Barlangbejáratok
In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Barlangbejáratok

Rebellium városába több bejárat is vezet, a Kancellária emberei mégsem találnak egyet sem. A számos barlangbejárat közül sok vezet zsákutcába vagy átvezet egy másik bejárathoz, aki így rögtön kijárat is lett. Rejtély, hogy az ellenállók hogyan igazodnak ki a labirintusszerű járatokban, mert arra nagyon figyelnek, hogy ha hagynak is valami jelzést, az olyan természetesnek tűnjön, hogy a rájuk vadászók véletlenül se fogjanak gyanút.

**Vendég**

Harminchét nap, tizenöt óra, meg az apró... munkában sok, nyaralásnak kevés. Na nem mintha számoltam volna, de az ember agya egy idő után rááll az ilyesmire. Az arcom a szokásosnál is nyúzottam, és a tekintetem valószínűleg olyan amit egy szelídebb vipera igencsak szégyellne. Persze nem csak az arcom ilyen, a ruházatom is elnyűtt, mocskos, és gyanúsan bűzlik már messziről is, de ami a legrosszabb, hogy amilyen szarul nézek ki, úgy is érzem magam. Szégyen vagy sem, de öreg vagyok én már ahhoz, hogy hosszú távú megfigyeléseket végezzek. Vannak erre csillogó szeműbb, fiatalabb, és lelkesebb emberek is nálam, de hát ugye a nagyság átka...
- Ha valamit el akarsz végezni rendesen, csináld magad. - Morgom magam elé, ahogy gyalázatosan lassú léptekkel közelítem az egyik barlang bejáratát. - De talán megérte...
A kis magánkalandom persze nem volt öncélú és ha van egy kis szerencsém, akkor még valódi - mérhető, kézzel fogható, szagolható - haszna is lesz. Harminc napig feküdtem egy tetves magaslat tetves zugában egy tetves megfigyelőponton, olyan nomád körülmények között amire hosszú és kalandos életem alatt kevés példa volt, de... de úgy tűnik megvan. Találtam mintázatot, már csak az a kérdés hogy ki tudjuk-e használni.

*Kicsit kihúzom magam, és megmozgatom hátamat, vállaimat. Megpróbálok pár centivel odébbra pozícionálva magam hátra dőlni, nem mintha azt gondolnám, hogy a sziklafal itt majd puhább lesz. Viszont így talán jobban megtámasztja a derekamat a fal görbülete, míg oly ritka szabad perceimben a friss levegőt élvezem alig pár méterre az egyik bejárattól.
Néha le-lecsukom szememet is a teljes relaxáció érdekében és szinte már nem is érzem a kiválasztott sziklának a fenekemet teljesen elzsibbasztó – szószerint – kőkeménységét.
Élvezem a kinti levegőt, egészen más a zamata, mint bent a folyosókon, de hát ez természetes. Persze attól messzire vagyok, hogy elbóbiskoljak. Annyira hozzászoktam a földalatti járatokhoz és azok biztonságához, hogy a nagy nyílt tér már majdnem feszélyez kicsit. Azért gyakran kijárok ide, nehogy teljesen elszokjak mindettől és a végén feladjam azt az álmomat, hogy bebarangoljam Perda vadonját. Messzebb természetesen nem merészkedek. Kütyüm már van, ami levéd, de nem akarom kísérteni a sorsot, hogy minden tudás és igazi tapasztalat nélkül kezdjek kóborolni. Előbb-utóbb majdcsak összehozom a kvázi túlélő-kurzusomat.
Ismét egy újabb élénk szellő fújja a hajamat az arcomba, amire kinyitom a szememet, ahogy fülem mögé igazítom a kósza aranyszálakat. Ismerős közeledő alakon akad meg közben a tekintetem, elmosolyodok és ismét újra kihúzva várom, hogy Cash közelebb érjen, addig is integetek neki, míg szóban nem tudom üdvözölni.*

**Vendég**

Beletelik pár pillanatba amíg felismerem a lányt, és elsőre nem tudom hogy csak azért mert nem láttam egy ideje, vagy azért mert mintha tényleg megkeményedett volna az itt töltött idő alatt. Akárhogy is, fáradt vagyok kibontani a gondolatot, így inkább csak cipelem magamat agy nélkül egyre közelebb és közelebb.
- Helló, Kicsi. Téged küldtek üdvözlésképp? Ekkora a gáz, hogy más már nem ért rá?
Nem vagyok virágos kedvemben, az hétszentség. Nem mintha számítottam volna fogadóbizottságra vagy vörös szőnyegre, de azért egy baráti szó jól esett volna a nagy emberektől. Mindegy. Egészen közel lépek a lányhoz, majd egy kiszámított mozdulattal roskadok össze a barlang fala mellett.
- Mi járatban?
Nyögöm ki ahogy lélegzethez jutok miközben lassan kényelmesebb ülő helyzetbe küzdöm magam.

- Üdv újra itthon!
*Mosolygok rá, habár kicsit megijeszt Solmon nyúzottsága. Persze soha nem egy naiv, csillogó tekintetű
- Igen, úgy tűnik én lettem a fogadóbizottság, de nem kellett engem küldeni!
* Tényleg nem küldött senki, saját magamtól jöttem ki levegőzni egyet mielőtt az esti műszakom kezdődne. *
- Hm, azt nem tudom, nálunk a forgalom nem változott, úgyhogy nem hinném, hogy baj lenne.
*Ez igaz, nem csökkent, de nem is nőtt a szokásos létszám. A törzsközönség is hasonló, persze mindig vannak változó személyek, ahogy a küldetések és egyéb feladatok elszólítják vagy épp szabadnapra engedik a társakat.*
- Gondoltam megnézem, megvan-e még az ég, mielőtt teljesen elfelejtem, meg szívok egy kis friss levegőt.
*Figyelem, ahogy megfáradtan lezuttyan mellém. Ugyan nem vagyok benne biztos válaszolhat, de azért mégiscsak furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ennyi ideig merre járt.
- És te? Merre jártál ennyi ideig?

**Vendég**

- Ja, persze. Mintha tudta volna valaki, hogy mikor fogok visszaérni. Ha egyáltalán visszaérek, ugyebár.
Rekedten felnevetek, de ez hamar átmegy egy aggasztó hangú köhögésbe. Tart a dolog már pár napja, ideje lenne foglalkoznom vele, még mielőtt sírba tesz egy kóbor tüdőrák.
- Hogy merre? Hát tudod erre meg arra, kirándulgattam, sütögettem és... óóó... - Elhalkul a hangom. - Rájöttem, hogy fáradt vagyok a hülyeséghez is. Szóval melóztam. Megfigyelés, felderítés. A siklók és a csapatok mozgását figyeltem, közelről. Talán ki tudjuk használni a talált mintázatot és a gyenge pontokat. Egyedül, álcázva, nagyon sokáig. És mi újság idehaza?
Nem tudom hogy a lány konyít-e valamennyit a művészethez ahhoz, hogy megértse miért is fontosak az ilyesfajta mintázatok és gyenge pontok, de egyelőre inkább próbálom a kalapáló szívemet lelassítani és úgy általában levegőhöz jutni még mielőtt itt döglök meg az ajtóban. Csúnya és dicstelen halál lenne meghalni a küszöbön, az biztos. Amíg pihegek, azért végigmére Josephinet, de csak azt láthatja hogy a szemem jár, nem szólok egy szót sem.

*Már majdnem kezdtem volna magyarázkodni, hogy engem tényleg nem küldött senki és fogalmam sincs, hogy mennyire követték nyomon Sol küldetését – habár ha felderítésen volt, akkor gyaníthatóan nem tudhattak róla túl sokat, mert a megfigyelő megfigyelése lehet felhívta volna a nem kívánatosak figyelmét. De helyette inkább megrónám a sületlen megjegyzése miatt, mikor előbb a nevetés, aztán a köhögés akaszt meg. Utóbbi nem tetszik, cseppet sem.
- Hát ennek nem volt valami jó hangja, ha tovább andalogsz kint egymagadban, még a végén tényleg kérdéses lett volna a visszaérés.
*Ez már majdnem anyáskodóan hangzott, ami szokatlan. És nem a nyilvánvaló gyereknélkülilétem miatt, hanem mert általában az én „Cash”-em szokott atyáskodni felettem, persze az atyáskodó stílustól mérföldnyi távolságból. Ha tippelnem kéne, nem tetszik majd neki, de az se fog amikor majd addig lógok rajta, míg meg nem nézeti magát, úgyhogy nem árt elkezdenem edzeni kicsit a morgására.*
- Mióta köhögsz így és kapsz levegőt ilyen nehezen?
*Kérdem mellékesen, csak hogy mennyire kell erőszakosnak lennem.*
- Ó, és találtál mintázatot? Wow! Ez nagy előrelépés lehet. Szerinted valami nagyobb támadást is alapozhatunk rá?
*Természetesen tisztában vagyok, hogy királyi többesembe én nem igazán tartozok bele a gyakorlatban, se a tervezés, se a kivitelezés szakaszában. Ettől függetlenül még érdekel a dolog, mert rám és mindenkire kihatással lehet.*
- Vagy inkább eleinte feltünésmentesen kéne kihasználni ezeket a gyenge pontokat, mintha csak véletlenül jártak volna sikerrel a csúnya ellenállók?
*Egész biztos vagyok benne, hogy Sol már sokat agyalt ezeken, miközben lapult a megfigyelőpontjain*
- Képzeld megbeszéltem Elisával egy találkozót, először neki vázolom majd a terveimet az oktatással kapcsolatban, aztán majd a finomhangolások után megpróbálkozok Carterrel is.
Múlt héten volt egy nagy spontán közös főzés, lakomázás, a vadászok mesés zsákmánnyal értek haza, az átlagos ellátmány majdnem duplájával, úgyhogy kicsit mindenki kieresztette a gőzt.
Mi volt még?
Ó, átköltöztem képzeld, Iliana és Charlie közös barlangba cuccoltak át, én meg lecsaptam Iliana régi szállására.
Ja, igen, Iliana és Charlie összeköltöztek, de ez így már elég nyilvánvaló volt.
*Lelkesen újságolom neki a nagy fejleményeket, amik feltehetően kevéssé érdeklik, de nekem jelenleg ennyire futja.*
- A hivatalos dolgokról nem én leszek a legmegfelelőbb forrás. Nagy hivatalos bejelentés nem volt az utóbbi hetekben.
*Finoman célzok arra, hogy azokat a híreket Carternél vagy legalábbis arrafelé keresse. Ha hallok is a Bárban ezt-azt, nem adom tovább. Fogalmam sincs, mi az ami tényleg fontos és titkos vagy épp álhír. Mindegyik tud galibát okozni, úgyhogy ilyenkor felöltöm kedves mosolyomat és kiüresítem arckifejezésemet, egyszerűbb így mindenkinek, de ha egyszer kilépek, akkor lehet felajánlom majd Jeffnek, hogy segítek megbízható utódot találni.*

**Vendég**

Vállat vonok, maga vagyok a megtestestült lezserség, ahogy bámulom a barlang szemben lévő falát.
- Nem tudom. Talán egy hete lehet. Azt hiszem csak kidöglöttem, az ilyesmit már nem feltétlenül a hozzám hasonló öreg csontoknak kellene csinálni. De hát ugye ha azt akarod hogy valami rendben legyen, akkor csináld magad. Nem bízom a fiatalokban, nem képesek végrehajtani azt amit kell és úgy ahogy kell. De ne aggódj, az ilyesminél több kell ahhoz hogy feldobjam a bakancsot. Alszom egy jót, zabálok egy jót, dugok egy jót, valamelyik majd csak helyrerak. Aztán jöhet a következő feladat.
Azt azért nem teszem hozzá, hogy mennyire örülnék ha most egy kicsit elüldögélhetnék a seggemen új megbízatás helyett, de ahogy ezt már régen is megmondta valami nagyfejű: az élet nem habostorta. Szótlanul hallgatom a semmitmondó összefoglalót ami legalább sikeresen meggyőz arról, hogy tényleg nem történt semmi izgalmas. Nem változott semmi. Ahogy szokott.
- Sokat nem mondhatok, majd a főnökök kitalálják hogy hogyan tovább. De van használható info, szóval jó lenne kihasználni amíg lehet. Csak idő kérdése, hogy valami megváltozzon, és akkor cseszhetjük. Persze az is lehet, hogy inkább az agresszívabb perdaiakat kéne rászabadítani a Kancelláriára, hadd legyenek két tűz között.
Ha én lennék itt a főnök, már rég egymásnak ugrasztottam volna őket, de hát... vannak nálam itt okosabbak is.

- Akkor nem kellett volna most magad mellé venni egy ifjú, tudásra és gyakorlati tapasztalatra szomjazó ifjút, hogy tanulhasson végre? Itt lett volna a remek lehetőség, hogy fejleszd a következő generációt, hogy legközelebb több bizodalmad legyen és ne mindent neked kelljen csinálni, nem?
*Kicsit piszkálom, de csak finoman, izé, elvégre mégiscsak tiszteletben kellene tartanom a kissé megroggyant egészségi állapotát. Persze a saját magának felírt gyógyászati módok alapján kutya baja, csak egy kis fáradtság, és legyen tényleg ennyi a probléma! Mindenesetre majd véletlenül meglátogatom a héten, csak hogy ellenőrizzem, hogy nincs-e szükség igazi orvosra vagy noszogatásra, hogy elmenjen egy igazi dokihoz.*
- Ühüm.
*Hát most vagy beletenyereltem valami szupertitkos taktikába – amit kétlek, mivel nem vagyok valami nagy stratéga, vagy csak Sol-nak nincs kedve egy újabb semmirekellő fiatallal körülbeszélni a semmit. Habár már nem vagyok annyira fiatal, csak simán haszontalan.
Mivel a perdai politikában még annyira se vagyok járatos, mint amennyire jó stratéga vagyok, úgyhogy ebbe az uszítós témába most nem bonyolódnék bele. Pláne, hogy szívem szerint a perdaiakat nem vonnám be, hát mi közük szerencsétlenek a mi idióta társadalmi berendezkedésünkhöz és annak problémáihoz. Ezt nekünk kellene megoldani, aztán egy normális, békés kapcsolatot kialakíthatnánk a helyiekkel. Tudom-tudom, naiv vagyok.
Kicsit lehunyom a szememet és így élvezem az újra felélénkült szellőket. Mikor megint kisöpröm arcomból a hajamat, eszembe jut, hogy én ugyan mindezt élvezem a benti barlangi klíma után, Solnak és a nehézkes levegővételének viszont nem annyira ajánlott ilyenkor ilyen szélben ücsörögni. Egyelőre azért nem kezdek sápítozni, mégiscsak nagyfiú, tudja, mikor akarja folytatni a hazaérkezés folyamatát.*

**Vendég**

- Erősen kétlem, hogy egy kezdő kibírta volna. Na nem mintha célozgatnék.
Fáradtan elmosolyodom, aztán lassú mozdulatokkal kezdek neki a felkászálódásnak. Nem egy épületes látvány.
- Azistenitmár.. - dünnyögöm magam elé - ..na, ne segíts ám, még megsértődök... - mondom olyan hangon, amiből lehetetlen eldönteni hogy tényleg segítséget várok, vagy sem. Talpra kecmergek, a vállamra kanyarítom a málhámat, billegek egy kicsit, aztán nagy szusszanással nyerem vissza az egyensúlyomat.
- Na. Látod. Nem ma fogok megdögl...
A szavaimat elnyomja egy igazán rohadtul hangzó köhögés. Tényleg kéne kezdenem valamit ezzel. Elhúzom a számat, amit akár egy mosolyként is lehet értelmezni, ha jó szögből nézi az ember.
- Szóval. Ha volnál olyan kedves, hogy elkísérsz a kvártélyomig, természetesen csak azért hogy társasággal szolgálj és nem azért mert nem vagyok biztos benne hogy nem visz el a tüdőbaj, szóval ha elkísérnél a szerény otthonomig akkor lepakolnám a holmimat, és esetleg megnézhetnénk utána hogy a doki épp otthon van-e, mert esetleg kérnék valami vitamint erre a könnyű tavaszi megfázásra. Persze megoldom magam is, csak hát ugye társaságban minden jobb...

