- Vigyázok! De köszönöm, hogy aggódsz értem. - Mosolygok rá, nem téve hozzá, hogy nem az elfertőződéstől kell tartanom, hanem a rozsdától. Jó, attól sem, azért ezek az implantátumok nem úgy készülnek, de ettől még Carlisle is szeret ezzel ugratni, meg azzal, hogy nyikorogni fogok. Mindenesetre ezzel sikerül elkerülnöm, hogy egyelőre el kelljen mondani, mi van a kezemmel valójában. Nem is igazán azért, mert hátha mégis kém Jasmine, inkább csak nem húznám most ezzel az időt, mert nem érünk oda időben a Szent tóhoz, mikor pont jók a fények ott. Meg egyébként sem szokásom nagy dobra verni, a Rebelliumban is kevesen tudják. - Örömmel. - Felelek lágy mosollyal a köszönetére, majd kérésének megfelelően fordulok el, hogy át tudjon öltözni. Ez persze nem tartja őt vissza, hogy többször figyelmeztessen, engem meg attól, hogy kicsit ugrassam. Legalábbis akarnám, de ez most nem jött be - nem tudván, hogy azért hátralesett rám, biztos, ami biztos -, viszont a válaszán elmosolyodom. - Tehát most megengedted, hogy rólad fantáziáljak? Hm-hmmm! - Vigyorodom el hümmögésem közepette, mintha csak be akarnám bizonyítani, tényleg nagy a fantáziám, ahogy ő mondja és ki tudja mi jelent már meg lelki szemeim előtt. De bármi is volt az, a perdai ruhába bújt Szöszin is találok mit nézni. Nem sietősen futottam át, de nem is olyan lassan, ám ez is épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy sikeresen zavarba hozzam. Mély pirulását már csak akkor veszem észre, mikor észlelve összefonódó karjait felpillantok rá. Azt már leszűrtem, hogy a férje - ki érti miért - nem részesíti figyelemben, az előzőt meg előbb elveszítette, semmint megszerette volna, de talán ő látta benne a nőt. Mármint... akkor még nagyon fiatalka volt, most számít csak inkább nőnek. Talán a Városban mások is megnézik őt, csak nem veszi észre, itt viszont nincs más, ami figyelmét terelhetné, ketten vagyunk, nem tudja nem észrevenni a felé irányuló figyelmemet, érdeklődésemet, amivel valójában nagyon is tisztában lehet: nem véletlenül kértem, hogy találkozzunk. Mindenesetre szívesen hozom kissé zavarba, de nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, feszengve, netán meg is ijedjen. Bonyolultak a nők, ki tudja, mi hogyan csapódik le bennük, így inkább apró kis tréfával és őszinte bókkal zárom le pillantásomat. Egyébként is lesz alkalmam még lopva nézni csodás íveit az este folyamán. Magam részéről viszont nem zavar, hogy most ő lesz az, aki az eddigieknél ráérősebben néz végig rajtam. - Tetszem? Köszönöm. - Szemtelenkedem kicsit egy szemöldökemeléssel egybekötve. - Kissé fura ez a bő ujj... neked nem? Meg kényelmes? - Emelem meg a karomat, hiszen ez az ing-típus elég bőre szabott, csak a csuklónál szűkül össze és tartja meg gomb. Szöszién ilyen nincs, az végig bővül, nekem agyamra menne, de hát a nők egészen másképp viszonyulnak a ruhákhoz és azok praktikumához, mint egy férfi. Én érthetően utóbbit preferálom és emiatt is jut eszembe, hogy az álcánkat tökéletesíteni kell, de meglepetésemre nem ez ragadja meg a figyelmét, hanem a boga említése. Az meg csak növeli meglepettségemet, hogy neki van bogája. - Lehet a Városban bogát tartani?! - Általában hamar értesülünk az új hírekről Rebelliumban is, de ha hallottam is erről, olyan jelentéktelen információnak tűnt, hogy nem jegyeztem meg. Annyira, hogy teljesen újnak hat most. A kérdésáradaton és azok mögött megbújó rajongásán nem tudok nem elmosolyodni, sem pedig a gyors mimika-változáson. - Nem, enyém nem csipked, de ismerek olyant, amelyik igen, ez akkor gyakori lehet a bogáknál. Az enyém ha úgy érzi, kifogyott belőle a szusz, akkor ott, ahol van, eldől oldalra és magasról leszar...tesz rá, hogy én rajta ülök! Aztán húzhatom ki a lábamat alóla. És a hideget sem szereti, olyankor különösen nehéz indulásra bírnom. - Mesélem neki derűsen az én bogám szeszélyeit, igazi egyéniségként írva le. Ki fogok kapni, ha kiderül az igazság. - Egy perdai egyébként együgyűnek nevezte, így rajta is maradt ez a név: Együgyű. Tiednek mi a neve? És honnan van? Elorakból vetted? - Kérdezem most én, mialatt Szöszi pipereholmit keresgél, az ágyától való távolság miatt úgy érzem, nem a sajátjai közül. Valóban nem egy sminkelős típus, ez most esik le. Azon nem ütközöm meg, hogy másét használja, húgom is rendszeresen rájárt anyánk készletére, June is kipróbált ezt-azt barátnőivel, mikor velük kiruccant kicsit vagy azok voltak nálunk. - Ööö, nem figyeltem meg, hogy télen van-e sáluk, nemhogy kendőjük ilyenkor. Pár vonal elég egyébként, úgy is sötét lesz, szerintem elég, ha csak úgy látszik, mintha lenne valami a nyakunk oldalán. Kicsit ferdén rajzold, ne vízszintesen. Jöhet, művésznő! - Mosolyodom el, miközben oldalra biccentem a fejem és kicsit arrébb húzom oda lógó hosszabb tincseimet, hogy szabad terepe legyen az alkotáshoz. Némi számítással megvárnám, hogy ő lépjen hozzám közel, nem én megyek oda. Ha ez kicsit is hasonlít a sminkeléshez, akkor olyan közel fog hajolni hozzám, ahogy a nők szoktak a tükörhöz. - Milyen élő vászonra alkotni?
*Felnézek rá, a kezét és a kötést nem feledve, és elmosolyodom azon, ahogyan megígéri, hogy vigyáz magára. Mint egy kisfiú aki próbálja anyja túlzó aggódását azzal elsöpörni, hogy azt mondja, amit hallani akart. És igen, aggódom érte és nem csak egy vágás miatt a kezén, annál sokkal nagyobb dolog miatt, de nincs aktualitása remélhetőleg és épp ezért nem is akarom felemlegetni. Komolyan meghatódom amikor az ajándék ruha történetét meghallom, nem tudom mennyire látszik rajtam és amikor megköszönöm, nem is a ruhára gondolok. Mindezek után jön a neheze, átöltözni úgy, hogy közben Vadember ott áll mögöttem és a korábbi ugratásaiból és zavarba ejtő bókjaiból már tudom, hogy elég gyakran lecseréli az úriember álcáját a pimasz szoknyavadászéra. Próbálom a preventív figyelmeztetésekkel elejét venni a leskelődésének, de kissé fordítva sül el az erről kialakult párbeszéd. * -Ha jólesik hát tedd, csak ne mondd ki mire gondoltál. *Ha nem is mondja, mutatja és nem a gondolatait, a fantáziálását, hanem azt amit lát. A már megszokott közönyös pillantás helyett, már egy szimpla bók is zavarba hozna, de nem azt kapom. Nem mondom jólesik, bárkitől jólesne, ám Vadembertől a legegyszerűbb és egyben legőszintébb elismerést kapom, amit még inkább kiemel az előtte elhangzó apró kis tréfa. Tisztában vagyok azzal, hogy hasonló reakciót nem tudok kiváltani belőle, de már csak azért, hogy a saját zavaromat elűzzem, másrészt, mert az elismerés neki is jár, viszonzom. Ahogy gondoltam, magabiztosan fogadja, de a pimaszsága most nem fog rajtam, mosolyogva bólintok a kérdésére és ha már úgy is pír festi az arcom, olyan mindegy mitől.* -Igen, tetszel. *S fel is nevetek, ahogy belefog a perdai viselet kitárgyalásába, kísértetiesen hasonlít a szobatársam kérdéseire, melyeket tükör híján nekem tett fel. Önkéntelenül emelem a karomat és nézem ahogy az egyszerű anyag lágyan omlik alá, különös a szabás és a stílus, s talán a szokatlansága miatt, de nekem tetszik. Amúgy is megakadt a szemem a perdai nők viseletén, amikor nem túl gyakran feltűntek a Városban, de még sosem jutott eszembe, hogy akár egyszer is felvegyek olyan ruhát. Talán mostantól gyakrabban teszem.* -Nekem nem. Tetszik, érdekes de…szép. Hogy kényelmes-e? Most még igen, később kiderül miben akadályoz. *Egyelőre még semmiben, de egy kaland számos akadállyal is jár, főleg ha az ablakon kell kimásznom és ne adja Shiennel, még a kerítésen is át kell verekednem magam. Ezt a gondolatot még a boga megléte sem veti el, hiszen ki tudja hol hagyta, viszont maga a tény, hogy bogaháton utazunk jobban érdekel, mint alibi kopoltyút rajzolni a nyakunkra. * -Nem régóta, de lehet. Természetesen szigorú feltételek mellett. *Mintha a perdaiak Istenei hatottak volna a Város vezetésére, mert nem sokkal azután hozták a rendeletet, hogy megkaptam Csipetkét. Egy ideje ott árválkodott a lugasnál, ahol először találkoztunk Vademberrel. A sok kérdésemre sok választ kapok, és mivel nem ismerem az összes bogát, ráadásul úgy tűnik mind szeszélyes természet, Vadember minden szavát elhiszem, lelkesedésem közepette kerül elő a szobatársam sminkkészletének egy darabja, de még használat nélkül a kezemben ragad.* -Tényleg? És előfordult már, hogy rajta ültél és eldőlt? Elég kínos lehet alászorulni. Az én bogám is szeszélyes, és néha szerintem kinevet. *Főleg az elején volt ilyen érzésem, az a hang amit képes kiadni, olyan mintha nevetne és nem kedvességből. * -Együgyű? Szegény, pedig biztos nem olyan buta. Csipetkének neveztem el, mert állandóan a hajamba csipked, összekócol. Szerencsére még nem tüsszögött le. Tywinnától kaptam ajándékba, amikor elvitt a láphoz, hogy Bwi`ensát gyűjtsünk. Az egy nagyon mókás, aranyos virág, és csak ott él a lápban. Elég kényes, vigyázva kell leszedni, különben ha hozzáérsz, összezárulnak a szirmai. Hasznos növény, de még vizsgálom. *Mosolyogva, lelkesen mesélek, közben szinte oda sem figyelve tekerem ki a vékony tokból a fekete szemceruzát, és forgatom az ujjaim között. S a végén azért eszembe jut az is, miért van a kezemben, a rajzolás helyett felajánlott alternatívát azonban Vadember egyetlen mondattal söpri el. Szóval nem elég a sál, sőt! Nagy sóhajjal bólintok, hogy megértettem, nincs mese, rajzolnom kell néhány vonalat, ezért egészen közel lépek Vademberhez, fel sem tűnik, hogy nem ő közelített meg, igazából nincs jelentősége. Addig minden rendben is van, míg odahajolok a nyakához, szabad kezem két ujjával picit kifeszítem a bőrét, hogy a ceruza alatt ne ráncolódjon, de magcsap az illata. Túlontúl ismerős, és eszembe juttatja a vízesésnél eltöltött időt, a beszélgetésünket, a sok nevetést…a szomorkodást. Úgy tűnik egyik találkozásunk sem felhőtlen, de valahogy eddig túljutottunk a nehézségeken. A mai volt a legkomolyabb és legnehezebb. Remélem nem növekvő lesz a tendencia. Csak egy szívdobbanás erejéig nézek fel rá mielőtt hozzákezdenék, de mikor végül a ceruza vége a bőréhez ér, megremeg a kezem. Ő talán észre sem veszi, de nekem elég feltűnő s, hogy biztosabban fogjam azt a ceruzát, még a nyelvem hegyét is kidugom az ajkaim között a nagy odafigyelésben. * -Nehéz. Ne beszélj. *Hogy nehéz, az nem kifejezés. Legalábbis az ő élő vásznára rajzolni nehéz, és izgalmas, és a szívem majd` kiugrik a helyéről, arról már nem is beszélve, hogy elég egy picit felém fordítania a fejét és még a ceruza sem férne közénk. * -Nem…nem emlékszem…hány vonalat rajzoljak? *Fogalmam sincs mennyi redője van egy perdainak és vajon mindenkinek ugyanannyi van, vagy eltérő számú és ez függ-e attól, hogy férfi vagy nő, gyermek vagy felnőtt? Igazából sosem foglalkoztam ezzel, de most még gondolkodni is nehezemre esik.*
- Hmmm, nem is vagy kíváncsi? - Kérdezek vissza szemtelenül, fülig érő vigyorral, mikor engedélyt kapok a fantáziálásra. Nem mintha a tiltás visszatartott volna, de így hogy felhatalmazást is kaptam, még érdekesebb, valahogy itt nem érvényesül, hogy a tiltott gyümölcs édesebb. Érdekes néhány dolgot kimondani és hallani is, nem csupán sejteni vagy tudni. Ilyen az is, hogy Szöszi pár egyszerű szóba önti, hogy tetszem neki a jól ismert pirulásával körítve. Az egész egyszerűsége, mindenféle cifrázása nélkül olyan természetes és bájos hatást kelt, hogy nem tudok rá mit mondani, pedig helye lenne egy köszönetnek vagy egy normálisan vagy pimaszul előadott viszonzásnak. Nem a zavar teszi ezt, egyszerűen csak jó nézni őt, lényéből fakadó mérgezetlen kedvessége még gyönyörűbbé teszi, kiváltképp mikor mosolyog vagy nevet. A perdai viselet kitárgyalásával is elérem ezt, bár beülnék egy sötét sarokba, ha tudnám, közben miféle párhuzam jutott eszébe. Figyelem a kecses karemelést, ahogy lágyan leomlik a ruha ujja. Nem mert magamat akarom dicsérni a választásért - inkább a perdai asszonyt illeti meg amúgy is, aki ezt ajánlotta látatlanban -, de tényleg nagyon jól áll neki és örülök, hogy neki is tetszik. Remélem hajnalra sem utálja majd meg. - Gondolom! - Szemkörzéssel felelek a szigorú feltételekre, mikor a városi újonnan bevezetett bogatartás kerül szóba. Mi az, amit nem kötnek szigorú feltételekhez? Úgy tűnik, túl sokat voltam ellenállók között, mert mindenben a szabályok korlátozó mivoltát látom már, holott azért a java része az egyén meg a közösség biztonságát hivatott szolgálni. Legalábbis bogatartásban gondolom igen. Hmmm, várom Ravennel a következő találkozót. Biztosan kiakadva meséli majd, hogy a Város kész vadaspark lett, az életét kockáztatva jutott el a kapuig! Nem mintha idekint kevesebb vadállat élne. - Volt már, bár mindkettőnk mentségére legyen mondva, hogy egy része ezeknek úgy sikerült, hogy eső után nagy volt a sár és hát egy túl éles kanyarban kicsúsztunk. De szerencsére a koszt leszámítva semmi bajunk nem lett. - Mesélem tovább jó kedélyűen, majd felvonom a szemöldökeimet a folytatást hallva. - Kinevet? Na azt az enyém nem csinálja, tekintettel van a büszkeségemre. De jófej lehet a tied, ha van humorérzéke. - Én legalábbis bírom, ha valaki nincs ennek híján, és úgy láttam Roda bogája is ilyen volt. De Jasmine sem szűkölködik ebben, felnevetek, mikor a tüsszentést említi. Hogy jutott ez eszébe, mint eshetőség? Ám nem szólok közbe, mosolyogva hallgatom, ahogy megered a nyelve és hosszabban mesél, miközben megközelít azzal a szemceruzával. Csak a szavai végén szólalok meg. - Tywinna egy bogát neked ajándékozott? - Aprót, halkan füttyentek elismerésül, mert ez azért nem semmi. Nem kis érték egy boga és csak úgy kapni egyet... - Egyébként északon találkoztam Tywinnával, leellenőriztem neked, tényleg megbízhatónak tűnik. Nem tudta, hogy ismerlek, de barátnőjeként hivatkozott rád és láthatóan megkedvelt. Ja, és a kutatóállomást kalitkának hívta! Amúgy mitől mókás ez a Bwi'ensa? - Elmesélem röviden Tywinnával való találkozásomat, mármint az elsőt, ami ide kötődik, a másodikat inkább nem említem, bár nehezen tudnám megfogalmazni, arról miért esne nehezemre beszélni arról Szöszinek. Talán mert a barátnője, igen, ez lesz az! Az elsőt is úgy említem, mintha Jasmine kért meg volna rá, hogy káderezzem le a perdai nőt, pedig ez csak önszorgalom volt a részemről. A nyakamhoz hozzáférést biztosítok neki és ahogy közel hajol nekem is eszembe jutnak az előző találkozók, leginkább az ehhez a közelséghez hasonlító helyzetetek: mikor legelőször hátulról átkarolva próbáltam áttapintani őt, van-e nála rejtett fegyver vagy mikor másodjára találkoztunk és ő rámesett, én meg egy puszit adtam a haján keresztül az arcára vagy később apró csókokkal haladtam a nyakától a füle felé és szándékomban állt onnan tovább vándorolni állkapcsa ívén, de közbeszólt az őr. A ceruza megremegését érzem, egyúttal ilyen közelségből lélegzetvételekkor kifújt levegőjét is a nyakamon, a kettő együtt csiklandós hatást kelt, aminek először próbálok ellenállni és csak mosolyom szélesedik, majd megremegve kuncogok, mikor a ceruza fut a bőrömön. De fura érzés! Nem mozdítom a fejemet, mielőtt az ál-kopoltyúm a fülem tövéig szalad, de szemem sarkából pillantok le rá és látom az édesen kidugott nyelvhegyet. Tisztára, mint a húgom, csak Szöszi esetében nehezebben szakad el a tekintet onnan. És nehéz megállni a kísértést, hogy kezem ne mozduljon, hogy karcsú derekára simuljon még közelebb húzva őt, na meg vágyván, hogy ujjai, melyek a bőrt feszítik, tovább vándoroljanak rajtam máshol is érezvén érintését. - Üüüh-üm, üm-üm-ümmm, üm. Mmmm. Üm. - Egy Delgadonak ilyent mondani, hogy ne beszéljen! Persze Jasmine nem tudhatja, legfeljebb most sejti, hogy beszélnék én, de ha már tilos, akkor mosolyogva és hümmögve adom elő, más kérdés, hogy mit fog ebből ő megérteni. - Most akkor mégis beszélhetek? - Kérdezek vissza, holott a válasz helyett négyszer annyit mondok így. Közben gyorsan végiggondoltam az eddigi ismereteimet és bár leltárt nem tartottam soha, vizuálisan mégis rögzült ezek szerint. Az is, mikor tréfából Eowen kopoltyújára fújtam, az is, mikor Roda megrezdülő redőit néztem, míg a víz alatt merült el... Azt hiszem, nemek szerint sem találtam eltérést. - Három. - Adom meg aztán a választ. - És olyan négy ujjnyi szélesek lehetnek egyenként. De ha benégyzetrácsozod, akkor amőbázhatunk rajtam. - Teszem hozzá, noha lehet nem a legjobb ötlet a művésznőt alkotás közben nevettetni, vagy csak a beszéddel mozgatni a vásznát a ceruza alatt.
-Nem! *Túl gyorsan vágtam rá, de a hangom egyáltalán nem lett elutasító. Jobb azt mondani, hogy már így is épp eléggé zavarban vagyok, nem szeretném még a fantáziálásával tetézni. Jut is a végére egy pici halk nevetés, és a fejemet is ingatom, de mivel háttal áll nekem és nem leskelődik, ezt már nem láthatja. Így is marad elég látnivaló amikor elkészülök és megszemléljük egymást. Érdekes és izgalmas, nem csak az ok amiért perdainak öltöztünk, hanem…másnak kiadni magam és ebben partnerre lelni Vademberben. Azt el kell ismernem és meg is teszem fennhangon, hogy jól áll neki az a ruházat, amit magának szerzett s a mosolyával, szemtelen tekintetével együtt, egy kicsit el is felejthetem azt, hogy ki ő és mennyi minden választhat el minket egymástól…ha lebukunk. Túl a zavaromon, azért tetszik, hogy tetszem neki, megmelengeti a bókokhoz nem szokott lelkemet, és néha a beszélgetés közben elkalandozom gondolatban, a szemeit, mosolyát hosszan elnézve. A Város legújabb engedménye nekem is kedvezett, de nem tartom kifejezetten rossznak a csokornyi szabályt amit be kell tartani ahhoz, hogy valaki perdai állatot tartson. Én persze rögtön a legnagyobbal kezdtem, de mentségemre legyen mondva, ajándék volt. * -Kellenek a szabályok, nem lenne jó ha most mindenki hirtelen a kis kedvencével sétálgatna ott ahol éppen kedve tartja. *Még ha kicsi lenne, de egy boga nem éppen arról híres, hogy ölben elfér és arról sem, hogy fegyelmezetten végigtrappol a házak között, és amit Vadember mesél a sajátjáról, nem is tudom elképzelni. Először ijedten felhúzom a szemöldökeimet, de ez csupán ösztönös reakció arra, hogy vadember a bogája alá került, de a továbbiak nevetést csalnak ki belőlem. Szerencsére velem még nem történt ilyen, de nem is vagyok olyan vakmerő és száguldozó, mint amilyen Vadember. * -Kicsit több is mint kellene. *Húzom el ajkaimat Csipetke humorérzékének említésére, előttem van ahogy felém fordul és rám néz, és szinte hallom a hangját is, ami leginkább nevetésre emlékeztet. Mielőtt azonban a ceruzát a nyakára tenném, felnézek rá. Láthatóan meglepődött azon, hogy ajándékba kaptam Csipetkét, de Tywinna neve sem ismeretlen előtte, és néhány pillanat alatt sok információval leszek gazdagabb. Nem is tudom melyikre reagáljak előbb, a mosolyom szinte már állandó és ha csak a perdai lányra gondolok, szélesebbre is szalad. Kissé bohókás és fura, de nagyon kedves és közvetlen. Nem lep meg, hogy barátnőjeként emlegetett, a döbbeneten már túl vagyok. * -Milyen kicsi ez a Perda. Tywinna aranyos lány, néha nehéz követni, de talán a nyelvi nehézségek miatt, de sokat tanultam tőle….igen, a kalitkát nekem is említette. *Egy pillanatra elgondolkodom ezen, mert valójában nem csak a kutatóállomáson éreztem magam mostanában rabnak, mint egy madár a kalitkában, ahogyan régen az emberek tették a madarakkal. Mióta Vadembert ismerem, folyton a falakon kívülre vágyom. * -A Bwi`ensa nagyon apró, közelről úgy néz ki mint egy kis állatka, sok apró tüskével, de ha a leveleihez érsz, azonnal összezáródik. Félénkének is hívják. Rendkívül erős gyulladáscsökkentő hatása van. *A végén nem véletlenül tettem hozzá a virág hasznos hatását, talán az ellenállók is tudnák használni, és Callumot is kihagytam a történetből, hogy egyáltalán honnan is tudok erről a kis virágról. Most amiatt ami korábban a rossz hangulatot keltette, ha nem lett volna, akkor meg azért. Nem akartam, hogy Vadember többet lásson bele a Callumhoz fűződő kapcsolatomba, mint amennyi valójában…és nem a pletykákra gondolok. Mindezen azonban túl vagyunk és örülök, hogy tisztáztuk, hogy nincs közöttünk ellentét sem félreértés. Hozzá is látok ahhoz, hogy tökéletesítsem az álcánkat, de be kell vallanom, hogy igen nehéz és nem csak azért, mert vadember folyton mozog vagy beszél, hanem az emlékek miatt is. Igencsak szívdobogtató ez a közelség, és nem könnyíti meg a dolgom. Mintha szándékosan próbálna…persze, szándékosan teszi, hogy is gondolhattam másra? Pillanatokra nézek fel rá anélkül, hogy a nyelvemet visszadugnám a helyére, csak a hümmögést próbálom beazonosítani, hogy most beszél és mondani akar valamit, vagy megint szórakozik velem. A kérdésem jogos, egyfelől pedig csak magamnak szántam, hangosan gondolkodtam, de nem annak tűnt. * -Nem beszélhetsz. *Vágom rá azonnal de már mosolyodom is el újra. Tényleg olyan mint egy gyerek aki nem tud megülni a fenekén és képtelen csendben maradni. Hogy végezte el az akadémiát? A válaszra bólintok, magam is háromra emlékeztem de nem voltam biztos benne. Kissé hátrahajolok, hogy messzebbről is szemügyre vegyem a művem, és már tényleg méregetni kezdeném az ujjaimmal, hogy minél tökéletesebb legyen, amikor Vadember bedobja az amőbás megjegyzését. Hangosan felkacagok rajta, csiklandozza a torkomat a nevetés és szabad kezemmel meglököm a vállát. * -Bolond vagy! Tényleg méregetni kezdtem….maradj nyugton és ne beszélj, mert soha nem indulunk el, ha folyton abba kell hagynom mert nevetek. *Pedig még van mit rajta javítani, túl kontúros a vonal, túl sötét és túl…szabályos. Ujjammal nekiállok, hogy picit elmaszatoljam, árnyékoljam, hogy élethűbb hatást keltsen. A bőre forró és érzem az alatta lüktető eret, mely mintha felerősítené az illatát. Jól emlékszem rá, a vízesésnél mélyen magamba szívtam, hogy soha ne feledjem el. Most annyiban más, hogy nem keveredik a vízesés vizének illatával, nem friss és hűvös, hanem napmeleg és bársonyos tőle. Legszívesebben odabújnék….helyette felkapom a fejem és késznek nyilvánítom a művemet. A ceruzát pedig felé nyújtom.* -Csak húzz három vonalat. Neked kell, mert nincs tükör és nem látom magamnak. *Biztatóan mosolygok rá, jóllehet ez nem fog segíteni rajta és a kézügyességén sem, de majd csak lesz valamilyen.*
- Pedig... - De csak eddig mondom mosolyogva, s meghagyom az ő fantáziájának, miként szerepelhet az én fantáziámban. Azzal csak egyetérteni tudnék, hogy izgalmas másnak kiadni magunkat, én gyakran nagyapám keresztnevét használom az igazi helyett, vagy mióta Szöszit ismerem a tőle kapott becenevet. Ám perdainak öltözni számomra is új, akárcsak a viselet maga, pedig a férfiaké lényegesen egyszerűbb darabok, mint a nőké. Szerencsére! - Jó, ezt elismerem. Na és ha visszajutnék a Városba, akkor lehet egy bébi-erratorom vagy egy pici titherem? - Vigyorodom el, mert érzésem szerint ez a top tizes tiltólista előkelő helyein lehet. Előbbi veszélyessége miatt, utóbbi meg ha megnő, igencsak kártékony lehet a falakra, már csak a méretei és ebből adódó nagyobb féktávja miatt is. - Állítólag idővel a boga és a gazdája egymáshoz idomul, hasonlítanak majd. Kíváncsi leszek, hogy Csipetke komolyodik meg vagy te kezdesz el csipkelődni? - Húzom fel szemöldökeimet játékosan, a kinevetést már nem is említve meg. Neeem, kizárt, biztosan a bogának fog benőni a feje lágya, s ebbéli meggyőződésem az arcomra van írva. Tywinnánál viszont jobban ügyelek a vonásaimra. - Igen, nyelvi meg kulturális különbségek. - Bólogatok aprókat a Tywinna témára, mielőtt Szöszi a nyakamra rajzolná a kamu-kopoltyúkat. Hát az biztos, hogy Tywinna közvetlen, de hogy lány lenne, azt erősen kétlem. Legalábbis nehéz arra ezt a szót alkalmazni, akinek a formás mellét volt szerencsém már fogni. De minthogy ők ketten barátnők, én mélyen hallgatok, meg arról is, milyen kulturális különbségek bukkantak fel közöttünk hidegzuhanyként érve a Tűzvölgy peremén. Inkább figyelek arra a növényre, ami állatkának néz ki, s már itt magasra ugró szemöldökeim jelzik, hogy hirtelen el se tudom képzelni, milyen az a növény, ami állatnak tűnik. Talán magas gyökereken áll, mintha lábai lennének? Olyan mintha szemei lennének? - Akkor nem lehet egyszerű begyűjteni. S életben marad, ha leszeded onnan, ahova odanőtt? Apropó, ez virágszedésnek minősül vagy ez is az a gyökeres-földlabdás cucc? - Korábbi témánk miatt muszáj volt rákérdeznem, ez a széles mosolyomból is látszik. A hallottakat megjegyzem, láthatóan figyelek Jasmine szavaira s nem csak azért, hogy a társalgást így fenntartsuk, érdekel is, amiket mond. A Bwi'ensát ennyiből még nem ismerném fel, de ha jól alakul annyira az este, hogy újra találkozzunk, miért ne lehetne egyszer a mocsárban? Az nem jut eszembe, hogy megkérdezzem, honnan tud erről a növényről. Valahogy adja magát, hogy Tywinnától, így nem is érzem úgy, hogy rá kéne kérdeznem, nem érzem, hogy valamit elhallgatnak előlem. Ilyenhez kevésbé van olyan kifinomult szimatom, mint húgomnak, ehhez jobban kellene ismernem Szöszit. - Hmpf... - Szusszantok-hümmentek csak álbosszúsan arra, hogy nem beszélhetek, de ez legalább jelentett is valamit, mert korábbi mümmögésem csak random volt egymás után pakolva, semmi közlendőm nem volt, de megérte így is elnézve Szöszi mosolyát.. meg azt az édesen kidugott nyelvet. Lenne ötletem, de az életben nem indulnánk el akkor. Hagyom hát kicsit dolgozni, mielőtt kérdezne és megbeszélnénk az ideális kopoltyú-számot, na meg egyéb paramétereit és bedobom az amőbás ötletemet. Az én mosolyom is csak szélesebbre szalad, mikor nevetését meghallom és finom lökésére alig valamit mozdul a vállam. - Ó, azt már perdaitól is hallottam, hogy bolond egy égi vagyok. Tényleg lehet benne valami! - Láthatóan kicsit sem bánt a dolog, mi több, olybá tűnhet, hogy bolondságomat büszkén vállalom. Kicsit jófiú is leszek és szót fogadok, míg készül a műalkotás a nyakam két oldalán, s egészen addig is bírom, míg el nem kezd ott valamit maszatolni. Az első pár érintés még nem is gyanús, s egyébként is jobban élvezem annál, pláne hogy felé sandítva látom mennyire belemerült a munkába - én bezzeg azt hittem csak húzunk három vonalat és kész is, tíz másodperc lesz kettőnkre összesen! -, de amikor következetes végighaladást meg már-már hunyorogva előadott méregetést vélek felfedezni rajta, ott azért már nem tudom megállni szó nélkül. - Ha elrontottad, tedd nyugodtan zárójelbe! - Jegyzem meg mosolyogva, s lehet sosem tudom meg, hogy erre vagy másra kapta fel úgy a fejét. Szavaira viszont felvonom a szemöldökeimet, nem mintha ellenemre lenne a feladat és az abból adódó közelség megtartása. - Két nő egy szobában és egyiknél sincs tükör? Ez a valóság vagy valami párhuzamos univerzumba kerültem? - Cukkolom kicsit, miközben átveszem a ceruzát oda sem pillantva, így döntse el, hogy direkt vagy véletlen volt, hogy ujjaim előbb találtak rá az ő ujjaira, s onnan simítva csúsztak fel a szemceruzára átvéve azt. Pimasz mosolyú pillantásom sem sokat segít, éppúgy szólhat az előtte elhangzottaknak vagy ennek, vagy pedig annak előfutára, ami a ceruza átvétele után jön. - Hm, hova is kell rajzolni? Ide... vagy ide... Jó-jó, megtaláltam, ide! - Teszek úgy eleinte, mint aki nem ismeri a nyakat, s a ceruzát fogva mutatóujjam külső felével simítom meg érzékien az arcán le az álla ívéhez, hogy onnan szinte lejjebb esve a kulcscsonttól induljak meg ugyanígy addig, míg a felsője kivágása engedi. Sajnos nem elég mélyen dekoltáltat darabot választottam - sejtvén, hogy nem vette volna fel -, de lehet már ennél is előbb felháborodásba ütközöm - pedig pillantásom nem követte, csak a szemeit néztem "láthatatlan" felfedezésem alatt - és így megtalálom kicsit sem bűnbánó mosollyal kísérve a nyaka oldalát, ahova rajzolnom kell. Fordítom is úgy a kezem, hogy rajzoljak, bár digitális tollakhoz vagyok szokva - már amikor egyáltalán szükségem volt arra -, mégis valamiért úgy érzem, hogy ezt simán felfickálom pár laza mozdulattal. Aha. Már az első húzásnál rájövök, hogy ez a szemceruza nem siklik úgy a bőrön - legyen bármilyen selymes is Szöszinek -, mint a digitális tollak a kijelzőkön és nem lehet úgy odanyomni, mint a krétát a szobám falára. Apró hümmentéssel konstatálom, s a bőr finom feszítése kimegy a fejemből, de balom így is Jasmine nyakára talál a másik oldalon, aranyszín tincsei alá bújva. Nem mintha azzal lett volna a gond, hogy mocorogna vagy mert ellen kell tartani, mert annyira rányomom a ceruzát. Épp ellenkezőleg, nagyon is finom vagyok, talán lehet ezért sem akar úgy sikerülni, ahogy én azt elképzeltem, hogy csak úgy felfirkantom. - Most komolyan! Ti nők hogy a bánatba tudjátok ezzel követni a szemetek vonalát?! - Fakad ki belőlem egy kis morgás, amiért ez az egyszerű női holmi is így ki tud fogni rajtam. Valamivel magasabb vagyok Szöszinél és a figyelem miatt közelebb hajolok a nyakához, de még így is láthatja és el tud szórakozni Szöszi változatos mimikáimon, melyekből a leggyakoribb egy féloldalas szájelhúzás és egyben kifejezi, hogyan is haladok. Ha időközben kiderült a maszatolás értelme, akkor megpróbálom ezzel menteni a menthetőt, ne legyen olyan éles vonala az ügyetlenségemnek, igyekezvén nem arra gondolni, mennyire szívesen simítanék rajta végig, vagy csak futnának fel ujjaim a szőke hajzuhatagba hátul. Én is érzem az illatát és ez az arcához közelebb lehajtott fejem kevéssé tesz jót a koncentrációmnak próbálván nem odapillantani a szemeibe. Magam sem tudom, hogy melyik koncentrálás miatt, de olykor-olykor alsó ajkamat egy-egy röpke pillanatra beharapom. Akkor távolodok csak el, mikor jobbra-balra ingatva a fejemet megnézem a két oldal szimmetriáját és közben megint szám beharapva vonom össze a szemöldökeimet, mielőtt felpillantanék Szöszire. - Nos, nemcsak a legszebb perdai nő, de a leggirbe-gurgább kopoltyújú perdai címét is elviheted ma! - Széles mosolyba rejtett kínos mosoly, majd gyors tématerelés. - Akkor? Indulhatunk? Menjünk-menjünk!
*Nagyot sóhajtok arra, hogy „pedig” és már várom, hogy csakazértis elmondja mire gondolt, milyennek képzelt el, de megkönnyebbülök amikor a szó után csak a csend marad. Sikerül is viszonylag hamar átöltöznöm, belebújnom egy perdai „bőrébe”, ami nem kis csodálattal tölt el. Persze később majd kiderül mennyire praktikus a bő ujj. * -Amilyen merész humorod van, még ki is nézem belőled, hogy kipróbálod. *Fejemet ingatom az ötletére, amivel máris a szabályok megkerülésén jár az esze. Én nem örülnék egy bébi thiternek, még akkor sem, ha picike, de tekintve a kifejlett példányok nagyságát, a baba thiter sem lehet sokkal kisebb. A boga is csak azért került fel a listára, mert békés állat és hasznos is, és a katonák érdeklődéséből azt gondolom, hogy nemsokára lesz egy bogás hadosztály is, vagy tized, század….szerencse, hogy nem kellett katonáskodnom, fikarcnyi érzékem sincs hozzá. A bogák személyiségénél kicsit elidőzünk, mindkettőnknek vannak tapasztalatai, és mindegyik kivétel nélkül – utólag – elég mókás. * -Csipetke meg lesz nevelve. Már egészen jól haladok, csak szigorúan kell rá nézni és határozott hangon szólni hozzá. Lehet, egyszer veled is kipróbálom. *Ahogy erről mesélek önkéntelenül is kihúzom magam, Tywinna szavai kavarognak a fejemben…jellemzően nem csak az, hogy a bogával szemben nekem kell lennem a főnöknek, hanem az is eszembe jut, amit a férfiakkal kapcsolatban mondott. Szerencse, hogy Vadember társaságában szinte egyfolytában pír festi az arcomat, így ez most már talán fel sem tűnik neki, nekem is csak leheletnyit az, hogy gyorsan helyesel azokra a felvetésekre, melyeket a két nép közötti nehézségeknek tulajdonítok. S mesélek tovább arról, milyen kalandokra csábított a perdai lány, aki nem mellesleg füvész, vagyis a mi botanikusaink perdai megfelelője. Nem csak a kis mókás virágról tanultam tőle sokat, hanem azt is, hogyan kell a mocsárban biztonságosan közlekedni. Azt persze nem állítom, hogy egyedül is vállalkoznék egy ilyen mocsár járó kalandra, de általa magabiztosabb lettem. Ami sajnos a férfiak terén nem mutatkozik meg. Elkezdem rajzolni a vonalakat Vadember nyakára és máris visszaköszön az iménti gondolatom, s még ő sem kímél. Gyanútlanul mesélem, milyen körülményes begyűjteni…és a kérdésére elakad a lélegzetem is. Érzem ahogy a melegség elkezd felkúszni a nyakamon az arcomba, nem csoda ha a kezem is remeg. Mindig képes zavarba hozni.* -A mocsárban nincs föld. Mármint szilárd nem nagyon. *Határozottságom abban merül ki, hogy határozottan kikerülöm annak szükségét, hogy ki kelljen mondanom az igazságot. Igen, szedésnek minősül, ráadásul külön eszköz van arra, hogy levágjuk a virágot anélkül, hogy a kezünkkel hozzáérnénk. Ez pedig még el is terelheti a figyelmét arról, hogy a virágról való tudomásom eredetét is elhallgatom. Nem véletlenül. Callum neve nem igazán kívánatos Vadember füleinek, épp csak sikerült kimagyaráznom magam, nem kellene azzal tetéznem halványuló gyanúját, hogy elmondom, Callum kifejezetten nekem fotózta le a virágot, miközben félholtan próbált kiszabadulni a mocsárból. Gyorsan rá is vágom hát a pimasz kérdésére, hogy nem beszélhet, addig sem kérdezget. Így azért gyorsabban alakulnak a perdai kopoltyúk vonalai, és a vége felé még fel is nevetek a viccére. Jobb ha Vadember önmagát adja, az mókás, mindig megnevettet…ne is kérdezzen inkább. * -Ó, nem is kicsi. *Vágok vissza rögtön a tőle tanult pimaszsággal, nevetve és lelkesen nekiállok az éles kontúrú vonalakat elmaszatolni. Azt hiszem nem jól tette, hogy ezt rám bízta, mert ha alkotni kell, ugyanolyan maximalista vagyok, mint a munkámban. Nekem nem elég három vonal, nekem kellenek az árnyékok is, é ez több időbe telik. Nem különben, hogy bőrének érintése annyira finom, hogy belefeledkezem és a hangjára eszmélek fel. A korábbi derű vonalán maradva kuncogok a zárójelez poénon, bár beletelik néhány lélegzetvételnyi időbe, míg feldolgozom.* -A perdaiak nyakán nincs zárójel. *Még egy fintort is vágok hozzá nyelv nyújtogatás helyett, majd a kezébe nyomva a ceruzát, feladatot adok neki. Arra gondolok, hogy ez lefoglalja majd egy kicsit…és nem arra, hogy a saját csapdámba esek. * -Én kirándulni jöttem, nem bálba. Christine meg magával vitte a kézitükrét. *Nagy volt a csalódása amikor a szobába lépve nem talált nagy tükröt, a kicsiben meg nem láthatta magát tetőtől-talpig. *Kielégítőnek tartom a magyarázatot és kissé elfordítom a fejemet, hogy a nyakamhoz férhessen…és aztán elsüllyedek a saját zavaromban. Először azon, ahogy az ujjai minden bizonnyal szándékosan, előbb a kezemen siklanak végig mielőtt elvenné a ceruzát, ezek után úgy tesz mintha nem lenne tisztában az emberi anatómiában. Arcomhoz ér, hihetetlenül finoman simít végig egészen állam ívéig, s már itt kapkodom a levegőt…próbálom palástolni, hogy mennyire és nem is merek felé fordulni, ránézni, látni a szemeit, melyek most minden bizonnyal hamiskásan és vidáman húzódnak csíkká, ezzel is növelve nevetőráncainak számát. Nem számítok ennél többre…óriási tévedés a részemről, mert a neheze csak ezután következik. Kulcscsontomon érzem ujjai érintését, forró és lágy, egyszerre kellemes és szívdobogtató…és lassan kúszik lefelé.* -A nyakam…feljebb van. *S csak most fordítom felé a fejemet picit, hogy a szemeibe nézzek, azokba a szemekbe melyeknek bolondítóan kínzó fürkészését magamon érzem. S bár rászóltam, magamban vágyom arra, hogy ne fogadjon szót. Én vagyok bolond, hogy ilyeneket képzelek….mert szót fogad. Legalábbis a mosolyából és mozdulatából ítélve, nekilát végre a vonalak rajzolásához, de ez sem olyan egyszerű. Érzem ahogy a kezdeti határozottságát a bizonytalanság váltja fel, bal keze a nyakam másik oldalára simul, kissé hűvösebb az érintése mint jobbjának, de úgy gondolom, hogy csak azért érzem így, mert az a keze teljesen rám simul. Nem értem miért olyan nehéz és körülményes, de nem szólok egy szót sem, mert hangom is megremegne a kezem után. Az illata megint egészen közel merészkedik hozzám, ajkaim kiszáradnak és már szinte égnek mikor ráveszem magam, hogy nyelvemmel megnedvesítsem. Elégedetlenkedő szavai szakítják félbe az óvatos műveletet. * -Benne van a génjeinkben. *Mintha tudnám hogyan csinálom. Egy nő sem úgy szüleik, hogy profi benne, meg kell tanulni. A férfiakat senki nem tanítja meg arra, hogyan árnyékolják a szemeiket. Felnézek rá s picit elhúzódom, hogy arra kényszerítsem, emelje fel a bőrömről a ceruzát, majd jobb kezemmel hátulról nyúlok előre nyakam bal oldalán s ujjammal feszítem ki a rajzolni kívánt bőröm. Így azonban csak még több részletet fedek fel a nyakamból, még közelebb kerülök hozzá, még kevesebb levegő jut a tüdőmbe. S felmerül bennem a kínzó gondolat, hogy még csak a rajzolásnál tartunk, ha Vadember is elkezd maszatolni, nekem végem. Zavaromon az sem segít, hogy látom az összes férfi fintort az arcán, amivel feszülten próbál koncentrálni. Még ez sem tölt el derűvel, legalábbis nem tudok most felhőtlenül nevetni, pedig őt elnézve, mindketten „szenvedünk”. Kétszer. Amikor elkészül, és eltávolodik, szinte kihűl a körülöttem lévő levegő, elillan az illata…de a tekintete és ajkán a saját harapása csillogó nyomának látványa ismét kiszárítja a számat, s mikor újra megnedvesítem, az időzítés olyan hatást kelt, mintha széles mosolya keltette volna fel a hirtelen rám törő étvágyamat. Mentőövként dobja be kettőnk közé idétlen, de kedves bókját, ami legalább egy kicsit elűzi a zavaromat. Halkan felnevetek, de már mennék is, hogy itt hagyjam a perdai szobában mindkettőnk kínos zavarát.* -Menjük! *Szinte egyszerre ejtjük ki a felszabadító szót, de a következő pillanatban már bánom, hogy nem maradunk. A férfiak mindig arról panaszkodnak, hogy nem értik a nőket. Én magamat sem értem, együtt tudok érezni velük. *
Vigyorgok azon, hogy kinézi belőlem, hogy kapásból tiltott vadállat tartásán gondolkodnék, ha a Városban élnék. Aztán ki tudja. Lehet ha még mindig ott élnék és végezném logisztikai munkámat, nem adódott volna lehetőségem a vadont járni, ennyit főleg nem, jóval kevesebb tapasztalatom lenne és a vadállatokhoz való hozzáállásom és hozzáértésem is más alapokon nyugodna. Ezt már sosem tudjuk meg, de egyelőre nem is kell még azon gondolkoznom, hogy újra a Városban élve milyen háziállatkát is szeressek magamnak. Bogám szerintem nem lenne, talán pont azért, amit Szöszinek is mondok: hasonlítani kezdenek a gazdájukra személyiségben. Egyrészt bolond egy boga lenne, másrészt kizabálna a kreditvagyonomból, s akkor még örülhetek, hogy inni nem szeret. Mosolyogva hallgatom, hogy Csipetkére milyen sors vár, s magam előtt látom azt a szigorú nézést. Lehet az a boga rám hasonlít, hogy elolvad Szöszi durcás-morcos szigorától, mikor nem is tudja, de ajkait úgy préseli össze, hogy egy picikét csücsörít is vele. Nem hiába szeretem annyira bosszantani! Hanem mikor bedobja, hogy engem is úgy nevelne, mint egy bogát és ahogy ehhez kihúzza magát határozottnak és nagyobbnak mutatva magát, mint amilyen, magasabbra ugranak szemöldökeim és szám már széles mosolyba is fut. Visszanyelem, amit mondanék rá kapásból, mert érzésem szerint ez már túl kaján dolog lenne Szöszinek. - Ahj, de magas labda! Ne, ne is kérdezd! Mindenesetre próbáld ki egyszer rajtam, addig én is csipkelődöm, mint Csipetke. - Finomítok gondolataimon, mondhatni Szöszi-kompatibilissé teszem, mert ha kimondanám, lehet nem tudnám rávenni, hogy öltözzön át a perdai ruhába. Jobb ez így, mert a ruha mesésen áll rajta és a teljes álcához már csak egy apróság hiányzik, amit el is kezd felrajzolni rám, mialatt a mocsári kis növénykéről beszélünk. Az egész sztoriban egy valami ragadja meg a figyelmemet, s nem az, hogy honnan tud róla. Gondolom Tywinnától, én is tudom, hogy füvész, tök logikus, hogy ő mutatta. Hanem az, hogy miként vették magukhoz a növényt! - Virágtépőőő! - Lehelem halkan a szót nem kevés kárörvendéssel és diadalmas érzéssel a hangomban, hamar meg is kapom, hogy inkább maradjak csendben. Többé-kevésbé ennek eleget is teszek, de széles mosolyom sokáig ott marad a képemen. Egyébként igaza van, a mocsárban tényleg kevés a szilárd talaj, magam is tapasztaltam és így találkoztam a perdai gyógyítóval, aki bolond éginek nevezett. Most meg Jasmine teszi ezt, de nem töri le a jó kedvemet, főleg mert nem régen még azt mondta, hogy tetszem neki. Nyilvánvalóan minden bolondságommal együtt, mert ezt a tulajdonságomat nem szoktam rejtegetni, szemben a hibás karommal. A zárójelre adott válaszán szusszantva kuncogok, főleg mert elképzeltem, hogy néznének ki szegény perdaiak zárójellel a nyakukon! De sokat ezen nem gondolkodom, mert helyette rajzolási feladatot kapok. - Pedig egy tükör hasznos kiránduláskor is. - Ha emlékszik, egy olyan csillogásával hívtam fel magamra a figyelmét legutóbb a vízesésnél is. Márpedig elmondhatjuk, én sem bálba mentem vagy onnan jöttem. Ehhez képest most nincs nálam. A ceruzát mindenesetre átveszem egy simítás kíséretében, de ennyivel nem érem be, mert játékba kezdek, s arcán simítok végig nyakát keresve, élvezvén ujjam alatt selymes és forró bőrét, s ha levegőért való kapkodása itt még nem is feltűnő, akkor már érezhető ujjam alatt, mikor arcáról a kulcscsonthoz térek át és indulok felfelé helyett lefelé a mellkas irányába. Érezni, ahogy pihegve apró levegőket vesz és időben szól rám útba igazítást adva, mert szemeit, majd ajkát nézve a rajzolás helyett egészen más gondolataim kezdtek lenni és ennek nyoma ott van a szememben is, mikor tekintetünk találkozik, ahogy felém fordul. Úgy vélem, az övében is ezt látom, de húzom még a játékot, mert annyira édes ez az évődés, az érintéseimre, pillantásomra, olykor szavaimra adott reakciója. Jó érzés, hogy ilyeneket ki tudok váltani belőle és közben hagyom, hogy rám is hatással legyen mindez, illata, bőre finom érintése, nyakának kecses íve, amire próbálom a kopoltyúkat felrajzolni, vagy hajnalig sem indulunk el. - Áh! Az mindent megmagyaráz. - Nyilván nem a génekben van, de olyan régóta művelik ezt a nők, hogy akár már be is épülhetett oda. Ha van is tanulási folyamat, az gyors lehet, mert bénázást szinte csak gyerekeknél láttam, mikor húgom rászabadult először anyánk sminkcuccára, vagy a lányaim June készletéből lovasítottak meg párat és egymást pingálták ki. Díjnyertes fotó lett belőle. Rajtam viszont nem segít, génjeimben sincs és ennyi kevés is, hogy elsajátítsam, meglehet a kézügyességem sem erre termett, pedig nem is bal kézzel rajzolok és még Szöszi is segít a bőrét feszesítve picit és fejét jobban oldalra biccentve, mintha egy vámpírnak kínálná fel önként harapásra a nyakát. Kedvem is lenne hozzá, harapni is, meg csókokkal fejezni be a kopoltyúk vonalát. Bal kezem egy pillanatra meg is remeg arca túloldalán, de erőt veszek magamon és nem húzom őt közelebb, hogy áthidaljam ezt a kis távolságot. Nem tudom, hogy kém kérdésben húgomnak igaza volt-e, de be kell látnom, hogy egy valamiben biztosan: tényleg tetszik a csaj. A kissé avantgárd műalkotás elkészül, igazából ballal is rajzolhattam volna, sokkal girbe-gurbább nem lett volna, de a félhomályban ez is elég lesz, sötétben meg pláne. Az indulásra egyszerre mondjuk ki a varázsszót, s visszadva a ceruzát vagy letéve annak a bizonyos Christine-nek az asztalkájára az ablakhoz lépjek újra. A függönyt elhúzva újra fény költözik be a szobába, s már indulnék is, mikor visszafordulok Szöszi felé. - Szobatársad vajon hajnalig ellesz? Vagy eligazgassuk az ágyadat, mintha benne feküdnél? - A részletekben az ördög, több magyarázkodással jár, ha a szobatárs arra ér vissza, hogy üres a szoba, de ha feleslegesnek ítéli ezt Szöszi, akkor hagyom. Ha nem, akkor párnát és levett ruháit úgy púpozzuk fel gyorsan, hogy a takarót ráterítve úgy hasson, mintha annyira bebújt volna, hogy feje búbját se akarja a takaró alól kidugni reggelig. Így vagy úgy, de batyumat felkapva végül az ablakhoz lépünk, kinyitom és óvatosan kikukucskálok, s minthogy szerencsénkre sehol senki, hát olyan ruganyosan, ahogy bejutottam, úgy is jutok ki, majd visszafordulok. - Jöhetsz! Gyere, segítek! - Nem tudom, mennyire fog Szöszinek menni, de mindenesetre vállamban meg tud kapaszkodni s akkor derekánál fogva segítek neki kijutni a szobából a virágokon át, vagy pedig ha úgy látja jónak, akkor kezemet nyújtom neki, hogy abban kapaszkodjon meg. Hátha most jobban elfogadja a segítséget, mint a vízesésnél legutóbb, de ha nem, az sem gond. Akkor csak figyelem, s ha esne, igyekszem elkapni, nem kell horzsolt térddel vagy könyökkel kezdeni a kirándulás első három méterét már. Kijutása után az ablakszárnyakat visszahúzom úgy, hogy alig valami kis pici rés legyen, hogy hajnalban vissza tudjon jutni, kintről amúgy se tudnánk bezárni. Praktikusak ezek a perdai ablakok, a ki- és becsempészés sokkal könnyebb rajtuk, mint az elektronikus vezérlésű városiaknál. - Az északi kapu nincs messze, azon túl rejtettem el a bokrokban Együgyűt. Ha jön valaki szembe meg majd a kapunál ne beszéljünk, szerintem az le tudna buktatni minket. - Hallottam, hogy ő is törten beszéli még a perdai nyelvet, enyém se sokkal különb, egyedül a köszönésem tisztességes kiejtésű, s így hiába minden álca. Egyébként meg karomat ajánlom fel neki, hogy hitelesen hozzuk az andalgó párocskát, még ha a kapuhoz vezető haladóig andalgásnál gyorsabban is haladunk. Nem rohanunk, de talán a tilosban járás izgalma teszi, hogy önkéntelenül is jobban szedjük a lábainkat, hogy mint titkos összeesküvők kijussunk a falakon túlra. Addig is élvezzük, hogy kíséret nélkül gyönyörködhetünk a lassan alkonyi fényekbe boruló perdai városban s egymásra pillantva össze-összemosolygunk... - Mennyire szoktál gyorsan menni Csipetkével? - Kérdezem halkan, mikor épp nincs senki a környékünkön. Nem ok nélkül kérdezem, de majd megtudja...
*Tywinna nem figyelmeztetett arra, hogy a férfiak milyen formán szeretik a határozott nőket. Vadembert pedig még nem ismerem annyira, hogy tudjam, mit nem szabad mondani neki amiért két kézzel kap, és most sem szalasztja el az alkalmat. Csak tudnám miért szeret bosszantani és zavarba hozni annyira…s szinte nincs is más, csak ez a két igyekezet felváltva. Sajnos a bátyám nem ezen a téren edzett meg, valahogy fel kell hát zárkóznom egyedül, minden segítség nélkül. Vadembert megnevelni mint egy bogát, is visszafelé sül el. Nem mintha olyan veszélyes dologra figyelmeztettem volna, de még ebből is képes megsemmisítő fegyvert kovácsolni. Az első mondatára már nyílnak az ajkaim, hogy beléfojtsam a szót, de végül nem mondja ki azt amire gondol.* -Nem is kérdezem. *Vágok közbe, és már nem tűnik olyan jó ötletnek, hogy felvéve a határozottság köpenyét, rajta próbáljam ki először ezen a téren való csetlés-botlásaimat. * -Te eddig is csipkelődtél, és állítom, hogy sokkal több energiát fektettél bele, mint Csipetke. Az is lehet, hogy átkeresztellek Vademberről Csípős Nyelvűre. *S ez csak az egyik elnevezés ami hirtelen eszembe jut és nem is gondolom, hogy hevesen tiltakozna, elvégre mindegy hogyan szólítom amíg nem az igazi nevén, amiről még mindig fogalmam sincs. Nem sokkal később, némi pirulás után már én is perdai ruhában folytatom a cseppet sem enyhülő beszélgetést, amit szeretnék egyoldalúvá tenni míg újabb megpróbáltatásként a nyakára rajzolom a perdaiak legjellemzőbb ismertető jegyét. Azt hihetném, hogy a Bwi`ensáról mesélni ártatlan dolog, főleg, hogy siekrült elkerülnöm a kérdéseit arról, honnan tudok a virágról. Szerencsére Tywinna ismeretei előre feltételezik azt, hogy tőle hallottam róla, így a kérdezősködés elmarad, nem úgy a kárörvendő vád. S hatásosabb is halkan mondva, azzal a vigyorral az arcán….sosem mosom le magamról. Jobb is ha hallgat, nem mellesleg addig sem mozgatja a nyakát és hamarabb el is készülök az ő kopoltyúival, miközben lebolondozom. Nem megsérteni akarom, kedvelem a bolondozásait, csak magamnak vallom be, hogy még akkor is amikor engem próbál zavarba hozni vagy bosszantani. Ezt nem lehet tanulni, ilyennek kell születni, fogékony rá és csodálom, hogy csípőből olyanokat tud mondani, amik megnevettetnek. Azt a felszabadult érzést, amit a társaságában érzek, nem csak ellenálló mivolta és a vele együtt járó tiltott dolgok művelése okozza, hanem az egész lénye. Néha persze bosszantó, de épp csak annyira, hogy a következő pillanatban nevessek a pimasz mosolyán. Talán a tekintetén kívül ez a másik ami először megfogott benne. Elégedetten szemlélve meg a művemet a nyakán, aztán tovább mélyítem a saját zavaromat, amit a hozzá való közelség okozott. Vadember kezébe nyomom a ceruzát és átadom neki a terepet. Tükör híján. * -Na igen, hacsak nem akarom magamra felhívni egy férfi figyelmét, akkor az erdőben nem sok hasznát veszem. * Feltételezem, most nincs nála az amivel nekem jelzett a vízesésnél, pedig jól jönne. Így azonban meg kell küzdenem minden egyes légvétellel, a szívem vad dobogásával, kiszáradt ajkaimmal. Az érintése forró nyomot hagy a bőrömön, és ahelyett, hogy rajzolna, ide-oda vándorol a bennem feléledő apró kis lángokat tábortűzzé varázsolva. Felé fordulok, csak a fejemet mozdítom picit, hogy a szemeibe nézzek. Ha volt valaha rossz ötletem, hát ez most az, nem kell tükör, hogy lássam saját szemeimben a dobogó szív effektust a "megérinteném, megcsókolnám" vággyal együtt. Mélybarna szemei mintha tovább sötétednének és csillogó tükröt tartanak elém. Torkom kiszárad, alig bírom kiejteni a nekem is fájó útbaigazítást. Atán csak hozzálát, hogy az alkonyi fényben még valahogy perdainak nézzek ki, persze hiába van jó helyen a keze, nem sokat segít és távolabb sem űzi. Ráadásul meggyűlik a baja a női szépítő eszközzel, aminek könnyed kezelését a genetikára fogom. Lehet, ha Callum meghallaná, felnevetne. * -És kézügyesség kérdése, s persze nem árt nőnek is lenni hozzá. Én pont ennyire ügyetlen vagyok a fegyverek terén. Jó esetben tudom melyik a veszélytelenebb vége. *Talán ha kétszer volt a kezemben amikor a bátyám megpróbálta megtanítani a használatát. Nem tudom minek, mert botanikusként úgy sem lennék jogosult a legkisebb használatára sem. De lehet, hogy őt ez boldogította volna, már sosem tudom meg. Akkor sem voltam fogékony, most még inkább távol került tőlem. Segítek Vadembernek azzal, hogy ujjaimmal ugyanúgy feszesebbre húzom a bőrömet, ahogy én tettem az ő nyakán, és fejemet is oldalabbra biccentem...bal kezének apró remegéséből úgy ítélem meg, hogy ez a mai nap a rossz ötletek napja...már ha lehet rossznak mondani azt, hogy mindketten vágyunk a másik érintésére....de valahogy még sem teljesül be. Még nem vagyok olyan bátor és határozott, mint amilyennek Tywinna szerint kellene lennem, és azt sem tudom igazán, mit takar az ő kívánalma. Vadember pedig Shiennelért sem lépne tovább, ki tudja miért...így aztán egyszerre hátrálunk ki a helyzetből, ami így a toporgásunkkal is fülledten izgalmasra sikeredett. Elveszem a visszanyújtott ceruzát és gondosan a helyére teszem, ahonnan elvettem. Christine nem túl rendszerető, de ki tudja, hogy a számára fontosabb holmik felé mekkora figyelemmel fordul. ez még fontos, az már nem, hogy engem az ágyamban találjon, elvégre semmi köze ahhoz, hogy merre sétálok, akár a fejfájásom ellenére is szükségem lehet friss levegőre. Még csak el sem gondolkodom ezen.* -Nem, dehogy. S ha nem talál itt? Felnőtt ember vagyok. Másrészt kínosabb lenne úgy visszamászni az ablakon, hogy közben ott fekszem az ágyaban. Nem igaz? *A végét már elmosolygom, pedig esélyes, hogy visszatérésemkor Christine épp ébren van, vagy én ébresztem fel a zörgéssel. Elképzeltem az arcát, mikor rám néz, rám aki az ablakon mászik éppen befelé, pedig még jó éjt is kívánt a takaró alatt alvó testemnek. A nagyobb problémát az okozza, hogy az én hátitáskám nem éppen a perdai divat szerint készült, de itthagyni sem szeretném. Hirtelen ötlet, hogy beletekerjem a lepedőbe amolyan batyut formálva belőle, vagy átrakunk mindent Vadember batyujába. Így vagy úgy, végre elindulunk, legalábbis elhagyjuk a szobát az ablakon keresztül. A biztonség és az ügyetlenségem kedvéért, miután vadember nem meglepő rutinnal mászott ki, két virágot beveszek az ablakból, és máris nagyobb helyem van. Mivel pedig ez a kirándulás roppant fontos a kalandos mivolta és nem különben Vadember társasága miatt, nem kockáztatva semmit, belekapaszkodom a vállába, felém nyújtott kezébe, hogy minél zökkenőmentesebben menjen...a szökés. Már a szó gondolata is megmosolyogtat, de eszembe jut hogyan értem földet a vízesésnél, s az idő mindent megszépít, hát hangtalanul kuncogok míg mindkét lábam földet nem ér és irányba nem állunk. * -A tanítvány túlszárnyalja a mesterét. *Mondom halkan míg Vadember az ablakszárnyakkal babrál, noha ez még igazán nem valósult meg, de elég jó utalás a "hegymászásra". Az északi kapu felé fogunk menni, magamban próbálom felidézni a délelőtti sétámat Aliyah-val, és hellyel-közzel tudom is merre van, melyik kis haladón kell átmenni, hogy elérjük a kaput. Mosolyogva bólintok arra is, hogy nem fogok megszólalni, hacsak nem muszáj és akkor is csak a perdai köszöntést ejtem meg, azt talán már nem ejtem ki olyan borzasztóan. * -Na és ha megszólítanak? Elszaladunk? *Kérdezek vissza súgva, fülig érő szájjal, mert elképzeltem amnt nevetve, kéz a kézben kereket oldunk a szemeit meregető perdai elől. Az álcánkhoz hozzátartozik az is, hogy Vademberbe karolok, ha már láthatóan egy párt alkotunk és ezt találta ki, pedig testvéreket is játszahtnánk...sötétben minden boga egyforma. Így azonban izgalmasabb és még a fejemet is a vállára hajtom olykor, egy-egy fordulónál. Még nem érünk el a kapuhoz, mikor elér a kérdése, és gyanútlanul el sem gondolkodom rajta.* -Lépésben. Nagyon nem merek vele száguldozni egyedül....de Tywinna elég gyors tempót diktált. *Nem ismeretlen előttem a bogák gyorsasága és ugrándozó képessége, de ha egyedül vagyok Csipetkével, azért nem vagyok még olyan merész. * -De talán nem esem le ha beléd kapaszkodom. *Kapaszkodni nagyon tudok és most még szívesen is tenném, ehhez mérten mosolyodom el halk szavaim mellé, bár nem tudom mennyit lát belőle. Egyre sötétebb van, és a házak között mélyebbek az árnyak is.*
Az aratási ünnepség utáni egy hónapban néhány üzenetet váltottunk a beváltnak mondható kavicsos módszerünkkel, de mivel a Városhoz ilyen közel helyeztük el a kis adathordozót, igyekeztünk mindig úgy fogalmazni, hogy semmi olyan személyes ne legyen említve, amivel bármelyikünk nyomára bukkanhatnak, felfedhetik a kilétünket. Húgom előtt ezt titkoltam, mert ugyan vele is kommunikálhatnék, találkozhatnék, szerintem túlaggódná, főleg, hogy szilárd a meggyőződése, miszerint Szöszi annak a Jenkinsnek a kéme. Azért is csúnyán nézne, ha azt hoznám fel érvként, hogy ha az lenne Jasmine, akinek gondolja Raven, akkor már rég elkaphatott volna a Kancellária, elég lett volna csak egy találkozót megbeszélni. Egyet tudtunk csak összehozni az egy hónap alatt, de az pont elég tökéletes ahhoz, hogy elkapjanak egy ellenállót. Ráadásul a vízesés fátyla mögött várakoztam, menekülni onnan az esélytelenek nyugalmával lehetséges csak. Nem mondom, hogy nem aggódtam a találka alatt. Nem Szöszi árulásától féltem - bár utáltam, hogy Raven szavai méregként beivódtak az elmémbe és minduntalan előbukkannak -, hanem hogy valaki véletlenül jön arra. Persze kölcsönös aggódásunk a másikért nem gátolt meg minket abban, hogy egy órácskára eltűnjünk a vízfátyol mögött, s ugyan a helyszűke meg a jéghideg víz a lábaink alatt nem kedvez a pásztorórának, azért kihoztuk, amit lehetett legalább csókokban és ölelésekben és kötetlenebb beszélgetésekben, ami a levelezésünkben nem volt megoldható. Naná, hogy ezek után kapva kaptam az alkalmon, mikor az az üzenet várt a novemberi hosszabb csend után - az én dolgom úgy alakult, hogy még üzenni sem volt idő -, hogy találkoznunk kell és két-három nap is meg lett jelölve, ráadásul itt Elorakban. Valami tanulmányi kutatás lehet botanikusoknak, vagy hasonló, nem említette és nem is érdekelt az oka, majd itt elmondja. Annyira örültem a helyszínnek is - amivel húgom is elégedett lehet, mert itt aligha támadnak meg engem emberek, legalábbis a nyílt utcán nappal -, hogy könnyedén elsiklottam a baljóslatú kifejezés fölött: találkoznunk kell. Kell. Naivság, de betudtam a sürgető vágyának a szót és nem vettem észre, hogy az égen gyülekező sötét, hótól terhes felhők valójában viharfelhők és miattam érkeztek ma ide Elorak fölé. Vihar előtti a csend, amiben figyelem a tó felszínének nyugodt tükröződését és fodrozódását, utóbbiakat a perdai hajók keltik, melyek lustán ringatóznak kikötve, ma ebben az időpontban nincs itt nagy forgalom a parton sem. Jó nézni ezeket a hajókat, mindig talál az ember rajtuk valami érdekes részletet és nem egy eleméről még ötletem sincs, mire lehet jó. Hiába no, mi emberek elszoktunk a vízi közlekedéstől, főleg az ilyen klasszikustól. Eltelik ezzel az idő, míg várok Szöszire, de néha elkalandoznak a gondolataim arra, mit fog szólni az ajándékához. Remélem, nem lőttem mellé és nem is béna. Ezt a nyugodt merengést töri meg egy hangosabb perdai köszöntés tőlem nem messze, és mire arra kapom a fejem, a puszi már cuppan is az arcomon egy hosszú, sötétbarna hajú perdai lánytól. Felismerem rögtön, már az illat, ami megcsap, árulkodó és szélesre húzza a mosolyomat, neki sem volt nehéz engem megismerni, másnem a feketébe hajló, széles szőrmeszegélyes, vastag téli, perdai kabát miatt sem, ami tőle van. Ezüstszín csatok fogják össze elől, meglehetősen szép darab, legalábbis én úgy vélem. Csuklómon a világos kendő, amit zálogba vettem egy másik "perdaitól", akire jelenleg várok, a nyakamban ott a szokásos kissé kopott szürke kendő, de ettől még látni közelről, hogy ember vagyok. Hajam valamivel rövidebb, mint mikor legutoljára találkoztam ezzel a perdai lánnyal, vagy Szöszivel vagy bárki mással erről a környékről. Jó kedélyűen beszélgetünk pár mondatot a perdai fiatal nővel - bár Rotemshelt megismerve már senki korában sem vagyok biztos itt -, majd indul is tovább, fut-siet, mint mindig, de az elköszönése éppolyan, mint az érkezése: vidáman adja a puszit az arcomra, amit ezúttal van is esélyem viszonozni és mosolyogva nézni utána.
Eltelt egy kisebb idő, mikor legutoljára találkoztam volt barátnőmmel Jasmine-al. Így utólag sajnálom, hogy jelenleg nincs barátom. Nincs kivel jóízűen beszélgetni, s feltárni egymásnak a gondjainkat. Én szintén hibás vagyok benne, de a nagyobb részt az övék. Már ettől felébrednek bennem a düh lángjai. Mi az, hogy hátba szúrtak és találkozgattak? Ezt képtelen vagyok megbocsátani nekik, sőt lefeküdtek egymással. Nem élhetek örök haragban, s én szintén a változás útjára szeretnék lépni. Átgondoltam ezt a vadászós dolgot, az állandó menetelt és a küldetések láthatatlan sorát. Megért bennem pár napja a döntés, s el is eresztettek a az öregek engem: Felhagytam a küldetésekkel, a vadászattal, de leginkább az ő kéréseik véghez vitelével. Saját életem szeretném vinni, egy nyugodtabb mederben. Elorakban szeretnék nyitni egy étkezdét, ahová betérhetnek a megfáradt vándorok. Mondjuk szálláshely szintén jól jönne, akkor biztosan lenne forgalom. Ezen álom szeretnék haladni, amiben nincs benne Alec, vagy Jasmine. Tökéletes elgondolás. Elorakot járom, hogy a helyiektől megtudjam, hogy merre van már szálláshely, merre nincs. Hála égnek, csak egy darab van, ami csak perdaiaknak szól. Nem szabad megfeledkeznünk azonban az emberekről sem, itt vannak közöttünk. Ennek megfelelően csupán járom Elorak utcáit, hogy az épületeket, s azok állapotát nézzem. Cedar-i házamat eladtam, azt a szülői házat, ahol felnevelkedtem. Elorakban fogok lakni és élni, s ritkán fogok a biztos falak mögül kimenni. A bogámat szintén a szállás ötletére áldoztam fel, egyik részről mert múltkor megsérült. Nagy fájdalmat hoztam az életébe, amiért nem tudtam magamnak megbocsátani. Nehéz volt megértetni az állattal, hogy ő már szabad, s élje boldogságban az életét, nélkülem. Megvolt a búcsú, s remélem jobb élete lesz nélkülem. Ez az összes fontos tudnivaló rólam, s ezért járom a várost. Öltözetemet azt a durva bundákat, finomabb anyagokra cseréltem le, sokkal nőiesebb szabásra. Ízlésesen kipakolva dús halmaim, s a fő változás pedig a kékre festett hajam. Sok perdai néz meg, s kérdezget arról, hogy miként lehetséges? Nem osztottam meg velük a titkot, egyszer úgyis rájönnek. A kikötői térségben sétálok, mikor kis körülnézés után megpillantok egy ismerős mozdulatsort, s ahogy közelebb sietek rájövök, hogy az áruló Alec az. Nem támadom le hátulról, csupán felvéve az ütemet követem, s szemem nem engedi őt. Vajon találkoztak már azóta? Tudja már, hogy mi történt köztem és Jasmine között? Megpillantom, hogy megáll merengeni, de ami még inkább felháborító a következő jelenet. Egy másik perdai lánytól kap arcpuszit. Ökölbe szorul a kezem, s ha már mereng, akkor kihasználva a kikötő zsivaját Alec mögé lopózok. - Tisztességtelen vagy! - ha felém fordul a férfi, akkor repül az orcája felé a pofon, ugyanolyan erősséggel, mint mikor Jasmine-nak adtam. Mindkét felére, már ha nem állít meg. Farkasszemet nézek vele, de nem enyhülök meg. - Nem mondtál semmit, hogy Jasmine-al vagy együtt, s az elébb levő perdai nőt sem tudom megbocsátani neked. Tudom, ott Tűzhegyen ott hagytalak, mert mérges lettem, s te meg nem állsz le, hogy megnyugodjak végre. Miért keseríted a szívem, mikor tudjuk, úgy nem lehetünk együtt. De emberi meggondolatlanságod határtalan, felháborító és tisztességtelen. - sóhajtok egyet, s próbálom összeszedni a gondolataim, s kiengedni érzelmeim. - Tudom, hogy lefeküdtél Jasmine-al, szeretkeztetek. Mikor akartad volna nekem elmondani, hogy van egy égi quorsa szeretőd, miközben te hegyi quorsa vagy? S azt hitted, hogy miközben összerúgtuk a port, akkor a köztünk lévő házasság érvénytelenné válik? Kellett egy idő, hogy tisztázzam magamban a kapcsolatunk, de erre...meggyaláztad. Jasmine-ra öntöttem a haragom, te pedig a legszánalmasabb quorsa vagy Perdán. Nem akarlak elereszteni, a házasságunk érvényes. - s érzem, hogy azt a sok dühöt, s pusztító erőt ki kell engednem, s engednem kell végre bánatomnak. Mérhetetlenül nem akarom sem Jasmine, sem pedig Alec halálát. Szóval legördülnek a könnyeim, ezzel felfedve egy teljesen más oldalam.
*Úgy indultam el a Városból Elorakba, hogy nem tudtam biztosan, lesz-e szállásom. Anya azonban úgy intézte, mintha biztos lenne, hogy két éjszakát ott tölthetek annál a perdai nőnél, akivel elsőként ismerkedett meg és aki nagy segítségére volt amikor leköltöztünk a Perdára, nem volt hát akadálya annak, hogy három napra kapjak eltávozásra engedélyt. A perdai ismerős nem volt gyógyító és kevés gyógynövényt ismert, viszont a családja művelte nagyrészt a földeket és nekünk pont erre volt szükségünk akkoriban. Azóta Quinlah többször járt a Városban és mondhatni jó viszonyt ápolt anyával, így mikor megérkeztem a perdai városba, őt kerestem meg egy nagy láda, számára értékes ajándékkal, anyám üdvözletével és a kéréssel, hogy fogadjon be míg Elorakban vagyok. Anyának nem említettem miért, meg sem próbáltam hazudni, csak annyit mondtam, hogy nagyon fontos és hálás voltam amiért nem kérdez többet. Abban persze biztos voltam, hogy ha hazaérek, kifaggat. Láttam rajta, hogy aggódik, és néha észrevettem, hogy fürkészve tekint rám, hátha valamilyen áruló jelet felfedez, ami magyarázat lehet a változásra. Mert megváltoztam és érzetem magam is, azóta az éjszaka óta…és a változás hullámzó volt, ahogy változtak az események is. Néhány üzenetváltásra volt csak alkalmunk Vademberrel, és főleg az elsőnek örültem, mert tudtam, hogy minden gond nélkül kijutott Elorakból az Aratási ünnep után, mert annyira ismertem már, hogy az utolsó mosoly ne győzzön meg száz százalékosan. A találkozás viszont sokkal örömtelibb volt, és ha nem vagyunk helyszűkében a vízesés mögött, a nyakába ugrottam volna. Így azonban szelíd és finom ölelés maradt, majd` ezernyi csók és végre szabadon szavakba foglalhattuk mindazt, amit üzenetben nem mertünk leírni. Már a találkozóra való várakozás is boldoggá tett, azonban jött a hullámvölgy ami a földbe taposott. Tywinával való találkozásom nem úgy alakult ahogy azt korábban elképzeltem és muszáj volt beszélnem Vademberrel, muszáj volt látnom, hallanom tőle, mi az igazság abból amit Tywinna mondott. Másrészt sirattam a barátnőmet akit elveszítettem, de bármi is történt, nem haragudtam Tywinnára, inkább nekem volt lelkiismeret furdalásom a történtek miatt, a katonák miatt, a bogája miatt. neki azonban hiába próbáltam üzenni, nem találtam többé nyomát a kis kunyhónál, pedig ahogy tudtam, ellátogattam oda is míg el nem jött az Elorakba való indulás ideje. Vadember a kikötőt jelölte meg találkozó helynek, ami ebben az évszakban eléggé kihalt volt, hiszen nem sok mindent szállítottak sem a tavon, sem a tóba torkolló folyókon. Azt nem tudtam melyik napon érkezik, úgy gondoltam minden itt töltött napon kiülök a kikötőbe és várok rá, akkor is ha furcsán néznek rám. Az érzelmeim kavarodását egy időre elsöpörte Quinlah csacsogása, az ajándék feletti öröme és a rengeteg kérdés amelyekkel anya után érdeklődött, nehezen tudtam csak elszabadulni tőle, de nem akartam megbántani sem azzal, hogy kurtán elköszönök és elillanok a kunyhójukból. Míg a kikötő felé sétáltam félve az előttem álló találkozótól, azon gondolkodtam mit tegyek ha minden igaz és Vadember elkötelezte magát Tywinnának, vagy egyáltalán hogyan fog érinteni mindez? Mit mondok majd és hogyan leszek képes higgadt maradni…ami azt jelentette esetemben, hogy nem sírom el magam csalódottságomban. Nem éreztem haragot, csalódott voltam és féltem. A hideg elől a meleg kabátomba burkolóztam, kezeimet összefűztem a kabát ujjaiban, előtte pedig felhajtottam a prémszerű gallért, hogy a hideg szél ne fújjon a nyakamba. Ha most nem azért igyekeznék a kikötőbe, hogy számon kérjem vadembert, örömmel szívnám be a friss, hideg levegőt és élvezném a különös illatát amiben a hóé és a földdé vegyül egymással, de most észre sem vettem. Kísérőm, mert hiába fogadott be Quinlah, az árgus szemekkel figyelő tekintettől nem szabadulhattam, néhány lépésnyire lemaradt mögöttem. Igyekeztem úgy intézni, hogy ne anya perdai ismerőse, vagy bármely családtagja kísérjen, hogy semmilyen formában ne jusson el anya fülébe miért is vagyok itt. Sikerült megtalálnom azt, aki az Aratási ünnepen is velem volt, és Aliyah készségesen vette magára a kísérő szerepét, s mivel látta, hogy zaklatott vagyok, inkább nem szólt egy szót sem. Pedig biztosan rengeteg kérdése lett volna és gyanítom Vadember személye sem maradt volna ki belőlük. A kikötőbe érve szinte azonnal megláttam őt, s még mindig úgy gondoltam rá, hogy Vadember, annak ellenére, hogy tudtam a nevét. Nem volt egyedül, legnagyobb meglepetésemre Tywinna állt vele szemben, de csak a hangjáról ismertem rá, mert a haja megdöbbentően kék volt, szavaiból pedig amit sikerült elcsípnem pár lépés távolságból, az én nevemet hallottam ki. Rögtön a hajam tövéig elpirultam és örültem, hogy mindezt nem perdaiul vágja Vadember arcába, mert mindenki hallaná, hogy szeretkeztünk, hogy ő hegyi quorsa…s ennél a szónál ijedten néztem körül, bár úgy tudtam rajtam kívül nem érkezett más a Városból. Visszapillantva láttam meg, hogy vadember arca feltűnően piroslik, de nem gondoltam, hogy a Tywinnával kötött házasság újbóli felemlegetése miatt. Volt egy pillanat amikor halvány reményt láttam arra, hogy legalább Tywinnával rendeződik a barátságunk, de aztán azt mondta, nem ereszti Vadembert. Én meg csak álltam ott tőlük pár lépésnyire némán, a torkomra forrt a szó és felváltva néztem rájuk. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, és kinek. Hogy örüljek mert látom Vadembert, vagy inkább szó nélkül forduljak meg és hagyjam ott őket. *
Éppen felfigyelnék az ismerős hangra és arra, hogy gyanúsan jól értem a nyelvet, ergo nem perdait hallok, de mikor arra fordítom a fejem, csak egy kék hajkoronát látok egy villanás erejéig mielőtt az első pofon elérne. Fejem mozdulni is alig tud a lendület adta irányba, visszakézből adott pofon téríti fejem vissza a jó irányba. Ennyit arról, hogy katona voltam és illene jobb reflexeknek lennie, mert egyiket sem védtem ki. Na meg aki igazán bántani akar, az nem pofozkodással kezdni, hiába ég rendesen az arcom most. Igazából az első annyira meglepett és olyan meglepetten bámulok a második után a kék hajú perdaira, mint aki nem hogy azt nem tudja hirtelen ki a másik, vagy mi a saját neve vagy hogy mit követett el, hogy ez a jussa, hanem mint aki most próbálja összerakni, hogy egyáltalán melyik naprendszerben is van. Jasmine-t emlegeti, előbbi perdai nőt meg valami megbocsátást... de mit is kellene? A Tűzvölgy szónál térek végre magamhoz és kerekednek ki kicsit a szemeim, felismerve a kék hajzuhatag mögött Tywinnát. Szóval fodrásznál volt. Legközelebb előbb a dekoltázsra összpontosítok, hamarabb felismerem. Fura ez a kék, pedig Eowen-nél már megszoktam a zöld tincseket a sötét hajában, az sem éppen hétköznapi, de lehet csak azért más, mert őt eleve így ismertem meg. - Öhm... szia... Mit is csináltam? - Kérdezek, mikor sóhajt egyet és ellenállok a kísértésnek, hogy megdörzsöljem az arcomat, főleg az első pofon oldalán, az valahogy nagyon csípősre sikeredett. Hazudnék még magamnak is, ha azt mondanám, hogy ez az első pofon, amit nőtől kaptam. Bár perdai nő esetén valóban Tywi az első. Inkább koncentrálok a lényegre, hogy mi az, hogy keserítem a szívét? Aztán kiderül hamar mi a gond: Jasmine. Áh, szóval féltékeny a barátnőjére, de nem egészen értem, miért nekem kellett volna elmondani ezt Tywinnának, ha egyszer nem én vagyok a barátnője? Egyáltalán miért is lenne nekem jelentéstételi kötelezettségem felé? - Hogy mi? - Vágok közbe annál a résznél, hogy a házasságunk nem érvénytelen és kapcsolatról beszél Tywinna, ráadásul a mi kapcsolatunkról. - Kapcsolatunk? Miről beszélsz? Meggyaláztaaam? Jasmine-t?! Ja, hogy nem őt... - Próbálom követni a gondolatmenetet, de nekem már az alapja sem áll biztos lábakon, nem csoda, hogy nem győzöm kapkodni fejben a felém potyogó lehulló téglákat. Arra picit összevonom a szemöldököm, hogy a haragját Szöszire zúdította, de nem gondolok végül semmi komolyat e mögé. Csajos civódás lehetett. Tywinna heves és hangos, mint most, Szösziről nem tudom elképzelni, hogy bárkit úgy istenesen le tudna cseszni vagy csak kiabálni vele, szóval biztos nem volt látványos eset. Mindenesetre a folytatás, főleg az utolsó mondat olyan, hogy menten kérek Tywinnától még két pofont, hátha az felébreszt a sokkhatásból. Ugye csak rosszul beszéli a nyelvünket, nem jó a szórendje és azt a "nem"-et nem a megfelelő tagmondatba tette... ugye? - Tywinna, ez nevetséges! Hiszen akkor és ott... - Szemem sarkából veszem észre a közelben lévő alakot és reflex-szerű, ahogy arra pillantok beszéd közben, inkább csak a mozdulatlansága miatt, hogy nem haladt semerre tovább. Az a pár alak, aki a közelben lézeng, ha ide is figyelt ránk és megállt egy pillanatra, folytatta aztán az útját. Ebben a szoborrá dermedt, kíváncsiskodónak vélt alakban Jasmine-ra ismerek rá és akadok el a mondatom közben. Fogalmam sincs, mióta állhat itt, mit láthatott és hallhatott, egyáltalán mit tudhat a barátnőjétől és mit hitt el belőle. Feltételezem, hogy együtt érkezhettek, nem sejtem, hogy a barátságuk is oda lett. - Khm... csinos vagy ma is. - Kínosan elhúzott szájú mosoly, suta pimaszságú bók az egyébként ismét csak megfelelő viseletére, mert abban biztos vagyok, hogy ha két barátnő összefog, a férfiember csak kapaszkodhat, hátha nem viszi el a tornádó. Visszapillantok Tywinnára, s a kék hajának látványánál is meglepőbbek a könnyek, amelyek az arcán gördülnek le. Tényleg ennyire komolyan vette? Jasmine-ra pillantok, az ő szemeiben mit olvashatok ki, de visszatér pár másodperc után a kék hajú perdai nőhöz a tekintetem. Röviden, de nagyot sóhajtok, s érezhetően lágyabban szólalok meg, mint a félbemaradt mondatnál. Be kellene tiltani a nőknek a sírást, etikátlan fegyver. - Tywinna, emlékszel mit mondtam és te mit mondtál ott a Tűzvölgyben? Miért ragaszkodsz ehhez a házassághoz? - Próbálom megérteni a miérteket az ő részéről, mert sehogy sem világos ez számomra. Az én kísérőm eddig odébb várakozott, egy magasabb, tagbaszakadt fickó, karba font kézzel. Mikor a pofonok elcsattantak, akkor egy pillanatra megfeszült, de látván, hogy nem szándékozom viszonozni, nem lépett közbe. Az emberi beszédből egy kukkot sem ért, csak összevont, és a jobb oldalon felemelt szemöldökkel kérdőn néz ránk, amibe már Jasmine is beletartozik, de tekintete megkeresi az ismerős Aliyah tekintetét is, ő vajon érti, hogy mi történik most?
Megvan Alec, s kihasználom az alkalmat, hogy szembesítsem őt a fennálló helyzettel. Nem sokat késlekedek, mert rögtön megközelítem a férfit, s rögtön lenyomok kettő pofont-t. Miért? Mert megérdemli, hogy hagyja a szemem láttára, hogy puszilgassa valami perdai nő. Nem ismerem különösebben. Legfőképpen Jasmine miatt kapja. Elsőre úgy tűnik, hogy nem tudja felvenni a fonalat, hogy miről beszélek, így én közelebb lépek hozzá, s szinte az arcára mondom rá. - Nem mondtál nekem semmit Jasmine-ról, hogy találkoztál vele! S utána nem csak találkoztál vele, de még szeretkeztetek is. - szólok hozzá, teljesen kiteregetem a lapjaim előtte. Elmondom a saját véleményem, hogy legyen tudomása róla. A két pofon után nem úgy veszem észre, mint ha rám szeretne összpontosítani a csaló férjem. - Megmondtam neked, hogy a házasságunk halálig tart és senki sem oldozhatja fel. Talán nem emlékszel mindarra, amit mondtam Tűzhegyen? - nézek rá az értetlenkedő fejére. Ha ennyire hamar elfelejt bizonyos dolgokat, akkor rá fogom írni a testére, valami festékkel. Már ha értenék quorsák nyelvének írásához. - A kapcsolatunkat gyaláztad meg te szentségtörő quorsa kedvesem! - ingatom a fejem, hogy most aztán jól megcsinálta az egészet, s megint azt érzem, hogy nem fogom tudni megoldani a helyzetet, Én boldog akarok lenni vele együtt, s nem elriasztani magam mellől. Tanácstalan vagyok, s kellene valaki, aki megértetné vele, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő a fejében elképzelte. - Számodra a nők nevetségesek? Ezért mert mi úgy váltunk el egymástól, akkor utána le kellett feküdni Jasmine-al. S hány nő szívével játszadozol még? Talán az a puszilós perdai szintén közéjük tartozik? - ökölbe szorulnak a kezeim, miközben drága Alecem fogja magát, s leveszi rólam a tekintetét. Nagy tiszteletlenség a részéről, hogy nem figyel rám, s nehéz megállnom, hogy ne ott helyben adjak két pofont neki. Ráadásul nem hozzám szól, hanem egy kicsodának? Fordulok oda, hogy lássam, ki az a nő, akit így dicsér és...ott van Jasmine. Rajtam a sor, hogy elhallgassak és a dühömet, inkább bűntudatra váltom. Fogalmam sincs, hogy ebből, most mi fog kerekedni. Nagy a baj! Baszki! Én eléggé megbántam, hogy felpofoztam s úgy, ahogy egy férfit szokás. Utána felém fordul Alec, s kérdést rak fel nekem. - Azért mert emberként Perdán vagy, s nem nekünk kellene alkalmazkodni hozzátok, hanem ti hozzánk. S Itt így megy a házasság. - vágom oda, majd most rajtam a sor, hogy ellépjek a férfitől, s odalépjek Jasmine elé. - Szia Jasmine...elnézést szeretnék kérni tőled, mert felpofoztalak. Dühös voltam – lefelé nézek a földre, s abban reménykedek ebben a pillanatban, hogy megbocsát nekem. Hogy a barátságunk újra élni fog, s visszaáll a rend. De ami a közös pasit illeti, én már most tanácstalan vagyok. Úgy fordulok azért, hogy mindkettejüket lássam. Felteszem a nagy kérdést. - Gondolom jobban megvagytok egymással, mint én Aleccel. - sajnos nem tudom folytatni, mert az érzelmeim megállítanak. Ez egy jelenlegi tény, amit múltkor nem sikerült megvitatni.
*Hosszú, végtelen perceknek tűnő ideig álltam ott csendben, nem messze Tywinnától és Vadembertől, hallva a párbeszédet, mely mintha a mi veszekedésünk folytatása lenne. Próbáltam Tywinna korábbi szavaiból és a most hallottakból egy egész képet kirakni, de az elcsípett szavakból, félmondatokból szinte lehetetlenség volt. Legalábbis az igazat megtudnom, azt ami valójában történt. S míg az agyamat gyötröm a történtek megértésével, elkalandozik a tekintetem, nehéz befogadni Tywinna kék hajú látványát, de észreveszem azt is, hogy Vadembernek rövidebb a haja és jól áll neki a kabát, amit még nem láttam rajta. A fekete szín és a nyaka körüli prém még férfiasabbá teszi. Mindez pusztán azért járhat a fejemben, mert könnyebb ezzel foglalkozni, mint azzal, hogy most hányadán is állunk egymással, ki kivel volt és miért, s ebbe a kusza képbe még Tywinna is belefűz egy újabb szálat, mielőtt Vadember figyelme rám vetülne. Puszilós perdai. Gondráncok gyűlnek a homlokomra és ez az egész arcomat komorrá teszi, szinte ugyanazon pillanatban mikor Vadember felém fordul és megszólal. A hangja lágysága mit sem csappant, az előbbi vitatkozóshoz képest hallható kontrasztot alkotva. A szívem is beledobban, de mintha ez a pillanat vízválasztó lett volna, a gondolataim beindulnak. Mindig is tudtam, hogy nem kívánhatok túl sokat ettől a kapcsolattól, a helyzetünk egyáltalán nem kedvező, ahogy a bujkálás és találkozásaink korlátozott száma sem segít, és azt is megértettem, hogy titkolóznia kell előttem, hogy még a nevét sem árulta el és mindezt el is fogadtam. De most valahogy elárulva érzem magam, ismerős, keserű érzés kúszik fel bennem. A házasságuk újbóli felemlegetése azonban már nem képes tovább rontani az amúgy már romokban heverő helyzeten. Mikor Tywinna hozzám lép, tekintetemet, melyet eddig Vademberen nyugtattam, magára vonja és meglátom az arcán fényes nyomot hagyó könnycseppek útját. Erős, önkéntelen késztetést érzek arra, hogy előszedjem a zsebkendőmet és letöröljem, de nem mozdulok. Kezeim a zsebemben ökölbe szorulnak, hogy a tenyerembe vájó körmeim okozta fájdalomra figyeljek és ne arra amit a lassan kiderülő igazság okoz. * -Szia Tywinna. Nem haragszom, akkor sem haragudtam. *Mosoly nélkül rázom meg kicsit a fejem, s pillantásom újra Vadember arcára téved, melyen már halványul a pirosság, s mikor rájövök mi okozhatta, a felismerés majdnem mosolyba rántja ajkaimat. Tywinna igen heves nőszemély és érzelmeinek úgy látszik tettleg ad „hangot”. Megjegyzése azonban visszarángat a jelen helyzetbe, amit akár tetszik akár nem, de tisztáznunk kell. * -Ez nem olyan egyszerű Tywinna. *Belekarolok ha nem húzódik el tőlem és magammal próbálom húzni a néhány lépés alatt, ami elválaszt minket Vadembertől. Mögöttem Aliyah is mozdul, de nem utánam hanem Vadember kísérőjéhez lép és alig hallhatóan kezd el neki magyarázni arról, hogy szerinte mi is van köztünk, ám Tywinna említésénél elakad. Vadember előtt megállva felnézek rá és a szívem sajdul bele abba, hogy nem így kellett volna találkoznunk most. Az öröm, az üdvözlő csók elmarad, ahogy az ölelés is, s csak távolról érezhetem az illatát. * -Szia Vadember. Igaz amit Tywinna mond? Valóban összeházasodtatok? Miért? Úgy értem…azért ahhoz több kell, mint néhány találkozás és…beszélgetés és, hogy jól érezzétek magatokat a másik társaságában. És mikor történt? *A lényeg az utolsó kérdésen van. A mikor elég fontos, mert az sok mindent átírhat, és érzem, hogy a válasz nem fog tetszeni, és újra a földbe taposva fogom találni magam. *
- Eeeh... igazából Égtükörben mondtam, hogy ismerem... a Tűzvölgy után meg nem találkoztunk mi ketten, Tywinna, mármint te meg én. - Voltaképpen miért is magyarázkodom? Ezt magam sem értem, csak ahogy Tűzvölgyben is, úgy most is próbálom tartani a lépést Tywinnával, márpedig igazán ritkaságszámba megy, hogy egy Delgadonak kell csipkednie magát, hogy le ne maradjon. Mondjuk nem nehéz lemaradni, ha egyik döbbenetből a másikba esem, mert nagyon úgy fest, hogy Tywinna komolyan gondolja ezt a házasság dolgot és ugyanannyira nem értem, mint akkor. Ennyit arról, hogy az idő mindent megold meg hagyni kell leülepedni a dolgokat és messzebbről szemlélve megértjük. - Emlékszem, de te is emlékszel arra, hogy te mit mondtál? - Kérdezek vissza, mert nekem úgy tűnik, a perdai nőben csak a szavai fele maradt meg, a másik felét kegyesen elfelejtette. Mikor pontosítja, hogy mit is gyaláztam meg, a mondat vége top tízes becézési mód, és attól tartok, hogy zárt száj ellenére is látszódik, hogy veszettül igyekszem a nyelvemre harapni, hogy ne mosolyogjak. Tudom, hogy az most kvázi végzetes cselekedet lenne, ebben szerintem a perdai és égi nők nagyon hasonlítanak. De nem kellenek pofonok, legalábbis szó szerint, hogy letörölje mosolygós kedvemet, mert a folytatása pont eléggé kiakaszt és el is kezdeném mondani, hogy nevetséges ez az egész, ahogy van, elég csak a becézési módból kiindulni. De közbevágni sincs idő, hogy nem a nők nevetségesek, hanem ez a házasság, ahogy megköttetett, amilyen alapokon áll. - Eggyel sem... Puszilós... - Egy pillanatra összébb rántom a szemöldökeimet, mielőtt leesne kire is gondolhatott Tywinna. Tehát az első pofont miatta kaptam, a másodikat meg ezek szerint Jasmine miatt? Egyiket sem érdemeltem meg! - Lyssine-re gondolsz? Ő menyasszony. Nem, nem az enyém! - Emelem fel a két kezem védekezőleg, mielőtt kapásból bigámistának is leszek bélyegezve, de van egy olyan érzésem, hogy mit sem segít ez rajtam, főleg, hogy tovább nem is tudom mondani, mert ahogy kipillantok oldalra, szavam is elakad arra, hogy Szöszit látom meg ott. Suta bókkal próbálkozom, mintha ennyivel menthető lenne minden, miközben nem is tudom, mit és mennyit kell mentenem. Mert hogy kell, azt látom, elég egyetlen pillantás rá, a szemeibe, melyek most is olyanok, mint a Szent tó vize, csak éppen borús, esős napon. Bassza meg, nem lesz ez így jó! - Nem ezt kérdeztem, Tywinna. - Pillantok vissza a kékké vált hajú lányra. Az alkalmazkodás részét még annyira nem is vitatnám, de nem ez az a helyzet, mikor bőszen helyeselnem kellene, amennyiben szeretnék egy perdai válást is a magaménak tudni. De lehet Tywinna már nem is figyel rám, mert tovább is lépett Jasmine-hoz, amit én egyelőre nem mertem megtenni. Arra felvonom a szemöldökeimet, hogy miért kér elnézést a perdai nő. Felpofozta Szöszit is? Ha nem nézne olyan bántottan Szöszi, már-már arra gondolnék, hogy ha volt sárbirkózás is, akkor sírva fakadok, hogy nem lehettem ott. Továbbra sem gondolom, hogy ennél komolyabb ügy lehetett. Tywinna kérdésére helyettem is felel. Hát kurvára nem egyszerű, az egyszer biztos, és sikerült még bonyolultabbá tenni. Figyelem, ahogy Szöszi Tywinnába karol, és egy pillanatig úgy hiszem, hogy együtt fognak nekem hátat fordítani, de duplán esik le valamiféle kő a szívemről, mikor felém indulnak el. Tartottam tőle, hogy ketten kétfelé szaladnak, én meg győzzem eldönteni, hogy tartsam itt az egyiket, míg visszahalászom a másikat, hogy ezt megbeszélhessük. - Szia Szöszi... - Köszöntöm, mikor odaérnek elém, de csak egy fanyar mosolyra futja most a helyzet és amiatt, ahogy néz. Ahogy néznek mindketten. Az üdvözlő csók hiánya nekem is eszembe jut, nem így terveztem ezt én sem, s egy futó pillanatig le is pillantok ajkaira, melyekhez most nem hajolhatok oda és így még kívánatosabbak. Mikor beszélni kezd, felpillantok a szemeibe, csak hogy zavartan, oldalra pillantva lesüssem a tekintetem annál a résznél, hogy igaz-e mindez. Kvázi válaszoltam is a kérdésére ezzel már. A folytatásra viszont felkapom a fejem és bal kezemet is emelem hozzá Jasmine-ra mutatva, de Tywinnához szólok. - Tessék! Köszönöm! Nem ezt mondtam én is? - Utalok arra, hogy nálunk embereknél ez a házasodásosdi kicsit hosszabb, már amikor nem a Családügyi Hivatalban csapnak a hasukra a dolgozók és sorsolnak ki ezzel két embert egymásnak. Na mondjuk annál ez a hipergyors perdai módszer is jobb, mert alapvető kémia azért itt legalább működik a felek között még akkor is, ha az egyik fél nem akar házasodni. Visszatér tekintetem Jasmine-hoz és nagy levegőt veszek, bár nem a mondandó hossza miatt - ehhez egy Delgado-nak nem kell plusz belégzés -, hanem mert nem lesz könnyű beszélgetés ez. Eddig se volt. Viszont úgy döntöttem, a szemeibe nézve mondom el, mi volt, egyébként is, nem érzem, hogy bármi rosszat tettem volna Szöszi felé. Tywinna felé sem, de az ő megbántottságát valahol még meg tudom érteni. - Igaz, amit mondott Tywinna. Szeptemberben újra összefutottunk a Tűzvölgy nevű helyen, beszélgettünk kicsit, megcsókolt, én visszacsókoltam. Majd közölte, hogy ezzel házasok vagyunk, és perdaiaknál nem szokás a válás. - Emellett olyan lelkesen érvelt Tywinna, hogy esküszöm, McGrover kancellár hozzá járhatna jegyzetelni! - Az sem másított a véleményeden... - Pillantok itt át a kék hajú nőre, hogy neki folytassam. - ... hogy te szeretnél sok gyereket, én egyet sem, de kettőnknek egyébként sem lehetne. A nyitott házasság ötletét meg nem tudom, melyik égitől szedted, de nemet mondtam rá. Na meg a nem nyitott házasságra is. Azt viszont úgy tűnik elfelejtetted, hogy Tűzvölgyből úgy váltál el tőlem, hogy visszaküldtél a családomhoz. Nem így volt? - Szegezem neki a kérdést a perdainak, hiszen még azt is fejemhez vágta, hogy miért nem mondtam előbb, hogy van feleségem már. Gyanítom Szöszi tudni fogja, hogy ha van is, nem olyan egyszerű ez sem, ha ellenálló az ember... már ha nem lett ellenálló a kis családja is. A háttérben a kísérőm közben aprókat bólogatva hallgatja Aliyah-t, hogy mi is van, aztán együtt találgatják az elcsípett és értett szavakból, hogy Tywinna most kinek a kije és vajon mivel festette be ilyen vadító kékre a haját? Egyébként örülök, hogy háttal állok nekik, így nem látom, hogy kísérőm valahányszor rám tekint, sürgősen borostás állát kell dörzsölgetnie, hogy ezzel simogassa le a képéről a vigyorban kikívánkozó kárörvendést felettem.
- Valóban Égtükör hegységnél ismerkedtünk meg egymással, de Tűzvölgynél csak mi ketten voltunk ott, senki más. Vagy ha nagyon ragaszkodsz, akkor a kövek, s sivár táj. - dobom vissza a szavakat Alecnek, s nem tudom, hogy miért nem mondom ki az ő nevét hangosan. Talán mert a csalódottságom kezd egyre inkább újra elhatalmasodni rajtam? Vagy mert ez házassági tervem egy omladozó házhoz hasonlít, s rám fog szakadni a tető? Cserébe ő nőket csábít el! Jasmine-nak szerintem nem kell olyan férfi az életébe, aki aztán ott fogja őt hagyni a rosszban. Ha Alec jót akarna magának, akkor már régen a barátnőmmel lenne együtt, s nem össze vissza mindenféle nővel. Hogy képes élni így az életét? Alec kérdése rángat vissza. - Tudom, hogy mit mondtam akkor dühömben, tudom jól. De amit nem láthattál, s nem tudhattál, hogy utána pár napra meg is bántam azon szavakat. - válaszolom vissza hevesen, s ezzel egyértelműsítve a helyzet bonyolultságát. Másik tény, hogy elszaladtam Alec elől. De most itt vagyunk hárman, amiből óriási botrány is alakulhat, ha nem vigyázunk eléggé. Jó lenne tudni, hogy hányadán állunk, s merre tartunk így hárman? Hagyom, hogy Alec kimondja, amit szeretne, de én rögtön hozzátoldom a sajátom. - Alec, nálunk mint puszi nem létezik a hétköznapok során, csupán mikor nő és férfi szeretkezik. Ölelés elfogadott, ha rokonok, vagy más erős köteléket ápolnak egymással. Barátság. A csók meg szent, amit már neked világosan elmondtam. - sóhajtok egyet, s rázom a kék hajzuhatagom, hogy Alec miért képes a kultúrák közötti különbséget tetteivel meggyalázni. - S egy menyasszony miért adna a nyílt utcán, egy hozzád hasonló Quorsának puszit? S a nevét is tudod! De ő vajon milyen néven ismer? - vágok vissza, mert nagyon szeretném tudni, hogy mi van köztük? Vegyes érzelmeim felerősödnek, de köztük is a negatív érzelmeim a férfi iránt mélyülnek. Úgy érzem, mintha egy Errator kölyköt szorongatnék a keblemhez, holott tudom, hogy sosem lesz szelíd. Mikor kellően nagy lesz, meg fog ölni. Most kéne elengednem? Jasmine szavai rángatnak vissza a jelenbe, s nézek rá. Egy olyan felét ismerem meg a barátnőmnek, ami bennem jó érzéseket ébreszt. Az a vidám nő, most úgy tűnik halálosan komoly. - Én...- s képes ezzel a tekintetével elhallgattatni. Nem merek megszólalni, sokkal inkább figyelni a kiülő érzelmei vibrálását az arcán. Biztosan dúl benne is a háború, s nem szándékom, hogy végre ne álljon ki magáért, s ne szólaljon meg ebben az ügyben. Egy bólintással veszem tudomásul a szavait, hogy nem egyszerű a helyzet. Úgy érzem ott tartunk, ahol eddig is. Hagyom magam vezetni, hogy odavigyen engem Jasmine Alechez. Nyelek egyet, de nem pofázok bele a beszélgetésbe, hagyom kibontakozni a barátnőm. Hiába helyeseli a belém karolt nő szavait, én csupán lesújtó nézéssel nézek Alecre. Mintha egy baltát akarnék dobni a teste közepébe. Csak akkor szólalok meg, mikor ő hozzám intézi a szavait. - Valóban így volt! Örülsz neki? Örülsz annak, hogy nőkkel fetrengsz, s nem állapodsz meg egyiknél sem?! Tény, hogy jó lehet velük lenni egy-egy éjszakát, de...ez önzőség! Mi van a többivel? Mi van az érzelmeikkel? Felelőtlen játszol az én érzelmeimmel, Jasminével és sok más nőével! Mondd ki! Kit akarsz? Mit akarsz ezzel elérni?! - úgy vélem kicsit túlságosan hangos vagyok, s elragadtak a negatív érzelmek. Ökölbe szorul a kezem, mind a kettő. Elszámolok magamban tízig, miután higgadtan folytatom. - Egyhez ragaszkodj görcsösen, engedd el a többit az elmédből. Jasmine vagy én kellek? - adom neki újra a döntést a kezébe a férfiébe, s hogy tisztába legyen férfi létére a dolgokkal, akkor ennyit mondok. - Perdán, aki több nőt szeretne boldogítani, annak jussa, hogy...településen kívül kell laknia. Miért? Hogy élete végéig visszafizesse mindazt, amit okozott meggondolatlan cselekedetével. - halálosan komoly vagyok, pontosan Alec szemébe nézek. S megforgassam a kést a lelkében. - Inséges időkben a ragadozó vadállatok is közelebb merészkednek a településekhez - sóhajtok egyet, az ökölbe szorulás enyhül, s a férfinek döntenie kell, míg lehet. S még halkan hozzáteszem. - Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy így járj, mert Quorsa vagy. De aki ide menekül a fajtársai elől, hogy önként, vagy más miatt, annak el kellene fogadnia, hogy megtűrjük őt, a háború csak sok szomorúságot okozna. Alkalmazkodnia kellene a népünkhöz egy kicsit, s tisztelnie miért élünk már sok éve a bolygón, annak ellenére, hogy a legvérmesebb fenevadak összehangolt támadása, akár minket is elpusztítana. - s újra csak elkap engem a szövegelés, mert az érzelmeim hajtanak előre. - Sosem magyaráztad el normálisan a házasság dolgot, hogy nálatok Quorsáknál miként zajlik, de úgy érzem, van némi hasonlóság abban, ha valakit tetten érnek, hogy mással szeretkezik. Vagy nem jár büntetés nálatok a házasságtörőnek? Az okos kancelláraitok örömmel nézik végig a házasságtörést, s hagyják annyiban az egészet? - s finnyás arcot vágok, mert ha igen a válasz, akkor sokkal romlottabbak a Quorsák, mint hittem volna. S talán Alecnek most nehéz lesz kimagyaráznia magát, mert vannak érdeklődő fülek, s csendes hallgatóság. S utána pedig idővel minden Perdaihoz el fog jutni a dolog. S akkor én nyugodt leszek, hogy megvédhetem a népem tőle.
*Úgy készültem volna erre a találkozásra, mint még soha, örömmel és boldogsággal teli izgatottsággal, a mosolyt akkor sem lehetett volna letörölni az arcomról, hogy tudom mennyire árulkodó. Talán anya sejtett is az egészből valamit, mert mikor kértem, hogy intézze el nekem a pár napos eloraki tartózkodást, nem kérdezett, de láttam a szemeiben a rengeteg kérdés és a szomorúságot. Egy anyát nem lehet becsapni, a megérzései sokszor tűpontosak, hiszen ismer már mióta megszülettem, ott volt minden nevetésemnél és minden könnycseppemnél. Nem volt kétsége afelől, hogy ismét megpróbáltatások állnak előttem, épp csak konkrétumokat nem tudott és nem is tudhat soha. Tőlem nem. Látom Vadember arcán is, hogy nem erre számított és mivel ő nem tudta miért hívtam ide, neki még megadatott a boldog várakozás. Ezt láttam eltűnni az arcáról…és az sem nyújt vigaszt, hogy végül nem én kezdtem letörölni azokat az érzelmeket, melyeknek bármikor máskor nagyon örültem volna. Tywinnára nem számítottam, így még bonyolultabb, mert ő is magyarázatra vár, viszont már korábban sem tudtam neki érthetően elmondani a helyzetünket. Jobb lett volna velük külön-külön beszélni. De nincs mit tenni, ezt már végig kell csinálnom. Tywinnával szinte ott folytatjuk ahol félbe szakadt, most azonban elhallgat ami meglep, de nem tántorít el attól, hogy kérdőre vonjam Vadembert. Mindketten odalépünk hozzá, halkan beszélek, mert nem szeretném ha mindenki hallaná éppen milyen mocsárból próbálunk szabadulni, és azt sem, hogy akár vétlen is eljusson valamelyik katona fülébe. Nem vagyok dühös, nem haragszom senkire, csak tudni szeretném miért csapott be megint az élet. Kis kitérővel, amin máskor minden bizonnyal felnevetnék, mert Vadember pimaszságát és féktelen jókedvét idézi, végül választ kapok. Kezeim továbbra is a zsebemben szorulnak ökölbe, hogy a lehető legkevesebb érzelmet engedjem az arcomra, de még így is megrándul amikor azt hallom, hogy Vadember visszacsókolt. Nem tudom miért fáj ez annyira, hiszen az még az Aratási ünnep előtt volt. Másodszor akkor veszek nagy levegőt, amikor azt hallom, hogy Vadember egy gyereket sem szeretne, s aztán még azt is elfelejtem, hogy rákérdezzek a házasságot előidéző csókra. Valahogy nem kerek az egész, de szóba kerül Vadember családja. * -Van családod? *Család. Akár lehetnének a szülei és a testvérei, egy testvére biztosan van, róla mesélt, de Tywinnának mi oka lett volna hozzájuk _visszaküldeni_? Mennyit nem tudok még amiről Tywinnának tudomása van? S ő csak beszél, úgy pereg a nyelve perdaiul, hogy alig bírom követni és sok mindennek az értelmét csak a szövegkörnyezetből tudom kihámozni. Valahol az alkalmazkodásnál veszítem el a fonalat és halántékomhoz kapva kezeimmel szólok rá Tywinnára. * -Elég! *Úgy tűnik azonban nem voltam elég erélyes, mert folytatja, de így nem fogunk sehova sem jutni.* -Elég! Hagyd abba kérlek! *Ennyit még az én nyelvemen is megért, meg sem próbálok most perdaiul fogalmazni. * -Tywinna, már mondtam korábban, hogy ez nem olyan egyszerű és úgy is gondoltam. Nem lehetünk együtt ahogy szeretnénk, ha kitudódik, a családom látja kárát. A házasság…sajnos nem mindig köttetik szerelemből, de meg sem próbálom elmagyarázni a törvényeinket. Vadember…ő már szabad és azok a nők is szabadon élnek akik elszöktek. Csak…ők gondolom, nem mind érzik úgy, hogy Vadember az érzelmeikkel játszik, nem ígér nekik semmit és elfogadják. Lehet, hogy másnap már más férfival vannak. Ez sem helyes, de…nem bántanak meg senkit. *Csak én érzem most, hogy fáj. Tudtam, hogy fájni fog, de nem ilyen okra gondoltam. Benne volt, hogy egyszer majd el kell válnunk, vagy olyan sokáig nem tudunk találkozni, hogy végül elfelejtjük a másikat, de az nem most lett volna és én még sokáig nem tudom elfelejteni Vadembert. Minden pillanatban hiányzott, a hangja, a mosolya, a pillantása, az érintése, a csókja…minden amivel mosolyt csalt az arcomra, amivel felbosszantott. Nem ez az első, hogy magyarázkodni kényszerülünk, talán a sors így akar figyelmeztetni, hogy ebből a kapcsolatból nem lesz semmi…még igazán kapcsolat sem. Vademberhez fordulok, kezeimet összefonom, úgy kapaszkodom magamba, a szívem a torkomban dobog, mert nem tudom milyen választ kapok, és ott lebeg felettünk még a családja is. Ők vajon hogyan vészelték át az elvesztését? Mi történt velük azok után, hogy Vadember eljött? S vele vajon mi történt, hogy hátrahagyta a családját?* -Még mindig nem értem, hogyan szentesíthette Elorak Danája a házasságotokat? De ha meg is tette, miért van még mindig szükség kísérőre? *S egy pillanatra a perdai férfi felé intek fejemmel, aki kétséget kizáróan őt kísérgeti, miatta van itt. Végül visszafordulok és megrázom a fejem, mint aki nem vár erre választ.* -Bárhogy is van, nem kívánhatom, hogy csak velem legyél…tudtam, hogy nem örökre szól, és minden találkozás egy újabb ajándék, soha nem kérdeztem rólad, megelégedtem annyival, amennyit megosztasz velem magadról, Tywinna többet tud rólad mint én, de ez sem érdekelt, de képtelen vagyok ezek után nem gondolni arra, amikor velem vagy, hogy ugyanezt megteszed mással is. Nekem ez nem megy. *Annyi mindent szeretnék még elmondani, de gombóc gyűlik a torkomba és inkább arra fordítok minden energiát, hogy ne gördüljön le egyetlen csepp könnyem se. Tudhattam volna, hogy túl szép minden ahogyan alakult, még úgy is, hogy nem találkozhattunk elégszer. A várakozást is megszépítették a titkos üzenetváltásaink, mosolyt csalt az arcomra mikor olvastam a sorait, és jó volt tervezni. Nem így kellene véget érnie.*
- Arra értettem Tywinna, hogy azóta nem találkoztunk, hogyan is szólhattam volna bármiről? - És inkább elfojtom a kikívánkozó kérdést: minek is szóltam volna? Legfeljebb azért, mert tudom, hogy barátnők. A tisztesség kedvéért, ha már mindkettővel kikezdtem. Hm, oké, egy tényleg kissé tisztességtelen volt így, de nem gondoltam valamiért, hogy ebből ilyen felfordulás lesz, máskor is előfordult már, hogy más-más időben, de csaptam a szelet két barátnőnek, mégsem vesztek össze. Ennek a kék hajúnak és szőkének mégis sikerült, és most én szorulok miatta, holott a Tűzvölgyben szerintem elég egyértelműen kiderült, hogy útjaink elválnak Tywinnával. Rá is kérdezek, hogy emlékszik-e, de azzal jön, hogy meggondolta magát. - Ja pár nap múlva nem volt baj már mindaz, ami közénk állt. - Cinikusan jegyzem meg - értik a perdaiak a cinizmust? -, s hát a Perda elég nagy ezek szerint, hogy el tudjuk kerülni egymást ennyi idő alatt, de mégsem elég nagy, hogy ma is így alakuljon. Ráadásul Tywinna pont láthatta is azt a két puszit, amit a másik perdai lánytól kaptam. A levegő mégsem amiatt szorul belém, hogy meglepődjek mindazon, amit a pusziról mond, vélhetően elkönyvelném, hogy elég konzervatív családból származik Tywinna. Én az első szónál megakadtam: a nevem. És ekkor ér a felismerés villámcsapásként, hogy Tywinna tudja valóban az igazi nevemet, és még ismeri is Raven-t, tudja, hogy a húgom... és ha elmondta Szöszinek, és ha valóban ő Jenkins kéme, ahogy húgom gondolja? Kipillantok Jasmine-ra a nevem elhangzásakor és jöhet a második felismerés, ami rosszul palástolt ijedtséget vált ki szemeimben: semmi meglepetés a részéről, nem most hallotta először ezt a nevet! Rákeresni az adatbázisban nem nehéz ezek után, szüleink elég ritka neveket adtak nekünk, szöges ellentétben a későbbi atyai tanáccsal, hogy maradjunk észrevétlenek. Bővítettük volna akkor John-ok meg Mary-k népes táborát! Ha Szöszi rákeresett a névre, talán ha két-három találatot ha kaphatott, ha egyáltalán annyit, de ebből is csak egy felel meg az én koromnak. Bassza meg... Szólnom kell Raven-nek is erről! De hogy és mit mondjak? Viszont Jasmine kérdéséből arra következtetek, még nem nézett utánam, vagy csak jól színészkedik? Francba már! - Emberként ezt még kérded? Míg a Dominiumon laktam, volt. Neked is van. - Felelek meg neki csendesen a család kérdésére, többet nem árulva el. Jó, neki tudtommal nincsenek gyerekei, de egyedülállónak lenni a rendszerben ilyen fiatalon csak egy dolgot jelent nálunk, ergo evidens, hogy van-volt családom. Tywinna nekem szegezett kérdéseire pillantok vissza rá, és előbbi kérdések annyira lekötik még az elmémet, hogy kicsit akadozva állok neki Lyssine történetének, amitől lehet azt fogják hinni, hogy nem igaz és csak most találom ki. - Ő Vadember néven ismer. És... köszönetképpen adta a puszit. Deloris havában lesz az esküvője, és... hogy addigra elkészüljön a ruhája, be kellett szereznie a ruha készítőjének egy ritka követ... nem tudom minek, csak ezt kérte tőle... Az csak a Nagy-hegységben érhető el, ahova egy perdai sem akart menni miattunk, na meg a tél oda hamarabb megérkezik mindig. Én elhoztam neki, és most csak elmesélte, hogy már készül is a ruhája és nagyon köszöni. - Foglalom össze a lényeget, s nagyon remélem, nem kell a csajt is felkutatni, hogy igazolja a szavaimat, hogy aztán ott folytassuk ezt a vitát. El sem hiszem, hogy keveredtem én ebbe?! Míg elsőre örülök, hogy a két lány egymás mellé áll, egymásba karolnak és nem kell két fele szaladnom utánuk, aztán jövök rá, hogy így csak nagyobb szarban vagyok: esélyesen összefognak most majd ellenem. Tywinna végül igazat ad nekem, hogy úgy volt, ahogy mondom, de ezzel nincs vége korántsem és a kis megnyert csatának sem tudok örülni. Annak speciel tudok örülni, hogy nőkkel fetrenghetek, ahogy ő mondta, de van eszem annyi, hogy ne öntsek egy hordó olajat a meglévő tűzre. Egyébként is tovább tereli a témát a megállapodásra. - Nagyobb önzőség lenne magam mellé kötni bármelyiket is. - Jegyzem meg dünnyögve Tywinna szavai közben, de a saját nyelvemen, addig, míg nem hozza szóba az érzelmeket. Hát tényleg szeretne Tywinna? De miért? Jasmine-ra pillantok megint. Tywinnánál se értem, hogy jutottunk el ide, de ha van szerelem első látásra, az övé biztos ilyen lehet, ám vajon Jasmine érzelmeivel is játszottam? Mármint szó van érzelmekről is? Azért mondja Tywinna, mert mint barátnőnek elmondta azt, amit még nekem nem? Ugye nem? Jasmine úgy tűnik első hallásra, hogy engem véd, én viszont nem tudom nem meghallani a ki nem mondott részt: nem beszél magáról! Általánosságban más nőkről igen, mások elfogadják, mások nincsenek megbántva, mások érzéseiről van szó... Nem lesz ez így jó! A kék hajú perdaira visszapillantok, mikor nekem szegezi a kérdést, hogy kit akarok. Választásra kényszeríteni egy elköteleződéstől hidegrázást kapó személyt nem jó ötlet, mert ahelyett, hogy megemberelné magát, átgondolná és bátran kimondaná a választ, maga előtt is tagad mindent és bezárkózva védekezni kezd. Ennek önkéntelen megnyilvánulása, hogy egyik lábbal egy fél lépésnyit hátrébb lépek, mintha csak hátra helyezném a testsúlyomat. Nem akarok innen elmenekülni szó szerint, de a válaszadás alól menekülnék. A gondolatra, hogy egyhez görcsösen ragaszkodjak... szinte a nyál is megkeseredik a számban. - Ezt úgy kérdezni, Tywinna, mintha kelleni én bárkinek is ezek után, még ha én mondani is egy nevet. - Menekülésként próbálok kitérni legalább még egy kis ideig a válaszadás alól, s direkt nem kérdésként teszem fel, mert még Szöszi esetében is félek attól, hogy választ ad - és milyen választ szomorú szemeit elnézve -, pedig ő tudja, mi az a költői kérdés. Fogalmam sincs, hogy a perdaiaknál létezik-e ilyen és Tywinna miképp reagálná le, ha kérdésként kapná meg. Talán nem is hallotta, mert már azt mondja, mivel jár a perdaiaknál a házasságtörés. Hát ha engem kiköltöztetnének valamelyik falujuk szélére, az jutalom lenne, nem büntetés, ameddig a hadsereg nem szerez rólam tudomást. Márpedig szerintem hamarabb megtudnák, mint az éhes vadállatok. De hát perdai nem vagyok, és ugyan értem, mire céloz mindezzel Tywinna, valahol egyet is értek, hogy nekünk embereknek kellene alkalmazkodnunk, ám ettől még nem tekintem azt a csókot érvényes házassági szerződésnek... még csak szándéknak sem. - Nem, Kancellária büntetni engem meg házasságtörésért, ha én visszamenni. - Ismerem be halkan, hogy ezt nálunk is büntetik - mondjuk ez lenne a legkevesebb, amiért kapnék -, nem véletlenül nem szóltam egy szót sem amiatt, mert June más gyerekét várta. Megbüntették volna, amit nem akartam. De nem véletlen az sem, hogy titkon a nyitott házasság mellett döntöttünk. - Ám te úgy intézni házasság, mint kancellárok. Csak mert ez lenni a szokás, te összekötni valakivel az életed, akit nem ismerni, csak megcsókolni? Te szokás tisztelete miatt akarni velem maradni, vagy azért, aki én lenni? Te látni egyáltalán, ki lenni én? - És ahogy a házasság újra szóba kerül, Jasmine tesz fel egy igen érdekes kérdést, összébb rándulnak szemöldökeim és hol egyikükre, hol másikukra pillantok. - Miféle szentesítés? - Úgy érzem, valami fontos információról lemaradtam. Kell a Dana jóváhagyása is? Ugye mindketten kellünk hozzá, nem volt elég, hogy Tywinna elcsattogott hozzá és bejelentette... ugye?! A kísérőm nagy szemekkel néz, mikor Jasmine felé biccent és máris Aliyah-hoz fordul, hogy fordítson, mi az, hogy került ő képbe, mert Jasmine emberei szavaiból semmit sem ért. Én hátrapillantani sem tudok rá, nagyon nem is érdekel, mert Szöszi folytatja és inkább rá figyelek. Ahogy szinte átölelve magát kapaszkodik saját magába... Már az elején érzem, hogy nem véletlenül volt előbb vihar előtti csend érzetem, a fogalmazásmód valahogy előre vetíti azt, ami éppen csak nincs kimondva a végére. Szóra nyitom a számat, hogy megvédjem magamat, hogy az aratási ünnepség óta nem volt más, csak ő... ám mégsem szólalok meg. Nem tudom, hogy ezek után számít-e bármit is, amit mondok? Hinne nekem? És ha hisz is, a gyakorlatban is ki tudja zárni majd a fejéből ezeket a gondolatokat vagy megmérgezné az örömünket? Vajon nem a karma szólt így közbe, ahogy húgom mondaná, hogy időben vége legyen, mielőtt lebukunk a Kancellária előtt és nagyobb baj lenne az egészből? - Tehát vége...? - Nem egyértelmű a hangsúly, mikor megszólalok, hogy kérdezem vagy kijelentem. Magam sem tudom. Bölcsebb dolog ennek véget vetni. Csak bent szorít a mellkasomban valami, hogy nem akarom valamiért, hogy vége legyen.
- Valóban nem beszéltünk meg sosem, hogyan tudnánk egymással kommunikálni. - tudom le Alecet ennyivel, ha már csak ennyit tud igazából hozzáfűzni a beszélgetésünkhöz. Szóval visszább kellene magamból, de én igazából nem vagyok az a típus. A férfi úgy tűnik, hogy ott akar visszavágni, ahol tud, s a soron következő szavai erről tanúskodnak. - Szóval nem akarsz engem. Rendben, ha ilyen kijelentéseket teszel, jobb ha egyedül halsz meg egy laflova által. Beléd marna egy, s elvéreznél nagyon lassan. - újra ökölbe szorul a kezem, s megérik a gondolat bennem, hogy tuti megütőm Alec-ot, vagy kitolok vele következőre. Ilyen megjegyzésekért ez járna neki. De nem csak köztem folyik a beszélgetés, s rögtön egy újabb dolog derül ki, s hát csak a perdaiak kedvéért, a saját javunkra játszva szólalok meg hangosan a saját nyelvemen. - Szóval ti házasként menekültök ide Perdára? Ott hagyva az asszonyotokat? - hát úgy vélem nem csupán nálam, de az érdeklődőeknél hasonlóan elgondolkozhatnak a kérdésen, hogy milyenek valójában a Quorsák, meg a házas életük. Ha hozzácsapom azt a részt amit Jasmine-tól hallottam, s amit állandóan érződött rajta, akkor egy szó jut eszembe. Bonyolultak, felesleges ilyen férfi ügyekbe bonyolódni, mert csak csalódás lesz belőle. S majd jön a perdai nővel kapcsolatban a magyarázat. - Oh valóban? S hogy talált rád Lyssine? - nézek rá Alecre, de elég szigorúan ahhoz, hogy tudhassa figyelek minden egyes rezdülésére. - S természetesen pont egy menyasszonynak teljesítettél egy ilyen feladatot? Semmi sincs ingyen, ha valamit teszel, akkor a másiknak ahogy adódik viszonoznia kell. S puszi lett volna a jussod? - hihetetlen számomra, hogy Alec csupán két pusziért tette volna, ettől többnek kell lennie. Azonban nem tudom tovább folytatni, mert drágalátos barátnőm rám szól. Nem egyszer, hanem kétszer. Elhallgatok, s megint a bonyolultság kerül előtérbe. Meg kell válnom Alectől, mert csak romlott rossz hatással van rám. De hogyan csináljam? Az elébb még akartam, de most már szabadulni akarok tőle, mintha csak egy mérgező növény lenne. - Szóval ezentúl is nőkkel akarsz henteregni, akkor tessék. Tudod nem állok most már többször eléd. Ha te ennyire szabad szellemű vagy! Ha ennyire jó neked, hát csináld. De tudd jól, hogy betegségek vannak. - dohogok egy sort neki, miközben egyre inkább Jasmine közelében maradok, mintha csak Alec fertőző lenne az egész testével. - Nem! Nem kellesz senkinek, gondoskodom arról, hogy a neved ismert legyen Perdán! - ejtem ki komolyan a szavakat, s csupán tényeket közlök vele, nem fenyegetőzésként mondom. - Ami viszont fontos, hogy hagyd békén Jasmine-t! A barátnőmet! Ne kínozd a jelenléteddel, ne üzenj neki semmit! - belekarolok Jasmine-ba, mármint a derekába, s a fejemet odarakom az övéhez. Kifújom a levegőt, amit nagyon jól hallhat. - S én sem látlak szívesen, boldog lehetsz és szabad. - ezután Jasmine is mondja a dolgait, meg a férfi is, így csak kapkodom a fejem, hogy miről beszélnek. Nem tudom a Vadembert sajnálni, hogy mit csinálnának vele az Égi Quorsák. Mikor engem kancákhoz hasonlít, akkor kinevetem őt. - Csakhogy én nem ismerem őket, s egyet sem láttam. Ami pedig téged illet, kellemes társaság voltál, s azt hittem lehet köztünk valami. Belső lényed miatt lettem volna veled együtt, de erről lecsúsztál. - Igen mert megtudtam, hogy Jasmine-al meg csak úgy lefeküdt, minden további nélkül. Ami úgy látszik Jasmine-nak nem volt gond. Mikor szóba kerül a szentesítés, akkor ennyit mondok. - Elvittelek volna Dana színe elé, hogy hitelesítsük az Istenek előtt együttlétünk, de nem jutottunk odáig. De most mehetsz, csináld csak másokkal, faljad csak a nőket. Nem érsz el vele semmit, nem vezet sehová sem. Minket hagyj ki ebből. - magamhoz ölelem barátnőmet, utána elengedem. - Vége – mondom ki nagyon hangosan, határozottan. Jasmine-hoz fordulok. - Lenne kedved velem házat nézni, tágasat pincével? - érdeklődöm tőle egy mosoly kíséretében, s remélhetőleg igent mond nekem. Tudom, hogy a múltkori miatt eltávolodtunk egymástól, de szeretném visszanyerni a bizalmát.
*Vadember szinte szóról-szóra ugyanazt fogalmazza meg, amit én is hiába próbáltam Tywinnának. Mert a perdai lány az én szememre is vetette, hogy nem szóltam neki Vademberről, de nem is találkoztunk, hogy szólhassak róla, másrészt, fogalmam sem volt, még a legvadabb álmaimban sem képzeltem el, hogy ugyanaz a férfi tetszhet nekünk. Mégis mi volt erre az esély? Egy ideig hagyom, hogy ők ketten tisztázzák azt, ami rájuk tartozik, csak hallgatom az érveket amiket egymáshoz vágnak és eszembe sem jut, hogy közben mik derülnek ki. Vadember valódi neve, ha ugyan a valódi, de nem is reagálok rá, és nem is érdekel. A gondolataimban most is Vadember. Csak akkor emelem fel a fejem amikor a családjáról esik szó, s botor mód még fennhangon rá is kérdezek. A meglepődést azonban nem a család megléte váltja ki belőlem, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy a törvényeink szerint kellett, hogy legyen családja. A döbbenet a jelen időre vonatkozik, elvégre meg is halhattak, vagy más módon lett vége, akár még úgy is, hogy nem lehetett gyerekük és mielőtt még újra kellett volna házasodnia, kapva az alkalmon, megszökött. Sok a lehetőség, mesélhetett volna róluk, akár név nélkül…de hátrahagyni őket, ez új. Mindezen átrágva magam ér szinte ütésként a halk, mégis határozott válasz. Mintha számonkérés lenne, vagy vád, s eszembe jut Charles ismét, a helyzetem, az a titok ami a lelkemet nyomja, aminek egy részét kénytelen voltam megosztani Vademberrel, mert kémnek hitt. Fájdalmasan érint mindez és meg is rándul az arcom. Tywinna pedig csak mondja és mondja. Szeretem volna ezt négyszemközt megbeszélni Vademberrel, nem lett volna könnyebb, de mindenképpen halkabb. Tywinnát nem érdekli az, ha mi itt most lebukunk, elég ha csak erre jár egy makacs katona, aki mégis a városon kívül hagyta a fegyverét, hogy körülnézzen és fültanúja lesz a beszélgetésünknek. Túl sok minden más is szóba kerül, perdai barátnőmet sokkal jobban sértette mindaz ami történt, és szinte sarokba szorítja Vadembert, amit én sosem tettem volna. Kezdem sajnálni amiért ilyen helyzetbe hoztuk, de mentségemre legyen mondva, nem így terveztem és még az sem hoz halvány derültséget a komor hangulatba, hogy megtudom, más is Vademberként ismeri. A magyarázat nekem elég, nem látok bele többet, mint ami, ám Tywinnának ez sem elég. * -Tywinna, kérlek. Te nem tettél még szívességet senkinek, pusztán jó szándékból, vagy mert örömöt okozott? *Próbálom halkan leállítani, és még mindig nem próbálkozom meg azzal, hogy perdaiul szólaljak meg, korábban sem vezetett sikerre. De a szóáradatra csak egy erélyesebb felszólítás hatásos, s Vadembert védem azzal, hogy elmagyarázom, nálunk azért nem fekete és fehér minden. A két nép nem csak kultúrájában hanem törvényeiben is különbözik egymástól, az életünk egészen más mint a perdaiaké, és azzal nem változott semmi, hogy itt telepedtünk le, az alkalmazkodás pedig nem terjed ki mindenre. Roppant kínos ez az egész és már legszívesebben elmenekülnék, de a menekülés sosem megoldás, csak halogatás, másrészt, ha most elmegyek, esélyesen nem látom többé Vadembert, azt pedig végképp nem akarom, hogy bekövetkezzék. Azonban nem csak én lennék szívesebben máshol, hanem Vadember is, s a szívem szorul össze arra a mozdulatra mellyel egy lépést hátrál, mikor Tywinna neki szegezi a kérdést, hogy kit választ. * -Ezt nem teheted, nem lenne…őszinte. *Szinte Vadember szavaival egy időben mondom ki, de eddigi reakcióiból azt már leszűrtem, hogy Tywinnát biztosan nem választaná, de sajnos engem sem. A válasza kitérő ugyan és lemondó, de tudom, hogy ez az egész túl bonyolult és kínos ahhoz, hogy belemenjen, nekem pedig nincs jogom…ahogy ő mondta, magamhoz láncolni. Nem is tenném, nem is tehetném…de amikor a tóparton voltunk, úgy éreztem, nem csak egy kaland vagyok a sok közül és ezt most sem vetem el. Arra kapom fel a fejem, hogy Tywinna el akarja őt árulni, nagyra kerekedett szemekkel fordulok felé, s szinte kiáltásként hat a hangom az eddigi halk mellett.* -Ne Tywinna! Ezt nem teheted, ne beszélj róla…kérlek! *Tudva, hogy Tywinna ismeri Vadember valódi nevét, legalábbis az egyiket, arról nem tudok, hogy a családnevét is tudja-e vagy sem, de épp elég ha Alecként emlegeti és elmondja hogy néz ki. Elorak körül megszaporodnak a katonák és valamilyen csoda folytán még találkozni akarna velem Vadember, itt már nem tehetné meg. De nem csak ennek gondolata veszi el a reményeimet, reményvesztettségem előtt egyetlen lépéssel nyögöm ki azt, ami perdai barátnőm kijelentéseiben nem kerek, a házasság szentesítését és láthatóan Vadember mit sem tudott erről, de nem is ez a lényeg. A torkomat már a sírás kaparja és a szemeimbe is könnyek gyűlnek, hogy nem gördülnek le arcomon, csak annak köszönhető, hogy magamba kapaszkodva markolom karomat, míg nem fáj. Nem mondom ki, de várom, nagyon várom, hogy ellenkezzen, hogy megvédje magát, hogy kimondja azt amit már úgy is tudok, hogy minden az Aratási ünnep előtt volt és Tywinna nem jelentett neki annyit mint én, készséggel elhinném, de csak a fájó csend áll kontrasztban Tywinna szavaival. Nem igazán veszem komolyan, inkább úgy érzem, csak meg akar védeni, olyan mintha az anyám állna mellettem és még át is ölel a derekamnál fogva, de én már csak Vademberre tudok figyelni, őt nézem szinte kérlelve, hogy szólaljon meg, mondjon valamit, ami még reményt adhat, de végül két szóval döf tőrt a szívembe. Nem tudom, hogy kérdezi-e vagy kijelenti, de mindenképpen fáj. Nem mondhatom ki azt amit szeretnék, mert azzal nem tudom jót tennék-e. Hogy többet jelent nekem, mint amire számítottam, mint amit megengedhetnénk magunknak, hogy nem csak szabadnak és igazán nőnek érzem magam mellette, de szeretve is. Talán csak az erre való görcsös vágy, hogy nem ereszteném, de Tywinna szavai is ott lebegnek előttem…a „belső lénye” az ami megfogott, a vidámsága, a pimaszsága, hogy képes felbosszantani vigyorogva…és a csókja olyan szenvedélyt csalogat ki belőlem, melyekről sosem tudtam. Nem mondhatom ki, hogy ha most elhagyna, lelkem egy részét vinné magával, s nem tudom hogyan birkóznék meg az elvesztésével. Mindebből Tywinna nekem irányuló kérdése rángat ki némileg, de nem is igazán értem a lényegét, milyen ház? S hogy jön ez most ide? * -Hogy mit? *Kérdezem felé fordulva, mint akit most ébresztettek a legszebb álmából és még minden zavaros, még összekeveredik álom és valóság…épp csak a valóság most kegyetlen. Nem is foglalkozom a kérdéssel, Vadember szemeibe nézek, és már az sem érdekel, ha a könnyeim kibuggyannak. Remegő sóhaj előzi meg a válaszom.* -Nem tudom…téged mi tenne boldoggá?
Tywinna bámulatos nő. Úgy tud igazat adni egy férfinak, hogy közben pillantása és hangsúlya teljesen ellentmond ennek, mintha amit én mondtam volna csak jelentéktelen apróság lett volna és az igazam is az én hibám lenne, tehát ugyanott vagyunk, ahol előtte. - Rendben. - Vonom meg a vállam Tywinna jókívánságára, amiben lassú halált ígér nekem, de ez bizonyára nem volt bölcs lépés, mert a családra terelődik a szó, Jasmine is közbekérdez, amit kicsit nem is tudok hova tenni. Nem jutnak eszembe azok a lehetőségek, amik neki, nem gondolok arra, hogy ő ezekre várt és ennyire jó fiúként akart látni maga előtt. Akkor kezd ez gyanús lenni, mikor válaszomra finoman megrándul az arca, részben mert emlékeztettem, hogy az ő múltja sem makulátlan, Mrs. előnévvel éppolyan házasságtörő, mint én, bejelentett lakcímünk csak a különbség kettőnk között. Erre csap le Tywinna olyan pontossággal, hogy azt egy grodrak is megirigyelné és tudom, hogy ebből csak akkor jöhetnék ki jól, ha elárulom June-t. Az igazság engem felmentene, de nem akarom szétkürtölni, főleg, amíg Jasmine viszonya a kancellárhoz ennyire bizonytalan eredetű. - Ha szükséges lenni, igen lenni. - Felelek csak ennyit, pontosan tudván, hogy mindkettejük, de a kísérők szemében is csak mélyebbre ástam ezzel magam, meg a teljes Ellenállás erkölcsi renoméját. Ez egyre faszábban alakul! Lyssine története sem talál megértő fülekre. Legalábbis Tywinna nem hiszi, Szöszi arcáról, tekintetéből meg nem tudom kiolvasni, miként érez, csak akkor sejtem - remélem -, hogy ő hitt nekem - vajon miért tette? -, mikor védelmébe vesz a barátnőjénél. Én viszont egy fokkal ingerültebben felelek Tywinna újabb és újabb számonkérésére, mert semmi joga, de még oka sincs erre igazából. Azt se értem, mitől rosszabb, hogy egy menyasszonynak segítettem. Ha az lenne, amire gondol, nos, kettőn áll a vásár, mert erőszakos nem vagyok. - Bassza meg! És ha így lenni? Ha én hozni kő egy mosolyért, egy pusziért vagy többért? Én megtehetni, mert mi nem lenni egy pár, Tywinna, soha nem is volt lenni. Ha Lyssine beleegyezni üzletbe, az nem lenni én bűnöm már! De tudni meg, ötvösnél találkozni Lyssinével, ő kérdezni ötvöst kőről, én hallani mit beszélni volt. Ezt a kabátot kapni én kőért, enyém tönkre volt menni Égtükör-hegyen. - Emelem meg két karom oldalra kicsit a szavaim végén, hogy a perdai ruhadarabra felhívjam a figyelmét. Hogy miért magyarázkodom mégis? Jó kérdés! Egyrészt nem akarom, ha Lyssiné-t szájára venné Elorak. Másrészt ha elég nyugodt - és bátor - lennék némi önvizsgálathoz, azt mondanám, hogy nem akarom, hogy ennyire rosszat gondoljanak rólam, főleg Szöszi ne, de ehhez egy újabb adag bátorság kellene, hogy átgondoljam, miért is fontos az ő véleménye? Tudom, hogy nem vagyok egy szent, de ennyire álnoknak sem gondolom magam. Tywinna viszont így is úgy tekint rám, mint aki valami kórságot terjeszt, és a pillantása eszembe juttat valamit a nem túl pozitív és ki tudja mennyire távoli jövőből. Mindenesetre részéről szép fordulat az előbbi házasodási kedvhez, hát még a Tűzvölgyben történtekhez képest, mikor formás keblére simította a kezemet. Bizonyos szempontból jó, hogy már másnak lát: mégiscsak fel lesz bontva ez a soha meg nem történt házasság. Másfelől viszont jól láthatóan aggodalom ül ki nem csak az elkerekedő szemeimbe, hanem egész képemre, mikor megfenyeget azzal, hogy híremet kelti. Bassza meg, ki is tudom nézni belőle! Nem mert gonosznak tartanám, hanem csak túl hevesnek, aki előbb cselekszik, minthogy átgondolná a következményeket. Jórészt én is ilyen vagyok, különben nem lennék most ilyen slamasztikában, felismerem a hasonlót és a veszélyt, amit hoznak magukkal. - Azzal nem nekem ártasz, hanem ártatlanoknak, gyerekeknek is! - Hogy tartok tőle abban is megmutatkozik, hogy a kémnek kikiáltott Szöszire nézek segítségkérően, remélvén, hogy egy pillantás elég, hogy értse, miért esdeklem tekintetemben, és megszán, ha nem is engem, hanem a hátra hagyott családot. Talán célt értem vele, talán enélkül is arra jutott volna Szöszi, hogy lebeszéli barátnőjét erről. Lehet ehhez nyugodtabb körülmények sem kellenek és talán már most is hatott, mert Tywinna már úgy fogalmaz, hogy a fontosabb az, hogy Szöszit is hagyjam békén. Nem kellek senkinek... Ez az egy mondatrész valahogy tovább visszhangzik bennem és önkéntelen is a könnyeivel küszködő Jasmine-ra nézek, mikor az üzeneteket említi Tywinna. Kár. Tetszettek azok az egyszerű kis kavics-üzenetek, meg is tartottam mindet valamiért. És Jasmine sem ellenkezik, nem szól ezért, szóval ez eldőlni látszik... - Csaló... - Dünnyögöm halkan. A házasságot mint kiderült, szentesíteni is kell, amit elhallgatott eddig Tywinna, bár bizonyára nem rossz szándékból, talán csak később akarta említeni, ha belementem volna ebbe. Nem tudom, milyen látásuk van a perdaiaknak, hogy meg tudják találni igaz szerelmüket, nem tudom, hogy belső lényemben mit látott meg Tywinna, ami ennyire imponál neki? Talán csak a pimasz, sikeres vadászt látja. Azt se tudom, hogy az ilyen félresikerült szerelmek mennyire általánosak, kell-e a perdaiaknak szemüveg, hogy meglássák ki az igazi nekik vagy csak mi emberek kavartunk bele a régóta jól működő rendszerbe? Ha külső szemlélő lennék, bizonyára jót nevetnék magamon és a helyzeten, hogy Tywinna mindkettejük nevében kimondja, hogy vége, szakít velem. Hát, ezt is felírhatom a dicsőségfalamra: dupla szakítás ugyanabban a pillanatban. Ha Ravennek elmondhatnám, dőlne a röhögéstől és a karmát emlegetné már megint. Remélem, egyszer én is fogok tudni ezen mosolyogni, mert ahogy Szöszire pillantok Tywinna "vége" szavánál, nincs kedvem nevetni, még csak mosolyogni sem. A házra vonatkozó kérdést hallom, de nem tudom, mit jelent, talán csak valamiféle csajos fortély, hogy ezzel fejezzék ki, mennyire nem számítok már, inkább házakat néznek. Ha nem egy ilyen komor végű vita lenne mögöttünk, aminek a parazsa még ki sem hűlt, szemtelenül mosolyogva közbekotyognék Szöszinek: inkább nézzen lombházat, az ablakban sok virággal. Én csak Szöszit nézem, a szép kék szemeibe kiült könnycseppet, mely utat talált magának arcán lefele és késztetést érzek, hogy közelebb lépjek és letöröljem arcáról, vagy még inkább lecsókoljam onnan egészen az ajkáig ezzel felelve a kérdésre, mi tenne boldoggá. Valószínűleg Tywinna előbb ütne ki közeledtemben, minthogy elérném Szöszit, de nem csak ez az oka, hogy megállom, hogy lepillantsak Jasmine ajkaira. Viszont a könnyes, kérlelőnek látszó szemeibe sem jó nézni - és nem mintha most eszembe jutna, de dekoltázst is csak Tywinnánál tudnék nézni, amiért megint kiütés veszélye fenyegetne, s ugyanúgy nem segítené elő a higgadt gondolkodást - így inkább elpillantok a hajók, a víz felé némileg balra lefelé. Józanul végiggondolva, ami boldoggá tenne és amit tenni kellene, az két külön dolog. Nem véletlen utálatos dolog józannak lenni, szar nagyon. Tekintetem tovább vezetem kesztyűs bal kézfejemre, majd aprót sóhajtva, döntést hozva pillantok fel Szöszire. - Van, ami sosem fog változni. Azt hiszem, az volna a legjobb döntés, ha valóban vége lenne. - Nem tudom azt kimondani, hogy ez tenne boldoggá, de enélkül is elég kegyetlenül és könyörtelenül hangzik, mint egy ítélet. Tudtuk, hogy nem fog örökké tartani, csak nem gondoltuk, hogy ennyire rövid lesz és ilyen csúnya véget ér. Kellemesebb lett volna, ha nem találkozunk és kihűl magától a vonzalom, vagy más felé fordul. Ez mulandó, de a barátságuk nem feltétlen, abba pedig nem akarok jobban belegázolni, mint tettem eddig akaratlanul is.
Igazából nem tudom, hogy a quorsáknál gyakran előfordul ez a fajta veszekedés? Gyakran előfordul náluk ez a helyzet? Teljesen új számomra ez a helyzet, s az idő múlásával minél hamarabb szabadulni szeretnék a helyzetből, még mielőtt teljesen elromlik. Vagy most kellene megmondani a tutit? Nem! Ilyen helyzet a Perdaiaknál nem olyan gyakori. A helyzet romlik, amint észlelem, hogy Alec átvált bő beszédből a pár szavasra. - Nem a mi hibánk, hogy te ilyen vagy! - nézek rá Vademberre, akinek hát cseppet sem kívánok szép természetes halált, hanem nagyon szenvedőset. De nem lehetne jobban leírni a bennem levő csalódottságot, ami keveredik haraggal. Maradok a hallgatásnál, s próbálok nem nekiugrani a férfinek fizikailag nekiugrani, mert abból biztosan nem jönnénk jól ki senki a hármunk közül. Megfogalmazódik bennem, hogy Alec renoméját kell aláásnom, hogy az én kapcsolatom megmaradjon Jasmine-al. Apránként fogalmazódik meg bennem, hogy mit tegyek, s hogyan. Előtérbe kerül Lyssine egy perdai nő, aki minden valószínűség szerint belepottyant volna Alec hálójába, s igen a népem védelmében pláne bevetem magam. - Hiába véded magad, elcsábítottad volna jelenlegi párjától, s olyan helyzetbe hoztad volna, s olyan szégyenbe, amiről te tehetsz. Megszédíted a nőket! Ez a legnagyobb baj, s olyan dolgokra sarkallod őket, amit nem akarnak. Majd fel fogom keresni Lyssinét, s elbeszélgetek vele a saját maga érdekében, ha már menyasszony. Jobb ha azzal a férfival van, akit egész életében szerethet, mint téged, te átokfajzat! - határozottan szólok neki, s erre meg Jasmine közbeszól. Mármint védelmébe veszi Alecet? Nah várjunk csak! Nem! Nem! Nem teheti a barátnőm ezt velem. Miért védi őt? - Csodás! Szóval én vagyok a gonosz jelenleg? - kérdezek vissza az én édes Jasmine-omnál, mert ez váratlanul ér, szinte leforráz, s át kell gondolni a stratégiám, hogy miként tovább. Csendes elválást szeretnének, vagy mi? Vagy most ő egyáltalán válni akarnak? Kezdem úgy érezni, hogy ők titokban kommunikálnak egymással, s engem próbálnak megtűrni. S ez a gondolat ahhoz, hogy elhallgassak egy jó időre, s hagyjam őket előtérbe mászni. Számomra látszik, hogy barátnőm védi Vadembert, s az az apró fénysugaram kezd halványodni. Védekezik Alec, s mikor gyerekeket említ, akkor megtalálja gyenge pompom. Szeretem a gyerekeket. - Jól van, jól van! Akkor te egy jó ember vagy! Értem én! - szólalok vissza, egyben ezzel egyetemben egy sóhaj szakad fel belőlem. Nem fog sikerülni, s hogy az én hírnevem sem csorbuljon, hát visszavágok. - Jó quorsa vagy Vadember! Tapasztaltam. - fogalmam sincs, hogy már mit csinálok, s kinek a kedvéért. Szabadulni szeretnék ebből a bonyolult helyzetből, ami adódott. Én biztosan nem fogom elfelejteni, mert egyszerűen lehetetlen. És jól megkapom, míg én elismerem őt jónak, ő csalónak nevez. - Én.. Én...- hát próbálnék védekezni, de közben kezd összeállni a kép, hogy én vagyok a rossz. Én miattam alakult ki így a helyzet. Csak mert rájöttem a dolgokra? Mert feltételeztem egy bizonyos dolgot? Fura, félelmetes élmény s naná, hogy teljesen felhagyok a lejárató dologból, bár szerintem nem tudom, hogyan lehetne egészséges ezek után egy kapcsolat. Hallgatok, s nézem a másik kettőt, hogy mi rezdül közöttük. Talán ellesek valamit tőlük. Nagy a hallgatás, s valakit belevonok az egészbe, mert ő sem maradhat ki ebből. - Nem akarok Ravennel találkozni, majd mond meg testvérednek – ejtem ki a férfinek, s ezzel én teljesen visszavonulok a a csatatérről, mert látom, hogy ők ketten úgy nézik egymást, mint két virág. A francba! Hogy lehetnek ilyenek? Fogom hát, s Jasmine barátnőmet odatolom teljesen neki a férfinek. - Akkor legyetek boldogok, nah! - tudom le ennyivel, s én távolabb lépek. Nem mondok semmit arról, hogy miért lenne a háznéző. S egyértelműsítsem bennük, hogy nekem elegem volt ebből, így kettővel arrébb lépek. Fejem lehajtom, s már akkor elkezdenek potyogni az Errator könnyeim, csendesen. Akkor inkább én mondok le a barátságról, vagy nem tudom. Nem tudom felfogni épp ésszel. S csak most tudom igazán értékelni a Vének döntéseit, ha egy meghoznak egy döntést. Úgy vélem, úgy döntök távolságot tartok tőlük, elég volt ennyi kíváncsiság. Én a népemet kell védeni, s nem őket. Nehéz keménynek látszanom ebben a helyzetben. Tudom jól, hogy Jasmine barátságát meg akartam tartani, de akkor most mondjak le arról? Egy Quorsa és Perdai nem lehet jóban? Vagy mit akar velem tanítani ez a helyzet? Miért kell ennyire szenvednem a többi fajtársam előtt? De nem olyan régen mondtam le a védelmező szerepről, lemondtam a vadonról, s sok minden másról. Olyan sok dolgot adtam fel! - Baszki! És baszki! - szakad fel belőlem, s nem cincogó hangon, mint sokan tennék, hanem teljesen váratlanul. Tudom jól, hogy ezzel a fajtársaim szemében inkább csökkenek. Egyrészről, mert érthetetlen vagyok, másik részről nem kell sok ész ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy mennyire befogadtam magamba a Quorsákat. Hirtelenjében menekülni van kedvem, s mint űzött vad, próbálom a körénk gyűlt perdaiak szeméből kiolvasni a vádaskodást.
*Szenvedek legbelül, a lelkem mélyén iszonyatos kínokat élek át, mind a jelentől, mind a felidézett múltam miatt. Őrlődöm kettejük között, mert mindkettejüket szeretem. Ez a beismerés pedig még gondolatban is fájó a jelen helyzetet tekintve. Vesztésre állok. Vadember magyarázkodását hallva, ő is. A kabát említésénél akaratlanul is széttárt karjaira nézek, az ajándék kabátra és sokadszorra kell megállapítanom, milyen jól áll neki. Egy perdai kabát. Azonban úgy látszik ez már semmit nem fog számítani. Jóllehet tudja, hogy férjnél vagyok de azt is tudja milyen a kapcsolatom Charles-al, és hiszek neki, de ez most másodrendű. Tywinna azonban nem, mintha Vadember semmit nem mondott volna, és őt is megértem valahol. Nem azért, mert szinte átkozza vadembert, hanem mert sértve érzi magát, megbántottnak.* -Hagyd Lyssinét, őt ne keverjük bele a mi gondjainkba. Szerintem többet gondolsz bele, mint ami történt. *Rekedten suttogok, ellensúlyozva Tywinna hangos kifakadását, és nagyon remélem, hogy kísérőink nem is értik miről van szó és nem pletykálnak majd arról a perdai lányról, aki egyetlen puszi miatt kerülhet bajba, noha semmi rosszat nem tett. Tywinna olyan most, mint a Viharsziget orkánjai, mindent magával ragadna. * -Ezt nem mondtam…csak ne vádolj meg mindenkit bizonyíték nélkül. *Meg máshogy se, de ezt már nem teszem hozzá, e nélkül is bonyolult és kibogozhatatlan a helyzet. A sors azonban így intézte, hogy hármasban legyünk, amikor mindenkinek számot kell adnia, biztosan másképp alakult volna minden és néhány röpke pillanatra még el is tudom képzelni, ahogy egy csendes kis haladóban elbújva Vademberrel, ahogy legutóbb is, megbeszéljük. S aztán Tywinnával, kicsit hangosabban és nyögvenyelősebben a perdai nyelvtudásom csorbasága miatt, de talán képes lettem volna neki elmagyarázni, ha elég időnk jut rá. A jelenbe visszarángatva magamat, semmi nem változott és perdai barátnőm éppen arra készül, hogy elárulja vadembert, aminek végzetes következményei lehetnek, és nem csak kettőnkre gondolok. Ő is és én is a családunkra, csak a szüleim és a testvérem azok, akik miatt még mindig itt vagyok, a Városban élek és mindenhova katonák kísérnek. Nem rég kaptam egy kis ízelítőt a szabadságból, és ez az ami miatt még mindig bizonytalan vagyok a saját érzéseimet tekintve. Nem tudom, hogy ezért vonzódom Vademberhez, vagy valóban szeretem. Az érzelmeimben biztos vagyok, csak a forrásukban nem. Bárhogy is van, azt nem akarom, hogy ő vagy a családja, vagy mindannyian bajba keveredjenek és próbálom Tywinnát lebeszélni róla, még Vadember segítséget kérő tekintetére sincs szükség, de az a pillantás szívszorító. Szeretném átölelni…szeretném visszakapni azokat a perceket, órákat, amiket a karjaiban töltöttem. Tywinna, sodró képzelgéseim közben visszakozik, olyannyira, hogy szinte hátraarcot csinál és ez meglepő. Szemöldökeimet össze is rántom, s próbálok a szándékai mögé lesni, jóllehet naiv vagyok és egyáltalán nem gyanakvó, de furcsa, hogy most ennyire megváltoztatta az álláspontját. Talán, mert szembesítettük a házasság perdai szokásaival, talán mert belefáradt a vitába, az átkozódásba, vagy mert belátta, hogy ennek így semmi értelme. Már azon vagyok, hogy elrendezzem a dolgokat, hogy külön-külön beszélhessek velük, csak még azt nem tudom, kivel kellene kezdenem, hogy biztos legyek abban, a másik nem fog elmenni…de tőrdöfésként ér Vadember válasza, a feltett kérdésemre. Azt nem értem mi az ami sosem fog változni, de a második mondat a lelkembe szúr, olyannyira, hogy hosszú pillanatokig nem tudok levegőt sem venni. A szívem hevesen ver és érzem ahogy a könnycseppek mlegördülnek az arcomon, pedig nagyon nem akartam, hogy ez megtörténjen, de már nem tudom visszatartani.* -Nem a kérdésre válaszoltál. *Alig hallhatóan suttogom, s tekintetem Vadember szemeibe mélyednek, ott próbálom megtalálni az igaz választ, mert azok után amit a tónál tapasztaltam, nem tudom elhinni, hogy az tenné boldoggá, ha vége lenne. S nem is azt mondta. A "legjobb döntés lenne"…de már az sem volt jó döntés, hogy újra és újra találkoztunk, hogy leveleztünk, hogy elszöktünk Elorakból. Mind egy-egy újabb lehetőség arra, hogy lebukjunk, mégis megtettük és nem csak én voltam lelkes. Ebbe a várakozó csendbe harsan bele Tywinna, Vadember testvérét emlegetve. Zavartan nézek rá, vajon hogy jön ide vadember testvére…Raven, s ő megint egy olyan téma, mint korábban a háznézés. Homlokomra gondráncok gyűlnek, de nem azért, mert még többet megtudtam Vademberről, hanem mert képtelen vagyok már ezen a ponton belelátni Tywinna szándékaiba és gondolataiba. Ám még mielőtt bármit is kérdezhetnék, egyszerűen odataszigál Vadember elé és a meglepetés ereje miatt nem is tudok ellenkezni…igaz, nem is tenném ha lehetőségem nyílna rá. S ha már ott állok előtte, továbbra is magamat ölelve karjaimmal, ujjaimat mélyen a bőrömbe nyomva, kérdőn nézek fel rá, várva a választ, de aztán össze is rezzenek Tywinna hangjától, a káromkodástól…és a hatalmas könnyeitől, melyeket akkor látok meg, amikor önkéntelenül is felé fordulok. Meg kellene vigasztalnom, de Vadembert sem szeretném itt hagyni és még mindig kettejük között őrlődöm. * -Megbeszélhetnénk ezt kettesben? *Kérdezem visszafordulva Vademberhez, de közben eszek egy lépést Tywinna felé. Többet nem tudok mozdulni, s kínom az arcomra is kiül, s most én nézek Vademberre segítséget kérve.*
Bólintok arra, hogy nem az ő hibájuk, hogy én ilyen vagyok. Ez igaz. Azt viszont inkább nem mondom Tywinnának, hogy akit el lehet csábítani a vőlegényétől, párjától, az vélhetően nem is szerette igazán a másikat, a perdai férfival csak jót tennék, mielőtt hozzáköti az életét valakihez, aki hajlamos a megcsalásra. Velem vagy mással, az idő s helyzet kérdése csupán. De most nem erről van szó. - Mondd neki nyugodtan. - Biccentek rá. - Ő meg majd mondani fog neked, hogy nem nézni volt én rá úgy. Ő sem rám. - Teszem hozzá, mert bár Lyssine szép nő, mégsem fogott meg. De beszéljenek csak, mert az igaz, hogy mi emberek könnyedén átlépünk afelett kinek van párja, hiszen a nőket tizenhét esztendősen kiházasítják, kevesen kötnek ki életük szerelme mellett. - Nem lenni te gonosz Tywinna. Én sem lenni jó, de én bűnért ne más szenvedni! Vinni hírem, ha így akarni, de használni Vadember vagy Henry név és én is így mutatkozni be ezután. - Próbálok vele egyezkedni, engedni is neki, s közben remélni, hogy megelégszik ennyivel, hogy nekem árthat. Csak nekem. Jasmine is hasonlóan próbálja jobb belátásra bírni, s bármi is a célja ezzel, hálás vagyok neki. Nem rántottam volna őt vagy családját magammal, de ha Tywinna túl sokat beszél nem a megfelelő személynek, akkor az én szándékaim nem számítanak már, nem fogom tudni menteni Szöszit, hiába akarnám. Így ér hidegzuhanyként, hogy Tywi még bedobja húgom nevét is a beszélgetésbe. Már ettől kedvem lenne a vízbe szédülni, de hogy én mondjam meg ezt Ravennek elárulván ezzel azt is, hogy kapcsolatban állunk egymással... Azt hiszem, most hordok ki lábon egy szívinfarktust, de az biztos, én is érzem, hogy a szín egy kicsit kifut a képemből. A felismerés, hogy húgom megtagadása most nem segíthet, nem teszi a helyzetemet könnyebbé. Oda se merek pillantani Szöszire, az állítólagos kémre. Basszameg, basszameg, basszamegmostmilegyen? - Húgom s én sokban hasonlítani Tywinna, de ő tényleg lenni jó ember, nem mint én. Ő nem én lenni. Ő annyit tudni, hogy én életben lenni, de ő nem tudni rólad vagy Jasmine-ról, és ez maradni is így, én kérni. - Próbálkozom, mert tudom, hogy húgom makacs tud lenni és felkutatná Tywinnát, hiszen kedveli őt. Akkor meg rögtön kibuknának viselt dolgaim, hogy hazudtam neki is. De ha perdai nő nem enged, akkor nekem kell kitalálni valami hihető sztorit, miért nem akar vele találkozni perdai barátnője. Egyre jobban benne vagyok ebben az egész trutyiban és csak süllyedek tovább, mint aki rossz helyre lépett a Sötét lápban. Figyelmem csak ezután terelődik Jasmine-ra, háznézéshez helyett inkább a választ firtatja. Egyéb helyzetben mosolyogva örülnék, hogy nem tágít, hogy még mindig remél, vagy legalább választ akar. Egyéb esetben ha ilyen közel kerülne hozzám, ahogy Tywinna ide tolja, akkor átölelném s már az megadná a választ. Most viszont csak egyik kezem mozdul felfelé, de negyedúton elakad és visszahanyatlik mellém, sosem érve el Szöszit. Pillantásom közben az ajkaira siklott egy hosszabb másodpercre, válasz helyett is felelve: újra megcsókolni a csillagos ég vagy a nap alatt. De valóban nem ez a legjobb döntés, ahogy a korábbiak sem voltak, s lám, hova vezettek! De szóban nem felelek, keresem a megfelelő szavakat, csak nem lelem, a megoldást se találom. Túl veszélyes vizekre eveztünk így hárman. Tywinnára pillantok, aki káromkodik és könnyei potyognak, majd vissza Szöszire, akinek arcán újabb kövér könnycsepp gördül le - komolyan csajok, ez csalás! -, majd önkéntelenül is elpillantok felettük észrevéve, hogy bár kezdetben a kikötő viszonylag kihalt volt, most már páran itt lézengenek és csak nagy jóindulattal lehetne azt mondani, hogy próbálnak úgy tenni, mint akiknek dolguk is van s nem csámcsogva bámészkodnak a történéseken, ha értik, ha nem. El kell innen tűnnöm, mielőtt perdaiakon kívül emberek is idetalálnak, ám előtte valamivel még tartozom nekik, főleg a kék hajúnak. Visszapillantok Szöszire, s már majdnem meggondolom eltűnési szándékaimat kék szemeibe tekintve, látva kínját, segítségkérését, melyet nem adhatok meg. - Nem. Nincs értelme. Innen egy lépés csak a teljes bukás. Sajnálom Szöszi, vége. - Utasítom el a kérését a tőlem jelenleg legjobban kitelő hűvösséggel, s a kék szemű után a kék hajúhoz fordulok. Nem látok más megoldást, mint a gyors tűzoltást mentve, ami még menthető és visszavonulást... habár lehet ez inkább megfutamodás, abból kiindulva, hogy nem kockáztatok meg egy találkozót Szöszivel. Nem merek bízni most benne, se könnyei valódiságában, mert egy újabb találkozó lehet egy nekem szánt csapda is, még ha logikátlan is, eddig miért nem csalt tőrbe. Vagy csak ezzel az árulás rémképével próbálom meg magamnak is megmagyarázni, miért nem akarok a fájdalmáról tudomást venni, jóllehet látom mindkét szememmel. - Igazad volt lenni Tywinna. Én nem ismerni volt szokásaitokat, de ettől még lenni volt tisztességtelen veled és veled is. - Pillantok itt Jasmine-ra, magamban tartván attól, hogy jobban hullanak majd azok a könnyek. - Kérni mindkettőtök bocsánatát, amiért én okozni volt fájdalom. Ezt én nem akarni volt. Nem gondolni volt, hogy barátságotokba állok bele. Ti ne áldozni barátság fel miattam... Bocsássatok meg, sajnálom. - Jobbomat a szívem fölé teszem s kissé megdöntöm felső testem Tywinnáék felé, azt hiszem, a perdaiak valahogy így szokták, de nem vagyok teljesen biztos. Mindenesetre reményeim szerint a gesztus érthető lesz így is nekik is és a nézőinknek is, mert őszinte a részemről. Nem gondoltam bele, hogy mi lesz ebből, hogy az az átkozott karma vág hókon felelőtlenségemért, s csak abban reménykedem, hogy annyira nem utál a karma vagy akármi isten, hogy a szeretteim lássák kárát ennek. Felegyenesedve fordulok, hogy távozzak, igyekezvén kerülni mindkettejük tekintetét...
