A gyakorlóterek nem csak a gyermekek oktatásának kiegészítésére szolgálnak, hanem az ifjú harcosok továbbképzésének is teret adnak. Több ilyen gyakorlótér is van, ahol korcsoportok szerint oszlanak el a különböző nehézségi szintek terep és felszerelés tekintetében. Ez az íratlan szabály azonban nem riasztja el a "kicsiket" attól, hogy olykor belopózzanak a "nagyok" gyakorlóterére és használatba vegyenek néhány igen veszélyes fegyvert. Természetesen az út sokszor az ispotályba vezet, de tapasztalatokból tanul a kis perdai.
Bizonytalanul lépem át a gyakorlótér egyik, harcosok által kevéssé őrzött bejáratát, ahol egészen kicsiként többször is belógtunk Nylessával meglesni az edző tanoncokat vagy éppen a fegyvereket. Míg őt a gyakorlók kitartása és különféle harctechnikái nyűgözték le, engem a mesterien megkomponált eszközök - a fény köveivel szívóssá tett kardok, lándzsák vagy szigonyok. Apánk révén nem kaptunk gyakran megrovást az engedetlen viselkedésünkért, ám ő minden alkalommal kioktatott minket a szabályok fontosságáról. Nem egyszer fel is bosszantottam a látszólag közönyös és érdektelen reakciómmal, a bűnbánat teljes hiányával, noha még most is elfog az a különös bizonytalanság és aggodalom, amit a tilosban járásunk feletti feszengésem generált bennem egy idő után. Legszívesebben ezúttal is sarkon fordulnék, újabb nappal halasztva Lessa felkeresését, mielőtt azonban még cselekedetté formálhatnám az elmém lankáin felderengő, meggyőző ötletet, az egyik gyakorló kiszúr a sarokban somfordálva, és azonnal elkiáltja magát. - Nylessa, nézd már, itt van a bátyád! Kővé dermedt ábrázattal pillantok körbe a termen, ugyanis én eddig még nem vettem észre a testvéremet. Úgy reméltem, ő sem fog rögvest, lesz időm figyelni egy kicsit őt, elmerülni a múlt emlékeiben és felvértezni magamat a várható dorgálásával szemben. Állítólag naphosszak óta kutat utánam, s ha megtudja, merre jártam, mit intéztem, félő hogy nem lesz boldog. A sárga csuhámat elővigyázatosan otthon is hagytam emiatt, pedig a hűvösödő időben igazán jól esik magamon tudni, és azok a furcsa kis zsinegek az elején is sokszor segítenek koncentrálni a gondolataimat, miként az ujjaim között morzsolom őket. Ezúttal nincs mibe kapaszkodnom, legfeljebb a vastag és fekete anyagból készült felsőm kinyúlt ujjaiba.
Mostanra napokban értendő az az idő, amit testvérem keresésével töltöttem, holott órák alatt képes elfogyni a türelmem. Egyetlen nap talán még belefér, de kettő, s annál több, mint ahogy most is állunk, már nem. Tegnap még arra is képes voltam, hogy kihagyjak miatta egy edzést. Megtisztelve kellene hogy érezze magát az a bolond és ujjongva kellene előttem megjelennie, erre még mindig nincs sehol. Sejtem, hogy merre lehet. Azt is, hogy pontosan távollétének oka az, amiért nem akar színem elé kerülni. Csak egyszer kapjam ezek után a kezeim közé, lesheti, hogy mit kap. A napok óta felgyülemlett feszültséget kénytelen vagyok levezetni. Ma még nem kerestem azóta, hogy reggel nem találtam őt otthonánál. Nem is fogom. Az egész nap edzésre van szánva, hogy kiereszthessem a gőzt, ebben pedig Shnee van segítségemre. Szememen megigazítom a kendőt, mert bár nem nézek ki alóla, érzem, hogy elcsúszott a perdai támadásainak elkerülése közben. Ma csak hallásomra hagyatkozva védekezhetek. A nő fáradhatatlan szívverése ütemesen dobog fülemben, egyfajta alap hangot adva a csarnok zenéjéhez. Fáradt lihegések, kardok és botok csattogása… Sok mindent hallani, nekem pedig mind közül egyetlen egyre kell koncentrálnom. Társam mozdulataira. Lépteinek zaját ezrek közül is képes lennék mostanra megkülönböztetni. A könnyed, alig hallható neszt, ami leginkább egy príí puha lépteire hasonlít. Alig hallható és pont ez az, ami miatt könnyebb megkülönböztetni. Fejem hátrébb húzva kerülöm ki egy újabb suhintását. Arcomon érzem a bot keltette légáramlatot. Elég lenne egyet kapnom egy ilyen lendítéstől, néhány percig biztos csengene a fülem. Most viszont nincs semmi baja a hallásomnak, ezért is hallom meg másik társunk kiáltását. - Annyira akarjátok, hogy ütést kapjak, hogy már ilyeneket találtok ki? – kérdem, amint leguggolok, hogy elkerüljek még egy támadást. Folyamatosan hátrálok, amíg bele nem ütközöm a fából eszkábált korlátba, ami arra szolgál, hogy az ügyefogyottak ne essenek le az emeletről a földszintre. Kezeimet tetejére simítom. Oldalra fordulok, alig úszva meg Shnee döfését, majd felugrom a korlátra. Nem maradok ott sokáig. Egy pillanatnyi hallgatózás után leugrom, biztonságosan landolva odalent. Hátra ugorva adok teret partneremnek, aki fejem nem sajnálva próbál meg lecsapni rám, miközben követi példám. Minden elnémul. Kiélezett hallásom hirtelen szűnik meg, rövid időre teljesen megsüketítve. Szemeim kipattannak a kendő alatt, karjaim védekezőn kapom magam elé, bár fogalmam sincs, hogy arról érkezik-e Shnee, vagy sem. A bot alkarjaimnak csapódik. Az ütés lendületétől jó fél méterrel hátrébb kerülök és hanyatt vágódok. Képességem még most sem tér vissza. Azt ne mondd…! Szemkötőmet leszedem fejemről. A földön fekve nézek szét, majd fel egyenesen Nylian szemeibe. - Nyl! Tényleg te vagy az! – ujjongok, de csak addig, amíg meg nem próbálok felkelni. Azt hiszem, szereznem kell valami kenőcsöt a most kapott zúzódásokra. Jobban mondva, ügyefogyott bátyámnak, mert ezért vállalnia kell a felelősséget. Két napig biztos, hogy ő fog rohangálni helyettem. Ebből nem engedek!
A gyakorlóteremben, vagy inkább csarnokban visszhangzó zajok kuszasága egyhamar kezdi megtölteni a tudatomat - nehéz megkülönböztetni a botok összekoccanását a cipőtalpak súrlódásától, koppanó találkozásától a padlóval, amiként a ruhaneműk susogását a felfokozott légvételekétől. Soha sem tudtam elképzelni, Lessa miként képes elviselni mindennek a sokszorosát, habár a tanítóink szerint az istenek nem adnak senkinek olyan képességet, ami a személyiségükhöz ne lenne ildomos. S mint számos dologban, ebben is igazat szóltak; talán soha nem leszek olyan érdekes, erős és hasznos, mint a többiek, sőt, a többség számára bosszús jelenség maradok, de nekem szükségem van a környezetem leegyszerűsítésére annak érdekében, hogy felmérhessek, értelmezhessek, majd valami újat építhessek. A zizegő káoszba az egyik tanonc kiáltása ékelődik, a figyelmem összpontosul, de szinte egyből tova is száll a magasba, honnét Nylessa hangja felcsendül. Halovány mosolyra húzódnak az ajkaim, miként néhány lépéssel közelebb sétálok, elő a homályból, hogy rálátást nyerhessek a testvérem éppen az emeletről leugró alakjára. Szemeit kendő fedi, így érthető, miért nem kutat utánam s miért kételkedik a társa felszólalásában. Egyelőre én sem zavarom a gyakorlásában, noha egészen biztos vagyok benne, hogy momentumokon belül fel fog tűnni neki a kiélezett érzékeinek a hiánya, és akkor már nem lesz szemernyi kétsége sem afelől, hogy valóban felhagytam a több napos bújócskával. Feltéve, ha nem köti le jobban az ütés, ami éri. Hanyatt esik tőle, én meg ösztönnel lépek egyet hátrébb, majd szinte ugyanabban a pillanatban kettőt előre, hogy a segítségére legyek, de még időben emlékeztetem magamat arra, jelenleg a közelsége nem jelent biztonságot az épségemre nézve. - Igen, én vagyok az - bólintok, mintegy alátámasztva a szavait. - Úgy tudom kerestél - bököm ki elbizonytalanodott hangon, hol Lessa fájdalomba torzuló ábrázatát, hol pedig a környezetünkben figyelőket méregetve a tekintetemmel. Úgy érzem, hogyha megmozdulok, még több kéretlen szempár fog rám/ránk szegeződni, a következő nap továbbadható pletykaalapanyagokért élezve mellé a füleiket, ezért még akkor sem próbálom megkönnyíteni a testvérem feltápászkodását, amikor eljut a tudatomig, az iménti ütés és elvetődés nem eshetett jól neki. - Most gyakorolsz? - teszem fel az engem foglalkoztató legfontosabb kérdést, aminek ostoba hangzására csupán a kimondásával eszmélek. - Úgy értem ráérsz e. Beszélni arról, amiért kerestél - helyesbítek, ezúttal már csak a perifériámból tartva figyelemmel a többi gyakorlót. Attól tartok, ennek a felsőmnek is hamar rojtosodni fognak az ujjai.