- Néha a zöldfülűek is meglephetnek ám.
*Dünnyögöm, leginkább csak magamnak. Egyrészt mert azért valószínű, hogy amit most végigcsinált, az tényleg a túlélő kalandok magasiskolája lehetett és mindenki más csak láb alatt lett volna, netán még a küldetés sikerét is erősen veszélyeztette volna. Másrészt meg, az való igaz, hogy én mindenkit – még magamat is – megleptem azzal, hogy túléltem az első heteimet Perdán, abszolút kezdőként, de hát továbbra is biztos, hogy legnagyobbrészt a szerencsének volt köszönhető és nem fantasztikus rejtett képességeimnek.*
- Remélem is, hogy nem!
*Válaszolom inkább, nem akarom húzni az időt, ha már úgy tűnik elindulunk befelé. Hálistennek! Így nem kell hisztiznem, se anyáskodva sápítoznom. Úgyse bírtam volna sokáig, ismerem magam ennyire. Pláne, hogy ez egyre borzasztóbbnak hangzik minden egyes levegővétellel.*
Csípőre tett kézzel állok már, mióta felpattantam, de azóta se moccantam. Hát nehéz eldönteni, hogy segítséget szeretne-e vagy ha próbálkoznék, akkor elküldene-e melegebb éghajlatra. A szavai se sokat segítenek ilyen zsörtölődő hangsúlyokkal.*
- Pedig szeretnék segíteni, attól még nem kell megsértődni. Tudok? Mondjuk vihetném a zsáko.. á, hagyjuk!
*Mire kimondanám, már a vállára vetette, csak annyit tudok tenni, hogy kis kilengéseit segítek hamarabb leredukálni azzal. Remélem nem csap a kezeimre, amikkel mintha alkarjaiba kapaszkodtam volna. Majd ha megborulna a málhával, akkor majd leszedem róla és viszem én. Még ha hisztizik is miatta.*
- Nem is kérdés, menjünk!
*Válaszolom lazán, akár arra is lehet érteni, hogy szívesen elkísérem - ami egyébként igaz - és arra is, hogy nincs itt komolyabbról szó, mint egy könnyű tavaszi megfázásról - ami gyaníthatóan nem igaz. Azért kicsit megijedek, hogy így előre sorolta az orvost. Ajjajj, itt tényleg nagy a baj. Igyekszek nem beszéltetni, pedig rengeteg kérdésem lenne, miket látott, de ezt elnapolom. Lépéseimet az övéhez igazítom és inkább csacsogok neki.*
- Képzeld, Jeff már teljes műszakokat rám bíz, sőt, már a zárást is csinálhatom. Persze az néha jól elhúzódik, olyankor elég nehezen vakarom össze magam, szóval jól csinálja a főnök, hogy úgy állította be mintha ez olyan kegy lenne, így még mindig majdnem örülök, mikor ez a beosztásom.
*Vigyorgok közben, tisztában vagyok Jeff olyan messzire van az ilyesfajta manipulációktól, mint én a kancellárságtól.*
- Ilyenkor még mindig beájulok aztán az ágyba, de egyébként már egész sokat fejlődött az állóképességem és erőnlétem. Azok a dobozok baromi nehezek tudnak lenni, szerintem nehezebbek, mint a zsákod és simán elbírom. Kipróbáljuk?
*Én viszont célozgatok, hátha átpasszolja a málháját.*
- Egyre kevesebb rendelés tud már meglepni, de szerintem mindig lesz olyan ööö „koktél”, amiről még sose hallottam korábban és okkal. A vendégek persze, a fura rendeléseken kívül is, mindig meg tudnak lepni. És néha ehhez még túl sok alkohol se kell. De ez egy újnak egy álommeló, köszi, hogy anno Jeffhez irányítottál, arcról és többé-kevésbé névről már rengeteg embert ismerek. Ó, és képzeld, az egyik új fejlemény, hogy nemsokára újra lejárok majd gyakorolni a lövészetet, bizony!
*Ez úgy hangzik, mintha csak fél éve hagytam volna abba, nem pedig megboldogult ifjú koromban, de sebaj.*

**Vendég**

- Meglephetnek persze hogy meglephetnek. Csak már látnám végre, hogy meglepődök!
Felnevetnék, de egyelőre inkább elfojtom. A tüdőmmel tényleg van valami zűr, ez már saját magam előtt sem tagadható, úgyhogy inkább nem kockáztatok mindenfajta úrizálással, nevetéssel, vagy akár egy mélyebb levegővétellel. Szépen, urasan veszem a levegőt, jól átgondolva minden mozdulatot menet közben, ahogy lassan lendületbe jövök. Úgy kapaszkodom a málhámba mint valami lélegeztetőgépbe, pedig csak a büszkeségem utolsó - nagyobbacska - morzsája, és nem hagyom hogy a lány csak úgy elvegye. Ahogy a lány csacsog én csak hallgatom, ügyesen rákészülve a válaszra, ami mintha egy fokkal halványabb lenne mint ami tőlem megszokott.
- Na, gratulálok. Jeff nem bízza rá bárkire a zárást, tudja hogy úgyis kilopják a szemét ha hagyja. Elvégre lázadók vagyunk vagy mi, nem feltétlenül a szabálykövetésről vagyunk híresek. - Elmosolyintom magam, veszek pár sekélyebb levegőt aztán folytatom. - De azért remélem azzal is tisztában vagy, hogy emberi környékeken mennyi minden hozzátartozik a kocsmatündérséghez, és nem, nem csak az italok felszolgálására vagy az elszámolásra gondolok.
A levegőm mintha elfogyna, ezt leplezve néhány célzatos pillantást vetek nyaktól lefelé a lányra. Na nem mintha én a jelen állapotomban bárkiben kárt tudnék, de ettől még a legtöbb kocsmába betérő fickónak - és néhány nőnek is - ez fordul meg elsőre a fejében. Persze közben tovább ballagok a lány mellett, és lassan elhagyjuk a bejárat környékét, hogy elnyeljen minket a barlang mélye.

