Shiennel asztalai

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Ajkaim préselem, ahogy hallgatom és látom, hogy miként magyaráz nekem a városi nő. Vagy az égi, vagyis onnan fentről a dobozról jövő. Mert nem városi, tudom, hogy erre odafigyelnek. Ajkam harapdálom, hogy ne nevessek rajta, de nem tudom sokáig visszatartani.
Előtte görnyedek ketté és nevetek. Könnyeim is kifolynak, a hasam fogom, ám levegő már nem igazán jut el hozzám. Oldalam már szúr, hiszen ez az egész…
- Igen, igen, láttam - próbálok legyinteni felé, hogy hagyja abba. Két kezem tapasztom az oldalamra, úgy próbálok felegyenesedni, vajmi kevés sikerrel. - Életedben nem ültél még ilyenen, mi? Pedig egy valamire való nő, simán igába tudja hajtani - nyújtom ki, csak nyelvem hegyét, ahogy piszkálolom az önérzetét. Erre kényeseke, na de én is.
A kendőm nem kell neki, így azt visszarejtem az elülső zsebembe, beleetuszkolom, majd elsimítom, hosszasan, hogy még csak púpja se látszódjon!
- Meg kell tanulni, élő állaton, nyeregbe utazni. Ez egy… ez egy… külön sportág… Így hívjátok nem? Nem ilyen holt járműveken közlekedtek, hanem… Ha képes vagy eggyévállni… - ábrándosan sóhajtok fel, miközben eltekintek a feje mellett. Vállaim kissé megereszkednek, tekintetem is egy pillanatra vizenyőssé válik. - Na jó, belátom, nem a boga hátán fogod azt a mennyei érzést átélni, hanem ilyen… lóformákon - bólintok. Bár tény, hogy erre ritkán van lehetőség, de akkor is.
A bogák meg… számomra teljesen hétköznapiak. Nekem nem okoz nagy gondot elkerülni és ne azokon közlekedni. De eszem ágába sincs tudatni vele, hogy amúgy egyet értek, még a végén elmaradna a mókám.
- Uh, de még mennyire - nyalom meg szám és már el is felejtettem, hogy mikor ettem utoljára. Valamikor tegnap este.
Várjunk, most mi is van? Persze, hogy a hasam is most szólal meg. A galádja.
Mondjam el vajon neki, hogy rossz irányba indulunk, amikor átkarolja a vállam. Annyira magabiztosan indul neki, hogy néhány perdai meg is lepődik. Biztos az jár a fejükbe, hogy mikor járhatott itt.
Kérdésére átpillantok vállunk felett.
- Ez már egy kicsit sok… Jobban tetszenek a szálkás manusok - fintorgok egy kicsit, na nem a Brúsznak nevezett alakkal van gondom. A hozzá hasonlóakkal. - Túl sok rajtuk a fogni való, még csak át sem lehet érni, látod, én sem vagyok… - de csak elengedem a témát, nyilván nem a pasizási szokásokról akar hallani.
- Pedig megjegyzem, nem nehéz a halat szálkátlanítani. Tanítsam meg neked? - vigyorgok rá álnokul. Pontosan tudom hogy milyen arcot tudnak vágni, amikor egy élő haj fejét vágja le előttük egy perdai, vagy belezik ki, főleg ha még az ikrái is ott vannak. Imádom nézni azt a borzadályt az arcukon.
- Ó, nem a mi italainktól! Ti lényegében semmit sem bírtok, ami tőlünk származik, kákagyomrotok van. Igen, ez egy létező szó, mielőtt belekötsz, valamelyik olvasmányotokban olvastam! - kötöm az ebet a karóhoz. Noha egyik tanárommal sem sikerült megértetnem, és még csak meg sem találtam, de tudom, hogy náluk olvastam. Máshol nem is tudnék.
A félelmetességen mégis elnevetem magam.
- Nem, nem vagytok - rázom meg a fejem, enyhén, a vigyorom mégsem hervad le arcomról. Én legalább is nem tartok tőlük, szerintem tök viccesek.
Én mégis derekánál ölelem át, és ahogy fordulna megint rossz irányba, tovább vezetem a fordulatba, csak hogy tényleg irányba álljon.
- Ott-ott - mutatok az épület felé. - Akkor kajára, vendégem vagy egy adag kajára - cserébe még nem tudom, mit kérek tőle, talán semmit sem. Ma adakozó hangulatban keltem fel, úgy tűnik.
Áh, dehogy, de most jó kedvet csinált nekem a nőcike.
Viszont ahogy betérek, mosolyom melegebbé válik. Meglehet én is ilyen arcokat vágok, amikor náluk járok és új helyre visznek?
- Gyere, ott egy szabad asztal - indulok meg, továbbra is őt karolva. - Egy kicsit sötét, nem jön be a nappali fény, pedig lehetne akár kertje is, ahova kiülhetnének a perdaiak - rázom meg a fejem. - Nem igazán jönnek be az ennyire zárt terek… bár… - mondom ezt, úgy, hogy amúgy kajakra érdekel az a doboz, amiben ők laknak.