Nagyszerű hallásom hirtelen elvesztése egy kisebb sokként ér. Minden elnémul körülöttem, ami bevallom, néha jól esne, de nem jelenleg, amikor egy nagy erővel lendített bot halad felém valamerről. Csupán a szerencsémnek köszönhetem, vagy talán Shnee jóindulatának, hogy a csapás karjaimat éri és nem mondjuk oldalamat, vagy gyomromat, könyökeim alatt elhaladva. A fejemet még képes lettem volna védeni csuklóimmal, igaz, talán bele is törtek volna. Kezeim így is zsibbadnak, ezért ahelyett, hogy felkelnék a földről, egyszerűen felülök és ott maradok. Idióta bágyámra lesek, aki egyetlen mondattal képes felidegesíteni és ehhez a képességére sincs szüksége. Azzal még képes vagyok megbirkózni az esetek többségében. Szemeim rövid időre lecsukom, hogy fékezzem haragom. Nem mondanám, hogy nagy sikerrel, de egyelőre tartom magam. Még akkor is, amikor Shnee felém nyújtja karját és felhúz a földről, ügyefogyott testvérem helyett. - Tehát most már tudod, hogy kerestelek – erőltetek mosolyt képemre, ami semmi jót nem jelent. Ujjaim újra és újra kinyújtom, majd összezárom. Karjaimon rázok néhányat, hogy a zsibbadás eltűnjön belőlük. Mégis mit gondol, mit csinálok? Elveretem magam? Fogócskázok? Az utóbbinak végülis nevezhetjük, a különbség az, hogy egy husáng elől menekülök. - Nem tudom, mikor érek rá – nézek tanáromra, aki a tőle megszokott szigorral áll mellettünk. Le merném fogadni, hogy csak edzéseken ilyen, persze meg is értem, miért veszi ennyire véresen komolyan. Azért akarok tőle tanulni és nem mástól. Mint tanár, a szememben még apám sem ér fel hozzá, hiába csüngtem nyakán éveken át. - Tegnap kihagytad az edzést, ma pedig korábban elmennél annak ellenére, hogy iderángattál? – vonja fel szemöldökét Shnee. Egy lépést hátrálok Nylian felé. Nem tetszik ez a hangsúly. Tudom, én kértem őt, hogy egész nap gyakorolhassak, ő pedig volt olyan nagylelkű, hogy csatlakozott hozzám. Valószínűleg annak is köze volt hozzá, hogy tegnap nem jelentem meg. Na és ki miatt nem? - A te hibád! – lesek Nylre, oldalába fúrva könyököm. Örüljön, hogy ennyivel megússza. Egyelőre. Később még biztos kapni fog, ha nem hamarabb. Attól függ, hogy jártatja a száját. Egyértelmű, hogy még mindig dühös vagyok. Ha van egy kis esze és nem adta el az égieknek, akkor ezzel tisztában van. - Most az egyszer? Ígérem, tíz napon át két órával többet edzek! – nézek rá nagy szemekkel, most már bátyám háta mögül, hogy pajzsként használhassam őt baj esetén – Mondj valamit te is, vagy itt ragadunk mindketten – suttogom Nylnek.
Ösztönnel tódulna ki belőlem az igazság, miszerint közel sem most szereztem tudomást arról, keresett engem, de még időben kapcsol az agyam és megakadályoz a gödör mélyebbre ásásában, amelyben egyébként is ácsorgok. Ajkaim résnyire nyílva dermednek meg, ahogyan a testem egy tétova, előrelépést magában hordozó mozdulatban. Jobbom leheletnyire emelkedik, mielőtt megadóan visszahullna a combom mellé, hogy tovább cincálhassa a felsőm ujjából kifoszlott rojtokat. Pillantásomat az oktatójára vezetem, kíváncsian fürkészve az amúgy barátságos vonások szigorú ráncokba szedődését. Ha jól értem, nem örül sem a felbukkanásomnak, sem Lessa lógásának, pedig biztos vagyok benne, hogy a maradék órák nélkül is éppen olyan jó harcos marad a testvérem, mint amennyire velük lenne. Nem tetszésének momentumokon belül hangot is ad, mire az említett rokonom oldalba könyököl és még rám is hárítja a felelősséget. Igyekszem rezzenéstelen ábrázattal tűrni az offenzívát, habár óhatatlanul odébb moccanok az „ütés” elől, és kicsivel hátrébb a kiképzője – bárcsak emlékeznék a nevére – várható haragjától. Kedvelem Nylessát, mégis csak testvérek vagyunk, ám nem vagyok biztos abban, hogy megéri elveretni magamat érte. Márpedig ez a forgatókönyv kezd körvonalazódni, mögém bújik és úgy használ pajzsként, mintha a képességem kiterjedne a megközelítésünk blokkolására is. Néha sajnálom, hogy az isteneink nem ajándékoztak meg a jövőbelátás képességéven, ugyanis kíváncsi volnék, melyikük bosszújával járnék a jelen helyzetben jobban... - Mégis mit mondjak? - sutyorgom vissza a nővéremnek, enyhén oldalra döntve a fejemet, noha a szemeimet végig az előttünk ácsorgó nőn tartom. Nagyot nyelek, majd megkeményítve az ábrázatomat, előhozakodok a legjobb alkuval, ami az eszembe ötlik. - Ha Nylessa nem jöhet, én sem tágítok – jelentem ki egészen komoly meggyőződéssel, remélve, a képességem zavaró volta elég „fenyegetésnek” bizonyul majd Lessa szabadon eresztéséhez. - Sokat tudok beszélni is. Higgye el, nagyon zavarnék – teszem hozzá, belelendülve a kifogások keresésébe, majd vetek egy sanda oldalpillantást a nővéremre, megerősítésért kutatva a tekintetében.
Tudhattam volna, hogy nem kellene bátyámra bízni ezt a kimagyarázást. Sok dologhoz ért, de ehhez azt hiszem, pont nincs fikarcnyi adottsága se. Ha pedig a gyanúm nem lenne elég, hát be is bizonyítja, egy halk visszakérdezéssel. Legszívesebben fejemet fognám, vagy verném egyenesen vállába, mert még mindig jobb, mint egy fallal szembe rohanni. Nem, még nem adhatom fel a reményt. Shnee is megértő, jól elrejtve, tudom én. Azt meg a nő tudja, hogy nem a hátsómon ültem az előző nap se, ahogy a korábbi napokra jutó szabadidőmben sem játszottam. - Ajjaj – bukik ki belőlem, amint meghallom a nagy fenyegetést. Ebből még baj lesz, de nem úgy, ahogy feltételezhetően bátyám gondolja. Biztos vagyok abban, hogy Shnee keze nem száll el a gyakorlóbottal és nem üti meg őt. Ezért is bújtam mögé, bár a tény, hogy emiatt egy kisebb frászt kaphat ez az ütődött, valahogy felvidít. Bárcsak jobban meggondolta volna azt is, amit mond. Már látni is, ahogy kiképzőm ajkai mosolyba szöknek. - Örülök, hogy csatlakozol hozzánk! Segíthetsz a testvéred képzésében! Ezek szerint észrevette, hogy az előbb lefagytam, amikor Nyl ajándéka blokkolta az enyémet. Mit tehetnék, elég nagy meglepetés volt. A hirtelen jövő néma csend, ami képes úgy fültövön vágni, mint a nagy zaj, amikor felerősítem hallásom. Csak ez rosszabb. Ez üres és sötét, mint bátyám szobája otthon egy rémálmokkal teli éjszaka. A különbség, hogy ezt a jelenléte okozza, azt pedig a hiánya. - Az igaz, hogy sokat tud beszélni. Az egy dolog, hogy engem zavarna vele, de itt mindenki mást is. Szerintem erre még nincsenek felkészülve – próbálom menteni a menthetőt, még mindig Nyl háta mögül, átlesve válla felett. - Egy harcosnak készen kell állnia mindenre. De legyen – sóhajtja Shnee – Egy feltétellel! A testvérednek heti egyszer ki kell segítenie az edzéseken az… adottságával. Majd rajtad keresztül megüzenem, hogy melyik héten mikor kell jönnie. Hát, ha nem kaptam még elég ütést életemben, biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő időszakban bepótolom az elmaradtakat. Másokkal együtt, ami azt illeti, bár átgondolva a helyzetet, egy ellenző szavam sem lehet. Azt leszámítva, hogy így a testvéremet még kevesebben fogják kedvelni. Lehetséges ez még? Úgy értem… Olyanokról sem tudok, akik tényleg kedvelik őt. Többet kellene beszélnem vele a barátairól. Ahhoz viszont itthon kellene lennie, ugyebár. Talán ennek hála nem fog eltűnni újra napokra. Persze az is lehet, hogy a megjelenését igénylő napokat leszámítva távol lesz, hogy a quorsaval mulassa az időt. Az a bolond! Azt hiszem, túlságosan előre rohantam. Még el is kellene fogadnia. Fogadd el, Nyl! Ezzel nekem is jót teszel… idővel. Ezt persze eszem ágában sincs kimondani. Bízom abban, hogy van annyi esze, hogy erre rájön magától.
Hosszú, a lehunyt fázisban kitartott pislogással fogadom a kiképzője derűsnek ható szavait, amelyekkel egyenesen meginvitál maguk közé. A jelen szituáció kísértetiesen hasonlít ahhoz, mikor az erdőt járva valamelyik állandó lakójának neszezése egyszerűen kimarad a fák közötti világ szimfóniájából: érezni, hogy valami nem egészen van a rendjén, ám idő kell ahhoz, hogy rájöjj, mi hibádzik pontosan. Ezúttal sem tudok rögvest rálátni, miért reagált ekként az edzője, és miért nem borzasztja el a jelenlétem olyan formán, mint ahogy mindenki mást szokott. Miért nem osztozik a csarnokban felszisszenő-sóhajtó tanoncok ellenérzésén, amiként az elvárható lenne. Gyanakvóvá tesz a mosolya, így az ajkaimat összezárva, a szemöldökeimet pedig egymáshoz vonva méregetem az ábrázatát, hallgatva Lessa, a hátam mögül felcsendülő magyarázkodását, kiegészítendő az iménti „fenyegetésemet”. Ez láthatóan nagyobb hatással van a kiképzőjére, mint az én próbálkozásom, ezért néhány másodperc elteltével hagyom fellazulni a vonásaimat. Éppen mozdulnék, hogy megfordulva minél előbb hátrahagyhassam a számomra meglehetősen kínossá vált helyzetet, de mihelyst megüti a füleimet a „feltétel” szó, megdermedek a menekülésre tett igyekvésemben. A szemeimet visszafordítom rá, ahogyan az enyhén oldalra moccant törzsemet is egyenesbe hozom, ismét teljes válaszélességgel állva a nő előtt. Felerősödik a gyomromban a bizonytalanság, ami a belépésem óta kínoz, ugyanakkor az igazságérzetem és a szabadság iránti vágyam is felkondul. Végtére miért kellene olyasmit megtennem, ami nincsen egyenértékben a kérésünkkel? A lehető legbutább lépésnek tűnik elfogadni az ajánlatát, ám az örökké magabiztos és öntudatos testvérem némán kuksol mögöttem, márpedig ez azt jelenti, hogy nincsen túl sok választásom. - A tél feléig, nem tovább - közlöm, megmakacsolva magamat a saját érdekemben, hisz ennél rosszabbat aligha tudnék elképzelni. Hetente ide járni és mindössze jelen lenni azok között, akik nem szívesen látnak, de legfőképpen az időmet pazarolni a megfigyeléseim és a tél javára való felkészülés helyett. Belátható vég nélkül nem vagyok hajlandó beleegyezni ebbe, így Nylessa javára remélem, ezzel is beéri az oktatója. Aki egyelőre nem szól egy szót se a döntéséről... - Beszélnem kell Nylessával. Nem tarthat minket itt - teszem hozzá újonnan feléledő frusztrációval, aminek megint csak a felsőm ujja látja a kárát: az első foszlott, kilógó szál a padlóra hull.
Nylian feltétele egészen várható. Sejtettem, hogy nem adja majd magát könnyen. Annak is örülhetek, hogy ennyire beadja a derekát, mikor egyáltalán nem tűri jól, ha valaki kötelezni akarja valamire. Legalább annyira szeret a maga ura lenni, mint én. A különbség az, hogy esetemben vannak olyan személyek, akiknek hajlandó vagyok alárendelni magam. Tudom, hogy ez hasznomra lehet abban, hogy vigyázzak másokra. Többek között tökkelütött bátyámra is, aki valószínűleg több rosszakarót gyűjt majd a tél feléig, mint hinné. A legtöbb pedig harcos lesz, akiknek belepiszkál a kiképzésébe. Sokan nem tudják, mennyire hasznunkra lehet ez, én viszont megértettem, amint feldolgoztam azt a kisebb sokkot, ami képességem hirtelen elveszítésével járt. Túl sebezhető voltam abban a pillanatban. Ha az emberek rájönnek arra, hogyan gátoljanak minket adottságunk használatában, nagy bajban lennénk. Bőven lenne idejük arra, hogy lelőjenek minket, vagy lefegyverezzenek és elragadjanak társainktól. - Legyen, a tél feléig – bólint rá oktatóm, én pedig azonnal testvérem hátának vetem magam örömömben, átkarolva nyakát – Ne örülj ennyire, az ígéreted attól még be kell tartanod. Az otthoni gyakorlataidat pedig duplázd meg mára! – szegezi nekem utasításait Shnee. - Ahogy akarod! – egyezek bele. Tudom, mit ígértem, nem áll szándékomban megszegni a szavam. A plusz gyakorlás egyébként sem árt. Még ha csupán egy picivel is, de egyre jobb és jobb leszek tőle, vagy legalább fenn tarthatom vele jelenlegi formám. Már az is valami. Ami meg a mait illeti, ha befejeztem a beszélgetést ezzel az ügyefogyottal, úgysem lesz jobb dolgom, nem bánok egy pár órányi plusz feladatot. - Menjünk, mielőtt meggondolja magát – suttogom bátyám fülébe. Kezét megfogva húzni kezdem kifelé. A kendőt, amivel szemem volt bekötve, egyszerűen zsebembe gyűröm. Kelleni fog még, nem hagyhatom el, arról pedig, hogy mások használják, szó sem lehet. Nem fogom az ő izzadtságukat szagolni, miközben ez a fejemen van. Így is kapok eleget belőle, ha erősebben szimatolok itt a kelleténél. - Merre menjünk? Van valahol dolgod? – kérdem testvéremet. Ha van neki, akkor rá bízom az irányt, én pedig mellette haladok tovább. A kezét valamiért nem eresztem el. Egyelőre ragaszkodom hozzá. Megnyugtat, hogy foghatom és az is, hogy jól van, amiről újra és újra igyekszem megbizonyosodni, ami sokkal nehezebben megy, mint az áldással, amivel felruháztak.
*A hideg időszakban mindig nyugodtabb a város, mindenki bevackolja magát a tűzhely mellé, a piactér sem zsong a nézelődőktől, egyedül talán Shiennel asztalainál nagyobb ilyentájt a forgalom, mégis csak jobb társaságban elfogyasztani a vacsorát. Sokan viszik magukkal azt, amit aznap megfőztek és gyakran cserélnek gazdát az edények, kinek éppen mihez van hangulata, étvágya. Jómagam egy adag raguért sel`vein pitét szereztem magamnak, miután elfogyasztottam a vacsorámat többek társaságában. Mióta Aideen kalandozásra és az égiek ellenálló táborának megtalálására adta a fejét, nem sok maradásom van otthon, a napom nagy részét a gyógyítók házában töltöm, szinte csak aludni járok haza. Jobb is ha elfoglalom magam, mert különben túl sokat gondolkodnék azon, hogy felkeressem a Dann-t Cadarban és előbb vagy utóbb – az időjárást tekintve jobb lenne utóbb – el is indulnék. Pont ezért nem hazafelé vettem az irányt Shiennel asztalaitól, azután, hogy mindenkitől elköszöntem, hanem az oktatóterek felé sétáltam, kezemben a tál pitével. Jólesett a friss, hideg, ropogós levegő és a mozgás is, mielőtt otthon elszundítanék a kanapé sarkában. Erdőzöld, prookohog szőrmével bélelt kabátomon nem hatolt át a hideg, de néhol nem volt teljesen eltakarítva a hó, így fel kellett fognom, hogy ne érjen le az alja, ha átnedvesedik elnehezül és a lábaim köré csavarodik, és nem szerettem volna az orrommal felszántani a havat. A sétáról azonban nem mondtam le, és ha lassan is, de közeledtem az oktatótér felé, ahova terveim szerint benéztem volna, ám a gyakorlóterek ablakain kiszűrődő fáklyák remegő fénye, kíváncsivá és aggódóvá is tett. Késő volt már ahhoz, hogy bárki is ott legyen, a gyerekek csak a számukra kijelölt időben mehettek a gyakorlótér bármelyik részére és akkor is felügyelet mellett, ami persze nem tartotta vissza őket attól, hogy máskor kipróbálják a tudásukat, a harcosok fegyvereit nem különben. Attól tartva, hogy megint nálam kötnek ki a gyógyítók házában, fordultam egyet és határozott léptekkel megindultam arra. Már jó előre felkészítettem magam, hogy rendre utasítsak egy csapat makacs és magáról többet gondoló kölyköt, az ajtót is halkan nyitottam meg, hogy ne vegyenek észre idő előtt. Rajtakapni igen nehéz őket és a legtöbbször szinte bármit kimagyaráznak…ahogy annak idején Aideen is. A pillanat, amíg meg nem láttam a fegyverkészítőt, kísértetiesen hasonlított arra, amikor még Cadarban Aideenért küldött anyánk. Rotemshel azonban cseppet sem hasonlított a húgomra, tekintve verejtéktől csillogó meztelen felsőtestét, csapzott haját és meglehetősen kiforrott, dinamikus és szép mozgását. Ha nem vesz észre, bizony megállok az ajtóban, hogy megcsodáljam, ritkán adódik rá alkalom, Cadarban is szeretem nézni a Dann testőreinek gyakorlását, olyan volt, mint egy szép tánc, minden lépésnek megvolt a helye, minden mozdulat harmóniában állt a következővel…egyszóval leragadok ott, az ajtó fájának dőlve, amíg észrevétlen tudok maradni. Még egy pitébe is belekóstolok, ha van rá lehetőségem.*
Sokan mondhatják, hogy túl sokat dolgozom, és sokan ezt úgy vetik a szememre, hogy nem tetszik nekik. És nem azért, mert nem mozdulok ki eleget a műhelyből, hanem azért, mert nem az ő dolgaikkal foglalkozom. Az utóbbi egy-két napban mindenkit más kovácshoz hajtottam, mert megállás nélkül dolgoztam a Remete kérésén. Igyekszem teljesíteni a határidőt, úgy hogy megalkotom, és tesztelem is a lándzsát, amit kért. A tesztelés persze nem egyszerre lesz majd a végén. Már az ötvözetet, és annak keménységét is próbálgatom, illetve súlyát. A mai napon hármas számú ötvözet-rúddal megyek a gyakorlóterekhez. Igyekszem este menni, amikor már mindenki Shiennel asztalainál, vagy otthon ül. Meggyújtom a fáklyákat, levetem bundás bőrkabátom, aztán neki állok gyakorolni. Egyrészt jó ez arra, hogy fenntartsam az erőnlétem, noha azt általában az anyagok beszerzésével is elintézem, erre most nincs alkalmam. Úgy hogy neki állok egy intenzív edzésnek, melynek első fele inkább csak amolyan bemelegítés. Amikor már bemelegedtem, folytatom az üreges rúddal. Próbálom felidézni a régi, Cadarban tanult lándzsatechnikát, de cirka 60 év után megkopott már ez a tudás. A legtöbbet improvizálok, és azt veszek figyelembe, hogy Vharan miként fogja használni. A rúd pörög, forog, szúr, szánt, és még a földre is rá csapok végével, mintha valaki igen szerencsétlen, földön fekvőre akarnék rá verni. Kiegyenesedve, és megállva érzem meg, hogy már rám tapadt az ing, úgy hogy megszabadulok a kellemetlen érzéstől, és ruhadarabtól. Folytatom az edzést, és a fáklyák miatt észre sem veszem, hogy eltelt az idő. Gondolom legalább is telt, mert az ablakon már nem látok ki, bent világosabb van, mint kint. Így történt, hogy nem vettem észre, hogy valaki közelebb merészkedett. Csak az egyik forduló alkalmával láttam meg Rodát az ajtóban, miközben egy tál pitét majszol. Befejeztem a mozdulatot, aztán a rúd végét a földre engedve, azt markoltam egyik kezemmel, másikat csípőre tettem. Most már érzem is az illatát. - Jó illata van. Megkínálsz? - mosolyodom el, két lihegés között. Mondhattam volna, hogy "itt adom a műsort, aztán semmit se kapok érte?" de inkább visszafogom a nagyszájú, béna alteregomat. Aideen is jobban ismer ennél, nem hiszem, hogy Roda ne tudná, hogy nem vagyok olyan tökfilkó, mint amilyennek előadom magam. Főleg azután, hogy - ki tudja mióta - figyeli, miként pörgök-forgok össze-vissza. - Mióta vagy itt? - teszem fel a kérdést, és ha megkínál a pitével, ha nem, akkor is közelebb lépek hozzá. Ne kelljen már kiabálnom a tér közepéről.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Rotemshel egészen belemerült a gyakorlatába, lehetőségem nyílik sokáig csodálni dinamikus mozdulatait, melyek egyáltalán nem tapasztalatlanságról árulkodnak. Egy fegyverkészítőtől nem is vártam mást, de még nem láttam harcolni, fegyvert forgatni. Kivételes alkalom, megbecsülöm és még egy kis lelkiismeret furdalással karöltve próbálok egy oszlop árnyékába is behúzódni. A kezemben lévő pite már csak ráadás, lassan majszolom, de figyelmem inkább Rotemshel mozdulatait követi, melyeket akár reggelig is elnéznék anélkül, hogy megunnám. Azt észre sem veszem, mikor tűntem fel neki, nem tört meg a harci tánc, egyetlen lépést sem vétett, de mikor befejezte, úgy nézett rám, mint aki már régen rajtakapott. Úgy is érzem magam, szégyenlős pír lopakodik az arcomra, mosolyom is bűnbánó ahogy előlépek a fáklyák fényének körébe. * -Bocsáss meg! Nem állt szándékomban leselkedni. *Egy pillanatra még szemeimet is lesütöm mielőtt megindulnék felé, kettőnk lépteinek hála a közöttünk lévő távolság gyorsan leredukálódik. Felé nyújtom a tálat amiben még öt-hat kisebb pite várja, hogy megelégedéssel elfogyasszák. * -Csak egy pitényi idő óta….de azt nagyon lassan ettem. Ha gyakrabban járnál az esti vacsorákra Shiennel asztalaihoz, több pitét ehetnél. *Azt hiszem még sosem láttam ott, vagy elkerültük egymást, igaz én sem járok oda minden este. * -Azt hittem megint a gyerekek járnak tilosban, mikor megláttam a fényt kiszűrődni. *Magyarázkodom mint egy ifjú lány aki nem ért a felnőttkor küszöbére sem, és most, hogy egészen közel áll hozzám, azt sem tudom megállni, hogy ne pillantsak lejjebb a szemeinél. Érzem a verejték szagát is, de nem kellemetlen, inkább erőt sugárzó. Szépen csillog az a fény a bőrén, s mikor azon kapom magam, hogy bámulom, zavart mosollyal kapom fel a fejem. *
A bocsánatkérésre elmosolyodom. Nem bántott meg, és kellemetlen helyzetben sem érzem magam. Még is szégyellve süti le szemeit, és jön közelebb ő is, így hamar megszűnik köztünk a zavaró távolság. - Nem haragszom. Shiennel hozott erre. - mosolygom rá kis biccentéssel és üdvözléssel, aztán a felém nyújtott tálra nézek. Egy pite, amit lassan evett. A lassú persze relatív. Nekem, ha lassan eszem a pitét, két falás. Ha gyorsan, akkor egybe betudom nyomni a számba. Habár most fel vagyok pörögve, megtisztelem annyival a hölgyet, hogy nem habzsolok, mint valami errator kölyök, hanem tényleg csak a felét harapom le a pitének. - Sajnos nincs sok időm elmenni oda. Határidőre dolgozom, úgy hogy most ezzel az "éhhaláltól" mentettél meg! - viccelődöm a második falat előtt egy mosollyal, aztán a pite másik felét is bekapom. Nagyon kellemes íze van. Míg tele a szám, szabadkozni kezd, hogy miért jött ide, és mivel tele szájjal nem kívánok közbe vágni, gyorsan lenyelem. - Semmi gond nincs, Roda. Nem zavarsz egyáltalán. - mondom, és látom, miként kúszik lejjebb a tekintete. Az én pillantásom nem mászkál el, a vastag ruhák egyébként is takarnak mindent a szem elől. Ő viszont többet lát, és a végén kipirult arccal fordítja el szemeit. Nem tudom visszatartani a mosolyomat. Ha nagyon pimasz akarnék lenni, rá kérdeznék, hogy tetszik-e neki, amit lát, de sem egy kiadós pofon, sem egy mérges tekintet nem hiányzik. A nővel nem állok közeli viszonyba, de annyira azért igen, hogy ne akarjam elüldözni magam mellől. - Ha akarsz, maradhatsz, nézhetsz. - na, ennyi azért még is kicsúszott a számon. Noha simán érthetem a gyakorlatokra, és nem magára a testre. - Beszélgethetünk is. Húgod? Nem láttam mostanában a városban. Te tanulnál valaha fegyverforgatást? - kérdezem, és kicsit hátrálok is, vissza a gyakorlótér közepe felé, hogyha megforgatom a fémcsövemet, akkor ne essen bántódása. De amíg nem válaszol, hogy marad-e vagy sem, nem kezdek bele újra az edzésbe.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*A köszöntésre bólintok, bár egészen másra gondolok. Ha Shiennel hozott erre valóban, akkor remek humora lehet, és talán egy kicsit számító is. * -Shaz`or adjon még több erőt! *Mosolygok fel rá, jóllehet láthatóan nincs szüksége rá. Bevallom "bűnömet" s mág azt is, hogy mindezt a lehető leglassabban tettem, hogy még többet lássak. Ennél arcpirítóbb vallomást még soha sem tettem, Aideen a húgom minden bizonnyal jót mulatna most rajtam, és hetekig ezt hallgathatnám. * -Örülök, ez a dolgom. Többek között, bár pitével még nem gyógyítottam. *Remek, ahogy kimondom, már tudom, hogy milyen nagy butságot mondtam, és haragszom magamra amiért egy puszta leskelődés és egy férfi meztelen felsőtestének látványa, maga a helyzet ennyire zavarba hoz. S nem tudok nem oda nézni, ahogy egymást licitálják túl a vaskos és szépen kiformált izomkötegek, de látóterem perifériáján megjelenik a mosolya is. Mulat rajtam, amit még csak rossz néven sem vehetek, hiszen igaza van, és a pimaszul odadobott utolsó szó csak nehezít a helyzetből való kihátrálásomon. Néhány pillanatra bennem ragad a szó, ez pedig elég idő neki ahhoz, hogy további kérdéseket feltéve, a maradásra kárhoztasson, pedig legszívesebben elmenekültem volna, mint aki nem látott még férfit meztelenül. Aideen említése rángat ki a zavaromból, és ad lehetőséget egy jókora sóhajra, s nézek fel Rotemshelre hálásan, amiért témát váltott és merült bele jobban az őt bámulásom kiértékelésébe. * -Aideen szokásához híven megint kalandozik. Van benne egy nagy adag sértődés is, és a fejébe vette, hogy megtalálja az égiek lázadó csoportját. Mindez együtt elég ahhoz, hogy jó ideig távol legyen. *Egy röpke pillanatra lehajtom fejem, s aztán újra felemelve lépek előre, de nem követem őt a terem közepe felé, hanem eloldalazom kissé az ajtótól. A kérdése meglep és hirtelen nem tudom miért kíváncsi rá. * -Úgy gondoltam amit eddig tanultam, elég. Miért kérded? Ha szeretnék, te tanítanál? *Kissé összeszedve magam hajtom oldalra a fejem és mosolygok a fegyverkészítőre. Hogy fegyverforgatást tanultam, az enyhe túlzás, legfeljebb arra elég, hogy tudjam melyik végénél kell megfogni egy lándzsát, inkább a tőrt preferálom...sosem vadásztam állatokra és nem is áll szándékomban, gyógyítót pedig soha senki nem bántana. Így volt ez míg meg nem érkeztek az égiek. Mindenesetre nem gondolom, hogy most kezdenék fegyverforgatást tanulni, így elveszek egy újabb pitét és egy aprót beleharapok, akaratlanul is megmutatva miért tartott sokáig elmajszolni az imént egy egész süteményt. A tálat pedig Rotemshel felé nyújtom, ha még nem kezdett hozzá a gyakorláshoz. *
A viszont üdvözlésére mélyen biccentek egyet, aztán figyelem, miként fejti ki, mióta is figyel, ami elég sok időnek tűnik, szavaiból értve. El is pirul tőle, és habár elmosolyodom ezen, nem azért, mert kinevetném "szenvedését". Eddig mindig határozottságával találkoztam, még volt, amikor meg is rótt, amiért egy héten kétszer kellett hozzá visszamennem. Ahhoz képest, ez a szégyenlősség, ahogy kerüli a pillantásom, és a vörös pír, amit egy cladac is megirigyelne, meglehetősen váratlan fordulat. Nem mondom, hogy nem kellemes. Neki nem is állna jól a túl harsány viselkedés, vagy a túl kihívó jellem. Kicsit viccelődök a pitével kapcsolatban, és azzal, hogy most ismét "megmentett". A tekintete elvándorol, és valahol örülök, hogy imponál neki a küllemem. Legalább tudom, hogy a kor még nem látszódik rajtam, hacsak nem lassan, egy-egy megjelenő ősz szálakon a szakállamban. Egy ici-picit még is megpödröm a prii bajszát, amikor "megengedem neki, hogy nézzen". Ez is elég volt, hogy teljesen zavarba hozzam, pedig még vissza is fogtam magam! Mielőtt túl kínos lenne neki ez az egész, témát váltok, kérdezek. Hálás tekintettel pillant fel rám, és ugyan még mindig mosolygok, tekintetem közel sem olyan élénk, kekeckedő, inkább csak megértő, engedő. Nem fogom szekálni, ahhoz nem ismerjük egymást eléggé. Finoman puhatolózni a sötétben azonban szabad, és kell is, különben soha nem fogom tudni, mit lehet, és mit nem. Átvitt értelemben, természetesen! Aideenról hallva arcom kicsit gondterheltebb lesz. Shaz'or áldja meg azt a nőt! A sírba fog vinni egyszer. - Megtennéd... hogyha haza tér, szólsz neki, hogy keressen fel? Elhagyott valamit, amelyet úgy kellett ezektől a quorsáktól visszaszereznem. Oda akarom neki adni. - csóválom meg rosszallóan a fejem, majd a kérdésére, hogy miért kérdezem a harci tanulásról a dolgot - persze miután elmondta -, most én sóhajtok halkan. - Egyre többször futni velük össze a vadonban. És az a baj, hogy nem mindig barátságosak. Van, aki igen, de saját társuktól hallottam, mennyire kegyetlen nép tud lenni az övék. - mondom, két kezembe véve a csövet, kissé fürkészem azt. Talán egyszer nekem is szükségem lesz újra fegyvert forgatni. - Aggódok. - mondom ki végül, kerek-kavics, és a nőre pillantok. - Emiatt kérdeztem. Aideennak nem kéne játszania a tűzzel. - mondom, aztán az utolsó kérdésre is sort kerítek. - Idős vagyok, és fegyvereket is kovácsolok kérésre, de nem tapasztalt harcos. Tanulni tőlem nem lehetne túl jól, csak az alapokat tudnám megmutatni. De ezek szerint azokat már ismered. - mondom végül kis mosollyal.