Szabad játéktér

Josie, Edmund és Alec

//Előzmény itt//

Furcsa dolog a remény és a várakozás. Josie-t elkísértem a találkozójára, jó korán, körbejártuk a helyet, de csapda nyomát nem véltük felfedezni. Ha csapda mégis, akkor az később érkezne, de hát csak nem. Azóta is nyomaszt a gondolata, hogy lehet mégis az volt? Nekem kellett volna visszamennem érte, de másfele volt dolgom, ezért két, visszafelé tartó ellenálló vette volna őt fel. Vártak. És vártak. Pár perc miatt még nem izgul az ember, fél óránál már azért elkezd az időjelzőjére tekintgetni, egy óra elteltével már aggodalmasan is össze-összepillantanak. Három óra után döntöttek úgy, hogy egyikük elmegy Elorakba, érdeklődik Josie után, de úgy tér vissza, hogy semmi fejlemény, mintha a föld nyelte volna el őt. Várnak még tovább, pedig már így is éjszakába nyúlik majd a visszaútjuk a tervezetthez képest, de hátha befut Josie...
Ennek lassan egy hete. Josie tervezett visszaérkezése után másfél nappal rá értem vissza Rebelliumba és hamar értesültem az eseményekről. Vagyis az az esemény, hogy nincs semmi. Erős latolgatás indult, hogy most mi legyen? Eltűnt egy ellenálló egy városi jelenlétében - legalábbis gondoljuk, hogy vele volt még akkor -, akiről ráadásul kétes hírek érkeztek a JL révén. Lelkiismeret-furdalásom van, mert Raven-nel amikor találkoztam, annyira lekötött a saját magánéletem, hogy elfelejtettem rákérdezni Bewild-ra, mit tud még róla. Na mármost ha Josie-t elkapták és inkább bele se gondoljunk hogy miként kérdezik ki, ahogy teltek a napok egyre valószínűbbé vált, hogy ennyi idő csak elég lett volna már Terson kancellárnak, hogy kiókumlálja a legjobb stratégiát és úgy csapjon le ránk, de a hegyek tágabb környezetében is teljes nyugalom volt az erdőkben. Dominiumi katonáknak ugyanúgy se híre, se hamva, ahogy Josie-nak sem. Apropó hamva: ha meghalt volna, mert mondjuk idejében beszedi a mérget vagy lelövik, vajon a Kancellária nem tette volna kvázi közszemlére a holttestet elrettentésül meg nekünk üzenetként? De ez sem történt. Marad két opció: Josie-t vagy megette valami vagy életben van még mindig... valahol.
Én vetem fel annak a lehetőségét, hogy lehet a találkozópartnere is életben van. Mi van, ha Raven úgy értette az üzenetében a hasonszőrűt, hogy ellenállónak csapna fel Bewild, s nem azért hasonszőrű, mert kémnek küldik? Bár fogalmam sincs akkor honnan tud rólam olyan sokat, de ezt igyekeztem nem firtatni fennhangon, elvégre rólam nem tudják, milyen céllal küldtek ide eredendően. Akármilyen okból is, de tételezzük fel, hogy Bewild ellenállónak áll és most együtt van Josie-val valahol. De miért nem érték el akkor együtt a visszajutáshoz való csatlakozást? Nem simán lekésték. És szerintem Josie tájékozódik olyan jól, hogy nem véti el a helyet. Vagy mégis? Sky-on keresztül megkérdezzük, hogy Bewild hazatért-e, s Raven azt erősíti meg, hogy nem ment vissza a Városba.
Aggodalommal vegyes bűntudattal nézem a térképet a pda-mon, próbálok Josie fejével gondolkodni - nem, ehhez nem lehet elég jól ismerni a női gondolkodást -, merre indulhatott vissza. Mert ha tud mozogni szabadon, akkor visszajön, ebben biztos vagyok. A távban legrövidebb út a Sötét lápon át vezet, de közel sem ez a legrövidebb időben és nem is kicsit veszélyes útvonal. Többet kellett volna neki tanítanom. Jobban felkészíteni. Egyáltalán lesben kellett volna várakoznom és nem szem elől téveszteni őt, őket. Kedvelem Josie-t, nagyon is, s ezért aggódom érte és mardos a bűntudat, ami nem tud tovább nyugton tartani. Eddigre az általános vélekedés az lett, hogy ha még életben van, akkor előkerült volna vagy valami módon jelzett volna. Túl sok választ nem kaptam, hogy mégis hogyan. Szöszi megkereséséből tudom, hogy nekivágni és átfésülni a Rebellium és Elorak közti negyed kontinenset, beleértve a lápot is, totálisan reménytelen vállalkozás. Szöszinél viszonylag szűkebb helyen kellett keresgélnem, de még így is hatalmas szerencsém volt, hogy ráleltem. Mégis úgy döntök, hogy elindulok, hátha a szerencse megint mellém áll.
- Meddig leszel távol? Már azon túl, míg meg nem találod. - Kérdezi a szeplős arcú, vörös hajú csaj, aki gyakran van őrségben ennél az őrpontnál, ahol jellemzően a motoromat is tartom. Kellemesen sziklás hely, jól védhető, jól látható a hely alattunk elterülve és a barlangok egyik bejárata nincs messze innen, annak közelében bent van a "garázs". Legalábbis az egyik. Ismer már annyira, hogy ne is próbáljon lebeszélni a tervemről és ne firtassa az engedély létét sem.
- A motorral a lápig megyek, onnan gyalog tovább. Remélem, hogy...
- Mozgás tíz óránál! - Szakít félbe suttogva a másik őr, aki továbbra is a környéket figyelte. A régi hagyományos órákból megmaradt az irányjelzés, és az eddig pihenő őrök és a vörös hajú szeplőske is fegyvert fogva elfoglalja helyét, lesben, a jelzett irányba figyelve, de nem csak arra. Jobb résen lenni. Magam is követem a példájukat a motort visszatolva egy nagyobb szikla takarásába és a vöröske mellé kushadva figyelek, Styx-szel a kezemben.
- Ketten vannak és errefelé tartanak.
- Josie az egyik? - Kérdezem nem túlzottan palástolt izgatottsággal suttogó hangomban a távcsővel rendelkezőtől.
- Azt nem látom a fáktól, de nem viselnek páncélt. - Persze ettől még lehetnek katonák, mind tudjuk. Josie és Edmund mindenesetre gond nélkül meg tudják közelíteni a helyet - melyet Josie ismer is -, hiszen alapvetően a protokoll a kivárás, hátha az esetleges ellenség másfelé megy és nem veszi észre a sziklák mögött rejtőzködőket, vagy ha mégis feljön ide, akkor csapdába sétál. Hasznosabbnak tűnik ez a módszer, mint lőszert pazarolva lába elé lőni figyelmeztetésként, hogy eddig és ne tovább!

Edmund, Alec & Josie

Nyugati irányból ritkán közelítem meg Rebelliumot, pláne egyedül. Ha tehetem, inkább a hegység védettebb(nek vélt/hitt/remélt) szurdokaiban kirándulok. Mégse kell számolnom a láthatatlan barlanghasadékokat vagy sehova se vezető járatokat, hogy a legközelebbi jó bejárathoz vezessem Edmundot. Az ellenállókhoz való csatlakozás utáni hetekben mindig a bejáratok közelében maradtam, nem mertem jobban eltávolodni, de a friss levegő és egy kis napsütés sokszor kicsalogatott. Így aztán jól ismerem ezeket a sziklákat és szirteket, szerencsére a kősziklák viszonylag ritkán vándorolnak odébb vagy növesztenek kőkoronát, nem fenyeget a veszély, hogy alig másfél hétnyi távollét alatt megváltozott volna a teljes látkép, még ha az itt megélő pár növény most zöldebbnek is tűnik… vagy a berobbant tavasznak köszönhető vagy csak a rózsaszín szemüvegem a zöld színre is hatással van.
- Álljunk meg egy kicsit, meg akarom igazítani a kendőt a szemeden.
Kezemmel is jelzem Ednek finoman, de tudom, hogy szavamra is reagál.
- Most elég göröngyös szakasz következik, kilazítom alul, de csak kicsit.. – és beszéd közben óvatosan orra mindkét oldalán kicsit húzok az anyagon - ..a lényeg, hogy a lábaidat lásd. Így jó? Szoros továbbra is?
Ezzel továbbra se kompromittálom a város legközelebbi bejáratát, de a bukdácsolást remélhetőleg elkerüljük. Mielőtt tovább indulnék, megvárom a válaszát, nem akarom, hogy véletlenül pont a bejáratnál csússzon le a kendő, akkor aztán magyarázkodhatnánk. Ugyanezen okból kifolyólag fogom vissza magam és nem lopok csókot tőle. Ugyan abban maradtunk, hogy nem titkoljuk a kapcsolatunkat, de jobb nem ezzel kezdeni.
Jut eszembe, talán már látnak is minket az őrszemek. Körbenézek, de nem szúrom ki őket. Vagyis jól végzik a dolgukat. Pech. Mivel őrszolgálatot nem teljesítettem, nem tudom, hol vannak pontosan és hát ami azt illeti, jelezni se tudok nekik. A dominiumi jelzéseket, amiket egészen jól megtanított Ed, inkább nem használnám. Még a végén félreértik. Meg kell fűznöm Alecet vagy Ainét, hogy updatel-jenek a rebelliumi kézjelekből, engem és majd Edmundot is.
- Lassítunk kicsit, de már látom a bejáratot.
Most nem csicsergek úgy, ahogy Ed megszokhatta tőlem. A saját lábam elé is koncentrálok meg azért az övé elé is (kendőlazítás ide vagy oda), amellett, hogy vezetni is próbálom. A lassításnak praktikus okai vannak, azt akarom, hogy legyen idejük felismerni engem. Persze, megviseltebb vagyok, mint egy átlagos kedden a RebellIvóban, hajam is jobban hasonlít egy jól megkoreografált szénaboglyához, de azért nem fed több réteg piszok, ruháim sem lógnak cafatokban, szóval a lassítással együtt fel kell ismerniük. Ha nem, akkor nem fogják értékelni, ahogy a barlangbejárathoz érve bekiáltok.
- Kitikkadok, Jeff biztos vár valami finommal, egy új vendéget is hozok magammal.
Gondolom magyaráznom sem kell, hogy kint nem strázsálnak őrök, de ez nem azt jelenti, hogy boldog-boldogtalan besétálhat. Ha láttak volna kimenni, nem lenne gond, de így inkább be akarom „jelenteni” magunkat, ha még nem adták volna le a drótot a kinti őrszemek, hogy látogatók érkeznek.

Én most már nem látok semmit a világból, azonban Josie keze nagy segítség a számomra. Práblom emelni a lábam, nehogy elessek és beverjem a fejem valahová. Nem hinném, hogy a fejem gyémántból van, s törhetetlen. Meg ha úgy nézzük, az éles sziklák a veszélyesek. Nem szólok semmit, mert rögtön kiszurnák, hogy milyen kapcsolatot ápolok ezzel a szépséggel. Nem szeretném érkezéskor gyanúba keverni, majd ha átmegyek az itteni vizsgálaton, akkor nyíltan fel fogom őt vállalni, hogy ő az én kiszemeltem, el a kezekkel tőle. Haladunk egy darabig, mikor érzékelem, hogy szerelemem kézhúzása megszűnik. Nyelek egyet, s nyitnám az ajkaim suttogásra, hogy mi van, mikor ő rögtön közli velem a fejleményeket.
- Rendben, ahogy gondolod – suttogom oda neki, direkt kerülve a nagy hangerőt. Mikor felhívja a figyelmem arra, hogy göröngyös terep következik, akkor egy sóhajtás szakad fel belőlem.
- Köszönöm, hogy vigyázol rám. - jólesik, s mikor éppen állítja be, hogy lássak le a lábamra, akkor jelzem neki a tökéletes pozíciót.
- Így jó lesz. Elég szoros, s nem fog leesni. - ezzel egyetemben ha érzékelem, hogy elindult Josie, akkor én megyek utána szépen komótosan. Kicsit próbálok úgy tenni, mintha meg lennék fáradva, mintha Perda kiszívta volna belőlem az életerőt. Nekem a fejem lehajtva van, s a györöngyöket vizsgálgatom. Fogalmam sincs, hogy merre vezet a kedvesem, de megbízok benne. Kapcsolatunkat fogja a mostani cselekmények erősíteni. Mikor megszólal, hogy lassítsunk, akkor én még lassabbra veszem a figurát.
- Ühün – ennyit engedek meg magamnak, semmi többet. Hagyom magam vezetni Josie által, ő tudja jelen pillanatban, hogy mit csinál. Bandukolok kedvesem mögött, s egy kicsit magam gondolataiba mélyedve. Odafigyelek a lépéseimre, s a vezetésre. Nekem már most hiányoznak a puha ajkai, a testének ívei. Eldöntöm magamban, hogy az első olyan adandó alkalommal adok Josienak egy hosszú csókot, amit egy átöleléssel együtt ejteném meg. Ami az én öltözetemet illeti, természetesen vannak jelei annak, hogy Perdai beavatott lettem. Pár sárfolt, piszkos ruha és hasonlók. Még egy helyen el is van szakadva. A hajam kócos. Arra leszek figyelmes, mikor kedvesem elszólja magát. Kell egy idő magamban, hogy rájöjjek, hogy nem nekem szólt, hanem a társainak. Nincs semmi olyan dolog, amitől meg kellene szólalnom, így hallgatok, mint a sír.

Josie, Edmund és Alec

- Josie lesz az... és van egy foglya. - Feszült csend előzte meg az őr szavait, aki a fák takarásából próbálta kivenni a részleteket. Alaposan megnézte, biztosra kell menni, nehogy örömködve a visszatérő társ elé fussunk és ott derüljön ki, hogy hopsz, eltévedt két városi katona néz ránk megrökönyödve. A megrökönyödés viszont a miénk, ami még a megkönnyebbülést is elnyomja, hogy Josie mégis él és előkerült.
- Foglya? Van nála egy fogoly?
- Igen, be van kötve a szeme... Hé! - A panaszkodó hang nekem szól, mert kikaptam a távcsövet az őr kezéből és magam is meg akartam győződni róla, hogy jól mondta-e és nem félreértés: nem Josie szeme van bekötve, nem ő a fogoly, akit arra kényszerítettek, hogy elvezesse ide a hadsereg egy tagját.
- Tényleg igaz. - Engedem le a távcsövet, mire az őr dohogva veszi vissza.
- Mikor hazudtam én valaha is? Különben is... - Suttogását - megszokásból továbbra is suttogunk - félbeszakítja Josie kiáltása, amire én már ugrom is fel, amúgy sem akartam az őrt végighallgatni. Josie láthatja is, ahogy fejem nagy mosollyal bukkan fel egy szikla mögül, majd tűnik el, de csak hogy siessek is már elébük. Végig is mérem Josie-t, ahogy közelítem meg, láthatóan leltárt végezve, megvan keze, lába, feje, rendeltetésszerű helyen és szögben állva, minden úgy mozog, ahogy kell, vannak-e vérnyomok, alvadt vagy friss, és ha mosolyog, az mennyire őszinte, na meg úgy általánosságban: jól van, tényleg? És még ami fontos, ami miatt csak én mozdultam ki nyílt terepre: jelez-e valamit? A segítségkérést ő is ismeri, ha a többit még nem is.
- Az a finom az enyém lesz! Tudod, hogy meg lehet szomjazni az aggódásban?! - Felelem neki, s ugyan ritkán ragadtatjuk magunkat ilyenre, úgy érzem, most jár egy röpke ölelés a lánynak, legalább fél karral. Részemről is, meg részéről is, aminél az utóbbi már csak azért is szembetűnő, mert látom, hol végződik a keze: a fogoly kezében folytatódik. Az is kapásból lejön, hogy a szeme be van ugyan kötve a fickónak, de nincs megkötözve és úgy általában a tartása sem olyan, mint aki le lett győzve. Láthatóan megverve sincs. Ennek ellenére vagy éppen ezért a többi őr is felfedi magát Josie előtt, a szeplős, vöröske csaj vigyorogva integet Josie-nak, és egy őr az ellenállók által készített mesterlövész puskát tartja, Edmundra céloz. Kiváló lövész, igen nagy baki lenne a részéről, ha Josie-t vagy engem találna el.
- Ő az, akire gondolok, hogy ő lehet? - Tér vissza pillantásom Josie-ra. Amennyit láttam Edmund adatlapképéből, ő lehet a kendő alatt, de ez olyasmi, amit nem árt megerősíteni. Kérdő pillantásom annak is szól, hogy megérdeklődjem, miként vett ilyen fordulatot az ügy, mert ez nem volt benne az előtte átbeszéltekben. Ez a lehetőség fel sem merült, emlékeim szerint.

Edmund, Alec & Josie

- Te itt? Hogyhogy?
Kerekednek el szemeim, mikor Alec feje bukkan elő elsőként és egyelőre egyedüliként. Nem számítottam pont őrá, de mosolyom jelzi, hogy nagyon örülök neki. Az övé is azt jelzi, hogy ez kölcsönös.
- Pályát váltottál?
Bökök az őrpont felé fejemmel, amit így már könnyedén be tudok pozícionálni. Nem gyakran teljesít őrszolgálatot és nem azért, mert ne lenne türelme, a portyázások alkalmával is sokszor kell türelmesen megvárni a megfelelő pillanatot, de azért meglepne, ha hozzám hasonlóan munkakört váltana.
- Óoh, hát… igen, bocsánat… kicsit késtünk.
Viszonzom ölelését, miközben valami bocsánatkérés-szerűt hebegek. Most kezd csak derengeni, hogy az egy dolog, hogy én tudtam, hogy jól vagyok és hazafelé haladok, de a többiek, főként azok, akikkel szorosabb a kapcsolatom, ezt nem tudhatták, így ezek a napok nem lehettek túl nyugodtak számukra.
Szabad kezemmel közben integetek az előbukkanó többi őrnek is, gondolom a kedélyes kis terefere megnyugtatott mindenkit, hogy nem vagyok bajban, nem követnek minket, minden rendben.
- Igen, ő az, hús-vér valójában.
És megszorítom Edmund kezét. Most esik csak le, hogy az eddigiekhez képest egy kicsit erősebben fogtam Ed kezét. Na nem csontropogtatóan, de mégis csak erősebben, mint egy hétköznapi séta közben. Mindez a felismerés persze nem változtat a dolgon, ugyanúgy kapaszkodok belé.
- Egy kicsit másképp alakultak a dolgok, mint számítottuk.
Sok variációnk volt, volt közte romantikus hangvételű is, akár még mindkét oldalról is, de hogy aztán együtt elvágtatunk Rebelliumba, arra nem számoltunk.
- Nálam van a PDA-ja, kikapcsolva, más gyanús vagy veszélyes dolog sincs megítélésem szerint nála.
Mivel Alec nem kérdezett rá név szerint, ezért egyelőre én se neveztem nevén, talán ez már valami protokoll. Nincs túl nagy tapasztalatom benne, úgyhogy annak megfelelően „jelentek”, amit fontosnak vélek. Ugyanakkor olyan természetellenes számomra nem bemutatni őket egymásnak, vagy nem szólni direktben Edhez, holott az elmúlt napokban állandóan beszélgettünk egymással, mikor épp nem mással voltunk elfoglalva. Alvással, például alvással! Igyekszek nem elpirulni, úgyhogy erőteljesen koncentrálok az egyszerű alvásra.
Egy vágyakozó pillantást vetek aztán inkább befelé, jól esne ilyen hosszú kempingezés után biztonságban tudni magunkat. Egyelőre nem nevesítem ebbéli óhajomat, mert úgy vélem, innentől már az új ellenálló érkezése-eljárás indul, amit követnünk kell.

Nekem be van kötve a szemem, csupán a cipőm orrát látom, itt sunyiba. Elméletileg nem kellene ezt sem, de úgy vélem, hogy kifogtam a legjobb nőt, hogy közös csalásra adtuk a fejünket. Én nem ellenkeztem a megoldása ellen. Ennek módja szerint, hogy ne bukjunk le, úgy vélem hallgatnom kell. Teljes teret engedek az ellenállók vendégszeretetének. Azt már tudom, hogy Kedvesem egyszerűen imád engem, de vajon miként fogadják a románccal fűszerezett elfogást? Ki fogják őt nézni? Le fogják őt szidni? Szerintem hamarosan meg fogom tudni, én legalábbis látás hiányában ezen töröm a fejem. A világért sem engedném el Josie kezét, sőt óvatosan odalépek a közelébe. Mikor meghallom az ismerős hangot, ami nem Josie-é, hanem Alec Delgadoé, akkor legszívesebben odaszúrnám neki a következőt.
~ Vigyáztam erre a nőre, hogy egy haja szála se görbüljön meg ~ de hát nem találom megfelelőnek a megszólalást. Kicsit kivárok, s akkor érzem elérkezettnek a pillanatot, mikor a párocskám kimondja, hogy hús-vér valójában.
- Üdvözlök mindenkit! Remélem nem élő ételnek számítok most, s nem éhezés lesz ezután a téma. - kisebb mosolyt hagyok a végén pár pillanat erejére. Utána következhet nálam egy kisebb szünet a beszédben, s csak akkor szólok hozzá az egészhez, mikor párom azt mondja, hogy fegyvertelen vagyok.
- Amúgy sem ölési szándékból kerültem ide, vagy bármi más gonosz terveket szövögetve. Kivetett Dominium a testéből, útban álltam bizonyos erőknek. - hangom komoly, s remélhetőleg erre bizonyos emberek felfigyelnek. Minek beszéljek kódokban, mikor jelen pillanatban ugyanazon az oldalon állunk. Utána odafordulok arra, amerre lehet Alec.
- S valakit jöttem keresni, akit a saját vére halottnak mond. - s ha már így vagyunk, akkor tovább borzolom picit a hangulatot.
- Emellett az egymás megismerés érdekében annyit mondhatok, hogy volt Flottás hadnagy voltam, valamikor régen. S az ott szerzett tudásom kamatoztatni, ha kapok rá esélyt. - ezzel tovább nem kívánok mondani. Döntsék el ők, hogy értékesnek tartanak, vagy sem.

Josie, Edmund és Alec

- Dehogy, portyára indultam volna. Téged akartalak begyűjteni. - Teszem hozzá kis beismerő mosollyal, hogy nem ismert félre, az őrséget továbbra is csak akkor vállalom, ha muszáj beugrani valaki helyett. Számomra rém unalmas, főleg ha nincs jó társaság éppen hozzá, na meg inni sem lehet. Mármint lehet, csak nem szabad.
- Ühüm, nők és a pontosság... - Jegyzem meg somolyogva, csak kicsit nézve rosszallóan, mint egy báty, akinek a húga túl sokáig cicomázza magát, hogy végre elindulhassanak valahova, időre. Aztán figyelmem a plusz egy főé lesz, akinek a kezét fogja kitartóan Josie, és akire éppen egy mesterlövész puska csöve néz. Nem láthatja, mivel be van kötve a szeme, de ehhez képest is igen nyugodtnak tűnik. És magabiztosnak, ahogy üdvözöl mindenkit - gondolom ez blöff, mert a többiek nem adtak hangot -, habár illemben egyelőre adósai maradunk, senki sem felel neki. Egyelőre nem tudom, hogy jó jel-e vagy sem ez a magabiztosság.
- Tisztáznunk kellene a "kicsit" jelentését nálad és nálam. - Pillantok vissza Josie-ra, mikor másodjára él ezzel a jelzővel, ami aligha írja le rendesen a késés mértékét vagy hogy mennyire más opció került megvalósításra. A kézszorongatásból arra következtetek, hogy a romantikus vonal nyert, fölényesebben, mint hittük. Be kell vallanom magamnak, hogy nem tetszik, és azt hiszem azért, mert kicsit irigy lettem. Kellemetlen dolog, hiszen örülnöm kellene.
- Vegyük ki a chipet is belőle, a többit Aine megoldja majd. - Kérem el a PDA-t, mielőtt beljebb kerülünk innen. Ugyan a hegyek már leárnyékolnak, de azért jobb biztosra menni. Aine majd szétszedi jobban aztán, könnyebben meglátja és felismeri, ha valami nyomkövető lenne benne.
- Gyors átnézünk, ne mocorogj, új fiú! - Fordulok Edmund-hoz és gyakorlott mozdulatokkal motozom meg. Nem tudom persze, hogy esetleg az éjszakák alatt jobban is nekivetkőztek, így jobban tudhatja Josie a leltárt, mije van a férfinak és mije nincs, mármint fegyver ügyileg, de még ma reggel felöltözéskor is elrejthetett valamit. Biztosra akarok menni, ha már így alakult a helyzet és ehhez alkalmazkodom.
- Kész, tiszta. - Jelentem be és már éppen mondanám, hogy menjünk beljebb, mikor Bewild megint megszólal és nekem intézi a szavait. Legalábbis határozottan felém fordul. Ugyan nem látja a többieket, nem tudhatja hányan vannak még itt és merre, így evidens is, hogy nekem intézi a szavait, mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez konkrétan nekem szólt. Ott van Raven üzenete is, amivel rá figyelmeztetett, hogy tud rólam. De a hangomról felismert volna?
- Jobb nem bolygatni, ami halott. - Válaszolok csak ennyivel, majd figyelem a további szavait, s határozottan szólalok meg, komolyabbra fordítva szót.
- Logisztika, tudjuk. Lelogisztikázhattál volna pár siklót is nekünk a flottától, ha már itt tartunk, de most már mindegy, itt vagy, nem igaz? De a többit ne idekint beszéljük meg. Edmund Bewild, megkötjük a kezeidet és a börtönbe kísérünk innen, a kendőt a szemeidről ott vesszük majd le és kihallgatunk. Ha úgy látjuk, a szándékaid valóban nem ártóak, akkor befogadunk, de ha nem, akkor valószínűleg többet nem látod már meg napfényt. Innen nincs visszaút már a számodra. Úgy sejtem, erről tájékoztattak előre... - Pillantok itt Josie-ra kérdőn, hiszen ismeri a protokollt, könnyen végződhet ez halállal is. Természetesen nincs már lehetőség meggondolásra, nem engedhetjük el innen már Bewild-ot, a legrosszabb eset legjobb verziójában is túszként kezelhetjük, hátha kiváltják, de kicsi erre az esély, nem elég fontos személy. De ha ez most sokk-ként érte, van egy kis ideje lelkileg felkészülni.
- Szeretnél jelen lenni a kihallgatáson? - Kérdezem ezt Josie-tól, nevén nem nevezve, mert jelenleg nem tudom, hogy még az álnevet ismeri Bewild, vagy már volt szerencsére megtudni Josie igazi nevét is?

Edmund, Alec & Josie

Egészen meghatódok Alec válaszát hallva.
- Az jó hosszú portya lett volna. – Felelem elhűlve, majd kihasználva még az üdvözlő-ölelés adta közelséget, halkan hozzáfűzöm. – Sajnálom. És köszönöm.
Mivel nincs sárga kővel kirakott út Elorak és Rebellium között, így jó nagy területet kellett volna bejárnia, ha a nyomomra akart volna bukkanni. Még szerencse, hogy nem indult el..
- Végülis, ha úgy nézzük, pont időben értünk haza. Gondold el, mi lett volna, ha elkerüljük egymást.
El akartam engedni a fülem mellett megjegyzését, de a korábbi gondolatmenetem vége valahogy mégiscsak kihallatszódott. A szavaim végén megrázom fejem, nem, jobb ebbe inkább bele sem gondolni.
- Ümm.ühümm, jó.
Nem vitatkozok, valóban egyfajta eufemizmus mindkét esetben a „kicsit” jelző használata. Előhalászom közben Edmund PDA-ját, ehhez a művelethez el kell engednem a kezét. Talán nem is baj, így nyugodtan tudja köszönteni a kis fogadóbizottságát közel s kicsit távolabb is. (Tényleg csak kicsit vannak távolabb a többiek!) Nekem nyelvem hegyén a válasz, hogy a püspökfalatjába pedig megéri beleharapni finoman, de azt hiszem erre, senki se kíváncsi, mármint Edmundon és rajtam kívül senki. És ez így jó! Sikerül visszafognom magam, amit mondjuk az is segít, hogy egyelőre senki nem reagál Ed köszöntésére.
- Rendben.
Átadom Alecnek a PDA-t, mikor elkéri és bólintással is nyugtázom az eszköz további sorsát is. Nem fogom meg újra Ed kezét, mivel következik a motozás, amit akadályozna csak közelségem.
A várakozásomnak megfelelően nem talál semmi kétes vagy veszélyes dolgot nála Alec, az viszont meglep, amit mond. Már nem az, amikor békés szándékait taglalja, hanem a kereső-küldetése. Erről valahogy sose esett szó.
- A PDA-n vannak minket érdeklő dolgok.
Ugyan nem kapcsoltam be, hogy leellenőrizzem, pontosan milyen file-ok is vannak rajta, de nem kételkedek benne, vagyis Ed szavaiban. Aztán jobb híján egyelőre összerakom két dolgot. Akit Edmund keres, arról (is) lehetnek adatok ott. Vagy nem. Majd a kihallgatás és Aine varázslata megmondja majd.
Végül Alec a siklókra vonatkozó megjegyzés kicsit feloldja idegességemet, csak hogy aztán már mázsás szikla hulljon a gyomrom mélyére. Tudtam, tudtuk, hogy mi következik, de így hallva azért nyomasztó. Bólintok egyet Alec kérdő pillantására, tájékoztattam az eljárásról és a lehetséges kimenetekről is Edmundot, habár legrosszabbat szerintem alig érintettük, az olyan elképzelhetetlennek tűnt/tűnik.
- Igen, ameddig lehet.
Előveszem a kötelet a már amúgy is nyitott hátizsákomból és Ed kezeiért nyúlok – hacsak Alec meg nem előz az egész művelettel – hogy aztán megkössem azokat. Mozdulataim finomak, de a kötélcsomókban nincs hiba, elvégre Alectől tanultam őket és ez nem az a pillanat, amikor trükköznünk kellene.

Hallgatok, amikor csak lehet. Miért? Mert kiváncsi vagyok az ellenállók védelmi rendszerére, s ellenőrzésére. Sok dolgot fog elárulni a szervezettségükről, csupán a szavakra és a tettekre kell összpontosítanom. Fogalmam sincs, hogy mi történik közöttük, de a szavak eléggé árulkodóak? Mint Josephine kedvese beleszóljak a helyzetbe, vagy sem? Nem! Meg kell bíznom az én Szépségemben, hogy miként rendezi a többiekkel a hosszabbra sikeredett utat, meg minden egyebet. Ettől fog nőni a pálma úgy vélem, s kedvesemre ráfér. Csendben vagyok, s a megfelelő pillanatot keresem a megszólalásra. Valami rést keresek a pajzson, amibe mint volt magas beosztású tiszt megszólhat.
Hallom, hogy a PDA-m odakerül Alechez, s ez plusz pont Josienak. Ami rajta van hasznos, ráadásul teljesen okés eljárásnak gondolom, ha szétkapják. Ami viszont mosolyt csal elő a lényemben, az a motozás dolog. Hagyom, hogy Alec elvégezze mindaddig el nem mondja, hogy kész tiszta vagyok.
- Mr? Ennyire hanyag munkát még nem láttam életemben! - arcom komoly, s bennem a régi katonai dolgok felélednek. Ingatom a fejem, s még mielőtt bárkiben rossz szájízt idéznék elő, további szavaimmal próbálom őket kussban tartani.
- Attól, hogy a testemen nem rejtettem el fegyvert, az még nem jelenti, hogy a táskámban nincs elrejtve valami huncutság. Most megnyomhatnék egy gombot és átrendeződne a táj kinézete! Erre nem gondoltak bele? Emellett vadonból jöttünk, s a balta, étkező kés ugyanolyan fegyver! Az lenne első dolog, hogy a táskámtól megszabadítanak, s kipakolják teljesen, közben a testem egyes pontján keresgélik a rejtettet. S arról nem beszélünk, hogy kommunikációs eszközök szintén fegyverek. A technika miatt, akár útban van ide egy nagy rombolásra képes bomba. Szedjék össze magukat, a hanyagságból baj történik csupán. - s természetesen levettem lassan a hátizsákom, s lepakoltam a földre. Utána következő szavakkal egyet tudok érteni, s ha meg akarják kötni a kezem, akkor még annyit hozzáteszem.
- Nincs takargatni valóm, de a többinek szívesen alávetem magam. Lényeg, hogy használják az eszüket. Addig nem érheti magukat baj. - jön a kötözés, s érzékelem, hogy szívem szerelme nem kímér. Elégedett arcom lesz tőle, s nagyot nő szememben a kedvesem. Újfent eszembe ötlik valami, ami szintén hasznára lehet Josie-nak, s jelen helyzetben meglepőnek.
- Örülnék annak, ha nem csak látná a nő, hanem részt is venne a megdolgozásban. - vagyok csapatjátékos, egyben tanító jellegű. S hogy miként fogják felfogni a szavaim, az rajtuk múlik.

Josie, Edmund és Alec

- Ne sajnáld, minden jól végződött. Ha el is kerüljük egymást, az sem zavar, amíg jól vagy. - Mosolygok rá Josie-ra, hiszen ez az igazság. Inkább menjek hiába egy nagy kört a Perda középső részén, minthogy holtan találjam vagy más rossz hírekkel szembesüljek.
A pda-t átveszem, gyakorlott mozdulatokkal pattintom le a megfelelő részt, hogy a chipet kiszedjem belőle, az megy az egyik zsebembe, a jelenleg teljesen működésképtelen pda többi része a másik zsebbe.
- Például? - Pillantok fel Josie-ra, mikor azt mondja, vannak az eszközön minket érdeklő dolgok. Amúgy sem szándékoztam földhöz vágni és megtaposni. Majd átadom Aine-nak meg Sky-nak, akik nyilván meg is fogják találni azokat a fájlokat, hiszen tüzetesen át fogják vizsgálni az egészet. De azért kíváncsi vagyok, mi van a pda-n. Nem jön rosszul a férfinak néhány jó pont, mert amivel folytatja, azzal nem teszi szimpatikusabbá magát. Nyelvem hegyén, hogy emlékeztessem, nem is lát, de tudom, hogy nem szó szerinti értelmezésben gondolta.
- Bocs, nem a küszöbön szoktunk testüreg-vizsgálatot tartani. - Szúrom közbe, de csak elkezdi kifejteni, és ő ugyan nem, de Josie tökéletesen láthatja a képemen, hogy legszívesebben befognám a száját Bewild-nak, leginkább egy gyomrossal, de minimum Carlisle szigszalagjával. Még ha lenne is nála bomba, nehéz úgy gombok felé nyúlkálni, ha az ember homlokát mesterlövész tartja célpontjában, de erről nyilván nem tudhat, mivel nem látja. De tegyük fel ,hogy megnyom egy gombot. Pár ember mínusz nyilván nem örvendetes, de a fontos részek a barlangok mélyén vannak hosszú járatok után. Gyanítom van Terson kancellárnak olyan fegyvere, ami képes lenne egy fél hegyet elmozgatni, csak az olyan globális környezeti hatásokkal járna és konfliktussal a perdaiakkal, hogy aligha vágyik erre, amíg az ellenállók csak bosszantó kavicsok a cipőjében. Majd ha komoly fenyegetést fogunk jelenteni, akkor átgondolja.
A szedjük össze magunkat mondatot zárszónak veszem, s emelem erre a jobbom, hogy pár gyöngéd arcpaskolást adjak Bewildnak, ahogy egy túl tudálékos kölyöknek szokás, enyhe gúnnyal szólalva meg.
- Nyomd a gombodat! - Tudom le ennyivel a hosszú monológját egyértelműen jelezve, hogy komolytalannak tartom az ötleteit. Aztán jelzem, hogy megkötözzük, amit Josie el is kezd a hátizsákot levéve a férfiról, és míg ezzel bőszen egyetért Bewild, én a kötözést figyelem. Nem a hibát keresem, tudom, hogy egy ilyen feladat nem fog ki Josie-n. Figyelmem az arcvonásaié is, a tekintetéé, vajon mit érezhet? Óhatatlanul is eszembe jut, hogy ha egyszer is eljönne velem Szöszi, akkor nekem is meg kellene őt kötözni és ő súlyosabb gyanúba keveredett, mint Bewild. Én is nyilvánvalóan jelen akarnék lenni a kihallgatáson, és tudom, hogy Szöszi ártatlan, de nem tudom mivel bizonyítani. És ha nem hisznek neki...
Josie válaszára biccentek, részemről nincs akadálya, hogy jelen legyen. Bewild-nak még ehhez is van hozzáfűzni valója, és az elhangzottakra felvonom a szemöldökeimet.
- A nevekig eljutottatok? - Pillantok Josie-ra, szám sarkában játszó mosollyal, mert fura nekem jelen lévő kedvesére csak "nő"-ként utalni. De hát ahány kabin, annyi szokás.
- Na, befelé, mielőtt ideér az a nagy rombolásra képes bomba! Menj előre, kérlek, vezesd őt, én jövök mögöttetek. - Styx-szel a kezemben, hogy ha csak egyszer is rosszul mozdulna a férfi...

Edmund, Alec & Josie

Mondtam már, hogy meghatódtam? Talán igen, mintha rémlene, már az előbb is hasonló érzelem kerülgetett, ez most csak tovább fokozódik. Soha ilyen jó barátom nem volt, mint Alec, de még a Dominiumon se, aki ilyen már-már atyai…na jó, ez furán hangzik, legyen akkor nagytestvéri figyelemmel viseltetik irántam. A szüleim óta nem éreztem ezt a törődést, talán csak Jeffnél. Elpislogok egy a meghatottságtól szemem sarkába kiülő könnycseppet és inkább csak bólintok. Még egyszer megköszönném, még akkor is ha, furán hangzana az ismétlés, de lehet az elérzékenyüléstől nem találnám hangomat.
- Khm! - Meg is köszörülöm torkomat, mikor mégis meg kell keresnem hangomat. - Nem tudom, nem akartam bekapcsolni a láp közepén, nehogy bemérjenek.
Azt nem teszem hozzá, mert a válaszom elejéből egyértelműen kikövetkeztethető, hogy Edet sem faggattam ki. Ugyan bízok benne, de az elején még voltak kétségeim, feleslegesnek éreztem volna kikérdezni, bármit mondhatott volna, nem tudtam volna leellenőrizni. Később pedig már nem igazán jutott eszembe.
Meghökkenek Edmund szavain, hát az biztos, hogy ő nem az a megilletődött és elcsigázott valaki, aki én voltam Rebelliumba érkeztemkor. Ahogy hallgatom észrevételeit, igazából be kell látnom, hogy nem vagyok meglepve. Nekem is azonnal elkezdte tanítani a kézjelzéseket, nem teketóriázott sokat, ahogy most sem.
Alec arcára pillantok és megremegnek ajkaim. Most a visszafojtott nevetéstől. De őt is megértem, igazából Edmundnak szerencséje van vele. Ha mondjuk Sol fogadta volna, khm, nos, szerintem nem elégedett volna meg némi gunyoros válaszokkal és paskolással.
Megint mondom, megértem mindkettőjüket, ezért se szólok közbe. Alec lekezelte a helyzetet, feleslegesnek érzem közbekotyogni, habár szívesen jelezném Ednek, hogy egy kicsit még legyen türelmes most az egyszer, mielőtt javító-, jobbítójavaslatait felsorolja, legalább, amíg átlátja –szó szerint is át_látja_ - a folyamatot. Azért fogom vissza magam, mert ki tudja, talán ez is segít neki átmenni az átvizsgáláson, hogy látják rajta az igyekezetet, hogy Rebellium javát akarja.
- Oh, hogy? – Rántom fejem Alec felé enyhén értetlen arckifejezéssel. – Ja, igen, persze, már nem Jess néven ismer, bemutatkoztunk szépen.
El is gondolkodtam az előbb, aztán meg lesokkolt Edmund. Mi az, hogy a megdolgozásában is vegyek részt?!? Én olyat nem… nem bírnám bántani… én nem… Na álljunk csak meg egy kicsit, talán nem is lesz szükség ilyesmire, miért is lenne? Edmund együttműködő. És különbensem ő dönt ilyesmiről. Mire ezt lezongoráztam magamban, kezdhettem Alec kérdését visszafejteni. De ha nem merülök gondolataimba, valószínűleg akkor is kellett volna egy kis idő, mire eszembe jut, hogy először álnéven mutatkoztam be Ednek és mentorom nem tudhatta, hogy túlestünk az igazi bemutatkozáson is.
- Induljunk akkor!
Mondom, természetesen leginkább a bekötött szemű Edmundnak címezve, amikor megkapom a parancsot a kézmegkötözés befejeztekor. Kihúzom magam, ezek szerint átmentem a vizsgán. Gondolom az volt, mert végig éreztem magamon Alec tekintetét, míg a kötéllel dolgoztam.
És valóban elindulok befelé, nagy, megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem. Hazaértünk! Persze némi keserű utóízt ad, hogy a börtön felé haladunk.

Úgy érzékelem, hogy nincs mitől tartani, itt az ellenállóknál. Bekötözött szemmel csupán a hangokra tudok figyelni, s a hangszínre és merről jön. Olcsó játék, s annyira megtetszik a dolog, hogy kissé közlékenyebbé válok az ő kontójukra. Mikor meghallom, hogy nem idekint szoktak testüreg vizsgálatot végezni, akkor szívesen rávágtam volna, hogy Josie elvégezhette volna. Az ő érintését én is szívesebben fogadtam volna, mint egy nem halott pasiét. Ha pedig úgy gondolja bárki, hogy fogok bármit is mondani az elkövetkezendő percek során, akkor az nagyon nagy tévedésben van. Maximum, ha lekerült rólam végre a szemtakaró rólam.
Utána jön végül a híres nevezetes arc paskolás, ami úgy vélem, hogy nem kedvesem követte el, hanem Alec Delgado. Legalábbis több szerepelőt nem látok, s a beszélgetésünkbe nem kapcsolódott be senki.Mondjuk a megszólalása arra enged következtetni, hogy ezt általában nem szokták nézni. Szóval, bárki be tudna jönni hozzájuk úgy, hogy esetlegesen rájuk robbantja a kócerájt. Majd jön a kötözés, s én engedelmesen adom át magam Josie kötözős képességeinek.Mikor végez, akkor én csupán álldogálok és várom, hogy milyen sorsot szánnak nekem? Eddig egyes elemei az ellenállóknak jó, mármint a tárgyak átvizsgálása, de ott hibáznak, hogy nem keresnek bombát, vagy robbanó szerkezetet. A végén szólalok csak meg, mikor mondják mind a ketten, hogy nyomás befelé.
-Rendben – arról tudomást sem akarok venni, hogy halkan beszélgetnek egymással. Ha elindul Josie én követem őt, s próbálok megküzdeni a terep viszontagságaival. Már ha vezet befelé, s nem gondolják azt, hogy össze kellene törnöm magam, ott előttük. Amennyire lehet, én figyelek a lábam elé, hála kedvesem trükkjének. Egy árva hang nem jön ki most az ajkaimon, kell egy ilyen...állapot az ismerkedésünkbe.

//Folytatás: itt//

**Ajánlott tartalom**

BarlangbejáratokIn all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Barlangbejáratok
In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.