-Én gondolatok. Nem kell látni. *Nem értem mire akar kilyukadni, vagyis de. Ő sem látja az Istenét, mégis hisz benne, de azért ne keverjünk össze egy talán nem létező személyt azokkal a gondolatokkal, amiket én magam alkotok. A hosszú fejtegetés meg csak arra jó, hogy most már én se értsem magamat, annyira belebonyolódtam, hogy a végére fogalmam sincs miről beszélek, de erről is csak a perdai nyelv tehet. Egyszerűen nem tudom kifejezni magam, főleg ha ilyen magvas gondolatokkal bombáz. * -Nem lenni felszínes, nem tudni beszélni jól perdai. *Méghogy én felszínes. Mesélhetne erről pár ember, köztük az egyik emlegetett kancellár is, aki idestova három éve próbál a nyomomban maradni és eddig annyit ért el, hogy mondhatni a társa lettem. Erre viszont Denisov ugrana akkorát, hogy felérne a Domira. * -Nem hallgatni senkire. Csak csinálni ami szerintük jó, de nem kérdezni, mi a jó mindenkinek. *Mennek a saját fejük után, de fogalmuk sincs mit tesznek az emberekkel. Értem én, hogy kellenek a szabályok, különben kitörne a káosz, de lehet ezt finomabban is művelni. De hát kellett nekik az ellenállás amivel riogatják a népet, kellett egy ellenség akivel takarózhatnak. Jó politika. Ezt is értem, nem hülye vagyok, csak elnyomott. Már régen leléptem volna én is ha a szüleim nem ragaszkodnak az életükhöz. Jöhetnének ők is, és mindenkivel a családja, olyan hullámot indíthatnának el, amivel a kancellária nem tudna mit kezdeni, de így kényelmes. Én meg feltétlenül fel akarok mindenkit szabadítani. Lynar jó fej, csak kicsit körülményes és gyakran nem értem mit akar mondani, vagy mire akar rámutatni, pedig jókat mond és érdekes dolgokat és perdai dolgokat. De ezen a titkon is annyira leragad, mintha valami jó ragasztóval ragasztották volna hozzá. Nagyot sóhajtok, feladom. Nem tudom neki megmagyarázni, de remélem, hogy megtartja a nem titkunkat és nem fecsegi el mindenkinek, hogy van egy lány aki furán beszél és gondolkodik, a tesója meg ellenálló. * -Oké…nem lenni titok, csak ne mondani el másnak. *A „másnak” szónál lefelé mutogatok jelezve, hogy a katonákra gondolok. Nekik nem szabad fecsegni és nem csak a tesómról, hanem úgy kvázi semmiről sem. Sokkal jobban el tudnám mondani miről van szó, ha nálam lenne a pda-m, de persze neki be kellett gyömöszölnie abba az odúba, nehogy már megzavarja a fa csúcsa körül terjengő hangokat. Baszki! Az Isteneikről szólva néha tényleg reménykedem abban, hogy léteznek, mert nekünk nincsenek. Eléggé kételkedve fogadtam ezt az infót, mert a hit mint olyan, nem létezett számunkra, legalábbis ebben a formában nem. A mi világunkban mindenki csak saját magában hihetett biztosan, vagy ha volt egy legjobb barátja, vagy a családjában, nem pedig egy olyan személyben akit nem látunk, nem hallunk….sokadszorra ismétlem el magamban ezt a gondolatot, de nem jutok vele semmire. Még mindig nem értem és amikor megkérdezi, hogy tudok-e szeretni, egyből rávágom, mert ez biztos. Ez bennem van, belőlem fakad és én irányítom. Bizonyítani viszont mégis hogyan lehetne? Öleljem meg, hogy így? Bár őt még nem szeretem, csak kedvelem, hát ennek is vannak fokozatai, de azért nem fogom megpuszilni. S erre jön nekem egy megint rejtélyes, homályos, ködös válasszal. Magamnak? Baszki! Magamnak minek kellene bizonyítanom, amikor tudom? Hosszan gondolkodom el a válaszon amit a „hogyan”-ra ad és először persze azon akadok fenn, amit biztosan értek. Nevetek is egy sort mert biztosan csak félre fogalmazott.* -Rosszul tévedni. Lehet jól tévedni is? *Aztán visszatérek ahhoz, amit szerintem a lényegnek gondolt, és félve mondom ki milyen eredményre jutottam.* -Istenek lenni benne lélekben, mint irlian? Fierában? *Na a szív szavát már jól ismerem, csak egészen más kontextusban hallottam róla Vharantól. De….akkor sem értem ezt az istenes dolgot. Sokkal jobb lenne ha kézzel fogható bizonyítékokat dobnának a lábaim elé, mint például a bátyám karjának meggyógyítása. Ám úgy tűnik az Isteneik sem mindenhatóak, mert bár jó kis képességekkel áldották meg a népüket, az sem jó mindenre. Lynar arra nem válaszolt, hogy ha én jó perdai lennék és úgy hinnék Shiennelben és Shaz`orban, mint ők, akkor nekem is adnának képességet, és az is fura, ahogy a bátyám elvesztett karjának tényét kezeli. Nem lepődött meg, nem tett úgy, mint aki most hall róla először, és hiába tudom milyen kicsi a Perda, hogy itt aztán nem bonyolult összetalálkozni valakivel, még sem üti fel a fejét bennem a sejtés, hogy ez már neki nem újdonság. Csak az a nemleges válasz szomorít el, amit viszont sejtettem csak nem tudtam és a nagy sóhaj is ennek bizonyítéka. A tesómnak marad az implant karja, és a feje felett a szürke, puffadt és baljóslatú felhők, hogy mikor sebesül meg úgy, hogy a Rebelliumban még Carlito sem tudja összerakni. Mindezt azonban valami megzavarja, engem meg a hangok amik lentről sietve jönnek felfelé. A katonákat is hallom és én értem is és tudom, hogy holdszeműek jönnek. A legjobbkor baszki, a kezemet már a számra is tapasztom, hogy elzárjam a feltörő sikításom nagyját, de a vinnyogó, nyöszörgést nem tudom tompítani. Lynar karját szorítva nézek kapkodva körbe, hogy hol fognak felbukkanni, és szerencsém van, mert nem rám másazott az első. Tócsányira kerekednek a szemeim, mit tócsányira?! Az Irlian tóval vetekednek amikor meglátom az egyiket Lynar vállára mászni, és a belőlem szűkölő hangok felerősödnek. Bár rajtam még egy sincs, csak idő kérdése és én már érzem az apró lábakat a képzeletemben, és kiráz a hideg is. Sikítani szeretnék, annyira hogy az már fáj. Elkapom a kezem Lynarról és a másik, számat szorítóra préselem. Le akarok innen menni, de nem tudom elmondani a vágyamat anélkül, hogy ne venném le a kezem a számról, akkor viszont az első a sikítás lesz. Lentről a katonák hangjai szűrődnek fel, akik fogadásokat kötnek rám és arra, mikor zengem be az éjszakai erdőt. * -Öt másodperc… -Perdaival van, lesz az tíz is… -Az öt már letelt, vesztettél…. -Lehet, hogy már meghalt a félelemtől? -Soha nem fog már sikítani…. *És akkor egy pimasz kis jószág….rosszszág a vállamra ugrik és a kis karmaival megkapaszkodva bennem, a hideg orrát az arcomhoz nyomja és belecsipog a fülembe. Nem bírom tovább…* -VVVÍÍÍÁÁÁÁÁÁÁÍÍÍÍÍÍÍÍJJJJÁÁÁÁÁÁ! Szedd le rólamszeddlerólamszeddlerólam!
- És hiszel bennük? - kérdezem, a gondolataira értve, hiszen nem látja, de kimondja szavakká. Elnevetem mamgam. - Ez független attól, hogy mit milyen szinten beszélsz. Ha ismerni akarnálak, akkor annyi ideig kellene hallgatnom téged, amennyi idő eltelt a születésed óta, hiszen el kell mondanod nekem mindent. És mivel vannak gondolataid, érzéseid, amik benned vannak, de nem mondod ki, így talán annak sokszorosa után... sem tudnám elmondani, hogy ismerlek. Elgondolkodom a válaszon, azután bólogatok. - Értem. - akkor végül is jót akarnak, hiszem, hogy így döntenek, hogy figyelembe veszik az egészet és az egyént is. Érdeklődéssel nézek rá, majd megrázom a fejem. - Nem adok ígéretet. - nem esküszöm és nem ígérek és nem fogadkozom. Meg amúgy nem is magyarázkodom, ami más asztal. - Mindenhogy lehet! - tévedni jó dolog, mindenhogyan, csak tanuljuk meg belőle, ami szükséges. Vagy akár ne tanuljunk belőle. Szükséges idő, hogy megfejtsem. - Úgy érted, hogy az istenek a szívekben laknak? - kérdezek vissza megerősítésként. - Nem. Te vagy az istenek szívében, mert ők a minden. A napfény, a fű, a levegő, a levelek. És mi is.A szerelem pedig nem a szeretet. Mosollyal figyelem a rémületét, s azt,ahogy próbál... azt hiszem, nem sikítani. Így mielőtt elvenné a szájáról a kezét, ahogy meglátom a kisállatot rajta, kinyújtom tenyerem felé, hogy legyen hova ugrania a kis állatkának, a másik kezemmel pedig azt fogom meg, aki rajtam van. S a sikításával egyidőben kiadok a kopoltyúimon keresztül egy hangot, ami nyugtatólag hat rájuk. Ha a Ravenen lévő is átugrott a kezemre, akkor magamhoz ölelem mind a kettőt, hogy a szívdobogástól, a melegtől és a gyógyító érintéstől nyugodtak maradjanak. - Miért szereted őket ennyire?
-Hinni. *Ja, bólintok is rá, mert hát magamban hiszek, ez nem kétség, de nem értem mit bizonyít ez. Azt viszont kezdem kapisgálni, hgy mit akart mondani azzal, hogy felszínesnek nevezett. Hát, még neki is gyakorolnia kell a perdait. Tócsányira is kerekítem a szemeimet a felismerés megmutatásához, és egy boldog vigyorral lelkesedem, hogy végre, megértettem valamit. * -Ááááá, én érteni! *Tök jó érzés, és nem csak az, hogy megértettem amit Lynar mondott, hanem az is, hogy felfogtam valamit abból, ahogyan a perdaiak gondolkodnak. Nagy előrelépés, főleg úgy, hogy alapszinten beszélem a nyelvet, ez még egy kis nehezítés az egész világ felfogásuk mellé. Viszont határozottan tetszik és megfordul a fejemben egy gondolat arról, hogy Lynart el kellene vinni egy kancellária tanácskozásra. Meg is nézném, hogyan fogadják Lynar magvas gondolatait és életszemléletét, kiváltképp Terson és a halszemű. Jenkins már reményteljesebb eset, persze azt nem mondom, hogy közelít a perdaiakhoz, de taníthatóbb. Mondjuk úgy, befogadóbb az agya. Ennek ellenkezőjét magyarázom mégis, mert jelenleg ott tartunk, hogy a kancellároknak fingjuk nincs arról, mit szeretnének az emberek, mire vágynak, mitől lennének jobban teljesítő polgárok, mi az ami boldogságot hozna az életükbe. Felvettek egy rohamosztagos sisakot és bekenték a plexit korommal. Ja és persze nem is hallanak. Lynar viszont érti miről magyarázok, legalábbis azt mondja, de ha tudnám, hogy egészen másra gondol, bizony holnap estig is itt maradnánk, míg megmagyarázom neki a lényeget. Ennek a tudásnak a hiányában, a téma mögöttünk marad, hogy átadja másnak a helyét. A titkok veszélyesek, főleg ha kiderülnek olyanok számára, akiknek nem szánták. A titkok fontosak, és a mi világunkban életet és halált jelentenek, szó szerint. Most pedig – ez az én felelősségem – a bátyám életét vagy halálát, feltéve ha Lynar megérti, hogy miért olyan fontos. De nem ígér és azt hiszem ennél többet nem tudok kicsikarni belőle.* -Nem adni….ha beszélni róla nekik…*S lefelé mutatok, közelebb is hajolok hozzá és nagyon halkan beszélek.* -…Ők megtudni, én testvérem élni, akkor elfogni őt. Megölni. Ők nem tudni, ő élni. Lenni titok. Én bízni Lynar, kedvelni Lynar. *Mert amúgy tök jó fej, csak erre nincs szó a perdaiban. Mondhatnék valami közkedvelt zöldséget, mondjuk marugo arida jó fej, de kétlem, hogy értené mit akarok kihozni belőle. Én meg azt nem értem, ő mit akar kihozni a hitből és az Istenek létezéséből, lassan de legalább bizonytalanul közelítünk a megoldás felé, és tényleg próbálok a saját felfogásom ellen menni, és aszerint értelmezni őt, de valahogy nem megy. El kell beszélgetnem erről majd Vharannal, ő egyszerűbben magyaráz…vagy jobban rá vagyok hangolódva. Vagy ő rám. Szóval az egészből azt hámozom ki, hogy tévedni perdai dolog és lehet bárhogy, még jól is. Oké. Az viszont már elég nyakatekert a számomra, hogy nem az Istenek vannak a szívünkben, hanem fordítva. Akkor most mi hiszünk bennük, vagy ők bennünk? * -Igen….hát nem? *Tévedésem, jelen esetben nem jó. Rosszul tévedtem. * -Ja, szerelem nem lenni szeretet, más. Nem egyforma. Tudom. *Na, ezt legalább megértettem, olyan egyszerű, mint a kamerák átkódolása. Magamba mélyedve merengek azon, és el is képzelem nagyvonalakban, hogy benne vagyok egy Istenben, vagyis a szívében, na de melyikében? Merthogy a perdaiaknak kettő van, jó esetben. Vagy egyszerre mindkettőében vagyok, vagyunk? Szóval ezért érzem úgy néha, hogy kettészakadok! Hogy a francba! Nem kéne ezt csinálniuk, rajtunk veszekednek? Kié legyünk? Mint a gyerekek, komolyan! Elképzelni az elképzelhetetlent nem lehet, de nincs is sok időm ezen agyalni, mert társaságunk akadt, ahogy azt Lynar rezignáltan közölte. Én meg nem rezignáltan sikítok, amikor a hideg, nedves orr az arcomhoz ér. Eskü, az összes bogyós gyümölcs ami a Perdán fellelhető, a hátamon fut versenyt egymással. Hiába ugrik át Lynar karjára, a sikítást már szabadon eresztettem, az utána hirtelen támadt csendbe pedig a lent várakozó katonák hangja csattan bele Lynaré mellett. Azt a fura hangot szinte meg sem hallom, ha mégis, nem jut el a tudatomig, hogy mit csinált és, hogy ő csinálta.* -Nyertem. Még tizen belül volt! -Francokat, megdöntötte a saját rekordját. Lehet a perdai fogta be a száját… -Nem eléggé. *Én meg csak nézek akkora szemekkel, hogy a nagyságuk vetekszik a tóéval, kapkodom a levegőt és közben nagy lendülettel igyekszem magamról lesöpörni az érzést, a kis lény érezhető nyomait magamról. Mintha bogarak mászkálnának rajtam, és eszembe jut milyen volt, amikor egy ilyenből, legalább öt rajtam csimpaszkodott. Brrrr! -Nem szeretni. Kicsi lábak kapirgálni, fogni, járkálni rajtam. Hideg, vizes orr és szőr mindenhol. Jönni anyuka és megenni. *S aztán csak nézem ugyanakkora szemekkel, de egészen más fényű tekintettel, ahogyan Lynar mosolyogva simogatja a két kis állatot. Azoknak a szemei meg akkorák, mint a Caligo és pont úgy fénylenek. Szinte nagyobb a szemük, mint a fejük. Hát ezért hívják őket holdszeműeknek. * -Nagy szemek. Mindig csodálkozni. Félni. Mint most lenni én. *Fő az önirónia. Bár nagyon messze vagyok tőlük, annál is inkább, mert nem vagyok állat. Persze lehet, hogy nekik igen. *
- Akkor az istenekben miért nem? - igyekszem érten ám, nagyon igykeszem! Szélesen mosolygok, de nagyon! Sikerült megértetnem magam! Ki is húzom magam boldogan. Egyszerű perdai vagyok én, nem értek a városi perdai gondolatokhoz, a természet és a nyugalom az én birodalmam. - Nem adok ígéretet senkinek és semmiben, semmikor. - mosollyal mondom, mert így van. -Ha pedig bízol bennem.... szép kis próbálkozás, de a bizalom kérdése a te dolgod, nem az enyém. - Aha. -tehát ők így értik. Rendben. Azért elmondom a saját szavamiat is. Oké, akkor ezt is érthetően mondtam el. Nagyszerű! - Nálatok nincsenek állatok? - érdeklődöm, s megnyugtatom őket, vagyis inkább csak a tenyereimben melengetem őket, a hangomtól lenyugodtak. - Ha megérzi a félelemedet, akkor igen. Ha látja, hogy vigyázol a kölykökre és azok szeretnek veled lenni, akkor nem. A szagodat azért ne hagyd annyira rajtuk, mint én most. Most már meg kell várnom a mamájukat. - hogy magukra ne hagyja őket. Óh. Lehet nincs mamájuk? - magamhoz tartom őket, s megszagolgatom. Hm... nem érzek rajtuk másik szagot. Hojjaj. Akkor jó helyen vagytok kispajtások! - Mert kicsik és fiatalok és védtelenek. Ha bogyóméretű lennél, akkor te is mindentől félnél, nem? Meg ... sikítanál. - még fel is emelem és egy ilyen lassabb simítás-szerű mozdulatot is teszek. - Azok a hangok a társaidé? - mutatok le. - Menned kell, érted jöttek? Sajnálnám ugyan, de megérteném.
*Hááát, elég bonyolult ez a téma és megmagyarázni főleg nem könnyű, pláne úgy, hogy Lynar ne sértődjön meg, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy amit nem látok és nem fogok meg a kezemmel, abban nem hiszek. Valamelyik érzékszervemet ki kell elégítse az egyik Isten, hogy higgyek benne, a létezésében. * -Nem nagyon.* Húzom el a számat egy vicces, de sajnálkozó, vagy inkább bocsánatkérő mosoly-fintorba és még a fejemet is megrázom picit. * -Nem azért nem hinni Istenek, mert gondolatok mellett nem férni el. *Teszem hozzá még a miheztartás végett, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy vannak olyanok akik valahol léteznek, valahogy kinéznek, valamit csinálnak és mindig látnak minket. Néha beavatkoznak, néha nem. Szerintem a saját szerencsénket, a sorsunkat, a jövőnket mi kovácsoljuk, mi alakítjuk, olykor jól, olykor borzasztóan pocsék döntéseket követve. Azt viszont értem, amit Lynar mondott arról, mennyire lhet ismerni a másikat. Nyakatekert, de érthető és elfogadható. Talán mi emberek ezért nem megyünk soha semmire, és nagy részünk – bár magamat nem sorolom ide – nem is tud titkot tartani. Lynar viszont nem akar. Már sajnálom, hogy meséltem neki a bátyámról, bár ha úgy veszem…mikor fog legközelebb Elorak közelébe jönni? Pláne olyannal beszélni akivel nem kéne neki. Szóval a bizalom kérdése az én dolgom. Ezt is megjegyeztem. Azért remélem, ha mégis valamilyen csoda folytán ilyen helyzetbe kerül, eszébe jutok. Nem is palástolom, hogy kicsit neheztelek rá, de igyekszem átlépni ezt a témát, mintha meg sem történt volna. Csak áltatom magam, és magamra vagyok dühös, pedig nem szokott így eljárni a szám. Ezt az érzést és igyekezetet nagyban felülírja az érkező társaság, amire Lynar csak somolyog az orra alatt, én viszont beterítem a hangommal az erdőt, alattunk pedig fogadásokat kötnek rám, a sikolyom és az idő egymáshoz viszonyítására. * -Nincs. Egy se. *Nem lett volna célszerű. Nem áldoztak volna állatokra hibernálóágyakat, és nem biztos, hogy kézben tartották volna a szaporodásukat. Vagy ellepték volna az állatok a Dominiumot az elmúlt ötven plusz év alatt, vagy már itt sem tudtak volna szaporodni a beavatkozás miatt, annak meg nincs értelme. Másrészt, láthatóan meg sem éltek volna a Perda felszínén. * -Földön, régi otthonon élni állatok, de én nem ismerni egy sem. Még nem születni meg. *Magyarázom neki, miért van nekem ez a nagy állat fóbiám, bár talán még én sem értem. Elvégre mások szerint cukik és nem bántanak, vannak olyanok, melyek simogathatóak és szeretik az ember vagy perdai közelségét. De nem tudom irányítani őket. Lynar becsületesen magyarázza, hogyan kell az állatokkal bánni, de eddig csak Tőgyikével sikerült megbarátkoznom, ő viszont nem csinál semmit. Mint egy drogos zombi. Bólogatok és gyanakvó szemekkel nézem ahogy játszik velük, őt szeretik, rám már szerencsére egy sem akar mászni, egy valami viszont megüti a fülemet és ismét nagyra kerekednek a szemeim. * -Jönni mamájuk? Ó, az nem lenni jó, nagyon nem lenni jó! *Látom ahogy megszagolgatja a prüttyögőket, nem értem mi a jó abban. Büdösek. Mint Nikolina Raven. Biztos beszartak. Mondjuk az előbb én is majdnem. El is hátrálok Lynartól amennyire a kifeszített bőr engedi, meg a bátorságom, mert hát választanom kell. Vagy biztonságban ülök a bőrön és hagyom, hogy rám másszanak a büdös kis fenevadak, vagy lepottyanok. * -Én nem várni meg a mama. *Rázom a fejem határozottan, és nézegetek lefelé, mert hát le is kell jutnom valahogy. Felmászni könnyebb volt, de lehet, hogy megint arra a sorsa jutok, mint a lejtőnél. Gyorsabb lesz a lejutás. Épp csak most magasabban vagyunk. Lynar tök jól szórakozik az én káromon, morgok egy sort az orrom alatt és fújok is egyet elégedetlenségemben.* -Pppfffff….én most is félni és lenni védtelen és lenni kicsi. Nem bogyó, de kicsi. Sikítani jó! *Dohogom az igazat, mert valóban, a sikítás felszabadít. Na jó, nem mindig, és nem tartós a hatása. * -Nem kelleni, de menni. *Csak épp nem tudom hol kezdjem a lemászást. A katonák jól elvannak odalent, további fogadásokat kötnek és már csak ezért sem szólnak, hogy mennünk kellene. Végszóra ugrik rám az egyik apróság Lynarról, pont a nyakamba, a vállamra és végignyalja az arcom. Már-már sírva nyüszítek az emlékeim súlya alatt.* -Miért kell ezeknek mindig nyalakodniuk? Áááááááóóóóóúúúú! *Lentről nevetés hallatszik fel, én az alkarommal törlöm le magamról a nyálat amibe rögtön belekap az éjszakai hűvösebb levegő, de rögtön kapom a következőt. * -Miért nyal? Szólni neki nem nyalni! *Le kellene magamról tolni a nyalakodót, de ahhoz hozzá kellene érnem. Azt meg persze nem merem. Egy ujjal próbálom noszogatni, hogy másszon le rólam. Érzem az apró kis testét, érzem a melegét és a puhaságát, a bundájának a selymességét. Fura. Jó érzés kerülget azon felül, hogy szeretném magamról letaszigálni. Nem lehetek elég határozott, mert nem értékeli az igyekezetemet, sőt! Elmarja a noszogató ujjamat a kis mancsával, majd az össze többivel rácsavarodik a karomra. Na szép, most mit csináljak? Megemelem a karomat, melyen a kis holdszenű lóg, és kérdőn tekintek Lynarra.*
Egyáltalán nem értem válaszát, ezt látni is rajtam, s azután szavakban is kifejezem. - Nem értem. Majd egyszer bizonyosan. - mosolygok rá. Nem szükséges most mindent megértenem, az idő majd segít, vagy ha nincs erre szükségem, akkor nem is fogom majd megérteni, mert nincs rá szükségem. S talán éppen ezt akarta mondani ő is: nincs erre szüksége? Meglehet. - Akkor ezért félsz tőlük? - hiszen neki meg az állatok lehetnek idegenek. Megpróbálom elképzelni, milyen lehet, hogy addig, amivel nem találkoztunk, megjelenik. Ők például ilyenek voltak. Tény, hogy nem féltünk tőlük, és nem sikítottunk. - Az állatok? - aztán rájövök, hogy magára érti. - Ja, hogy te nem születtél még meg. -majd megismeri az itteni állatokat, s majd tudni fogja, miként viszonyul hozzájuk. Hozzám bújnak, s rendezkednek a kis szőrmókok. - Igen, bizonyára keresi őket. Dehogynem jó! Újra együtt lesznek! Hiszen te is szeretsz mamáddal lenni, nem? - vagy nem? Mostanra már tényleg nem tudom, nekik a jó és mi a nem, így inkább meg is kérdezem, hátha nem jól tudom. Mindenesetre nagyon érdekes beszélgetni vele, s látni egy olyan világot a szemein keresztül, amibe nem biztos, hogy másként belepillanthatnék. - Ahogy szeretnéd. - ha menni akar, akkor nem fogom visszatartani. Az időt jól szeretem eltölteni, akár egyedül, akár mások társaságában, s ha ő úgy érzi, számára ennyi elég volt, akkor nem fogom erőltetni, hiszen azzal a jó érzet tűnik el. - Miért jó sikítani? - érdeklődöm. Akkor szoktam ordítani, ha vadat riasztok, de azt talán eddig egyszer tettem meg. Valami elvette az eszét, s hiába küldtem felé megértésemet, s szeretetem, teljesen bevadult. Végül fél nappal később rábukkantam, és sérült volt, de nagyon mélyen volt a seb, nem láttam. Meggyógyítottam, s már nem kellett ráordítanom. Ellenben pár év múlva a családját hozta elém. Nagyon boldog voltam! - Rendben. - ha menni akar, nem tartom vissza. A kis szőrmók rátekeredett a kezére. - Megszeretett téged, kíváncsi. - alányúlok a kis lény hasánál, és elvonom Raven kezéről, megcsikizve hátánál alul, hogy elengedje karját is.. - Abba az irányba le tudsz mászni. Odalendítselek? - látom, hogy már menne, nagyon. - Köszönöm az eltöltött időt, és a beszélgetést.
*Nem érti. Én meg nem tudom most ezt jól elmagyarázni perdai nyelven. Hagyom is, meg Lynar sem feszeget nagyon, de remélem egyszer majd, ahogy mondja, találkozunk megint és akkor zöldágra tudok vele vergődni. * -Jó. Majd egyszer. *Mosolygok én is rá, mert remélem, hogy tényleg összejövünk még, eléggé csípem a fickót, csak körülményes vele beszélgetni. Nem egy Vharan aki számomra egyszerűen el tudja mondani a dolgok lényegét, Lynar sokat filozofálgat, ami nem baj és biztosan jobban élvezném, ha jobban érteném. Viszont van lehetőségem gyakorolni a perdai nyelvet és legközelebb már biztosan jobban fog menni. Az állatokról könnyebben tudok beszélni, csak annyit kell mondanom, hogy félek tőlük, vagy még annyit sem, mert a sikításom és az arcomra ülő félelem ékesebben beszél minden szónál. Nem én vagyok az egyetlen a Dominiumon vagy a városban azok közül, aki még soha nem látott ennek előtte állatokat, csak filmeken, de valószínűleg az egyetlen aki retteg még egy Tőgyikétől is. Amióta engedélyezték a Városban az állattartást, minden lépésnél a frász jön rám. Ráadásul még bogák is vannak! Hát miért nem jó nekik kocsival közlekedni, de tényleg? Még a bátyám kémcsajának is van bogája és vidáman galoppozik baszki. * -Nem tudni beszélni velük, nem ismerni, nem tudni mire számítani. Lenni veszélyes állatok, nekem a kicsik is veszélyes. *Ez az egyik oka, elvégre nem tudom megkérdezni tőlük, hogy mit akarnak, ha összetalálkozom velük. Az állatok ösztönösek, nem csinálják azt amit mondok nekik, csak azt amit az ösztönük diktál, de én nem tudom mit diktál. Először értetlenül néz rám arra, hogy nem születtem még meg, amikor elhagyták az őseink a Földet, de aztán rájön, én meg bólogatok, majd felmutatok az égre. * -Én ott születni, az égi hajón. Perda előtt nem látni állat, erdő sem, csak lenni néhány növény a kertben. Nem lenni zajok, neszek, nem kelleni ugrani. *A végét elnevetem mert bár abban a helyzetben nem jó érzés, így elgondolva mókás. S persze azonnal igazolnak is a kis dögök, mert rám másznak ahogy az első alkalommal, amikor találkoztam velük az Orkán szigeten. Lynar egyáltalán nem fél tőlük és láthatóan jól érzik magukat rajta, az ölében, meg mindenhol. * -Néha igen, de nem mindig. Kell a…saját élet. *nem tudom hogyan mondják perdaiul azt, hogy magánélet, egyáltalán van rá szavuk, vagy még a fogalmat sem ismerik? Egészen másképp élnek és gondolkodnak sok dologról, mint mi. De persze értem miről beszél, épp csak nem szeretnék a mamájukkal megismerkedni.* -Ő mamájukkal nem szeretni lenni. *Mutatok a kicsikre, akik elfészkelik magukat Lynar ölében, de nekem már mehetnékem van. Pedig akár reggelig is itt maradnék Lynarral beszélgetni, de nem kockáztatom meg, hogy a mama megegyen, vagy szétkarmoljon, mert azt hiszi, hogy bántani akarom a kölykeit. Én sem örülnék ha valaki tapogatná a gyerekemet, ha lenne gyerekem és lennének anyai ösztöneim. Ezt csak az eszem érzékelteti velem, meg néha Denisov, de ő nem normális. Mondjuk én sem. Lynar elmondja, hogy mit tennék ha én is kicsi lennék, mint egy bogyó, és azt is hozzáteszi, hogy sikítanék. Már ismer mint a tenyerét, ezen azért elmosolyodom, de közlöm vele, hogy nekem jó sikítani. Hogy miért azt már annyira nem tudom megfogalmazni. Vállat vonok bevezető gaynánt és anyi időt még megengedek magamnak, hogy elgondolkodjam a kérdésen.* -Remélni, hogy állat megijed és elszalad. Ijedtségből. Jó kiadni innen belülről. *Magamra mutatok a szívemre, mert hát ott szokott az ember félni, ott dobban meg igazán a félelem. Végszóra, vagy mert nem sikítottam, az egyik szőrmók a kezemre tekeredik és nyalogatni kezd, én meg frászba kerülök. * -Úgy szeret, hogy megkóstol? *Remek, csodás! Szemet forgatok miközben Lynar megszabadít a kölyöktől, odalent meg már megy a duma, hogy miként érkezem le a fáról. Hát tök jó, mit ne mondjak. * -Köszönöm, menni egyedül. Nem kelleni lendíteni. *Már forgolódom is arra, ahova Lynar mutatott és meg is kapaszkodom egy közeli ágban, de visszafordulok hozzá.* -Köszönni beszélgetés. Én remélni még mi találkozni. Én örülni ha te eljönni városba, hozzánk. Jól érezni magam veled…Esőpárna. *Elvigyorodom és már lépek is, de megint eszembe jut valami.* -Shiennel áldjon! *Biccentek is egyet, majd integetek neki, aztán eltűnök a szemei elől. Hát sajnálom, hogy jöttek ezek vadállatok, bár nem volt olyan kellemetlen élmény, mint első alkalommal, de azért jobb a biztonság. Egyszer talán megbékélek velük. Lassan, körültekintően mászok lefelé, már csak azért is, nehogy blamáljam magam a katonák előtt azzal, hogy gyorsabban érek le, mint kellene. Közben még az odúnál is megállok, hogy elvegyen onnan a csomagomat. Úgy ölelem magamhoz a pda-t, mint…holdszemű anyuka a kölykeit. Ez jut eszembe és ezen a hasonlaton jót kuncogok. Ám az örömöm nem tart sokáig, meg is csúszok az egyik ágon amikor elindulok megint lefelé és néhány szakadásba a ruhámon, egy apró sikkantásba és hosszú, cirkalmas káromkodásba kerül mire meg tudok kapaszkodni újfent.* -Jól lenni, nem lenni semmi baj! *Kiáltom fel Lynarnak, mert biztosan hallotta, hát ne aggódjon.* -Minden rendben, jól vagyok. *És a katonáknak is akik már előre röhögnek az én bőrömre. Azért csak sikerül leérnem minden gond nélkül, vigyorogva egyenesedem fel a könnyű talpra érés után. * -Nem röhög! Hazavisz! *S már megyek is lendületes léptekkel a kocsi felé, amit fent hagytunk a vízesés felett. Felmenni könnyebb, mint lefelé, mert hát felfelé nem tudok esni, de szerencsére nem is csúszom vissza. Azért kár, hogy nem tudtam legalább egy fotót csinálni Lynarról, de ha még egyszer találkozom vele, az lesz az első, mielőtt még elzárja egy faodúba a pda-mat. *
//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem és Raven egy kicsit több lett általa. //
- Á, értem. - azt hiszem. Az állatokat megfigyelni érdemes, s bizony, jeleznek. Nagyon is félreérthetetlenül. Számomra az égi hajó még mindig furcsa. Főleg az, hogy nincs növény és állat, amit hoztak magukkal. El nem tudom képzelni, milyen lehet úgy, nélküle felnőni. Nekünk, nekem az életem része. Nincsenek zajok? Teljes csendben élnek? Óh, pedig milyen jó az erdő neszére elaludni. Biztonságban érzem magam, hogy annyi élettel vagyok körbevéve. Elnevetem magam. - Azt látom.- felnőtt, hát hogyne akarna saját életet. Majd ezek a kis szépségek is felnőnek egyszer, s majd saját életet élnek. Mint a gyerekeim. És majd az unokáim is... - Nem? Pedig ő is nagyon aranyos ám. - nem nagyon nyúlok a kicsikhez, bár már talán így is késő. Igaz, a természet ismer, ettől függetlenül nem ölkedvencek ők, hogy a kezemben legyenek. - Úgy pedig elszalasztod a lehetőséget, hogy megismerjétek egymást. És így legközelebb nem félsz, s csak akkor sikítasz, ha valóban szükséges. - engem aztán nem zavar a sikítása, még ha erős is. Ellenben miiiindenkit idevonz a környékről. Élelemgyanús a sikítása. Nem értem ugyan, miért szeretné úgy, hogy megeszi, ráhagyom. - Rendben. Elmosolyodom. Kedves teremtés. - Én is köszönöm. Ha az istenek is úgy akarják, akkor fogunk. - bólintok. Az esőpárnát ugyan nem értem, hiszen nem esik az eső. Visszaintegetek neki, az áldást hagyom, hiszen az istenek majd eldöntik, kit áldanak meg, s szerintem mindig áldanak mindenkit, hiszen akkor nem létezne ez a világ, s amiért nagyon hálás vagyok nekik. Figyelem, ahogy mászik, hallgatom annak neszét. Minden rendben van, leér. Nevetésem leér. - Hallottam ám! Nemcsak sikításod! Legyen jó utad! S ideje nyugovóra térnem, majd az anyjuk eljön a kölykökért, ha megtalál bennünket, addig jól elvannak velem. Furcsák az égiek, ám szeretnivalóak.
- És hiszel bennük? - kérdezem, a gondolataira értve, hiszen nem látja, de kimondja szavakká.
nagyon élveztem 
és Raven egy kicsit több lett általa. 
//