Josephine Cain

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Törékeny külsőm miatt sokan habozónak vagy jellemben gyengének tartanak. Ezzel szemben határozott vagyok, döntéseimhez, véleményemhez tartom magam, de nem elvakultan. Megfelelő érvek, bizonyítékok láttán képes vagyok felülvizsgálni azokat és módosítani is akár. Sőt, ha olyan személy, akihez közel állok és adok véleményére, hibáimra mutat rá, akkor természetesen nem repesve a boldogságtól, mert hát ki szereti a tökéletlenségeit hallgatni, igyekszek változtatni. Magamon, szokásaimon talán tudok, a rendszeren, amiben élek, nem hiszem, hogy tudnék. Ez nevezhető kishitűségnek vagy realista szemléletnek is. Talán elválik majd a dolog magától, hogy melyik az igaz.
Kicsivel kalandosabb életről ábrándoztam, egy irattáros életénél persze majdnem minden izgalmasabb. Munkámhoz jól passzolt a – már-már szőrszálhasogató – precízségem,  nyugodt vérmérsékletem és monotonitástűrőképességem. Most a találékonyságom és bátorságom mérettetik meg, ha megvan az eredmény, majd szólok!

Nehéz eldönteni, melyik gondolatok elfojtására kellene nagyobb hangsúlyt fektetnem. A kínzón fájdalmasokra a szüleim haláláról? A rettegés fémes ízével átitatott képekre, ahogy az ellenállók az arcomba csapják az ajtót? Igaz, ez azt jelentené, hogy legalább megtaláltam őket… ah, jó vicc, van némi önismeretem, szóval, hogy legalább rám találtak. Az a vibráló félelem már-már egészen kellemes érzésnek tűnik ezek mellett, hogy mi a helyzet akkor, ha nem találnak rám, vagy nem ők találnak rám.
Igyekszek hát arra koncentrálni, hogy végre ott vagyok, ahova az elmúlt években vágyakoztam. Nem a Dominiumon. Perdán. Ebben a sorrendben.  Ha nem lenne enyhe hányingerem az elmúlt nap komoly érzelmi megrázkódtatásai miatt és némi indokolt halálfélelmem, akkor kimondottan felszabadult és boldog lennék, ahogy utat török a dús növényzetben. Már vagy öt órája gyalogolok kisebb-nagyobb pihenők beiktatásával, az idő ugyan kellemes hűvös, de a folyamatos mozgás, vastag ruhám és a hátamon cipelt katonazsák súlya miatt már erősen kimelegedtem. Értsd, izzadok mint a ló.
Valahogy ráveszem magam, hogy még kb. fél órát gyalogoljak egy ígéretesnek tűnő dombig, aminek tövében a szimpatikus facsoport a legtöbb szakkönyv szerint kiváló éjszakai szállás, ha a szabadban kell töltened az éjszakát, mint most nekem.
Abból a félórából persze másfél lett… a szemmértékem sem az igazi és lássuk be, már csak vonszoltam magam a végén. Nagy sóhajjal csúsztatom le végül vállaimról a mázsásnak érződő zsákot, és hagyom, hogy halkan a földön puffanjon. Körüljárom kiválasztott táborhelyemet, és próbálom azonosítani az esetleges veszélyeket. Mivel semmilyen gyakorlati tapasztalatom nincs, csak a könyvekből és jelentésekből származó tudásomra támaszkodok, ezért azon túl, hogy veszélyes, mérgező növényt nem látok, egyebet nem sikerül megállapítanom. Végül némi tépelődés után úgy döntök, hogy ez a hely is éppúgy megteszi, mint bármely másik. Engedélyezek magamnak egy proteinszeletet, de miközben lassan rágcsálom, már nincs erőm, sem egyéb elfoglaltságom, hogy másra összpontosítsak és akaratlanul is az elmúlt másfél nap eseményei járnak a fejemben.
Csendes munkanapnak indult, az Adattár hűvös csendjével azonnal megnyugtatott, amint beléptem és nekikezdtem a gondosan feljegyzett napi feladataimnak. Ugyan furcsálkodva összeráncoltam homlokom, mikor négy katona belépett az ajtón, de mikor megálltak előttem és azonnali követésükre szólítottak fel, a füleim égni kezdtek és teljes zavarban, de ellenállás nélkül engedelmeskedtem parancsuknak. Hogy hová-, kihez-, miért visznek, biztosan én kellek-e nekik kérdéseimre természetesen egy mukkot se kaptam válaszul. Miért is mondtak volna bármit is? Nem ismertek, nem vagyok katona, így még minimális bajtársiasság se szólhatott az érdekemben.
Igazából később se tudtam meg sokkal többet. A nap hátralévő részében teljesen magamra hagytak zárkámban, egészen hajnalig. Éjfél után párszor elbóbiskoltam az idegesség miatti folyamatos gyomorgörcs ellenére, és ezek a meg-megébredések voltak igazából a legizgalmasabb események, amíg csak ki nem nyílt végre a zárka ajtaja és fel nem olvasták az ítéletet. Szerencsére kitértek magára a bűncselekményre is, különben még most is csak találgatnék. Merénylet a Kancellária ellen az űrsiklón, melyen apám is szolgált. Nem részletezték sokkal jobban. Azt kétlem, hogy az űrsiklón mindenki ellenálló lett volna, pedig ha jól vettem ki, mindenkit – sőt, ugyebár a hozzátartozókat is – felelősségre vonták és ez általában egyet jelent rögtön a bűnösséggel is.
Legalábbis a családunk esetében biztosan. Genetikailag selejtesek vagyunk. Édesanyám egészsége meglehetősen törékeny, miután megszült engem már nem tudott kihordani még egy magzatot, elvetélt a 14. héten. Mindenesetre többé-kevésbé teljesítette a célt és békén hagyták. Én azonban még ennyire se jutottam, habár úgy indult minden rendben lesz. Kamaszkori szerelmemmel összeházasodtunk, hamarosan teherbe is estem, azonban koraszülött kislányom alig egy napot élt. Évekbe telt mire úgy éreztem, hogy mégse haltam meg vele és a későbbi két magzattal együtt, de igazán sose lesz túl az ember a gyereke halálán. Azt hiszem az rázott fel, mikor az őszintén, szerelemmel szeretett férjem kérte a hivatalos válást, mikor 4 éven belül nem sikerült az 1. gyerek-projekt. Szilánkosra tört a szívem és az éles szilánkok élénken éreztették velem, hogy még élek. Ugyan kirendeltek mellém nemsokára egy 2.számú férjet, de vele még annyira se jutottam, mint korábban.
Tehát nem nyilváníthatnak meddőnek, ugyanakkor nem valószínű, hogy hasznos tagja lehetne a méhem valaha is a társadalomnak, hát akkor mire lennék jó nekik? Nem jelentek mást a rendszernek csak nyűgöt. Sokáig próbáltam egyébként igazolni a Kancellária szabályait, hogy a túlélésért és fennmaradásért szükségesek, de mostanra minden érv megfakult és mind hamisan cseng. Abba most inkább bele se megyek, hogy megérdemeljük-e egyáltalán ebben a formában az élet ajándékát. A férjemnek ezen gondolataimról soha nem tettem említést, igazából házasságunk egyetlen szakaszában, vagyis a korai szakaszában nem sikerült túl mélyen megismerkednünk, nem hogy ilyen eretnek gondolataimat fejtegessem neki. Anyám örökös fejfájása miatt szintén nem volt e kérdésben bizalmasom, próbáltuk őt óvni az élet minden nehézségétől. Apámmal viszont – sokszor virágnyelven persze – hosszú filozofikus eszmecseréket folytattunk, valószínű tőle örököltem hajlamomat a különös gondolatokra. Ő sem volt soha katonaalkat, de kénytelen volt ezt a hivatást választani. A kedves, csupaszív apám hirtelen a bűnbak, a járulékos kár lett, hogy két semmire se alkalmas nőtől megszabaduljon a rendszer.
Apámra mint ellenállóra (egyébként elméleti szinten, vagy hogyis mondjam, szíve szerint az lett volna, de tudom, hogy soha nem lépett volna a tettek mezejére) a merényletben elkövetett szerepéért koncepciós per és halál várt volna. Viszont, hogy több legyet tudjanak leütni egy csapással, inkább felajánlották a Halálcsókot, szépen-csöndben meghurcoltatás nélkül, méltósággal fejezhette be életét. Anyám természetesen követte élete párját, eddigi félélete nélküle úgyis értelmetlen vegetálássá silányult volna. Úgy gondolom, a Kancellárok kiszámíthatatlan szeszélye miatt részesülhettem a száműzetésben a Halálcsók helyett. Öt percet kaptam szüleimmel, búcsúképp, majd egy szűk órát kabinomban mielőtt egy űrsikló fedélzetén végre… khm, végleg elhagytam eddigi otthonomat.
Ez a szűk óra és mindaz amit könnyeimen keresztül belezsúfoltam a zsákba ad némi reményt, hogy talán van némi esélyem pár napot túlélni egyedül Perdán, nagyon nagy szerencse esetén talán pár hét is összejöhet. Csak mielőtt elnyomna az álom, jut eszembe apám kedvenc mondás, minden vég egy új kezdet, s ebbe a gondolatba kapaszkodva zuhanok végül öntudatlanságba.