Welcome to Dominium frpg site


 
Lépj be
egy más világba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Kommunikációs hálózat



Friss írások
utolsó hozzászólások
Today at 3:19 pm


Today at 10:09 am

Today at 9:11 am


Yesterday at 10:24 pm

Yesterday at 4:26 pm



Yesterday at 12:42 pm




Ki van itt?
belépett tagjaink

Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég




Perda térképe
Fedezd fel!
Statisztika
Nyilvántartás
Csoportok
Kancellárok - 2
Polgárok 5 2
Hadsereg 0 6
Ellenállók 2 2
Flotta 0 1
Perdaiak 4 2
Összesen 11 15
A hónap
legaktívabb tagjai
Discord
Regisztrálj az oldalra
Facebook
Csatlakozz!

Go down 
 

 
A mother's diary
In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.


Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Pént. Jan. 17, 2020 10:42 pm
Következő oldal

Clara Gregor naplója
 





Milyen egy élete egy anyának? Mennyi szeretet, gyengédség, öröm, féltés és szomorúság járja át mindennapjait? Clara azon okból készítette saját, személyes naplóját, hogy megörökíthesse életének egyszerű napjait. Ha eljön az idő, megmutatja lányainak, hátha tudnak tanulni belőle, ha ők maguk is anyákká válnak. Egyelőre az egyelten hozzáférő személy férje, Shane Gregor. Távollétében az egyszerű mindennapjaikat rögzíti, hátha távollétében nem érzi magát oly magányosnak, nem érzi úgy, hogy lemarad lányainak életéről.
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Pént. Jan. 17, 2020 10:47 pm
Következő oldal
Subject: Gyermeki örömök
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 10/12; 23:14
A nappalink csatatérré alakult át. A kávézóasztalt a falhoz toltuk, hogy kellő terünk legyen. A lakásban pihenő összes párnát, takarót, plédet leterítettünk a földre, miközben két csapatra osztottuk a családot. Minden hétvégén más és más metódus szerint játszunk, ezúttal a szőkék a barnák ellen. A cél legyőzni a másik csapatot, mely nem tűnik igazságosnak Shanenel szembe. Mégis minden egyes alkalommal remek szórakozást nyújt számunkra, a lányok őszinte, kacagó nevetése betölti a teret, ennél többet pedig aligha kívánhatnánk.
Az elfáradásuk pedig csak járulékos… győzelem. Ilyenkor, talán végig tudják aludni az éjszakát, vagy ha nem is, csak egyszer keltenek fel.
Darla barna bozontja bukkan fel a kanapé mögül, jobb kezét előre tartja, amíg a ballal a csuklóját fogja át. Mutatóujján kívül mindet behajlítja, fegyverként fogja testvérére. A hatéves Druscilla felkap egy párnát, pajzsként tartja maga elé.
- Pew, pew – utánozza a fegyverek hangját, vékonyka hangján. Barna hajú szépségem a viszont tűznél bújik vissza fedezéke mögé. Shane dugja ki a fejét, ám amint megmozdul újabb fegyverhangok repülnek felé. – Pew, pew – úgy tűnik, hogy nagyobbik lányom nem hajlandó kifogyni a lőszerekből és a párna is kellő biztonságot ad nekik.
- Nesze nektek, becstelen brigantik! A földünket nem adjuk át! – neveti gyermeki hangon. Mindeközben én a kanapé rövidebb végében találtam menedéket, halk kuncogásommal árulom el helyzetem, a gyermeki harciasság mégis jókedvre fakaszt.
- Ne nevess! – szól rám lányom én pedig engedelmesen húzok zipzárt ajkaimra. Szó szerint mutatom neki. Nem hallom, ahogy Darla oson a kanapé mögött irányomba. Nesztelen kúszását apja fedezi, ki mindig más helyen emeli fel fejét a kanapé mögül. Feljön, lemegy, feljön lemegy, mindig máshol, elterelve figyelmünket. Túl későn eszmélek fel, már csak előre tartott kezére leszek figyelmes. Hangos sikollyal ugrok egyet ültömbe, kezem megadóan emelem fel. Sikolyom valódi, még ha nevetősre is sikerült. Eme cselre nem számítottam. Lányom könnyedén lő le.
Jobb könyökömre támaszkodva dőlök hátra.
- Oh, az élet – sírom teátrálisan, fejem hátrahajtom, bal kézfejem a homlokomra simul. Lélektükreimet koporsó fedi, mézszőke hajam a takarókat nyaldossa. – Isten veled. Ó, látlak-e megint? Hűs borzalom, mely cikázik ereimbe – nyújtom ki lassan lábam, haláltusámat Shakespeare édesíti meg szavaival. – Majd megfagyasztja életem melegjét. Tán hívjam őket bátorítani? Druscilla! De mit tehet? Bús jelenésem csak énmagamnak kell lejátszani. Jer, halál – fekszem végig a padlón, lányaim körém sereglenek. Druscilla eldobja kezéből a párnát, négykézláb mászik hozzám közel.
- Oh, anya, úgy sajnálom – tapogatja meg nem létező végzetes sebem, miközben Darla büszkén áll a lábaimnál. Kihúzza magát, kezeit csípőre teszi. Diadalittasan tekint apjára, majd ránk.
- És hogyha élek, nem megeshetik, hogy borzadova a haláltól-éjtől, e rémletes és iszonyú tanyán – simítom kezem Druscilla arcára, tekintetemből mégis a békesség árad irányába. – E kriptaboltban, e vén-vén odúban, hol százak óta fekszenek halomba az őseimnek porló csontjai. S rémes Tybalt, ki most került a födlbe, levedzik a leplében, s mint beszélik, kísértetek járnak ki éj órán, jajjaj nekem! – engedek ernyedő izmaimnak, lehanyatlok hát a földre.
Júlia oly híres monológját mégsem tudom végigmondani. Drue felpattan mellettem.
- Megmentelek! Összevarrlak, kiszedem a golyód… Várjunk, ezt fordítva kell, igaz? – fordul csillogó szemekkel Shane irányába. Egyik szemem becsukva tekintek rájuk lopva. – Akkor kiszedem a golyót, majd a sebed összevarrom és nem engedem, hogy meghallj! Igen, sebész lesz belőlem! – ugrik hasamra boldogan, minek hatására a maradék levegő is kiszökik tüdőmből. Mellkasom megemelkedik az erőlködés közepette. Néma a köhögés mely kipréselődik belőlem.
- Teeee – kezdek bele, két karommal fogom át és fordulok vele, hogy letaszítsam magamról. – Szabad hát anyáddal így bánni? – csikizem hasát, oldalát, karját, ahol csak érem, miközben ő vadul kalimpál alatta. – Egyébként is, tegnap még Kancellár akartál lenni – vádolom meg lányomat, mutatóujjamat rá szegezve. Kihasználja az alkalmat, hogy kislisszanjon kezeim közül.
- De hát az rém unalmas lenne, így legalább segíthetnék az embereknek! Dolgozhatnék apa mellett! – néz büszkén Shanere. Ajkaimra meleg mosoly költözik. Különös csillogás jelenik meg szemében. Az elhatározás.
- Én pedig tűzoltó leszek! – csatlakozik be Darla is az aktuális épp ki mi lesz, ha nagy lesz játékba.
- Valóban? – kérdezzük szinte egyszerre Shanenel. Tegnap még ruhatervező akart lenni, előtte pedig szakács a menzán. De ő most csak büszkén vigyorog, ahogy testvére is. Majd egymásra néznek. Tekintetük abban a pillanatban pimasszá válik és szinte egyszerre mozdulnak.
Két oldalról támadnak, vállaimnál fogva visznek le a földre. Sikoltva engedek nekik, ám csiklandós vonalukat tőlem örökölték és ezt tudják is. Hasam, oldalam, talpam támadják, felváltva. A mellettem heverő párnát csapkodom csöpp testükhöz.
- Kegyelmet – nevetem fejem jobbra, balra forgatva. Olyannyira nevetek, hogy lassan már levegőt sem kapok, csak kapkodom, mégis úgy érzem, hogy megfulladok.
Végszóra érkezik meg Shane, derekánál ragadja meg Druet és gurul vele arrébb, hogy gyengéd birkózásba kezdjen vele. Darlanak sem kell több, hogy rögtön apja hátára ugorjon. Kezeivel kapaszkodik nyakába, lábaival dereka körül. Én pedig csak pihegve nevetek rajtuk.
Mégis olyan, mintha soha nem akarnának elfáradni. Küzdelmek változatait birkózzuk le velük, mígnem mind a négyen lihegve fekszünk a nappali közepén.
Druscilla a bal vállamra hajtja a fejét. Kezemmel simítok végig haján, homlokára lágy csókot adok. Fürdetni kellene őket, de nincs erőm megmozdulni. Darla a csípőmön pihenteti a fejét, rövid szárú T alakot ír le testünk.
Az évek óta érzett fáradtság lesz úrrá rajtam. Ólomként veszi birtokba szemhéjaimat, laposat pislogva tekintek Shanere.
- Szerintem elaludtak – suttogom. Nem merek hangosabban megszólalni, félek, hogy ezzel felkelteném őket és ha megtennénk, többé vissza sem aludnának. Meleg mosoly költözik ajkamra, miközben mélyen szívom magamba Druscilla hajának friss és üde illatát. Lehunyom tekintetem, pislogni még sincs erőm már.
Átadom magam az álomvilágnak. Képtelen vagyok felállni, felnyalábolni testüket és az ágyba vinni őket. Rendet rakni utánuk a nappaliba, hogy mikor új napra virradnak, mindent a helyén találjanak. Ma erre képtelen vagyok. Magamhoz ölelem szőke hajú angyalomat, másik kezem Darla hátán pihen, simogattam, amíg halk szuszogásba nem kezdett.
Pár órányi alvásra van tán csak időm.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Vas. Jan. 19, 2020 8:47 pm
Következő oldal
Subject: Éjszakai dilemmák
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 10/28; 03:12
Alig két óra telt el azóta, hogy Darla nesztelen lépteivel beosont a szobámba. Keresztbe fekszem a hitvesi ágyon, így, hogy egyedül vagyok, kezdem megszokni, hogy sok helyem van. A matrac megsüpped alattam, ahogy feltérdel mellettem.
- Anya? – suttogja, ahogy leül mellém, mégsem ér hozzám. – Beszélhetnénk? – kérdezi halkan, mintha félne attól, hogy bárki is meghallhatja. Az ágy fellett húzódó vékony lámpát felkapcsolja, fényét szabályozza, hogy ne vakuljak meg rögtön, ahogy felnyögök.
- Mit szeretnél, szívem? – kérdezem tőle, leginkább a párnámba motyogva kérdésem. Hason fekszem, egyik kezem kinyújtva pihen mellettem, amíg a másikkal a takaró csücskét fogom, hogy ne fulladjak meg. Hajam eltakarja arcomat az ellentétes oldalon van, mint ahol lányom.
- Találkoztam ma nagyapával – szól csendesen a szemeim pedig úgy pattannak ki, mintha a fáradtság nem uralná egész lényemet. Mégsem akarom megijeszteni, bár semmi jót nem sejtek abból, mi rám vár. Lassan fordulok meg, kiseprem arcomból a hajam. Fáradtan mosolygok rá.
- Mit kívánt? – kérdezem, hiszen tudom, hogy lányaim maguktól nem keresik meg Scottot, ahogy azt is, hogy valamit akar drága apósom, melyet nem sejtek még. Mégsem mutatom ki aggodalmam az egész helyzettel kapcsolatban.
- Megkért, hogy fontoljam meg újra, hogy navigációs stratéga legyek – nyújtja ki mellettem lábát, Darla. Haját zavartan illeszti füle mögé.
- Megkért? – szemöldököm felvonom.
- Leginkább javasolta, erőteljesen – húzza el a száját, ahogy rám tekint. Szívem ebben a pillanatban szorul össze, arcom izmai megfeszülnek. – Nem akartam elmondani korábban, féltem…
- Ő kérte, hogy ne mondd el? – teszem fel az újabb kérdést, halkan.
- Nem, nem, semmi ilyet nem kért… - látom rajta, hogy milyen nehezen veszi rá magát, hogy beszéljen róla. Nem ez az első alkalom, hogy ezzel a kéréssel – na de ő kért is valaha? – fordult felé. Megtette már akkor is, amikor Shane nem volt velünk a kötelező ebéden, megkerülve őt. Tudta, hogy egyikünk sem nézné jó szemmel. Akkor még el tudtuk terelni a témát, ám láttam lányamon, hogy nem tetszik neki a gondolat.
– Tudod, szívem – ülök fel, hogy átöleljem a vállát. – Nem kell azt tenned, amit ő kér tőled – húzom magamhoz, haján végigsimítok, feje búbjára pedig csókot hintek.
- Tudom, de talán valóban megvan rá a képesítésem, úgy értem… ha tényleg ennyire hiány van ott, talán tehetnék is valamit, amivel hasznom lehet – szemeim lehunyom, ahogy szavait ejti ki. Ujjaival babrál takarómon. Visszanyelek minden békát, mely kióhajt jönni ajkaimon. Ismerem ezeket a szavakat, melyek nem Darlától származnak.
- Máshol is nagy hasznodat fogják venni. Nincs a hajón oly szakma, ami ne lenne bárki hasznára…
- De ha tényleg jó lennék benne? Ha tényleg segíthetnék, nem vesztegetném el a tudásom gyógyszerészként? – emeli rám a tekintetét. Mély levegőt veszek, majd úgy helyezkedem, hogy egymással szembe legyünk. Kezem az ujjai közé csúszik.

- Szeretnéd ezt végezni? Örömöd lelnéd benne? – számomra csak az fontos, hogy boldogok legyenek. Ebben találná meg ezt, akkor nem akadályoznám, támogatnám, még akkor is, ha az ötlet nem teljesen tőle származott. Ha kellett valaki rávezetése, kinek minden szava mögött hátsó szándékok tömkelege húzódik meg.
- Nem tudom. Elbizonytalanodtam. Tudom, hogy szeretnék a vírusokkal foglalkozni, legutóbb, felfedeztem, és meg is alkottam az ellenszerét a majomtigris vírusnak…
- Felfedezted? – szakítom félbe sűrűeket pislogva. Erről a tettéről egy kicsit lemaradtam, mintha nem említette volna.
- Ühüm, véletlenül összekevertem a mintákat és valami egész furcsa jött ki belőle, de ne aggódj anya, a tanárunk segített, hogy ne jusson ki a laborból. Amúgy is, ha megtette volna, akkor már rég a szememem keresztül véreznék és megállás nélkül hánynék…
- Mit csinálnál? – kérdezek vissza. – Mi történt a mintával?
- Megsemmisítettük, de ha véletlenül mégis felütné a fejét az ellenszerét megtartottuk, meg az elkészítésének módját is. Csak egy hetet vett igénybe, hogy rájöjjek, mi hathat ellene, szóval nem ajánlom nekik, hogy elvesszen – berregteti meg ajkait, mintha valami nagy dologról lenne szó. Ami azt illeti, hogy arról is van szó. Ügyes ebben, szereti is, élvezi, amikor mesél róla ragyog a szeme, ahogy most is, a hangja játékos, arca derűs. Most mégis ez elmúlik egy pillanat alatt. – Még ha az osztály egyik jó tanulója vagyok, vannak mások is, akik alkalmasak erre anya, tudod? De kevesen tudják átlátni a bonyolultabb helyzeteket, ezekre megfelelően reagálni. A tesztek azt mutatták ki, hogy jó vagyok ebben, elvitt egy szimulátorba…
- Mit csinált? – vonom össze szemöldököm. Az egy dolog, hogy újra rákérdez nála, de hogy még el is vigye a hátam mögött egy tesztre? A fejébe mászik és ismerem milyen, amikor ott van bent. Torkom megköszörülöm.
- Betett egy helyzetbe, hogy oldjam meg, azt mondták, hogy ötödik legjobb vagyok, ami nagy szó, ahhoz képest, hogy nem is tanultam. A programozók szerint tehetség vagyok – hangjában mégsincs játékosság, tekintete nem ragyog önfeledten, habár próbál mosolyogni. Fejét lehajtja, ujjaimat morzsolja kezei között. Szemébe lógó vékonyszálú haját nem söpri most ki, mint azt általában megtenné.
- Darla, ugye tudod, hogy nem kell azt tenned, amit ő kér? Az egyik legjobb mikrobiológus vagy, ha felüti egy újabb vírus a fejét, te ott lehetsz, hogy segíts megtalálni az ellenszerét – lopva tekint fel rám, én pedig biztatóan mosolygok rá. – Lemehetsz a Perdára, mintákat vehetsz minden olyan élőlényből, akivel csak találkozol, segíthetsz megfejteni a perdaiak dns-ét – mesélem tovább, hogy mily tervei vannak, ajka szegletében ott bújkál már az az izgatott mosoly, amely ilyenkor keríti hatalmába. – Ezzel sokkal többet segíthetsz nem csak a Dominium és a Város népének is, hanem a perdaiknak is. Ha sikerül rájönni, hogy mi az, amiben igazán különböznek tőlünk, jobban megérthetjük őket, nem igaz? Képesek lehetünk közelebb hozni a két népet, hogy békében éljünk – noha tervével nem mindig értek egyet. Ha rossz kezekbe kerül, könnyen használhatják fel az idegen nép ellen, ám tudom, hogy idővel ő maga is rájön. Ebben a szent pillanatban mégis az a fontos, hogy rájöjjön mi az, amit ténylegesen is élvez. – Évtizedekig vándoroltunk, hogy egy új, élhető bolygót találhassunk. A békénk megteremtése fontosabb – gondolatmenetem mégsem fejezem be, hiszen ezt ő is jól tudja.
Eddig jól tudta. Nem hiszem, hogy szükségünk van még navigátorra, legalább is nem oly nagy számba, mint egykoron kellett. Utánpótlás mindig is lesz, még ha nem is oly nagy számba. S amúgy is, találhat erre alkalmasabb embert is Scott Faser.
- Ha ezzel szeretnél foglalkozni, akkor foglalkozz ezzel, függetlenül attól, hogy ki mit gondol. Soha, senkinek nem kell igazán megfelelned, csak és kizárólag önmagadnak. Mert ha ez sikerül, Darla, akkor sokkal, de sokkal gazdagabb ember leszel, mint bárki más a Dominiumon – simítom arcára szabad kezemet. Kissé közelebb ülök hozzá, vállait ölelem át és húzom magamhoz. Érzem, hogy miként kényelmesedik bele és öleli át derekamat. – A stratéga kívánsz lenni, mely pozícióról nem is hiszem, hogy valós egyáltalán – elneveti magát, arcát vállamba temeti, apró mosoly jelenik meg arcomon, ahogy letekintek rá. – de ha az akarsz lenni, akkor nem foglak megakadályozni benne. Sem én, sem apád, támogatni fogunk, de csak akkor, ha valóban, tiszta szívből szeretnéd ezt és nem azért, mert mások ennek örülnének – szorítom kicsit jobban meg és enyhén meg is rázom, mitől halkan nevetni kezd, mégsem enged el. Nem mondd semmit, tudom, hogy sok mindent meg kell emésztenie magába. Tudom, hogy át kell gondolnia, hogy mi az, amit valóban szeretne.
Talán tudja is, csak fél attól, hogy mit mondanak majd róla. Gyengéden ringatom a karomba, hogy megnyugodjon. Mégis csak pár percet marad csend közöttünk. Ő bontakozik ki ölelésemből. Arcán már derűs mosoly virít.
Édes Istenem, milyen gyötrelmesek perceket élhetett át, mindvégig, amíg magába tartotta? Szívem újra összeszorul, ha csak belegondolok, mi történhetett volna, ha nem osztja meg velem gondolatait.
- Köszi anya, azt hiszem már tudok majd aludni – hajol közel hozzám, hogy csókot hintsem orcámra. Újra végig simítok haján.
- Jó éjt – támaszkodom meg magam mellett az ágyon, miközben figyelem, hogy leszáll a kettőnkre tervezett ágyról. Figyelem, ahogy könnyed, nesztelen léptekkel hagyja el a szobánkat, zárja be az ajtót.
Fejem lehajtom, érzem, ahogy a düh mélyről kíván feltörni bennem. Ujjaimat összeszorítom az ágyneműn. A fáradtság messzire kerül, egy egyszerű név, egy egyszerű kérés kiverte szememből és félek egyhamar nem is tér vissza. Oly sok minden van, mit át kell gondolnom, mire fel kell készülnöm. Nem találok választ egy egyszerű kérdésre.
Mégis mit tegyek?
◦ᵒ·○●·°


A hozzászólást Clara Gregor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 20, 2021 8:36 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Szer. Feb. 05, 2020 1:12 pm
Következő oldal
Subject: A barátnőm...
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 01/03; 11:32
Nappalim hadszíntérré változott újra csak, ahogy minden hétvégén. Ezúttal Shane nélkül. Antonius és Kleopátra életét örökítettük meg a lányokkal, sok-sok nevetéssel, kacajjal. A szöveget egyikük sem tudta igazán megjegyezni, vagy épp egymásét mondták fel. Vidámság költözött szombati napunkba, elkötelezettségünk nem volt ezen napra. Kihasználtuk hát, hogy nem kell sehova mennünk, hogy csak hárman lehetünk.
Kimerülten vonultak vissza szobájukba, Darla vékony plédjét húzza maga után, Druescillám pedig agyonkopott plüssmedvéjével szalad vissza hozzám, csókot hint arcomra, jó éjt kíván. Finoman borzolok hajába, hagyja még. Mosolyogva tekintek utánuk, s ahogy bezáródik szobájuk ajtaja mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkamat.
Körültekintek a nappaliba, komótos mozdulatokkal kezdem összeszedegetni a takarókat, ruhadarabokat, párnákat. Elmúlt már kilenc óra, mikor halkan nyílik lakásom ajtaja. Anyám alakja sejlik fel benne, egyszerű fekete ruhát visel, térdének aljáig ér. Haja szokásához híven rövidre vágottan keretezi arcát. Némán jön be, nem foglalkozik a rendetlenséggel.
Itt kellett volna aggódnom első körben. Mégsem tettem.
Számára kényelmes tartásban ül le, lábait egymás mellé simítva dönti meg, kezeit egymáson tartja. Hátába, mintha születésekor karót ültettek volna, egyenes háttal ül, tekintetéből fájdalmat olvasok ki.
- Gyere Clarám, ülj le - hív anyám maga mellé a kanapéra. Arca kimért, fagyos, mégis árnyékolja valami, melyet nem értek. Szemöldököm ráncolva figyelem őt, hajam, fülem mögé simítom, értetlen kifejezéssel az arcomon ülök le mellé. Csontos, vékony ujjaival enyéimet fogja meg. Puhán simít kézfejemen végig, szokatlan a mozdulat, nem rá jellemző, balsejtelem lopja be magát szívembe. - Drágám, Saskia eltávozott - közli lágy, meleg hangján, ahogy rettentő ritkán hallani őt beszélni. Szemeim kikerekednek.
- Hogy? - szempilláim megremegnek, sűrűn pislogva tekintek rá. Arcom megnyúlik, elfehéredik. Hogy mondta?
- Sajnálom Clara, az állapota…
- Nem - jön a tömör válasz tőlem és egy pár centit arrébb ülök tőle, kezeimet kicsúsztatom kezei közül. Érzem, hogy szemembe könny szökken. - Nem, azt mondta, hogy javul, hogy a kezelés segít neki, azt mondtad pár napja, hogy jobban van! - távolodok anyámtól, ahogy az élet pofán csap. Hazudott.
- Drágám, téged akartalak védeni…
- Védeni? Nem, anyám, ez csak egy rossz tréfa, aljas és rossz… - állok fel, kezem után kimérten nyúl, puhán szorít rá. Visszakényszerít a kanapéra én pedig lerogyok rá. Nem tekintek rá, félig háttal ülök neki. Szívembe mérhetetlen fájdalom költözik, hiába szorítok rá a vékony anyagon keresztül, nem múlik. Másik kezemmel a kanapéba kapaszkodom. Légvételeim megszaporodnak, egy pontra fókuszálok a padlón.
- Clarám - hallom Mrs. Cambridge hangját, valahonnan távolról, elmém pereméről érzékelem, ahogy mellém ül, vékony karjával átöleli a vállamat. - Tudom, hogy fáj - fogalma sincs, hogy mit érzek, fogalma sincs róla. - De reggelre össze kell szedned magad…
- Bele se kezdj - köpöm méregként szavaim, könnyes, dühös tekintettel fordítom felé a fejemet. Hihetetlen, hogy most is csak ezzel tud foglalkozni.
- Szenteld ennek az estédet, de reggel halvány jele sem maradhat szemedben - simít végig könnyes arcomon, én pedig elveszem a kezem tőle. - A lányok sose láthatnak így - a felismerés újra összefacsarja a szívemet. Nem hazudik.
Saskia tényleg elment? Tényleg… A sírás egy hulláma rázza össze mellkasomat, hátam, utat tör könnyeimnek.
- Holnaptól senki sem láthatja a bánatodat, szomorúságodat édes lányom - húzza magához arcomat, lágy csókot lehel homlokomra.
- Mióta tudod? - szólok csendesen, gombóc képződik torkomba, nyelni képtelen vagyok. Kapkodom a levegőt.
- Egy ideje. Megvártam, amíg a lányok elalszanak - hallom a hideg hangokat, én pedig újra csak eltávolodom az életem adó nőtől.
- Menj el… - pár órája. Megvárta, amíg a lányok elalszanak. Ne mutassam senkinek. Mintha ezek ebben a pillanatban egy percig is érdekelnének. Saskia a barátom volt, együtt vesztettük el Sybellát és most… - Menj el, anyám, még mielőtt olyat kívánok mondani, amit magam is megbánnék - hangom csendes, mégis dühös. Dühös vagyok rá, hogy ennyire egy önző, szívtelen féreg. Még ha csak a pillanat heve mondatja is velem ezt. Dühös vagyok, amiért várt, amiért nem szólt napokkal ezelőtt.
Amiért esélyem sem volt arra, hogy elbúcsúzzak tőle.
Hallom, hogy mély sóhajjal áll fel a kanapéról. Kezeimmel még jobban kapaszkodok a kanapé durva szövetébe. Nem tekintek fel rá, fejem lehajtva hagyom, hogy hajam fátyolként omoljon arcomba, eltakarva szorosan lehunyt szememet.
Hallom, ahogy halkan felszisszen az ajtó, hallom, amikor bezáródik mögötte. Eddig vagyok képes tartani magamat, lecsúszok a kanapéról, egyik díszpárnát húzom magammal. Összegömbölyödök a földön arcom a párnába temetem, abba sikítom bele fájdalmam, hangom, sírásom tompítja. Testem remeg, lelkem képtelen megnyugodni.
A másodpercek percekké duzzadnak, a percek pedig órákká nőnek. Lelkem lassan nyugszik csak meg, hátam rázkódása csillapul, feltekinteni mégsem bírok. Két karommal ölelem a lábam, képtelen vagyok befejezni, amit elkezdtem.
Komótosan, remegő lábakkal állok fel. Hálóm irányába indulok, az ajtajában tehetetlenül állok meg.
Képtelen vagyok egyedül lenni, képtelen vagyok rá, hogy egyedül töltsem az éjszakát, egyedül a hitvesi ágyamba. Az ajtófélfába kapaszkodva állok, remegő pilláimat lehunyom. Érezni vélem, ahogy mögém áll, erős karjával ölel át, közel húz magához. Felkarjaimon puhán, nyugtatólag simít végig, elhiszem neki, hogy minden rendben lesz, minden rendbe fog jönni. Érzem bőrének illatát, ajkai érintését fejem búbján. Érezni vélem, ahogy hozzádőlök, mellkasa forróságát, szívének ritmusát.
Közel érzem magamhoz, szemeim kinyitva realizálnom kell, hogy mégsincs nincs itt. Oly távol van tőlem, mégis közel, hiánya hosszú évek óta először mar ily mélyen szívembe.
Életemben először érzem magam igazán egyedül.
Remegő ujjakkal pötyögöm be, az egyszerű szavakat. "Saskia elment. Hiányzol". Pár pillanatig figyelem az egyszerű üzenetet, melyet képtelen vagyok máshogy megfogalmazni, amit képtelen vagyok látni, mégis ott van, nézem. Nézem azt az egyetlen szót, oh, Istenem, mennyire igaz. Mégis tudom, hogy a lelkiismeretfurdalás marná férjem lelkét. Elég a saját nyomorúságom, kitörlöm az egészet és újrakezdem. "Saskia meghalt." Remegő ujjakkal küldöm el, mintha ezzel válna bizonyossá számomra, most tudatosul bennem, most hiszem el, hogy így történt. Könnyeim arcom mossák, arcomon gördülnek végig, államon megállnak egy pillanatra, majd a mélybe vetik magukat. A PDA-mra. Térdeim, bokáim megremegnek, a fal mellett esek össze, szabad kezemmel a falba kapaszkodok. Csak ma este, ma este még kiengedhetem. Fejem lehajtva sírok némán, az üres lakásomba.
A gyász hullámokba tör rám az éjszaka folyamán, szinte képtelen vagyok küzdeni ellene. Nem tudom elhinni, hogy ez történt, képtelen vagyok rá.
Nem, nem hallhatott meg. Nem lehet az élet ily kegyetlen, ily jóságos emberrel. Nem lehet, hogy ennyi szenvedés után ezt érdemelje. Lehunyt szemem mögött látom vidám mosolyát, mérges arcát, dacos pillantását. Az elkeseredett könnyeit, mikor gyermekét vesztette el. Lényének finom, kedves kisugárzása újra megérint, szinte érzem, hogy itt van mellettem, együtt nevet a lányokkal, hogy mosolyt csalt arcára a két gyermek önfeledt játéka.
A reggel lassan, túl lassan, mégis oly gyorsan érkezik meg.
Megállok lányaim szobája előtt, az ajtó halkan szisszen fel, ahogy kinyitom. Druscilla ágyába fekszik mindkét angyalom. Szőkeségem óvón öleli barna testvérét, ki úgy néz ki mint egy polip. Mindkét kezével, lábával kapaszkodik, öleli Druscillát, kedvenc plédje lábát fedi. Mély levegőt veszek, az elmúlt éjszaka kínjai nincsenek már arcomon. Puha léptekkel megyek ágyukhoz, ülök le a szélére.
- Lányok - szólok halkan, karjaikon végigsimítva, lágyan rázom fel őket édes álmukból. Szívembe újabb fájdalom hatol. Órák óta gondolkozom, hogy miként mondjam el nekik. Halkan nyöszörögve nyitják ki szemüket az álom leple borul még rájuk. Szelíd, mégis szomorkás mosollyal tekintek rájuk. Nem akarom egyedül csinálni, nagyon nem, mégsem tudok mit tenni. - Saskia nénjétek - oh, mennyire utáltam, mikor így hívják, mennyire öregítették ezzel, pedig tudom, hogy csak azért tették, mert közelnek érezték magukhoz. A meg nem született húgom volt…
Nagyot nyelek, mikor Druscilla lelkes arcát pillantom meg.
- Meglátogathatjuk? - kérdezi vidám mosollyal az ajkán.
- Nem - mosolyom szomorkás, s sejti, hogy valami nincs rendben. Darla is lassan ül fel, szeméből az álmosságot törli még ki. Újra nagyot nyelek. - A tegnapi nap folyamán itthagyott minket - döbbenet, sokk ül ki mindkét csemetém arcára. Szívem ezernyi darabokra szakad, értük is. - Olyan helyre ment, ahol nem éreznek fájdalmat, sem ő, sem a pici... - szakadatlan sírás tör fel mindkettejük torkából. Magamhoz húzom őket, ők pedig szorosan ölelnek, ujjaikkal markolják bordám, tegnapról rajtam maradt ruhámat. Mindkettejük hajába belecsókolok, lágyan ringagtom őket. Hátukat simogatom, nem tudok többet mit mondani, képtelen vagyok rá. Mellkasomat egy ismeretlen erő feszíti, torkomba visszaköltözik a gombóc, minden légvételemnél megremeg a mellkasom, utat mégsem engedhetek neki.
Nem láthatnak megtörten, ők nem.
Az idő újra elvész, ezúttal mindhármunk számára. Csendben, ők halkan hüppögve, olykor hangosan felsírva ölelnek engem, egymást is.
A gondolat talán ebben a másodpercben hintette el magvát Darla elméjében. Ennek hatására kezdett nesztelen csírázásba, mely egyre magabiztosabbá tette az elkövetkezendő időkbe. Eltökélten fordult a mikrobiológia irányába, egy cél érdekébe: többé egy ember se szenvedjen felesleges, képes legyen bárki betegségét meggátolni, meggyógyítani. Mihamarabb elejét vehessék és minél több ember életét képes legyen megmenteni. Meglehet, hogy ez volt az a pillanat, amikor eltökélte magában, amikor Drue ágyán ülve ringatom, simítok végig vékony, barna haján, csókolom meg feje búbját, suttogó szavakkal nyugtatom őket. Talán nem is tudatosan alakult ki benne, de nem találkoztak még a halállal ilyen közelről. A halál nem először kopogtat be az ajtajukon. Anyósom halálakor is vígasztalhatatlan voltak, most azonban úgy érzem, ez annál is rosszabb. Vagy csak azért, mert átérzem fájdalmuk minden pillanatát, magaménak érzem? Túl fiatalok még ahhoz, hogy ezt átéljék, túl fiatalok és képtelen vagyok megvédeni őket.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Vas. Feb. 16, 2020 9:14 pm
Következő oldal
Subject: Szórakozol velem?
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 06/02; 21:38
És egy, és kettő, és három. Felülök, majd visszahanyatlok nappalim talaján. Tornamatracom alattam pihen, mégis ahogy újra felülök érzem, ahogy a fájdalom erősen hatol hasamba, hátamba. Még egyet, még kettőt… Magamba mantrázom, a ritmusos zene lendületet kölcsönöz nekem, mégis érzem, ahogy izmaim megfeszülnek, égnek, múlni nem akaró fájdalommal hatol minden porcikámba. Még három, még kettő. Igyekszem lélegzetemre odafigyelni, amikor felülök kifújom, mikor visszahanyatlok pedig újabbat veszek. Még egy.
Hangosan lihegve fekszem végig a matracon, okosórám számlapjára tekintek. Százötvennyolc. Kizárt, hogy még egyet bírjak, kizárt. A fájdalomtól mozdulni sem tudok, tüdőm oxigén hiányától szenved, mégsem állhatok meg.
Hogy miért nem? Anyám szavai visszhangoznak elmémbe, hogy miként is kellene egy Cambridge lánynak kinéznie. Ezért hát a gyilkos edzés.
Nyögdécselve fordulok a hasamra, támaszkodom a kezeimre. Mély levegőt veszek, mielőtt a hegymászó nevezetű gyakorlatba kezdenék, már előre lesírom magam. A harmadik körnél járhatok, amikor a kommunikátorom megcsippan.
Éltető fordulatnak hiszem még, ekkor oly naivan. Sarkaimon ülve nyúlok a kávézóasztalon pihenő készülékért. Halkan lihegve, homlokomon folyó izzadtsággal olvasom el az újabb hírt, mely biztos, hogy semmi lényeges újra csak…
Szívem ritmusa egy pillanatra megszakad, szinte érzem, ahogy megáll. A levegő nem jut el tüdőmbe, pupilláim kitágulnak.
Ajkaim enyhén elnyílnak, kezem immár nem csak a fáradtságtól remegnek meg. Fel sem tűnik, hogy szívem mily hevesen ver, letaglózva olvasom a sorokat, melyekből csak részletek jutnak el elmémig. "Felébresztettem a több, mint két éves Alvó-állapotból Saskia McCart Jenkins-t." Ajkaim megremegnek, tüdőmből csak szakaszosan tör fel a levegő, beleremeg nem csak a testem, de a lelkem is.
"Így szeretett fiúnkkal, Ewan Noah Jenkins-szel csak egy órát tölthettünk"
"Callum Jenkins"
Könny szökik szemembe, a fájdalom, a régóta nem érzett hiányérzet okozta fájdalom. Az elmúlt két évben minden erőmre szükség volt, hogy hiányát elfeledjem, az űrt, mit okozott mégsem tudtam betölteni. Soha, senki nem volt erre képes. El tudtam fogadni, hogy hiánya örök marad, egy idő múlva a fájdalom tompult. Nem feledtem, bármikor fel tudtam idézni, amit akkor éjjel éreztem, amikor anyám elhozta a hírt. Éreztem, újra elevenembe hatolt a fájdalom. Ahogy most is, szívemet szorítja az érzés, torkomba gombóc gyűl. Nem hallom már a ritmusos zenét, ami körbelengi a lakást.
Remegve lépek be üzeneteim közé, nem tudom, normálisan megérinti a képernyőt, izzadt, nedves ujjaim lecsúsznak róla.
Ez csak valami rossz tréfa, ez csak az lehet, ez a Justice League műve…
Más olvasatlan üzenetem nincs… Nem, nem, nem lehet… Nem lehet, hogy ilyen aljas módszerekkel támadjanak, ez már több, mint ízléstelen.
Remegő újjakkal fogalmazok meg egy üzenetet.
"Ez komoly…"
Kezdek bele egy belső ösztön mégis azt mondatja velem, hogy olvassam újra az üzenetet. S minél többször teszem, annál többször ismerem fel benne Callum szavának járását, fülemben cseng hideg szavai. A lelkemet rettegésben tartó félelem lassan változik át egy mélyről jövő dühvé, amivel régen találkoztam már. A levegőt még jobban kapkodom, visszaváltok az üzenet írására, hogy újra pötyögni kezdjek, immár a dühtől remegve.
"Te most szórakozol?"
A kezem ott remeg a küldés felett, mégsem tudom elküldeni. Nem, nem. Láttam aznap az arcát, a temetésen. Láttam a megtört tekintetét, a végtelen szomorúságot. Nem lehet, hogy ezzel szórakozzon, ez még tőle is túl sok lenne. Ha valaki, hát Saskia szent és sérthetetlen volt számára. Emlékét soha nem mocskolná be.
Ami akkor azt jelenit, hogy…
- Él? - lehelem magam elé és a sírás újra kerülget, miközben a düh is egyre jobban körbejárja a lényemet.
"Te aljas, rohadék, te mocsok, te…" mégsem folytatom a megkezdett szavakat, hisz válogatott megjegyzéseimen kívül nem jutna semmi épeszű az eszembe.
Kitörlöm az üzenetet, ugyanezt megfogalmazom még négy másik módon, mégsem megy ki egyik sem. Kitörlöm őket, a kommunikátort is kikapcsolom, mit erővel vágok a falhoz, egy ordítás kíséretében.
Lábaimat kibontom magam alól, felhúzom az egyiket, könyököm térdemre támasztom, homlokomat pedig tenyerembe ejtem.
Meredten nézek magam elé. Él… Saskia él. Az öröm lassan járja át lelkemet, a megkönnyebbülés lassan bont csírát. Majd az egyszerű megjegyzés egyre jobban nyomja rá bélyegét állapotomra.
Fiúk elhunyt. Nem. Szemeim lehunyom. Nem lehet, nem történhet meg vele még egyszer. Még egyszer nem, nem szenvedhet ennyit…
Most csak engedem, hogy az érzelmek átcsapjanak felettem, nem tudom kontrollba tartani magam, megmozdulni képtelen vagyok. Nem tudom, hogy percek, vagy órák teltek el, mikor a lakásom ajtaja nyílik. A zene pörgő ritmusa most bántóan ér el tudatomig, amikor meglátom angyalaim értetlen arcát.
- Te tudtad? - kiált rám Darla, oly hangnembe, amit eddig még sose ütött meg, velem szembe. Döbbenten tekintek fel rá, lassan állok fel a matracról.
- Ne…
- Itt tornázol, miközben végig hazudtál nekünk? - áll meg mellette Druscilla, kezébe ott pihen - pihen? Úgy szorítja, hogy ujjai is elfehérednek benne.
- Lányok, nem tudtam én sem, annyit csak…
De nem hallgatnak végig, muszáj közbe vágniuk és a harag kezd újra visszaszökni mellkasomba, megülepszik gyomromba. Nem rájuk vagyok mérges, de ha így folytatják, hamar rajtuk fog csattanni. Mélyen szívom le a levegőt, hogy ezen a kényszeren úrrá legyek, még mielőtt túl késő lenne.
- Igaz ez? - mutatja fel szőke angyalom a kommunikátorát.
- Callum Jenkins írta - felelem nekik, de hogy ezzel most alátámasztottam az üzenetet igazságát, vagy nem, magam sem tudom. Döntsék el ők, hiszen ugyanolyan kétségbeesve érzem magam, mint ők.
- Tudtál róla?
- Nem! - vágom rá olyan gyorsan, ahogy csak tudom, mielőtt azt hinnék, hogy igen. Mert nem, rohadtul nem tudtam róla. Nagyon, nagyon nem tudtam róla.
- És él? Jól van? Mi törént vele és a kicsivel? Mikor látogathatom meg? - özönlenek a kérdések Darla ajkairól, kétségbeesetten tekint rám, tőlem várja a megnyugtató választ. Oh, de miként adhatnék neki, amikor nekem sincs egy sem, ám kérdéseim tömérdek?
- Nem tudom - rázom meg a fejem. Soha nem esett még meg olyan, hogy ne tudnék kérdéseikre válaszolni, ha nem is tudtam a megfelelőt, mondtam valamit. Ám most…
- Hogy nem tudod? - von kérdőre Druscilla, érzem a hangjából a feszültséget, melyet rendszeresen apja ellen használ. - Nem a legjobb barátnőd?
- De…
- Két éve bejöttél a szobánkba! Azt mondtad akkor, hogy elment, hogy egy jobb helyre került! - kiált rám Darla. Sose láttam még ilyennek. Szemeibe könnyek szökkennek én pedig életembe először nem tudom, hogy találjak írt fájdalmára.
- Kicsim - lépek oda hozzá, ám ő elhúzódik tőlem. Először.
- Azt mondtad, hogy olyan helyre ment, ahol nem éreznek fájdalmat. Nem engedtél el a temetésére minket! Ezért?
- Nem, kicsim - a szám kiszárad, nyelni képtelen vagyok, megszólalni képtelen vagyok, szédülök, rettentően, nem tudom, hogy mit felelhetnék. - Gyertek üljetek le… - ennyi csak, mit el tudok mondani nekik.
- Nem! - kiáltják egyszerre én pedig megrettenek. Tőlük. Most. Ettől a szituációtól. Oh, Shane, hol vagy?
- Akkor csak hallgassatok végig - emelem fel remegve a kezemet, nyugalmat, türelmet kérek tőlük. - Nem tudtam semmiről. Eltemettem őt, veletek együtt, nem hazudtam nektek. A temetésre nem akartam, hogy eljöjjetek, nem akartam, hogy hamvaiként emlékezzetek rá, hogy lelketekben az az érzés maradjon meg, ha rá gondoltok, amit akkor éreztek - szívem ritmusa nem nyugszik, érzem, hogy nemsokára kiszakad a mellkasomból. Arcom egyre vörösebb lesz, már nem csak a kimerültségtől, de a dühtől, a keserűségtől is. - Nem tudom, hogy mi történt, halvány látomásom sem volt arról, hogy nem temettük el. De ígérem, amint tudom, kiderítek valamit…
Dühössen csapja le Drue is a készüléket, ám ő a kanapéra, így az nem törik szét. Vélhetőleg az enyém sem tört, csak megpihen a fal tövébe.
Még a fejemhez vágják, hogy mennyire álnok vagyok és hogy eddigre igazán tudhatnék már valamit. Részben igazuk van, mégsem tudtam megtenni az első lépést, még nem. Mi van, ha ez az egész nem más, mint olcsó játék, valaki kezébe? Akiknek fogalmuk sincs, hogy milyen érzelmekkel játszanak?
Ám ugyanúgy rettegek attól, hogy igaz. A vér a fülembe dübörög a vér, próbálok a lányokra hatni, hatástalanul. Kiabálnak és hiába maradok nyugodt, a feszültség az én hangomba is beköltözik. Csapkodva hagyják el a családi hajlékot, de tudnám őket hibáztatni? Egyetlen nagynénjük meghalt annak idején és most kiderül, hogy mégsem?
Dühük jogos. Rettentően jogos.
A képernyőhöz lépek, hogy videóhívást kezdeményezzek Shanenel. Sose keresném így, ha nem lenne fontos, ezt ő is tudja. Mégsem tudom, hogy a nap ezen szakaszán mit csinál, mégis beszélnem kell valakivel.
Valakivel muszáj vagyok. Tehetetlenül omlok a kanapéra, amíg a csörgést hallgatom, amíg várok a másik félre. A képernyő hiába vált át, hiába látom ott egy darabig mégsem tudok megszólalni, csak nézem odaát. Az elmúlt órák érzelmei újra átfolynak rajtam. Olvasta, látom a tekintetén, hogy olvasta az üzenetet, hogy ugyanolyan tudatlan a dologgal kapcsolatban, mint én.
Pár perc a néma csend, hogy utána belekezdjek a szakadatlan beszédbe. Ki kell, egyszerűen muszáj vagyok kiadni magamból.
- …és a legrosszabb, hogy most nem tudom, hogy mit érezzek. Mi lenne a jogos? Legyek dühös? Boldog? Szomorú? Egyszerre rohannám körbe a Dominiumot, hogy mindenki nyakába ugorhassak, de ugyanakkor tekerném ki a torkát is, annak a rohadék… - kezeim minden egyes alkalommal, ha Callumról beszélek, ökölbe szorulnak. Vagy az egyik díszpárnát hajítom a falnak, ám nem csattan semennyit sem. Fel-alá sétálok a nappaliba.
- Egyszerűen csak nem tudok napirendre térni felette? Ennyire megbízhatatlan vagyok? - teszem fel a kérdést férjemnek, ki az elmúlt fél órában csak a kiborulásom hallgatta. Nem szólt semmit, némán bólogatott, vagy épp ingatta a fejét, sokat nem tud hozzászólni, tisztába vagyok. Ahogy ő is azzal, hogy ezt most muszáj valakinek kiadnom és inkább neki, mint bárki másnak. - Hogy nem mondta el? Mégis mit hisz, hogy ha megkér, akkor nem tartanám titokba? Vagy csak hibernálta és fogalma sem volt arról, hogy miként… Nem hiszem el - rázom meg a fejemet.
- Egyáltalán Victor tudott róla? Vagy Rafael? Elmondta e bárkinek? Miért tette volna, ő Callum Jenkins, neki semmit sem kell senkinek sem elmondania, csak mehet a saját feje után - túrok hajamba öt ujjammal, zavar, most zavar, hogy tincseim az arcomba lógnak. Újra a kanapén ülve találom magam.
- Arról nem is beszélve, hogy ezzel most nagyon átlépte a saját jogköreinek a határát. Nem tehette volna meg, ne érts félre. Mindennél jobban örülök annak, hogy Saskia él… - ajkaim mosolyra görülnek, mégis… Érzem, hogy ez… - De ezzel épp olyan veszélybe is sodorta - rázom meg a fejem.
- Ott voltam a temetésén Shane… - meredek magam elé. - Láttam a pillantását, láttam a fájdalmát és elhittem. Elhittem neki, hogy meghalt. Elhittem, hogy… - újra megrázom a fejemet. Ennyire…
Nem, képtelen vagyok ezen a ponton túllendülni. Képtelen vagyok, mert bár soha nem álltunk közel egymáshoz, mert bár egyedül Saskia miatt tudtam róla bármit is, attól még elárulva érzem magam. Saskia volt a soha meg nem született húgom, akire örökké vigyázni akartam. Sybella halála után ez az érzés még jobban felerősödött bennem, ott voltam bármikor, amikor támaszra volt szüksége, amikor az élet kegyetlenül bánt vele.
- Tudod, hogy mi bosszant a legjobban? Az egész - legyintek, mert kb bármit sorolok fel, minden bosszant. - Hogy képtelen volt írni. Annyit nem tudott volna külön írni, hogy hé, te hülye luvnya, él a feleségem, vagy bármi. Bármit. Nem, semmit - háborodok fel, hogy jogosan? Nem tudom. Tudom, hogy az Ő felesége, hogy nincs ideje erre, hogy nem lehet ideje, amikor újra karjai közé zárhatja két év után, hogy mással van elfoglalva. De mégis. Két szó. Ennyi elég lett volna tőle. "Tényleg él" Ennyi. S nem több és ezzel már több, mint boldog lennék nem pedig... így megtudni, mégis... Mit hitt?
Elárulva érzem magam, hogy nem tudtam, nem segíthettem egyikőjüknek sem ebben az időben…
Lelkembe tátongó űr mégis lassan telítődik el. Saskia él. Ajkam ezúttal örömtelin görbül felfelé. A képernyőn keresztül nézem Shanet, oh, hogy nincs itt, nincs ki, akit átölelhetnék, akinek a vállán kisírhatnám most igazán magam, mert él.
Mert megkönnyebültem, hogy él. Hogy újra itt van, foghatom kezét, hallhatom édes hangját, végigsimíthatok mézszőke rakoncátlan tincsein. Ott lehetek mellette, ha újra szüksége lenne valakire.
Hogy él.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Szomb. Május 02, 2020 11:44 pm
Következő oldal
Subject: Wellness délután
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 05/07; 15:10
- Aargh, egyszerűen csak nem értem, hogy miért utálsz ennyire? - Drue ököle szorítja ujjait, ahogy dacos tekintettel néz rám. A kanapéval szemben áll, ahogy mindig, ha valamit el szeretne érni és tudja, hogy érvelési rendszerét fejlesztenie kell. Nyugodtan szemlélem csemetém, a haragtól kipiruló orcáit, barna íriszeibe felrobbanó haragot és dühöt. Feltehetném a kérdést, hogy mégis kitől örökölhette meg? De elég lenne csak a tükörbe néznem.
- Ez azért egy kicsit túlzás, senki sem utál - szólal meg a kanapén mellettem Darla és valahol hálás vagyok most érte. Kettejük közül mindig ő tudott józanabbul gondolkozni és nem engedi, hogy érzelmei befolyásolják döntéseibe. Vagy épp haragja érzelmeiben, elég sok mindentől függ.
- Hallgass a testvéredre, Druscilla. Nem utállak, sőt mi több. Nem hiszed el, de csak a javad akarom - vonom fel bal vállamat egyszerűen és csak lassan engedem vissza. Lábaimat felhúzom magam mellé egy kósza párnát ölelek magamhoz, annak a sarkát piszkálom ujjaimmal.
- Akkor mondd, miért nem engeded? Minden velünk egy idős lány már csinálhatja - mutat magára, mintha ezzel meg tudna hatni. Mélyen szívom be a levegőt, továbbra is nyugodtan szemlélem őt.
- Ettől függetlenül ez nem jogosít fel arra titeket, hogy megtegyétek. Nekik is vannak szüleik, nyilván okkal engedték meg. Mi pedig okkal nem tesszük…
- De hát ez csak smink! Mit árthat!? - vág közbe szavamba és már újra fel-alá sétálgat. Túl ismerősek a mozdulatai. Szívembe fájdalom hatol, ahogy az idegesen fel-alá sétáló lányt szemlélem.
Ideje elnézést kérnem Mrs. Cambridgetől. Lássuk be, egy ember sem szereti, ha önmagával szembe tükröt tartanak, azonban valahol megérdemlem. Ilyen voltam én is, ezt adtam drága jó szüleimnek és most vissza is kapom. Ezért sem emelhetem fel hangom vele szembe. Tudom, hogy nem segítene, sőt. Csak olaj lenne a tűzre. Shane és az én lányom. Az lenne.
- Ami azt illeti elég sokat - tekint fel digitális rajztáblájából újra barna tincsekkel megáldott lányom. Mosolyomnak nem engedek most utat, nem szeretném elbagatellizálni a dolgokat. Tudom, hogy Drue ezt most élet-halál kérdésnek éli meg.
- Te most kinek az oldalán állsz? - mered rá nagy szemekkel szőke angyalom.

- Továbbra is: leginkább a sajátomon. Másrészt, mondtam neked, hogy ne kezdj bele olyan vitába, ha nem tudsz megdönthetetlen érveket felhozni. És nem tudunk. Te is tudod, hogy minimális természetes anyagokat tartalmaznak, és szintetikussal pótolnak ki mindent. Legfeljebb a perdai növényekből fejlesztett, létrehozottak azok, amelyek nem roncsolnák maradéktalanul a bőrünket. Főleg a tied, az jóval kényesebb, mint az enyém. Mégsem hinném, hogy anya egyrészt ideadná a miénket, másrészt a mi zsebpénzünkből futna erre, harmadrészt anya és apa a kemény munkájukkal megkeresett kreditjeiket erre akarnák pazarolni. Harmadszor: ha nem hozol fel jó érveket, nem tudlak támogatni, sajnálom.
- Lesz még időtök… - kezdenék újra bele, de Drue újra szavamba vág. Újra mély levegőt veszek.
- De te is használod!
- …használni. Kérlek, hadd, hogy befejezzem. Tudjátok, hogy nem szeretem, amikor a szavamba vágtok - tekintek mindkettejükre átható, szigorú tekintettel, még akkor is, ha igazából csak nagyobbik lányom volt, megtette.
- Sajnálom…
- Tudjátok jól, hogy a ti korotokba én sem használtam, nem véletlenül. Darlának igaza van, nem tenne jót, egyikőtök bőrének sem ilyen korán. És amúgy is ráértek, ne akarjatok nagyobbnak látszani, mint amilyenek vagytok. Élvezzétek ki a gyerekkorotok minden percét, lesz még elég időtök felnőttként viselkedni életetek során - hangom nyugodt, mint mindig, kérlelő is, reménykedő, hogy képes vagyok hatni érveimmel rá. Látom, ahogy vállait berogyasztja és levetődik a kanapéra, a másik oldalamra. Könnyedén dől végig rajta, fejét felhúzott lábamra hajtja. Szőke, erős szálú tincsein finoman simítok végig.
- Könnyű mondani - feleli és megértem, hogy miért gondolja így. Tényleg jár a bocsánat kérés.
- Átrágtuk már magunkat ezen, nem egyszer. Milyen hatással lenne rátok és hogy miként szeretnétek majd kinézni tíz év múlva. Arcotok lehet fiatal, friss és üde és legfőképp egészséges - simítok puhán végig lányom duzzogó arcán finoman, állát cirógatom meg. - Vagy bőrhibás, ráncos, kiszáradt, egy ponton túl kezelhetetlen. Vagyis nem, de egy vagyont költhettek arra, hogy természetesen szépnek hasson. Amikor egyébként is el tudjátok érni, ha most okosabbak vagytok - érintem meg végül mutatóujjammal orrát, csak egy pillanatra.
- Számomra elfogadható - közli rezignált hangon Darla. Hálásan simítok végig combján, érzem, ahogy izmai megfeszülnek érintésem alatt.
- Nem igazságos…
- Honnan jön most ez neked? - teszem fel a kézen fekvő kérdést. Mert valamiért most nyaggat ezzel. Látom, ahogy orra alatt motyog. Nem mondok rá semmit, tudom már, hogy pár pillanat múlva el fogja mondani. Ujjaimmal hajába matatok, mikor úgy dönt, hogy hirtelen felül. Kezeire támaszkodva tekint rám, áthatónak szánó pillantással. Hát édes, amikor próbálkozik.
- Angel születésnapja lesz. És mindenki biztosította abban, hogy szépen, elegánsan, kikenve fogunk megjelenni…
- Legközelebb ne ígérjetek, ha tudjátok a házi szabályokat.
- Nem tettük meg - teszi hozzá Darla, még mielőtt én is félreérteném. Csak szemem sarkából figyelek rá egy pillanatra. Unalmas is lenne az életem, ha mindketten, mindig szót fogadnának és nem akarnának akadékoskodni.
- Tudod, hogy elegánsak is lehettek, smink nélkül is - mosolygok rá, hasztalan. Felhorkanva dől vissza a lábamra. Ujjaimmal finoman arcának élén simítok végig. Nyakát húzza össze és halkan morog, újra az orra alatt. Akaratlanul is Shane jut eszembe és szívembe fájdalom hatol. Itt kellene lennie. Már rég kihullott volna az összes haja, lehet, hogy ez a beszélgetés is veszekedésbe torkollt volna, de nincs rendjén, hogy nincs itt.
Újra megcirógatom az állának élét, egészen füle tövéig, figyelem, miként borzong végig. Ám máris halk kuncogás hagyja el ajkait. Ezt a mozdulatot még párszor megteszem.
- Sajnálom, de döntésünk mellett kitartok. Ne attól hidd, hogy leszel valaki, mert hogy nézel ki. Sose tanítottunk erre, nem ettől leszel fontos, senki szemében sem - hangom továbbra is halk, nyugodt, noha szívem régen a torkomba dobog. Fáj, hogy ilyenek számítanak neki és fogalmam sincs, hogy miként változtathatnék ezen.
Az idő, ez az egyetlen reményem, hogy idővel rájön, ezek mit sem számítanak majd. Nem ez határoz meg minket, korántsem. Szomorú is lenne a világunk, ha így lenne.
- Hey, mi lenne, ha tartanánk itthon egy wellness délutánt? - teszem fel a kérdést. Darla az ölébe ejti a rajztábláját és Drue is félig feltápászkodik. Már ha a könyökére való támaszkodás az ő esetében ezt jelenti. - Átöltözünk flottírköntösbe, csakis fehérbe, csinálok nektek arcpakolást, kifestjük egymás körmét, na? - vonom fel játékosan szemöldököm, miközben rájuk tekintek.
Megadni most nem tudom, amire vágynak, amire Drue vágyik, de mást talán adhatok nekik. Nem akarom, hogy rossz kedve legyen ettől, inkább próbálnék ezen változtatni. Talán nem a legjobb módszert választom.
- Befesthetem a hajam? - kérdezi szőke angyalom én pedig mélyen szívom le a levegőt.
- Nem - felelem röviden. - De az én hajam levághatod - engedem meg neki, jótékonyan. Régóta kívánja már és a legutóbbi alkalommal megígértem neki.
Hát miért ne tegyem meg? Látom, ahogy arca felderül, mosolya pedig szívem melengeti.
Innentől pedig nem is kellett sok, hogy a két lány teljes izgalomba jöjjön. Mindent elpakoltak maguk körül és amíg átöltöznek, addig én kényelmesen pakolok ki mindent a nappaliba. Arcpakolásra használható kencéket, egy kissebb tálat, keverő spatulát. Hangulatvilágításra digitális gyertyát kapcsolok fel a nappali több pontját is azzal rakom tele. A villanyt le is kapcsolom, sejtelmes fénybe és lágy zenével várom a lányokat.
Mikor kilépnek szobájuk ajtaján, rögtön a kanapéra is zavarom őket. Kapnak mindketten egy-egy sminkpántot. Fehéret, hogy hajukat kényelmesen hátra tudják fogni és ne maszatoljam őket össze.
Előttük ülök le a földre és veszem sorba, hogy mit fogunk csinálni.
- Először is kaptok egy arcpakolást. Mivel mindkettőtöknek más a bőre, mást, Druét fogom hamarabb leszedni majd, utána kaptok mindketten egy könnyed arcmasszázst is…
- Honnan értesz ennyi mindenhez? - jön az egyszerű kérdés Darlától. Esetlenül vonom meg a vállaimat.
- Viszonylag gyorsan tanulok, főleg hasonló dolgokat. Apátok miatt amúgy is megtanultam a kézmasszázst, onnan már nem volt nehéz, megkérni, hogy tanítsa meg a hátat, a talpat és az arcot is. Belátom, a két utóbbit ritkán alkalmazom rajta - somolygok orrom alatt, de az előbbit annál inkább.
Amikor csak lehet. Amikor csak itthon van és van egy talpalatnyi ideje arra, hogy ezzel tudjunk foglalkozni. S erre muszáj is időt szánnom, mert nem hiszem, hogy nagyon átdolgoznák az izmaikat, noha ez is létfontosságúnak kellene, hogy legyen…
Nem, ebbe ezúttal nem megyek bele.
Percek alatt keverem ki a pakolást. Az első masszát Drue arcára kenem fel finoman, majd a másikat Darláéra. Közben hallgatom a köztük folyó csevelyt. A legújabb iskolai pletykák, amik nyilván nem tűrhetnek halasztást. Mint a ki, milyen jegyet szerzett, miben volt jobb, vagy épp rosszabb. Néha kikérdik az én véleményem, ha épp ők rontottak el valamit hogy mégis miben. De sokáig nem maradnak egy témánál, mert nyilván, fiatal lányok lévén azt is meg kell beszélni, hogy miért szeretnek a tornaterembe sűrűbben lejárni, és nem feltétlen azért, hogy mozogjanak.
Somolyogva rázom meg a fejem. Na igen, most hullana ki végképp Shane haja, pedig igazán mi sem voltunk másmilyenek. Természetes, hogy számukra ez most érdekes lehet és amíg csak nézik, nekem nincs bajom velük. Tudják, hogy messzebb nem is igazán mehetnének el.
Pár perc telik el csupán, amikor langyos vizet hozok egy tálba és Drue fejéhez ülök. Fejét lágyan vonom az ölembe és kimosható pamaccsal óvatosan szedem le előbb róla a pakolást. A homlokánál kezdem, majd szépen, körkörös mozdulatokkal haladok az arca irányába. Nem egyszerre szedek le mindent. Kényelmesen haladok. Ujjaimat végül puha krémmel kenem be, hogy arcát finoman masszírozzam át, óvatos, de határozott mozdulatokkal.
- Anya? - töri meg lehunyt pillájú szentem a csendet. Egy halk hümmentéssel tudatom, hogy minden figyelmem reá szegeződik. - Milyen, amikor azt érzed, hogy szerelmes vagy? - ujjaim egy pillanatra megállnak, arcának vonásait szemlélem, ahogy csak félig hajolok felé. Szívem többször is félredobban. A kérdés, melytől mindig is rettegtem. Miként adhatnék én erre választ? Pont én?
- Minden embernél más lehet.
- Mikor tudtad, hogy apába beleszerettél? - faggat tovább és én érzem, hogy szám kiszárad, hogy túl nehézzé válik a nyelés.

- Amikor fontosabbá válik ő és az ő igényei, boldogsága, jóléte, mint a sajátod - érzékelem, hogy Darla is feljebb csúszik a kanapén, tekintetével engem fixíroz. - Amikor mindent, ami történik veled, szinte azonnal el akarsz neki mondani. Várod, hogy hazajöjjön és szíved szakad meg, amikor elmegy. Amikor mosolya a békét hozza el a világodba, érintése, csókja pedig messzi földre repít el téged. Amikor végtelen biztonságban érzed magad ölelő karjába, mikor tudod, hogy nincs más a földön, akivel szívesebben osztoznál a napjaidon. Amikor az ágyban fekszel éjszaka és csak rajta járnak a gondolataid, az együtt töltött időkön - felelem, tán kicsit hosszabban.
- WoW… - szinte egyszerre ejtik ki mindketten.
- Nem egyszerű kérdés, lássuk ezt be - nevetem el magamat, saját zavarom leplezve és elűzve ezzel. Ők mindig is úgy tudták, hogy szeretjük egymást. Nem csak, mint barát, hanem mint szerelmesek, függetlenül attól, hogy a mi házasságunk is elrendezett volt, mint bárki másé ezen a hajón. Drue homlokán még egyszer lágyan végigsimítok, majd áttessékelem a kanapé másik végébe, hogy testvérének adjon helyet az ölembe. Addig ő kifestheti húga lábkörmét.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Csüt. Május 07, 2020 10:54 pm
Következő oldal
Subject: Az első éjszaka
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 04/15; 09:01
Bőven elmúlt már éjfél, álom mégsem jön a szememre. Tehetetlenül forgolódok hol a bal, hol a jobb oldalamra. Elmém folyamatosan kattog, pedig úgy éreztem, ma már sikerül időbe elaludnom. Oh, milyen balga elképzelés volt ez.
Sóhajtva ülök fel az ágyon és kapcsolom fel a villanyt, mindössze huszonöt százalékos fényerőre. Magam mellé tekintek. Az üres félre.
Az első éjszakám egyedül.
Technikailag nem. Technikailag az elmúlt nyolc évben túlvagyok már néhány éjszakás műszakon, amikor egyedül fetrengtem a hitvesi ágyon, akkor igaz jóval mélyebb alvásban. Legfeljebb a lányok ébresztettek fel ügyes-bajos dolgaikkal, ám nyugodtan tudtam aludni.
Nyugodtan, mert mindig tudtam, hogy reggel, amikor a kanapén ülök még hálóruhába és köntösbe, könyökeimmel támaszkodom térdemen, arcom pedig a tenyerembe temetem az ajtó nyílni fog.
Minden hajnalba nyílt, hogy Ő fáradtan, hozzám hasonlóan lépdeljen be. Minden ilyen reggelen lefőzött egy kávét és készségesen nyomta a kezembe, mikor még világomról sem tudtam, csak hajtott a kötelesség, hogy fent legyek, hogy keltsem a lányokat, indítsam el a napjukat.
Leült mellém a kanapéra, s amíg meg nem ittam az első két kortyot, a vállának dőlve hallgattam. Már amikor nem volt oly fáradt, hogy képtelen volt mesélni a műszakjáról. A második korty után én kérdeztem, de ha nem kívánt beszélni, nem noszogattam. Lágy csókot nyomtam az arcára és az ágyba zavartam, hogy pihenjen. Kettőnk közül legalább ő.
És minden nő azt gondolná, hogy ez milyen egyszerű volt.
Halvány mosoly kerekedik az arcomra, ahogy felidézem az emléket. Feltolom magam az ágyon, egészen a támláig, hogy annak kényelmesen döntsem a hátam. A párnát kiveszem magam mögül.
Mindig segített a lányokkal, felébreszteni őket, elzavarni őket fogat mosni, mosakodni. Segített felöltöztetni, bármennyire is volt fáradt, hajukat befonni, ha épp ez volt a kívánságuk, olykor reggelit is segített készíteni.
Itt volt. Segített. Ha egyedül is aludtam, tudtam, hogy másnap itt lesz, beszélhetek vele, megoszthatom vele gondolataimat.
Ez most más.
Most nem fog holnap hazajönni.
Fejem hátradöntöm a falnak, a plafont bámulom, perceken át. Sose voltam még egyedül. Sose éreztem még ennyire magányosnak magam és eddig a pillanatig fel sem fogtam, hogy mit veszítek el vele. Keserű a nyál, ami a számba gyűlik az egész átokverte helyzet miatt. Mégsem szólhatok semmit. Nem a mi döntésünk volt, nem ő akarta.
Nem ő akar a lányaitól távol maradni, oly hosszú időre. Mégsem értem, hogy miért most. Miért ennyi idő után? Miért a flottához, miért pont az Imperiumra? Miért nem lehetett a hadsereghez? Akkor legalább itthon lehetne.
Oldalra tekintek az éjjeliszekrényen lévő képet szemlélem. Az utolsó, mi rólunk készült, alig pár hetes. Itt még önfeledt a mosolya. Hirtelen jövő gondolattól vezérelve nyúlok a keretért és fektetem le, képpel lefelé. Majd gyorsan visszateszem a helyére.
- Bocsiii - kérek tőle elnézést. - Nem rád haragszom, nem ellened irányult - húzom el a szám, mintha itt lenne. Mintha rajta kapna cselekedetemen Shane. Pedig tudom, hogy nem fog.
Egy újabb gondolat arra vezérel, hogy ezúttal a pda-hoz nyúljak. Gyorsan pötyögöm be a betűket, melyeket neki szánok.
“Hiányzol…”
Egy pillanatig nézem az üzenetet, majd kitörlöm.
- Persze, mintha nem tudná, ne légy hülye - sóhajtom el magam, majd újra kezdem.
“Milyen az első estéd nélkülünk? A lányok egész este különböző kérdésekkel faggattak, bár leginkább az érdekelte őket, hogy milyen lesz a végső egyenruhád. Hiányzol nekik…”
Újra csak szemlélem az üzenetet és ezt is kitörlöm. Nincs arra szüksége, hogy még én is a lelkébe tapossak, hogy nem lehet itthon. Tudja, hogy hiányzik a lányoknak, Darla épp csak egy fél napot bőgött végig, amikor megtudta a hírt.
Ezt is kitörlöm és csak bámulom az üres ablakot, ahova az üzenetet kellene írnom. Végül csak fájdalmasan nyögök fel és hanyatlok az ő párnájára, ujjaimmal szorítva rá.
- Miért olyan nehéz? - dünnyögöm az anyagba. Az ég szerelmére, ő a férjem, csak nem lehet olyan nehéz egy üzenetet megírni neki, nem igaz? Na ugye!
Újra!
Felülök megint, de a bámuláson kívül nem jutok sokra. Mit írhatnék le neki? Mit mondhatnék ebbe a helyzetbe, amitől jobban tudná magát érezni? Érzem, ahogy szívemet fájdalom hasítja, a pda-t az ágyra dobom.
Lábaimat felhúzom, átkarolom, homlokom térdeimre hajtom. Oké, ezt az egészet csak túldrámázom. Volt már rosszabb is, amit átéltünk.
Tényleg, zsenikém mi?
Hát mondjuk…
Gondolataimba nem jutok tovább, mert a hálónk ajtaja lassan nyílik. Lábaimat kiegyenesítem, fejem emelem, hogy a barna fürtökkel megáldott kincsemre nézzek. Kis vézna testére, ahogy lóg rajta a pizsama.
- Miért nem alszol? - emelkedem meg annyira, hogy leszálljak az ágyról, de addigra ő fut oda hozzám, pattan fel az ágyra és ölel is át, kis apró karjaival.
Mélyen szívom le a levegőt és ölelem magamhoz.
- Nem tudsz aludni? - engedem el annyira, hogy arcára nézhessek. Fejét rázza meg és némán marad. Arcán simítok végig, vékonyszálú haját a füle mögé igazgatom.
- Mit csinál? - kérdezi halkan én pedig mosolyogva tekintek rá.
- Valószínűleg, amit mi is. Fetreng álmatlanul és hiányzunk neki - dőlök hátra újra, húzom magammal őt is, puhán ölelem át törékeny valóját. Érzem, ahogy mellkasomra hajtja a fejét, karján simítok végig újra és újra. - Héé - simítok végig erősebben, ahogy érzem, hogy megremeg a háta. - Már csak huszonkilenc nap és itthon lesz! Aztán már újra a nyakába vetődhettek és le sem mászhattok róla - nevetem halkan.
- És elvisz a moziba? - emeli fel fejét és tágra nyílt, könnybe lábadt szemekkel néz rám. Halkan, vidáman nevetem el magamat.
- Persze, hogy elvisz.
- És Simon bácsival is elmegyünk szerelni? Közösen? - szemei már szinte csillognak, bár nem tudom, hogy épp mit szeretne szerelni, vélhetőleg kezdi megérteni, hogy nagybátyja mivel is foglalkozik.
- Csak ha nem csupa olajfoltosan jöttök haza - simítok végig az arcán. Darla könnyedén gördül át rajtam, hogy apjának a helyére feküdjön.
- Ha sokáig nem jön haza, akkor átveszem a helyét! - ül fel hirtelen az ágyon én pedig szélesedő mosollyal tekintek rá.
- Valóban!? Hogy? - ugratom, még mindig vidáman nevetve rajta.
- Hős leszek! - húzza ki magát büszkén.
- Hőőős? - kérdem némi hitetlenkedéssel a hangjába.
- Mint apa! - emeli fel állát is büszkén. Én pedig nem csúfolom ki, mert igaza van. Túlságosan is.
- Na de, ha te leszel a hős, akkor kihez jön majd hazajönni, megmenteni? - kérdezem cserfesen, szemöldökeim felemelve.
- Majd mi, közösen felvesszük a harcot a gonoszok ellen és téged és Druet megvédünk mindentől - feleli büszkén, hitébe szinte megingatni sem lehet. Én pedig csak vidáman nevetek, nem rajta. Még csak a kitalációján sem, mert tudom, hogy képes lenne megtenni.
Tekintete letéved a pda-mra és a feloldott képernyőjére. Gyorsan nyúl érte, nem látom értelmét, hogy megelőzzem.
- Írunk neki? - kérdezi és újra mellém fészkeli be magát, de immár apja oldalán.
- Mit szeretnél? - venném el a kezéből, de nem adja, messziről tartja el magát - de még így is könnyedén érném el. Kicsiny ujjaival mégis ő kezd el pötyögni.
- A te drága lányod, a nagyobbik… - diktálja is én pedig somolyogva tekintek rá. - a barna hajú, természetesen - azt hiszem, hogy itt bukik majd le, hogy valójában nem én írtam ezt az üzenetet. - elfoglalta az ágyunk rád eső részét. Félő, hogy a jövőben vele kell harcba szállnod, ha vissza kívánod szerezni… Ui: azt mondta, hogy azt ígérted nekik, hogy legközelebb becsempészed őket a műtőbe…….. - végigírni már nem tudja, mert kikapom a kezéből a készüléket, ám még gyorsan rányom a küldésre és nevetve engedi el. Sóhajtva nevetem el én is magam és ejtem ölembe a készüléket, feszülten várva, vajon válaszol-e rá.
Közben hallgatom, ahogy tervezi, hogy mit fognak csinálni, ha majd hazajön. Már csak huszonkilenc nap.
Hajába csókolok, haján simítok végig. Lassan csúszok vissza az ágyon, magamhoz ölelem csepp testét, lassan pedig így térünk nyugovóra mindketten.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Kedd Május 19, 2020 2:52 pm
Következő oldal
Subject: Betegség
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 08/18; 22:08
Olyan gyönyörűen indult ez a kirándulás. Kellett volna, hogy induljon. Shane nélkül a lányok már így is paprikás állapotban voltak, mégis, ahogy lábunk érinthette először a talajt. A valódi, lélegző bolygó teljesen levett minket a lábunkról. Már-már szó szerint. Darla és Drue boldogsága határtalan volt, az enyémbe pedig egy csepp szomorúság vegyült. Tenyerem zárom össze, hiánya újra az elevenembe hatol. Hiába nézem az üzeneteimet, egyet sem kaptam tőle. Istenem, remélem, hogy jól van.
A lent töltött majdnem huszonnégy óra csodálatos is lehetett volna. Csodálatos is volt és a reményem él abban, hogy a következmények nem rontják el az ikrek számára ezt a gyönyörű, élő, lélegző bolygót. Első délután volt, hogy leszakadt az eső. Soha nem tapasztaltam még ilyet, köze nem volt ahhoz, amely a zuhany érzete adott.
A vízcseppek puhán érintették bőrömet, mosták arcomat, lopták be magukat ruhám alá. Darla nevető kiabálással kérlelte, hogy menjek be védett helyre, utánuk. Mégsem hallgattam rá, Drueval dideregtek egy ideig, majd csak legyintve hagytak hátra. Visszamentek Peterék lakásába, hogy szárazra töröljék magukat. Hogy ők ne fázzanak meg. Én pedig nem féltem ettől. Miért is féltem volna, hasonló sem esett még meg velem, miért most kellene. Percekig álltam ott, többen is furcsán néztek rám, ahogy a tér közepén álltam, fejemmel a szürkéllő ég felé tekintettem. Íriszeim kinyitottam, a Dominiumot kerestem tekintetemmel. Életemben először fogalmazódik meg bennem: tudnék nem ott is élni.
A szél hirtelen támad fel, előbb csak a körülöttem álló fák lombkoronáján lehet hallan, ahogy a fák leveleit megzergeti. Majd lassan érzem meg a bőrömön is a jeges fuvallatot, szinte körbejár, lágy táncot lejt körülöttem és vidáman nevetek fel. Engedek a finom kényszernek és körbefordulok egyszer. Tekintetem a hatalmas tó irányába réved. A víz iránti vágyam mindig is felülkerekedett bennem és most is ott van minden izmomba. Ott rejlik. Meg kíván fürödni abba a csodás víztömegbe, mely hívogat. Csalogat, mintha egy régi mesében élő szirén édes hangján szólítana meg. S talán el is indultam volna, ha egy katona nem fáradt volna oda hozzám, hogy kérje: menjek be. Halovány mosollyal bólintottam irányába és eleget tettem a kérésének.
Odafent mégis kinyitottam minden ablakot, a terasz ajtaját. Nem zavart, hogy a hideg fuvallat ruhám, hajam szárítja? Hiszen mi baj történhet?
Láz, gyengeség.
Estére ez a két érzés kerített hatalmába. Voltam már beteg, nem egyszer, de egyik sem volt ilyen. Kavargott velem a világ, émelyegtem. Szédültem és nem láttam tisztán. A láz hamar szökkent a magasba, levinni pedig egyszerű gyógyszerekkel nem tudtam. Hajnalok, hajnalán kértem meg Petert, küldjön értünk egy siklót, ha tud. Ha bármi bajom esne, ne a Perdán ragadjunk, hisz ki vinné haza a lányokat? Most?
Elfehéredő arccal, bizonytalan léptekkel mentem át a lányok szobájába. Valahonnan, lelkem mélyéről még szereztem ennyi energiát, hogy végigcsináljam. Hogy szóljak nekik. Nem hazudtam nekik, miattam kell hazamenni, nem igazán vagyok jól. Darla aggódva tekintett rám, hűvös kezével érintette tűzforró arcomat. Halovány mosollyal szemléltem, száraz, forró ajkaimmal csókot leheltem homlokomra.
- Nincs miért aggódnotok, csak egy kis megfázás – mosolygok rá magabiztosan.
- Nem kellett volna az esőbe állnod – fújja fel arcát Drue és igaza van. Nem kellett volna.
- Visszajövünk még – mosolygok rá szelíden. Akkor még hittem ebben, hogy így van. Nehezen mozogtam, elcsigázott volt minden mozdulatom, ahogy összepakoltam a dolgainkat. Még a mai napig sem tudom, hogy miként értünk el a siklóhoz.
Kevés mindenre emlékszem, pár dolog maradt meg tisztán. Fejem hátradöntve ültem, becsatolva, egyre laposabbakat pislogtam. A láz felülkerekedett rajtam, rázott a hideg. Tenyerem nyirkos volt és hideg. A tüdőm fájt, rettentően fájt minden egyes lélegzetvétel. A külvilág lassan mosódott el körülöttem, hiába a lázcsillapító, mintha nem lett volna semmi hatása. Mégsem akartam elaludni, ezen a ponton rettegtem tőle.
Rettegtem, hogyha megteszem, nem kelek fel. Ez a gondolat egy nagyobb erőt adott nekem. Nagyobbat pislogtam, noha íriszeimen ólomsúly hevert, nem akarta, hogy nyitva hagyjam. Mélyet lélegeztem, mely száraz köhögésre késztetett. De ébren voltam. Kissé dőltem előre a székbe. Próbáltam összeszedni magam, hogy a lányok a legkevesebbet érzékeljék ebből. Nem tudom, hogy mennyire sikerült. Soha nem beszéltek róla.
Nem éreztem meg, hogy megáll velünk a hajó, hogy kinyílnak ajtajai. Hogy a lányok kiszállnak, de én megmozdulni sem tudtam. Eddigre képtelen voltam. Pihegtem, fejem hátrahajtva a fekete plafont bámulva. Mintha minden erőm elszállt volna. Nagykuzin ragadta meg kezem húzott fel az ülésből, támogatott ki.
Engem elvitt az orvoshoz, a nagyanyját pedig felhívta, hogy vigyázzon addig a lányokra, amíg vagy én, vagy Shane haza nem megy.
Csakhogy egyikünk sem tette meg. Nem mentünk haza. A vizsgálatokból kevés emlékem van, még az is nehezemre esett, hogy fejem képes legyek megtartani, nem hogy a kérdésekre válaszolni. Amire tudott, drága unokaöcsém felelt helyettem, sokat mégsem tudott ő sem. Fáradtnak éreztem magam, amikor a vizsgálóágyon ülve a vállának döntöttem a fejem. Emlékszem, hogy kezét meg akartam fogni, kicsit megszorítani. Az mégsem rémlik, hogy ez a gondolat csak az elmémbe játszott le, avagy véghez is vittem. Nem sok mindenre emlékszem, éreztem, ahogy lélektükreim lassan záródnak össze. Egyetlen egy kérdést tudtam megfogalmazni.
- A lányok? – suttogtam, szinte csak magam elé, s próbáltam, próbáltam izmaim összeszorítva erőt venni magamon. Mégis ez már kevésnek bizonyult.
Amikor legközelebb magamhoz tértem hófehér szobába feküdtem, a fény bántóan hatolt át íriszeimhez, gyengének éreztem magam, fejem fordítottam oldalra, mikor árnyék vetült rám.
- Shane? – kérdezem erőtlenül, tekintetem az árnyék tulajdonosára vetül, szürke íriszeim opálosak.
- Még nem tudtuk elérni – szólal meg kimért, hidegnek ható hangján testvérem. – Igyekszem utolérni.
Fejem megrázom. Nem kellett volna, a világ forog körülöttem, gyomrom összerándul, émelygés fog el.
- Ne – kérem halkan, szinte én sem hallom a szavaim. Ajkaim nyalom meg, érzem még forróságukat, Peter hűvös kezét homlokomon. – Nem akarom, hogy aggódjon, amíg nem tud itt lenni – sóhajtom, s érzem, hogy szívembe fájdalom mar. Tekintetem újra lehunyom, lázálom ragad magával és húz le a mélybe.
Vizenyős tekintetem emelem magam mellé. Ott áll az ágyam mellett nyirkos kezem szorítja meg bátorítólag. Ő mondja, hogy minden rendben lesz én pedig elhiszem, hiszen itt van. Halovány a mosoly, mely ajkamra fut, színtelen így is. Tudom, hogy minden rendben lesz, hiszen itt van. Vigyázz a lányokra, nem kell egyedül lenniük és emiatt hálás vagyok. Végtelenül. Szinte érzem, ahogy felém magasodik, láztól izzó homlokomra csókot hint, érdes tenyerével hajamon, sápadt arcomon simít végig én pedig újra elveszítem a valósággal az érzékeimet.
Álmom olyan valós, úgy kívánom, hogy itt legyen. Lázálmom képzeli ide csak alakját, csókjának puhaságát, a törődést, mellyel mindig is volt irányomba. Néma a könnycsepp mely arcomon fut végig. Nincs itt, pedig semmi másnál nem kívánok jobbat.  
Infúzióba adagolt antibiotikum csöpög szervezetembe könyökhajlatomon keresztül. A láz még napokig fogságba tartott. Lassan, túl lassan múlt el és még annál is lassabban tértem újra magamhoz. Erőre mégsem tudtam kapni, még napokig, hetekig. Amikor már engedték a lányok bejöhettek hozzám. Közösen panaszolták, hogy az egykori szobámhoz képest, az övék milyen. Szívem megnyugodott, hogy jó helyen vannak. Tudom, hogy Peter és felesége is vigyáznak rá. A bűntudattól mégsem tudtam szabadulni, hogy nem én vagyok ott nekik. Hogy nem lehetek mellettük, nem vigyázhatok én rájuk. Nem én vagyok, aki tanul velük.
Shane pedig sehol. Nem jöhet haza, nem engedték haza, pedig tudom, hogy Scott is tudja mi történt. Hogyne tudta volna, lázálmaim közepette látogatott meg betegágyamon, emlékeim róla nem sok van. Talán beszélt is hozzám, mégsem tudom, hogy mit. Shane nevét hajtogattam erőtlenül, mosolyán kívül más mégsem maradt meg bennem.
Túl sok idő telt el. Túl sokat voltam otthon távol, hogy ezt helyre tudjam hozni. A lányokba tett kárt nem tudtam már helyre tenni. Nem tudtam ott lenni nekik és ez fáj, rettentően fájt. Éreztem, akkor és ott éreztem, hogy meghalt bennem valami.
Csalódást okoztam.
Az egész családom számára.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Csüt. Jún. 04, 2020 8:17 pm
Következő oldal
Subject: Rémálmok
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 11/09; 04:02
Három hónap telt el mióta a háború kirobbant a nemrég felfedezett holdon. A Perda gyönyörű reményekkel kecsegtetett mindenkit. Az egész emberiség egyetlen visszafojtott lélegzettel követte nyomon a felfedezését. Az adásokat, ahogy leért a sikló, ahogy ember lépett rá. Hogy valódi, nem mérgező természet fogadta. Mindenhol ez volt a téma, a síri csendet, mely jellemezte a Dominiumot, hirtelen tüntette el.
Egy új remény, egy új világ kezdete volt. Mindenki lelkes volt, mindenki eltervezte, milyen lehet az élete majd odalent és még csak az sem számított, hogy tudtuk: évek telnek el, mire bárki életvitelszerűen élhet ott. Nem számított, mert amiért elindultunk egykor azt végre elértük.
A végzetes balesetig az őslakosokkal. Egy lélegzetvételnyi boldogság, remény és üde szín volt a Dominium.
Majd egy csapásra eltűnt az egész. A háború kialakult, katonáinkat pedig lehívták a holdra, szolgálatra.
A férjemet lehívták a holdra. Az életünk pedig gyökeresen megváltozott. Darla és Drue minden alkalommal erősen szorítja magukhoz apjukat, szívükben ott él a kétség, keserűség. A gondolata annak, hogy bármi történhet vele. Fájdalmukon pedig vajmi keveset tudok csillapítani, hiszen magam is így érzem magam. Megkönnyebbülök minden egyes alkalommal, amikor az ajtó nyílik és belép rajta. Akkor is, ha megviselt, ha sérült, ha épp süket és nem hal minket. Arcunkról az örömöt és megkönnyebbülést mégis leolvashatja.
Életünk beállt egy új pályára. Sok minden megváltozott, a lányokban is. Leginkább a gondolkodásukba, elhivatottságukban. Nem értem még teljesen, hogy milyen irányt fognak ezek vetni, de egyelőre vegyes érzéseim vannak eziránt. Hiszen ezen gondolatoknak, viselkedéseknek nem feltétlen csak pozitív vonzatai vannak.
Nem, amikor az éjszaka közepén éles sikolyra kelek. Mint a rugó, úgy ülök fel az ágyon. Hiába látom az órát, felfogni a számlapjait képtelen vagyok. Két óra telt el azóta, hogy a lányok végre nehezen átmentek saját szobájukba, hogy aludjanak. A fáradtság már akkor is szemeimen volt, a tanulást mindig előrébb tartottam velük, így virrasztottam. S most érzem, hogy mennyire is kevés ez az eltelt idő. A fáradtság nem szűnik elmémen, szemeimen, lelkemben mégis egy utolsó, egy tartaléknyi erő szabadul fel. Nem tudom, hogy honnan van, de ez mozgat. Ez segít abban, hogy felálljak, hogy gondolkozás nélkül sétáljak ki a szobába és menjek át a szomszédba.
Ugyanis ezt a sikolyt ezer közül is felismerném. Ez nem egy pattanásnak szól, ez nem egy elrontott jegynek, egy veszekedés elvesztésének. Ez a legnagyobb rémnek szól, mely valaha megkörnyékezte lányomat.
Mire nyílik az ikrek szobájának ajtaja, addigra elmém kitisztul, érzem, hogy nem teljesen vagyok még itt, de nem csak az ösztön hajt.
Az ajtóban pedig Darlaba ütközöm. két részes, hosszú pizsamáját viseli, haját a párna kócolta össze, jobban, mint általában szokott lenni. Mozdulatában, mellyel elhessentene pánik mutatkozik, hisztéria. Tekintetében téboly, ijedelem.
Meglátva engem sikoltja el magát.
- El kell mennem! – sikítja vékony hangján, és mikor balra lép, én jobbra, mikor ő pedig jobbra, akkor én balra. Minden ólomszerű fáradtság, mely az elmémet tartotta béklyóba hirtelen tűnik el. – A kaszás, követ!!!! Ott van!!!!!!! – néz rám, hatalmas könnyes szemmel és menekülne.
- Darla – ragadom meg két karját, és kényszerítem rá, hogy ne csak nézzen, de lásson is. Újra és újra válla felett pillant át, ahol nem láthatna mást, mint nővérét, ki az ágyon ülve tágra nyílt szemekkel, némán figyel minket.
Darla szaporán lélegzik, visszatekint rám.
- Csak egy álom volt, kicsim – húzom magamhoz közelebb és törékeny testét óvatosan, mégis határozottan ölelem át. – Csak egy álom volt. Nincs itt a kaszás – csókolok feje búbjára, haján és hátán nyugtatólag simítok végig. – Nem akar senkit semel vinni – folytatom, tekintetem lehunyva. Hiszen tudom, hogy miként folytatódik ez az álom. Ez a téboly a lelkébe.
Érte jön, de nem őt vinné el.  Mindig más és más áll mellette, hol a testvére, hol az apja,
hol én. Hol más szerette. Alakjuk lassan, lassan foszlik el, a kaszás egy lámpást tart a kezébe és mintha csak a lelkét szippantaná bele. Halványkéken dereng a sötétségbe. Arcát nem takarja bőr, koromfekete csont, szemén és nyitott száján keresztül halványkéken dereng a túlvilág fénye. Legalább is csepp lányom, így tudja leírni, hogy az a fény az lehet. Egyik kezében egy kaszát tart, míg a másikba egy lámpást, melybe kék gömbök úszkálnak. S ahogy a kaszát hajítja el, úgy a lelkét lopja el…
- Nincs itt senki, csak te, Drue és én – nyugtatom, lágyan ringatva még álltunkba. Érzem, ahogy kezeivel lassan öleli át derekamat, hálóingembe mar. Háta lassan rázkódik meg. Lelkem ezernyi darabra hull. Egy pillanatra tekintek csak fel, Druscillára pillantok.
Nem ez az első rémálmunk és vélhetőleg nem is az utolsó. Mégsem mondanám, hogy az évek folyamán a rutin megtette volna a kellő hatását. Mindannyian megrémülünk egy pillanatra, minden egyes alkalommal. Aprót bólintok csak szőke angyalom irányába, kinél látom: takaróján a szorítás enyhül.
- Hé – noszogatom meg egy kicsit, könny áztatja hálóingemet, ebben a pillanatban ez mégsem zavar. Sose zavar. Mikor érzem, hogy enyhül a szorítás, lehámozom magamról kezeit. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de nem is érdekel. Csak lányom nyugta, semmi más. Lassan guggolok le elé, két kezembe fogom arcát. Hüvelykujjammal letörlöm könnyeit, melyek orcáját mossák.
- Este beszéltünk apátokkal, igaz? Emlékszel? – kérdezem tőle halovány, nyugtató mosollyal az ajkamon. Szívem mégis mellkasomba dübörög, fülembe zúg a vérem. Minden egyes izmom remegésért kiált. Az aggódás, félelem egyre nagyobb mértéket ölt lelkembe, teret mégsem adhatok neki. Lenyelem, elnyomom, hisz lányom bajban van. Haloványan bólint csak – Estére nem indultak el, nincs semmi baja. Nem is lesz – hunyorgok rá és barna íriszeit figyelem. Újra bólint, de egy újabb könny bucskázik át szemhéján.
Kissé előrébb hajolok. Térdeim a padlót érik, és újra magamhoz ölelem lányomat. Ki pedig ezúttal nyakam köré csimpaszkodik, remegő testével pedig ölembe, lábaimra ül.
Hasonló esetekben sosem tudom, hogy honnan, de létezik még bennem annyi erő, hogy hátát, lábát karolva emeljem fel és tegyem meg vele az ágyáig vezető pár lépés távolságot, hogy aztán egy nemesien egyszerű mozdulattal, puhán fektessem végig. Az erőt nem tudom, hogy honnan szerzem hozzá, a másnapi derékfájdalmat annál jobban tudom, hogy mi okozza.
Ezek az apróságok mégsem érdekelnek.
- Druscilla – tekintek át a másik ágyra, de tovább mondanom sem kell. Készségesen áll fel.
- Hozom! – és már itt sincs. Hallom, ahogy a konyhába matat, vizet forral. Teát készít. Én pedig Darla mellett ülök, haján simítok újra végig.
- Ki volt most ezúttal veled? – tekintek rá, nyugalmat sugározva minden porcikámból.
- Apa – feleli csendesen, halkan hüppentve. Halovány a mosoly, melyet válaszul kap. – De, ez most más volt… Volt… Volt egy halványlila fény a lámpásba… és a kasza… lánccá változott. Hiába… Hiába futottam felé, nem tudtam elérni… - csuklik el hangja, s lassan ül fel. Én pedig magamhoz ölelem. Vállamra fekteti fejét, derekamat öleli át. Tekintetem lassan hunyom le, szívem ritmustalan ütemét nyugtatom, miközben lassan simítom hátát.
A percek lassan telnek el, mire Drue visszatér egy forró bögrével teával. Húgának nyújtja át.
- Jót fog tenni – kérlelem halkan, ő pedig csak bólintva veszi át a bögrét.
Nem ez az első alkalom.
S félek, nem is az utolsó. Mégis évente alig pár alkalommal jelentkezik.
Darla óvatosan fúj bele a bögrébe és emeli ajkához. Haját finoman illesztem füle mögé és figyelem arcának vonásait.
Minden akkor kezdődött, amikor Shane a flottához csatlakozott. Akkor még nem láttuk át az összefüggést. De csak akkor gyötrik rémálmok, ha nincs itthon. Ha küldetésen, ha úton van. Emiatt is beszélünk oly keveset arról, hogy merre jár, mit csinál az apjuk. A lányok mégsem ostobák, tudják, hogy olykor veszélybe is lehet.
Az egykori hír mindenkit váratlanul ért, mégis talán Darla az, aki a legjobban megsínylette a távollétet. Lassan változott meg és nem is velünk kapcsolatban vettem észre. Nem csak. Emlékszem, hogy milyen nyílt, társaság kedvelő, kezdeményező kislány volt. Ez a vonása lassan, halványan tűnt el. Vált egyre csendesebbé társaságba, képes magát jól érezni, nevetni, viccelni, de már ritkábban kezdeményez. Inkább megfigyel, mintha elzárkózna. Mintha félne attól, hogy elveszti azt, akinek megnyílik, hogy kapcsolata eltávolodik tőle. Ezen vonásait lassan fedezem fel és okait sejtem.
Mit sejtem. Tudom. Hiányzik neki is az apja, távollétét pedig nehezen tudja elviselni. Minden rémálma ehhez vezethető vissza. Túlságosan szereti és túlságosan félti.
- Pár nap és hazajön – veszem át tőle a bögrét, miután az utolsó meleg kortyot is kiitta belőle. – Itthon lesz pár napot, nem lesz semmi baja – nyomom vissza puhán az ágyba.
- Meg tudod ígérni? – néz rám nagy szemekkel. A szó pedig bennem reked. Mégis miként ígérjem ezt meg neki?
- És, amikor hazajön, elmegyünk közösen úszni egyet – takarom vissza, azon keresztül simítva végig testén, karján. – Jó lesz, igaz? Belecsimpaszkodhattok a vízbe – nevetem halkan. Nem tudom megígérni neki, hogy hazajön, de azt elmondhatom, hogy mit tervezek, ha hazajön. – Aztán elmegyünk a mozikba, épp most adják az Ózt, tudjuk, hogy a hasonlókat mennyire nem kedveli, de miattunk újra és újra megnézi, mert mi szeretjük. Itthon pedig, oh, itthon pedig jön majd a legjava. Molekula-építő versenyt rendezünk. Algoritmussal összekeverjük a molekulaszerkezetek neveit és időre ki kell raknotok. A győztes pedig kérhet valamit a többiektől, na? – ahogy mesélek látom, hogy arcának vonásai lassan változnak. Drue is visszabújik az ágyba, megszólalni most mégsem tud. Nem is igazán mer. Darlám vonásai pedig kisimulnak, tekintetébe izgalom költözik.
- Itt maradsz? – kérdezi halkan én pedig csak mosolyogva bólintok.
- Fények 5%-ra – s a szoba máris félhomályba borul, vagy még annál is homályosabba. Alakjaink vehetőek ki, s végignyúlok Darla mellett, továbbra is nyugtatólag simogatva. Tudom, hogy ilyenkor fél elaludni, mégis halkan dúdolom az oly régi altatót. Lassan teszik meg hatását, s egy fertály óra múlva, már álomba is szenderül, orcáján ott van még a korábbi rémálom keltette vöröslő foltok. Puha csókot nyomok rá, miközben lassan mászok ki mellőle.
Látom a sötétbe Druscilla rám meredő pillantását. Ő is kap a homlokára egy csókot.
- Próbálj meg aludni – kérem tőle suttogva.
- Vigyázok rá – kapom rá feleletül, arcán pedig óvatosan simítok végig. Átérzem. Én sem tudnék igazán aludni. Nem is fogok.
Halk, surranó léptekkel osonok ki a szobából, ajtajából egy pillanatra visszatekintek még. Álomháló hull újra lányom testére, ám ezúttal üres, jelentéktelen. Emlékezni erre nem fog. Szorosan szorítja magához takarója csücskét. Szívem összeszorul, hirtelen nehézzé válik a nyelés, kiszárad a szám.
Csendesen sétálok át a hálóba és ülök le az ágy szélére. Az álom az én szememből mára kiűzte a ismeretlenül ismerős kaszás. Kéklő szemeivel, egy új lélekkel. Egy új színnel.
Az ágyon ülve, könyökeim a térdemre támasztom, arcom a kezembe temetem. Engedem, hogy a remegés átjárjon, néma könnyek áztassák az arcomat.
Mit ér egy anya?
Mit ér, ha nem tudja lányának szomorúságát enyhíteni, rémjeit eltüntetni? Szenvedésén könnyíteni?
Az éj percei lassan telnek, odaát csend honol. Mégis tisztán látom magam előtt. Drue, az oldalán feküdve lesi húgának álomrángásait, hogy az első apró mozdulatnál már felpattanva ott legyen mellette. Eltelik egy óra és mégis inkább feláll. Becsúszik Darla takarója alá, szorosan hozzábújva tölti az éjt, álmatlanul.
Én pedig csak ülök az ágy szélén és saját tehetetlenségemmel birkózom meg.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Kedd Jún. 23, 2020 7:19 pm
Következő oldal
Subject: Korlátozások
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 07/21; 04:02
Nem érezte jól magát. Nem voltam rosszabbul, másnap reggel mégis azzal fogadott, hogy szerinte jobb lenne, ha hazamennénk. Szívembe visszafészkelte magát a kínzó érzés, mégsem tudtam volna már tovább mondani neki, hogy maradjunk. Egy dologra kértem meg és azt tudta teljesíteni. Enyhén remegő ajkakkal simítottam végig arcán, majd bújtam oda hozzá.
Rettegtem. Rettentően féltem és ennek nem volt más oka, mint Victor ígérete. Melyet addig el sem mondtam neki, képtelen voltam. Nem akarom elhinni, hogy képes lenne rá, még akkor is, ha tudom, ezt kell tennie. Félek hazamenni, hiszen tudom, ha megtesszük, akkor sok minden meg volt változni bizonytalan ideig. Szerettem volna a lányoknak még egy boldog, gondfelette hétvégét, mielőtt megkapják a hírt: nem találkozhatnak sem az Evans, sem a Terson részről sem senkivel. Tudom, hogy miattunk, értünk teszi, hogy mi ne sérüljünk a gesztust pedig értékelem. Mi több, igaza is van, vitatkozni sem tudnék a ténnyel, ezt is tudja Shane.
A féltésük egyszerűen megbéklyózza a lelkemet. Ki tudja, hogy mi történhet? Ölelésébe néztem fel rá, ennyit kérdeztem csak: Tényleg ilyen nagy a baj? s tudja, hogy most nem akarom, hogy hazudjon. Akkor is tudni akarom az igazat, ha valóban nagy a baj. Megtanulok majd vele együtt élni.
Muszáj leszek, más választásom nincs.
Nehéz szívvel hagytam ott Peter perdai lakását, és még nehezebb szívvel szálltam fel a siklóra. Arról pedig már nem is beszélek, hogy fejemben miket éltem meg, amíg sétáltunk haza. A bűntudat mardosott, nem csak belülről. Shane kezét fogva érezhette, hogy mennyire izzad, tekintetembe ott volt a rettegés: csalódást okozok a lányaimnak. Én tettem és ezzel mindig is nehezen éltem együtt. Mégis, ahogy beléptünk a lakásunk ajtaján, el kellett mindent rejtenem.
Anyám már tudta, hogy jövünk haza, hamarabb hazament, így a lányok vele már nem találkoztak. Tudták, hogy jövünk, megírtam nekik. S ahogy vártam, Drue sértetten ült a kanapén.
A második alkalom, hogy megfosztom őket a holdtól. Nem Shane, nem a rendszer, én voltam ez. Keserű nyál költözött a számba, abban a pillanatban éreztem, hogy bármit megtennék, hogy enyhítsek ezen a fájdalom. Bármit megtennék, hogy az időt visszapörgessem és ne törjön rám a pánik, ahogy megérkezünk. Ezen mégsem tudok már változtatni.
Ezen sem.
Nem tudott otthon maradni, csak a beszélgetés elején. Elhívták, nem tudom, hogy ki és hogy miért, de el kellett mennie. Egyedül folytattam le a beszélgetést a lányokkal, leginkább Drueval kellett küzdenem. Mint mindig, még ha meg is értette, hogy mi volt a baj, túl csökönyös volt most. Túlságosan is. Fáradtan dörzsöltem meg az orrnyergem, az én híres türelmem mégis egy ponton fogyott el. Amikor újra és újra ugyanazokat a köröket jártuk már:
- És mégis ki hibájából viselted rosszul? – hangzik a kérdés, mely nálam most az utolsó csepp a pohárba.
- Fejezd be, Druscilla! – emelem meg hangomat, mely még enyhén csattan is. Egyetlen egyszer engedtem meg vele hasonló hangnemet, épp egy ugyanilyen beszélgetésnél. Döbbenten tekint rám. – Ha valakit annyira hibáztatni akarsz, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, de engem kell. Az apátok a belét is kidolgozza értünk és mindent megtesz, ami csak tőle telik, hogy nekünk jó életet biztosítson.
- De… - kezdene bele, ám ritkán villámló tekintetem látva, ezúttal nem folytatja. Helyette én.
- Ezredjére is elmondom: nem ő tehet róla, hogy nem tudott velük jönni, egyébként is mit vártál tőle? Én nem mondtam el neki, hogy mi történt, nem tudott róla. De ha el is mondom, mit vártál volna? Kösse el az Imperiumot és repüljön haza? Apátok katona, ezt mostanra megérthettétek volna, hogy mivel jár, főleg neked – vetem a szemére, hiszen szívének jelenlegi választottja épp a hadsereg tagjait kívánja a jövőben erősíteni. Ritkán fordítom feléjük a szigoromat, de ez most az a pont, amikor kénytelen vagyok. Fáradt vagyok az újabb és újabb harcaikhoz, melyről tudom, hogy csak azért történnek meg, mert mindkét lányom rendkívül szeretik az apjukat. Logikus, mi? Akit szeretsz, azzal nem így viselkedsz, nem igaz?
Nos, néha sajnos igen. Ebben nem tudsz logikát keresni, főleg nem egy kamaszlánynál, akinél a hormonok rettentő viharos táncot vívnak.
- Most is azt tette, ami a legjobb nekem. Hogy biztonságba legyek, ez volt neki az elsődleges, szóval ha legközelebb hibáztatni akarsz valakit, akkor előtte gondold át, hogy ki is a valódi hibás. Ha apátok akkor lent van, akkor sem változott volna semmit a helyzet. Akkor is ott álltam volna az esőbe és még ő sem tudott volna meggyőzni, hogy jöjjek be onnan – fel sem tűnik, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt, eddig a pontig. Most mégis mélyebben szívom be a levegőt és tartom is bent. Szívem a torkomba dobog, erőteljesen, nagyobbik lányom pedig állja a pillantásomat. Tudom, tudatosítanom kell magamba, hogy mennyire várták már ezt a hétvégét. Még sose jutottak le a holdra és annyira szeretnének, félő, hogy mégsem velem, velünk fognak tudni elsőként, hosszabb időt lent tölteni.
Rettentően félek ettől is, mégsem tudom megmásítani azt, ami történt. Eltelik pár szívdobbanásnyi idő, hogy Drue szó nélkül viharozzon ki a lakásból. Épp mikor Shane jön vissza, láthatja még, hogy szemében könny ül, mégis mérgesen megy el mellette. Mélyen szívom be a levegőt, tekintetem lehunyom, próbálom magam megnyugtatni.
- Öhm… - szólal meg Darla és elindul ő is az ajtó felé.
- Menj utána…
- Beszélek vele – tekint rám, de azért még odajön, hogy átöleljen, szívem heves dobogása alább hagy. Egy pillanatig hezitál, de ha Shane nem tolja el magától, akkor őt is átöleli. Többet nem mond mégsem, hanem testvére után megy. Az egyetlen talán a világon – nem csak a családba – aki igazán tud hatni még ilyen pillanatokba is Druscillára, az a húga.
Sóhajtva ülök le a kanapéra temetem arcomat tenyerembe.
- Sajnálom – suttogom csak halkan a szavakat és ebben benne van minden. Mindent sajnálok, aminek kitettem az utóbbi időben, hogy miattam köszörülök a lányok rajta a fogukat, hogy képtelen vagyok rendes feleség, rendes anya lenni. Hogy mindkét munkámba végzetesen csődöt mondtam.
Hiszen azt tettem, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ezt tettem. Bár vélhetően nem is tudja, hogy miért kérek elnézést.
Ahogy a mondás is tartja, csőstül szokott jönni a baj. Mire némileg lenyugszom, addigra pittyen a pda-m, mely jelzi, hogy üzenetet kaptam. De nem csak az enyém, Shane-é is, egyszerre. Vélhetőleg a lányoké is.
Peter, velős, lényegretörő, rideg üzenete. Melyben közli, hogy beláthatatlan ideig, semmilyen találkozó nem engedélyezett a két család között – vélhetőleg sógornőm családjának is elküldték ezt. A nyolcadik szintre, hacsak nem hivatalos ügyintézésre megyünk, tilos fellépnünk. Sem mi, sem a gyerekeink nem találkozhatnak.
Nem indokol meg semmit, de neki miért is kellene? Ő sincs ahhoz hozzászokva, hogy magyarázkodnia kellene. Lelkem mégis megremeg az olvasására. Lassan állok fel a kanapéról, hogy Shanehez menjek, szó nélkül öleljem át. Egyszerűen csak szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy megtartson, hogy átöleljen. Hogy magához szorítsam, a belőle áradó magabiztosságra és higgadtságra. Hogy csak itt legyen mellettem, mielőtt a második felvonás kezdődik.
Hiszen csak pár perc, mire a lányok visszatérnek a kabinba, arcukon értetlenséggel. Nyilván nem értenek semmit, nem érzékelnek semmit. Nehéz szívvel magyarázom el nekik, részletek nélkül, hogy mi történik. Kihagyunk mindent, amit lehet, az ellenállókat, a veszélyeket, megmaradok az ellenőrzésnél, veszélyhelyzetnél, ha csak Shane nem segít ki. A korábbi veszekedésünkön – nem igazán nevezném annak – mit sem segít, mikor a kegyelemdöfést viszem be: nem csak az Evansekre vonatkozik. Ugyanúgy a Tersonokkal sem találkozhatnak. Sem ők, sem mi.
Szinte látom Drue szemeibe, hogy valami megtörik benne. Mégsem hagyják annyiba. Egyikük sem, faggatnak, pedig tudhatják, hogy többet nem mondhatunk el nekik…
***
A másnap reggel nehezen jött el. Álmatlanul forgolódtam az ágyba, Shane egyenletes szuszogására sem tudtam elaludni. Bőrének melege, szívének nyugodt ritmusa sem hozta meg a kívánt eredményt. Hajnalba mentem ki a nappaliba, hogy a kanapén virrasszak és csak üljek ott. Kattog az agyam, képtelen vagyok megállítani azt. Az utóbbi napok eseményei járnak a fejembe, minden is.
Drue percekkel később csatlakozik hozzám, de nem szólunk a másikhoz, ehhez túl sértettek vagyunk még. Én, mert nem tudom elfogadni, ahogy az apjával viselkedik, ő, mert nem hiszi el, hogy mindig az ő pártját fogom. Álom az ő szemére sem jön, s egy fél óra múlva már Darla is köztünk ül. Ő próbálja oldani a köztünk lévő feszültséget, kevés sikerrel. Még hozzá sem igazán szólunk.
A reggelit is csendben készítem el, és még annál is csendesebben költjük el, már ha ezt annak lehet nevezni. Valójában csak az asztalnál ülünk és legfeljebb csak piszkálják a lányok a falatokat. Én kávésbögrém aljára nézek, ez lehet az a kép, amikor Shane ránk talál.
- Ez lesz most már mindig? – jön a kérdés szőke angyalomtól.
- Mi? – kérdezek vissza automatikusan.
- Történik valami, mert valami történt, amit nem mondtok el, csak úgy nem fog Peter bácsikánk egy ilyen levelet küldeni. Ilyennel. Szóval most már ez lesz? Történik valami és el leszünk tiltva?
- Ez ennél bonyolultabb – sóhajtom el magam. – A ti érdekeiteket szolgálják…
- Mi? Hogy engeded, hogy a közelükbe legyünk, hogy aztán…
- Ez nem ilyen egyszerű – veti közbe Darla is, picit jobban átlátva a helyzetet, melyet ő sem lát. Ő még próbál racionálisan gondolkodni, Drue túlságosan is az érzelmeire hagyatkozik.
- Ennyi erővel, akkor nem is kellett volna kialakítani velük semmilyen kapcsolatot – sóhajtja el magát, én pedig először tekintek fel rá a bögréből.
- Peter Evans és családja ugyanúgy a mi családunk részei. Nem azért alakult ki így a kapcsolat, hogy aztán kedvtelésből ártsunk nektek. Épp a ti épségetek az elsődleges számunkra. Ha nem Ő hozza meg ezt a döntést, akkor megtettük volna mi. Soha, egy pillanatig se legyen kétséged afelől Drue, hogy számunkra a ti épségetek a legfontosabb – meglep, hogy hangom milyen nyugodt. Persze ezzel sem nyerem el a tetszését.
Az örök második hely. Nem akartam, hogy kimaradjanak olyanból, melyről nem ők tehetnek. Nagy- és Kiskuzin is a családunk részei, az ő részeik, tudom, hogy mennyire fáj nekik a tudat, hogy nem láthatják őket, tudom, mert én is ugyanazt érzem. Mégsem lehetünk önzőek és amúgy is… Ők kancellárok, mi nem. A láthatatlan szakadék ott lesz mindig közöttünk, ilyen eseteknél pedig mindig élesen elő fog jönni.
- Nem vagyunk a felső kör tagjai és soha nem is leszünk. Szerencsések lehettek, hogy megismerhetitek, hogy milyenek ők valójában, nem csak a propagandából, hogy elmondhatjátok, hogy nagybátyjátok egy kancellár, de soha nem leszünk részesei az ő kiváltságaiknak, az életük valódiságának. És egyikünk sem akarta ezt sosem, sem mi, sem ti, ezt is tudjátok – de ez ezzel jár együtt. Néha, olykor ezzel is. S ez ellen nem tudunk mit tenni, sem ők, sem mi. Talán Shane nem is akar, nem tudom.
***
Egy újabb nap telt el, az élet pedig megy tovább. Nem áll meg, számunkra sem. Drueval alig beszélgetünk, alig mesél el valamit, Darla próbálja ellensúlyozni. Cserébe viszont egyre többször keresi fel az apját nagyobbik lányom. Leginkább a tanulmányaival kapcsolatban, annak is a bonyolultabb fajtáival, amit nem ért és amihez a segítségét kéri. S csoda, hogy nem marja.
Késő délutánra jár már, amikor hazaérek, s ahogy nyílik az ajtó, a nappaliból érkezik a kijárat felé, hogy távozzon, Jacob.
Egy pillanatra állunk meg mindketten. Egyikünk sem számított rá, hogy itt találjuk a másikat, szemöldököm lágyan ráncolom. Nem szabadna itt lennie. Tekintetem a lányok szobája irányába vándorol, miközben beljebb lépek a lakásomba.
- Asszonyom – vágja magát majdhogynem katonás egyenesbe az ifjú. Számtalanszor mondtam már neki, hogy nyugodtan hívhat Clarának, mint régen. Mióta lányom kerülgeti, nem hajlandó megtenni – megértem a motivációját.
- Drue? – kérdezem tőle és ő csak bólint. Elköszönt tőle, s nekem sincs okom feltartani. Az ajtóból mégis visszafordul egy pillanatra. Tekintetébe végtelen fájdalom, mely olyannyira jellemző az ő korára.
- Sajnálom – tekint rám, fejét mégsem hajtja le, pedig látom benne a kényszert. Szomorú félmosollyal felelek neki.
- Tudom, Jacob – engedem ezzel útjára. Pedig sem neki, sem az apjának nem lenne igazán miért elnézést kérnie. Ez nem az ő hibájuk, ha itt valaki hibázott, azok az ellenállók. Akik azt hiszik, hogy megtehetnek akármit, következmények nélkül.
Bízok Victorba, tudom, hogy végül ő fog győzedelmeskedni felettük. Sok időm mégsincs ezen elmélkedni. Ajtajukba megáll lányom, könnyes szemmel, mégis mosollyal az arcán.
- Nem értem az összhatást – ráncolom szemöldököm, napok óta ez az első alkalom, hogy értelmes hangot ütünk meg egymással.
- Elbúcsúzott – mosolyog rám, könnyáztatta arccal. – Tudta, hogy fájni fog, hogy nehéz lesz, mégis megtette. Nem akarta, hogy úgy ne beszéljünk, hogy nem ő mondja el… Terson kancellár neki sem mondott többet – mosolyog rám, boldogan is. Tudja, hogy fontos a fiúnak, az én ajkamra most mégis keserédes mosoly gördül…
Shane alig csak pár perccel késte le az ifjú Terson távoztát, mire hazaér. Meglepő fordulat, hogy amint meglátja apját, szinte odarohan hozzá, hogy sírásának utat engedve ölelje át. Pont, mint régen, amikor bármi baja volt, sose hozzám szaladt oda sírni, hanem Shanehez. Halovány mosollyal az arcommal figyelem őket, Shanenek csak eltátogom, hogy összetörtnek érzi a szívét…
Ez úgyis el fog múlni, mindez nem végleges, bárhogy is annak élik meg. De meg tudom érteni, hogy miért gondolják, hogy innen nincs visszaút, vagy épp jobb a helyzetük már nem lesz. Tinik, mindent felfújnak, de amint lecsendesül minden, amint visszaáll minden a régi kerékvágásba, rájönnek, hogy mennyire eltúlozták az egészet és már csak nevetni fognak rajta.
Vagyis, remélem.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Vas. Júl. 19, 2020 11:28 pm
Következő oldal
Subject: It can't be
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 09/19; 10:15
Az életemben vannak dolgok, melyek örök állandóságban vannak. Egy-egy rendszeres ebéd egy régi baráttal, a folytonos fáradtság, aggodalmam szüntelensége. S ilyen havonta egy-egy olyan alkalom, amikor női létemet leginkább a pokol kénköves bugyrába kívánnám – vagy legalább is oda, ahova Dante megírta egykoron. Mióta csak életembe lépett percre pontosan, mindig ugyanabban az időpontban éreztem meg alhasam lágy görcsét, mely finoman jelezte eljött az idő.
Minden hónap ugyanazon napján, ugyanazon óra, ugyanazon percébe. Ha ideges voltam, ha stresszes időszakon mentem keresztül, akkor is. Ha valamiért emiatt sose kellett igazán aggódnom.
Most mégsem történt semmi. A finom jelzés elmarad, az idegességem pedig ezzel egy időben növekszik meg. Vérnyomásom az egekbe is járna, ha az ájulás nem környékezne. Baljós sejtelem telepszik mellkasomra, mely nem akar szűnni. Egy éles hang nevetése visszhangzik elmémbe, torkom gyűszűnyire szorul, nyelni szinte képtelen vagyok.
Feszültségtől terhes léptekkel sétálok fel és alá a fürdőbe. Az nem lehet, az nem lehet, hogy megtörténjen. Mindig vigyáztam, ha valamire, erre mindig vigyáztam, nem lehet, hogy… Akaratlan szorítom meg ruhámat hasamnál, szívem a torkomba dobog. Fokozott pulzusszámomtól már szinte csillagokat látok.
Le kell ülnöm. Lassan, nagyon lassan múlik az a két perc el. Nagyon lassan. Lábamba remeg az ideg, hiába simítom talpam a csempe hűvösségéhez, nem segít. Egy pillanatig sem. Ajkam rágcsálom, a kád szélén ülve, mígnem jelez az eredmény. Remegve nyúlok érte, kezeim mégis esetlenül esnek ölembe. Nem merem megnézni. Rettegek megnézni. Fejem a plafon irányába emelem, mély levegőt veszek. Lassan fújom ki ajkaimon keresztül a levegőt. Ölembe tekintek.
Ujjaimmal megfordítom a tesztet… Ajkaim remegnek meg, szívem a sokszorosát veri, mint amit hittem, valaha is képes lesz. Ujjaim megremegnek, a csík pedig kiesik közülük.
Testem esetlenül követi, csúszik le a kád széléről a padlóra.
- Nem, nem, nem – hajtogatom azt, amit szeretnék. Amit akarok, amibe az elmúlt két percben reménykedtem. Mely nem a valóság, mely nem más, csak egy hiú ábránd. – Nem lehet… Nem – veszem kapkodón a levegőt, mielőtt átadnám magam saját érzéseimnek.
Kezem a számra tapasztom, mellkasom rázkódik meg. Könnyeim peregnek az arcomon, óriási cseppenként hagyják el helyüket, ujjaim mentén találnak útra. Lábaimat felhúzva dőlök előre és ringatom magam, mintha ez az egész csak egy rossz álom lenne.
Melyből már nem kelek fel többé.
Kezeimet felemelve, ölelem át fejemet, homlokomat a térdemnek támasztom. Ujjaimmal túrok hajamba, fele sem tűnik a szorítás, amit alkalmazok rá.
Clara, kedvesem mondd, hogy szolgál a bátyád egészsége? Visszhangzik a rémálmaimba is visszatérő kérdés. Ezt őrült nevetés kíséri, apósom mély, mégis alávaló hangján. A választás a tiétek; vagy ti produkáltok alkalmas utódot, aki a nagybátyát követheti, büszke Cambridge-Faserként; vagy a lányotok szüli meg az alkalmas Terson-Fasert a nemes feladat betöltésére nagyapja után.
Éles sikoly szakad fel torkomból, hajamba még erőteljesebben markolok bele. Tátott szájjal habzsolom a levegőt, mely szinte nem jut el a tüdőmig.
…fiam neje lett csupán és érdemtelen volt arra, hogy másra, többre vigye, mint aki lett végül.
- Nem – hallom saját erőtlen hangomat. Csak még jobban összehúzom magam a fürdő padlóján, hátam begörnyed és engedem, hogy az érzések magával ragadjanak, átjárjanak. A keserűség, az undor felülemelkedjen minden józan eszemen. Képtelen vagyok küzdeni ellene, képtelen vagyok apósom hangja ellen egy pillanatig is küzdeni. Ott van a fejembe, ott van azóta a vacsora óta és most még élesebben hallom nevetését, mint máskor. Szavai élességét. Hiába hunyom le szemeimet, önelégült képe villan fel.
Fuldoklom. Nem kapok levegőt. Nem kapok levegőt, nem jut el tüdőmbe éltető oxigén. Hiába veszek mély levegőt, félúton megakad. Szívem torkomba dobog, elállja mindennek az útját. Felemelem a fejem, vékony ujjaimat torkomra simítom, finoman szorítok rá.
ez az egész nem sprint, hanem maraton. Van még időnk és Peter is jól van. Meg sem éri, hogy megtörténjen, amit kitalált. Ezek azok a szavak, amelyek segítenek visszarántani a valóságba, a világba. Mely utat enged lelkemnek, hogy ne akarjon megfullasztani. Öklendezve hajtom újra a fejem térdemre. Könnyeimnek képtelen vagyok megálljt parancsolni.
Oh, Istenem. Segíts kérlek. Nem vagyok képes rá. Nem tudom végigcsinálni, ehhez túl kevés vagyok.
Ehhez túl gyenge vagyok. Nem vagyok rá elég… Kezeimmel ölelem át lábamat, ujjaim bőrömbe marnak, fel sem tűnik, hogy körmöm nyomot hagy maga után.
Nem vagyok rá elég. Nem vagyok elég…
A másodpercek percekké válnak, a percek pedig talán órákká, magam sem tudom, hogy meddig ülök a fürdő kövén, sírásom mikor csillapodik. Könnyeim mikor peregnek már némán, szipogásom mikor marad abba. Bejárati ajtónkon való kopogás rángat ki állapotomból. Ujjaimmal törlök végig orrom alatt, tekintetem a zárt fürdő ajtajára vetül.
Belekapaszkodok a fürdőkádba és kell is az erő, hogy fel tudjak állni. A mosdóhoz lépek, hideg vizet merítek a kezembe és mosom meg arcomat. Könnytől felpuffadt, pirosló szemeimmel nézek szembe. Néhány mély levegőt veszek. Próbálom lenyugtatni magam, háborgó lelkem felett újra átvenni a hatalmat. Tekintetem lehunyom és hosszan szívom ki a levegőt. Mielőtt még kimennék felveszem a tesztet. Előbb a hálóba megyek át, ahol a fésülködőm fiókjába rejtem el. Nem akarom, hogy idő előtt bárki megtalálja.
Hajamat kiseprem arcomból, rendezem őket, s a bejárat elé sétálok, hogy kinyissam azt…
Mely mögött fivérem magas alakjával találkozok szembe. Levegőt is elfelejtek venni, szó szerint, szemeimbe újra könny szökik. Feltűnik, de nem látom, nem tudom érzékelni az ajtók mellett álló testőröket. Tétován lépek egyet hátrébb. Szürke íriszeimet mégsem tudom levenni róla, ki előttem áll.
A hangok pedig újra sorjába zaklatják elmémet. Figyelem, ahogy Peter belép, látom arcának vonásai miként változnak. A büszke, sértett vonásai miként lágyulnak meg, s amint szisszenve záródik az ajtó egy nagyobb könnycsepp gördül végig arcomon.
Ő pedig nem habozik, most már nem teszi meg. Szó nélkül von magához, én pedig gondolkodás nélkül ölelem át. Jobb kezemmel a derekát ölelem át, balommal pedig a válla irányába nyújtózkodom, mit mégsem tudok elérni. Lapockái magasságába marok bele ujjaimmal zakójába, szorítom magamhoz. Fejem a vállába fúrom, könnyeimnek pedig újra utat engedek.
Az elmúlt hónapok érzései bukkannak felszínre. Az értük való féltés, a nem is oly burkolt fenyegetés, mely érte őket, melyről nem szólhatok.
- Akarsz róla beszélni? – simít végig a hajamon, fejét enyhén lehajtja. Erőtlenül rázom meg a fejemet. A fenyegetés, mely érte őket a nyolcadikon, mely érheti őket. A félelem, hogy Scott odafér hozzájuk, mégsem mondhatok semmit. Hogy bármikor megölheti őket, ha akarata úgy hozza, hogy meguszhatja. Erősebben szorítom magamhoz fivéremet.
- Nincs baj, itt vagyok – folytatja, s tehetetlenül simít végig hátamon újra és újra, másik kezével pedig erősen tart. Nem szól semmit. Elméjében talán nem ez a kép fogadta, amikor úgy döntött meglátogat ma, hogy időt szakít rám, bokros teendői mellett.
Hátam lágyan rázkódik meg újra és újra, illatát mélyen szívom be magamba. Mintha utoljára tenném, pedig tudom, hogy nem. Nem lehet, hogy így végződjön ez a történet. nem sprint, hanem maraton
Fivérem ölelésében lassan nyugszom meg. Szükségem van most rá, hogy itt legyen. Ő pedig nem mozdul. Ritka alkalmak egyike, szinte soha nem viszonyulunk egymáshoz így, most mégis szó nélkül teszi meg.
Ujjaim szorítása enged ruháján, esetlenül lépek hátrébb. Arcomról letörlöm a könnyeket, halovány mosollyal tekintek fel rá.
- Jól nézel ki – jelentem ki határozottan, kisimult vonásain végigpillantva. Ő mindig így néz ki. Soha egy ránc nem jellemezte arcát, szarkalábak messziről kerülték, a szemei alatt éktelenkedő karikákat is legfeljebb csak én örököltem meg. Noha tudom, hogy mennyit dolgozik.
- Rólad ez nem mondható el – feleli a tőle megszokott hűvöséggel. Halkan, mégis vidámabban nevetem el magam, fújtatva engedem ki a levegőt.
- Teát? – kérdezem és már lépek el tőle, hogy előszobából a nappaliba invitáljam. Mégis karom után nyúl én pedig visszafordulok. Komolyan tekint rám, szigorúan, ahogy kuzinékra szokott. Ismerem ezt a nézését, rajtam mégsem tud ezzel kifogni.
- Clara… - kezd bele, de még mielőtt folytathatná rázom meg a fejem.
- Jól vagyok – hazudok szemrebbenés nélkül neki. Érzem, ahogy szívem összeszorul, ereimbe minden vér megfagy. – Pillanatnyi gyengeség. Többet nem fordul elő – biztosítom róla, finoman emlékeztetve a hosszú évekkel ezelőtt meghozott paktumra.
Ha nemleges választ kap tőlem, nem firtatja tovább. Engedi, hogy saját dolgaimat én intézzem. Amíg nem tudja, hogy érintett, addig hagyni fogja. Családunk dolgai nem rá tartoznak, ezt igen világosan fogalmaztam meg, idejekorán.
Nyolc évvel ezelőtt.
Finoman simítok végig az arcán, kezét pedig megfogva húzom beljebb.
- Hogy bírtátok összezárva az elmúlt két hónapot? – kérdezem gyengéden, miközben a teafőző felé tartok.
Hagyom, hadd beszéljen, teakannába öntöm a forró fizet, tálcára teszem két csészével és így ülök le mellé. Az órák gyorsan telnek, mosolyomra hamarabb visszatalálok, mint gondoltam, hogy ma fogok. Hagyom, hogy meséljen, cserébe megteszem én is. A lányokról, Shaneről, hogy mennyit jelent, hogy itthon van most. Mennyire hiányoztak a lányoknak.
Örökké azonban nem maradhat. Kezem könnyedén fektetem végig a kanapé háttámláján, amikor kisimítja mellényét, jelezve indulási szándékát. Előtte mégis komolyan tekint rám.
- Elfogod valaha mondani, mi bánt? – kérdez csak ennyit, mellkasomra pedig visszaszökik a korábbi nehéz érzet. Lágyan mosolygok rá.
- Nem olyan dolog, amivel érdemes lenne foglalkozni – van más, amivel megteheti. Helytelenítően csóválja meg a fejét és tudja Ő is. Ezt a csatát elvesztette velem szembe.
Ezt a csatát mindenki elveszti velem szembe, ki odafentről származik. Rég nem tartozom már közéjük, a határok élesen meg vannak húzva, még ha nem is mindig érzékeljük. Ők talán nem, én annál inkább. Én minden ilyen alkalommal igen. Nem terhelhetem őket ezzel. Nem tehetem meg, nem csak ígéretem miatt…

Peter lassan feláll, én most mégsem követem. Felém hajol, arcomra csókot lehel, a gesztust viszonzom. Némán figyelem alakját, ahogy megfordul és anélkül, hogy visszafordulna lép ki lakásunk ajtaján.
…nem érek ennyit.
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Clara Gregor


Születési idő :
2384.07.22.(32)

Tartózkodási hely :
Dominium

Reagok száma :
666

Avatar alanyom :
Margot Robbie


A mother's diary Empty
Utolsó poszt Hétf. Márc. 15, 2021 9:35 pm
Következő oldal
Subject: Drue isn't well
Sender: Clara Gregor
Addressee:
Shane Gregor
Date ●○ Time: 06/19 04:59
Nehéz levegő szakad fel Drue tüdejéből. Hófehér orcáját, most vörösre festette a láz. Homlokán verejtékező izzadás gördül végig. Fejét tehetetlenül fordítja oldalra. Hozzá képest hideg kezemmel érintem arcát, homlokát. Ajkain keresztül kapkodja a levegőt, szemeit alig bírja kinyitni.
- 39,5 – suttogom szinte magam elé. Dél óta magas lázzal küzd angyalom. Arcán simítok végig, szinte beleremeg, törékeny, nyolcéves teste. Húga a szomszéd ágyon ül, aggódva figyeli testvérének küzdését. Talán megfázás. mondta a kisebbik. Panaszkodtak mindketten milyen hideg volt legutóbb a tantermükben. Kezem arcáról, előbb nyakára, majd mellkasára simul le, puhán érintve őt ruháján, takaróján keresztül.
Lassan állok fel az ágy széléről, lépteimet sietősre fogom a konyha irányába. Az egyik szekrényt kinyitom, ahol a gyógyszereket tároljuk. Folyadékban feloldható lázcsillapítót veszek elő, s egy pohárnyi vízzel térek vissza. Visszaülök mellé az ágyra, lágy hangon szólok lányomhoz. Igyon egy pohár vizet, jobban lesz tőle.
- Nem tudom – pityergi, fejét a párna felé fordítva, mint aki el szeretne menekülni benne. Újra végigsimítok a haján, a poharat pedig ágya melletti szekrényre teszem le.
- Dehogynem, tudod te, hogy milyen erős lány vagy. Gyere, hadd segítsek – karolom át vállait, a tőlem távolabbi esőben találok fogást. Segítek neki felülni, ereje viszont édes kevés. Nekem dől, én pedig nem húzódom el tőle, hagyom, félölelésemben. – Darla, kérlek a vizet – kérem a húgától, kezem pedig kinyújtom annak irányába. Nem tudom elérni így. Kisebbik lányom zokszó nélkül segít ki, adja át a pohárnyi vizet, amit pedig lassan itatok meg a lázas angyalommal. Szabad kezemmel haját igazgatom annyira, hogy ne legyen útban, amikor iszok. Halántékára pecsétlek csókot. Lassan issza, nem ízlik neki.
- Meg kell innod, kicsim – kérem tőle, a pohár alját pedig megtartom, hogy könnyebb dolga legyen.
- Hol van apa? – kérdezi erőtlen hangon. Alig láthatóan szorítom össze a fogam, egy mélyebb levegőt veszek.
- Dolgozik – suttogom a hajába és egy újabb csókot lehelek feje búbjára. A pohár tartalma lassan, de kiürül, én pedig segítek visszafeküdnie az ágyba. Betakarom, nyakig, de még így is reszket. Lefekszem mellé, egyik könyökömre támaszkodom, a másikkal őt ölelem át. – Akartok hallani egy mesét, a rettenthetetlen Verk kapitányról, amikor az U800-as bolygón járt? – a mellettem fekvő halkan nyög fel, egyértelmű jele, hogy figyel. Ajkamra parányi mosoly ül, holott szívem szétszaggatja az érte való aggodalom. Ennek mégsem mutatom egy csepp jelét sem. – 2389-ben, a híresztelések szerint, az Imperium az útján talált egy igen ígéretes bolygót. A hajó műszerei életjelet találtak egy bolygón, mire mindenki heves ünneplésbe kezdett, köztük Verk kapitány is. Azonnal értesítette a dominiumi hídat és engedélyt kért a leszállásra. Természetes, hogy ezt megadták számra, csak épp azzal nem számolt, hogy a bolygó gravitációs tere teljesen megváltozik, ahogy belépnek a légtérbe. Vagyis, ami a hajón eddig a padlón volt, az hirtelen a plafonra került és fordítva. Azok elmondásai alapján, akik átélték, azt mondták, hogy a hajó hirtelenjében megfordult és az egészet teljesen ellentétesen kellett irányítani, hogy egyáltalán landolni tudjanak.
- És tudtak landolni? – kérdi kíváncsian Darla én pedig széles mosollyal az arcomon fordulok felé. Fejem előbb balra, majd jobbra billentem.
- Igenis meg nem is. A bolygó felszínét hegyes sziklaszirtek borították, melyek teljesen az ég felé meredeztek. Órákon keresztül repültek, közel a földfelszínhez, hogy találjanak csak egy kis helyet, hogy le tudjanak szállni…
- De akkor, hogy volt ott élőlény? – jön a soron következő kérdés. A mellettem lévő is halkan nyüsszent egyet, kifejezvén, ez a vonal őt is rettentő módon érdekelné.
-  Ők is ezt kérdezték maguktól. Mi is élhetne itt meg, hiszen láthatóan sem zöld növényzet, sem víz nem volt látható a felszínen. Teljes kíváncsiságával szállt le az Imperium a felszínre, meglepő aligha lehetett volna, hogy a légkör összetétele nem volt alkalmas a szabadon lélegzéshez. Semmi gond! Kiáltottak fel a katonák. Úgyis ott a sisakjuk, az biztosítja a megfelelő lélegzést. Így hát nekivágtak az első útnak a várható élőbolygón. Titokban reménykedtek csak abban, hogy később akár kolonizálhatnánk is a helyet. A nagy reményeknek azonban hamar vége szakadtak. Ugyanis az élőlény, melyet a szenzorok mutattak nem más volt, mint egy térdig érő űrlények. Mégis mi baj lehetne ebből? Gondolták a hajó legénységei, amikor is ebből a térdig érő lényből hirtelen több száz, ha nem több ezer lett és egyszerre kezdték el megrohamozni őket. Semmilyen fegyver nem tudta levinni a számaikat. Rácsimpaszkodtak az emberek karjaira, hátára. A titánokat a földbe döngölték, oly sebeséggel, hogy arra reagálni sem tudott sem ő, sem pedig a pilótája. Idejekorán visszavonulót rendelt el Verk kapitány. Sisakját az egyik űrlény betörte, vérző arccal ordibálta, a mihamarabbi felszállást a hídon. Az Imperiumot sem kívánták először a lények elengedni, a lábaira csimpaszkodtak, majd pedig egymásba kapaszkodtak és oly erőt hoztak létre, mely még a hajó erőfeszítéseit is kiállta. Majdnem. Amikor a Dominium megkérdezte, hogy mi történt, Verk kapitány vérben forgó szemekkel ennyit mondott csak: átkozott legyek, ha még egyszer visszajövök ide a legénységemmel – történetem vége nem arat semmilyen sikert. Mindkét lányt elnyomta az álom. Darla félig kitakarózva fekszik, de Drue az alatt vacog még mindig. Hangosan szuszog, ajkain keresztül próbálja venni az éltető oxigént.
A konyhába kimegyek még, nedves kendővel térek vissza, homlokára terítem, hátha segítségére lenne, hogy lázát levigye. Nagyobb sóhaj szakad ki belőlem, mikor záródik mögöttem a lányok szobájának ajtaja. Nem tagadom, hogy szívemben ott az a természetes aggodalom, amik ilyenkor mindig körbe járnak.
Shanenek megüzenem lányunk jelenlegi állapotát, mely leginkább arról szól a korábbihoz képest, hogy nem igazán javul. Hátha, most a gyógyszer hatására lejjebb megy majd.
Órák telnek el, amíg a lakásban rendet rakok, lefekvés előtt még egyszer ránézek lányomra, miként alakul. Halkan surranok be a szobába, újra csak leülök ágyának szélére. Hidegebb kezemmel érintem meg orcáját. Mely szinte lángol. Szemöldököm húzom össze, a szekrényére helyezett lázmérőért nyúlok. Pillanatok alatt megtudom, hogy nem hogy nem ment lejjebb a láza, de még feljebb is sikerült tornáznia magát. 40,2.
Ösztönösen mozdulok, rázom fel Darlát az ágyból, és rendelek el derengő világítást szobájukba.
- Gyere picim, ébredj, bemegyünk az orvosi szárnyba – kérem Darlát, ki álmosan nyüszít, szemeit dörzsölgeti. Közben nyúlok az alvó – vagy tán eszméletlen? – Druért. Megpróbálom felültetni, alig bírja kinyitni a szemét. Ajkait szólásra nyitja, ám azon nem jön ki hang. Kicsiny kezét torkára simítja. Nem tud beszélni.
Keserű a nyál a számban. Darlára cipőt, könnyed pulóvert parancsolok, közben pedig a már nem is annyira pihe súlyú lányomat veszem az ölemben. Kezeivel karolja át a nyakamat. Egyik kezemmel feneke alatt fogok végig, így tartom meg, míg a másikkal, már a folyosón Darla kezét fogom meg. Lépteim sietősek, ám nem annyira, hogy most felkeltett lányom ne tudná tartani a tempót. Elmém szegletében érzem, kezem zsibbad, mégsem foglalkozom vele.
A betegség, a láz túlnőtt azon, amivel én tudnék bármit is kezdeni. Segítségre van szükségem és ezt soha nem voltam rest kérni. Nem tudom, hogy mi történik lányom szervezetében, de a fájdalom, melyet érezhet, nem akar csillapodni. Küzd valami ellen és fogalmam sincs, hogy mi lehet az. Az egyetlen, pedig akinek akár sejtése lehet erről fényévekre lehet a Dominiumtól.
A kórházi részlegre érve, a portán gyorsan közlöm a saját nevem, majd a lányomét, hozzátoldva egészségügyi azonosítójával. Kevés dolgot tudtam megjegyezni – sajátomat sem feltétlen tudnám hirtelen – de a lányok azonosítóit korán megtanultam. Most pedig gondolkodás nélkül hadarom el.
- Mi a tünete? – kérdezi a recepción ülő nő, ezen sem kell sokáig gondolkoznom.
- Magas láz, torokfájdalom, kimerültség, végtagi fájdalom – bár az utóbbi kettő a lázhoz lehet köze. – Nehezen tud beszélni, amikor nyel, fejét folyamatosan hátrébb hajtja – az asszisztens precíz mozdulatokkal rögzíti az adatokat, alig telik bele pár másodpercbe – nekem mégis óráknak tűnik.
Darla meghúzza otthon használt pólom. Arra sem volt időm, hogy átöltözzem, nem volt lényeges. Letekintek rá, hatalmas, fáradt szemekkel szólal meg. Nagyon fáradt. Haján lágyan simítok végig. – Tudom, picim. Nemsokára végzünk és akkor hazamehetünk aludni – mosolygok rá kedvesen. A pult mögött ülő hölgy pedig nyugodt mosollyal az arcán tekint fel monitora mögül.
- A hatos rendelőben fogják Önöket várni, Dr. Gibson. Egy kis türelmüket kérnénk, a mai éjszaka folyamán több betegünk is van.
- Köszönöm – felelem mosolyogva, Drue tartásán igazítok, karomba éktelen fájdalom hatol, mégsem törődök vele. Sejtéseim vannak, hogy holnapra miként fog bedurranni, ám ez jelen pillanatban olyan lényegtelennek tűnik. Egy a fontos mindössze: holnapra már jobban legyen.
Darla kezét újra megfogom, elindulok a váróba, ahol a hatos rendelő helyezkedik el. Az egyik székre leültetem Druet, majd leülök én is. Barna hajú tincsekkel megáldott lányom előbb mellém mászik, majd fejét hajtja az ölembe. Lágyan simítok végig haján, és hátán. Szívem facsarodik össze. Siettem, nem volt időm szólni senkinek. Mégis kinek tehetném meg. Drue vállát átölelem közel vonom magamhoz, esetlenül bicsaklik feje a vállamra.
PDA-m veszem elő. Figyelem az időt rajta. Hajnali fél három. Kit zargathattam volna fel, hogy vigyázzon rá? S miként hagyhattam volna egyedül otthon? Nem, ez nem volt opció. Újabb rövid üzenetet írok Shanenek, indulás közben nem volt rá időm.
Drue láza felment 40,2-re. Bejöttünk az ügyeletre, most várunk a sorunkra. Dr. Gibson fog minket fogadni. Amint megtudok valamit, szólok rögtön. Új tünet, hogy nem tudott megszólalni.
Eszemben sincs nem informálni őt bármiről is, ami a lányokkal történik. Főként, ha ilyen dologról van szó. Még ha nincs is itt, tanácsaival rengeteget tud segíteni és az aggodalom is nagyobbra nőtt volna bennem. A készüléket visszahelyezem az ölemben. Drue feje enyhén megmoccan a vállamon.
- Apával… -  kezd bele erőtlen hangon. Nagyot nyel, egész arca fintorba fordul. – akarok… lenni – nyögi ki nehezen. Tekintetem lehunyom, most rajtam a sor, hogy nagyot nyeljek. Tekintetem hunyom le újra, feje búbjára csókolok. A tehetetlenség érzete újra elővesz rajtam. Képtelen vagyok megadni azt, amelyre a legjobban vágyik – vélhetőleg mindkét fél.
Nem emlékszem, hogy mikor alakult ez így ki, de természetessé vált. Bármikor váltak betegekké, sose én kellettem nekik. Apjuknál találtak menedéket, hozzá fordultak, ha fájt valamilyük, ha nem érezték jól magukat. Lázukkal hozzá bújtak, az ő ölelését keresték. Mióta a flottához csatlakozott, két éve, alig volt bármi betegségük, ha volt is, szerencsések voltunk, itthon volt Shane.
Most viszont nincs és érzem, hogy lányom nem engem akar most.
- Nemsokára itthon lesz. Két hét csupán – keserű a nyál a számban. Hangom nyugodt, megnyugtató tónusa van, mégsem érzem igaznak azt, amivel nyugtatni próbálom őt.  – Elmesélheted neki, hogy milyen ügyes kislány voltál. Druscilla Gregort még a láz sem küzdheti le – orcájának oldalán simítok végig. Hosszúszálú szőke tincseit füle mögé igazgatom. Hangosan piheg a vállamon, továbbra is ajkain keresztül veszi a levegőt.
A másodpercek lassan vánszorognak percekké. Egy fiatal nővér lép oda hozzám, kezében egy pohár vízzel. Megkínál vele, megkérdezi, hogy kire várok, miért? Arcán barátságos mosollyal távozik, de alig telik bele néhány perc, hogy visszajöjjön. Egy erősebb lázcsillapítót juttat lányom szervezetébe, mint ami nekem volt otthon. Pár perc, ígéri, és sorra kerülünk.
Hálás mosollyal az ajkamon köszönöm meg neki. Megkérdezem, hogy hívják, a választ könnyedén kaptam meg: Tereza Bishop. Segítsége, törődése akaratlanul is melegséget vált ki belőlem. Darla mocorog az ölemben, felemeli fejét. Panaszkodik, hogy nem tud aludni.
S mire ezt kimondja, addigra villan fel Druscilla neve a hatos rendelő felett.
- Gyere, nemsokára végzünk – kérem tőle, Druet pedig újra felkapom, bemegyek a két lánnyal az orvoshoz. Ott átveszik tőlem, leültetik a vizsgálóra, Darla pedig a betegszéken talál magának helyet. Én pedig mögötte.
Az orvos is megméri a lázát, lecsökkent, 39,9. Megkönnyebbült szusszanás szakad fel belőlem, legalább valami segített. Nem áldásos a magassága, de már lejjebb ment. Mintha egy láthatatlan súlyt görgettek volna le mellkasomról. A tünetek alapján megvizsgálja a torkát is, meglapogatja nyakát, főként a füle alatti területet.
- Ez bizony tüszős mandulagyulladás – fordul felém az orvos. Alacsony, kissé köpcös alak. Régen kopaszodásnak indult már, feje közepén nincs már haja, oldalt maradt meg pár, barnálló tincse. Szemeinek színe is barna egy árnyalatát vette fel. – Írok fel neki antibiotikumot. Az majd leviszi a lázat és a fertőzést is. Maradjon otthon, igyon szívószállal, minél többet. A gyógyszert tíz napig kell szednie, ha nem javul az állapota ennyi időn belül, akkor jöjjenek vissza Mrs. Gregor – lép vissza számítógépéhez, hogy az ígért antibiotikumot felírhassa a nevére. Én pedig nem sokkal később át tudjam venni az erre kijelölt helyen.
- Enni, mit ehet?
- Eleinte szárazat, de pár nap után bármit adhat neki. Borogassa a nyakát langyos vízzel, amíg a láz fennáll – lát el még tanácsokkal. Mindent megjegyzek, egy bólintás kíséretében köszönöm meg neki is a fáradalmát. Darla vállán végigsimítok, hogy ideje felállnia. Ezt követően lépek vissza csak Druehoz. Egy kicsit magához tért, azt ígérte, hogy haza tud jönni a két lábán. Nincs okom arra, hogy ne higgyek neki.
Átölelem a vállát, mikor pedig kilépek az ajtón, Darla kezéért nyúlok. Az utat az antibiotikum kiváltásáért gyorsan járjuk meg, a hazaút sincs messze, de a végén érzem, hogy Drue miként gyengül el újra. Otthonunk rejtekében gyorsan dugom ágyba, adom be neki az első adag gyógyszert. Mire végzek Darla már rég az igazak álmát alussza.
Mindkettőjük homlokára lágy csókot hintek és újra magukra hagyom őket. Fáradt sóhajjal ülök le az ágy szélére. Fejem temetem két kezem közé, egy szívdobbanás erejéig. A pda-mért nyúlok, megírom Shanenek a diagnózist. Nem tudom, hogy ébren van-e még, vagy alszik netán, sejtéseim adódnak, ha az előző üzenetet is látta.
Sóhaj immár nem szakad fel belőlem, a készüléket leteszem magam mellé. Arcom újra két tenyerembe temetem. Néhány szívdobbanás erejéig így maradok, hagyom, hogy az elmúlt órák érzései egyszerűen csak átjárjanak, hogy amikor a végére érjek, egyszerű mozdulattal rázzam le a vállaimról.
Szó szerint is… A gondolatnak nem engedek, mely elmémben fogalmazódik meg.
Mit ér egy anya, ha az, akire a legjobban számíthat, nem lehet mellette?
◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom



A mother's diary Empty
Utolsó poszt
Következő oldal
Vissza az elejére Go down
 
A mother's diary
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Dominium :: Dominium frekvencia :: Karakterek naplói-
Ugrás: