Welcome to Dominium frpg site


 
Lépj be
egy más világba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Kommunikációs hálózat



Friss írások
utolsó hozzászólások
Yesterday at 11:30 pm

Yesterday at 10:41 pm

Yesterday at 9:50 pm




Yesterday at 2:54 pm

Yesterday at 2:24 pm


Yesterday at 10:26 am




Ki van itt?
belépett tagjaink

Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég




Statisztika
Nyilvántartás
Csoportok
Kancellárok - 3
Polgárok 3 1
Hadsereg 2 4
Ellenállók 2 6
Flotta 5 7
Perdaiak 9 1
Összesen 21 22
A hónap
legaktívabb tagjai
Facebook
Csatlakozz!

Go down 
 

 
Catherine 'Andy' Anderson
In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.


Catherine Anderson

Flotta

Catherine 'Andy' Anderson 6153be1b07f6e8a9f33d77ae45646236c7d7be39

Karakterlapom :

Beosztásom :
Szerelő

Reagok száma :
5

Avatar alanyom :
Jewel Staite

☽ :
Catherine 'Andy' Anderson Tumblr_mq4yxmEdoc1qcg1glo2_250


Catherine 'Andy' Anderson Empty
Utolsó poszt Szer. Aug. 21, 2019 9:49 am
Következő oldal

Andrea Boyd (Catherine Anderson)
Az őrület mindentől megóv. Ha egyszer őrülettel diagnosztizáltak, az egész világ szeretettel fordul feléd, és úgy kezel, mint egy plüssmackót.

Jewel Staite
Andy
saját
Szül. hely, idő: 2391. 7. 3. Dominium
Csoport: Flotta
Család:
Apa: Craig Anderson, nyugalmazott tiszt
Anya: Angelica Anderson, polgár
Nővérek: Cassandra 'Cassie' Anderson és Camille 'Cam' Anderson, 15 és 8 perccel idősebbek, egyikük a Perdán él, másikuk tiszti randban szolgál apjuk nyomdokait taposva
Férj: Gaspar Boyd, magas rangú tiszt, friss halott
Gyermekei: Leo és Leona Boyd, mindketten csillagok az éjben, rövid élet jutott nekik
Családi állapot: Friss özvegy Férjnél
Foglalkozás: Szerelő
Rang: Örökké közlegény
Képesség: -

 
Karakterem jelleme
Ha a jellememet kell bemutassam, legmélyebb őszinteséggel háromfelé tudom vágni a képzeletbeli almát, ami engem szimbolizál. Voltam valaki a házasságkötésem előtt (1.), lettem valaki azután (2.), váltam valamilyenné a gyermekeim halálát követőn (3.). Hogy mutassam be mind a három szeletet? Rendben kérlek, máris hozzálátok, de ha nem probléma az ön számára, akkor közben folytatnám tovább a munkát, ugyanis ez a kommunikátor nem fog megjavulni magától. Hogy mi? A világért se! Én csak azt szerelem meg és át, amit feladatként rám bíznak. Kis hal vagyok én ebben a nagy vízben, egyáltalán nem magánkezdeményezek. Látja ott felettünk azt a plafonelemet? Az én kezem munkáját dicséri, masszív lett, mint egy Piramis. Ha ugyan olvasott róluk földi történelemkönyvekben valamikor és tudja mi az egyáltalán.
1. Jókedvű, cserfes, vidám gyermek voltam, a szüleim legkisebb szemfénye. Elnézték nekem a szeszélyeimet, hagytak kibontakozni és sosem voltak velem olyan szigorúak, mint a nővéreimmel. Anyámtól és apámtól is egyaránt tanultam valamit, így az örökölt állhatatosság és furfangos észjárás mellé magamra szedtem az udvariasságot és a segítőkészséget is. Eszményi polgár lettem volna, mintafeleség, de én másra vágytam, hát hagyták nekem. Mehettem, tanulhattam és fejjel ütközhettem egy olyan falba, melybe tán sose kellett volna. De a szüleim házassága szép volt. Szerelmi. Örültem hát, hogy én is megkaphatom azt, amire naivan vágytam. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyit változtat rajtam Boyd.
2. Elhagyatta velem a nevem. Nem szerette, nem tetszett neki, mert apámra emlékeztette, akit ki nem állhatott. Lettem hát engedelmes, szófogadó, cserfesből csendes, naivból koraérett valaki. Egyetlen engedményt tett felém ezügyben a házasságunk köttetésekor, s ez a névválasztás volt. Maradhattam hát Andy, bár nem az Andersonból, de ez nem számított. Elhittem, hogy én választottam a nevemet, én választottam ezt az életet és örültem neki. Szerelmes voltam belé és minden ízemben éreztem, hogy ő is szeret engem. Egészen addig, míg először meg nem ütött. Akkor vedlettem le a szolgalelkűségemet és váltam legbelül harcossá. Tán köszönettel tartozom neki ezért?
3. Egyesek szerint flepnis lettem. Visszatérő csacsogiságomat és furcsaságaimat elnézték és el is nézik nekem a mai napig, mert hagytam és hagyom, hogy rám sózzák az őrület bélyegét. Ha valami szabályt nem akarok követni, akkor úgy teszek, mintha nem érteném a helyzetet, ártatlanságom színjáték, de pokolian jó vagyok benne. Egyszerre vagyok hű mindenhez és mindenkihez, valamint hűtlen ugyanezekhez a személyekhez és eszmékhez. Mikor melyik lábbal kelek fel. Sosem teszek semmit szándékosan, mindig a megtörtség és eszehagyottság álcája mögé bújok a magánéletben, s közben mint valami autista a szakmámat ugyanolyan jól végzem, mint eddig is. Épp csak hiába vagyok jó szerelő, sose léphetek feljebb a ranglétrán. Mert őrült vagyok. Szerintük. De a férjemnek van haszna. A neve húzóerő, így ki nem hajítanak, lehetek jókedvű, lesajnált, kötöttségében szabad szellemű, örök közlegény. És ez így megfelel nekem.
- Még mindig hiszek a szerelemben, csak már nem őt szeretem.
- Bármit képes vagyok összezabálni hízás és gyomorrontás nélkül.
- A terhességem hat hónapját leszámítva sosem hánytam még.
- Olyan hangosan nevetek, hogy túlzással természetesen, de zeng tőlem az egész hajó.
- Tudok sírni és nevetni egyszerre.
- Ha mérges vagyok, akkor felfújom az arcomat, mint egy dühös hörcsög.
- Nem tudok konzekvensen se magázódni, se tegeződni senkivel, mindig variálok, akár mondatok közben is.
- Nem vagyok őrült.
- Szerintetek őrült vagyok.
- Vissza akarom kapni a régi nevem. A második férjemét biztosan nem veszem fel!

Karakterem története
Olyan szép volt minden! Szeretetben neveltek fel a szüleim, nem volt rossz kapcsolatom a nővéreimmel és még a szerelem is megtalált éppen úgy, ahogy abban kislány korom óta reménykedtem. Büszke voltam magamra, amiért nem lett Cassienek igaza és az én "elrendelt házasságom" tiszta, ártatlan, őszinte szerelemből fakadt. Gaspar maga volt a bűbáj, egy rossz szavam nem lehetett rá. Tudta, hogy neki vagyok szánva, mégse sajnálta az időt arra, hogy udvaroljon nekem mielőtt nőül vesz annak rendje és módja szerint. Elérte, hogy fülig beleszeressek, így hát az igent szívből mondtam ki neki, nem pedig muszájból. Hittem neki és hittem kettőnkben. Mindannak ellenére, ami az esküvőnk napja óta történt úgy vélem, hogy ő is hitt. S bár már nem vagyok képes szeretni, mégsem gondolom, hogy ő nem szeret engem. De. Szeret. Épp csak fogalma sincs arról, hogy mi is az a szeretet.
Fiatal voltam és naiv, fürödtem a közös életünk csodáiban. Nem éreztem tehernek, hogy gyermeket kell szüljek neki, hiszen azt gondoltam, hogy remek apa lesz. Olyan családot képzeltem el magunknak, amilyen a szüleimnek megadatott, így hát az sem ijesztett meg, mikor kiderült, hogy ikreket hordok a szívem alatt. Egy fiút és egy lányt.
Határtalan boldogsággal a szívemben és széles mosollyal ajkaimon léptem be a közös kabinunkba azon a délután. Orvosi vizsgálatról érkeztem és tudtam, hogy nem olyan sokára majd ő is hazatér. Meg akartam osztani vele a csodás hírt, s ettől még az sem tántorított el, hogy olyan búskomor és mogorva volt, amikor végre megérkezett amilyennek soha nem láttam még azelőtt.
Talán hibát követtem el akkor, amikor nem kérdeztem meg, hogy mi történt vele. Lehet, hogyha tudom, akkor nem hozakodom elő leendő gyermekeink nemével, vagy éppen nem csúszik ki a számon az "úgy örülök, hogy nem két fiú" fordulat. De megtörtént, kimondtam, felvállaltan őszinte voltam vele, mert nem igazán léteztek tabuk kettőnk között. Közelebb léptem hozzá, hátának simultam és átkaroltam, hogy nyakába fúrhassam arcomat. Szerettem volna feltölteni kissé, levenni válláról kérdés nélkül a terheket. Szeretni akartam őt, ott lenni neki és olyannak látni magunkat, amilyenek minden más napon voltunk. Nem láttam őt rossznak. Soha nem ártott sem nekem sem senkinek úgy, hogy tudtam volna róla. Éppen ezért lepett meg annyira, amikor ahelyett, ogy szembe fordult volna velem az ölelésemben és csókban forrunk össze csak egyszerűen, nyersen és villámgyorsan megszorította csuklómat, letépte magáról karjaimat, maga elé perdített és szabad kezével minden finomkodástól mentesen felpofozott. Olyannyira megdöbbentem cselekedetétől, hogy előbb serkentek vércseppek ijedtemben elharapott alsó ajkamból, mint ahogy elindult volna könnyeimnek csendes folyása. Soha nem bántott azelőtt. Soha nem bántottak azelőtt. Fogalmam sem volt arról, hogy miként kezeljem a szituációt.
Eleinte elhittem, hogy az én hibám. Minden egyes ütését megelőzte valami meggondolatlanság, melyet kiejtettem, s mindiog elmondta, miközben ellátta sérüléseimet, hogy mennyire nem szereti ezt tenni, mennyire sajnálja és mennyire szeret engem és a méhemben növekvő szerelemgyümölcsinket. Sosem ütött akkorát, hogy veszélyes legyen a magzatokra, s az elsőt leszámítva mindig odafigyelt arra, hogy olyan helyeken hagyjon rajtam nyomot, melyeket el tudok takarni ruháimmal. Minden alkalom után megbánást tanusított, elérte, hogy még én sajnáljam őt és bár a lelkem mélyén egyre inkább kezdtem érezni, hogy a szeretet félelemmé alakul, mégsem voltam képes gyűlölni őt. Arra később került sor. Várandósságom hatodik hónapja hozta el a gyűlöletet közénk.
A nevekről beszélgettünk. Mindenáron Gasparnak akarta nevezni a fiút, de én azt mertem mondani neki, hogy nem tetszik a név. Az ő neve. Voltam képes nemtetszésemet kifejezni a név iránt, mely generációk óta öröklődött a családjukban, s melyre elcsépeltségében annyira büszke volt mégis. Nem kérdezett vissza, hogy miként értettem, egyszerűen csak nekem ugrott, mint egy vadállat. Kishíján megfojtott csak azért, mert úgy vélte, hogy az ő szent nevét nem szeretem, pedig csak arról volt szó, hogy nem tetszett, mint névlehetőség a közös gyermekünknek. Egyedit szerettem volna, mást, nem ödököltet. Pláne, mert a magamét sem kívántam a lányunknak adni, hiszen nem is az volt, amit születésemtől viseltem. Az meg elképzelhetetlen volt számomra, hogy válaszoljak a de én miért nem kaptam a szülőm nevét, hogyha a fivérem igen? kérdésre bármikor.
Mikor köhögni-fulladozni kezdtem hálátlan ribancnak nevezett, hasmánt lelökött az ágyról, kerüljek tőle minél messzebb a mocskos véleményemmel. Nem ez volt a legbrutálisabb verés, amit elszenvedtem tőle, de ez járt a legnagyobb tragédiával. Természetesen a koraszülés is az én selejtes testem és méhem hibája volt, nem az ő fékezhetetlen indulataié. Épp csak én már nem éreztem bűnösnek magam. Az a hajó elment abban a pillanatban, amikor az orvos közölte velünk, hogy Leo életét nem tudta megmenteni és azt sem ígérheti, hogy Leona túléli az éjszakát.
Anyává váltam, született egy harcos leányom, aki úgy küzdött az életéért, ahogyan nekem is kellett volna az apja agressziója ellen. Én mégsem voltam képes tanulni tőle, évek peregtek tova, s még mindig Boyd hadnagy felesége voltam, még mindig nem mondtam el senkinek, hogy mi zajlik a kabinfalak között, s egy részem még mindig hitte, hogy valahol ott lakik az a kedves, régi lélek az állatban, amivé a valamikori szerelmem vált.
Leona előtt sosem ütött meg, s őt sem bántotta soha. Egészen hat hónappal ezelőttig legalább a lányomat biztonságban tudhattam, s ez adott erőt ahhoz, hogy tűrjem a dühkitöréseket. Aztán amikor egy este megelégelte, hogy Leona egész nap nyűgösködött, nyafogott mindenen és még rendesen ágyba bújni sem akart, csak az apját nyúzta, elszakadt a cérnája. Az első és utolsó pofont adta neki, s bár egy részem elhiszi, hogy nem így akarta, mégis olyan erőset ütött és olyan rossz helyen, hogy Leona elesett, beverte a fejét, s onnan már nem kelt fel többé.
Azóta már nem tudott meggyőzni arról, hogy minden az én hibám, de tettetett megbánásommal vakítottam el, vigasztaltam akkor is, amikor eltörte a bordáimat, s bár felfordult tőle a gyomrom, mégis én voltam az, aki eljátszottan sajnáltam őt, a szegényt, akinek ezt kellett tennie azért, mert ilyen rettenetes felesége volt. Megjátszottam az érzelmi nyomorékot, a gyengélkedőn minduntalan történeteket kreáltam arról, hogy miként akartam ártani magamnak, vagy miként sikerült baleseteket szenvednem. Hagytam, hogy flepnisnek higgyenek, mert így volt a legegyszerűbb láthatatlannak maradnom. Mindig a középpontban, mindig harsányan, mindig feltűnőn viselkedve, de mégis a legnagyobb titokban léteztem. És nem akartam ártani senkinek, még neki sem. Egészen a mai napig.
Nem nevetek rajta, nem örülök annak, ahogy a földre zuhan, de először mégsem őszinték a könnyek, melyekre fakadok. Mikor viszont melléje térdelve a pulzusát tapintva nem érzek semmit, akkor fordul a kocka, s egy pillanat alatt megint a lehető legmélyebben magamba zuhanok. Felnőttkori családom utolsó sarját is holtan látni egyszerre szabadít fel és szaggat darabokra, mert bár azt a műszert direkt tettem ártalmassá, mert tudtam, hogy dühében úgyis fel fogja kapni, hogy hozzám hajítsa, megölni mégsem kívántam őt. Ez nem én vagyok. A szörnyeteg, (aki féktelen és eszeveszett tombolásában mindkét gyermekének halálát okozta, mert nem vette figyelembe, hogy a gyermeki test sokkal kevesebbet bír még egy törékenynek tűnő nőénél) is halott és én sajnálom őt. Sajnálom, mert meghalni könnyű, de élni nehéz. Azt érdemelte volna, hogy szenvedjen, de tudtam, hogy én nem volnék képes úgy bánni vele, ahogyan ő velem. Viszont nem bírtam már elviselni több bántalmazást. Elég volt. Elég!
Sikolyomtól magam is összerezzenek. Nem tudom, hogy mennyi idővel később vágódom ki zokogó önkívületben a kabinból, egyszerűen csak azon veszem észre magam, hogy az első felém járóba kapaszkodom, s segíségért könyörgöm. Nem tudom, hogy hogy nézek ki, nem látom zilált tincseim, megszaggatott ruháim és a szép lassan kékülő zúzódásokat sem látom, csak érzem testemen. Ezúttal az arcomat sem kímélte, az orrom valószínűleg el is törött, de nem tudom. Csak kiáltozom, könyörögök és tébolyult önkívületem mögé rejtem a soha ki nem derülhető igazságot, mely szerint meggyilkoltam a mocskos, szemét, bántalmazó köztiszteletben álló férjemet. Vajon mi lesz ezután velem? Jelenleg nem számít semmi, nem foglalkoztat semmi. Fuldoklónak érzem magam, akinek utolsó mentőöve a kar, melyet szorítok, melybe kapaszkodom. Tán ideje volna felnéznem, s rájönni, hogy ki is az illető. A múlt már elmúlt, a jelent gyűlölöm, hát nem maradt másom, csak a jövőm. Az a jövő, ami ezzel az emberrel kezdődik, aki szerencsétlenségére épp errejárt a minap.

Vissza az elejére Go down

Raven Moor

Flotta

Catherine 'Andy' Anderson Coex32xwwk

Karakterlapom :

Tartózkodási hely :
Imperium, olykor Perda

Beosztásom :
Tizedes - Planetológus - Vezetői engedély minden szárazföldi gépjárműre kiadva.

Reagok száma :
414

☽ :
Justice League
Catherine 'Andy' Anderson Crs6nrywap

Fegyverem
Catherine 'Andy' Anderson 51182394_1892267434233231_4950462279842791424_n.jpg?_nc_cat=106&_nc_oc=AQluD6gd7nFW-_kAoANsMJ6SmyrOfPFOBnKDFhEWYX2DPta1IIk96o_j5v5LmAfW5TE&_nc_ht=scontent.fbud4-1


Catherine 'Andy' Anderson Empty
Utolsó poszt Csüt. Aug. 22, 2019 9:46 am
Következő oldal
Gratulálunk, elfogadva!
Üdvözlünk a Dominium FRPG oldalán


Szia Andy!
Először is nagyon bírom az idézetedet Jippi
Szeretem a pb-det, nagyon bírtam a sorozatban, olyan kis cuki volt.  Heart Néhány dolgot átérzek belőle a karakteredben, ami jó, mert ha majd együtt játszunk, hallani fogom a szinkronhangját a fejemben, ahogy Jenkinsnél is Lokiét amikor szemétkedik valakivel.  Big smile Nagyon tetszett a történet ahogyan felépítetted, a jellemfejlődés…formálódás, érzékletes volt ahogyan a csúcsról a mélybe zuhan. Szeretem a nem szokványos karaktereket, és Andy bizony az, a kis dilijeivel melyekből remélem azért megismerünk majd párat, maga a fájdalmas történet és talán, mert ezt is kiérzem belőle, a felemelkedés ebből a nagy katyvaszból.  Hug2
Köszönöm a módosításokat, tényleg csak technikai probléma volt, örülök, hogy simán ment minden. Nem is tartalak fel tovább, irány avatárt foglalni és
Vigyázz, kész, játssz!  Raven

- DOMINIUM FRPG -



Úgy sem kapsz el

Vissza az elejére Go down
 
Catherine 'Andy' Anderson
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Dominium :: Toborzóiroda :: Elfogadott karakterek :: Flotta-
Ugrás: