Jasmine Benedict Montgomery

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Egy évvel ezelőtt…
*A gyümölcsöskert hajnalban kellőképpen néptelen, egy botanikusnak azonban nem kell indok, hogy miért megy ki oda olyan korán. A perdai időszámítás amúgy is jócskán eltér a földitől, Sonia talán még most sem szokta meg a hosszú napokat. Ráérősen sétáltak a férjével a Földről hozott magokból nőtt gyümölcsfák között. Sonia láthatóan majd` kiugrott a bőréből, várható volt, hogy áttörést ér el minden téren, de Alexanderen kívül senki nem tudott arról, hogy valójában min ügyködik. * -Az a perdai asszony, a gyógyító, legutóbb adott néhány fajta gyógynövényt a készletéből, hogy megvizsgálhassam. Kíváncsi voltam, hogy azonos hatást érnek-e el a mi szervezetünkben, mint az övékében. * Sonia mosolygott, noha rendszerint a tárgyra tért, most nagy kedve volt elnyújtani a meglepetés örömét, Alexander pedig nem noszogatta. Ismerte már a feleségét, Sonia csak akkor volt ilyen, ha valami tényleg nagyon izgatta. * -Az egyik növény gyökere olyan anyagot tartalmaz ami hatékony lehet a fogamzásgátlásban. Persze ez sem száz százalékos, de legalább reményt ad. * Alexander nem torpant meg, noha a hír valóban meglepetésként érte, séta közben fordult a feleségéhez, bozontos szemöldöke enyhén megemelkedett, tekintetében megjelent a gyakran előforduló „már megint miben mesterkedsz?” kérdés. Jóllehet nem értett egyet a Kancellária legtöbb törvényével, de szándékosan soha nem avatkozott volna bele a politikába. Sonia azonban igen, de neki az olyan apróságok is elegek voltak, minthogy megkímélheti a lányát egy korai gyermekáldástól. * -Gondolod, hogy ez jó ötlet Sonia? Nem kellene hagyni, hogy a természet elvégezze a dolgát, akkor amikor eljön az ideje? * A nő úgy nézett a férjére, mintha az megbolondult volna. * -Alex! Jasmine a lányom és szeretem, de egyáltalán nem érett meg az anyaságra, ahogy a többi tizenhét éves lány sem. Isten bocsássa meg nekem, de örülök, hogy az első férje meghalt mielőtt….Jasmine...el van varázsolva. Tudod jól, hogy nem a földön jár...képletesen. Egy álomvilágban él ahol mindenki jó és kedves. Naiv és befolyásolható. * Sonia imádta a lányát, ahogy a fiát is, de Maximilian legalább realista volt, átlátott a hazug embereken és képes volt megvédeni magát. Jasmine azonban, nos Sonia úgy érezte őt meg kell védenie. Férje nem osztotta a véleményét. * -Jasmine okos lány, remek botanikus válna belőle ha arra figyelne, de más érdekli. Művészlélek. * Házasságuk alatt talán csak egyvalamiben nem értettek egyet soha és az Jasmine élete volt. Persze mindegyikük meg akarta védeni a kegyetlen és zord világuktól, de más és más eszközökkel.*-Arra gondoltál már drágám, hogy mi lesz Jasmine-nal, ha nem születik gyereke? Hogyan viselné az újabb orvosi vizsgálatokat, az új férjet…egyáltalán megbeszélted vele? *Sonia a férjére nézett, majd lesütötte szemeit. Ebből tisztán kivehető volt, hogy Jasmine nem tud semmiről, de amikor Sonia újra magabiztosan a férjére nézett, Alexander tudta, hogy a feleségét semmi és senki nem állíthatja meg. Ezért ő lesz kénytelen mellé állni és támogatni. Jasmine minden tekintetben hasonlított a szüleire, noha ez a hétköznapokon nem igazán tűnt fel senkinek, mivel épp annyit foglalkozott a munkájával, amennyit feltétlenül szükséges volt, egyébként gyakran elvonult olyan helyekre, melyek úgy vonzották, mint  a virágok a méheket. Tópart, csodálatos liget sok virággal, vagy éppenséggel a kopár sziklák különös formái sokkal jobban érdekelték…és meg is örökítette azt amit látott. Jasmine azonban mindemellett valóban okos volt, talán ő állt a legközelebb a perdai növényekhez, a természethez minden Városlakó közül. Erős volt mint az anyja, kitartó is, bár ezekre a tulajdonságaira még nem igazán volt szüksége. Apjától mérhetetlen empátiát és türelmet örökölt…de Alexandernek igaza volt abban is, hogy Jasmine egy varázsvilágban él, nem a valóságban. *

*Jasmine vagyok és a Dominiumon születtem, egy hatalmas hajón, mely mostanra űrállomássá nőtte ki magát. Otthont ad sokezer embernek, Alvóknak és ébren lévőknek egyaránt. Számomra nem létezett soha a természet, a friss levegő, az aranyló napsütés, a nap melege, a hűs szellő, a zöldellő rétek, az árnyékos és illatos erdők. Nem létezett a csörgedező patak, a sebes folyó és a hullámzó tenger. Nem is vágytam rájuk, hiszen nem tudtam, hogy léteznek…valahol. Csak léteztem, tettem a dolgomat mindaddig, míg rá nem találtak a Perdára. Léteztem, de nem éltem…és nem tudtam mi az, ami hiányzik a lényemnek, volt valahol a lelkem legmélyén egy nagy üresség, akár egy fekete lyuk ami minden szépet és jót magába szippantott. Az életem a Dominiumon úgy telt, hogy észre sem vettem a változásokat...tanultam, képeztem magam…és készültem arra, hogy eleget tegyek a Kancellária által előírt törvénynek, mely csak is a nőkre vonatkozik. Az első lázadásom még betudható a kései kamaszkoromnak, noha akkor már férjes asszony voltam…és özvegy. Nem sokkal a Perda megtalálása előtt veszítettem el Jasont. Kadét volt még, és sikló balesetet szenvedett többedmagával. Nem volt kérdés, hogy a szüleimmel együtt megyek majd a bolygóra, ami talán az otthonunk lehet. Voltak kétségeim az őslakosokkal szemben, de nem ezért lázadtam fel. Hanem mert féltem magam mögött hagyni a biztosat a bizonytalanért, a megszokott dolgokat feladni az újakért. Persze a lázadásom kimerült néhány makacs „nem”-ben, egy kabinba zárkózásban, és két napi éhségsztrájkban. Nem a kitartásommal volt gond, az édesanyám remek rábeszélőképessége és kiváló érvelése rángatott ki a kabinból. Mire a tárgyalásoknak hála odáig értünk, hogy lesz helyünk a holdon és felfedezhetjük minden titkát, vagy majdnem mindet, már izgatottan vártam a megérkezést. Az első napon tudtam mi az ami addig hiányzott az életemből, a fekete lyuk eltűnt a lelkemből, helyette kinyílt egy egész világ, tárt kapukkal várt rám. Szabadnak éreztem magam annak ellenére, hogy hamarosan falak vettek körül minket és egyelőre nem mehettünk oda ahova csak szeretnénk. Ám a természet mindenért kárpótolt. Egy nap pedig újabb hiányzó rész került a helyére, olyan amiről korábban nem is tudtam. A Dominiumon nem volt mit megörökíteni és nem is volt mivel és hova. A Perda porába azonban remekül lehet rajzolni, és mostanra már ismerek olyan növényeket is, melyek különböző festékanyagot tartalmaznak. Igyekszem a munkámat végezni, a Földről hozott növények magját termékennyé tenni a perdai talajhoz, a helyi növényeket megismerni, hogy azok milyen hatással vannak az emberi szervezetre, hogy alkalmasak-e arra, hogy hosszú időn át sok-sok embert ellássanak, de a kutatásaim javarészt abból állnak, hogy megtaláljam a legszebb színeket. Azokat amelyek tökéletesen vissza tudják adni a hold kincseinek látványát egy vásznon. Van időm bőven, hiszen Charles a második férjem, túl sokat dolgozik, másrészt nem igazán igyekszik…eleget tenni…nos, nem azokkal a magokkal foglalkozik a legtöbbet, amivel kellene. Amit nem is bánok, mert amikor meg igen….a vetési technikája borzalmas, nem mintha sok összehasonlítási alapom lenne. De azt tudom, milyen az, amikor az apám az anyámra néz, a tekintetében benne van az egész világ, a föld, az erdők, az ég a milliónyi szikrázó csillaggal …az a szívdobbantó érzés amit magam is érzek, amikor láthatom a világ csodáit. Ha Charlesra nézek, nem érzem ezt és ő sem képes úgy rám nézni, hogy megdobogtassa a szívemet. Néha azt gondolom, hogy talán nem vagyok elég…kívánatos a számára és ez szomorúsággal tölt el. Olyankor a képeimhez menekülök, vagy a gyümölcsöskertbe, ahol magam lehetek. Elképzelem, vagy lefestem azt amire vágyom. Egy olyan férfit akinek a tekintetében megláthatom az egész világot, aki mosolyt csal az arcomra, akinek a simogatása is gyógyító. De a mi világunk egyáltalán nem ilyen, keveseknek adatik meg, hogy valóban megtalálják a lelkük másik felét. *


Update: 2417. januárjában elvált, visszavette lánykori nevét. Montgomeryből lett Jasmine Benedict.