- Helló mindenki, ő itt Raven! - mondom el először perdaiul, majd égi nyelven is. Itt kap néhány tapsot, ám többen még gyanítva méregetik. - Kérünk egy tál pörit! Kettőt! Közben, majd énekeltetek neked - az utolsó mondatot már az ő nyelvén mondom, ahogy leülünk egy asztalhoz.
- És két pohár italt is! - hajolok el előtte, hogy a pultosra figyeljek. Bájos mosolyomra csak grimasszal válaszol, de hát nem mindenki kedvelhet, nem ugyebár?
- Szóóóval, amíg várunk, a bogán kívül milyen volt az utad? Merre jöttetek? - érdeklődöm kedvesen, hiszen ami azt illeti minden érdekel, ami az égiekkel kapcsolatos.

◦ᵒ·○●·°

Szemeim elkerekednek kijelentésére, ajkaim egyre jobban távolodnak egymástól. Hatalmas pislogással szemlélem a műhajat viselő lány vonásait, megpróbálom kitalálni, hogy vajon komolyan beszél, vagy csak ugrat.
Hülyék vagytok? Aki nem komolyan beszél nem mondd ilyeneket.
- Te vagy az én égim! – suttogom elhalóan, leginkább a gyönyörtől. – Várj – állítom meg őt is, meg magam is a gondolatban, fogaim között beszívom a levegőt. – Enyémek a magas szálkás, izmaiktól kidudorodó hasfalú pasik, neked? – úgy érzem, hogy a válasza vízválasztó lehet a kapcsolatunkban. Egyazon pasikra hajtunk majd rá, vetélytársak leszünk, avagy nem? Ugyanis a hegynyi pasi kifejezést nem igazán úgy értem, ahogy ő.
Nehéz kérdés ez két nő kapcsolatában, nem igaz?
- Boga hátán ülsz, az állat mozog helyetted – sorolom eme sportág előnyeit. – Legfeljebb akkor izzadsz le, amikor ha tűz a nap, de azt akkor is ha nem gyalog vagy. És isteni segged lesz tőle. Légyszííí, hadd tanítsalak meg, légyszííííí – toporgok előtte, egyik lábamról a másikra állok, amíg kezeimet kulcsoló formában tartom. Alig tíz perce sem ismerem, de máris tanítanám bogázni? Tuti, hogy neki is megvan a karizma képessége.
- Dehogy akar! – hördülök fel, olyannyira, hogy felsőtestem kissé hátrébb is tolom. – A hoiho növényevő, csak akkor aggresszívek, ha be akarják őket fogni – ingatom a fejemet. Mintha hallottam már valahol égi szájából, hogy a nálunk élő állatok csupa veszélyek.
- És még cukorfalat állataink is vannak, akitől eláll a lélegzeted, akarod majd látni? – tuti, hogy a wipiték leveszik majd a lábáról őt. Mint mindenki mást is, hiszen erre valóak. Tartani már nem tudnék, mert képtelen vagyok akár egy béka életére is vigyázni, nem hogy egy wipitére. Félek a végén még rálépnék abban a káoszban, ami otthonomban uralkodik. Arról nem is beszélve, hogy a városiak sem örülnének, ha bevinnék egy szerintük vadállatot. Annyira félnek minden bacilustól, hogy ők fojtanák bele az első kancsó vízbe, amit meglátnának.
- Oké, szóval jóban leszünk – vigyorgok rá, hallgatva, hogy mi is a pasideálja valójában. – Én szeretem harapdálni a szálkákat, kőkeménységükbe beleakadni – sóhajtom ábrándosan. De rég is volt már hasonlóban részem. Lassan elfogynak a perdai félistenek, de még egyiknél sem jelent meg a bing. Szörnyű egy érzés.
- A nagyfejesetek boncolt halat? – teszem fel a kérdést hitetlenkedve, annyira, hogy még szemöldököm is a magasba reppen. – Nincs erre saját embere? – faggatom tovább, ha valakikről, hát a nagyfejeseikről vajmi keveset tudok. Azzal a kettővel is, akivel találkoztam… hát nem volt épp időm megfigyelni a hétköznapi életeiket. – Azt ajánlom, hogy várjunk az étel után, mert ki fogod okádni. Az égiek nem bírják a nyers hal szagát – rázom meg a fejem, ajkaim is elhúzom, jelezve, mennyire nem ajánlom, hogy rögtön az étkezés után bonyolódjunk bele hasonlókba. De hát elég nagy a város és van itt mit csinálni.
- Kákagyomor – ismétlem meg magam nevetve. – Nem bírjátok a kajáinkat, italainkat. Rosszul vagytok tőle, görcsöltök, hánytok, hasatok megy tőle – nevetem tovább, elmagyarázva, hogy mit is jelent valójában ez a szó. Kákagyomor.
- Ugye!? – kapok az alkalmon, hogy van valaki, aki megért. – Találkoztam egy pasassal, aki előadott valami történetet valami hallányról. Aki képes volt eladni a saját hangját, érted a saját hangját egy pasas miatt, mert fú, de szerette. A hangját! És nem volt képes megérteni, hogy nincs az a… - itt elgondolkozok, hogy mi nincs is? – semmi, amiért eladnám a hangom. Szerinted miért tanultam meg gyorsan a nyelveteket? Bár bevallom, imádom, amikor azt hiszitek, hogy nem értelek titeket és mutogatásba fogtok – vigyorgok, és hangos kacagásba is kezdek, ahogy haladunk előre az étkező irányába.
- Aaahaaaaaa – esik le, hogy mit akart mondani. – Gyakorold még, ez pocsék volt – lapogatom meg a vállát, ahogy oldaláról felkanyarodik a kezem. Hangomban nincs sértés, leginkább csak a mókázásnak a heve.
- Miért mive… - kezdek bele a kérdésbe, ahogy elengedem őt végül a fogadó belsejébe. – Hülye kérdés. Tényleg semmi tüzet nem rakhattok? – számomra ez okoz totális döbenetet, nem pedig a tűz látványa. – Mh, ha ennyire tetszik, el kell jönnöd az egyik ünnepségünkre. A főtéren felállítunk egy nagy nagy máglyát és azt gyújutjuk meg. A lángok méteres magasságba csapnak fel – mutogatok én is hevesen, hangosan nevetve, gesztikulálva. Nem telik bele sok időbe, amíg a fogadóközönség rá nem jön, hogy túl egyformák vagyunk… Néhányan halk ajajt is hallatnak.
- Ha van itt zenész, persze – fordulok felé és bevárom, még ha le is marad. Türelmes vagyok vele, hasonlóan viselkedtem én is, igaz én a falaikat simogattam, tapogattam, éreztem hűvösségüket bőrömön. Megpróbáltam felmászni rájuk, az autómatikusan nyitó ajtók előtt pedig órákat szórakoztam. De annyira tetszenek nekik a gyerták, talán tudok neki szerezni egyet majd.
Mikor végre leülünk, arcomba lógó tincseimet a fülem mögé illesztem, vele ellentétben és kihúzva ülök szembe vele. Kezeimet összekulcsolva fektetem az asztalra, ekként figyelem, amit mondd.
- Elromlik a siklótok? – vágok a szavába, de az sem zavar, ha rögtön folytatja, kibírom én várni a végéig is. Nahát egy szusszal mennyit képes beszélni. Vajon vesz levegőt közben? Hogy?
De figyelem, mert Rodaról beszél, akiről keveset tudok.
- Ugyan már, túldramatizálod a helyzeted, nem vagytok ti túszok, hiszen oda mész Elorakba, ahova akarsz, sőt! Ha belegondolsz, te vagy az első, aki nem csak a kereskedők negyedéig jut el, hanem sokkal tovább… - persze nem ő az első, de ő az első, aki szabadon megteheti. – Na erre mit mondanának a többiek odafent? – mutatok arra, amerre sejtem az űrizéjüket.
S végszóra jön a kaja is, egy-egy karéj kenyérszerűséggel. A bögyös, faros asszonyság meleg mosollyal fogad minket, amikor elém teszi az ételt, hajam borzolja össze. Csak számat húzom össze miatta, elugró tincseimet pedig lesimítom.
- Viccelsz? Mikor itt járok, mindig. Loren főz a világon a legjobban. Olyan kajái vannak, hogy hm…. ha ezt megkóstolod, garantálom, hogy soha semmit nem fogsz tudni jószájízzel enni – mutatok felé egy fakanállal amit kaptunk még az egytál étel mellé. Mely nem sok igazából. A tányér jobb részét vízben főtt burgonya felkockázva gőzölög, mellette pedig sötét színű szafttal megfőzött hús. Illata fűszeres, íze mennyei, állaga omlósabb már nem is lehetne. Ez lehet Shiennel otthonának főétke is akár. – Jó étvágyat – kívánok neki, ám én még nem kezdek hozzá a falatozáshoz. Nem igazán vagyok éhes még.

◦ᵒ·○●·°

Először is itt fontos dolgokat kell tisztáznunk. Az egész kapcsolatunk múlhat ezen, mert lássuk be, egyszerre tud áldás és átok is lenni, ha egyazon fazon után érdeklődünk. Ezeket hamar ki kell deríteni, nehogy még itt a végén ebből legyen gond nekem. Szívemre venném, ha így lenne.
- Huuu - könnyebülök meg, nem is kicsit. - Mert nem esztek sokat? Ők sem tudnak jóval többet enni, nem? - persze nem értek hozzájuk annyira, de akivel találkoztam, azzal a kettővel, azok nem tűntek fú de kövérnek, szálkásnak annál inkább. Ezek szerint nem jön be nekik. - A kérdés már csak az, hogy miként lesznek a férfiúitok hústornyok? - teszem fel a költői kérdést. Attól a kajától csoda, hogy nem fogytak még el teljesen. Ha azon kellene mindig élnem én megpusztulnék. Az egyetlen ok, amiért elvágyok a Városból, hogy furcsa ízű a kajáik.
