium-mal vagy a Város-sal. - adom ki az utasításokat, majd a szőke tanúm jelenlétében magamhoz veszem a ránk bízott csomagot, ami elfér egy hátizsákban. A rámpaajtó kinyílása után megkönnyebbülök, mert nem látok állig felfegyverzett milicistákat, akik rajtunk keresnek valamit. A gyanút még mindig fenntartom, hogy nem véletlen történésről van szó, de egy cseppet így azért könnyebb. - Uram, ebben a völgyben biztosan nem lesz vétel, ki kell juttatnunk innen a kommunikációs felszerelésünket. A sziget térképét átküldöm, de a kapcsolati csatorna kialakítására két magaslati pont áll rendelkezésre, sajnos két, egymástól igencsak távoli ponton. - kapcsolódik be a beszélgetésbe Garcia. - Rendben, az Északi pontra Callaghan referens és jómagam megyünk, míg a Déli magaslat megközelítését Libmeier és Verratti Őrmesterekre bízom. Az önöké feladata a hajtómű újragondolása, remélhetőleg egy napon belül visszaérkezünk és velünk együtt a segítség is. - nem ülhetünk a hátsónkon, várva a mentőcsapat felbukkanását, mire feltűnik hiányunk és megindul a keresésünk, könnyen lehet, már rég halottak leszünk itt a semmi közepének a völgyében. - Csak a legszükségesebbeket vigyék magukkal és fegyvert, mert sosem lehet tudni mivel fut össze az ember a vadonban, ha leszáll az este. - passzolom a Calypso névre hallgató komm. eszközt Verratti-hoz, míg mi a párját, Ulysses-t vesszük magunkhoz. - Ezt pakolja kérem a felszerelésünk mellé és már indulunk is. - remélem, hogy egy logisztikai szakembernek nem kell külön utasítást adnom arra, hogy miből mit és mennyit vigyünk magunkkal. - Induljunk. - miután magamhoz veszem az MK11-es gépkarabélyt, már ki is lépek a letarolt növényzet sávjába és pozíciójel hiányában egyszerű térképként kezelem a sziget szintvonalas mintázatát.
Ki tudnám tekerni annak a nyakát, aki miatt késtem. Persze, teljesen mindegy, mi, vagy ki okozta ezt, a késés az késés, így meg is kapom az ennek megfelelő lebaszást is. Savanyú szájízzel lépek a hajóra, amikor felengednek, egy köszönöm kíséretében. - Igen, uram! - bólintok, mikor megkapom az utasítást, hogy ellenőrizzem a rakományunkat, és ha kész vagyok, szóljak. Először a legfontosabb dolgot ellenőrzöm, amely az avatatlan szemek elől elrejtve pihen egy dobozban. Leellenőrzöm épségét, majd visszahelyezem a helyére. Ezután a többi dobozt is leellenőrzöm, az iktatási számuk alapján pipálom ki őket egyenként, illetve a rögzítéseket is megnézem, amelyekkel a padlón tartják a nagy ládákat. Végül amint kész vagyok, a komon jelentek a századosnak: - Callaghan a századosnak. A rakományt rendben találtam, felszállásra készen vagyunk ide lent, uram. - amint megkapom a visszajelzést, hogy indulunk, és bezárul a raktér ajtaja, az utastérbe megyek. Egy hátsó ülésbe ülök, bekötöm magam, aztán a PDA-n a Perdát tanulmányozom, arról olvasok.