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Hogy a különböző helyzetek mennyire más érzelmeket és viselkedést hoznak ki belőlem, azt a mostani kiválóan példázza. Hiszen nem egyszer találkoztam már Rotemshellel, volt, hogy egy héten többször is, de olyankor már-már szigorúan néztem rá és dorgáltam meg, mint egy vásott kölyköt, aki nem vigyáz magára. A „már megint” tekintet gyakori vendég volt az arcomon, soha nem éreztem magam olyan…bizonytalannak, mint most. Elgondolkodtató, már csak azért is, mert felvet bennem egy kérdést, hogy vajon a gyógyítás részemről már rutinná vált? Nem vallana rám, sokszor egy-egy sérülést látva magamban érzem a fájdalmat amit okozott, s erőnek ereével kell visszatartanom a múltba látó képességem, mely nem csak képeket hanem érzelmeket is magában hordoz. Rotamshel pedig, mintha még szándékosan pakolna rá erre a tűzre azzal, hogy a további gyakorlásának nézésére invitál. Nem tudom nem észrevenni azt a picike mosolyt a szája szegletében, ami szavait kíséri. A témaváltás jókor jön, érzem, hogy visszakozik és már csak ezért is hálás vagyok, ám Aideen személye egészen más, mégis kellemetlen témát kavar fel bennem. * -Elhagyott valamit, és épp a quorsáknál? Shiennel óvja! De hát hogyan? Tudsz erről valamit? *Meglepve, majd ijedten tekintek rá, számos kérdést még ki nem ejtve, hátha a választ már előre megkapom. A húgom soha nem tudott a fenekén megmaradni, de míg gyermek volt, könnyebb volt vele, noha gyakran kellett nekem is lódítanom a szüleink előtt, hogy az aggódás egy részét levegyem a vállukról. Ám Aideen már felnőtt, ezzel együtt azonban nem jött meg a jobbik esze, a quorsák felbukkanásával pedig talált magának újabb aggodalomra okot adó célt. Rotemshel őszinte aggodalmára csak bólintani tudok, ám nem mondok példát mely saját tapasztalaton alapszik, nem mondhatom el, hogy mi történt velem, miként kerültem az égiek városába, mi történt ott…de igazat adok neki. * -Nem ok nélkül. *Hajtom le a fejem egy röpke pillanatra, mert eszembe jut, hogyan szabadultunk ki azon az éjszakán. Aideen sértetten és nem mondom, hogy alaptalanul vágott neki a vadonnak, miután elmondtam neki, mindennek ellenére épp az engem fogva tartó quorsával kötöttem megállapodást. * -Aideen sosem hallgatott rám. Kértem őt, hogy ne tegye, legalább ne egyedül. *S most ez is. A húgom elhagyta a fegyverét. Vajon mi történt vele? Jobb harcos mint én, sokkal jobb, tulajdonképpen nem is nevezném magam harcosnak, mégis egy quorsánál hagyta a fegyverét. Vajon ez hogyan magyarázza meg, és milyen barbár módon összeöltött sebekkel tér majd haza újfent? Csupán néhány pillanatot áldozok a gondolataimnak, mikor újra felnézek Rotemshelre, már mosolygok, szerencsére zavaromat már magam mögött tudhatom.* -Csak a tőrrel ismerkedtem meg eddig. Nem volt szükségem másra. Eddig úgy hittem egy gyógyítónak nem kell tudnia harcolni, de az égiek felülírták ezt a gondolatomat. *Sajnos azonban az ő fegyvereikkel szemben még a Dann legjobb harcosa sem tudja felvenni a versenyt, hiszen a közelünkbe sem kell jönniük, hogy sérülést okozzanak, akár halálosat. * -Idős vagy…ezt úgy mondtad, mintha ugyan Dann korabeli lennél. Pedig még mindig remekül eltalálod az ujjadat kovácsolás közben. *Megengedek magamnak egy tréfát, a helyett, hogy méltatnám, még mindig erős és gyors, láttam hogyan forgatja a fegyvert, és láttam hogyan mozog. Rotemshel még nem olyan idős, mint amilyennek tartja magát, vagy az is csupán egy tréfa volt.*
Talán hiba volt arra terelnem a témát, amerre. Talán jobb lett volna, ha jókedvűen csipkelődöm, vagy Shiennel tudja, flörtölök vele, mint ez. Felhozva a húgát, a quorsákat, és azt, hogy náluk volt valamije. Nem említem meg neki, hogy micsoda, bár gondolom Aideen nem sok dolgot hord magánál felderítéskor, kitalálni nem nehéz, hogy mit találtam, ami aggodalomra adhat okot. Aztán persze további kérdések is felmerülnek a részéről, és én úgy érzem, hogy ha többet mondok ennél, akkor utána a nő felfog keresni, és kimetszi becses zsákomat a lábaim közül. - Üzletelt, vagy ilyesmit mondott az illető. De a húgoddal még nem tudtam erről beszélni, és nem akarok olyan dolgot mondani neked, ami nem biztos. Ha tudni akarjuk, mi történt, akkor inkább akarnám Aideentól hallani, mint egy quorsától, vagy mástól. - ezzel tulajdonképpen ezzel próbálom meggyőzni arról, hogyha lehet, inkább beszélje meg vele a dolgot, mielőtt még mástól tájékozódik. Aideen bizonyára értékelné, hogyha nem beszélnénk ki a háta mögött. Ezután ki is fejtem, hogy aggódom az égiek miatt, Roda pedig röviden válaszol. - Nem ok nélkül? - ismétlem kicsit a szavait, fürkészem keserű arcát, ahogy lehajtja egy pillanatra. Hirtelen minden gyanússá válik. Mintha valami személyes tapasztalata is lenne, ami miatt bátran kijelent ilyet. - Történt valami, amiről nem tudunk? - kérdésemben a többesszám inkább a közösséget jelenti, mint engem és Aideent. Ha Rodával, az első gyógyítóval történik valami, vagy csináltak vele valamit, akkor a perdai nép nem fog jót állni magáért. És én sem! Már a gondolat is bosszant, hogy egy ilyen előkelőséggel, valakivel, aki csak jót akar mindenkinek, ártsanak! Lehet, hogy csak bele képzelem a beszélgetésbe a helyzetet, de az a baj, hogy kinézem ezekből az égi férgekből. Elfehérednek ujjaim a csövön, ahogy rámarkolok. Mély levegőt veszek, és próbálok tisztán gondolkodni. Ha történt valami, ami miatt Roda is úgy gondolja, hogy tőrt kéne forgatnia, nem most fogja nekem elmondani. És ha el is mondaná, mit tehetnék? Menjek egymagam a quorsák ellen? Sose kedveltem a népet, saját életem tapasztalatai miatt. Egyszerűen nem akarok újra és újra mohóságukkal és természeten felülemelkedett, ostoba egoizmusukkal. Talán csak bele akarom látni a helyzetbe, hogy csináltak Rodával valamit, hogy gyűlölhessem őket. Hogy rájuk mutogathassak, hogy minden szenvedésem az ő hibájuk. Már csak ez kellett a mai napra. Elindultam az önmarcangolás spirálján, lefelé a mélybe, Shaz'or sötét ölelésébe. Habár mindez hosszúnak tűnik számomra, a gondolatmenet alig 10 másodpercig tart. Enyhül a szorításom. A viccelődésére keserédesen elmosolyodom, kicsit lebiccentem a fejem, majd oldalra. - Inkább céloztam arra, hogy lett volna időm tökéletesre fejleszteni a harc technikáját is, ha akarom. De nehezen lehet elrángatni az üllő mellől. - mondom, és magam elé emelem vízszintesen a rudat, kicsit úgy, hogy a nő értse, neki mutatom. - Most éppen ez. Nem feltétlenül azért gyakorlok, mert jól esik. Tesztelem, amit csinálok. Nyilván, a neked készült eszközöket nem áll módomban, vagy tudásomban kipróbálni, de ezt... ezt igen. - mondom, és elmerengve forgatom körbe magam előtt, átcsuklómon, hogy újra tenyerembe simuljon. - Gondolkodom majd, miként lehetek hasznos a népemnek a quorsák ellen, ha szükséges lenne. - mondom, kicsit beavatva mindennapjaim gondolataiba. Talán nem kéne, de ha már erről beszéltünk... talán meg is akarom nyugtatni. - Vannak terveim. Több is. Bár ahhoz jó lenne, ha tudnám tanulmányozni az ő fegyvereiket. - azok a fegyverek sokkal másabbak, mint a mi íjaink. Ha lenne alkalmam tanulmányozni, tudnék ellenük pajzsot készíteni. Talán megint üzletelek majd egyet Henryvel.