Welcome to Dominium frpg site


 
Lépj be
egy más világba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Kommunikációs hálózat



Friss írások
utolsó hozzászólások
Yesterday at 11:30 pm

Yesterday at 10:41 pm

Yesterday at 9:50 pm




Yesterday at 2:54 pm

Yesterday at 2:24 pm


Yesterday at 10:26 am




Ki van itt?
belépett tagjaink

Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég




Statisztika
Nyilvántartás
Csoportok
Kancellárok - 3
Polgárok 3 1
Hadsereg 2 4
Ellenállók 2 6
Flotta 5 7
Perdaiak 9 1
Összesen 21 22
A hónap
legaktívabb tagjai
Facebook
Csatlakozz!

Go down 
 

 
The Last Will
In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.


Katrina Gardel

Hadsereg


Karakterlapom :

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Corporal

Reagok száma :
291

☽ :


The Last Will Empty
Utolsó poszt Szomb. Aug. 24, 2019 4:46 pm
Következő oldal
The Last Will
Legtisztább tiszti ruhámban lépek az acélajtó elé. Előtte megálllva mély levegőt véve tekintek szembe sorsommal. Halk sóhajtással írom be az egyszerű kódot az ajtó mellett elhelyezkedő panelba. Egyszerű számsor, négy darab mindössze: 2-3-9-1.
Halk szisszenő hanggal nyílik előttem ketté az ajtó, akárha Mózes választaná ketté a vizet. Magabiztos léptekkel vonulok be a csupa fehér szobába, s állok meg a kórházi ágy mellett. A fehér lepedővel bevont matracon csontsovány férfi fekszik, fehér haja elvész a fehér párnán. Hófehér bőre beleolvad a hófehér takaróba. Oly sok a fehérség, hogy félő pillanatokon belül glória jelenik meg az ősz kobak felett.
Az ágy melletti polcon halkan pittyegnek a gépen, a felállított állványokon számos zacskó sorakozik. Az egyikből vért, a másikból folyadékot, a harmadikból fájdalomcsillapítót juttatnak az öreg, megviselt szervezetbe.
Bokáimat összecsapva, egyenes háttal állok meg az ágy lábánál. Kezemet katonásan hátam mögött összefonva tartom, ahogy az elvárható.
- Hívatott, Admirális - szólalok meg, nem tekintve rá. Egyenesen nézek a falra, a feje fölött.
Az öreg test lassan mozdul meg. Kezét enyhén felemelve int felém, szemeit félig nyitja csak fel.
- Pihenjen, Hadnagy - hagyja meg, én pedig eleget teszek kérésének. Kezével csalogató mozdulatot tesz maga felé. Lassan teszem meg ezt a pár métert. Szemeimet gyanúsan vonom össze. - Ülj le, Katrina - kéri csendesen, én pedig magam alá húzom az ágy mellé készített széket.
Csendben figyelem, ahogy szemei ólomsúlyként csukódnak le, ráncos ajkai enyhén szétnyílnak. Percek telnek el néma csendben, még egy óra sincs, mely a csendet felverhetné. A gépek halk duruzsulását is elnyelik a falak. Csend van. Nyomasztó csend.
- Igaz, hogy csak engem akart látni? - kérdezem csendesen. Nincs szükség hangos beszédre, kicsi ehhez ez a szoba. Újra felnyílnak, vizenyős tekintettel szemlél, majd újra csak legyint remegő kezével.
- Mit tudnak ők erről bármit is? - kérdezi költőien és én újra összevonom a szemeim. Kezdem sejteni, hogy miért is hivatott.
Szemlélem az öreg arcot, kinek még évei lehetnének hátra. Lehetnének. Egykoron a Földön szolgált a légierőnél. Igazából sose volt közöttünk különleges kapocs, leszámítva amit örököltem tőle. Meglehet, hogy gyerekként ezért vette kezébe a kiképzésemet.
- Milyen a különleges erők, kadét? - kérdi gyermeteg kuncogást hallatva. Szomorkásan mosolygok el, miközben kitekintek az ablakon.
- A flottánál szolgálok Admirális. Hadnagyként én vagyok az Imperium navigátora - felelem neki közönyösen, gépi hangon.
- Valóban? Mióta? - hangja meglepett. Demencia egyik tünete. Nagy levegőt veszek mielőtt felelhetnék. Nehéz vele már beszélgetni. Évek óta az. Ritkán vannak tiszta gondolatai.
- Már öt éve, Admirális - tekintek le rá újra. Két ujjammal fogok orrnyergemre és masszírozom meg. Az effajta szembesítés nem az én kenyerem, s ezt neki is tudnia kellene. Tudja is.
Csak épp nem emlékszik. Kezét remegve emeli fel, majd ejti vissza a paplanra. Fejét hasonló remegéssel fordítja felém.
- Ne várj vele eddig - hallom a gyerekként is oly ismerős, erőteljes, mély hangját. Tiszta, áttetsző kék szemeibe tekintek. Most itt van. - Amint tapasztalod az első tüneteket, rögtön kérd az ACX7743 - emeli fel újra a kezét, majd ejti az ölembe. Óvatosan kapok utána. Csontos keze remeg az enyéim között. Hideg, akár az ősz metsző szele.
- A fiam nem érti meg, ő szerencsés volt. Te örökölted, bár nem tudjuk hogyan. Nem kellett volna. A Huntington...
- Miként engedtek jönni az űrbe? - bukik ki belőlem a kérdés. Gyerekkoromtól tudom, hogy mi vár rám, de még van majd húsz évem az első tünetekig. Addig nem foglalkozok vele, miért is? Addig van időm élni az életem.
- Az anyám öngyilkos lett közel negyven évesen. Nem tudtam, hogy miért, csak később derült ki. Amikor már késő volt. Akkor eldöntöttem, hogy én nem fogom a családomat így büntetni, de nézz rám Katrina - hunyja le a szemeit, száraz nyelvével próbálja benedvesíteni száját. Kezembe veszem a pulton felejtett nedves kendőt. Megteszem helyette. - Ne tedd. Ne várj. Én ostoba voltam ilyen tekintetbe. Most már értem az anyámat... Ez megöl, belülről pusztít. Van már gyermeked? - szúrja közbe a kérdést.
- Nincs - válaszolom tömören.
- Helyes, ne is legyen még. Ennek a fránya kórnak nem kellett volna generációt ugrania. Mindent megöl benned, de a fiam... Ő nem engedte hamarabb a kapszulát... - persze, hogy nem. Számára ez a gyengeség jele. De vannak dolgok melyek ellen nem küzdhetünk.
Csendesen hajtom le a fejemet, s figyelem ölemet. Nem tudom, hogy mégis mit mondhatnák.
- Ez az egyik utolsó akaratom, Katrina - szorítja meg a kezemet gyengén. Emlékeimbe még mindig ott él a határozott, katonás férfi. Ki kegyelmet nem ismerve képzett ki a legsötétebb időkre is, ha kell. Nem ismerhettem az alvást, a jótékony pihenést gyerekként. Gyötörte gyenge testem, a végsőkig hajszolt. Hogy egykoron jó katona válhasson belőlem, ki az első sorban harcolhat. - Higgy a Kancelláriába. Ők elhozzák a szebb jövőt. Mindig... Mindig vannak áldozatok, ne feledd ezt el soha. Légy hűséges és akkor szép életed lehet. Légy bátor. Tarts be és tartasd is be a törvényeket. Imperium? Az szép hajó. A repülés felszabadító, igaz? - hunyja le újra szemeit, én pedig nem tudok erre mit mondani. Egy bádogdobozba repülni nem épp olyan, mint egy vadászrepülővel. Ezt talán ő is tudja.
Kezét lassan helyezem vissza a takaróra. A torkomba gombóc alakul, mely nem tágít. Figyelem a gyenge testet, a csövek sokaságát, mely belőle ágazik ki. Mivé jutott hát?
- Van egyéb kérdése, kadét? - kérdezi csendesen újra a plafont bámulva.
- Nincs - felelem halkan, fejem újra lehajtom. Újra annak az esetlen kislánynak érzem magam, aki gyerekként voltam. Kezét újra felemeli.
- Elmehet, katona - hallom parancsoló hangját. Testem ösztönösen mozog. Kirúgom magam elől a széket, szalutálok, majd megfordulva lépek ki az ajtón. Ám még mielőtt az bezáródna visszatekintek rá. Az ágyon sápadtan fekvő testre.
A nagyapámra. Torkom, szívem összeszorul. Nem emlékszik már, hogy mikor mik történtek. Nem emlékszik, hogy hova szántak és hogy hova kerültem. Nem tudja már, hogy mit beszél. De már csak egy nap.
Lassan fordulok vissza.
Az ágy mellé lépve hajolok a törékeny test felé. Remegő pilláimat lehunyva apró csókot nyomok zsarnokom ráncos homlokára. Ha ő nem lenne, én sem lennék ott, ahol.
Ha ő nem lenne, bennem sem lenne a kór. Halvány könnycsepp gördül arcomra, s végigcsorogva koppan melegen a hófehér, hideg homlokon.
Már csak egy nap a szenvedés.
Gyorsan megfordulva viharzok ki a szobából. Homlokom az ajtóval szemközti fal hűvösének támasztom.
Már nem élhette meg a lefokozásomat, a szégyent, mely családomra hoztam, valahol mégis tudom, hogy büszke lehetne rá, amiért nem adtam fel, nem kerültem a padlóra. Új kihívásokat találtam. Nem élhette meg már ezt sem...


Success is not final, failure is not fatal
it is the courage to continue that counts
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down
 
The Last Will
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Dominium :: Dominium frekvencia :: Karakterek naplói-
Ugrás: