The Expendables Vharan & Athard & Rhonan & Aroha 1 hónappal a jövőben
Vharan-al hamar megejtjük a cserét, bár én nem jegyzetelek, hanem alaposan bevésem az elmémbe. Nagyjából ismerem a helyeit, nah nem mindet. Gondolom azért említette meg, mert fontos lenne, így komolyan veszem, a kérése mellett. Ezért is biccentek neki egy cinkos vigyorral társítva, aztán a pakoló alakját figyelem. Mindig ezt csinálja, csak úgy mint én. Nem tudunk sokáig egyhelyben megmaradni. Közben gyorsan kiszürcsölöm a tányérom tartalmát. A köszönése első felét Rhonan-nak címzi, a másodiknál én is felé sasolok. - Shaz'or kísérjen utadon, öreg barátom! A jobb kezemet ökölbe szorítom és megdöngetem a mellkasomat vele. Utána egy darabig a távozó alakját kísérem figyelemmel, csendben. Majd Rhonan csacsogását hallgatom, míg elpakolunk, elmossuk a felhasznált eszközöket, és elcsomagoljuk a megmaradt kaját. A tűz alapos eloltására is oda kell figyelnünk. Miután mindennel megvagyunk, visszaindulunk a város felé.
Behunyt szemekkel s egy mély, kitartott sóhajjal fordítom az arcomat a kisebb tisztást beragyogó napsugarak melengető fénye felé. Érzékeimet jólesőn tölti ki a természet; a bőrömet aranyló, tüzes csillámok ölelik körbe, füleimet az erdőt lakó állatok hangjai, s a lábaim előtt nyugvó, csekély méretű tó lágy fodrozódása simítja, míg szaglásomat az egyre hűvösebb, csípősebb időjárás üdesége kényezteti. Lényemen didergés fut végig, amint egy lágyabb széllöket végigsöpör az erdei ösvény flórával sűrűn benőtt környékén megbúvó tóparton, és ekkor döbbenek rá, hogy nem ártana sietnem a szertartással. Tekintetemmel immáron a tündöklő víztükröt figyelve emelek le magamról egy újabb ruhadarabot; a felsőmet, ami alatt már nem védhet semmi a környezet viszontagságaitól. A térdig feltűrt nadrágom az egyetlen, mely elválaszt a mártózástól, ami jelenleg puszta hagyomány számomra, semmint valós, szükséges cselekedet. Egyre közelebb esedékes a születésünk napjának fordulója Nylessával, s mint a huszonötödik, a második képességünk megjelenésének ünnepélyes felavatója is egyben. Nem tervezek jelen lenni, és megfosztani őt a felismeréstől, a boldogságától s a mulatozásától, elvégre értelme sincsen. Engem nem vár újabb áldás, mégis szükségét érzem, hogy legalább a tiszteletemmel adózzak az isteneink előtt. Hagyományosan Shiennel fényében szokásunk megmártózni, hogy istennőnkhöz a legközelebb helyezkedve engedhessük a számunkra legmegfelelőbb képességet kiválasztani általa. Engem ennek híján a megtisztulás hajt, s a cél, hogy hozzásegíthessek Lessa öröméhez. Remélem ő sem felejt el megkönnyebbülni a lényében a víz súlytalan ölelésében… Aprót szusszanva simítom le a talajra a textíliát, amikor is a környező fák ágain viháncoló Wips riadt prüttyögésére leszek figyelmes. Kitartott mozdulattal egyenesedek fel, s fordítom pillantásomat a hang forrásának irányába. Az egymásba kapaszkodó növényzeten nehéz átlátni, s abban sem vagyok biztos, hogy jó felé kutakodok-e a szemeimmel, ám biztos veszem, hogy rövides időn belül elő fog bukkanni valami, máskülönben nem jajveszékelne olyannyira Wips, akinek egyébként nyomát sem látni. Nyilvánvalóan rejtezik valamiféle lény a környezetében, amennyiben nem kísérel meg leszaladni a fáról és hozzám sietni, az esetében pedig éppen akkora esély van egy számára rémisztő, idősebb fajtársa jelenlétére, mint egy erratoréra.
Teljesen véletlen keveredtem ide, hogy most küszködjek a furcsa bokrokkal és egyebekkel... eredetileg egy tudós és egy katona jött volna vagy mi a szösz, mert elromlott valami ketyere, ami vizsgál mindenfélét az erdő belsejében. Nem vagyok én botanikus meg geológus, tudom is én mit csinál ez hirtelen, mér mindent. Na már most kiderült, hogy az eszköz meghibásodott, amennyiben a helyszínen javítható, meg kell javítani de valószínűleg csak lecsatlakozott a műholdról. Na hogy most miért egyedül csörtetek itt? Azt nem tudom. Szerintem ott lehetett a gond, hogy pár hete beszóltam valamit az egyik katonának, Isten lássa lelkem nem emlékszem mit, akkor is már 26 órája fenn voltam és hogy ne csak az agyam legyen fáradt edzettem egy keveset, és ott... történt a dolog. Nos szerintem megjegyzett, kedvesen beajánlott, mondván földi vagyok, informatikus, ki is képeztek, jó az! Aha, rohadtul... A katona aki jött volna velem közölte kaptam kiképzést, mehetek. No igen hogy van fegyver az oldalamon, de az gumilövedék... ezt persze nem mondtam, mert erre jött volna a kérdés miért az és erre a felelet az lenne hogy a doki nem engedett rendes fegyvertartást, lévén... még nem. Ha jobban leszek, akkor. De mivel mutattam fejlődést a depresszióm tekintetében jutalmul ezt megengedte. Ezzel nem tudom kicsinálni magam, se Jenkinst. Utóbbit nem akarom, de jól esik szidni mert McGrovert ugye nem lehet. Jenkinst is csak határeset miatt, hogy kikerült az a video. Ah... szóval szerintem valami nem kóser itt ahogy anno mondták, de mindenki bekaphatja, mert megoldom. Aztán leadom a jelentést ment egyedül is! Remélem menni fog. Kaptam térképet, meg leírást, a szoftvert is átnyálaztam a gépen idefele, meg nagyjából a hardvert is... nem egy bonyolult ketyere, a szoftvere a lényeg. Tehát ott tartottam, hogy épp kullogok befele az erdőben, mikor megbotlok és egyik kezemmel beletenyerelek egy pocsolyába. Ahh de büdös... Jézus... Ellenben körbenézve rohadtul nincs másik pocsolya ami eleve erős gyanúra ad okot... a szag hasonlít a vizeletre, ergo szerintem az egyik állat pisájába sikerült csodálat mód belepacsiznom. Uhh, ezzel sem fogok eldicsekedni ha valaha visszajutok. A térkép szerint van itt valami tavacska vagy hasonló víz, azon túl a ketyere, tehát még útba is esik. Próbálok nem hangosan közlekedni, de én totálisan el vagyok szokva az erdőtől. De egy állat nem közelített, sőt, furcsa prüttyögéseket és vijjogásokat hallottam, de mind távolodott. Én nem tudtam, de egy errator szagát hordozza a kezem, nem csoda ha ijesztőnek tűnők. Pedig aki rám néz nagyon nem ezt látja, hanem inkább hogy szokom a párát, a nehéz talajt és noha imádom a Perdát, tényleg, de... elszoktam az élő, eleven környezettől jó ideje. Ahogy nehezen és némileg nyögve kikeveredem a bozótosból lihegek kicsit, majd oldalra a tavacska felé nézve látok meg egy srácot. Eleinte fel sem tűnik nem ember, a nyakát pont nem stírölöm, örülök lemoshatom a kezem végre rendesen. -Haver, nincs már ehhez hideg? Tüdőgyulladást fogsz kapni... fú, Te, valamibe nagyon beletenyereltem bocs, le kell mosnom... - Jaj én halál lazán magyarázom neki, mert egyszerűbb ruhákat hordanak a városban, tehát nagy nyugodtan sétálok mellé, guggolok le és kezdek el mosakodni. Ha tudnám épp valami szentségeset készül csinálni és tudná mit mosok le... hmmmm.... de hát csak nem akart belemenni, max mosakodni, befagyna a valaga is! Főleg mert a vízbe nyúlva érzem hideg.
Csak halványan emeli meg a szemöldökét, ahogy a lány erősködik arról, hogy kisérje el, de nem szól semmit. Majd ő azt eldönti, hogy ha segíteni akar, akkor fog, ha meg éppen nem akar, nem fog. Bár kedveli ezt az égit – ő sem tudja pontosan miért -, akkor sem fogja megváltoztatni miatta a terveit. Ő már nehezen áll rá a kompromisszumokra, hogy más érdekeit szem előtt tartsa. Sőt, az ellenkezést sem mindig viseli el, ahogy ezt ki is fejti. Raven pedig láthatóan megérti, hogy miről beszél, mert elég kifejezően meséli el neki, hogy mit várhat az, aki ellenkezik. Azért próbál úgy tenni, hogy a másik rájöhessen, hogy nem az az első, hogy valakit felnégyel. - Ha te mondod – mondja tökéletesen nyugodtan és félreérthető hanglejtéssel. Majd hámozza ki belőle a másik, hogy ezzel mit is akart neki mondani, elég ha elhiszi, hogy van, amikor tréfál, van, amikor nem, van amikor a tréfája igaz, csak ő nevet rajta. De a faarc témája megint más, főleg, amikor beszéd közben egy kicsit megnézi a vigyorgó lány bőrét az arcán. Ami viszont feltűnik neki, hogy milyen puha és finom borítású. Egy kicsit tovább is nyunyurgatja emiatt Ravent, csak akkor veszi észre, amikor félrehúzzák a kezét. - Fiatal vagy még, nem nőttél ki belőle - hörög egyet mellé csintalanul, majd élvezettel veszi, ahogy a lány eljátssza, hogy mennyire mérges. Nem hatja meg, pedig nem tudja valójában, hogy a másik tréfál, vagy nem vette zokon. Még egy kis hátbaveregetést is ad, ami egy kicsit erősre sikerül. Nem gondolta, hogy ennyire nem tud gyengéd lenni, a sok harc és túlélés jobban megkeményítette, mint gondolta. - A piros pacsi nálunk nem létezik. De gondolom arról már biztos hallottál, hogy Laygyökér ültetés. Tudod, a nőstény lehajol, hogy a gyökérmagot elültesse, a büszke perdai pedig hátulról segít neki öntözni meg, hogy elérje a mélyebb részeket – még kicsit bele is pirul, mert van rá egy egyszerűbb szavuk is, de azzal ennyi perdai előtt nem lenne illendő, hiszen biztos benne, hogy Sokbeszéd azonnal megismételné, hangosan. De inkább gyorsan vált, és elnézést kér a Ravenen esett belső sérülésekért. A „fátylat rá” kifejezést nem társítja jól, így csak bólint, hogy köszöni az egészet, így már kvittek, ráadásul a lánynak sem esett komolyabb baja. Közben elfogyasztanak egy elég nagy ételtálat – ennek kizárólag a tartalmát – és közben elbeszélgetnek a különböző ételekről. A „nekem te jössz be” részt viszont valamiért talán jól fordítja magában, és ezen gondolkodni kezd, hogy hogyan is érthette a vékonyka lány. Tetszene neki, vagy csak egzotikusnak tartja, mert perdai? Esetleg örül, hogy szóval tudja tartani a remetét? Ki tudja, a perdai nők is ravaszak és úgy tűnik az égiek sem maradnak el mögöttük, sőt talán még meg is előzik őket. Ez a példány biztosan. - Igen, Nichi a neve. Rendes és vicces vagyok? Egy hoiho most halálra sikítaná magát fájdalmában, te lány. Azért köszönöm, de ne hangoztasd, mert téged is ki fognak nézni és akkor nem jöhetsz be többet se velem, se nélkülem – pillant le és elmosolyodik picit. Jól esik neki, hogy Raven ezt gondolja róla, de vélhetően nem igazán ismeri őt. Talán ilyen egy új kezdet, hiszen a lány nem ítélkezik elsőre, csak annyit tud róla, amennyit látott belőle. Talán régen, évtizedekkel ezelőtt tényleg rendes és vicces volt, manapság pedig hiába próbálkozik, a perdaiak csak legyintenek rá. Ők sokkal előítéletesebbek, mint a quorsák, nehéz bélyegeket levetkőzni ezen az istenek áldotta helyen. Szerencsére Nichi közben vicceskedik nekik, és Vharan rájön, hogy kedveli, ha Raven nevet. Olyankor őszinte örömet lát benne, nem a kis csalafinta Sokbeszédet. Nem mintha azt nem kedvelné, de ez más. A büfögésre nem szól semmit, nálunk ez csak annyit jelent, hogy ízlett az étel. Bár tény, hogy mikor melyik tájékán jár a perdán valaki, mások a szokások, valahol próbálnak diszkrétebben csinálni. - De, ha ráérek – mondja és szépen összepakol, majd elindul kifelé a városból. Nichi valahogy előkerül, és felmászik a vállára, sőt, el is fekszik. Hamarosan elszenderik a remetén, közben pedig Raven is utoléri a férfit. hamarosan elhagyják Elorakot, vaharan láthatatlan ösvényeken vezeti egyre beljebb az erdőbe a lányt, ha követni szeretné. Egy jó fél óra erősebb séta után a növényzetből, egy kis lak bontakozik ki, amit faágakból, indákból és hasonló növényekből raktak össze. Néhol állatnyomokat lehet felfedezni a környékén, de bejáratot nem látni rajta, amíg Vharan oda nem nyúl és teszi félre a trükkös ajtónyílást. Odabent nagyjából két személy fér el, de nem igazán lakájos. Láthatóan az eső elől véd, és tárolónak használhatja a remete, aki az egyik földön lévő „ajtót” félrehúzza, és beteszi a szerzeményeit. - Ez egy menedék, a különös illat zavarja az állatokat, ezért ritkán jönnek ide. Természetesen Perlo és Nichi kivétel, őket már hozzászoktattam ezekhez. Foglalj helyet egy kicsit, van egy kis dolgom. De velem is tarthatsz – mondja egy félmosollyal, majd elindul kifelé, jó 20 méterre áll meg a háztól, ami az erdő sűrűsége miatt alig látszik, pedig nincsenek túl messze.
*Annyiban hagyom a kísérgetésemet de csak egyelőre, majd visszatérek rá alkalmasabb időpontban, mondjuk olyanban, amikor Vharan nem tud nemet mondani. Ennek kiválasztása sem okoz gondot, bár a perdai észjárása egészen más, mint az embereké, ő is csak pasi. S persze mint olyan, meg amit gondolna róla az ember lánya első ránézésre, meglehetősen barbár. Ami mások kibelezését illeti…és először még el is hiszem, csak másodpercekkel később jövök rá, hogy talán csak viccelt és nem hagyom szó nélkül. Vharan viszont amilyen keveset beszél, olyan lényegre törően képes kifejezni magát. Az a három szavas mondat kétségekbe üldöz, ha hozzáveszem még azt a hanglejtést is, amivel kimondja, és ezen a ponton tényleg nem tudom, hogy komolyan gondolta vagy sem és ez meglehetősen frusztrál legbelül, mert nem szokott velem ilyen előfordulni. Mondhatni emberemre akadtam, a perdaimra, de lesz ez még jobb is, csak ismerjem meg az összes gesztusát. Csak egy rövid, beletörődő sóhajjal és szemforgatással iktatom a helyzetet, ennél sokkal látványosabb és érdekesebb ismerkedés következik, amikor az arcomat csipkedi. Jól nevelt unokaként – nem tudva, hogy még ezzel is beletrafáltam a közepébe – hagyom, hogy kiélje minden nagyapai szenvedélyét, mert láthatóan igen élvezi és ha tudnám, hogyan adják-veszik az állatokat a perdai piacon, mnden bizonnyal most kis kedvencnek érezném magam. * -Fiatal vagyok de nem gyerek. Kinőttem belőle. *Vágom rá, tovább játszva a mérges nőt, de csak míg meg nem hallom Vharan újabb hörgését, amiről már tudom, hogy nevetés, és amennyire tetszik ez nekem, annyira is nevetem el magam rajta. Igen hullámzóra mondanám a társalgásunkat, mert a rövid nevetést aztán egy fájdalmas „áúcs” váltja fel, vállamon érzem Vharan minden erejét, holott gyanítom csak morzsányit használt fel ahhoz, hogy barátian vállon veregessen. Az egymással ágyban alvásból így lesz piros pacsi, amit csak előkaptam a poros emlékeim közül, de úgy tűnik valamit ismernek belőle a perdaiak is, csak pontosítani kellene mielőtt belevágunk. A pontosítás először inkább homályosítás, valószínűleg látszik is a bamba arckifejezésemen, hogy nem igazán értem, hogy jön ide a zöldség ültetés, de aztán minden világos lesz. Elképedek, először azon, hogy Vharan ilyenekről beszél, bár ha tywinna nyíltságát veszem alapul, nem is meglepő, utána önkéntelenül nyögök egyet, természetesen a mélyebb részeknél, majd az arcom felvirul.* -Hűűűű! Melegem is lett egyből! *S legyezgetem magam a kezemmel, mire a hozzánk közelebb álló perdaiak felénk fordulnak. Valamit biztosan ők is hallottak Vharan szövegeléséből, mert szélesen vigyorognak, én még ennyi perdai fogat nem láttam egyszerre mint most, de Vharan is elpirul…vagyis csak ő…hát milyen cuki már, a Nagy Perdai belepirult a saját csapdájába. * -Oké, felőlem az egész évi termést elültethetjük. *Még a pilláimat is meglobogtatom felé, de csak egy sejtelmes félmosolyt adok hozzá, amolyan Vharanos „ha te mondod” félét. Hiába, gyorsan tanulok. A heveny vállzsibbadáson túl, hamar elérünk oda, hogy a gyomrunkat is megtöltsük, és nem tudom nem észrevenni, ahogy Ilithia néz Vharanra. A Nagy Perdai viszont vagy vak, vagy nem jön be neki a perdai nő, mert nem csinál semmit, szó szerint. Csak a megkívánt udvariasság, se egy szemvillanás, se egy mosoly…hát, legalább nincs vetélytársam, egy perdai nőt nehéz is lenne magam mögé utasítani. Vharan viszont nem csak vak, hanem süket is, mert azt sem hallja meg amit én mondok róla, persze lehet, hogy jobban hasonlít az ember férfiakra, mint az első látásra egyértelművé vált volna, és nem elég neki célozgatni hanem a szájába kell rágni. Hát ezen ne múljon. A kis állatka felbukkanása remek alkalom, hogy eltereljem a témát rá. Erős a gyanúm, hogy az emlegetett hoiho az az állat lehet, akivel először találkoztam a Perdán, legalábbis a sikítás eléggé jó leírás, csak azt nem értem, miért fáj neki ha sikít, és ha fáj, miért sikít. Azt meg pláne nem, hogy jön most ez ide, amikor én itt udvarolok meg minden. Kicsit zavartan, értetlenül nézek Vharanra, bár a végére elmosolyodott, az nekem is csak egy pillanat volt.* -Az a hoiho a sikító lóizé? Volt szerencsétlenségem találkozni vele, végignyalta az arcomat. Én is sikítottam, jól elbeszélgettünk. De miért sikítana fájdalmában azért, mert te rendes vagy és vicces? *Ne hangoztassam másoknak. Csodás! A perdaiak és az ő homályos utalásaik.* -Na baszki! Valaki nagyon megharagudhatott rád, hogy ilyen rossz híredet kelti. Ki kellene csipkézned a füleit. *Dohogom az orrom alatt, mert most amiatt a valaki miatt szívok, de azért csak elhúzom a számat egy mosolygásra. A derűt végül a kis chinel lopja közénk azzal, hogy szemtelenkedik Vharannal, mintha érzéke lenne ahhoz, mikor van rá és az idétlenkedésére szükség. El is nevetem magam, ahogy a többi gyerek is a közelben, de velük ellentétben rám nem hat a perdai szúrós nézése, én tovább nevetek, a végén még megkedvelem azt a kis állatot. Ő azonban eltűnik, én meg tovább tömöm magamba a jóféle perdai herkentyűket, míg az ki nem kívánkozik. Szerencsére csak büfi formájában, az sem orbitálisan nagy, csak amolyan nőiesen diszkrét, de azért észrevehető. Értékelem, hogy Vharan nem figyelt fel rá, de azt hiszem több is jön majd onnan ahonnan ez jött, mert hirtelen indulni kell és a mozgás nem tesz jót a teli gyomornak. Ezt kifogásolom is, de Vharanról éppúgy pattan le, ahogyan rólam szokott bármilyen felettesi parancs vagy sértés. * -És most nem érsz rá? Hát hová sietsz ennyire? Pasik, mindig csak rohannak. *az utolsó mondatot már az orrom alatt morgom, miközben sietve összeszedem én is a holmimat és Vharan nagy léptei után tipegek. Nichi is megjelenik, termetéből adódóan, úgy néz ki Vharan vállán mint egy kis piszok, de mivel nem eszik embert, nem is igyekszem a perdai pasi állatmentes oldalára sorolni, elnézem inkább a kis állatkát, milyen jó dolga van. Szívesen lennék a helyében, elgörbülnék Vharan vállán. Elhagyjuk a várost és számomra kínzó fél óra következik, mert a pasi nem szólal meg. Én se nagyon, mert kapkodni kell a lábaimat ha nem akarok lemaradni, az meg felér egy futással, amilyen nagyokat lép Vharan, de majd bepótlok mindent ami az erőltetett menet alatt elmaradt. Amikor megérkezünk, nem tudok róla, a nagy lendületemmel, majdnem nekiütközöm Vharannak mikor megáll. A titkos kunyhó, még titkosabb ajtaja úgy olvad bele a környezetébe, mint falevél a susnyásba.* -Váááóóóó! Ez a csodálatom jele! Ez de komoly! *Elalélok menten, milyen jó lenne ez Alecnak és nekem, ha el akarunk bújni, és nincs is messze Eloraktól. Sokkal jobb, mint amit Tywivel fedeztem fel. * -Az jó, ha ide nem jönnek állatok. És milyen illat az? Tywinnától kaptam egy kencét, ami szintén elriasztja az állatokat, de csak a kicsiket. *Mielőtt még gondolatban magamra kenném Vharan állatűző illatát, a biztonság kedvéért rákérdezek a gyanúmra. * -Ugye nem valamelyik ragadozó pisije? *Körülnézek közben odabent, egész lakályos, szűken még két ember is elfér benne, de egy biztosan kényelmesen. Hát halljak meg ha nem ez lesz a perdai kuckóm ezentúl. Állatmentes övezet, nem látja senki, elég titkos…baszki! Mi kell még? * -Ne hagyj egyedül, megyek veled. Ez az a dolgod amiben segítenem kellene? És ez sem ér rá, hogy pihenj? Ejtőzhetnénk egy kicsit igazán ennyi séta után. Van fogalmad arról, milyen nehéz veled lépést tartani? Most mit fogsz csinálni? Utána pihenünk? Vagy akár ültethetünk langyökeret is. *Igyekszem utána ha nem áll meg egy pillanatra sem, ha viszont rám néz a langyökérnél, szélesen elmosolyodom. *
Vharan morózussága kezd elillanni egyre többször és ezt ő is észreveszi magán. Nem érti, hogy hogyan töri fel a jól felépített bőreit, amit maga köré húzott, de úgy tűnik neki, hogy Sokbeszéd képes erre, és ha túl sokáig teszi, előbb-utóbb el fog jutni odáig, ameddig Vharan nem biztos, hogy szeretné. Régen voltak már érzelmei, és az a bizonyos lány, amikor lezuhant a szikláról… már majdnem elfelejtette a mosolyát, a vidám tekintetét, vagy éppen azt, ahogy elszántan kiállt mellette többször is a büntetések tudomásul vételével együtt. Tudja jól, hogy nem az ő hibája Loriel halála olyan fiatalon, hiszen nem volt ott, mert előtte való este összevesztek. Így Vharan nem ment el a vadászatra, és az egész csapat odaveszett. Faetas nyomok voltak a közelben, mintha dulakodás is lett volna és harc, de a csapatot nem találták meg soha utána. Ezért úgy vélték, hogy lezuhanhattak arról a sziklacsúcsról, amit azóta a remete Loriel könnyének hív, az alant sebesen futó folyó miatt. Már nagyon rég látogatott oda, de most Raven előhozta belőle ezeket az emlékeket. Mégsem haragszik az égi lányra, valahol hálás is neki, amit a fene nagy büszkesége miatt biztosan nem fog megköszönni neki. Emiatt is jut el a piros pacsitól a langyökér ültetésig. Azt sem tudja, hogy mi ütött belé, hogy ennyi ember előtt kimondta, mert természetesen sokan odafordultak. Raven megérti mire utal a remete és együtt mosolyognak az egészen, de Vharan évtizedes bőreit nem lehet csak úgy lebontani. Hamar visszavesz és normális arcot vág, már csak a szeme csillan huncut módon, és az arcán látszik némi pír. - Az rengeteg munka ám, lehet, hogy belefáradunk – hörren fel megint és csak a fejét rázza, és ezzel mutatja Sokbeszédnek, hogy érti ám a célozgatást, meg a viccet. Furcsának tartja a kettősüket, akár a ruházatuk, meg úgy minden alapján, nem véletlen, hogy rengeteg szempárt érez magán. Nem szereti, ha ennyien bámulják, vagyis úgy egyáltalán nem szereti, ha bámulják. Hamar eljön az étkezés is, és a diszkurzusuk folytatódik, miközben Vharan úgy érzi, hogy a amit kifelé mutat mindenkinek az égi az egészen más, mint, amikor kettesben beszélgetnek. Legalábbis, amiket megtud, úgy érzi, hogy sokkal mélyebb dolgok, mint, amilyen egyszerűnek és idegesítőnek vélte elsőre őt. De már tudja, hogy belevaló és ravasz Raven, egymás közt nem kell annyira félnie, hogy mit oszt meg egy égivel. Tény, hogy vannak hibái, de az értékei eleget adnak ahhoz, hogy egyensúlyozza. - Lóizé? Tudsz olyat mutatni? – kérdez vissza, de a sikítás valamelyest betájolja őt, hogy valószínűleg egyről beszélnek. – Megnyalta az arcod? Örülj neki, hogy nem tiport el, egy kis nyalakodás…ritka – gondolkodik el kissé, még sosem hallott ilyen esetet, de nem is túl gyakran találkozik hoiho-val. Próbálja lehiggasztani Sokbeszédet, mikor az nagyon jól érzi már magát, és figyelmezteti a rossz hírnevére, ami átragadhat rá. - Nagyon sok csipkézett fülű perdai lenne akkor – kap Raven egy kedvesebb, de elég szomorú mosolyt, amit Vharan nem sokkal utána el is vesz tőle. Épp eleget időztek már ahhoz viszont, hogy elinduljanak, így a remete meg is teszi. Természetesen most is jót mulat magában a lány bosszankodásán, aminek a végét már nem is hallja (és a gép sem fordítja le neki), de el tudja képzelni miket mondhat a feketébe bújt szépség. Hagyja egy kicsit magában a lányt és öles lépteivel vezeti el az egyik menedékéig, pontosabban a legközelebbiig. - Komoly? Persze, nem viccből van készítve – bólogat, és hagyja, hogy Sokbeszéd nyugodtan felfedezze a helyet. – Igen, olyan is van, de ez más. Évek alatt kísérleteztem ki – mondja, mert mire kitalálta, hogy többféle lacerta belsőség kell, meg bőr hozzá, eltartott egy darabig. Időről időre meg kell újítani is, mert az illatok elmennek, a bőr pedig nem mindig elég. Persze igyekezett mindig jól látás elől is álcázni. - Nem, belek és lenyúzott bőr – mondja szándékosan drasztikusan, ha már a pisit könnyű ürülékként fordító gép sikeresen lefordítja neki a lány szavait. Próbálja magában tartani a nevetését, csak olyasmi képet vág, amiből nehéz kideríteni, hogy viccel-e, vagy sem. - Gyere – mondja és elővesz, néhány szárított húsdarabot, amit egy kis kosárfélébe tesz. Aztán valahonnan egy bőrszütyő kerül elő, amivel „megfűszerezi a húsokat, miközben Sokbeszédnek be nem áll a szája. – Megtöltöm a csapdáimat és kiveszem belőlük, ha elkapott valamit. Nichi, dolog van – szempillantás alatt jelenik meg a tündér, mikor elhangzik Raven utolsó mondata is, ami megakasztja az erődjárót. Nézi egy kicsit a lányt, majd odalép hozzá egész közel és a másik szemeit fürkészi. Még kicsit le is hajol, hogy egy vonalba lehessenek a szemeik, de nem sikerül teljesen. - Ráérnek a csapdák – mondja, majd a két tenyerébe veszi a lány fejét, szinte eltűnik a hatalmas kezekben Raven buksija, ami meglepheti, hogy a kemény bőr milyen lágyan bánik mégis vele. Hirtelen tapasztja az ajkait a másikéra, nem gondol bele, hogy miért teszi, csak azt, hogy valamiért Raven rendkívül vonzó és az illata nem bántja az orrát, sőt valahogy tetszik is neki. Közben hirtelen de finoman a menedék falához nyomja a lányt, igyekezvén nem összenyomni, de mégsem engedve más lehetőséget adni. A nyelvével megpróbál utat találni, hogy elmélyítse a csókját, miközben gyorsan kibújik a kabátjából. Végül megáll és elszakad az édes ajkaktól és végignéz a másikon halványan mosolyogva. – Az, hogy működik? – mutat a cipzárra, miközben gyengéden simogatja az egyik kezével Raven arcát. A kis perdai tündér pedig alig pár pillantig bámulja őket, majd elindul kifelé.
*A legtöbbször én beszélek és Vharan hallgat, olyankor nem tudom mire gondolhat, de nagyon kíváncsi vagyok. Amikor meg beszél, én szórakozom. Érdekes, hogy milyen félreértéseket szülhet a más kultúra és nyelv, hiába a fordító, az sem mindig boldogul a kifejezésekkel, pláne amikor Vharan úgy világosít fel bizonyos dolgokról, hogy ködösít. Természetesen amikor kell, megértem miről beszél, hát mondom én, hogy már felnőttem, és ha már piros pacsi, meg lan gyökér ültetés, nem fogom kihagyni az alkalmat, hogy az ő szavaival élve, és körmönfontan körülírtan ugyan, de közöljem a vele való terveimet. Bár a derű eltűnik az arcáról, nyomként maga után hagy némi szemcsillogást, férfiaktól nem megszokott módon pirulást, amiért teljesen odavagyok, és a hörrenés…jólesően borzolja a pihéket a karomon. * -Ha élvezed a munkát, a fáradtság is jóleső lesz. *Dobok még rá egy kupacnyit mosolyogva, kacsintva a tényállásra. Hát na, az _olyan_ munkába csak elfáradni lehet, elég intenzív mozgással jár, megdobogtatja a szívet és próbára teszi a tüdőkapacitást. Az egyáltalán nem mellékes élvezetről már nem is beszélve. Ha ezek után Vharan szemei csillognak, az enyémek világítanak, mint siklón a vészjelző. Ezen felbuzdulva folytatom is Vharan egekbe emelését, csak addig tartok szünetet amíg a közben megérkezett kaját élvezem, nem kis hangokkal kísérve. Hogy mennyire ízlik, az is mutatja, hogy nem ugrom fel az asztaltól amikor a Nagy Perdai kis állata is csatlakozik hozzánk. Épp csak berögzült félelmeimet szemléltetve húzódom arrébb, de a mókás lény imádhat szerepelni – akárcsak én – mert pillanatok alatt magára vonja mindenki figyelmét. Úgy tűnik azonban Vharan nem szeretheti a kitüntető figyelmet és feltűnést, mert komoran néz a nevető gyerekekre. Hát rám próbáljon úgy nézni, menten megpaskolom az arcát. Én nézek aztán nagyot amikor felemlegeti a sikító lóizét és párhuzamba vonja annak sikítását azzal, hogy ő rendes és vicces. Meg valami fájdalom is volt említve de azt már végképp nem értettem. A hioho-t azonban beazonosítom, és elmesélem a vele való kalandomat. * -Ja, megnyalta. Pont úgy néz ki, mint régen a Földön a lovak, csak sokkal nagyobb és vörös a sörénye…azt hiszem így hívják, tudod a haja. *Mivel nem vagyok biztos abban, hogy a fordító jól fordít, a hajamhoz nyúlok és mutatom mire gondoltam. * -Szerintem azt hitte, hogy egy kicsi hoiho vagyok és azért sikítok, mert bántanak. Egyébként bántottak is a csúnya ellenállók, a rossz ellenállók, mert vannak jók is. Mint Alec. *Csak tréfából említem meg, hogy aki rá rosszat mondott, annak ki kellene csipkéznie a füleit, nem hiszem, hogy tényleg vannak ilyenek, de rácáfol. Elhúzom a szám arra a szomorú mosolyra és már majdnem megsimizem az arcát, amikor mint akit nyakon vágtak, felpattan és szedelőzködni kezd. Nekem még ott a fél falat a számban és még pakolok is el, nehogy kárba vesszen, de ő már majdnem az utca végén jár, rohannom kell utána. És szinte rohanok – sietősen tipegek az ő hosszú lépteihez képest – egészen a menedékig. Jenkins kancellár rólam alkotott véleményét meghazudtolva, még csak nem is lihegek amikor végre megérkezünk, épp ezért a csodálatomat is egy szuszra tudom kimondani, beleértve a meglepettséget mutató értelmetlen hangokat is. Vharan láthatóan nem érti a szlenget, ami nevetésre ad okot.* -Gondoltam, hogy nem viccből…ezt csak úgy mondjuk, amikor valami nagyon tetszik. Hagyjuk. *Hogy a kis menedék milyen védelmi rendszerrel van ellátva, arra eltátom a számat és gyanakvón rákérdezek az állati vizeletre, mert arról tudom, hogy azzal szokták megjelölni a területüket, de ezt, a kis kuckó komolyságával ellentétben nem gondolom annak. Másodpercekig tart csak a megkönnyebbülésem, megtudom, hogy Vharan nem pisilte körbe a lakot, viszont ennél sokkal véresebb és gusztustalanabb dolgot művelt. A fintor ami az arcomra kerül…leírhatatlan. * -Fúúúúj! *S félve nézek körbe, most már a mennyezetről lógó és himbálódzó beleket keresve, és a nyakamat is behúzom. Csak állok ott és nem merek hozzáérni semmihez, Vharan arckifejezése sem sokat enyhít a viszolygásomon.* -Ezt sem viccből mondtad ugye? *Naná, hogy nem maradok itt, bármit is kell segíteni, csak jobb lehet egy kakis belekkel borított háznál. De mint ahogy korábban kértem, pontosítsa a lan gyökér ültetés szabályait, most is inkább rákérdezek, mit fogunk csinálni. A megtöltöm a csapdát és kiveszem belőle amit elkapott…nem hangzik túl jól, csak mellékesen említem meg a pihenést, ne rohanjunk már annyira tele gyomorral, és ha már a terelésnél tartunk, a lan gyökér ültetéssel próbálok kedvet csinálni neki. Meg magamnak. Szép nagy szemeket meresztek rá és még mosolygok is, bár eddig Vharan nem volt sok mindenre rábeszélhető, állandóan kitért minden elől, most viszont megakad a mozdulata. Egészen közel hajol hozzám, úgy néz a szemeivel, hogy a sokat emlegetett bugyim is remegni kezd rajtam. A válaszára eltűnik a mosoly az arcomról, az izgatottság tünteti el, de meglepődni sincs időm, csak eltátani a szám. Jó, hát nem olyan nagyon, de elnyílnak az ajkaim és elfelejtem mit akartam mondani, mert Vharan mindkét tenyere az arcomra simul. Finom puha és meleg, ki sem látszom belőlük, de ő azért talál még szabad helyet amit birtokba vehet. És megesik velem az ami talán még soha. Nem számítok arra, hogy megcsókol…csak mert ő Vharan, egy perdai, aki elvileg utálja az embereket, és zárkózott, távolságtartó. Amikor az ajkai az enyémekhez érnek, tócsányira kerekednek a szemeim a meglepetéstől és nagyot sóhajtok, de elég gyorsan magamhoz térek. * ~Hű, baszki, ez gyorsabban ment mint gondoltam!~ *Csak ennyi fut át az agyamon mielőtt én is két kezembe fognám az arcát, nehogy meggondolja magát és elszökjön. Lehunyt szemekkel élvezem ahogy tolakszik, de ismét felnézek amikor a falhoz nyom.* ~Baszki, ilyen élvezetesen még senki nem szorított a falhoz, észvesztő!~ * Fel is nyögök tőle - és nagyon remélem, hogy Tywinna nem vert át amit a nyögésről mondott – és ez csak a szája volt…a nyelve már sokkal játékosabb. Hogy ezek a perdaiak mit tudnak! Anyám, így se csókolt még senki! Hé! Még a térdem is megremeg tőle, nem is akadályozom, hogy elmélyítse azt a csókot és viszonzom, így még a Perdát nem térképezte fel senki, mint ahogy én Vharan száját. Épp belejönnék már amikor abbahagyja, én meg csak nézek rá értetlenül, azt sem vettem észre, hogy közben nekivetkőzött. Mikor engedte el az arcomat? Ja, amikor olyan édesen vadul a falnak nyomott, mély nyomokat hagyott bennem. De mivel mosolyog, nagy baj nem lehet.* -Most miért hagytad abba? *Még mindig nem engedem el az arcát, mókás ahogy az arcszőrzete csiklandozza a tenyerem és serceg a bőröm alatt, húzom is egy újabb csókra, de lejjebb néz a kabátomra és megkérdezi hogy működik. * -Öööö, micsoda hogy működik? Én? *Követem a tekintetét és akkor jövök rá, hogy a cipzárról nincs fogalma. Láthatóan megkönnyebbülök.* -Ja, hogy aaaz? Na nézd csak, add a kezed nagyfiú! Nagyon nagyfiú! *Lenyúlok a kezéért és két ujja közé dugom a cipzár nyelvét, sajátjaimmal megszorítom és lefelé vezetem. A kabát szétnyílik, elengedem és a mellkasára simítom a kezeimet, megtapogatom az összes izmát, elégedetten vigyorgok, kuncogok és alélok. Enyém a perdaiak férfi Istene! * -Hű baszki, szép izmos vagy, ez aztán….váááóóóó! Meg kell zabáljalak! *Az egész szépségén csak az ront valamennyit, hogy a fordító perdai géphangon ismétli amit mondtam. Micsoda romantika!*
Már nem szól többet a célozgatásra, de egyetért Ravennel. Valóban jól eshet a fáradság, ha meghozza a gyümölcsét. Az, hogy a célozgatás esetében mi a gyümölcs, vagy mi a cél kérdéses lehet. A kis seprűvékony égit egyelőre el sem tudja képzelni ilyen helyzetben, de van egy olyan sanda gyanúja, hogy nem vallana kudarcot, vagy akár meglepetést is okozhatna. De nem akar ezen elgondolkodni, hiszen bármennyire is kecsegtető a célozgatás, fontosabb dolga van, mint a szórakozás. Előbb azokkal érdemes foglalkozni, utána minden mással. Az is igaz, hogy a remete mindig talál magának még munkát, nem nagyon szokott szabadidőt hagyni magának, csak ha muszáj, vagy nincs mit csinálni. - Igen, az lesz az – helyesel, majd összeráncolja a szemöldökét az új információra, ami már nem a hoiho-kra vonatkozik. – Akkor hányféle a te néped? Jó ellenálló, rossz, meg azok, akik fent vannak. Nyugtalanok vagytok – szív egy rövidet a levegőbe hangosan, mintegy pontot téve a megállapítására. Ezek után felgyorsult az étkezési idő is, és amint lehetett útnak is indultak az egyik menedéke felé. Talán az egyik legjobban felszerelt, hiszen egy település közelében van, így több időt tud itt tölteni. Emiatt nagyobb is rajta a „védelem” a vadak ellen, és viszonylag jól van álcázva is. Bólint arra, hogy hagyják a további felesleges beszédet, azért talán tud alakítani Sokbeszéden annyit, hogy amikor az ő társaságát „élvezi”, ne jártassa annyit a csinos ajkait. Gondolta, hogy a menedék védelmének részletezése nem fog tetszeni a lánynak, mert már a perdaiak által felajánlott kabát is büdös volt neki, akkor a természetes szagok nem biztos, hogy elnyerik a tetszését. Viszont a remete nagyon alapos, és mivel érzékeny az ő orra is, ügyelt arra, hogy ha nem is illatos, de kevésbé legyen kellemetlen a menedék illata. Még természetes szellőzést is trükkösen biztosított neki, néhány üreges faág segítségével, ettől függetlenül persze emberi orrot akár csavarhatja is az itteni illategyveleg. Rengeteg állatbőrrel fedte a kis menedékét, amik egy része riasztó lehet bizonyos élőlények számára, plusz kissé szigeteli is a lakot, habár nincs most meleg. Azért elviselhető, és nem fúj a szél, és mikor már elindulnak kifelé, az égi lány felajánlkozik neki teljesen egyértelműen. A korábbi gondolataival ellentétben mégis hagyja magát itt tartani, és közeledni Raven felé, aki meglepődik azon, hogy a remete megteszi azt, amit kér és ajkaik összeforrnak. Sőt, Vharan tovább megy azzal, hogy egyértelműen kimutatja a vágyát arra, hogy egybeforrjanak másképpen is. Meglepi őt a lány hevessége és visszatámadása, mégis tiszteletet érez iránta azért, mert megpróbálja visszaadni, amit eddig kapott. A vére forrni kezd a perdai férfinak és tőle szokatlan módon gyengéd-erőszakkal szorítja neki a falhoz a másikat, miközben leoldódik róla a kabátja és a földre puffan. Már csak a trükkös quorsa kabát állja az útját boldogulásuknak, aminek a titkára hamarosan fény derül Raven jóvoltából. Vharan hagyja, hogy a másik a kezébe vegye a kezét és az irányítást, és gyermeki örömmel látja, ahogy a szövet szétnyílik, de egy kicsit megállítja az egészet. Ugyanis tetszik neki és megpróbálja visszahúzni, majd újra le és fel. - Milyen remek egy dolog ez – mondja a lány szemeibe nézve, majd újra megcsókolja, újra szenvedélyesen. Régen nyúlt már nőhöz, de a tapasztalata nem halványult el, és a cipzár teljesen kioldódik a kabáton. Vharan benyúl a póló alá és finoman vezeti fel a kezeit a lány kebleihez, amiket végül meg is talál. Homlokát ráncolja, hogy még van valami nem természetes az útjában, ezért megpróbálja levetetni a Sokbeszéddel a felsőjét. Ha más nem ő addig rángatja, amíg le nem jön róla és szemügyre veszi a melltartót. Még egy fél lépést hátrébb is lép, és nagyon zavart fejet vág. - Ez azért kell, hogy le ne essen? – nevet fel, a mély hangján, majd egy határozott mozdulattal eltünteti a számára haszontalan ruhadarabot valamelyik sarokba és mire Raven feleszmél, a remete már kezelésbe veszi az izgalmas intim területet. Az ajkával lehel rá apró csókokat, és közben a kezeit is segítségül hívja elöl hátul, hogy feltérképezze a lány esés tompító ülepét. Ha nem figyel oda a másik, hamarosan vízszintesbe fogja találni magát, de még hagy némi időt a feleszmélésre neki a remete. Az arca már neki is lángol, és hevessége egyértelművé teszi, hogy amit lát azzal elégedett. Persze ha tudná Raven, hogy a perdaiak sokkal toleránsabbak náluk, nem is biztos, hogy ezt ekkora bóknak venné.
*Sokat kell még magyaráznom Vharannak a népünkről, akik szerinte nyugtalanok, de nekem ne mondja, hogy köztük nincs egyetlen rosszakaró sem. Itt sem szereti mindenki a másikat, ezt leszűrtem a szavaiból, meg azokból a nézésekből, amiket rávetettek egyesek. * -A fentiek között is vannak jók. Nem vagyunk egyformák, de ti sem. Egyszer majd elmesélem. *Egyszer majd, s ezzel kinyilvánítom felé a vele való többszöri találkozást, és arcomon hagyom szétfutni a viszontlátás örömét, meg azt a derűt amit Vharan színes arckifejezése hoz felszínre. Szó se róla, odavagyok a pasiért és ehhez már csak kis mértékben van köze a testalkatának. Jó a humora, már amikor beszél, nem olyan savanyú mint az engem kísérők többsége, akiken látszik, hogy tényleg csak azért vannak velem, nehogy megint valami rosszaságot csináljak, az ő szeretett városukban. Amikor nagy hirtelen elindulunk, még fogalmam sincs arról, hova megyünk, mi vár ott rám, de készséggel mindenbe beleegyezem csak azért, hogy Vharan ne rázzon le, másrészt meg, rohadtul ráérek és érdekel a pasi, főleg azok után, hogy segített a bátyámnak. Érdekel, hogy miért tette, de nem tőle kérdezném meg, hanem magam jönnék rá arra, hogyan viszonyul hozzánk és hogyan volt képes különbséget tenni jó és rossz között, amikor neki végül is tök mindegy melyikünkkel találkozik, mind ellenségek vagyunk ha úgy vesszük. Az út alatt úgy rohanok utána, mint egy kis háziállat. Tök furcsa, hogy egész úton egy szót sem váltunk, így viszont van bőven alkalmam másra figyelni és nem mulasztom el szemrevételezni a fenekét, a széles vállait, a mozdulatait. Igyekszem ugyan a látványt beleégetni az emlékeimbe, de pillanatok alatt kiröppen a még nem százszázalékosan elmentett rövid kis „videó” amint beteszem a lábam a jól rejtett menedékbe és tudomást szerzek arról, mivel védi az állatoktól. Naná, hogy ezek után az agyam rááll arra, hogy felfedezze a szagokat és társítsa az elhangzott információhoz és el is túlozza azokat. Eszembe jut a hegyi perdai kabátja, nem tudom az mitől volt annyira büdös, de ez a menedék sem sokkal jobb. Legközelebb elhozom az anyukámtól kapott parfümöt, hátha az is elűzi a vadállatokat és legalább finom illata van. Lopva felhúzom a ruhám nyakát az orromig és beleszagolok, legalább néhány másodpercig nem csavarja az orromat a pisiszag, vagy kaki…mindegy, büdös. Persze biztosan meg lehet szokni, néhány óra elteltével már fel sem venném, de az első gondolatom az, hogy nem maradok itt többet egy percet sem. Vharan csapdás munkája viszont még annyira sem vonz, mint a kalyiba enteriőrje. A Nagy Perdai viszont annál inkább, és különösebb sikerélményt nem remélve, dobom be a langyökérültetést, mint a csapdázásnál jobb elfoglaltságot. Nem túl hosszas nézést követően, úgy tűnik Vharan döntésre jutott, de még milyen döntésre. El is akad a szavam, persze ki akar beszélni mikor kellemesen izgatóan a falhoz csókolják? Nem akadályozom meg semmivel, sőt! Egész egyszerűen felháborítónak találom amikor véget vet az izzó, vérforraló csóknak és csak pislogok rá, el sem akarom engedni az arcát, húznám már vissza de sokkal jobb ötlete támad. Rajtam ne múljon semmi…de hiba volt megfogni a kezét és megmutatni hogyan működik a cipzár, csak simán le kellett volna húznom. Vharan mókásnak találja és le-fel húzogatja, mintha valami játék lenne, én meg vigyorogva szemet forgatok.* -Persze, játsszál csak, megvárom szíve….*Be sem tudom fejezni a mondatot és máris megint a számban van. Hát belemerülök újfent a csókba, pedig gyanút kellene fognom, látva Vharan ruháim iránti gyermeki érdeklődését. De a csók észvesztő, és nem az előrelátásomnak köszönhető, hogy a kabátomat ledobom magamról, hanem a vágynak, hogy minél előbb magamon érezzem a Nagy Perdait. Ám nem vagyok túl gyors, köszönhetően a finom simogatásnak amivel a pólóm alá nyúl. Fejemet a falnak döntöm és el is vesztem, képtelenség, hogy ilyen finom keze legyen…és akkor rájövök, hogy Vharan nem fog boldogulni a melltartómmal, ami a nevével ellentétben nem azért van, hogy bármit is tartson, elvégre nem kell neki. Néma felszólításnak eleget téve húzom le magamról a pólót, ő meg elhátrál. Szó se róla, már a pillantásától is simán lekerülhetne rólam az anyag, de nem önálló. A kérdésre türelmetlenül felhorkantok.* -Ó, baszki! Te azért hordasz nadrágot, nehogy elhagyd? *S egyértelműen mutatok a veleszületett szerszáma felé, majd kikapcsolom a melltartómat, amiért nyúl és el is dobja. Oda se nézek merre repül, lesz még itt más is ami repülni fog, s mivel most már erős a gyanúm, hogy nem fog ez olyan könnyen menni, a nadrágomat bontogatom fél kézzel, a másikkal meg Vharanét. Eljön az a pillanat amikor Raven Moor nem sikít, hanem felnyög. Eszméletlen amit ez a perdai a szájával tud csinálni, majdnem kiolvadok a kezei közül, alig eszmélek amikor hagy némi szünetet, épp csak annyit, hogy magamra találjak. Tenyeremet a mellkasára tapasztom és eltolom magamtól…hogy mi a francért kellett nekem ma csatos csizmát húznom? * -Ne feledd amit az előbb csináltál! *Emelem fel ezzel együtt a mutatóujjamat, majd lehajolok és sürge bontogatni kezdem a csizmám csatjait, le is húzom mindkettőt és eldobom a francba, majd a nadrágot hámozom le magamról, hát nehogy ezen múljon, másrészt nem hagyok alkalmat Vharannak arra, hogy a többi holmimmal is játszadozni kezdjen. Már csak a bugyim marad, az csak nem okoz neki fejtörést…Végül hozzálépek, ha még rajta van a nadrágja – azért remélem ő is közben heves vetkőzésbe kezdett – abba kapaszkodva húzom magamhoz, ha nincs, nekem sem maradt több választásom…*
Végül is igaza van Sokbeszédnek, valóban a perdaiak sem egyformák. Sőt, nagyon is különbözőek, mégis biztos benne, hogy egy közös bajban sokkal összetartóbbak, mint az quorsák. Legyen erre példa a Nagy Vadászat ideje, amikor Perda közepén az időjárás még nem forró, és mindenhonnan érkeznek harcosok. Olyankor kevés az összetűzés, és azokat is megbüntetik, vagy akár ki is zárják onnan, ami elég nagy tekintélyvesztés ahhoz, hogy visszatartó ereje legyen. A Vadászat Shaz’ornak való cselekedet, így mindenki igyekszik a legjobbját nyújtani. Százak indulnak neki kisebb nagyobb csoportokban és minél nagyobb a zsákmány, annál nagyobb a dicsőség. A legnagyobb vad elejtőjének pedig külön helye van a következő Vadászatban, ahol megkapja a jogot, hogy ő válassza a helyszínt és ő támadja meg az első vadat. Mivel öt évente rendezik meg Perda szerte ezt, nagyon sokat jelent, ha valaki Shaz’en lesz, azaz Shaz’or áldását bírja. - Majd egyszer? Meglátjuk – bólint fanyar mosollyal, mert nem hiszi, hogy harmadjára is ilyen szerencsések lesznek, hogy a Perda különböző helyein megint összefussanak. Vharan sokat vándorol, Ravennek is általában sok dolga van szerinte és úgy tűnt, hogy a városban nem feszélyeztette magát annyira, sőt még ismert is valakit. Igaz, egy nem túl megbecsült személyt, de ebből a remete azt következteti ki, hogy többször jár Elorak azon részén. Mulattatja az is, hogy Raven fintorog a menedékben, pedig nincs igazán nagyon rossz szag, inkább csak mindenféle, ami számára idegen lehet a Dominium sterilitásához képest. Erről Vharan ugyan mit sem tud, de bőven elég ránéznie a fekete hajú lányra, hogy tudja mi a helyzet. Ha más nem, azt szereti Sokbeszédben, hogy nem titkolja el az érzéseit, így nem kell kitalálnia, hogy éppen mire gondol a másik. De aztán hirtelen megindít benne valamit Sokbeszéd, és belemegy a játékba, ami nem is játék igazán. Nyilvánvalóan vonzódik a törékeny testalkatú lányhoz, talán telebeszélte a fejét, ami nem is lenne meglepő még szerinte sem. De valamiért megérti őt, hogy talán a rengeteg szóval szabadul meg a gonosz szellemitől, amik gyötrik. A remete szerint nem normális dolog az égben lakni annak, aki nem isten, márpedig a quorsák nem istenek, hiszen ugyanolyan halandók, mint ők. Ettől függetlenül Vharant nem érdeklik az ilyen különbségek, habár egy kicsittart attól, hogy mit találhat Sokbeszéd ruhája alatt. A cippzár viszont megakasztja és nagyon jól elszórakozik vele, egészen addig, amíg Raven meg nem szólal. Úgy véli itt az ideje Kevésbeszéd előhozásának, úgyhogy újabb csókkal ajándékozza meg az idegen lányt. Kíváncsian segédkezik a vetkőzésben, és mielőbb meg akarja tapasztalni az égiek testi adottságait. Azonban újabb furcsaság kerül elő, a melltartó. - Háhá, ez jó volt – morran fel mélyről és mosolyogva segít Ravennek vetkőzni, hogy újra birtokba vehesse a lány testét a kezeivel. Meglepi a lány hevessége, hogy végre a vetkőzéssel törődik, pedig logadott volna rá, hogy közben is beszélni fog. Mire kiderülne, hogy a csizmát hogyan kell levenni, megoldják helyette, amit elképedve figyel, de valójában hamar visszavándorol a tekintete Sokbeszéd ruganyos testképére. Végül Shiennel látja őket, ahogy Vharant teremtette és az ő égi szeretőjét odavezérelte, ő pedig heves csókokkal támad újra, miközben a meleg bőrökre húzza le a lányt. - Különleges vagy, Sokbeszéd – húzza végig a mutatóujját a lány ajkán, majd nem hagyva lehetőséget nagyon válaszoni, simán maga alá fordítja a törékeny testet, majd hamarosan elmerül az égi élvezetekben perdai módra. *** Lágyan cirógatja a mellkasán pihegő lány arcát, és mosolyogva nézi őt. Már betakarta kettejüket, és még Ravennek sem lehet kifogása ellene, hiszen ő egészen jól vánik a bőrökkel és szőrmékkel, így azoknak már nincs szaguk, legalábbis jóval semlegesebbek, mint mondjuk a kabát amit a Nebel lábainál kapott. Nem töri meg a csendet, inkább csak kiélvezi a meleg test érintését, és a kedvességet, ami a másikból árad felé. Nyugalom szállja meg, az ő szívverése valamennyivel hamarabb lecsillapodott, de nem hiszi, hogy a mai napon még sor kerül a csapdák megtöltésre. Holnapra is kell majd valami munkát hagyni.
*Fogalmam sincs mire gondol épp Vharan, de neki sem arról, hogyan fogom megtalálni amikor éppen távol van Eloraktól. Tutira nem fogom veszni hagyni a Nagy Perdait, látatlanban is bizalmat szavazok neki, pedig e kérdéskör elhangzásakor még a menedéket sem értük el, nemhogy a gyakorlatban is szemléltette volna kiválóságait. Előbb a menedék szagaival kell megismerkednem, harcba is kerülök mindahánnyal. A „lassan hozzá lehet szokni” valószínűleg egy olyan ember mondhatta aki a Dominiumon született, na azokat a szagokat meg lehet szokni. Amikor először léptem a Perda földjére, azt hittem milyen jó lesz itt kirándulni, finom illatok voltak, friss és üde, élettel teli. Nyoma sem volt a fémek és más falborítások mesterséges szagához, és az ember érzékszervei bizony elfelejtenek dolgozni ha nincs munka. Szinte beleszédültem az ezernyi új illatba…a menedékbe lépve is, csak az nem volt épp kellemes. Sok választási lehetőségem nem nyílik, vagy szagolgatok, vagy megyek ki a friss levegőre, de ott csapdákat kell nem tudom mit csinálni, és ahhoz sincs kedvem, amit ezen munka említésekor sejtek. Állatokkal találkoznék. Hiába nem csípem őket, egyiknek sem kívánom a halálát, persze amikor már halottak, szívesen megeszem őket. Bonyolult lelkivilágomba nem mélyedek el, és az a szerencse, hogy Vharan sem, ő inkább előbb a tekintetemben, majd a ruhámban teszi ezt. Nem nagyon kell Vharant noszogatni, sebtiben letesz arról, hogy csapdázzon, állatok helyett engem ejt el, bennem meg fellobban minden amit évek alatt elfojtottam attól félve, hogy véletlenül még gyerekem lesz. Észvesztő a pasi, és hálát adok minden Istennek, hogy olyan holdat találtunk, melyen ember félék élnek, eltekintve a nyakukon lévő kopoltyútól, olyanok mint mi…és mindenük ott is van, nem kell keresgélnem, jóllehet Vharan férfiasságát vakon, sötétben is nehéz lenne eltéveszteni. Apróságok akadályozzák a beteljesülést, olyanok mint cipzár, melltartó és csatos csizma, de mindegyiken átlendülünk. Vharan nevetős morranásától az összes apró pihém égnek mered és jóleső borzongás szalad át rajtam. A Nagy Perdai még azt is tudja, hogyan fogja be a számat. Tény, hogy jobban esik az ajkain csüngeni, mint a szavakon, helyettük Tywinna tanácsát megfogadva nyögdécselek minden egyes érintése alatt….csak akkor képedek el igazán és hörrenek fel elalélva, mikor meglátom Vharan testét premier plánban. * -Aztaaa! De csodás! *Nyöszörgöm végül és tapadok rá mindkét kezemmel és ajkaimmal, hogy felfedezzem a legkisebb zugot is, meg ami nem zug, azt is. *** Egy pillanatra sem szakadok el tőle, félig Vharanon fekve pihegek, arcomon a kéjes elégedettség bamba vigyora terül szét. Ujjaimmal céltalanul rajzolok Vharan mellkasára karikákat, és szívom be bőrének illatát. El is felejtettem a menedék korábbi szagát, vagy megszoktam, vagy a Nagy Perdai testének illata van olyan, hogy elnyomja. A puha szőrmék csiklandozzák a bőrömet, én meg nem tudok betelni a perdaimmal. Lassan emelem fel a fejem és vigyorgok rá, majd ajkaira hajolok, hogy újra megízleljem. Feljebb tornászom magam, hogy ne mellette feküdjek, hanem rajta. * -Ugye ráérnek azok a csapdák holnap is? Ha tudnád milyen szép vagy és milyen vadító. Mondtam, hogy meg kell zabálni, imádtam minden percet. Egész éjszaka hancúroznék veled. *Csókjaim közben is beszélek, bár lehet, hogy Vharan nem sokat ért belőle, a fordító hangja egészen mélyről érkezik, valamelyik szőrme alá áshattuk el.*
A remete számára a legnagyobb meglepetés az volt, hogy az égiek is felveszik a ritmust, amikor arról van szó, hogy lihella nedv nélkül is összeforrjanak. Érdekes rítus, amikor a párosodáskor az említett gomba friss nedvével bekenik a másik testét, és az világítani kezd az érintett területen. Úgy tartják, akkor jó az éj, ha a nedv felszívódik és nem világít többet. A kevésbé kitartó perdaiak nem bírják addig, ők még a jóleső testmozgás után is világítanak. Persze ezzel nem henceg senki és mindenki kibírja odáig, ahogy az emberi kultúrában is lehet ehhez hasonló. Úgy véli Sokbeszéd nem vallana szégyent ebben, hiszen hihetetlenül rugalmas és kitartó, ahhoz képest, milyen gyengének néz ki. Szerencsére Vharan sosem ítél elsőre, így amikor véget ér a környék állatait is elzavaró nyögések sora, elégedetten állapítja meg, hogy jól ítélte meg Ravent. A kopoltyú hiánya kissé zavarta, hiszen sosem volt még olyan nővel, akin nem volt, és a csupaszságán is eléggé meglepődött, de persze nem érdekelte annyira, hogy a nyögések közepette erről kérdezősködjön. Nyilván a perdai nők nagy része több szőrrel rendelkezik, mint az emberek, inkább csak érdekes volt, ahogy érezte minden porcikáját. Végül egymásba forrtak és most csendesen pihennek egymáson, ami inkább csak Raven oldaláról meglepetés. Vharan eddig sem beszélt túl sokat. Fanyar mosollyal nézi a lány vigyorgó képét, és azt, hogy játszik a hatalmas mellkasán. Olyan, mint egy kis chinnel óriás változata Raven, ahogy szinte elveszik a nagy testen, bár ebből nem sokat lát, hiszen a hideg ellen most már muszáj volt betakarózniuk. - Egyébként, egész sokáig bírtad most csendben – hörög egyet mélyről, mielőtt válaszolna a kérdésre. – Han cú roz ni? – próbálta ismételni a lány szavait, mert erre nem talált a fordítógép megfelelő szót. – Bár nem kell megmondanod, hogy mi az – a nagy lapát kezek Sokbeszéd hátsójába marnak egy pillanatig. – Szóval egész éjszaka… félek, hogy a következő után elalszol – ismét láthatja a széles vigyort, amit olyan ritkán villant fel a remete. Megvárja, a reakció elejét, de inkább egy csókkal tapasztja be a mndandóját, és magára húzza, hogy beváltsa a hirtelen tett ígéretét Ravennek. Egyébként nem annyira bolond, hogy úgy gondolja, hogy egész éjjel ő is bírná végig a rítust, de mindent meg fog tenni azért, hogy a lány parancsoljon megálljt, hogy holnap akár folytathassák… a csapdák rendbetétele után.
*Ha lehetne világgá kürtölném az elmúlt, hosszúra nyúlt perceket, vagy ha lenne egy csajos klub, ott tutira elmesélném minden részletét. Kell egy ilyen klub, persze meg kell válogatni a tagokat, mert ki tudja kinek és mikor jár el a szája rossz helyeken. Sammy ki fog akadni, sosem voltak még akkorák a szemei, mint amilyenek akkor lesznek amikor elmondom neki milyen egy perdai pasi mélyrehatóan. Nem hiába van ott az elégedett vigyor az arcomon, bár nálunk nem divat Istenekben hinni, ezen a holdon egyre inkább kezdek hinni bennük, teljesítették a vágyaimat. Azt hiszem sűrűbben fogok ide járni, bőven lesz „dolgom”, halaszthatatlan és több napos, mert ha egyszer összetalálkozom megint Vharannal, nem érem be egy éjszakával. Maradhatnék még, de neki mehetnékje van és kétlem, hogy két nap múlva visszatér, addig kell előre bepótolnom minden addig kieső együttlétet. Rajtam nem múlik. Felnevetek a megjegyzésén, de hát igaz, tök jól befogta a számat, észvesztően csókol, olyan vad és…váááóóóó! Az a hörgés meg ismét megborzongat.* -Csináld még, hörögj. Ez amúgy nevetés akart lenni? *Nyöszörgöm a kérlelést, majd felemelve fejemet nézek a szemeibe kérdőn, vigyorogva, elégedetten….majdnem. S torokhangon kuncogok az orrom alatt a próbálkozásán, különösen hangzik a szó az ő szájából, de irtó cuki. És ez már a karakán Raven vége amikor ha csak gondolatban is, de számra veszem a cuki jelzőt. Meg kell zabálni, ezt néhány apró csókocskával kezdem, az engem érő vádra viszont beleharapok az ajkába.* -Hééé! Raven Moor nem alszik el, amikor egy ilyen pasi v…..*van alatta…akartam volna mondani, de Vharan megint befogja a számat egy csókkal, én meg hagyom magam. Naná. A maradék, visszamerészkedő apróállatot megint elűzöm, jóllehet nem tudok róla, lassan magamról sem, csak a Nagy Perdai létezik, aki abszolút önzetlen. A perdai Káma szútra feléig jutunk, a másik reggelre marad, miután megvitattuk ki aludt el előbb. Gyanítom Vharan nem fog engedni, de ennyit megérdemel. *
Korán reggel Elorak utcáit járom a két személyi testőrömmel, akik úgy vigyáznak rám, mint a hímes tojásra. A múltkori eset után azt mondták nekem, hogy több ilyen nem fordulhat elő. Megértem őket, hogy féltik az állásukat, ám én meg nem érzem magam szabadnak. Mintha láncra lennék verve hozzájuk, s úgymond nincsen igazából személyes terem. Jessre gondolok, hiszen múltkor nem volt ott ez a kettő. Nem említettem meg a a nővel való találkozást, ami még egyszer javamra válhat. Tudom, hogy hazudni nem szép dolog, de olykor kell. Mivel tudnám leginkább lefoglalni ennek a kettőnek a figyelmét? Csak fussak el? Az túl nyilvánvaló, sőt akár lelőhetnek. Hihetik azt, hogy az ellenállók oldalára szeretnék állni, de cseppet sincs így. Vagy esetleg hozzam magammal mindkettőt, s magyarázzam el, hogy egy nővel találkozok Perdán? Nem tudom, egyelőre fogalmam sincs. Lényegében erdei terepszínű öltözetet beszereztem, némi elemózsia, ital és túlélő felszerelés. Vannak kenőcseim, s elsősegély dobozkám is, de remélhetőleg arra nem kerül sor. Úgy érzem, hogy már most gyanús lehetek ezen a szabad napomon. - Uram! Lehet egy kérdésem? - Jocelyn hangját hallom, s felé fordulok. - Mondja csak bátran. - húzom mosolyra az ajkaim, s kíváncsian várom, hogy mi lehet ennyire sürgős? - Miért van magánál ennyi minden egy hosszabb séta alkalmával? - itt aztán nem annyira örülök, úgy magamban, de hát kénytelen vagyok válaszolni neki. - Ami azt illeti, nem vagyok oda a perdai konyháért, így jobb a saját ennivaló és ital. Nem szorulok vásárlásra, s nem esek abba a hibába, hogy megmérgezzenek. - tudom le ennyivel, s egy időre sikeresen elhallgat. Direkt megyek velük a piac azon részére, ahol éppen már a reggeli friss fogásokat sütik főzik. Én alaposan bereggeliztem, így nem korog a gyomrom. Viszont a személyi testőrökön látszik, hogy már most éhesek. Ezt kihasználva szólalok meg. - Úgy érzem, hogy éhesek. Hát vegyenek maguknak valamit. Én a távolabbi ételárusnál a saroknál fogom magukat várni. - szerencsére egyikben sem merül fel a gyanú, hogy szökni próbálok tőlük, s rögtön hozzálátnak kutakodni, hogy mit falhatnak fel. Annyi előnyöm van, hogy ők sem ismerik annyira a perdai konyha minden ízét. Ezt kihasználva lépek meg, s a kitűzött pontnál nem állok meg. Haladok tovább azon kijárat felé, amerre az erdei ösvény kezdődik. Idő közben, hogy ne kapjanak segítséget a megtalálásomhoz, úgy én kikapcsolom a PDA-m. Nincs szükségem rá, majd egy kézzel kinyitható térkép fog segítségemre lenni. Mikor városon kivülre érek, akkor rögtön bevágom magam a zöld tengerbe, hogy felszívódhassak. Később néhány korty ital után veszem elő a térképet, s belőve az irányt, s az ösvényt, a találkozási pontra sétálok. Megállok ott, ahová mondta a drága nő. Ránézek az órámra, s örömmel veszem tudomásul, hogy nem késtem.
A hozzászólást Edmund Bewild összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 09, 2021 9:57 pm-kor.
Nem mondom, hogy napokat szeretnék még eltölteni megfigyelő-állásomon, ami a (majdnem) minden célnak megfelelő terebélyes, lombos fa egyik villás elágazású, kellő vastagságú – értsd: engem biztonsággal megtartó – faága. A kényelmi faktor hiányzik, habár a keleti kényelem kritérium nem szerepelt a kiválasztáskor. Kár. Bezzeg a pompás kis sziklateraszom! Halkan sóhajtok is vágyakozva, mikor élettel telik meg a… nos, az eddig is élénk vadélettel teli ösvény. Pontosabb úgy fogalmaznom, hogy az ösvényt rendeltetésszerűen használják végre és nem egy csapat sárkánymajom vág át rajta keresztbe, hogy a frászt hozzák rám. Úgy egy órája majdnem összehoztak nekem egy rendes kis szívinfarktust, nem semmi vijjogással voltak és milyen gyorsan mozogtak egyik fáról a másikra! Igen, már pár órája itt gubbasztok a fán, ahogy azt terveztem. Mármint nem a fán való kucorgást, hanem a korai érkezést, azt csak később realizáltam, hogy mindezt csak fák magasából tudom kivitelezni. Itt nagyobb biztonságban érzem magam, mintha a talajon valami kidőlt fatörzs mögött hasalnék. Figyelem, ahogy Edmund eléri a megbeszélt találkozási helyet, időben van, korán is kicsit. Talán őt is hasonló okok vezették, mint engem? Habár akkor gondolom inkább a testőrei lennének itt, vagy ők derítették fel a helyet korábban, de egy fia testőrt sem láttam elhaladni a közelben. Elég botcsinálta őrök lehetnek, ha védencük megint egyedül kóborol Perda vadonjában. Még várok azért, egyrészt közelítsük meg jobban a megbeszélt időt, igaz, nem percre pontosat beszéltünk meg, de saccra azért be lehet lőni. Meg utána is várok kicsit, hátha mégis előbukkan egy szakasz állig felfegyverzett testőr. Ha profibb lennék a lopakodásban, akkor Eloraktól követtem volna Edmundot miután alaposan felderítettem a találkozási pontot, hogy biztos legyek benne, senki sem követi, de itt leállítom magam, még a végén túlságosan belelovalom magam és paranoiás leszek (még jobban). Különben is, jelenésem van. Hason fekvésből feltolom magam, most már lovaglóülésben ülök az ágon, a villás elágazás előtt. A fatörzshöz erősített hátizsákom első zsebéből előhalászok egy Mata marida golyóbist. - Helló Mr. Ínyenc! Integetek le neki szabad kezemmel és ha kiszúrt fent a fán, akkor ledobom neki a gyümölcsöt. - Kapd el! Nem akarom arcon találni, ezért inkább ejtem ha közelebb jött, semmint erőből dobom és hagyok reakcióidőt is a felszólítás után.
Álldogálok a találkozási pontnál, de a nőt nem látom sehol. Felmerül bennem az a gyanú, hogy nem jött el a találkozóra, csupán szórakozik velem. Pedig ha tudná, hogy az ő érdekében szöktem meg, akkor valószínűleg elmenne a kedve az attól. Másik lehetőség, hogy elbújt, hogy engem ellenőrizzen, hogy megérkeztem-e s mit fogok itt tenni fegyvertelenül. Bárki nagyobb harcos jönne, akkor biztosan nem lenne esélyem fegyver hiányában. Ám van valami Égi Isten, mert mikor fentről a fáról hallom a szólítást, akkor rögtön odanézek. Megpillantom Jess-t ülni ott, mint egy csintalan kislányt. Ám rögtön az ügyességemre kíváncsi! Közelebb megyek, pontosan alá. - Hello Jess! - s már nyúlok is azért, amit lepottyant nekem. Mikor elkapom, akkor a kezemben forgatom, hogy mi lehet ez? Sajnos nem értek a növényekhez. Kérges, meg furcsa színe van, s gondolom a Perdaiak lehetséges használják valamire. - Ez meg micsoda? Mire való? - én aki az emberi ételekhez vagyok szokva, s a perdai dolgok nem hoznak lázba. Tán odaföntről láthatja, hogy elhúzom a szám, de nem dobom el a kezemből. Sokkal inkább felnézek rá. - Mióta figyelsz engem onnan? S nem félsz attól, hogy lezuhansz? - kíváncsi vagyok az állapotára, hogy miként érzi magát. Felmerül bennem, hogy gyerekesnek mondjam a tettéért, de hamar elvetem, mert nem akarom megbántani. - Szóval Mr Ínyenc lesz a becenevem ezentúl? - érdeklődök nála, hogy ezzel kapcsolatban mit várjak tőle. Egyelőre nem akarom lelombozni őt, hogy nagyon jó gondolataim vannak, ahogy így nézem. De a nagy kérdés szerintem jelenleg, hogy miként tovább? Felmászni nem fogok hozzá, így kénytelen vagyok megvárni míg lejön. Addig is egy fontos kérdéssel rukkolok elő, hiszen múltkor fogalmam sem volt arról, hogy van fegyvere, vagy nincs. Én meg nem hiszek a mesékben, hogy nem-e változik meg hirtelen a felállás, s emberekből préda lesz. - Jess mond csak, hoztál magaddal fegyvert? Tudod nem mindig biztos, hogy megússzuk a napot ragadozó nélkül. Én nem hozhatok magammal semmilyen fegyvert, így rád hárul hogy megvédj engem. - mondom neki a tényt, s fogalmam sincs, hogy belegondolt-e már?
- Ez kérlek, eredeti tisztes nevén matam arida, nekünk igencsak fantáziadúsan sikerült édes földszárnak nevezni, mivel nem fákon nő és mert finom, édes a gyümölcshúsa. Vitaminokban és főleg vasban gazdag, ezért leginkább megenni javasolt. Ugyan azt hittem, hogy mivel Edmund sokat van Perdán, ismeri az egyik legfinomabb helyi gyümölcsöt, de nem bánom, hogy fel kell mondanom rövidítve a perdai növényhatározó idevágó szócikkét. - Azért ne harapj bele! – Figyelmeztetem hamarjában, mielőtt baj történne. – A héjától jobb előbb megszabadítani és mindezt jobb nem fehér ingben tenni, majd meglátod miért. Szerencsére Fred…izé, Edmund nem fehérben jött, ellentétben velem. Annyit tervezgettem, mit hozzak és hogyan jöjjek, hogy a végén erről az összefüggésről elfeledkeztem. Gyanítom fehér váll nélküli trikóm nem a legjobb választás, de azért megvan az esély, hogy megússza gyilkossági jelek nélkül. Már csak azért is, mert alakomra passzoló, erős bőrből készült dzsekim, ami kellően bélelt is megfelelő pajzs lehet a kifröccsenő vörös gyümölcscseppek ellen. Az csak mellékes, hogy a fekete dzsekire tényleg a nem feltűnő védelmi funkciói miatt esett a választás. Egy golyót nem tud felfogni, de egy-egy ütést, talán még egy nem túl hegyes késszúrást is tompítani tud. Emellett stílusos és jól áll. Mondanom sem kell, hogy nem az enyém volt, de a két hét alatt volt idő ilyen apróságok beszerzésére és némi raktár-fosztásra. - Egy ideje. – Válaszolom homályosan, egyértelmű, hogy nem mondom meg, hogy órák óta gubbasztok a faágon, amin most ültömben átlendítem egyik lábam, így megszüntetve az eddigi lovaglóülést. – Nem, ez egy stabil faág és én nem vagyok részeg, se beteg, sem semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt nem állok, ami miatt leszédülnék. Mindemellett jó tanárom is volt, de ezt nem hozom fel most. Közben elkezdem kioldani a hátizsákomat a fához erősítő csomót. - Nem terveztem, kivéve ha ezt szeretnéd, habár ha engem kérdezel, meglehetősen hivatalos becenévnek tűnik. Nekem a Fred jobban tetszik. Rajtunk kívül egész biztos senki más nem is értené a választást. – Elhúzom számat, miközben elteszem a kioldott vékony kötelet a hátizsákomba, amit a vállaimra vetek. – Bocsi, megint befolyásoltalak. Lejövök. Közlöm még a végén mintegy mellékesen, nem mintha nem lenne egyértelmű, ahogy most már megkapaszkodok kezeimmel az egyik ágban, hogy aztán lelépjek, az egyik alsóbb ágra, majd így egymás után, míg el nem érem az egyik legalsó vastag ágat úgy két méterre a földtől, erre megint csak leülök, úgy válaszolok. - Perdán az ember lánya nem mászkálhat fegyver nélkül, kivéve, ha halálvágya van vagy kissé bolond. - Nem akarom úgy mondani, hogy senki se, mert azzal tulajdonképpen inzultálnám Fredet, amit nem szeretnék. - Remélhetőleg nálam egyik sem áll fenn, még fegyverekkel ellátva sem. Dünnyögöm, inkább csak magamnak, elvégre elővigyázatosság ide vagy oda, később is befuthat a testőrség teljes harcidíszben, nem azért hogy a gyertyát tartsák és akkor a nálam lévő, illetve a taktikai pontokon elhelyezett tartalék fegyvereknek nem sok hasznát vehetem. - Miért nem lehet nálad fegyver? Ex-flottásként teljes kiképzést kaptál gondolom, tudod, hogyan kell használni egy W-416-ost mondjuk, nem félhetnek attól, hogy véletlenül elsül a fegyver a kezedben rossz irányba célozva. A fegyverekben nem vagyok annyira otthon, mint mondjuk a perdai flóra- és faunában, de ez egy alaptípus, ezzel még én is találkoztam, mint szerintem minden dominiumi. Kíváncsiskodásom közben ráfogok az ágra majd szépen lassan leengedem magam, majd mikor teljes kinyújtott karokkal lógok, elengedem és rövid zuhanás után tompa puffanás kíséretében landolok a földön. - Megvédelek, de ha egy falka erratorral futunk össze, akkor azért ne legyenek illúzióid. És nem csak azért, mert sose én voltam a legjobb harcos az osztályban. Kivéve Alecében, de ott is csak azért, mert kvázi magántanulója vagyok, így egyszerre vagyok a legjobb és legrosszabb diákja is egy személyben. Kiegyenesedés után tenyereimet párszor összeütöm, majd még sötétzöld farmerbe bújtatott combjaimhoz is hozzá ütöm, hogy a maradék fakéreg-forgácstól is megszabaduljak. - Egy kis séta még belefér?
Hallgatom a kiselőadását Jessnek, erről a növényről. Egyáltalán nem vágok közbe a szavába, hanem teljes érdeklődéssel mindvégig őt nézem. Mikor feltárja előttem az egészet, akkor biccentek egyet köszönetképpen. Egy darabig nézegetem, hogy miként lehetne elfogyasztani, vagy hogy kell ezzel bánni? Tanácstalan vagyok teljesen, nem vagyok egy házi tündér. - Köszönöm a tájékoztatást, de nem állt szándékomban beleharapni. Tudod a külseje fakéregnek érzem, s úgy gondoltam nem ehető. Ha pedig ennyire járatos vagy ebben, akkor megkérhetlek, hogy megmutatod, hogyan kell fogyasztani? Annyit ígérek, hogy biztosan megkóstolom, de arra nem esküszök, hogy nem fogok grimaszolni, ha nem tetszik. - világosítom fel partnerem előre, hogy mire számíthat az én részemről. Ezután jobbára nincs más dolgom, mint lassan újra rá emelni a tekintetem. Érezheti, hogy lábától egészen az arcának a vonásáig felmérem őt. Egyelőre nincs szándékomban megemlíteni, hogy nagyon csinosan és egyben praktikusan öltözött fel. Cserébe megkapom a kérdésem a választ, hogy valószínűleg már régóta ott van, s figyel onnan a környezetére. Amit odafenn csinál, az merő vakmerőség. Magamban azért készen állok arra, ha esetleg el kell kapjam őt, s ne törje össze magát. Akkor a kezemben levő növény valószínűleg el lesz dobva. - Rendben, de azért hagyd meg, azért nekem az aggódást. Hiszen ha onnan lezuhansz, akkor én kivel fogok beszélgetni? - nézek rá kérdően, hogy erre aztán mi lesz a drága nőnek a válasza. Elkezd odafenn szedelőzködni, én meg továbbra is készenlétben vagyok, s alatta. Ha a nő pottyan le, akkor segítségére legyek. - Most megnyugtattál. Szerintem akár félreérthető is. Szóval ragaszkodsz az álcanevemhez. Nos valószínűleg a környezetünk nem értené, s talán még nevetség tárgya is lennék. Én sem aggatnék rá fura beceneveket, mint Miss Százszorszép – mikor odafenn végez a szöszmötöléssel, akkor remélem, hogy hamarosan lejön onnan. Mikor bocsánatot kér, akkor én ugyan nem hagyom annyiban. - Te ilyen lennél? Szeretsz másokat megvezetni, s befolyásolni? - tűnődők hangosan, s utána sandán ránézek. Mikor megkezdi a lefelé jövetelt, akkor alá megyek továbbra is aggódva érte. Természetesen, ahogy jön lefelé akkor elkalandozik a tekintetem a hátsóján, de valljuk meg, hogy férfiból vagyok, másodsorban régen csináltam ilyet. Szóval egy nagyon csinos és alakra teljesen normális nővel van dolgom. De vajon ő ki lehet? Ki van a Jess név mögött? Ehhez idő kell, s sok ehhez hasonló találkozás. - Legyen nálad mindig fegyver. Az már esélyt ad a túlélésre. - szólok hozzá, s mikor a legalsó vastag ágra leül, akkor én távolabb lépek. Felmerül bennem, hogy elkapjam őt, de úgy vélem, hogy azzal a nőt sérteném meg. Meg kell bíznom abban, hogy esetleg nem töri össze magát az utolsó két méteren. - Részemről nincs semmi félnivalód, s abban is reménykedek, hogy sikeresen leráztam a testőreim. De hidd el, hogy egy idő után ez feltűnő, s egyre jobban fognak rám vigyázni. Mi lenne, ha kitalálnánk olyat, ami mindkettőnknek könnyű. - elkezdek gondolkozni, miközben hallgatom Jess szavait. Ingatom a fejem. - Tudnod kéne még a törvényeket, hogy polgár kezében nem lehet fegyver. Hiába voltam Flottás, hiába ismerem a fegyvereket. - mikor hozzáfog leérkezni a földre, akkor én készen állok. Ha lenn van, én utána merészen mindkét kezemmel megfogom a nőt derekánál. Nem erősen, csupán megtartva. - Nehogy hátra ess. - egy pajkosabb mosoly jelenik meg az arcomon, hiszen tudható, ez csak mondvacsinált ok, hogy csupán hozzáérhessek. Hogy miként veszi az egészet, természetesen érdekel. Figyelem is ilyen közelségből a vonásait, s csak nagyon lassan engedem el a kezeim közül, némileg megsimítva a derekánál. - Jobb ha az erratorokkal nem viccelődünk. Nem lenne esélyünk ellene. Maximum egy csatahajóval. De az meg nem terem itt minden helyen. - hagyom kiegyenesedni, elengedem, s mikor a forgácstól akarja magát megszabadítani, akkor önkénytelenül is segítek a tisztításban. Ha végeztünk, akkor a kérdést meghallva lépek hozzá. - Jól hangzik, induljunk mondjuk a város felé egy kicsit? Utána meg letérhetünk egy kicsit az útról, s valami búvóhelyet kereshetünk, a mi kis privát beszélgetésünkhöz. - Megfogom a kacsóját, s bizony nő az a kézcsók. Elengedem, s a vicc kedvéért ezt közlöm vele. - A következő csókot máshova fogom adni. - mondom neki teljesen rejtélyesen, s mosolyogva.
- Nagyon szívesen, elvégre azért hoztam, hogy megegyük. - Biccentek és csak kicsit aggódok a felsőm miatt, majd agyig összehúzom a kabátomat. - Nem is vártam mást egy ínyenctől. De egyébként tényleg nagyon finom, édes, de nem gejl, azt én se szeretem. Osztok meg vele egy apróságot magamról, hm, ha jól számolom, ez az első. - Igazán megható az aggodalmad a saját szórakozásod biztosítására. - A pikírt szavakat ellensúlyoza, hogy közben levigyorgok rá. – Mondjuk ha csak a lábam törne.. na jó, akkor talán nem, de ha csak kificamodna a bokám, akkor azért utána még tudnánk beszélgetni. Az persze enyhe nagyképűség részemről, hogy a beszélgetésünket úgy vettem, hogy szórakoztatja is egyben. Arról idáig nem szólt igazán a fáma, hogy élvezi-e a társaságomat, ennek az eldöntésére a múltkor nem igazán volt alkalom rövidke találkozónkon. Ha meg nem is miattam van itt, hanem munka, akkor meg igazából tökmindegy. - Egy ilyen becenéven nem szólítanálak mások előtt. – Végigfutom, milyen szituációban feledkezhetnék meg magamról annyira, hogy Frednek szólítsam, de ekkor arcul csap a valóság. – Nem is mutatkozhatunk mások előtt, egyáltalán nem. Egyébként a százszorszép nagyon szép lenne, mármint a szimbolikus jelentése miatt, de becenévnek hosszú lenne, a viola például rövidebbnek hangzik és az is szép szimbolikájú. Fejtegetem közben a virágos ötletet, Edmund pechjére egy virágkötészetről szóló könyv is a kezembe akadt annak idején, ami kitért a virágszimbolikára. - Nem, mint láthatod nem is csinálom jól. Felhívom rá a figyelmed és elnézést is kérek miatta. Ha manipulálni szeretnék valakit, azt nem ennyire feltűnően kéne csinálnom, nem? Kérdem miközben lefelé mászok. Mondjuk ha munkakapcsolat alakul ki közöttünk, netán az ő oldaláról való egyoldalú érzelem, ahogy ennek eshetőségére Alec felhívta a figyelmem, akkor nagyon gyorsan bele kéne tanulnom pedig a feltűnés mentes irányításba. Valószínű képtelen leszek rá, nem véletlen, hogy a RebellIvóban és a tanteremben is jól érzem magam, mindkét helyen nyugodtan kimondhatom, mit akarok, a helyes választ a matam arida emberi nevére vagy épp nem felszolgálni több alkoholt egy részeg vendégnek. - Igenis! Bólintok is, és a bizalom mérlegén egy homokszem ismét átgördül a serpenyőből. Ha csak fel akarna adni, nem mondana ilyet. Persze mondani könnyű, de talán úgy is gondolja. Ha ez is bebizonyosodik idővel, akkor lehet nem csak egy homokszem fog áthelyeződni. - Hupsz, igaz. Alsó ajkamba harapok nyakamt behúzva elszólásom miatt. A kiképzés évén kívül valóban soha nem volt a Dominiumon a kezemben fegyver. Idelent viszont, ha kiteszem a lábam a barlangrendszerből, akkor mindig van nálam legalább egy Styx és úgy tűnik ehhez annyira hozzászoktam, hogy fel se merült bennem, hogy ez nem ennyire természetes minden Perdán kirándulgató ember számára. Még jó, hogy a múltkor lelepleződött álcám, így most nem akadtunk fenn ezen sokáig. Bezzeg a sarkam fennakad egy kiálló gyökérben, mikor a földet érésem után Edmund „megmenteni” szándékozik engem, de ettől a hirtelen közelségtől megriadtam és hátraléptem volna. Ha nincs ott az a gyökér. Az eséstől így aztán tényleg Edmund ment meg, az más kérdés, hogy az előidézője is ő lett volna. - Hát nehogy! Válaszolom mikor már stabilan állok karjaiba megkapaszkodva. A köszönet a szituáció ambivalenciája miatt fura lenne, úgyhogy inkább nem is próbálkozok vele. Inkább a faforgács lesöprésével foglalkozok semmint azt latolgassam, miért bizsergett meg kissé bőröm a közelségétől. Vajon azért reagálok rá, mert tényleg izgalmas így találkozgatni? Az a bizonyos tiltott gyümölcs? Na de ne szaladjunk ennyire előre. Elég sétálni, szó szerint is. - Ami azt illeti, ez csak a kis hátizsákom, van egy nagyobb is, nem messzire ide, kényelmes erdei táborhely-félén. Pár száz méter csak az ösvénytől, könnyedén vissza lehet találni, de észrevehetetlen, ha valaki itt az ösvényen sétál el. Már ha nem kezdünk robbantgatni, akkor azért vaknak és süketnek kell lenni, hogy ne vegyék észre. Most szigorúan megvárom Edmund döntését. Ha máshol akar csatangolni találomra, aminek nem örülnék annyira, de idáig mindig az volt, amit én akartam, szóval akkor csatangolunk. Természetesen csak miután magamhoz venném a cuccom nagyobbik részét. A kézcsók már nem lep meg, habár kicsit még mindig szokatlan. A megjegyzésen viszont annál magasabbra szaladnak szemöldökeim. - És már terved is van rá ezek szerint? Amikor még Frednek hittem, olyan szigorúnak tűnt... vagy csak feszültnek. De Edmund sokkal felszabadultabb volt már a szurdokban is, most meg egyenesen játékosnak mondanám. Ugyan feltételezhetően engem is érint, azért nem akarok rákérdezni a pontos tervre, ha létezik. Az ilyesmit jobb nem tudni előre, de az kiderülhet, hogy mennyire szeret Edmund mindent megtervezni vagy spontán. - Szóval, szerinted létezik olyan megoldás, ami mindkettőnknek könnyű? Hozom fel a témát újra, a fáról lefelé mászva nem tudtam érdemben reagálni. Most is figyelni kell, hová lép az ember, de ha eltaknyolok, akkor sem veszélyeztetem jó eséllyel Edmund szórakozását ugyebár.
- Örömmel hallom, hogy nem hagysz vesződni engem egy számomra ismeretlen gyümölccsel, vagy zöldséggel. - én nem tudom megkülönböztetni a kettőt egymástól. Számomra az ilyesmi annyit jelent, hogy egészséges maradok. Ha már a nő világos felsőben van, akkor én egyértelműen néha nem csak a tekintetével akadok össze, hanem ami egy kicsivel lejjebb található. Persze nem úgy, mint egy taknyos kisgyerek szokott, hogy: „wááó női cickók!” sokkal inkább, hogy „milyen formás teremtés, aki külsőleg elragadó.” S ha már ezen gondolatok cikáznak a buksimban, akkor szóvá is teszem előtte. - Jess, csodásan nézel ott a fán. Szívesen lefotóználak a pda-al, de ha bekapcsolnám azt, akkor jelezném, hogy hol vagyok. Így megelégszem a látványoddal. - tudom le ennyivel, hogy aztán az aggodalmamat nyilvánítsam felé. A válasza meglep, de rögtön arra ösztönöz, hogy ne hagyjam annyiban. - Szerinted szórakozásból aggódok egy olyan nőért, aki tetszik nekem? - csak most veszem észre a mosolyát, vagyis sokkal inkább vigyorát. Kifújom a levegőt, s csak ennyit tudok hozzátenni a szavaihoz. - Inkább egyáltalán ne sérülj le. - zárom le magamban ezen témakört. Én biztosan nem tudok lesérülni, hiszen legtöbbször a testi épségemre ügyel a két személyi testőr. Kettőnk közötti részleteken még nem igazán gondolkoztam, most viszont a beceneves említése kapcsán elkezdek ezen agyalni. - Valóban nem mutatkozhatunk nyilvánosság előtt, s köszönöm a beceneves, hogy nem szólítanál úgy mások előtt – áttérünk a virágokra, vagyis sokkal inkább rá. Gondolkozok egyet a Viola szón, míg nem szórakozottan ki nem ejtem felé. - Miss Viola. - szólítom meg, aztán egy eléggé érdekfeszítő téma kerül terítékre. Ki kit manipulál jelen állás szerint? Jess furán csinálja, én meg. Én meg egyszerűen rákérdezek a részemről, akármi történjen. - S te észlelted már, hogy terelgetlek szépen? Nem tudom, hogy nálam ez mennyire feltűnő. - jegyzem meg neki. Utána én csendben maradok, s kíváncsian figyelem a nő jelzéseit. Mi minden játszódhat le a fejecskéjében? Mit szeretne elérni velem? Esetleg, ez egy csapda előkészülete? Nincs időm túlságosan sokat tanakodni, mert jön lefelé. Én meg kihasználva a helyzetet nézem a hátsóját, innen alulról. Követem mozdulatait, sőt nem félve a farkastól címszóval alá állok, hogy ha zuhanna, akkor esetlegesen elkapjam őt. Mikor leérkezik, akkor én szándékosan nyúlok hozzá, mondvacsinált indokkal. Úgy vélem ennek a Violának kell egy férfi az életébe, mert az utóbbi időben nélkülöznie kellett. - Most mondhatnám ez a táskás dolog mögött csapdát sejtek, de nem. Megbízok benned, valamint azt kell hogy mondjam, a rövid ismeretségünk alatt, hogy szeretnéd a saját terveid és álmaid, valóra váltani. Így lenne most is? Előre mindent elterveztél? Mi marad nekem? - érdeklődöm, bár nagyon is tudom mi az. S ha így állunk, akkor meg fogom lepni a kisasszonyt ebben a tekintetben. - Mehetünk oda természetesen, ne hagyjunk szemetet ezen a vidéken. - egyezek bele nagyon könnyedén, de várom a magyarázatát Miss Violának. Próbálom őt megfejteni. Egyáltalán nem zavar a viselkedése. Először tartottam tőle, ami azután némi vonzalommá vált. Mi benne a vonzó? - A mosolyod tetszik – válaszolom meg hangosan a saját belső kérdésem. Depis embert lehet szeretni amúgy? Szerintem nem. S visszakérdez a terveimre. Én csak odasétálok hozzá, s hogy mennyire spontán férfi vagyok, az csupán most nyilvánul meg. Ráadásul Jess miatt merész. Lágyan elkapom a derekát, s magamhoz vonom a nőt. Bal karom teljesen átkarolja a testét, míg a jobb kezem rásimul a nő hátsójára. Szorosan ölelem, s nem engedem el. Ajkaira suttogom a válaszom. - Először is nekem le kell ide költöznöm, az új telepre. Egy idő a a hatalmas állomás egy időzített bomba. Minden anyag elér benne egyszer. Nem szívesen halnék meg az űrben, tudva azt, hogy egy ilyen nő társaságát élvezhetem, mint a tiéd. - kezem a popsiról felfelé, vontatottan indul az oldalán, hogy végül az arcát érintsem meg. Ez kellő szünet ahhoz, hogy a következőkkel folytassam. - Testőreimet kell mindig leráznom, de ők jelentéseket írnak, úgy mint én. Együtt meg nem láthatnak meg. Pedig hittem azt, hogy esetleg eljátszol valami fontos női személyt, akinek bizonyos időközönként megjelenik, s feladattal bíz meg. S utána pedig a szemük láttára bontakozik ki közöttünk románc. - de ekkor jövök rá, hogy a katonák ugyis megérdeklődnék Jess valódi kilétét. - Nem, nem jó. S számodra nem egyszerű, túl nagy teher lenne. Hmm – s a közelsége csábít, olyannyira, hogy ha a nő nem ellenkezik, akkor lágyan megcsókolom. Remélem nem utasít el. - Vagy egyszerűen most megszökni veled? - hmm, ezen túlságosan nem gondolkoztam. Pont én, aki ellenálló ellenes? Azt hiszem a gondolataim kuszaságához a nő mámorító jelenléte az, ami megvadít. 1 éve nem kerültem ilyen közel testileg egy nőhöz. - Bevallom neked Jess, hogy én évek alatt ellenálló ellenes voltam. Azt tűztem ki célul. Azonban, hogy itt van egy ellenálló nő, aki valaha ugyanolyan polgár volt mint én most, nos eszembe jut apám bölcs mondása: Sose ítélj elsőre, Fiam. - Jess pár hajtincsét a füle mögé simítom a kezemmel. - Nem akarlak elkapni, odatoloncolni, hogy aztán ki tudja mit csináljanak veled. - sóhajtok, hiszen az ilyesmit úgyis elhallgatnák, úgy vélem. Nem mutogatnák senkinek se, hogy mi történik az árulókkal. - Sokkal inkább vagyok arra kíváncsi, hogy közösen, itt és most mit tehetünk egymásért. Szép lopott perceket, közös emlékeket, alkotni valamit a környezetből otthont. - közben eszembe jut az szintén, hogy valószínűleg a sok szökés után bevonnák tőlem az utazás lehetőségét, a munkámét. S akkor sosem láthatnám viszont ezt a nőt. - Most az a pillanat van, hogy a jövőről dönts. Rémisztő vagyok számodra?
Edmund megjegyzésére megakadok egy pillanatra a mozdulatban lefelé mászás közben és vállam fölött nézek le rá. - Ez szerencsés döntés, mert nekem nem tanácsos megjelennem digitálisan semmilyen elektronikai eszközön. Gondolom nem kell ezt a részt se magyaráznom Edmundnak, jobb ha azt hiszik a Dominiumon, hogy a könyvmoly irattáros nem élte túl Perdán. Mondjuk ha rá is jönnének, hogy élek… hát valószínű még annyi hullámot se keltene a hír, mint amit egy pici kavics okoz egy óceánba pottyanva. De azért jobb biztosra menni. De az eredeti megakadást nem ez a meglehetősen racionális érv okozta, hanem az enyhe zavar, mert most tudatosul bennem, hogy most aztán úgy istenesen meg tud bámulni, főképp hátulról. Legalább a szcenáriók közül ez is közelebb visz az egyikhez, de ettől függetlenül még kicsit zavarban érzem magam. Nem emiatt választottam ezt a megfigyelési pontot… ugyanakkor szinte hallom, ahogy Alec megdicsér az ügyes húzásért. Ééés tessék, azt mondja tetszem neki. Na nehéz lesz ezután nem arra gondolni, hogy a fán való hullahoppozás miatt van. De az azért jól esik, hogy azt kívánja, hogy ne sérüljek meg. Ez továbbra is bizakodásra ad okot, hogy nem a vesztembe szaladok. - Na jó, ez is furán hangzik. Hasraütésszerűen mondtam csak pont a violát és valahogy idegennek tűnik. Ha egyszer eljutunk addig a pontig, majd úgyis természetesen jönnek a becenevek. Apropó nevek, én még mindig nem mondtam meg az enyémet, előbb talán ezen kéne túlesni, csak utána keresni másikat. - Hm.. nem is tudom.. – Megpróbálom visszajátszani rövidke ismeretségünk együtt töltött perceit. – Ha azt nézem, elég nyíltan megmondtad, mit szeretnél általában, és most nem számolom a Fred által mondottakat. Szóval ez nem annyira manipuláció szerintem. Ugyanakkor ha azok a szándékok nem voltak igazak, csak irányított mesék a ki tudja milyen célod elérése érdekében, azt se mondanám finom befolyásolásnak, csak szimpla hazugságnak és árulásnak. Miért, te szereted irányítani észrevétlenül, kimondott utasítások nélkül a körülötted lévőket? Valahol vicces, hogy mindketten állandóan csapdát sejtünk a másik szavaiban, tetteiben. Na jó, nem vicces, inkább szomorú. Vagy izgalmas? Persze csak addig, amíg valamelyik oldalon el nem törik az a bizonyos kútra járó korsó. - Köszönöm a bizalmadat, igyekszek megszolgálni. – Bár én is ott tartanék már, csak tudnám, hogy mi kéne hozzá.. – Amikor az ember úgymond felszabadul, akkor tud igazán álmokat megvalósítani, egy ideje már én is ezt teszem, de az a jó, hogy még mindig sok elérni való cél van előttem, így nem fogok holnapután életuntan leülni és bámulni a cipőm orrát. – Mosolygok, ez a téma láthatóan felvillanyoz. – Ha az ember magáról gondoskodik, akkor kénytelen tervezni. Főleg ha a biztonsága és az élete múlik rajta. Ha úgy alakul, legközelebb tervezheted te a dolgokat. Valószínű nem fogok kevésbé aggódni, de megértem, hogy Edmund is félti a saját életét az én esetleges árulásomtól, hát itt az ideje, hogy legközelebb én engedjek. - Rendben, köszi, ez leegyszerűsíti a helyzetet. – El is indulok az ösvénytől befelé az erdőbe. – Ugyan, nem hagytam volna el a cuccomat az erdőben szerteszét. Óvni kell a környezetet, ráadásul szükségem van azokra a cuccokra! Hmm? Megtorpanva kérdezek vissza a kijelentésére a mosolyomról. Nem rémlik, hogy kérdeztem volna ilyesmit tőle. Aztán ki is használja a megállót és ismét igencsak mélyen belép a személyes terembe. Most legalább nem kezdek botladozni ettől. Kezét viszont kapásból lesöpröm a fenekemről. Reflex. Ugyanakkor ha nem a munkahelyi beidegződés lett volna a gyorsabb, lehet akkor is így járok el. Az ajkai közelségére viszont már egészen máshogy reagálok, erre nincs reflexem. Baljába kapaszkodva hallgatom ötlet-töredékeit. - Ühüm…ühüm.. Ennyit sikerül kipréselni magamból az elején. Gyanítom most már kitapinthatta a Styx-öt is a hátamnál a nadrágövembe fűzve. Ha nem rántja ki és lő le vele, akkor végre megkeresem a hangomat, elvégre ezt a játékot ketten játszák. - Többet tudok elviselni, mintsem gondolnád. Ha mégis eljátszanék egy fontos megbízót, akkor a feladatot el is végeznéd? Gondolom a teljesítetlen küldetésekről is jelentés készülne. Bár tudnék hamis személyazonosságot kreálni magamnak, az valóban megkönnyítené a helyzetet. Hah! Ez meglepett, hogy ezt kívánom! És igazából nem biztos, hogy tényleg könnyebb dolgunk lenne. Nem látom előre, hogy most jön az a bizonyos máshová ígért csók. Elvörösödök, amiért én meg félig az ellenállás részére szervezhető küldeményeken agyalok, és nem tudok ellenkezni. Tudnék, de nem akarok. Puha, óvatos csók, tetszik, semmi lerohanás. - Megszökni? - Na ez már ha nem is le, de kicsit rohanásnak tűnik. Ilyen szcenárióban nem gondolkodtunk Alec-kel, mióta tisztáztuk, hogy Fred az Edmund. - Tessék? Az új vallomás igencsak gyorsan elsöpri a csók okozta kellemes bizsergést. Csak azért nem kezdek azonnal vergődve szabadulni, mert úgy tűnik azért mégse akar feladni, annak ellenére, hogy nem szívleli az ellenállókat. Ezek után nehezen venném rá magam, hogy magammal vigyem Rebelliumba. Erre a megjegyzésére még vissza kell térnünk majd. - Kínvallatnának és példát statuálva megölnének. Nekem egészen pontos elképzelésem van arról, hogy mit tennének velem. Nem szeretném ugyanakkor próbára tenni, igaz-e ez az elképzelés. - Itt és most? Közösen? – Búgom szempillámat lesütve, de közben már teljesen hozzásimulva, mintha nemrég nem mindeféle kínzások rémképe lebegett volna előttünk. – Szerintem együnk, mert korgó gyomorral semmi okosat nem lehet kitalálni. Hadarom válaszom s nevetem el magam, majd kifordulva félig öleléséből kézen fogva húzni kezdem a táborhely felé. Ha elindult, akkor nem ragaszkodok a kézenhúzkodáshoz. - Csak kicsit, de már egyre kevésbé. – Válaszolom kérdésére kissé bizonytalanul. Ezzel a válaszommal döntök a jövőről? Mindenesetre nem cizellálom tovább egyelőre, mert tényleg nem szokásom ilyen nagyon hamarjában dönteni, pláne nem ilyen nagy dolgokról. Másrészt megérkezünk a táborhelyre. - Itt vagyunk, nem is jöttünk messzire, ugye? Egy faóriás adja a kis táborhely árnyékát és legfőbb védpontját robosztus törzsével. Mivel sűrű árnyéka miatt az aljnövényzet itt nem burjánzik, kényelmesen el lehet helyezkedni, pláne, hogy a szomszédos faóriás valamikor réges régen kiváló irányérzékkel dőlt ki és most lassan múló törzse határolja mini-tisztást, aminek kényelmesen neki is lehet dőlni, nagyobb hátizsákom mutatja is a példát.
Úgy tűnik, van olyan dolog, amit jól gondolok, s örülök annak, hogy jó előre kikapcsoltam a pda-m. Ha halottnak akar tűnni a külvilágnak, akkor ám legyen, de én pontosan emiatt tudok vele találkozni. Eszembe jut egy nagyon jó ötlet, hogy esetlegesen a közeljövőben, milyen indokkal tudnám őt látni. Már csupán a többi részletet kell alaposan átgondolnom, hogy meglegyen a tökéletes álca. Ha beadom bárkinek, hogy egyik régi távoli rokonom sírját szeretném meglátogatni, s szeretnék egyedül maradni, hát biztosan nem akaszkodnak rám. Halad szépen az ismeretségünk, egy írány felé, de még nem tudni, hogy pontosan hol állunk meg. Mikor Miss Violának szólítom, akkor rögtön kapok a fejemre, hogy ez aztán fura hallani tőlem. Így huzakodok elő a következővel. - Ha elárulnád a rendes neved, akkor tán becenevekre sem lenne szükségünk. Én szeretném a te rendes nevedet kimondani, így magunk között. Mert egy pár napot kutakodtam Jess névvel a Dominiumi listában, de sehol sem láttam az arcodat. - sóhajtok fel, s tekintetem elkalandozik a táj egyes részleteire. Ha pedig rátérünk ilyen témára, mint Fred meg egyebek, akkor én bűnbánóan szólok hozzá. - Bocsáss meg, hogy hazudtam. Hirtelen megjelentél, s hogy meg ne ölj, azért húztam magamra. Többször nem fordul elő, ígérem. - nem mindenkinek tettem ilyet életem során, még a volt feleségemnek sem. Ráadásul második randi alkalmával. Azon meg elgondolkozok, hogy magánszemélyként szeretem-e irányítani a másikat? Nem! - Nem szeretnélek semmiképpen gátolni, sem megváltoztatni. - azzal veszne el a varázs, valamit megölnék a nőben, ami természetes. Nincs időm túlságosan gondolkozni, mert Jess felhívja magára a figyelmet. Én meg mosolyogva hallgatom mindvégig a szavait. Látom, hogy ő szintén mosolyog a téma hallatán, s ennek örülök. Szerintem itt Perdán mindenki félti az életét. - Köszönöm, hogy egyszer én tervezhetek majd randit. Igyekszem majd a belém vetett bizalmat nem meghálálni egy jó programmal, ami csak a miénk. - adom meg neki a választ, majd mikor elindul, akkor én csupán követem őt. A mai nap megint az övé, s várni fogom, mikor lehetek én majd a tervező. El fogom őt vinni, valami szép helyre. - Helyes, akkor menjünk és szerezzük meg a cuccaidat, mielőtt más tenné. Itt legalább nem perdaiakra, vagy emberekre gondolok. Ami ezután történik, arra mondjuk nem vagyok igazán büszke, hogy simogatni akartam a formás hátsóját. Szerencsére Jess leállít, s én rögtön odasuttogom neki. - Bocsáss meg, nem akarlak elijeszteni. - tudomásul veszem magamban, hogy az tiltott terület számomra, így a közeljövőben ügyelek erre. Kezem megállapodik a derekánál, amit lágyan fogok. Ujjbegyeim lágyan cirógatják ruhán keresztül a nőt. Nehezen válaszolok a kérdéseire, hiszen a közelsége megbabonáz. - Úgy, ahogy mondod. S sosem lehet tudni, hogy melyik felettes olvassa el. Egy idő után rájönnének, hogy ezek valójában valaminek az álcája. - szólok hozzá, s egy sóhajtás után, megteszem az első lépést a boldogságom felé. Megcsókolom Jess-t, s egyáltalán nem úgy, mint a fiatalok szokás a vad falás módszerrel. Újabb vallomást teszek, újabb lehetőségek ötlenek fel bennem, s nem hagyom magamban. - Jól hallottad, megszökni veled, akár az ellenállókhoz is beállok. - s ezzel egyidejűleg tán a másik tény durván hathat, s tessék. Jól érzem a kiakadását, amit csupán az arcának simogatásával próbálom jelezni fizikailag, hogy nyugodjon meg. - Jól hallottad, ellenálló ellenes VOLTAM. A veled való találkozás megváltoztatta a véleményem. De ezen kívül vannak szemét viselkedésű alakok, meg vannak rendesek. Te azok között vagy, hiszen nem kötöztél oda egy sziklához, hogy ott szenvedjek vagy egy fél napot. Lelőni sem lőttél le, pedig megtehetted volna. - tartanom kell egy kevéske szünetet, miközben tekintetem jól láthatólag a nő keblei irányába siklik. A kínvallatós téma nem tud igazából eltántorítani, hiszen Jess őrülten simul hozzám, s elég nehéz összeszednem a gondolataim. Ötlete az evésre kiváló. - Rendben, menjünk enni. - meglep, hogy kézzel húzva visz magával tovább. Nem hagyom, hogy elvegye a kezét, csupán hagyom magam irányítani. Hamarosan megérkezünk hozzá, amit ő gondolt ki. De előtte még reagálok a szavaira. - Nem bántani akarlak, ne félj. Nem fogom eljátszani a bizalmad Jess. A lelkiismeretem nem tudná feldolgozni. - nem engedem el a kezét, mert ha már ott vagyunk a táskájánál, akkor a derekához érve finoman magamhoz húzom, s bármilyen gondolat jönne neki, akkor egy csókkal hiúsítom meg. De ez a csók hosszabbra szánom, ráadásul ügyelek arra, hogy az első sima volt, ez meg lágyan néha belekap a mesés ajkaiba. Ha elválunk egymástól, akkor leveszem a saját felszerelésem, s előveszem a kicsi elemózsiás csomagom. Egy sajtos szendvicsből áll, semmi több. Van zöldség közötte, s elég unalmasan néz ki. - Kíváncsian várom, hogy mivel fogsz engem megetetni – veheti ezt utalásnak az ajkaira, de akár kézből etethetjük a másikat. Mindkettő izgalmasan hangzik.
Behunyt szemekkel s egy mély, kitartott sóhajjal fordítom az arcomat a kisebb tisztást beragyogó napsugarak melengető fénye felé. Érzékeimet jólesőn tölti ki a természet; a bőrömet aranyló, tüzes csillámok ölelik körbe, füleimet az erdőt lakó állatok hangjai, s a lábaim előtt nyugvó, csekély méretű tó lágy fodrozódása simítja, míg szaglásomat az egyre hűvösebb, csípősebb időjárás üdesége kényezteti. Lényemen didergés fut végig, amint egy lágyabb széllöket végigsöpör az erdei ösvény flórával sűrűn benőtt környékén megbúvó tóparton, és ekkor döbbenek rá, hogy nem ártana sietnem a szertartással.
***
//