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Hirtelen támadt aggodalmamat Aideen iránt, Rotemshel igen hamar letöri, kétségek között hagy a történetet illetően, azonban valahogy mégis mintha jelentéktelenebbé tenné az egészet. Ha húgom üzletelt, az egészen más, és talán csak én képzeltem, hogy komolyabb történt, ahogy azt is, hogy a fegyveréről volt szó. Visszagondolva Rotemshel nem is beszélt erről, csak „valamit” otthagyott egy quorsánál, és Aideen bármit előbb átadna bárkinek, de a fegyverét biztosan nem. Ám nem hiába aggódtam a húgom miatt, valami őrültséget így is csinált, a fegyverkészítő azonban kellő óvatossággal bújik ki a részletek kibeszélése alól, amit egyrészt megértek, másfelől pedig tiszteletben tartok. Felnézek rá és fejet hajtok, aggodalmamat félre kell tennem, vagy inkább a válaszok iránti akaratomat, míg nem tudom mindezt a húgomtól számonkérni. * -Rendben, én is kíváncsi vagyok mi történt, de majd Aideen elmondja. Mindenesetre hozzád küldöm miután kifaggattam. *S ez a kifaggatás érezhetően nem lesz kellemes, sem nekem, sem neki…persze amikor meglátom, lehet ez az elhatározás mitsem ér majd, egyszerűen csak örülni fogok ha épségben hazatér. Az égiek és a mentalitásuk, a természetük óhatatlanul felidézi bennem a velük való első találkozásomat, észre sem veszem, hogy ez meglátszik rajtam, csak amikor Rotemshel visszakérdez árulkodó megjegyzésem okán. Nehezebb őszintén válaszolni úgy, hogy a kérdést nem csupán magára értette, hanem többes számban tette fel. Mert hát, ha már itt tartunk mindenkinek joga van tudni mi történt, épp csak ezzel vihart kavarnánk és a törékeny béke végleg összeroppanna. Dana Rhevel úgy gondoltuk, a perdai nép még nem áll készen arra, hogy győztes háborút vívjon az egyre inkább megtelepedő égiekkel, csak vérfürdő lenne a vége ha most megütköznénk…pusztán bosszúból. * -Csupán…hallottam néhány dolgot róluk. Másfelől, nem mindig szerencsés tudni valamiről, ami ellen nem tehetünk semmit. *Nem számítottam ilyen kérdésre, jóllehet arra sem, hogy véletlenül elárulom magam. Jobban oda kell figyelnem a szavaimra. Mikor felnézek Rotemshelre, látom ahogy megfeszülnek izmai, még egy vak perdai is észrevenné így félmeztelenül. Tekintetem végigfut raja, le egészen a kezéig ahol a botot markolja, minden egyes bütyök felett megfeszül, kifehéredik a bőr, hiába is próbálja visszafogni magát, a benne szunnyadó harag csak arra vár, hogy okot adjak. Odalépek hozzá és kezemet egyik kezére simítom.* -Nyugodj meg, nem történt semmi rossz. *Azzal biztatom magam, hogy a kegyes hazugság megengedett, és, hogy valóban nem történt rossz, hiszen azóta elmondhatom, hogy jobban jöttem ki belőle, mint azt eleinte hittem, épp csak nem mostanában fog beérni a gyümölcse. Ettől persze a hazugság, hazugság marad és a lelkem emészti. Érintésem alig két lélegzetvételnyi ideig tart, s aztán hátralépek tőle. Az én fegyverforgató tudásom ebből fakad, mégis szerencsésen elkanyarodunk és még egy suta tréfálkozással sikerül Rotemshelből egy apró mosolyt kicsikarnom. * -Ó, értem. *Bólintok egyetértően és halványan elmosolyodva, noha én nem tudok belefeledkezni a munkámba, legfeljebb amikor a gyógyitalokat főzöm, de nem kétlem, hogy a kovácsolás és egy-egy új fegyver elkészítése sok időbe telik. Figyelmesen hallgatom és kiderül, hogy mindannak a gyakorlásnak amivel engem is elkápráztatott, egy része a tökéletességre való törekvés. * -Szóval kipróbálod mielőtt késznek nyilvánítanád. *Elnézve őt jó sok fegyvert készített már, amiket ki is próbált. De nem csupán ez az ami miatt nem lehet elhúzni a műhelyéből, nem kis meglepetésemre kiderül, hogy Rotemshel a quorsák ellen is készül. Hosszan, elgondolkodva nézek rá mielőtt megszólalnék.* -Úgy gondolod, hogy ki tudnád cselezni a fegyvereiket? Hogyan? *Rotemshel felvet egy másik kérdést is bennem. Vajon hányan készülődnek még titokban a quorsák ellen? * -Sajnos nem csak a fegyvereik ellen kellene harcolnunk, hanem az égi hajóik ellen is, és azok a hatalmas égi szerű szerkezetek ellen, amik úgy mozognak mint ők vagy mi. Nem hiszem, hogy azok ellen győzhetnénk. *Ingatom meg a fejem szomorúan, mert valóban ezt gondolom, ezért tervezek én egészen másként, csak az hosszabb idő. *
Ha Aideen elmondja majd, hogy mi történt vele az emberi táborban, lehet meg fog rám haragudni a gyógyító. Ezzel a lehetőséggel azonban számolnom kell. Azt persze tudom, hogy a húgának semmi baja. Ha fogságba is esett, kialkudta magát onnan, majd haza ment, és végül most újra felderítésen van, ezért se tudtam neki visszaadni tőrét. Viszont a pontos történetet nem tudom, és nem hiszem, hogy nekem kellene mindezt prezentálni a nő előtt, hanem saját vérétől kell megtudnia. Ki is húzom magam a válaszadás alól, és szerencsémre Roda nem is erőszakoskodik, csupán bólint, aztán rám néz, és megígéri, hogy miután beszélt vele, hozzám küldi. Persze, látom a kék szemekben az aggodalmat, és megértem. Én is éreztem ezt, amikor megláttam a tőrt egy idegennél. Viszont mivel Aideen nincs veszélyben, nem akarom, hogy aggódjon. Legalább is remélem, nem kell aggódnia sem neki, sem nekem. - Köszönöm. - biccentek mélyen, és innen tovább is lépünk a quorsák megbízhatatlanságára, és annak meglévő okaira. Legalább is először a nő ezt mondja. Hogy van okunk rá. Aztán azt, hogy "csupán hallott" valamiről, de túl erősen szaglik ez az egész ahhoz, hogy elhiggyem. A szög akkor bújik ki a zsákból, amikor közelebb lép, és kezem fogva nyugtat meg, hogy történt ugyan valami, de nem volt rossz. Lépésenként haladunk, egyre többet fed fel a dologból. Visszatartja az igazságot, és habár megfeszült izmaim elernyesztem nyugtatására, bennem akkor is a csalódások, és a női nem felé érzett bizalmatlanságom kerül felszínre. Persze, a nő közel sem az a kategória, mint a cadari volt párom, mert láthatóan próbál nem hazudni, és még sem többet elárulni. Gondolataim cikáznak az okokról, és okozatokról, próbálom megfogalmazni mindazt, ami fejemben van, és azt, hogy ebben micsoda veszély rejlik. Mármint nem abban, hogy mit gondolok, hanem hogy Ő mit gondolhat. A témaváltás alatt is ezen gondolkodom még, noha egy kis mosoly még is megjelenik rajtam tréfálkozására. Elmagyarázom, hogy több időt töltök fegyverek készítésével, mint használatával, és egy tapasztaltabb harcos ezt meg is tudná állapítani rólam gond nélkül. - Muszáj kipróbálnom, ha valami olyasmit csinálok, amit azelőtt soha. Nem adhatok úgy át valamit, hogy lehet az első használat során eltörik, vagy elferdül. - válaszolom aprót bólogatva, és mivel már percek óta nem mozgok, kezdem érezni a hideget nedves bőrömön. Mivel az agyam még mindig a quorsa-s témán jár, vissza is kanyarodok rá. Elmondom, hogy igyekszem felkészülni mindenre, saját tapasztalataim miatt. Szavaim közben megindulok oldalra, hogy magamra kapjam az ingemet. Talán lehet, be is fejezem a próbálgatást mára. Ha volna gond az ötvözettel, azt már látnom kéne. Neki támasztom a falnak a rudat, és magamra veszem még vizes ingem. Amíg összegombolom, szavaimat a nőhöz fűzöm. - A sel-ogei kövek sérülékennyé teszik őket is, és az eszközöket, amiket használnak. A fémlépőiket is, egy jó harcos, jó helyzetből ártalmatlanná tudja tenni. A baj a távolság, mert távolról erősebbek a fegyvereikkel. Ha megoldjuk a kérdést, miként kényszeríthetjük őket közelharcba, sokkal előnyösebb helyzetben leszünk, mint most vagyunk. - válaszolom meg a kérdést. Konkrét megoldást nem tudok, de ha majd találkozom Vharannal a lándzsa átadásakor, lehet fogok kérdezni tőle párat.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Az aggodalmam megmarad, válaszokat nem kapok, melyek megnyugtatnának, de egyelőre félreteszek minden gondolatot a húgomról, csupán azért, mert tisztelem Rotemshel döntését. Valószínűleg én is így tettem volna a helyében, fordított helyzetben. Nem sokkal később bele is csöppenünk egy hasonlóba, és szavam sem lehet a korábbiak miatt. Egyik sem kisebb a másiknál, és azt sem mondom, hogy Aideen elleni bármilyen égi megmozdulás ne vonna maga után népemtől egy bosszúhadjáratot…de ellenem már meg is történt. Hogy mindezt titkolom Rotemshel előtt, annak az az oka, hogy Dana Rhe szavát cáfolnám meg, másfelől beláthatatlan következményei lennének. Az égiekkel szemben egészen más stratégiára van szükség, mint amihez mi hozzászoktunk az érkezésük előtt. Idő kell ahhoz, hogy megismerjük őket, de azt már tudom, bármit megtennének, hogy maradhassanak. Épp csak nekik ennyi nem elég. Rotemshelhez hasonlóan én is csak megköszönni tudom, hogy nem faggat tovább, noha le sem tudná tagadni, hogy átlát rajtam…szavaim csak gondolatban szökkennek szárba, csak tekintetem az ami köszönetet mond, egyébiránt próbálom meggyőzni arról, hogy nem történt semmi olyasmi, ami visszafordíthatatlan lenne. S tulajdonképpen így is van. Az általa készített fegyver és annak kipróbálása, minek okán sikerült meglesnem, remekül eltereli a figyelmünket mindkét kényes témáról.* -Ez érthető. Ezért vagy te Elorak legjobb fegyverkészítője. *Nem túlzás, valóban az, sokat hallottam róla és magyarázat a sok sérülésre, ami miatt legalább találkoztam vele, mert egyébként keveset látni a közösségben. Hogy mennyire elbeszélgettük az időt, az mutatja, hogy Rotemshel az ingéért indul és kezdi magára ölteni, észre sem vettem milyen régóta beszélgetünk és talán feltartottam, de az égiek elleni harc, az arra való készülődés nem csak meglepett, de további elmélkedésre adott okot. Noha én magam nem nyílt harcra gondoltam és nem is terveztem, hogy sor kerül rá, nem vagyok harcos, számomra a békés elrendezés az elsődleges szempont, már csak a népem épsége miatt is, Rotemshel felvetései érdekelnek. * -Több íjászra lenne szükség. Talán. Én nem vagyok harcos és nem tudok ilyesmit megtervezni…te mindenképp a harcban látod a megoldást? *Elgondolkodva kérdezem őt, és sajnálattal látom ahogy felveszi az ingét, kihasználva az alkalmat még elcsenem a látvány utolsó pillanatait, a szépen kidolgozott izmok játékát, mielőtt a felsője teljesen befedné, s csak aztán kapom fel a fejem s nézek a szemeibe, remélve, hogy ezúttal nem kapott rajta a leskelődésen. * -Miattam nem kell abbahagynod a gyakorlást, nem akartalak zavarni. Ha gondolod szívesen magadra hagylak, hogy folytathasd. Talán egy más alkalommal beszélgethetnénk az égiekről. *Megadom a lehetőséget, hogy egymaga maradjon, eredetileg sem terveztem, hogy megállok itt a gyakorlótereknél. Haza indultam, hogy bevackoljam magam a tűzhely mellé a pitével és egy bögre forró teával. *
Kényes témákba kezdünk bele, amely nehezíti a levegőt, és feszültséget generál. Roda először húgáért, majd népéért aggódik, és őszintén szólva én is. A tapasztalataim nem túl jók a quorsákkal kapcsolatban, arra viszont gondolni se mertem, hogy az egyik fontos, szinte vezetői személlyel tettek valamit. Bármit. Nyitott nép vagyunk, az esetek többségében, Roda pedig őszinte is emellé. Ha valami olyasmi történt, amit titokban akar tartani, akkor azt nem mondanám "semmi rossznak". Jó dolgokat nyilván nem tartana zárt ajkak mögött, a rossz, pedig akkor is rossz, ha kicsi. Sokat gondolkodom azon, hogy mi motiválhatja hallgatását, aztán rájövök, hogy talán a nép hevessége az, amely ennyire óvatossá teszi. Az, ahogy magam is reagáltam. Halkan sóhajtok, megértem őt, hiszen magam is dühössé váltam, amikor rájöttem, hogy olyan dolog történt, amely megzavarhatja a perdaiak lelkét. De egy seb, amit nem kezelnek, míg a tüske ott van, nem heged be szépen, sőt, begyulladhat. A fegyverekre térünk, arra, hogy kipróbálom az új dolgokat, mielőtt átadnám őket, ő pedig megjutalmaz egy bókkal, miszerint én lennék Elorak legjobb fegyverkészítője. - Megtisztelsz ezzel a kijelentéssel. - biccentek mélyen, egy mosolyt magamra engedve, aztán elkezdek felöltözni. Neki támasztom a rudat az egyik oszlopnak, és felkapva az inget, magamra veszem. Eközben beszélni kezdek arról, hogy a quorsák ellen az istenek kövei segítenek minket. Mivel nem akarok neki háttal beszélni, mert ennél sokkal jobban tisztelem, visszafordulok, két gombolás közben. Egyelőre még nem nézek fel, csak amikor már az utolsó gomb is a helyén van, akkor nézek rá, ekkor találkozik vele a pillantásom, és hallom szavait az íjászokról. Kérdésére elmerengek. - Nem ismerem annyira a quorsák vezetőit, hogy megtudjam állapítani, a harc szükséges-e, de.. - itt megállok, és halkan sóhajtok. - ...amilyen ellenségesen viselkednek velünk a vadonban, nem csodálkoznék, ha ez a vezetőikig felérne. Én mondjuk a hegyi quorsákkal találkoztam, és habár volt, akiben megbízhatok, a többség ellenséges volt velem. És tudod mi a legrosszabb? Hogy ez egyetlen hegyi quorsa, aki megbízhatónak tűnt, pont azzal kezdte az egészet, hogy az égiek még náluk is ellenségesebbek. Tedd össze a kettőt. - mondom elégedetlenül. Nekem sem tetszik, hogy ilyen ellenséges, és veszélyes "szomszédunk" lett, ahogy Henry fogalmazott... A kabátomért nyúlok, és magamra kapom azt is, mert a hideg, vizes ing nem segít sokat azon, hogy ne fázzak a hideg teremben. Roda fel is hozza, hogy nem akart megzavarni, és hogy folytathatnám. Óhatatlanul is az jut eszembe, hogyan bámult meg, aztán a pironkodása, mikor jeleztem, hogy észrevettem mustrálását. Húzhattam volna még ezt a szálat, mert a zavart pír csak ragyogóbbá tette egyébként is szép arcát, de nem akartam neki kellemetlenséget okozni. Most sem akarom, hogy azt higgye, csak miatta hagyom abba a gyakorlatot. - Ne aggódj, egyébként is lassan befejeztem volna. Amit akartam, kipróbáltam a rúddal kapcsolatban. Találkozni egyébként is találkozhatunk, nem csak a quorsák miatt. - nézem meg először a rúd végét, amelyet a földre vágtam, aztán a nőre pillantok, halvány mosollyal. Gondolkodom, mit mondhatnék, feszegessem-e ma quorsa témát, vagy sem. Talán jobb, ha még átgondolom a szavaim, mielőtt megfogalmazom őket. Csendben fürkészem az arcát gondolataim közben, és végül arra jutok, hogy ráér. Egyelőre beszélhetnénk valami kellemesebbről is. - Haza kísérhetlek? - kérdezem végül, pár szívdobbanásnyi csend után.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Rotemshel égiekhez való hozzáállása elgondolkodtató, bár kissé heves indulatok fűtik, talán lehet ezen finomítani és nem tartom elképzelhetetlennek, hogy később beavassam a történtekbe. Egyelőre azonban hagyom ezt a témát elsüllyedni, hagyom benne is ülepedni…mert érezhető volt, hogy nem nagyon hisz nekem amikor azt mondtam, semmi rossz nem történt, mégis…elfogadta a válaszomat. Rossz érzés kerülget, ahogy kerülgetett amikor Aideennel beszéltem és amikor Eowen is kérdőre vont. Hazudnom kellett, és elhallgatom az igazságot azóta is, milyen kapcsolat fűz ahhoz az égi vezetőhöz, aki mindennek a középpontjában áll. Rotemshel tudása és mindenre kiterjedő figyelme munkája iránt most sokkal jobb téma, és bár elkanyarodunk picit, mégis megmarad ez fő vonalnak.* -Nem csak én állítom, hogy te vagy a legjobb. Nem volt alkalmam kipróbálni a munkáidat, de sok jót hallottam róluk. *Nincs szükségem több fegyverre, mint ami van, de a tőrömet már Cadarban megkaptam, nem Rotemshel készítette, így nincs kézzel fogható tapasztalatom, de a népem őszinte, nem mondaná, hogy tökéletes, amikor nem az. Elmosolyodom azon, ahogy fogadta a dicséretemet, láthatóan jólesett neki, de talán egy kicsit zavarba is jött tőle, pedig nem kellene szerénynek lennie. Korábbi gondolatom miszerint Rotemshel igen sokat tenne azért, hogy az égiek eltűnjenek a földjeinkről, igazolást nyer, s bár egyelőre a nyílt harcban látja a megoldást, azért ha lenne más, hajlana rá. Szavai szerint találkozott már az égiek ellenállóival, ahogy én is, de míg neki nem túl sok jó tapasztalat jutott, úgy én egészen mást mondhatok el. Figyelmesen hallgatom mielőtt összetenném a képet, majd a végén emlékezve Vademberre, mosolyogva bólintok.* -Igaza volt. A hegyiek csak szabadon szeretnének élni, amit az égben maradtak nem engednek. Mindenkit igába akarnak hajtani és azt gyanítom, ez alól mi sem vagyunk kivételek. Nem tárgyaltak érdemben Dann Tierrannal sem, üldöznek bárkit aki nem ért egyet a törvényeikkel. Úgy gondolom, a hegyiek megfelelő szövetségeseink lehetnek, de bárhogy is próbálkozunk, az idegenek egy része itt fog maradni. Az a kérdés, hogy melyik része. Nyílt háború helyett azonban valami mást kell találnunk, a háború csak akkor jöhet szóba, ha már nincs más megoldás. *S én még látok más utat, hosszabb és nehezebb, de egy perdai sosem tér ki. Míg Rotemshel öltözik, elcsípek néhány pillanatot, úgy érzem észrevétlenül és talán a felajánlásom, hogy magára hagyom is ebből a kíváncsiságból ered, azonban ennek véget vet azzal, hogy elhárítja. Az utolsó mondat, amit érzésem szerint befejezetlenül hagy, zavarba ejtően félreérthető, amit tréfával próbálok elütni.* -Tervezed mostanában, hogy többször megsérülsz? *Mert jobbára csak akkor találkoztunk. Egy vágás itt, egy zúzódás ott, egy-két égési sérülés…rosszabb mint egy gyerek, és olykor már úgy is lépett be a Gyógyítók házába, mint aki rossz fát tett a tűzre. Hosszas gondolkodása némi csendet nyújt közénk és én hagyom, hogy döntésre jusson. Nem tudom, hogy végül mosolyom, vagy a várakozás miatt ráncokba gyűrt homlokom látványa adja-e szájába a szavakat. Le sem tagadhatnám, hogy meglepett a kérdése. Meg sem kellett volna kérdeznie, egyszerűen elindulunk és velem tart. Az otthonom nincs messze, eddig sem volt szükségem kísérőre, nem mintha nem venném szívesen. Sőt! Hogy tovább élvezhetem a társaságát, most kifejezetten örömmel tölt el és ez az ami igazán meglepő. Elmosolyodom, és egy pillanatra lehajtom fejem mielőtt újra szemeibe néznék.* -Örülnék neki, köszönöm. Elég veszélyes ilyenkor a sötétben a haladókban járni. *Halkan elnevetem magam, s már fordulok is az ajtó felé, de megvárom, míg mellém csatlakozik, s aztán végignézek rajta. Fellobban bennem a gyógyító aggodalma.* -Nehogy megfázz, nedves az inged. Odakint hideg van és a szél átfúj a kabátodon.