Mondhatnánk, hogy egy baleset lehet a véletlen következménye, de kettő már gyanús. Már pedig, amikor a motor meghibásodik, kellemetlen érzés hatol a csontjaimba, miszerint egyáltalán nem véletlen ez az egész. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de ez akkor is bűzlik a szememben. A landolás előtt elrakom a pda-t a táskába, majd a "leszállás" meglehetősen rázós, és örülhetek, hogy nem szakadtam ki a helyemről a becsatolt övön át. Ráadásul valami szigetre sikerült érkeznünk? Nagyszerű... Amint megáll a hajó, tekintetem gyorsan végig viszem az embereken, megszámolom őket, azt is hol ülnek, be voltak-e kötve, ki volt aki elesett, jól van-e a látvány alapján. Sok időm nincs a az információ gyűjtésre, mert abban a másodpercben Mills maga után rendel a raktér felé. Azonnal kicsatolom az övet, és gondolkodás nélkül követem a századost. Természetesen nem csodálkozom, hogy ő is aggódik a rakományunk miatt, amiről összesen ketten tudunk. A raktérben kicsit hátrébb megállok Mills mögött, és figyelem a hátát, meg a rámpaajtót, miközben elteszi a csomagot, amelyet le kell szállítanunk. Ugyan készen állnék mindenre, de a leereszkedő rámpa mögött nincsenek ismeretlen alakok. Egyelőre megkönnyebbül...nék. Jön a következő információ, hogy itt bizony nincs vétel. Magamban, némán káromkodok egyet. Hosszabb lesz az időtöltés itt, mint szeretnénk. Persze éhen nem halunk, a gépen van annyi élelmiszer, ami elég egy hétre mindnyájunknak, de ha itt kell hagyni a hajót, akkor tök mindegy, mennyi van belőle. Mills szájából egyértelműen hangzanak az utasítások. - Igen uram. - bólintok aprót, és már lépek is egy pót katonai hátizsákhoz és kibontva neki állok pakolni, habár nem referens, hanem katonai túlélési szemmel. Fegyver engedélyem nincs, és hivatalosan még célozni sem tudok, de ha a helyzet úgy hozza, muszáj valami a kezem ügyébe. Egy, az aljnövényzetben való haladást segítő bozótvágót rögzítek a táska oldalára, a kezemhez minél közelebb. Mivel a távolságokról nem tájékoztattak, kétnapi élelemmel számolok, annyinak elégnek kell lennie. Rosszabb esetben kicsit éhesen jövünk vissza, de ennek bele kell férnie, ugyan is kétszer másfél liter vizet, illetve az Ulyssest, meg két, kicsire összehajtott barna, vízálló hőtartó takarót pakolok be. A vízre egy tengerrel körbe vett szigeten nagyobb szükség van, mint az ételre. Ha sátor kelléket találok, azt még a táska elejére rögzítem, ha nincs ilyesmi, akkor kénytelenek leszünk este a hőtartó takaróval beérni. Még van hely az oldaltáskámban, oda öngyújtót teszek. Igazából azzal dolgozom, ami van. Még egyszer, indulás előtt gyorsan átfutok mindent, és ha esetleg elfelejtettem volna valamit, hozzá teszem. Aztán hátamra kapom a táskát. Nem túl nehéz, de nem is könnyű. Jó kis túra lesz. A táska csatját összecsatolom a derekamon, és a mellkasomon, hogy ne mozogjon, és el se hagyhassam. Miután a százados magához vette a fegyvert, megindulok utána. Nem beszélek, és nem is kérdezek sokat. Eddig szinte semennyit, de őszintén szólva nincs is mit mondanom, kérdeznem. A másik csapatot figyelem meg készülődés közben, illetve a rámpáról lesétálva az időjárás az egyik első, amit megnézek, majd a terep, amelyen végig kell járnunk.
Megnyugtató, hogy egyelőre egyetlen fegyverrel sem kell farkasszemet néznünk, nyugtalanító viszont, hogy a perdai semmi közepén ért minket ez a jóleső érzés. Mire visszafordulok a helyzet szülte útitársam irányába, ő már készen áll a felszereléssel és meglátásom szerint már csak a dzsungelfestés hiányzik az arcáról. - Callaghan referens, az utunk első felében erős hegymenet vár ránk - mutatom a ránk váró nehézségeket a rendelkezésünkre álló térképen - a hegytetőn felszerelést cserélünk, és pihenünk néhány percet. Nézzen mindig a lába elé, és maradjon a közelemben! - adom ki az utasításaimat, valamint közlöm a sikeres terepi együttműködésünkhöz az elvárásaimat az előttünk álló több száz méter emelkedéshez. Előre nem tippelek Madina teljesítményére, mert minél hamarabb adja fel, nekem annál nehezebb dolgom lesz a későbbiekben, de már abban sem vagyok biztos, hogy fel tudja cipelni a hátán lévő terhet az első megállónkig. A logisztikai munkatárs valószínűleg már az első percekben leszűrhette, hogy nem vagyok egy szószátyár alkat, de még a hallgatóság szintjét is csak nagy jóindulattal ütöm meg, ugyanis jelen körülmények között az összes figyelmemet a körülöttünk lévő vadon kémlelésére fordítom. Másrészről az energiáimat is tartalékolom, mert éppen elég az előttünk álló emelkedőt sikerrel teljesíteni, nem hogy diskurálni valamiről. Ahogy távolodunk a siklótól, úgy erősödnek a természet hangjai környezetünkben és vesz körül minket a sűrű a maga pompájával és veszélyeivel egyaránt. - Sötétedésig meg kell közelítenünk ezt a pontot. - menet közben mutatom a közel negyven kilométernyire lévő, táborhelyünkként szolgáló területet. - Katonai előképzettséggel, vagy alapkiképzéssel rendelkezik-e? - a hibát ott követtem el, hogy nem néztem utána mindenkinek az adatbázisban és sajnálatos módon a nő is ezen személyek között volt, ezért jobb híján, kommunikációs csatornák hiányában meg kell kérdeznem, mégis ki ő és mire számíthatok vele kapcsolatban a kialakult helyzetünkben.
A zuhanás pillanatában csak egy dolgon járt az eszem, és az a lányom. Mi történne vele, ha én eltűnnék, vagy holtan találnának rám a roncsokban? Valószínűleg a jégben hagynák, hiszen egyedül hozzám tartozik, és már nem lesz senki, akit fenyegetni lehessen vele. Ez, a zuhanás ellenére is megnyugvással tölt el, de végül csak életben maradunk. Ami azt jelenti, hogy a hazajutásért viszont meg kell küzdenünk. MacGrover parancsa jár a fejemben, miszerint szükség esetén, történhetnek "balesetek", ha valaki előtt lelepleződnék. A helyzetet látva tartok attól, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Követem Mills százados parancsait. Összekészítem a táskába a dolgokat, és indulásra készen állok. A férfi közli a terveket, én pedig automatikusan a terep elrendezését figyelem, hogy honnan kerülhetnek minket hátba, vagy oldalba. Amikor kijelenti, hogy mikor mit csinálunk, bólintok egyet. - Igen uram. - felelem röviden rá tekintve, majd elindulunk. Még soha nem jártam a Perdán. A levegő egészen más, mint a Dominiumon. Mélyet szívok belőle, vele együtt illatokat, szagokat teszek magamévá. A zöld, színekkel tarkított környezet olyan szemeimnek mint egy csepp víz a sivatagban szomjazónak. Míg haladunk, kezemmel letépek egy levelet egy bokor mellől. Megnézem a lépteim közben, próbálok hasonlóságot keresni a Földön olyan ritkán látott növényekkel. Végül eldobom, és az előttem haladó férfire tekintek, ahogy az néma percek sokasága után megszólal. Az égre pillantok, és arra, hogy mennyi egy ember átlag gyalogsebessége. Szóval kevesebb, mint 8 óra alatt el kell érnünk azt a pontot. Ha nem jön közbe semmi, még teljesíthető is. Újra rá pillantok, mikor kérdéseket tesz fel nekem. - Csak annyi előképzettségem van, amennyi az űrutazáshoz szükséges, uram. - mondom, aztán halványan elmosolyodom. - De ha ez jelent bármit, Katrina Gardel őrmester keze alatt edzek. Uram. - teszem hozzá, jelezve, hogy azért ez a kis kirándulás nem fog számomra gondot okozni, amennyiben nem támad meg minket valami. Vagy valamik. Persze, ha netán lenne ilyen, sem lennék elveszve, de erről a férfinek nem kell tudnia. Egyelőre mérlegelnem kell azt is, mi lesz az a helyzet, az a határ, amikor le kell vetkőznöm ezt a referensi jelmezt, és átmenni abba a speciális kommandósba, aki régen voltam.
