- Majd meggondolod magad, mikor az első őszhajszálakat ő okozza majd, mert nem tudod, hol jár már megint! - Még nem adtam fel, nem lezárt vita ez, annyira, hogy ez évekig nyitva fog még lenni, jóllehet most már hamarosan félre is fogjuk tenni hallgatólagosan abban maradva, hogy úgy teszek, mintha nem akarnám majd Lily-t bezárni és mintha elhinném Saskiának, hogy neki sem fog ez eszébe jutni. A lehetőségre felhívom a figyelmét, s a bekövetkezése előre látható szerintem - hacsak nem lesz a lányka tényleg otthon ülős típus -, igaz, ajánlatomat nem azért fontolná meg Saskia, mert sértené hiúságát szép szőke haja közé keveredett pár ezüstszín szál. Saskia most még engedékeny, nekem kell szigorúnak lennem, de lehet megnézhetjük majd magunkat később és feleségemnek kell szigorúbbnak lennie, mert amit meglebegtet előttem, mosolyt csal már most az arcomra és a tekintetembe. Én mondjuk észérveket szeretnék hallani majd tőle, de tény és való, hogy ez a két szavas mondat is elég hatásos lehet. Saskiára pillantok, hasonlóan megilletődve és valóban furcsa a szó. Raven Moor mondta párszor gúnyosan és komolytalanul nekem, hogy "apuci", ami egyrészt régen is volt és inkább csak kellemetlenül érintett, másrészt így belegondolva tényleg bajban leszek, mert a planetológust elnézve van, aki tényleg teljesen immunis a szigorra. Már csak azért is, mert tudja, hogy úgy sem teszem űrhajón kívülre felszerelés nélkül. - Tudja, de még mindig nehezen hiszi el. - Mosolygok vissza, mert Saskiával tudom, micsoda mázlim volt és van, na meg lesz. Olyan boldogságot hozott az életembe, amit nem is reméltem, ugyanakkor komplikáltabbá is tett mindent, mert a kötődés miatt nem feláldozható, sőt, érte minden más vált feláldozhatóvá. A pici lány is ilyen lesz, borítékolható vereségem is belefér így. - Ez a vereség eddig sem töltött el szomorúsággal és nem is bosszantott, viszont így még kifejezetten csábítóvá is vált. Vágyom a vereségre... Mit művelsz velem! Mit műveltek velem! - Korrigálom többesszámra, de neheztelés a hangomban is csak játékos színnel lelhető fel, hiszen közben finoman simítom meg Saskia gömbölyödő pocakját. Izgatottan várom, mikor fogom én is érezni Lily mocorgását odabentről és próbálok kitartóan bizakodó lenni, hogy valóban lesz lehetőségem megérezni és később őt a karjaimban tartani úgy, hogy ő él is. Figyelmünk a vacsora felé kanyarodik vissza, mielőtt Saskia hasán az éhes korgás okozta remegést fogjuk érezni. A mártásnak nekilátunk, legfőképpen én és igyekszem az instrukcióknak megfelelni, már amennyire ez megy nekem. - Csak ügyes. - Most én vagyok az, aki visszaismétli a másik szavait, nem bővítve vagy magyarázva és nem is visszakozva. Azért a puszit és az ölelést örömmel zsebelem be, mintha megvesztegethető lennék. A mértékegységek pontatlansága viszont ad némi morgásra okot. Ha már úgy kell itt kevergetnem, mintha a géneket kevergetném - perdai istenek irgalmazzanak, mi fog abból kisülni, vagy ebből a vacsorából - akkor legyünk pontosak is. Az előkerült kiskanálról kétkedve pillantok fel feleségemre. A kanál megvan, de ez csak kicsit segített közelebb a megoldáshoz. Mégis mennyi kerüljön arra a kanálra? Éppen színültig vagy enyhén púposan, esetleg nagyon megpúpozva? A grammok láttán némileg megnyugszom, aprót szusszantok, majd fejemet csóválom, mert a receptbe pillantva azt látom, hogy ott tényleg csak "kis kanálnyit" írtak, semmi gramm, ami kiindulási pont lehetne. Remek... Előzékenyen át is testálom ezért a felelősséget a ma este chef-ére. - Igen, chef! - Helyeselek, de azért ráhagyom, hogy a szükségesnek talált mennyiséget beletegye az ételbe, én meg kavargatom tovább, hogy sima, szószos állagot kapjon. Mikor ezzel megvagyunk - és felülemelkedek a pár aprócska csomón, ami maradt a sima krémben és sehogy sem akar eltűnni -, kóstolunk egyet és eddig kellemes a csalódás. Ezt mintha nem rontottuk volna el, ami meglepő, ahogy erre Saskia is rávilágít öniróniával, nem is állom meg mosoly nélkül. - Nem is baj, hogy nem kóstoltad Clará-nál. Ha így is ízlik nekünk, akkor nem kell tudnunk, ha esetleg az övé fényévekkel jobb. Ha mást nem, legalább mártást tudunk enni. Biztos lenne hozzá perdai lepény valahol. Mindenesetre én ezt most kikapcsolom, mielőtt elégetjük az alját és csak a lepény marad nekünk... - Keresem meg a megfelelő gombot, aki kikapcsolja a tűzhelyet és félre is húzom róla az edényt, mikor a figyelmeztető jelzés megjelenik, hogy a főzési helyünk felülete kikapcsolás ide vagy oda, de forró még. Gondolom, akkor le is tudna égni a mártás. Saskia közben már a sütőnél jár és utánafordulok. - Szerintem csak a mi siklóinknak szokása! Na meg vélhetően az összes perdai lakosnak. - Mosolyodom el és megjegyzésem első fele némi öniróniát tartalmaz, nekem legalábbis kétszer is sikerült már vízben landolni, noha egyiket sem terveztem. Állatok tekintetében nincsenek ilyen jellegű információim, így egyiket sem tudom megnevezni, de biztosan nem is helyettesíteném az "izé" szóval a hiányt. Én nem mentem a sütőhöz, legyen elég helye Saskiának, ne legyek láb alatt, nehogy magára borítsa a forró ételt és megégesse magát, ám idáig érzem így is az előkerült étel illatát. Úgy összességében, nem érzem ki természetesen a pluszba belekerült napbogyót, hogy az jó-e vagy sem. Az illat egyébként is csak egy dolog. - Ha csak fele olyan finom, mint az illata, akkor nem is tudom, hogy kezdjünk-e bizakodni a hexa-hús miatt vagy féljünk, hogy a háromból az lesz a rossz. - Mintha törvényszerű lenne, hogy egyet el kellene rontanunk, de ez nem pesszimizmus a részemről, hanem korábbi próbálkozásainkat tekintve ez színtiszta realista hozzáállás. - Te kóstolsz most előbb! - S várakozón figyelek, mi lesz a reakció: borzalmas lett a napbogyó miatt; megjárja így is az étel, hogy belekerült; esetleg vak ropityúk is talál szemet elven alkalmi szakács-zseni lettem... legalábbis addig a pár másodpercig, mikor beletettem figyelmetlenül a napbogyót a többi zöldség közé? De az is érdekel, hogy Saskia mennyire fogja bármelyik eredményt elrejteni: hogy ne érezzem rosszul magam, mert elrontottam a vacsora egy részét, inkább nem mutatja ki, mennyire rossz is; vagy hogy ne bízzam el magam, csak visszafogottan gratulál a véletlen szerencsémhez?
Lehetséges jövőkép az amit Callum lefest, de nem bánom. Persze igaza van, csak addig nem, míg ténylegesen bele nem csöppenek egy olyan helyzetbe, melyben nem tudok Lilly hollétéről. De addig nagyon sok idő telik el és talán lesz megoldás a kóborlásaira, vagy éppenséggel a veszély lesz kisebb, mint amilyen most lenne. * -Az én hajamban úgy sem látszanak meg. *Egy ideig biztosan nem, és ez a tőlem távol álló hiúság amit fegyverként tartok magam előtt, jelentőségteljes pillantást vetve Callum éjfekete hajára. Remek génekkel rendelkezik, mert még a halántékába sem vegyül egyetlen ősz hajszál sem, pedig az utóbbi két és fél év bőven adott okot rá. Talán titokban festeti. A gondolatra , mely egészen banális és vicces, elmosolyodom. Azonban van ami ennél jobban elszórakoztat, pedig még gondolni sem szabadna rá, de már úgy is annyira elmerültünk a lányunk jövőjében, hogy ez igazán nem számíthat sokat. Így persze könnyedén leveszi majd a lábáról…az apját. Furcsa de egyben jó rézés is kimondani a szót, remélve, hogy egyszer majd a lányunk szájából halljuk és azért szurkolok már most, hogy ha minden álmunk valóra válik, Lilly első szava az „apa” legyen. S ezen a vonalon tovább sétálva, frappáns visszavágásokba csomagolunk egy csokor szerelmi vallomást, amit aztán a végén félreérthetetlenül kimondok. * -Csak szeretlek…csak szeretünk. *Válaszolom mosolyogva, meghatódva és ellágyulva a hasam gyengéd simogatásán, Callum előre bevallott vereségén, ami tulajdonképpen győzelem is egyben. Csak már ott tartanánk. Az ilyen beszélgetések eddig ritkák voltak, de most ezzel csak türelmetlenebb leszek, vágyom már a karomban tartani, vágyom arra, hogy Callum is magához ölelhesse, megérdemeljük mindketten a boldogságot és számunkra ez az egy maradt, az egyetlen kívánság a sorstól. Ezért még mielőtt nagyon belemélyednénk, igyekszem a vacsoránkra koncentrálni, mely a mi főzési tudásunkat ismerve épp annyira bizonytalan, mint a boldog jövőnk….jóllehet a veszteség elenyésző. Callum a mártás előkészítésével foglalja el magát, én pedig ellenőrzöm a vacsoránk másik két résztvevőjét a sütőben, közben pedig mintha a tudós lelkébe gázolnék. A mentés szerintem csodásan sikerül de Callum nincs elragadtatva tőle, hiába puszi és ölelés, ami viszont az én mosolyomat halványítja el. Nem sokáig. A főzésnek egy olyan szakaszához érünk el, mely megkívánja a mértéket, ám konyhában vagyunk és nem egy laboratóriumban. Callum morgása újra előcsalogatja a mosolyomat és a derűm meg is marad, a mértékes kanál átnyújtása pedig kicsit diadalittasabbra sikerül mint terveztem. Halkan kuncogok Callum elégedetlen szusszanásán, az orra alatti morgásán és fejcsóválásán. Azt hiszem ha a mai vacsoránk sikerül, nagy feladat előtt állok majd, hogy otthon a konyhánkban leszoktassam Callumot a túlzott precizitásról. Szándékosan lazán mérem ki a leírt mennyiséget oda sem figyelve arra, hogy a kiskanálban mennyi a fehérjepor, miután magamra vállaltam a felelősséget chefként. Bár fogalmam sincs hogyan kellene kinéznie a jó napbogyónak, erről Clara nem készített nekem fotót, de épp megfelelőnek nyilvánítom. Remek munkamegosztással sikerül is készre főzni a mártást. Azon csodálkozom, de – félve attól, hogy az egészet előröl kell kezdenünk – nem teszek említést a mártásban időről-időre felbukkanó csomókon, hogy Callum simán elsiklik felettük. * -Háromból egy sikerült, akármilyen is az eredeti Clara-féle. Ez a miénk. *Húzom ki magam büszkén Callum helyett is, megtalálva azt az egyetlen okot, amiért büszkék lehetünk. A miénk. Sajnos azonban az arányon még javítani kell, ugyanis két másik csoda is arra vár, hogy beteljesedjék, először is a zöldségek, melyek hamrabb megpuhulnak mint a hexa húsa, ráadásul segítségnek vagy akadálynak, ott van köztük a napbogyó is. Hogy melyik, kiderül a kóstoláskor. * -Most ugrik a perdai a vízbe? Jobb mintha azt mondanám a sikló ugrik. *Az illata jónak tűnik, az én orromba kúszik elsőként, mikor kiveszem a sütőből. Kikapcsolni már nem tudom, mert két kézzel viszem a pulthoz, legfeljebb akkor kapcsolom ki ha már letettem a tepsit, vagy Callum ezt is megteszi helyettem. Érezhetően hezitálok megkóstolni, az illatából sikert könyvelhetünk el, jobb lenne megmaradni ennél. * -Lehet az illata csodás úgy, hogy az íze borzalmas? *Nézek kérdőn és reménykedve a nekem tetsző válaszban Callumra, de aztán nagy levegőt veszek és egy villát, amivel kihalászok néhány apróra vágott zöldséget. Nem tudom, hogy napbogyó is jön-e velük, az mintha jobban szétsült volna. Az első reakcióm meglepettséget mutat, ez még ösztönös és őszinte is, mert tényleg meglepődöm azon, hogy nem bűn rossz. Nem Callum tévedése miatt, hanem alapvetően az eddigi tapasztalatok alapján. A második reakció már szándékos. Elhúzom a szám egy kicsit, majd Callumra nézek és rendezem a vonásaimat. * -Nos…érdekes. *Nem akarom nagyon elvenni a kedvét, de azt sem, hogy máris üdvrivalgásban törjön ki, még ha képletesen is. Hadd szenvedjen egy kicsit mielőtt megdicsérem, vagy megvárom míg megkóstolja ő is. Veszek egy újabb falatot és felé nyújtom a villát, tenyeremet a villa alá téve, nehogy a földre vagy a ruhájára hulljon a falat, ha ügyetlenül tartanám. Amikor már a szájában van a falat, elmosolyodom. Nem bírom tovább a szándékosan rejteni próbált fanyalgást.* -Szerintem finom lett, de azért legközelebb hagyjuk ki inkább. Szóval összességében nem rontottuk el, hogy őszinte legyek nagyon szurkoltam neked. Nehogy elvegye a kedved.
Csak somolygok és nem vágok vissza, hogy csak addig nem látszanak a szép szőke hajába keveredő ősz hajszálak majd, amíg azok nem kerülnek többségbe. Nem illő egy nőnél erre felhívni a figyelmet még akkor sem, hogy jelenleg laboratóriumi nagyítóim egyikével kellene keresni a legelső ezüstbe fordultat. Somolygásom a vereség emelt fővel való elismerése is. Szerintem nem sokáig fognak késni nálam az első fehér szálak. Mire Lily-t a karunkban tarthatjuk, biztosan lesz addigra pár, mert egyre jobban aggódunk, még ha ezt az esetek többségében jól is leplezzük egymás, de még saját magunk előtt is. - Az mindent megér. Én is titeket. - Mosolygok továbbra is, ezúttal a vallomásra s jó volt kicsit úgy beszélni a lánykáról, hogy egyetlen babás dolog sem merült fel, hanem egy kész életpályát vázoltunk fel neki többféle elágazással, amiknél választhat, amelyek lehetőségként felmerülhetnek. Makacs hit, görcsös kapaszkodás mindez abba az egyetlen eshetőségbe, hogy ezúttal minden rendben lesz. Erről szentül meg vagyunk győződve, nem úgy a vacsoránkról. A mártás jó. Szinte döbbenet, miután Saskia olyan lazán mérte azt a fehérjeport, alig mertem odanézni, s biztos több került bele a kelleténél, azért maradt csomós, de nem említem neki. Háromból egy, s most jön a zöldségek, melyek véletlenül lettek felturbózva a mártás alapanyagával, a napbogyóval. Magamban reménykedek, hogy csak áztassa szét a többi zöldséget, legyen ez is mártásos állagú. Ez még mindig jobb, mintha kiderülne, hogy a napbogyó sütve mondjuk keserű lesz, s az összes többi zöldség átvette ezt tőle. Nem szeretek pazarolni, s ugyan kettőnkre számolt mennyiség csak egy kicsike tepsit jelent, azért ezt sem volna jó kidobni. A főzéshez való érzék nyilvánvaló hiányán túl ez az, ami visszatartott a próbálkozásoktól, főleg a Perda megtalálása előtt. Erőforrásaink végesek voltak, három évtizednyi szokást pedig nem lehet egyik napról a másikra levedleni, főleg, ha nem is akarja az ember. - Legalább mártást már ehetünk. Ha a többi rossz is, teszünk ebbe még vizet és leves lesz a mai menü. - Mosolygok vissza azzal a biztos tudattal, hogy levest nem így kell csinálni. Gondolom. - Perdai jó lesz. - Biccentek, feltételezem szoktak vízbe ugrani. Szegények, ha tudnák, hogy most a földi majmokhoz lettek hasonlítva... nem túl hízelgő. Hagyom, hogy Saskia vegye ki a kicsi tepsit, de azt észlelem, hogy az ajtót becsukni és kikapcsolni már segítség kell, amit meg is teszek. Mire visszafordulok a pulthoz, Saskia már villával áll a zöldségek felett, de érezhetően habozik. Na, hát ez sem túl hízelgő, még ha teljesen jogos is. Mégsem kérem ki magamnak. - Nos... - Ennyi a feleletem, ismer már, milyen az, amikor nem akarok befejezni egy mondatot, mert a válasz olyan lenne, ami nem ínyére való. Így nem mondtam ki, mégis teljesen tisztában lehet vele. A laborban bármikor összehozunk olyant, ami illatra jó, de ízre szörnyű. Egyszer próbáltam neki kedveskedni kedvenc zselépudingjával - nem, nem a laborban készítve, bár lehet ez volt a baj -, még házasságunk elején. Akkor készítve először és utoljára. Saskia végül dönt, s én megemelt szemöldökkel figyelem a reakcióit. Elsőre meglepett. Ez még nem is rossz és nem is jó, hanem a szája elhúzása már nem ígér sok jót. - Oh, mondd, hogy csak ízetlen! - Húzom el én is féloldalasan a számat. Az ízetlen még mindig jobb, mint a keserű. Azzal még lehet valamit kezdeni, legalábbis egy tapasztalt szakács tudná, mi majd elnyomjuk az íz hiányát jó sok mártással meglocsolva. De ha keserű vagy egyenesen rossz, arra nincs az a mártás, ami segíthetne. A szóra kapom fel a fejem, miközben keresgetek villát én is, nem találva, mert nem láttam, honnan szedte elő Saskia a sajátját. - Érdekes? Ez egy érdekes szó egy ételre. - Semmi esetre sem mondanám pozitívnak, de akkor annyira nem is negatív. A villakeresést feladom, elfogadom Saskiáét és megkóstolom kicsit szomorú arccal, amiért elrontottam a köretet. Mire az első ízek elérik az ízlelőbimbókat, már Saskia is mosolyog és most mosolyba fordulva azért húzom el a számat, mert így be tudott csapni. - Helyette te akartad elvenni a kedvemet! - Feddem meg kicsit, mikor lenyeltem a falatot, de derűs pillantásomból látni, hogy igazán nem neheztelek. - Biztos hagyjuk ki? Nem azért mondod, hogy ne kísérletezzünk a megfelelő aránnyal, hogy ki ne derüljön, azt a kukta-kötényt magadnak kellene elkészítetned? - Vágok vissza, mintha akkora kedvem jött volna a főzéshez és tényleg tehetség lennék. Közben csak nagy mázlim volt, mert tényleg nem lett rossz. Vállalható, maradjunk annyiban. - Akkor kettőből eddig... másfél jó. - Pillantok itt Saskiára, hogy egyetért-e ezzel a kijelentéssel, miközben a mártásos tálkát odaviszem a megterített asztalunkhoz és utána a kis tepsike zöldséget is. - Nézzük a hexa merre billenti el a ma este mérlegét? - Kérdezek rá, a számolt idő szerint egyébként is kész kellene lennie, de azért vannak fenntartásaim. Ez a főzés egyáltalán nem egy precíz tudomány. A sütőt megállítom és kinyitom és a megfelelő kesztyűvel ki is veszem a másik kis tepsit, amiben a hús sült. - Nahát, ezt nézd! - Semmiféle játszmázás nincs most, sem revans az előbbiért, annyira őszinte a meglepettség a látványtól és az illattól. Ez a sült jól néz ki. Határozottan jól néz ki! Elégedetten is fordítom a tepsit Saskia felé, hogy ő is megnézze s ezt egyenesen az asztalunkhoz viszem, ott letéve a megfelelő tartóra térek vissza a sütőhöz, hogy kikapcsoljam. - Senki nem fogja elhinni nekünk, hogy tényleg sikerült. - Nem is hibáztathatjuk őket, de most azért büszkén nézek a feleségemre, hogy sikerült összehozni a vacsorát. Ha jobban figyelek a köretnél, lehet még az is jó lett volna, nem csak elmegy.
Érdekes volt egy kicsit a lányunk jövőjéről beszélni, még ha a lelkünk mélyén félünk is attól, hogy megint a rossz ér el minket. Egyszerűen képtelen vagyok nem tervezni, mert úgy érzem ha nem teszem, ha görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy babonából nem gondolok arra milyen lesz amikor megszületik, akkor be is következik a legrosszabb rémálmunk. Kell egy kis jó, egy kis derű, egy kis elmélkedés a jövőről, hogy ne süllyedjünk a kétségbeesés mocsarába. S az utóbbi percek kétségtelenül mosolyt csaltak az arcunkra, ahogy a hógolyózás is. A végén szerelmi vallomással zárom le, melybe kicsit a lányunkat is bevonom, míg ő maga nem tudja mondani. Azonban míg az előkészületek nem igényeltek nagy figyelmet, maga a főzés már igen, és nem érünk rá mással foglalkozni. A mártás elkészítése abszolút közös munka, mondhatni négykezes, jóllehet nem muzsikál olyan szépen, mint Callum ujjai a zongorán és marad is néhány kisebb csomó benne, mely számomra elenyésző, főleg mert – kicsit szándékosan - olyan lazán mértem a fehérjeport, Callum viszont mintha nem venne róluk tudomást. Nekem ez a meglepő és nem is gondolok arra, hogy az irántam való tapintat miatt nem említi. Így vagy úgy, mindketten átsiklunk ezen az apróságon, és az ízlelőbimbóinknak hiszünk, nem a szemünknek. Milyen jól tesszük. A mártás minden kezdeti nehézség ellenére jól sikerült, olyannyira, hogy Callum az összes többi fogás megmentésére használná. * -Nem is tudom Callum, hogy ezen most sírjak vagy nevessek. *Jegyzem meg amikor a mártásból levest csinálna a végső siker érdekében, de szavaim ellenére elég magabiztosan mosolygok. Csekély főzőtudományom ellenére tudom, hogy a levest nem mártásból kiindulva kell készíteni és valószínűleg Savatier chef nagy szemeket meresztene most az én konyhaújító férjemre. Az első sikeren felbuzdulva nagyobb lelkesedéssel nézek utána a zöldségeknek, melyek a napbogyó dús leve miatt nem éppen grillezett állapotban kerülnek elő, de ma valahogy semmit nem tudunk elrontani. S a perdai a vízbe is ugrott, talán épp e mondásom miatt nem merült el, ahogy a zöldségeink is megúszták a napbogyóval való találkozást. Míg Callum elzárja a sütőt és visszacsukja az ajtaját, addig én villát keresek és találok, s mire visszaér, már kóstolok is. Callum korábbi magabiztossága miatt, nem ujjongok az első falatnál, bár az íze és az állaga is megfelelő, ha nem is a recepthez igazodóan tökéletes, hagyom Callumot picit pácolódni a levében. Ha már főzés, legyünk stílusosak. Kérdésemre csupán a sokatmondó „nos” szócskát volt hajlandó kimondani, s aztán csendben megvárta a reakciómat, amit szándékosan eltúloztam nem éppen a hízelgő felére helyezve a hangsúlyt. * -Nem ízetlen. *Mondom ezt már úgy, hogy tudom, finom. Callum még reménykedik, hogy nem nagyon rontotta el, hogy lehet még rajta segíteni, mert ha ízetlen, hát megszórjuk valamilyen fűszerrel, vagy az intenzív ízű mártással keverjük, hogy ne kelljen kidobni. Megszánom egy újabb jelzővel, amire felkapja a fejét én meg próbálom még picit visszatartani a mosolyomat, hogy legalább addig kitartson a pókerarcom, míg meg nem kóstolja. Nyújtom is felé a villával a falatot.* -Tudom, azért mondtam. Érdekes. *Nyúzom még az első igazi mosoly előtt, de már nagyon várom az ő reakcióit. Szomorú arccal lát neki a kóstolásnak, de végül csak felderül…némi feddéssel körítve, ez utóbbit nekem szánva.* -Dehogy akartam. Ha tudnád, mennyire izgultam, hogy finom legyen. *Félhangosan kuncogok, mert a feddés azt is jelenti, hogy be tudtam csapni, de ez a legnagyobb félrevezetésem amit ellene valaha elkövettem. Callum tekintetében azonban látom, hogy valójában nem haragszik és értékeli a csínytevésem. * -Legközelebb szívesen leszek én a te kuktád, ezen ne múljon. S tudod, hogy nem vagyok irigy, ha jobban főzöl, mint én, csak örülök. *Cinkosan mosolygok rá, azt éreztetve, ha valóban így alakul, rá hárul majd a főzés. Mintha ugyan ez nagy veszélyt jelentene ránk. * -Én kettőből kettőnek nyilvánítom a sikert. *Mosolyogva viszonzom a pillantását, s míg ő az asztalunkhoz viszi a mártást és a zöldséget, addig én beleiszom a gyümölcslevembe. Néhány korttyal veszem szomjamat, mielőtt a húsra fordítanánk a figyelmünket. A kesztyűt, amivel korábban a zöldséget vettem ki a sütőből, Callum keze ügyébe helyezem, s pohárral a kezemben várom az eredményt. * -Nagyon remélem, hogy a mai esténket pozitív mérleggel zárjuk, már csak azért is, mert a finom illatoktól már farkaséhes vagyok. *Szabad kezemmel megsimogatom a pocakom, de most még csak az illatokkal lakhatok jól. Callum után én csukom vissza a sütő ajtaját és zárom el a szerkezetet, de fél szemem a hexa húsán van, mert már az első pillanat lelkesedést vált ki belőle. S valóban, a hús roppant kellemes látványt nyújt, pontosan olyan, mint amilyeneket a rendelésünkre szoktunk kapni és meglepettségemben elkerekednek a szemeim.* -Ez gyönyörű Callum. Az illata is finom. *Lehunyom szemeimet és úgy szippantok bele a felszálló gőzbe, s aztán követem Callumot, immár nyitott szemmel az asztalunkhoz.* -Nem baj, a lényeg, hogy mi tudjuk. *Leteszem a poharamat az asztalra, és magam felé fordítom méltán büszke férjemet, hogy magamhoz öleljem. Nagyon izgultam, hogy ez a vacsora jól sikerüljön, valamiért fontosnak tartottam, bár még most sem tudom miért. Csak…muszáj volt. S most, hogy sikerült – hajlamos vagyok a sült zöldség fél sikerét is egésznek érezni – boldog vagyok. Két tenyerem közé fogom Callum arcát és hosszan megcsókolom. Egy kis jutalom neki, egy kicsit nekem és amúgy is régen ízleltem az ajkait. Egészen hozzá bújok, s csak nagy sokára engedem el, épp csak annyira, hogy kissé hátrahajolva a szemeibe nézhessek.* -Nem is tudom mit mondjak, de örülök, hogy sikerült. Akkor is, ha soha többé nem fog. De legalább tudom, hogy nem vagyunk egészen elveszett emberek. S élveztem minden percét, köszönöm, hogy belementél. *Most az sem érdekel, hogy még meg sem kóstoltuk a húst, csak a szemünknek volt csodálatos, és attól még lehet félig nyers, rágós, vagy éppenséggel ízetlen. Egészen meghatódom és könnyek gyűlnek a szemeimbe, ez persze csak a hormonoknak köszönhető. *
- Ha erre a sorsra jut a mártás, ráérsz akkor is eldönteni. - Én a magam részéről mosolygok, most még, mert azt azért én is sejtem, hogy a konyhaművészet annál többet jelent, mint vizet keverni a mártásba és kész is a leves. Krémlevesnek is nehéz elfogadni jelen állapotában. De az biztos, hogy ezzel az ötletemmel Savatier chef-et próbára tettem volna, kibírja-e anélkül, hogy kiigazítson egy kancellárt? De arra biztos nem vetemedett volna, amire Saskia: jól rászed engem a köretet illetően, s erősen aggódok, mikor azt is hozzáteszi, hogy nem ízetlen. Ó, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna úgy! Kiváló mártásunk mindent megoldott volna! Az érdekes sem éppen az a jelző, ami biztató lenne, noha annak idején ha szüleimtől ilyen reakciót kaptam valami eredményemre, az már a jobbak közé számított. Függetlenül attól, mennyivel volt jobb másokénál a korosztályomban, nem mondhatom, hogy túldicsértek volna. Az egóm ezek szerint magától fejlődött ekkorára, de most az is kicsit meghúzza magát, amiért el lett rontva a köret... egészen addig, míg magam is nem kóstolok. A turpisság rögtön kiderül, nekem legalábbis ízletesebb a sok, kissé szétázott zöldség így, hogy sokkal rosszabbra készültem Saskia szavai alapján. - Igen, láttam is a megkönnyebbülést rajtad, mikor megkóstoltad! - Ironizálok mosolyogva, hogy annyira azért mégsem izgult, legalábbis nem látványosan, s nem nálam jobban, mint most, ahogy rászedett. Ám nem csak ebben, hanem abban is, amit a kukta-kötény cserére mondtam és szavaiból tisztán kihallani, hogy nem ez volt az utolsó közös főzésünk, csekély sikerélményeink felbátorították. Ez nem baj, hanem az igen, hogy nekem azokban nagyobb és fontosabb szerep jutna, nem lehetnék csak egy kukta, akinél bocsánatosabb bűn, ha valamit elvét. - Ebbe... jól belesétáltam. - Állapítom meg csendesen derülve, szinte csak magamnak, de Saskia is tisztán hallhatja. Úgy gyalogoltam bele egy csapdába, hogy jószerivel én vetettem fel a lehetőségét. S valóban, Saskia nem irigy, ahogy a kárörvendés is azért az egyik legszebb öröm, mert az sem irigy... és szívből jön. Cinkos mosolya most valami ilyesmit sugall nekem, és ezen nem ment az sem, hogy én csak fél pontot ítélnék a zöldségeknek, ő nagylelkűen felfelé kerekíti. - Háromból kettő, ez már akkor sem lesz negatív, ha szénné vált volna a sütőben a hús. - Szólal meg belőlem a tudós racionalitása. Matematikailag igazam is lenne, más kérdés, hogy a látvány hervasztó hatást gyakorolna a többségi győzelemre. Ma viszont jó csillagzat alatt álltunk neki főzni vagy ez a recept tényleg szinte elronthatatlan, mert a sütőből kikerülő hús minden, csak nem hervasztó ránézésre sem. - Én előre megadom a pontot rá, háromból három akkor a ma este záró-egyenlege! - Felelem mosolyogva és viszem a tálat az asztalunkhoz. Az illatát magam is érzem, és eddig nem tűnt fel, míg készítettük, de így a végére már én is megéheztem. Már éppen készülnék, hogy a kötényt levegyem, mikor Saskia maga felé fordít és ölelésére abba is hagyom a kötény levételét, helyette mosolyogva ölelem át őt, és viszonozom a csókját kicsit belemosolyogva, arra gondolva, hogy ha ez jár a kuktának, akkor szívesen vállalom máskor is. Fejemet aztán Saskiáéra hajtom enyhén, selymes haja illata ebben a közelségben el tudja nyomni még a meglepően jól sikerült vacsoránk finom illatát is, élvezettel szívom be mély levegőt véve, míg tart az ölelés. Mikor megszólal, nem is tudom, hogy mi a kedvesebb: a szavai vagy pedig a fátyolos tekintete, a tény, hogy meghatódott? Egy teljesen természetes apróságtól. A hormonok, persze én is tudom, de attól még felettébb édes. - Én köszönöm a lehetőséget, hogy feldobhattam a receptedet oda nem illő napbogyókkal. Állok ebben máskor is szolgálatodra! - Mosolyodom el szélesen, remélve, ha kibuggyannak azok a könnyek Saskia szeméből, azokért már nem a hormonok lesznek a felelősek, hanem a nevetés. Ajkaihoz hajolok egy újabb csókra és eszembe jut, hogy a kötény még rajtunk van. Korábban megkezdett tevékenységemet folytatom, csak nem magamon, hanem pajkos pillantással feleségem kötényének masniját oldom meg hátul derekára csúsztatva a kezeimet és segítem le róla legalább ezt a ruhadarabot, ha most mást nem is. Majd nehezen, de elengedem őt és az egyik székhez lépek, s kihúzom azt neki. - Most pedig pihenjen a chef mára! A kancellárné pedig egyen, szüksége van a sok vitaminra, nem kevésbé a pihenésre! - Csak a főzés kis idejére tettem félre az aggódó énemet - az alatt is igyekeztem figyelni, mennyire fárad, illetve semmi nehezet nem hagytam neki emelni, vinni -, most viszont újra elővehetem és egyébként is örömmel viselem gondját. A harmadik fiókban rá is lelek a tálaláshoz szükséges evőeszközökre, és azokkal felszerelkezve térek vissza az asztalhoz, hogy szedjek Saskiának. - Mennyi napbogyós zöldséget kérsz? Vagy egy kis mártás-levest előtte? - Somolygok közben, mert ez a zöldség örök humorforrás lesz nálunk lassan. Akkor is jót derült Saskia, mikor elmeséltem, hogyan jártam Roda kompótos üvegével, amiben ugyancsak napbogyó volt eltéve. Kérésének megfelelő mennyiséget szedek mindenből, majd magamnak is, újratöltöm a poharainkat és utána ülök le a másik székre. - Jó étvágyat!
//Köszönöm a játékot! Cuki és vicces volt, és megvan a lányunk neve is! //
Szerencsére nem kell eldöntetem, hogy sírjak vagy nevessek, a mártás megmarad annak, aminek készült, és mi elkönyvelhetünk magunknak egy jó pontot. A körettel is hasonlóképp járunk, jóllehet annak ízlelése és ehetőnek nyilvánítása sokkal izgalmasabbra sikerül, mint a mártásé. Az én kezem is benne van abban, hogy Callum belesétál a csapdába, de ennyit igazán megérdemel azok után, hogy a napbogyót grillezésre ítélte. A többi zöldség is megsínylette a recept megváltoztatását, de hála az égnek ha jobb nem is lett tőle, rosszabb sem. Mindettől függetlenül nagyon izgultam, hogy Callum vétke ne számítson sokat és ez be is jött. * -Tényleg neked drukkoltam. *Átlátok rajta, tudom, hogy most kissé ironikus, de nem baj, a lényeg, hogy nem haragszik a kis játékom miatt. Kettőből kettő és én vagyok olyan, hogy felfelé kerekítek Callum ítélete után, ad annyi önbizalmat, hogy további közös főzésre gondolhassak, már csak azért is, mert roppant mód élveztem, élvezem a percig is, örülök, hogy együtt vagyunk a sűrű programjaink ellenére. Igazából azzal, hogy felajánlottam a következő alkalomra Callumnak a chef kötényt és magamnak a kuktáét, nem volt semmilyen hátsó szándékom, inkább elismerésnek szántam, lelkesítőnek semmint csapdának. Callum orra alatt mormogott szavai azonban arra engednek következtetni, hogy ő velem ellentétben csapdának érzi, de derültsége hallatán kellemesnek érzi. Inkább nem szólok egy szót sem, hagyom, hogy azt higgye ilyen furfangosan ravasz vagyok. Leöblítem egy kis gyümölcslével míg ő a kesztyűt felvéve a hús előkerítéséhez készülődik. * -Én azért remélem a sikeres tendencia nem itt szakad meg. *Optimistán mosolygok és kellő figyelmet szentelek a sütőből előbukkanó húsnak, s közben még arra is ügyelek, hogy a sütő ki legyen kapcsolva. * -Kóstolás nélkül adok egy újabb voksot. *Bólintok rá és megesküdnék arra, hogy a szemeim éhesen csillantak meg, mégsem vetem rá magam a húsra, hogy egy apró falatot levágva róla győződjek meg, hogy finom vagy csak a látvány ígérettel teli. Callumot fordítom magam felé, hogy átöleljem, megcsókoljam és megköszönjem, hogy velem tartott ebben a bolondságban. Meghatódom, most a pillanattól de egyébként is oda vagyok érte és a finom illatok sem veszik el az ő illatát ami megcsapja az orromat amikor közel hajol hozzám. Könnyeim azonban már a nevetéstől buggyannak ki ami Callum lelkesítő szavaitól karcolják lágyan a torkomat.* -Azért legközelebb megpróbálhatnánk a recept szerint, de lehet, hogy kiegészítem Clara receptjét ezzel a változással. Grillezett zöldség kehely a`la Callum Jenkins. *Kézfejemmel törlöm le a könnycseppeket, szám szerint kettőt és lépnék el Callumtól, hogy a vacsorához készülődjek, mert a terítés kissé hiányos. A kötényről meg is feledkeztem, nem úgy az én drága, mindenre gondoló férjem. Öleléssel palástolja a kötény szalagjának kibontását, aminek nagyon örülök s próbálom én is hasonlóképp átölelni őt. Kicsit körülményes de annál élvezetesebb és ma ebben is brillírozunk, mert nekem is sikerül megszabadítanom a köténytől, amit a szák támlájára teszek mielőtt leülnék a nekem kihúzott székre. Addig pontig nem is éreztem mennyire elfáradtam, most viszont jólesik ülni, de elnyomom a megkönnyebbült sóhajtást, különben soha többé nem tudom Callumot rávenni egy közös főzésre. Addig nem, míg várandós vagyok. Mintha olvasna a gondolataimban, s hálásan mosolyogva nézek fel rá. * -Köszönöm a kuktának a segítséget, máskor is számítok rá. A kancellárné pedig már farkas éhes és nagyon várja az ő kancellárját, hogy együtt vacsorázhassanak. * Szerelmesen nézem ahogyan tüsténkedik az evőeszközökkel, és a nevetés sem marad el.* -Callum most szedsz nekem vagy nevettetsz? Egyébként szerintem a napbogyó a te gyenge pontod, valahogy nem a te világod. *Halkan kuncogva emlékeztetem arra amikor Roda kínálta meg a saját csemegéjével és nem igazán aratott vele nagy sikert Callumnál. Igyekszem aztán nem az éhes szememnek hinni és csak keveset kérek mindenből, legfeljebb később újra szedek magamnak. A maradékot úgy is haza visszük, jó lesz másnap ebédre, hacsak nem fogy el ma este mind. Végül nem marad más hátra, mint elfogyasztani a saját főztünket és esküszöm, sokkal finomabb, mint amit valaha ettünk. * -Jó étvágyat!
//Köszönöm a játékot, irtó aranyos volt és imádtam a bolondos férjemet! Igen, meg van a lányunk neve is! Reszkessen mindenki a nyolcadikon! //
*Gondolataimba mélyedve ültem hazafelé a kocsiban, azzal a tudattal, hogy azt sem tudom mikor térhetek vissza Elorakba, vagy legalább a közelébe, milyen indokkal, el tudom-e kerülni a kíséretet valahogy vagy nem. Már odafelé is abban reménykedtem, hogy a város bírájának megenyhült a szíve és eltörölte a kitiltásunkat, de végül csak a gyümölcsöskertig mehettünk és ez a döntés még sok munkámra ki fog hatni. Nem is beszélve arról, hogy szinte lehetetlenné teszi, hogy Vademberrel találkozzam. A legutóbbi is szerencsétlenül sikerült, hiszen a bátyám rajtakapott minket és bár nem árulta el Vadembert – ami szerencse – még sem voltam maradéktalanul boldog. Meg kellett beszélnem vele, de ott és akkor nem volt hajlandó. Úgy gondoltam, hogy ha kettesben leszünk, Vadember társasága nélkül, akkor többre jutok vele és hagytam elmenni. A katonák előtt nem akartam beszélni vele, így maradt az az idő amikor hazaértünk és átléptük a Város kapuját. Ám mintha Max azon igyekezett volna, hogy elkerüljön, egyáltalán nem láttam őt a lepakolásnál. Otthagyva mindent és mindenkit, siettem hozzá, hátha azonnal hazament, elvégre a legifjabb Benedict még csak két hónapos volt és Hannalee már bizonyára hiányolta őt. Éreztem egy kis lelkiismeret furdalást, hogy még egy kis időre megfosztom ettől, de muszáj volt még frissiben beszélnem Max-szel. Nem mindig az egyenes a legrövidebb út, a városi étteremnél pillantottam meg és bár láthatóan nem vette sietősre, nem volt könnyű utolérni. Nem akartam kiabálni utána, így csak akkor szóltam rá amikor már karnyújtásnyira voltam tőle, és meg is érintettem a felkarját. Hacsak persze nem vett észre előbb, elvégre katona és akkor is figyel a háta mögé, ha leadta a szolgálatot. * -Max! Szeretnék veled egy kicsit beszélgetni. Tudom, hogy sietsz haza, de lenne számomra pár perced? *Mellőzve minden szépnézést kérleltem és azt is megértettem volna, ha nemet mond. De annyi idő is elég lett volna, míg hazakísérem. *
Egy ismerős hangot hallok, ezt a hangot messziről kiszúrom, el is mosolyodom, s keresni kezdem forrását. - Jasmine! - érdeklődéssel tekintek rá. - Nem is tudtam, hogy a városba jössz. - tény, hogy felderítő úton voltam egy csapattal, s egy ideig lakott települést sem láttam. Most kivételesen megint délre tartottunk, kelet helyett, s most elég sok anyagot sikerült összegyűjteni. Olyan csapatot sikerült az évek alatt összeválogatni, akik hasonlóképpen állnak az élővilághoz, a perdaiakhoz, mint én, így minden sokkal gördülékenyebben megy. - Természetesen van. Mit szeretnél? - felé is fordulok, hogy lássam tekintetét. Mivel a hely elég forgalmas rész, így egy sokkal nyugodtabb hely felé mutatok, hogy sétáljunk arra, s tartom a karom, ha van kedve, nyugodtan karoljon bele, de nem várom el.
*Mikor felém fordul, örömöt látok az arcán, ami máskor nem is lenne feltűnő, de most, mintha elfelejtette volna azt ami Elorak mellett történt. Bár talán jobb is lenne így, és picit hezitálok is, hogy újra szóba kellene-e hoznom, vagy hagynom a feledésbe süllyedni. Megjegyzése is zavart kelt bennem, mert hát hova mehettem volna a városon kívül? Hacsak nem hitte azt, hogy rögtön Vademberrel tartok az ellenállókhoz, mivel Elorakba nem lehet belépni. Más lehetőség nincs. * -Hova mehettem volna máshova? A csapattal jöttem vissza, azt hittem azzal, amivel te is. *Tény, hogy nem figyeltem, melyik csapatszállító hova megy, hogy talán egy része elkanyarodik máshova, azt sem tudtam, hogy Max előbb indult el, mint ahogy mi tudósok. Sokáig maradtam még Vademberrel, volt miről beszélgetnünk és a történtek csak megerősítettek abban, hogy óvatosabbnak kell lennünk, a lehetőségeink pedig jócskán megcsappantak. Mindez ott kavargott bennem a hazaút során, s most nem tudtam hova tenni Max meglepett szavait. A lényeg, ami halvány mosolyt tudott rajzolni az arcomra, hogy van ideje beszélgetni, épp csak azt nem tudtam biztosan, hogy tényleg fel kell-e kavarnom az állóvizet még egyszer. Belekaroltam hát és elindultam, legalábbis tettem egy-két lépést, de a továbbiakban hagytam magam vezetni, és igazából nem is tudatosult bennem, merre megyünk. Max-nek furcsán jó kedve volt és nem akartam elrontani. Ott a gyümölcsösben nagyon is komor volt, talán dühös is, azon felül, hogy próbált megoldást találni, próbált minél jobban kimaradni az egészből annak ellenére, hogy én mind jobban rángattam bele. De kivel beszéljem meg a kétségeimet, a boldogságomat, az aggodalmaimat ha nem vele? Főleg azok után, hogy tudomást szerzett a titkomról.* -Szóval…Bocsánatot szeretnék kérni tőled. Egyrészt azért, mert titkolóztam előtted, másrészt azért, mert belerángattalak. Most pedig borzasztóan érzem magam, olyan felemásan. Boldog vagyok de közben aggódom is és tele vagyok kétségekkel, és egy kicsit nyugodtabb is vagyok, hogy van kivel megbeszélnem. Azt hiszem sosem éreztem még magam ennyire…nagy katyvaszban. *Lemondóan sóhajtom az utolsó szót, és nem tudok sem Max-re nézni, sem azt nem látom ami előttem van, csak nézek ki a fejemből, de nem látok ki a bennem kavargó gondolatok és gondok sűrűjéből. *
Értetlen mosollyal nézek rá. - Másik kutatóállomásra, például? Kutatókörútra? Sok minden másra. - teljesen egyértelmű, nem a Város a világ közepe, az csak egy hely. - Nem voltam. Gondolod, akkor nem kerestelek volna meg, vagy csak akár integettem volna neked? - a húgom, még hogy ne mennék oda hozzá, vagy legalább jókedvűen integetni? Érdeklődéssel hallgatom, és úgy az első mondat után el is vesztem a fonalat. - Okééé, kezdjük az elejétől. - mosolygok még mindig. - Miért kérnél bocsánatot? Mibe rángattál bele? Mert semmibe sem tudnak belerángatni. És... miről beszélsz egyáltalán? - a sejtésekkel és utalgatásokkal nem megy nálam semmire, s ezt szerintem már jó ideje tudja. Én egyenes vagyok, szókimondó. Vagy csendben maradok, mert nem találtam meg a megfelelő kifejezési módot és akkor minek beszéljek?
*Először értetlenül nézek fel rá az ötleteit hallva, de aztán elmosolyodom. Igaza van, mehettem volna bárhova, de arról ő is tudna, s nem lepődne meg az ittlétemen.* -Azokra alaposan fel kell készülnöm és egyik sem egy-két napos távollét. Eddig is mindig szóltam ha hosszabb kutatómunkára megyek. Szóval tudnál róla. *Én viszont nem tudtam arról, hogy nem azzal a csapattal tért vissza, amelyikkel én az Elorak melletti gyümölcsösből. Úgy tűnik, még más merre is mentek, más feladatuk is volt azok után, hogy elkísértek minket a perdai város mellé. A csapatszállítóban ülve ezt nem láthattam, és hittem, hogy az egész konvoj együtt maradt. * -De, biztosan. Én csak….nem vettem észre, hogy másfelé kerültetek. Mindegy is, az a lényeg, hogy most találkoztunk. *Még ma meg akartam vele beszélni a történteket, még frissiben, mert tudnom kellett, hogy mit gondol felőlünk. Akkor és ott, nem akart beszélni és gyanítom Vadember jelenléte miatt, ezért hát szükségesnek éreztem, hogy kettesben beszéljük meg. Másrészt, itt a Városban nincs senki akivel megbeszélhetném, akitől tanácsot kérhetnék, és bár nem terveztem, hogy elmondom Max-nek, hogy így alakult, örülök neki. A bátyám azonban mintha fényévekre lenne tőlem, úgy tesz mintha semmi nem történt volna, mintha elfelejtette volna mindazt, ami a gyümölcsösben történt. Azt, hogy a húga egy ellenállóval tart fent kapcsolatot, hogy tilosban jár, hogy…és eszembe jut, mit mondott akkor. Nem akart tudni részleteket, nem akart jobban belefolyni, de már így is épp eléggé benne van. Szándékosan nem venne róla tudomást, vagy tényleg elfelejtett mindent? Értetlenül nézek rá, fel nem fogom a kérdéseit, s mikor arra kér, hogy kezdjük előröl az egészet, nem tudom ezt hogyan gondolja. Mi az eleje? Körülnézek, nehogy belefussunk abba a hibába, hogy valaki a közelünkben van és hall mindent, de szerencsére közel s távol nincs senki. * -Max…nem emlékszel semmire, vagy nem akarsz emlékezni? Vadember, ellenálló, a kapcsolatunk. *Noha nem láttam senkit a közelünkben, mégis halkan beszélek, egészen közel hajolva hozzá és szinte már suttogok. * -Muszáj….szeretném ha megbeszélnénk. Szeretném megosztani veled a boldogságomat a kételyeimet, a félelmeimet és mindent ami ezzel kapcsolatos. Nincs senki akinek elmondhatnám, de úgy érzem szétfeszít. *Meg is állok a séta közben, hogy szembe forduljak vele, elzárva ezzel az utat. Nem mintha attól tartanék, hogy elszalad. Csak nem értem miért tesz úgy, mintha nem történt volna semmi.*
- Mint ahogy én is teszek. - teljesen egyértelmű. Egyáltalán nem értem, hova akar ezzel kilyukadni. Rásandítok kérdőn, majd leesik. - Mire ti indultatok, addigra egy délen lévő csapatot kellett kisegíteni, s nem tudtam neked szólni. A pda-n hagytam üzenetet.- azt hiszem, kicsit lemerített a mai nap, hogy ez nem esik le. - Arra értettem, hogy ezt kezdjük elölről, mert valami nagyon félrecsúszott. - most már felkuncogok. - Ha muszáj beszélnünk, akkor itt sem vagyok. És mivel szeretnél beszélni velem, így hallgatlak. -aztán hallgatok egy rövid ideig, majd újra ránézek. - Kétszer voltál olyan házasságban, amiben nem igazán voltál boldog. Az utóbbiban pedig ... szenvedtél. Gondolod nem láttam? Mégsem mondtál semmit, bezártál, kívűlre téve a helyzetben. És most egyszeriben be akarsz vonni? Meg se kérdezed, akarom-e? Az nem számít, amit mondtam ott és akkor, a gyümölcsösben? Én azzal tudok neked a legjobban segíteni, ha nem láttam és hallottam semmit. Sem akkor, sem most, sem a jövőben. Mikor fogod fel, hogy ezt szeretetből teszem, hogy érted teszem, és ezzel teszem a lehető legjobbat? Helyette inkább megbántódtál, igaz? - nézek rá szeretettel, s kezem keze felé nyúlik, majd ha engedi, átkarolom. - És az sem jutott el hozzád, hogy örültem, megtaláltad a boldogságot. És hogy csak így tudlak benneteket megvédeni? - hangom zöngéssé, és halkká már az elején vált, főként, hogy más ne hallja rajtunk kívül, ugyanakkor a törődés is ott van.
*Bólintok az egyetértésére, csak bólintok. Az esetek nagy részében – ha nem sodor el a folyó mondjuk – tudjuk egymásról mikor és hol vagyunk és ez azt hiszem természetes. A mi családunkban legalábbis. De akadhatnak kivételek, és Max esetében is ez történt, de katona, és bármikor számíthat arra, hogy változik a menetrend, újabb parancsot kap, és oda megy ahol szükség van rá. * -Értem. Ó, azt sajnos nem láttam. *Vallom be töredelmesen, mert nem néztem a pda-ra hazafelé jövet, egészen elfoglaltak a gondolataim, melyekkel most Max-et zaklatnám. El kell mondanom valakinek és csak ő az akivel beszélhetek Vademberről és bár lelkiismeret furdalásom van amiért véletlenül de bevontam, meg is könnyebbültem. Egy ilyen súlyos titkot egyedül hordozni nehéz és megerőltető. A beszélgetés azonban elég döcögősen indul lévén Max nincs igazán képben és én azt találgatom magamban, mielőtt rákérdeznék erre nála is, hogy szándékosan csinálja-e. Mikor azt kéri, hogy kezdjük előröl, akkor úgy is teszek, röviden, egyszavas mondatokkal igyekszem feltárni előtte a problémámat. És megint a szavakon lovagol, akár az anyám, amikor a jólneveltségre tanított. Válogassam meg a szavaimat, legyek udvarias, kedves, türelmes. Utóbbit nehéz ha a bátyám nem akarja érteni, de arra már a szívem szorul össze amit mond és igaza van. Egyrészről igaza van. Nem avattam be korábban az életem részleteibe, sem a fájdalmaimba, a magányomba, most miért lenne jogom ezt tenni? Kifakad, mégis olyan halkan teszi, hogy még fájdalmasabb ez a lelkemnek, s a bűnömet még nehezebbé teszi. Sírás karcolja a torkomat és szúró érzés kerülgeti a szemeimet, de elfojtom. Beletemetkezem az ölelésébe, átfogom a derekát és csupán egy mély sóhaj nehezíti mellkasát. Szavai akár lehetnének vádak is, de a hangjában csak mély fájdalom van, megbántottság, a tehetetlenség érzésének nyomai melyeket akkor viselt magán, amikor szenvedésemet nézte némán. Végtelen szeretete ölel át s burkol be a legmelegebb takaróba és ebbe a melegségbe süllyedek el hangtalanul. A csend ugyanúgy körbe vesz minket, mint ő engem. Elmémben a gondolatok nehezen formálódnak szavakká és mondatokká, a lelkiismeretem szorítja a torkomat. Össze kell szednem mindazt ami nem most kezdődött bennem, nem akkor amikor megismertem Vadembert, hanem már jóval korábban. Jason talán megoldás lehetett volna az üresnek érzett életemre, de túl korán elment. Sosem tudjuk meg mi lett volna ha….ezért ebben nem adok igazat Max-nek, de Charles egészen más történet és sokkal több nyomott hagyott bennem, semmint gondoltam volna. Vadember az akinek ha a szemeibe nézek, ugyanazt érzem, mint az anyám amikor apámra néz. Akinek egyetlen pillantása mosolyt csal az arcomra és érintése gyógyír mindenre. Vele nyílt ki a világom igazán, sokkal többet kaptam tőle, mint korábban a Dominium után a Perdától. Több napfényt, több vihart, több hűvös szellőt és több színt, mint amennyit ez a hold hordoz magán.* -Igazad van Max. Nem engedtelek közel magamhoz, de akkor így döntöttem, még ha rosszul is. Szégyelltem a fájdalmamat, a sikertelenségemet, nem akartam beszélni róla mert féltem attól, hogy csak rosszabb lesz. Féltem attól, hogy majd mindenki engem hibáztat, éretlen voltam még bármire ami velem történt, amit rám erőszakoltak. Bezárkóztam, mert azt hittem, akkor majd magától elmúlik. Sajnálom, hogy kizártalak az életemből. *Én viszont igyekeztem az ő életének része lenni és ezzel sosem voltak problémák. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, hogy ne velem foglalkozzanak mindig, hogy ne én legyek a középpontban. Ezzel persze elértem, hogy én legyek a középpontban. El is térek attól amit igazán meg akartam beszélni Max-szel, helyette azt próbálom megjavítani, amit elrontottam. * -Vak voltam a saját kis világomban. Nem tudom pótolni a kimaradt éveket, ha meg is próbálnám, nem lenne ugyanolyan. De talán kezdhetünk egy másikat, most…mostantól. *Nézek fel rá anélkül, hogy kibontakoznék a jóleső öleléséből. Nem Vademberről akarok most vele beszélni, hanem sok minden másról, hogy a kapcsolatunk olyan legyen, mint amilyennek lennie kellene. * -Nem bántottál meg akkor és ott, csak nem értettem, nem értettelek, de most már igen. Felejtsük el, vagy inkább ne, hiszen az is az életünk része, csak tegyük félre. Beszélgessünk….csak beszélgessünk mindenről amiről szeretnél, ami kimaradt. *Mindig ott volt mellettem, csak annyira természetesnek tűnt, hogy nem vettem észre. A Dominium szürke világa magába zárt, rám nem hatott jól és csak a tanulás, a kert volt az amiben létezni tudtam. Mióta megtaláltuk a Perdát és itt élünk a színes világában, sokat változtam, de Max, az életemben ott maradt ahol mindig is volt. Ennek felismerése fájdalmas és viselem a következményeit, de talán nem romlott el minden végleg. *
- Nem baj. - mosolygok rá. Ölelem karjaimban, csak ez számít. Nem érdekelnek az olyan dolgok, amit társasdalmunk ír elő, hogy követni kell. A szívemre és megérzéseimre hallgattam minden esetben, mert ezt éreztem megfelelőnek. Nem az ész vagyok. Sosem voltam. Talán éppen ezért engedem át magamon az érzelmi játszmákat, és a rendszabályozást, ami az életemben katonaként jelen van. Nem merülök bele, kívülre helyezem magam benne, mert az, aki vagyok, azt nem tudja befolyásolni ilyen. És a titok: nem kell ennek hangosan szót adni. Nem kell kifejezni sem. Meg kell találni a lehetőséget, amit mutat a sors, az élet, hogy éljek vele. Éppen ezért tartom karjaimban húgom. Mert érzem, erre sokkkal nagyobb szüksége van erre, mint szavakra. Ha meg tévesen érzem, akkor magam miatt ölelem át, ennyire egyszerű. Minden egyszerű. - Nem azért mondtam, hogy igazam legyen. És rossz döntés sincs.Sajnálom, hogy így alakult. És az már a múltté. - felelem támogatóan. Fájdalmas volt számára mindaz, s remélem, tanult belőle, levonta a következtetéseket. - Mindig van lehetőség újrakezdeni. -érzékelem, hogy feltekint rám, megmozdul, lazítok az ölelésen, hogy ránézhessek. Mosolyogva nézek rá, s a szerettetel teli nézés után egy finom fejcsóválást adok ki. - Megint irányítasz. Megengeded nekem, hogy arról beszéljek, amit te akarsz. Még ha máshogy is fogalmazod meg. - csendesen nézek rá egy ideig. - Amiért kerestél, szerintem megkaptad, átadtam neked a kérdésedre a választ, amit már a gyümölcsösben is megadtam, ám nem jutott el hozzád. Most eljutott, s ennek örülök. -veszek egy nagy levegőt. - Van kedved meglátogatni unokaöcséidet? - nézek rá újfent.
*Nem feledtem azt amiért megkerestem Max-et, de most egészen más dolgok lettek fontosak. Annak az egésznek a másik fele, mely kettészakítja a lelkem. Most a karjaiban olyan érzés lesz úrrá rajtam, mintha hazatértem volna. Lehet ezt egyáltalán többször érezni? Más emberrel is? Valós mindkettő? Lehet két otthona egy szívnek? * -Tudom, de attól még igazad van. *Mindig háttérbe vonult, mindig is szerény volt, kisebbítve azt amire képes, ami a szívéből fakad, amit adni tud. A gondolat mosolyt fakaszt az el nem sírt könnyek helyére, s lassan alig érezhetően bólintok arra, ahogy mindazt amiről beszéltem, elrakja a múlt ládájába. Felnézve rá mégis azt kérem, hogy ne felejtsük el, mert mindkettőnk részévé vált már és kell, hogy megmaradjon ahhoz, hogy újra tudjunk építkezni. De az újrakezdés gondolata boldoggá tesz, talán a vesztem érzem, hogy most akarok közelebb kerülni hozzá? Noha mindig ott volt mellettem és rossznak érzem magam azért, mert nem láttam. De azt már nem veszem komolyan amit az irányításról mond, hiszen pont az ellenkezőjére utaltam, és nevetve mondok ellent neki.* -Ez nem igaz! Én nem irányítalak téged. Épp azt mondtam, hogy beszélgessünk arról, amiről te szeretnél. Mi az ami kimaradt, amit szerettél volna megosztani, vagy megkérdezni, vagy megtenni. *Az amit a gyümölcsösben mondott a jelen, én pedig a múltra gondoltam, arra a múltra amit kihagytam…amit hagytam elsuhanni közöttünk. Amihez nincs köze Vadembernek. * -Eljutott, értelek és köszönöm, de vannak dolgok melyekről soha nem beszéltünk, még azelőtt. Mikor leköltöztünk a Perdára, vagy nem sokkal utána, vagy jóval előtte. *Igyekszem pontosítani az elmaradt éveket, mielőtt belevetném magam az unokaöcséim életébe, mert mellettük aztán nem lehet beszélgetni, főleg Xander mellett nem aki már olyan nagy, és cserfes mint egy kislány, nagyon kíváncsi és nem fogad el egy mondatos válaszokat. Az arcom és a tekintetem kivirul, ragyog mikor róluk kérdez, kibontakozom az öleléséből de belekarolok, hogy ne szakadjunk el egymástól teljesen. * -Hát persze! Őket mindig. Olyanok, mintha CQL-lal hajtanák őket, soha nem fáradnak el. Büszke lehetsz rájuk. Nagyon szépek és okosak, ééés csintalanok.
Mosolyra rándul egy pillanatra a szám széle. Nem azért, mert szeretném, ha nem lenne igazam. Az nem foglalkoztat. Inkább az, hogy mennyi szomorúságon ment keresztül Jas úgy, hogy ... Elfogadom, hogy nem akart akkor keresni, s elengedem. S magamban nagyot lélegzek ki. Elnevetem magam, kicsit hangosabban, jókedvűen, s derűsen. - Engem nem tudsz irányítani, s nem is erre értettem, az mondtam, irányítasz. A beszélgetést. És éppen most erősítetted meg magad is, hogy “beszélgessünk arról, amiről te szeretnél”. Vagyis meg kéne köszönnöm, hogy te mondod meg, miről beszéljek és mikor beszéljek. Mi ez, ha nem irányítás? - és ezt is elengedem ezt is. - Ha így lenne, akkor nem jöttél volna most utánam, és pontosan erre kérdeztél volna rá. -felelem nyugodtan. Ebben nem lehet megvezetni. Konkrétan feleltem most, és így nem hajt rá mást, mint magyarázatot, mint ahogy az előbb tette. Éppen ezért azt teszem, amit a leghelyesebbnek vélek: hagyom annyiban az egészet. Hagyom, hogy belémkaroljon, s elinduljunk hazafelé, közben küldök egy üzenetet Hannaleenek, hogy lesz egy nagyon kedves vendégünk, készüljenek az unokaöcsik. - Mentek valamerre ezek után? - azt már megfigyeltem, hogy ha jó az idő, akkor sokat utazik.
-Nem is akarlak…*Csak egy pillanatra és egyetlen gondolatra vágok közbe, nem értem és nem tudom elfogadni, hogy Max azt mondja, én irányítom őt. Hiszen épp azt mondtam, hogy nem és szabad utat engedtem neki a beszélgetés témáját illetően. Ez lenne az irányítás? Végül csak sóhajtok egyet és inkább nem szólok többet. Majd ha akar beszélgetni, akkor beszélgetünk. Már arról sem szólok, hogy mikor. Rá fogok érni és kész. Vagy félreértett vagy valamikor eltévedt és nem akarok vitatkozni. Meddő vita lenne és végtelen, talán egy kicsit olyan, mint a gyerekeknél, hogy egymásnak mondanak ellen. De igen, de nem, de igen….Azért ez megmosolygtat, csendesen veszem tudomásul, hogy sem most, sem máskor nem fogunk Vademberről beszélgetni, legfeljebb akkor mondom el az iránta való érzelmeimet, terveimet, a találkozásainkat és azt mi történt akkor, ha Max konkrétan rákérdez. Ez azonban nem fog megtörténni. De akkor kivel beszéljem meg? Akivel lehetne, azzal nem találkozhatok, mert már Elorakba sem mehetek be a Shiennel ünnepén történtek miatt, akivel találkozhatok, annak meg nem mondhatok róla semmit. Pedig úgy kikívánkozik belőlem…hogy megosszam valakivel a boldogságomat. Nincs más, mint elengedni az egészet és egy jobb programot találni az unokaöcséim társaságában, ami minden bizonnyal elfeledteti velem a ma történteket, az aggódásomat, és a bátyámmal folytatott beszélgetést. Megvárom hát, hogy üzenjen a feleségének, majd azon gondolkodom el, hogy milyen kötelezettségeim vannak a jövőre nézve. * -Most, hogy Elorakba nem mehetünk, marad a gyümölcsös, vagy a kutatóállomás. Esetleg a sivatag felé terjeszkedés megvalósíthatósága. Nem tudom, még nem kaptam erről utasítást. Gondolom az, hogy Elorakból kitiltottak minket, felülírja a már betervezett projekteket. Szívesen elmennék a kis kutatóállomásra néhány hétre. *Nem véletlenül jutott eszembe. Ott is találkozhatok Vademberrel, jóllehet csak annyi időre, mint a Város melletti vízesésnél, de legalább együtt lehetünk egy kicsit. Talán minden nap egy kicsit.* -Neked van már előrelátható munkád a közeljövőre? *A történtek és a beszélgetésünk fényében, nem lenne jó, ha egy csapatba kerülnénk. Nem akarom a bátyámat megint választás elé állítani, nem úgy sült el az egész ahogy reméltem, ez pedig kicsit elszomorít, de valahol meg is nyugtat. Furcsa, hogy ezt érzem…*
Közbevág. Elmosolyodom, és ahol megakasztott, onnan nem is folytatom. Hiszem, ha valaki közbevág a szavaimba, nem is érdekli, amit mondani akarok, így inkább nem is erőltetem, hogy amit gondolok, a tudomására hozzam. Így félbemarad, nagyjából éppen az elején. Majd tud ez folytatódni, ha valóban meg is hallja szavaim.S hiszek neki, hogy nem akarja. Csak így alakul. - Hiszed, hogy hosszabb ideig fog tartani a kitiltás? - nézek rá érdeklődéssel. Nem láttam haragtartónak a perdaiakat, ám nem ismerem a törvényeiket, hogy meg tudjam állapítani, mi is lesz majd ezek után. Talán Jasmine többet tud erről. - Az szép hely. Bár a déli s keleti területeket jobban szeretem. - a sivatag egy olyan hely, ami arra emlékeztet, amit otthagytunk. Szeretem Perda oázisát, s a perdaiakat. A sivatagban nincs semmi. Visszaérkezik az üzenet, megnézem. - Hannalee kérdezi, hogy vacsorára maradsz-e. Nem, nem kérdezte, ez egészen határozott kijelentés volt. - mosolyodom el a szövegen, meg is mutatom Jasmine-nek. - Persze, csak ha nincs más elfoglaltságod. - ha fáradt, vagy pihenni szeretne, akkor majd útravalóként csomagolja be Hannalee, ismerem már. - Nyáron északabbra megyünk, hogy feltérképezzük a helyet. - a hideg nem árthat, ellenben minden mást nehezíthet, amit eddig mondtak.
*Olykor elfelejtem Max azon idegesítő szokását, hogy egyszerűen nem bírja ha valaki akár egy szóval is közbekotyog mikor ő beszél és azonmód be is fejezi a mondandóját, függetlenül attól, hgy hol tartott és mennyire fontos. Ezért a második mondat után szemet kell forgatnom, mert elhallgat és ott állok vagy sétálok mellette anélkül, hogy tudnám hova akart kilyukadni. Persze amint eszembe jut, elmosolyodom és lesöprök pár láthatatlan porszemet a válláról.* -Rendben, abbahagytam, nem szólok közbe még egyszer. Fejezd be amit elkezdtél. Kérlek. *Meghallgatom és tényleg nem szólok közbe, akkor sem ha azzal jön, hogy most is irányítani akarom a beszélgetést. Néha fárasztó tud lenni a makacsságával, így ha nem mondja el végül, akkor annyiban hagyom. Legalább ezzel megcáfolva őt. Séta közben más témára nyergelünk át, ami bennem szomorúságot kelt, mert szorosan kapcsolódik Vademberhez ezzel is gátat állítva a találkozásaink elé. Nem volt alkalmam erről beszélgetni egy perdaival sem, nem ismerem a város bíráját, nem tudom, hogy mennyire haragudott meg, csak azt, hogy az ünnepség ilyen módon való félbeszakítása nagy tiszteletlenség. Szerencse, hogy nem sérült meg senki, hogy nem lett perdai áldozata a történteknek, mint annak idején a szentély lerombolásakor. * -Nem tudom, tényleg. Csak remélem, hogy nem, de ahhoz szerintem az kell, hogy valamelyik kancellár elmenjen Elorakba. *Max-re nézek jelentőségteljesen, ebből is érezheti, hogy ez mekkora eséllyel bír szerintem. Callum minden bizonnyal elsőként megy majd el, de csak azért, mert annak idején kinevezték az ember-perdai kapcsolatok képviselőjévé, jóllehet az inkább orvosi szempontok alapján érvényes. Mégis ő az első aki eszembe jut, sokkal közelebb áll a perdaiakhoz, mint bármelyik másik kancellár, noha nem kifejezetten szereti a holdat. Közben szó esik arról is, hogy nekem milyen lehetőségeim maradtak Elorak kiesésével, és megtudom, hogy Max merre szeret leginkább őrjáratozni. * -Én is, de szinte bárhol jól tudom érezni magam. A fennsík is nagyon szép hely eltekintve a Mertertől. *Ráadásul lejjebb a barlangokban találtunk egy nagyon érdekes kőzetet….talán kőzet. Nem tudtuk Callummal jobban megvizsgálni, de érdekelne, hogy azóta sikerült-e ebben előrelépnie. Max meghívása Hannalee újabb üzenetével konkretizálódik és a közös vacsorával bővül amit szívesen fogadok. Hannalee minden bizonnyal jobb vacsorát készít, mint amit én kapnék az étkezőben. Tényleg meg kellene tanulnom rendesen főzni. Örömmel bólintok rá, mosolyogva és fellelkesülve válaszolok, bár Max igyekszik közölni, hogy csupán költői kérdés volt. Ahogy azt már Hannalee-től megszokhattuk.* -Szerencsés férfi vagy, ugye tudod? Azt hiszem, akkor maradok vacsorára, egészen véletlenül nincs más dolgom. *Mégis mi lenne? Ha nem dolgozom, akkor rendszerint a kabinomban töltöm az estéimet és festek, vagy kimegyek Csipetkéhez. Kivéve amikor Hannaleenek határozott elképzelései vannak. A meleg vacsora gondolata teljesen távol áll attól amiről Max kezd el beszélni, mikor a munkájáról kérdezem. Én még nem jártam északon, de Vadembertől már hallottam róla és az elbeszéléseiből arra következtettem, hogy nem egyszeri eset volt. * -Mennyire északra? Elmentek egészen az Égtükör hegységig? Azt hallottam, hogy ott olyan hatalmas állat él, mint a mesékben a sárkányok. Sokkal nagyobbak, mint egy boga és óriási szárnyaik vannak, éles fogaik és karmaik. Mit kerestek ott ahol csak jég van? *Ez azért érdekel és tényleg engem érdekel, nem azért kérdeztem, hogy elújságoljam Vadembernek. Valahogy még mindig hihetetlen amiről beszélt nekem, és inkább a bátyámat féltem attól, ami ott várja őt.*
Cuki és vicces volt, és megvan a lányunk neve is! 
//
Reszkessen mindenki a nyolcadikon! 
//