Habár a quorsákról egyelőre eltereljük a témát, na meg Aideenról is, kissé kellemesebb dolgokra koncentrálva a nő munkásságomat dicséri. Kevesen tudják, hogy nem csak fegyvereket, de eszközöket is csinálok, bár nyilvánvalóan többet dicsekednek a perdaiak egy szép tőrrel, mint egy kapával. Megköszönöm a dicséretet, nem akarom, hogy önhittnek higgyen, hogy ismét beszélni kezdek ezekről, de ő az, aki forszírozza a témát, és hitetlenséget látva bennem ismét megerősít. - Pedig igyekszem a legtöbb perdai előtt alkalmatlannak tűnni az életre. - vallom be kis mosollyal. Az, hogy sokan dicsérnek, valóban meglep egyébként. Nem sokat járok a közösségbe, így nem igazán tudom, milyen szóbeszédek szállnak rólam, mindenesetre igyekszem a kétbalkezes 'álcát' fent tartani, mert annál több szabadidőm akad nyersanyagot kutatni, ritka alkalmakkor pihenni. Végül még is visszatérünk kicsit az égiekhez, és elmondom, hogy a tapasztalataim alapján a quorsák egyik csoportja sem túl méltó a bizalmamra. Rodanak biztos több tapasztalata van, a szavaiból tisztán kivehető, hogy többel találkozott már, és úgy hiszem, jobban bele ássa magát ebbe a politikai összetűzésbe, mint kéne. Hol van a Dana és Dann, amikor nekik kéne ezeken az ösvényeken végig járniuk? Miért Elorak Első Gyógyítója az, akit a legjobban érdekel a népe? Fürkészően nézem az arcát, amikor arról beszél, hogy a nyílt összecsapás nem jó ötlet, és hogy szövetséget kell formálnunk az egyikőjükkel, a jobb választás pedig a hegyi quorsák. Halkan sóhajtok. Az egy dolog, hogy ők nem kezdeményeztek tárgyalást a Dannal, de fordítva sem történt? - A hegyiek sem hajlandóak tárgyalni? - kérdezem, mert láthatóan Roda mindent tud arról, ami a vezetőség körében történik. A némaság a quorsáktól egyébként szintúgy intő jel. Lejönnek a városunkba, nézelődnek, ismerkednek, de a vezetőinkkel nem hajlandóak tárgyalni. Ez, azt hiszem inkább felmérése lehet a népünknek, mint beilleszkedés. Aggasztó, aggasztó. Amikor öltözködés közben felhozom, hogy nem csak a quorsák miatt találkozhatnánk, valamiféle zavartságot látok megcsillanni a szemében, és kérdésére egy sanda kis mosoly férkőzik arcomra. - Ha csak így lehet téged megközelíteni... - élcelődöm az orrom alatt somolyogva. Azután kell egy perc, míg elkészülök, és megkérdezem, hogy haza kísérhetem-e, ezzel kipuhatolva, hogy kíváncsi-e egyáltalán a társaságomra. Mosolya engem is mosolyra fakaszt, ahogy a válasza is, miszerint örülne. Arra, hogy a haladók veszélyesek lennének éjszaka, nem csak ő, de magam is nevetek halkan. Elorak nem pont arról híres, hogy a perdaiak egymásnak esnének éjjelente, a sötét kanyarokba. Kezemben a rúddal indulok meg, látom már vár, nem akarom váratni. Amikor elindulunk kifelé, óvó szavaira megint rám tör a mosolygás. - Bírom én a hideget. De ha még is megfáznék, majd megyek hozzád, hogy áldott kezeid alatt gyógyulhassak. - ejtem ki az utolsó néhány szót talán kicsit sokat mondóan, rejtegetve egy mosolyt, miközben végig a reakcióját, arcát lesem. Talán gonoszkodásnak tűnik, de semmi rossz szándék nem vezet ezek alatt a kacérkodások alatt. Igazából puhatolózom, mik a határok, vannak-e egyáltalán.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Nem akartam túldicsérni, csak azt mondtam amit hallottam róla, de úgy tűnik még ez is zavarba hozza. Kíváncsi vagyok mit tenne ha többször jelenne meg a közösségben és hallaná ő is azt amit én, ahogyan a munkáiról beszélnek, mert másról nemigen tudnak. Nincs tudomásom arról, miért kerüli mindenki társaságát, de minden bizonnyal meg van rá az oka. Ez az ok lehet azé is, amit magáról mond, ami nevetésre ösztönöz, ami halk kacajt csal k belőlem. Végül még mindig mosolyogva, hitetlenkedve ingatom a fejem.* -El nem tudom képzelni mi okod van erre. *Ezek szerint nem olyan távolságtartó és perdai kerülő, mint amilyennek mutatja magát, igénye is lehet a társaságra, de csak akkor amikor ő akarja. Nos remélem, most erről van szó, a hangulat pedig nem is hagy kétséget felőle. Később egy kicsit többet is megtudok arról, hogyan vélekedik az égiekről, ebbe a témába, akaratunkon kívül jobban belemerülünk és valahogy így voltam ezzel én is annak idején. Emlékszem mennyire nem szerettem volna róluk tudni, találkozni velük…aztán a sors, vagy Shiennel másképp rendelte. A fürkésző szempár hosszú ideig nyugszik rajtam, most nem jövök tőle zavarba, inkább kellemetlen, mert mindketten tudjuk, hogy amennyit elmondtam, az korántsem elég és nem fedi a teljes igazságot és valóságot. A kérdése arra is rávilágít, hogy a hallottakon kívül többet remél tőlem, de nem kérdőjelezi meg miért foglalkozom ezzel, holott nem az én dolgom. Egyszer talán elmondom, de még magam is szeretnék tisztába jönni néhány dologgal, legfőképpen a hegyi néppel. * -Nem tudom. Van elég bajuk nélkülünk is. Talán nem is remélik, hogy velünk szövetségre léphetnek, hiszen ők is égiek, idegenek, otthonunk elrablói…vagy csupán nem látnak bennünk annyit, ami elég lenne nekik. Az is lehet, hogy tartanak tőlünk, ők nincsenek olyan jól felszerelve, mint a többiek, és bujkálniuk is kell. Elorakba pedig egyre sűrűbben látogatnak el a városiak. Szóval látod, sok oka lehet annak, hogy nem nyitnak felénk. *Azt nem mondom, hogy nekünk kellene feléjük nyitnunk, talán Rotemshel e nélkül is tudja. Lassan eljutunk odáig, hogy többet még én sem fogok tudni mondani róluk, más témából is kifogyunk de valahogy nem akarózik elköszönni, mégis megadom a lehetőséget azzal, hogy felajánlom, magára hagyom ha még tovább szeretne gyakorolni. Örömömre szolgál, hogy ezt a lehetőséget nem használja ki, és a haza kísérésemmel további perceket lophatok. * -Nos, ha többet járnál a közösségbe, több okot is találhatnál, azt hiszem az egészségedre sem lenne olyan ártalmas. *Burkoltan feddem meg újra, de már mosolyogva, mely előhírnöke halk nevetésemnek. Akármilyen sötét is van, hazatalálnék egyedül és bántódásom sem esne, az erre való célzásom csupán tréfa volt, az viszont már nem amit némi aggodalommal ejtek ki, látva, hogy a nedves ingére veszi fel a kabátot. * -Ó, értem. Szóval ezért jársz olyan sűrűn hozzám. *Oldalról mosolyogva nézek fel rá, ahogy indulok is már, és inkább az hoz zavarba, hogy nem tudom mennyire gondolta ezt komolyan és mennyi volt benne a puszta tréfa. Mindazt, amit mostani szavai takarnak, nem vettem észre rajta korábban, de most mintha…szándéka lenne közelebb kerülni hozzám. Nem mondom, hogy nem esik jól és ellene lennék, akkor újabb hazugság terhelné lelkemet, de azt legalább csak magam felé tenném. De felmerül bennem a kérdés, hogy mi változott a legutolsó találkozásunk óta? A hely maga, a váratlan alkalom, a beszélgetésünk keltette hangulat tehet róla? Engem biztosan kizökkentett az eddigi távolságtartásból.* -Nem hiszem, hogy komolyabb bajod lenne, de szívesen főzök neked egy gyógyteát, hogy megelőzzük a bajt.
Bizonytalanul lépem át a gyakorlótér egyik, harcosok által kevéssé őrzött bejáratát, ahol egészen kicsiként többször is belógtunk Nylessával meglesni az edző tanoncokat vagy éppen a fegyvereket. Míg őt a gyakorlók kitartása és különféle harctechnikái nyűgözték le, engem a mesterien megkomponált eszközök - a fény köveivel szívóssá tett kardok, lándzsák vagy szigonyok. Apánk révén nem kaptunk gyakran megrovást az engedetlen viselkedésünkért, ám ő minden alkalommal kioktatott minket a szabályok fontosságáról. Nem egyszer fel is bosszantottam a látszólag közönyös és érdektelen reakciómmal, a bűnbánat teljes hiányával, noha még most is elfog az a különös bizonytalanság és aggodalom, amit a tilosban járásunk feletti feszengésem generált bennem egy idő után.