Szuszogtatós emelkedőn közelítünk az első megállónk és magaslati pontunk felé, melynek háromnegyedénél teszem fel az első kérdésemet, mikor úgy érzem, hogy egyelőre egyetlen fenevad sem feni ránk a fogát. Az első válasz a maga a megtestesült rejtély, ezért megállok és hirtelen a mögöttem-mellettem érkező nő felé fordulok, kinek még elcsípem azt a halovány mosolyt a száján, melyet szavai után láttatott. - Callaghan referens, legyen szíves konkretizálja az elhangzottakat, ugyanis a másik dolog, melyet a késés mellett kifejezetten utálok, az a mellébeszélés... - szemöldökeim gyorsan össze tudnak ugrani, ha valami turpisságot érzek az ügyben, és ez a mostani helyzet éppen elég gyanúkeltő. - Naná, hogy jelent. - átmenetileg megenyhülnek vonásaim, mikor elhangzik Katrina neve. - Gardel Őrmester kiváló katona, kivételesnek érezheti magát, hogy ő a kiképzője... kivételezettnek viszont a legkevésbé sem, ha jól gondolom. - valószínűnek tartom, hogy igazam lesz, ugyanis a híre sok szempontból megelőzi az Őrmestert. - Szeretném, ha ez Önnél lenne - nyújtom át a szolgálati kézifegyveremet, melytől ugyan nem szívesen válok meg, ám mivel a jelenlegi vészhelyzetnek minősül, nem tartom bölcsnek, ha a társam fegyver nélkül marad. Madina figyeljen minden apró részletre, ha nem akarja, hogy idő előtt derüljön fény a titokba burkolt nem feltétlenül logisztikai munkásságára. Mills résen van és némaságában is kattognak a kerekei. Sok-sok minden leszűrhető egy szimpla fegyverátvételből, fogásból és elhelyezésből, főleg, ha egy tapasztalt fél áll vele szemben. - Úgy tudom, hogy a hitelesített parancsa titkosított és csak mi ketten tudunk a szállítmányról. - fordulok kicsit oldalra, hogy rá tudjak mutatni a szóban forgó speciális védelem alá eső rakományra. - A kialakult körülmények úgy vélem indokoltak lehetnek arra, hogy részben vagy egészben felfedjük egymás előtt azt, mit is kell tudnunk a szállítandó egységről. Az elhallgatott információk veszélybe sodorhatják a küldetésünket, a csomag célba juttatását. Mit gondol erről? - amennyiben logisztikáért felelős társam egyetért velem, én kész vagyok felfedni a kártyáimat, mely gyakorlatilag nem tartalmaz lényegi információt, viszont az ő parancsában használható és lényegi információk is helyet kaphattak.
A mosoly ugyan Katrina említésének szólt, a férfi még is megáll, és részletezést kér. Ráncolom a homlokomat, mert nem értem. Nem tudja, milyen kiképzés alá esnek azok, akik az űrutazásra kényszerülnek? Az asztronauták? Talán látszódhat is az arcomon, de ha akarja, hát legyen, akkor sorolom. - Megtanultam, hogy viselkedjek 8 km/s-os gyorsulás alatt, egy legalább 300 tonnás rakétán ülve; légüres térben, gravitáció nélkül, súlytalanságban; teljes sötétségben; szűk terekben; elsősegélyt tanultam; néhány alap túlélési technikát; különböző pszichológiai tréningen vettem részt. Mindezt csak azért, hogy feljuthassak a Dominiumra a kilövés előtt. Nem bízták a véletlenre, hogy ki szálljon fel a hajóra, Uram. - a felsorolás végén még Katrinát is megemlítem, a százados pedig ismerheti, mert a vonásai kissé megenyhülnek. A szavaira kicsit megrázom a fejem. - Az őrmester nem kiképez engem. Együtt edzünk. Pusztán a testi kondíció fenntartása érdekében. - mondom, mikor a kezembe nyomja a fegyverét, amit a tenyerembe fektetve nézek, majd vissza rá. Fegyvert ad egy civilnek? Honnan tudja, hogy nem lövök véletlenül rá? - Legalább megmutatja, hogy működik, uram? Nem használtam még ilyet... remélem nem is kell.... - kérdezem bizonytalanul, kis fintorral az arcomon, és már csak azért is a kezdők hibáját követem el, hogy véletlenül felé tartom. Egyébként sem nehéz eladnom a fegyver bizonytalan használatát, mert számomra elég idegen az új design, és egyébként is a közelharci fegyverek kedvelője vagyok. Ha megmutatja, ha nem, a következő témára már óvatosan reagálok. Csendesen végig hallgatom, majd a kérdése végén kicsit ráncolom a homlokom. - Az érdekli uram, hogy mit tudok a csomagról? - kérdezek vissza, hitetlenül. - Ön százados. Én egy referens. Azért vagyok Önnel, hogy a csomagot átadáskor a fogadó fél ki tudja nyitni. A tartalomról nem tájékoztattak, és egyébként azt is panaszolom, hogy civilként ilyen helyzetbe kevertek. - ezzel azt már el is árultam, hogy nem csak felcsapják a dobozt, és kiveszik belőle, amit akarnak. Van nálam valami, legalább is fejben, ami nyitja a dobozt.. ami azt jelenti, hogy élve kellek mindenkinek.
Nyugodt, őszintének ható előadásmód, melyben nincs okom kételkedni, viszont itt válik számomra világossá, hogy egy amolyan "beszokatóssal" van dolgom, hiszen Madina az előadott történet alapján alvó volt, akit nem rég ébresztettek. - Nos, kiképzés hiányában, a fegyvert sem adhatom át. - a mozdulatait figyelve egyértelművé válik, hogy életében nem fogott még a kezében lőfegyvert, majd mikor kénytelen vagyok szemezni egy másodperc tört részéig a stukkerrel, balommal egy gyors mozdulat megtétele után oldalirányba is terelem a kezét. - Sajnálom referens, de sem a hely, sem pedig az idő nem megfelelő ahhoz, hogy demonstrációt tartsak fegyverhasználatból. - utasítom el a rögtönzött bemutató lehetőségét és ha hagyja, visszaveszem magamhoz a fegyvert. - Bízzunk benne, hogy nem a mai napon kell elkezdenie használni. - zárom le a beszélgetésünk idevágó részét, de közben már hallgatom a paranccsal kapcsolatos mondandóját, amihez az egyszerűség kedvéért nem kell túl sokat kerülgetnem a kását. - Szóval személyesen Ön a kulcs a csomaghoz. - csodás, még egy dolog, amiről nem tájékoztattak indulás előtt. - A parancsom meglehetősen szűkszavú és célratörő volt, ezért meg kell kérdeznem, hogy tudja-e, ki lesz a fogadó fél? - már "alig" vártam, hogy egyszer egy aktív küldetésen belül nyomozhassak mozaikdarabkák után. Talán, ha elárulja az átvevő kilétét össze tudom kapcsolni a miérteket és tisztább képet kapok a szállítással kapcsolatban is, viszont ha nem tudja, vagy nem akarja elárulni, marad a sötétben tapogatózás. - Jöjjön, már nem vagyunk messze a megállónktól. - szavaimmal szinkronban egy fejmozdulattal is indulást vezénylek, miközben hallgatom a válaszát. A csúcsra érve elkérem a felszerelést és a vízzel töltött kulacsot, majd cserébe átadom a csomagot, de az MK11 marad nálam. - Most egy hosszabb lejtős szakasz következik, melynek az aljában, nagyjából 5-6km múlva elérünk egy folyót, és ahogy látom, ez lesz a sziget fő vízfolyása, melynek mentén haladunk majd tovább. - mutatom a referensnek, hogy valamelyest ős is képben legyen mi is vár ránk a következő másfél-két órában, míg átverekedjük magunkat a vadon nem túl barátságos növényzetén a folyópartig.
Amint kiejtem a számon a varázsszót, hogy nem kiképzés alatt vagyok, na meg egy kicsit rá is játszok, a férfi azonnal félre löki a kezem, majd visszakéri a fegyvert. Tenyeremben nyújtom vissza neki, mint valami cukorkát, nehogy még véletlenül is rendesen fogjam meg. El is mondja, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy tanítson, és hogy remélhetőleg nem is lesz szükség arra, hogy meg kelljen tanulnom. - Egyetértek, uram. - mondom, és figyelem, miként teszi el a fegyvert. Nem figyelem feltűnően, de azért megjegyzem, hová teszi, ha netán egyszer még is szükség lenne rá, akkor el fogom venni tőle. Ezután a csomaggal kapcsolatos információk megosztása következik, legalább is korlátozottan. Nem tudom, hogy ő mit tud róla, vagy mit nem, de amennyit megenged a parancsom, elárulok. Például, hogy nélkülem nem nyitja ki senki. A másik a fogadó fél. - A leszálláskor egy üdvözlő csapat várt volna, élükön egy főtörzsőrmesterrel, James Kruzerrel. Ő venné át a csomagot, uram. - ugyan nem ismerem a katonát, de a rangjelzéseket igen. Egyébként félig megnyugtat a tudat, hogy a késés fel fog nekik tűnni, és hamarosan kereső csapatok indulnak majd értünk. A kérdés az, hogy időben érkeznek-e, vagy sem. A férfi biccentésére tovább indulok, szorosan követve, figyelve a környezetet. A tetőre érve leveszem a hátizsákot, kibontom a szürke felsőm, és levéve azt, egyszerűen a derekamra kötöm. A szabása hosszútávon zavarni fog a mozgásban, ellenben a fekete kezeslábassal, amivel ez alá készültem. Fene a női megérzéseimet. Megtörlöm a homlokom, a hátamra veszem a csomagot, kortyolok kettőt az egyik vízből, aztán eltéve azt hallgatom, miként beszél a férfi az utunkról. Nem tetszik, hogy a völgybe megyünk, de ahogy nézem, túl hosszú lenne az út, ha körbe mennénk. - Édesvíz? - teszem fel hangosan a kérdést, noha választ nem várok rá. Honnan tudhatná a férfi, hogy iható lesz-e, vagy sem, feltudjuk-e tölteni az addigra fogyatkozó víz készletet, vagy sem? Illetve azt a szempontot sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az iható vízforrások környékén ragadozók is leselkedhetnek, szomjas prédára várva. A perdai vadon ragadozóival pedig nem szívesen akasztanék bajszot. Ha a férfi megindul, megyek utána. A lejtmenetet óvatosan teszem meg, nem akarok kifordult bokát. Szemem az erdőt fürkészi, és a hangokat hallgatom. Továbbra sem tetszik, hogy elhagyjuk a magaslati helyet, ahol több előnyünk van.
Örülök, hogy probléma nélkül zajlik a fegyver begyűjtése, melynek visszakerülése tovább ringatja a szendergő gyanúmat. A pisztoly egy könnyen elérhető helyre kerül, méghozzá a jobbom közelébe az övemre erősített tokjába. - Kruzer... - ismétlem meg ízlelgetve a nevet, hátha úgy könnyebben ugrik be róla egy arc, vagy bármi, ami alapján be tudom azonosítani, vagy köthetem valahová, de semmi. - Arról van információja, hogy az átadást és kioldást követően hová lesz szállítva a csomag? - újabb támpontot próbálok szerezni, de attól tartok, hogy kezdek zsákutcába érni ezen az úton haladva. A pihenőidőnkben átfutom a lehetőségeinket a folytatást illetően, de meg kell állapítanom, hogy az a szomorú nagy helyzet, hogy a jelenlegi helyünk nem elég tiszta a segélyjel leadásához sem. Magas hegyekkel körbeölelt ponton töltjük a szusszanásnyi időt és az utunk a későbbiekben sem lesz könnyebb. - Bízzunk benne, hogy édesvíz. - elhúzom a számat, mert fogalmam sincs, hogy mi vár ránk odalent, de nincs mit tenni, mennünk kell. A jelzésemre meg is kezdjük az ereszkedést a hegyoldalban, de alig teszünk meg néhány száz métert, megered az eső. Nem elég, hogy hőség van és őrülten párás a levegő, pechünkre még a nyakunkba ömlő eső is meleg, ahelyett, hogy egy kicsit hűtene a közérzetünkön. A technikának nem árt, ha ázik, ennyi víz nem tesz bennük kárt, még akkor sem, ha úgy ömlik, mint most. Mire megtesszük az első kilométerünket a végtelennek tűnő gyökérhalmokon, a sziklák és csúszós kövek között bukdácsolva, már szó szerint bőrig ázunk. Magam mögé pillantok, hogy rendben van-e a referens és, ha megkapom a visszajelzését, tovább folytatjuk az utat. Mire a folyó látótávolságba kerül, az eső alábbhagy, de még mindig zuhog. Innen fentről, a hegyoldalból, a vízfolyás, hála a gyorsan lezúdult utánpótlásnak, gyorssodrásúnak és vadnak tűnik. Uszadékkal, hordalékkal és minden olyasmivel, amiről messziről ordít, hogy: ne most akarj úszni egyet. Néhány szempillantással később apró kövek gördülnek le a mellettünk futó hegyoldalból, majd szó szerint megmozdul a talpunk alatt a laza kötésű, felázott föld:
Gurítás tíz oldalú kockával a történet folytatására:
Phoenix Mills carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
0-2: A földcsuszamlás elől nem lehet elfutni, vagy odébb ugrani. Az elemi erővel érkező támadás ledönti Millst a lábáról és egészen egy sziklakitüremkedésig sodorja, melyet nem tud azzal a lendülettel, első szándékból befordítani a mélybe, amivel nekilódult. Egyértelműen segítségre van szüksége a biztonságba jutáshoz, de talán jobb, ha pillanatnyilag levegőt sem vesz, máskülönben idő előtt mártózhat meg a folyóban.
3-5: Madina megpróbálhat ellépni az egyik megindult fás szárú elől, de bármit is tesz, nem jár sikerrel, így a tehetetlenség miatt csak sodródik, míg végül a folyó feletti sziklapárkány jelenti számára a végállomást. Az ingatag képződményről egyedül biztosan nem tud visszatérni társa mellé, de jelenleg még arra is figyelnie kell milyen irányba mozdul, máskülönben gyorsan a vadul hömpölygő habokban találhatja magát.
6-9: Szerencsések, hogy nem borul a fejükre egyetlen magával ragadott fatörzs, vagy útnak indult sziklagörgeteg, azonban nem örülhetnek, mert az elszabadult földréteggel együtt lesodródnak és több mint tizenöt méternyi szabadesést követően úgy, ahogy vannak, a zabolázatlan folyó kellős közepébe érkeznek.
(10 oldalú.) :