- Ülep, valag, farpofa, alfar, kuffer, sejhaj, és meg ne kérdezd, hogy honnan tudom. A hülyeség mindig jobban ragadt rám, mint a komoly szavak. A technológiátok szakszavaiba mai napig beletör a nyelvem, de bezzeg a fenék, mell összes nevét ismerem - rázom meg a fejemet, na és ez vajon mit árul el rólam!? Hogy szeretem az életet.
- De akkor jóba leszünk, keresünk neked egy hústorony perdait, hátha lelünk. Cserébe majd kapok tőled egy szálkás manust, rágcsálni való üleppel - azelőtt egyezek bele az ajánlatomba, hogy ő rábólintott volna. Jó, persze az élet nem a pasik körül forog, még csak az kellene, beszélgetni róla, mégis csak lehet, nem igaz?
- Na és ha elromlik a kocsi? Eltűnik, elvész a sivatagba, hegyben, mocsárban!? - sorolom perda veszélyeit, aminek kiteheti a fontos járgányaikat.
- Ez az, isteni, nem istennői - teszek úgy, mintha az előbb is ezt mondtam volna, csak ő értett félre. Persze, hogy nem így van, de ettől még tehetem így, nem? Egy kis magyarázat jár nekem, hogy csak tovább húzzam a témát. Eddig, nem tovább.
- De értettem - emelem fel kezem védekezőleg. - Nem tanítom meg, de egy bogaversenyre el kell jönnöd. Ott csak nézned kell őket és ha szerencséd van az egyik, másik eltapossa a másikat, persze nem halnak meg, de kicsiny kárörömöd lehet benne - vagy nagy, nem igazán értem, de az már világos, hogy mennyire nem bírja ezen lényeket.
- Ezt mondjuk meg tudom érteni - mérem végig a lányt leplezetlenül, fejem enyhén félrehajtva, csak hogy tényleg cipőjének orrától a feje búbjáig megnézhessem magamnak újra.
- Felzabált? - kérdezek vissza, kétkedve szavaiba. - Egy falka? Biztos csak azt érezte rajtad, amit a hoiho is. De nézz szembe a tényekkel, te is cukorfalat vagy - vigyorgok rá szemtelenül. Nincs ebben semmi rossz szándék, csak őszinte heccelés, egy nem is annyira burkolt bók.
Demicsidi micsodát? De a hal megvolt már sütve, akkor…
- Az máááááás. Tudod, amikor a halakat kifogják, akkor a sütés előtt eltávolítják a pikkelyeit - mutogatom neki én is lelkesen. - És a belső szerveit is, azokat nem sütik meg. Úgy, hogy a hasán ejtenek egy vágást, és azon keresztül húzzák ki a beleit, vagy a száján keresztül, kinek hogy tetszik - vonom meg a vállam. - A nyers, döglött, boncolt halnak undorító szaga van, szálkátlanítani meg nagyon keveset lehet - ugrik fintorba az arcom, homlokom ráncolom, orrom melletti barázdáim elmélyülnek, még a szemöldököm is hullámos formát vesz fel.
De hányásról nem beszélek, de arról nem tehetek, hogy már csak a szag szimpla gondolatától összeugrik a gyomrom.
- Miriel? - kérdezek vissza, az ismeretelen szó hallatán. Szemöldököm ráncolom nagyon is, kutatok elmémbe, hogy mi is lehet ez a szó, hallottam-e már valahonnan, de nem, nem rémlik. Talán erről a hallányról van szó, nem tudom. Ezt az információt már Henry nem osztotta meg velem.
Fújására mégis elnevetem magam, ám eszem ágába sincs jobbat mondani. A kesztyűt ezúttal nem veszem fel, lesz még rá elég időm.
Bent pedig szemöldököm újra csak ráncolom, ám ezúttal csak azért, mert szeretném megérteni, hogy mit mondd. Mindent meg akarok, de valahogy ez most nehezemre esik. Az egyszerű dolgaikat megértem, átlátom, de a szerkezeteik működését annyira nem ismerem.
- A raktor nem szereti a tüzet? - ennél egyszerűbben nem tudom feltenni a kérdésem, hangom most őszinte érdeklődésről tesz tanúbizonyságot.
- Meg táncolunk - bólintok helyeslően. - Minden nyár legrövidebb éjszakáján - ezt így tudom neki csak elmondani. Mi nagyjából tudjuk, ám az ő naptárjukhoz nem tudom, hogy tudnám igazítani. - De ha lesz róla információm, szólok a Városba, hogy szóljanak neked, vagy szólok én ott! Addigra megtanulom kezelni azt a kütyöt - mutogatom neki a tenyérnyi méretűt a levegőbe, amin tudnak pötyörészni és üzenni másoknak.
- Velem, mert még eltévedsz és egy fenevad véletlenül felfalna. Nem kapnék engedélyt utána a Városba, meg még a végén kirobbanna még egy háború, hát na. Vigyázni kell a te formás sejhajodra is - rázom meg a fejem nevetve. Hajam tincseit szüntelen tuszkolom fülem mögé, ám lényegében minden mozdulatomra előmerészkedik onnan.
- Mindennel, ami csak eszedbe jut. Hal, hús, bőr, szövet, tojás, zöldség. Inkább magunknak termelünk, de bárki bárkinek odaadja, bármiért cserébe lényegében. Képességet is áruba bocsátunk, de bogyókat, leveleket, állatokat, zöldséggeket, tényleg bármit. Amit itt látsz, bármit el lehet cserélni, bármire. Csak azért jó ha egyensúly van a két tárgy értéke között, de ez is perdaija válogatja. Én sokszor besegítek itt, csak hogy kapjak egy kis halat otthonra - bökök állammal a pult irányába. Nem mindig van köszönet abból, ha a kondér közelébe kerülök, de legalább nem vagyok haszontalan. Ami engem illet én nem szeretem ezt a rendszert, keserű szájízt hagy maga után. Hiszen a legfőbb értékem a képességem, és hát…
Na mindegy.
- Igzi? Mh… Ahogy eddig megismertem az égieket, mindenkinek más az izgi hely. De vannak tavak, folyók, hidak. A város közötti részen lehet csónakázni, az szerintem nagyon hangulatos. A kézművesek műhelyeinél, vagy épp a kikötőbe rontom a napot általában. Ha itt vagyok Elorakba, de jobban szeretem az erdőket járni - vigyorgok rá. Vagy az ő Városukat, mégis ha nem ott vagyok, az ellenállókra próbálok rábukkanni. Nem sok sikerrel, de többször futok beléjük a városainkon túl, mint azt eleinte gondoltam.
Vigyorogva figyelem, hogy miként reagál az ételeinkre. Talán nem is kell messze mennünk, a gyümölcsöhöz, hogy érdekes helyet találjak neki. Vagy egy vízeséshez, vagy csak a rétre, egy domb tetejére, ahonnan belátható az egész város. Vagy a legmagasabb házra felmászatni, ebbe a cipőbe.
- No, azért annyira nem, annál jobb nem is nagyon lehet az életbe - sóhajtom el magam ábrándosan. Rákönyökölök az asztalra, a kenyér bélét szedegetem ki, egyelőre én csak azzal mártogatom a szaftot és eszem lassan és komótosan. Annyira nem vagyok még éhes. Meg úgy általában sem.

◦ᵒ·○●·°

- Ühm, igen a saját népemből el tudom képzelni, nálatok? - teszem fel a költi kérdést, de azért felhorkanok. - Annyira nem. Ahhoz szeretni kellene azt az ehetetlen valamit, amit kaptok. Komolyan sok mindenért nem tudnék panaszkodni a városotokba, minden nagyon szipi-szupi, de a kaja? Inkább becsempészem a saját kis kenyérkémet, szalonnácskámat - nevetem jóízűen. Méghogy annyit enni, lehet el kellene vinnem egy milaf-farmra, hogy találkozzon a tulajjal. Köpcös és úgy néz ki a hasa, mintha egy hordót nyert volna le egyszerre. Azt mondják nincs baja, csak gyerekkorába beleesett a milaf-kondérba és azóta néz így ki.
- Na! De láttam katonákat, inkább szálkásak, mármint igen, van aki húsisabb, de nem néz ki úgy, mint egy hegy. Várj, ugye tudod, hogy néz ki egy hegy? - most is lehet csak félreértjük egymást. Neki lehet, hogy mást lehet a hegynyi pasi, mint én? - De értem, sok fehérje, kevés szénhidrát, azt hittem, hogy nem fogom érteni, amit mondasz, de meglep engem is, hogy igen - tudnám, hogy miként tud ennyi hülyeség rám ragadni, ami annyira nem is fontos, vagy számottevő, bezzeg a különös szavaik, azokból semmire sem emlékszem. Vagyis de, csak hát ahhoz sokat kell még gyakorolnom és kevés a türelmes égi már velem szembe.
Rökönyén mégis jót szórakozok. Hangosan is nevetek vele, vagy rajta.
- Tanítóitok úgy vélték, hogy a legkönnyebben az irodalmaitokból tanulom meg a nyelvet, ha már van némi alapom. Versek, novellák, regények? Azt hiszem az egyik még valami dámát is mondott, bár ebbe nem vagyok biztos - vigyorgok rá, azokba egy szóra több hasonlat is van én pedig élveztem olvasni őket, még mindig élvezem is. Ez az, ami a legjobban hiányzik, hogy olvashassak, írjak, mert a perdaiaknak nincs rá igényük.
Néha tényleg visszamaradottnak hiszem magunkat.
- Megvettél - nevetem kaján vigyorral a képemen. Eszem ágába se lenne visszautasítani ilyen ajánlatot, hát hülye lennék!
- Kizárt, hogy eddig elérjen a kütyüd hatótáva - rázom meg a fejem, mint aki nem hisz ebben. Jaj, tudom ám, hogy mi a neve, izé. Kommunikátor! De kizárt, hogy tudja bárhol használni, az az… Mégis hogy?
- Áh, ezeket személyesen kell átélni, látni, tapasztalni. Az izgalom örömét, amikor tippet teszel, hogy ki fog nyerni, ahogy az ereidbe különös erő kúszik fel, átjárja minden porcikádat, amit nem fogsz máshol érezni, de ott, abban a pillanatban igen - igen, az izgalom öröme, mely semmi máshoz nem hasonlítható. Milyen szép is, milyen kellemes. - De persze, ha nem, nem - emelem fel megadóan a kezemet. Ha nem kívánja, én biza nem fogom erőltetni a témát. Felajánlottam egy remek lehetőséget, amivel elütheti perdai idejét, rajta áll, vagy bukik, hogy bevállalja-e. Az élményt, amit sajnálnék tőle, ha elvennék, elveszne.
- Ne mutasd ki feléjük a félelmed és nem fognak nyalogatni - vonom meg a vállam vigyorogva. Cuki hát, de máshogy. Nem teljesen úgy, ahogy ő. - Úgy értem, az én cukiságommal nem tudnak mit kezdeni, mert én képes vagyok magamról lerántani őket, de én állatok között nőttem fel. Te, aki sose látott még élő állatot, nem tudod, hogy miként kell velük bánni, hogy kell viselkedni a közelükbe - itt már érzem, hogy kezd fogyni a levegőm, de akkor is végigmondom egy szuszra! - emiatt a cukifaktorod csak még nagyobb szintet lép és ellenállhatatlanná válsz számukra - pont ennyi, öblös levegőt kortyolok el gyorsan, még mielőtt a fejem a vörösből lilává változna.
Ahogy előadom, hogy miként is kerül a hal terítékre, látom arcán, hogy neki sem tetszik. Pedig a szagokat nem is érezte, ahogy a döglött halak a kikötőben kosarakba pihennek. Orrfacsaró a hideg is kiráz tőle.
- Ááhááá, na ezt nem mondta már a manus. Csak taglalta, hogy biztos van valami, amiért eladnám a hangom, pfff - berregtetem az ajkaimat, teljes felháborodásomba. Még ilyet! Eladni az egyetlen kincsemet, ami miatt még életben vagyok. Lássuk be, sok helyzettől mentett már meg ez a csodaszép hangfoszlány.
- Vagyis, olyan, mint nálunk a nap - bólintok, igen, rémlik valami, az elmém rejtekében, de nagyon halványan csak. - Mi is? Remaktok? - vakarom meg orrom, ezúttal kissé zavartabban. Ismeretlen szó és meg kell jegyeznem és még most kell jól, nehogy rosszul rögzüljön.
- Várj, valami rémlik. Az egyik… tudós, akivel beszélgettem azt mondta, hogy nincs tűz ott fent - mutatok az ég irányába. - Mármint nem tud égni, akkor hogy tud bumm lenni? - vakarom meg a nyakam, elgondolkodón, kopoltyúm alatt. - Más a levegő ott fenn, valami rémlik, halványan… De bevallom sok mindent nem értettem, mert túlságosan gyorsan és lelkesen magyarázott… - a harmadik visszakérdezésem után meg inkább témát váltott. Majd legközelebb jött valami rajzzal, amivel próbálta elmagyarázni és tényleg meg akartam érteni… Nem az ő hibája, hogy nem jött össze. Rájöttünk, hogy tudásbéli hiányosságaim vannak.
- Mh, akkor feltétlen szólnom kell neked. De csak ha hozol egy harapdálni való fenekű pasast! Meg ha itt vagytok, megtanítalak titeket a táncunkra is, amit a tűz körül járunk! Nagyon muris, de tényleg - nevetem el magam, mert már előre látom, hogy miként is fognak kinézni. Nem mintha nagyon nehéz lenne pár lépést megjegyezni, de a ritmust nehéz elkapni.
Kíváncsi lennék, hogy mit tenne Elorakba, ha egyedül lenne. Én is elkószálnék a Városba ha nem lihegne mindig valaki a nyakamba. Nem bízik a két nép ennyire egymásba, pedig én engedném, de tényleg. Mert akkor viszont is kaphatnám, azonban a társaságának még jobban örülök. Nem mindenkivel tudok ilyen jó hangulatban beszélgetni.
- Értesz valamire, ami hasznunkra van? A legtöbb égi, kereskedő, de ők is csak a kereskedő negyedig jutnak. Ám ha szépen pislogsz rám, akkor meg tudom beszélni a városunk vezetőjével, hogy engedélyezze a gyakoribb látogatásodat, ahogy én is a Városba járkálok - mosolygok rá kedvesen. Szeretném, ha Elorakba a több égi lenne, megismernének minket, szokásainkat. Szerintem anélkül nem létezhet igazi béke, ha nem ismerjük meg egymást. Kölcsönösen.
Kérdésére egy pillanatra árny suhan át tekintetemen, ajkam egy pillanatra vízszintes vonallá változik, de ezen változtatok is. Úgy vigyorgok rá, mintha valami vicces témáról beszélgetnénk.
- Hivatalosan bármely nem városi látogatót jelentenem kellene mind az előjárónknak, mind a városi katonáknak. Hivatalosan - hangsúlyozom ki ezt a szót, mert nem igazán tudom, hogy mit is szeretne, ez most egy csapda. - De persze, mindig ugyanolyan ruhát viseltek, hogy tudná a perdai megkülönböztetni? - teszem szívem helyére a kezem, rökönyödve. Hangom játékos, melynek jelentése attól függ, hogy akarja érteni. Ha arra kíváncsi, hogy valóban megteszem, hogy valóban jelentem, ha bizonyosságot kíván szerezni efelől, akkor hangom nem hagy kivetnivalót azután, hogy a magam részéről mindent megteszek. Ám, ha tényleg kíváncsi a másik oldalra, felfedezhet némi iróniát saját hangomban. csak egy pillanatra.
- Akkor a konyhánk elég titkos? - nevetem el magam, majd átfut az agyamon, hogy milyen titkos helyeink vannak.
- Miiicsooodaaaaa??? - sipítok hangosan, majd újra végigmérem a lányt. Kicsit ki is hajolok az asztal mellől, hogy ülő testét is láthassam. Néhányan felénk fordulnak, de feléjük, csak legyintek, hogy ne foglalkozzanak hangommal, nem rajtuk akadtam ki. - Komolyan? Még sose? - könyökölök az asztalra, tányérom felett áthajolva. - De hogyan? Ott van kint a férjed - suttogom szinte, mintha tartanék attól, hogy valaki meghall minket, pedig égi nyelvet nem beszél itt senkisem.

◦ᵒ·○●·°

Szemöldököm rövid időn belül a homlokom közepére vándorol. Válla fellett nézek a srácra, akivel jött, az izomkolosszusra.  
- Hihetetlen - hangzik tőlem az egyetlen, elismerő szavacska, mert akárhogy mérem végig az ipsét, tuti, hogy nem nézném ki belőle, hogy szereti azt a kaját. Mit nem nézem ki, egyenesen… Hihetetlen. Hihetetlen. Fejem enyhén megrázom, vannak még furcsa égiek, erre rá kell jönnöm. Még, hogy mi perdaiak vagyunk furcsák, na persze!
Tekintetére mégis hátrálok tőle, legalább annyit, hogy fejem húzom hátra.
- Jóóó, hát nincs a homlokodra írva, a legtöbb égi még azt sem tudja, hogy mi az, hogy eső - na persze ez enyhe túlzás, de megesett már az ilyen. Így nem csoda, ha néha szkeptikusan szemlélem, hogy ki mit tud. - Szóval, te az égitestekkel foglalkozol? - kérdezem, mert bizony a planantet szót hallottam már. Plenat. Plamnet. Pla… Áh, hagyjuk, majd megnézem.
De ért a hegyekhez, erre csak hatalmasat bólintok, hogy vettem az adást, túl sokat nem fogok kérdezni tőle. Legalább is nem ebben a tekintetben, majd másba igen.
- Ühüüüm - bólogatok hevesen, ahogy eszembe jut, hogy mi is az a film. - Azokkal az a bajom, már ha a dobozban lévő mozogó emberekről van szó, hogy hallásból megértem, ha szépen beszélik az égi nyelvet, írásból megértem, a filmek azonban… áááááh, kicsit érthetetlenek. Hadarnak, nem arti… Art.. nem beszélnek tisztán - nem szenvedek több idegen szóval, ennyi is elég egy napra, majd megválogatom a szavaim, legfeljebb kicsit darabosabb lesz a beszédem mára. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nehezemre esik most a perdairól átállni az égire, pedig ez sose szokott gondot okozni.
- Mégis, ho… Felejtsd el, majd legközelebb elkapok egy olyan kütyü srácot, rávetem magam és kifaggatom - legyintek végül, mert számomra akkor is érthetetlen, hogy miként tudnak így kommunikálni. Persze egy olyan kütyüm van otthon, kaptam Maxtől. De ő azt mondta, hogy csak akkor tudok vele beszélgetni, ha bizonyos távolságban van tőlem.
- Mert a hangod akár a legédesebb sziréneké? - teszem fel a kérdést, vállam felvonva. Nem értem sokszor én sem a saját állatainkat, ne kérje, hogy megtegyem, vagy választ adjak. Egyszerűen ennek a nőnek van egyfajta pozitív kisugárzása, melytől bárki rögtön megkedveli. Szimpatikussá válik bárki számára. Ezek szerint az állatok számára.
Wow, ezt a hatást neki még képességek nélkül is képes elérni. Döbbenetes!
- Hogyan? - fordulok a lány felé, morgását hallva. Nem igazán értettem, hogy mit is mondott. Miért adnám el a hangom? Ő tudja rá a választ? Mi nem találtuk meg Henryvel aznap, de legalább megtudtam pár érdekes történetet. És, hogy olyanokat tudnak kitalálni, ami nincs is, csak hogy szórakoztassák magukat?
Nagyon furcsák, bárki is bármit mondd. De emiatt imádom őket!
- Reaktor! - ejtem ki helyesen és ennek talán én jobban megörülük, mint neki, mert ajkamra nagyon széles mosoly ül ki és ha nem lenne itt köbeugrálnám a fél fogadót. De nem teszem, inkább csak örülök, vidáman, nevetve.
- Jó, majd ezt is megkérdezem - legyintek én is, vannak dolgok, amiket nem most kellene megtárgyalnunk, na meg a városba, jobban tudják szemléltetni az ő technológiájukkal, mint itt és most erre lehetőségünk lenne.
- Akkor már most felírlak a vendéglistára - bólintok egy hatalmasat. - Vagyis előterjesztem. Nem igazán írunk - rázom meg a fejem fintorogva. Na ez is egy olyan dolog, hogy… miért nem? Miért? Miért, miért és miért?
- Mh, ha tudsz nekem szerezni - szerelni, összetákolni, részletkérdés, hogy miként. - olyan kütyüt, amivel tudom olvasni a régmúlt könyveiteket, akkor elég sok mindent meg tudok itt neked szerezni, cserébe - vágok is bele az üzletbe, egy hatalmas vigyorral az ajkamon. - De innen is el tudjam érni, ne csak a Városból - oh, nincsenek itt kiskapuk. Legalább is, nem olyan nagyok.
Ezt követően evezünk számomra is kissé veszélyes terepre. Megígértem a Városnak, hogy segítek kideríteni, hogy merre vannak az ellenállók, talán azt nem sejtik, hogy ehhez előbb a közelükbe kell férkőznöm. Nem könnyű feladat és nem tudom, hogy a lány tesztel-e. Mégis olyan könnyedén ejti ki a szavait, egy pillanatra figyelem arcát, vonásait, egy jelet, hogy tudjam, hogy mit kíván, mire gondol.
Melyik oldalon foglalt állást.
- Ooooh, rettentő elfoglaltak tudnak lenni - bizonygatom végül, hevesen bólogatva. Bár, hogy az üzletnek jót tesz-e, azt nem igazán tudnám megmondani. A lázadók még nem nagyon merészkedtek Elorak körzetébe, talán Henry volt az első, aki a legközelebb járt hozzá.
Khm.
- Szívesen bevinnélek és lehet meg is teszem, de a legutóbb, amikor megtettem, nagyon nem volt boldog sem egy őrségi tag a városban, sem a Dana. Sőt, azt hiszem, hogy téged kaptalak meg büntetésem gyanánt. Szóval beviszlek titkos helyekre. De lehet, hogy unalmasnak találnád a titkos helyeinket - nem, szentélybe őt már nem viszem el, Henry miatt elég volt egy időre a fejmosás. - Emlékek őrének lakrésze, imádom néha átrendezni, agyrémet kap tőle - köszörülöm meg a torkom, elárulva az egyik legnagyobb titkomat, melyet még senkinek sem mondtam el. De ő is kinek tenné meg? Wow, saját erőmet, most érzékelem, csak épp máson.
- Vagy, bár nem titkos, gyönyörű barlangi tavunk van, kár hogy nem tudsz úszni sokáig víz alatt, mert ott van egy-két gyönyörű, elrejtett járat, amiről senki sem tud. Ha szereted azokat, akik nem mindig élnek a társadalom elvárásainak megfelelően, mh… Van egy-két házikó, ahol… lehet kapni ezt, azt, amit a piacon nem feltétlen - na az elég titkos, bár annyira mégsem. A perdaiak tudnak a létezéséről, foglalkoznak is vele, de különösebben nem zavarja őket. Ilyen például a bogyozó helyem. Amíg nem zavarunk másokat, minket sem zavarnak.
Majd jön a totál döbbenetem.
- Mi, m… m… mi…. - dadogom, ajkaim folyamatosan járnak, nyögő hangokat adok ki, de csak azért, mert képtelen vagyok döbbenetemnek valódi hangot adni. - Ha, ha, ha… mi? - pislogok rá nagyokat és úgy nézhetek ki, mint egy elromlott robot. - Nem fontos? - sivítom, megint hangosabban, mint kellene. Kezeimmel nem győzök legyinteni, hogy ne figyeljenek rám. Fejem folyton rázom, mint aki nem érti, amiről szó van. Néha nagy levegőt veszek, hogy belekezdjek valami beszédbe, olykor még a mutatóujjam is felemelem, ám hang nem jön ki a torkomon. Majd újra belekezdek és újra sikertelenség.
- Hogyan? - bukik ki végül a kérdés belőlem. Az élet egyik legjobb dolga, amit kihagy. Mindennél jobb. Még a kajánál is! Igen, ezt én mondom, aki amúgy kerüli, de ha úgy van, azért, na. Kellemes tud lenni. Oh, de mennyire.
Hogy maradt ki az életéből?
- Miiiiii? - noha ezt a kérdést is élesen teszem fel, viszont itt már elnevetem magamat. - Az egyik nagyemberrel ilyet etettél? Ennyire tetszett neked? - nevetem el magamat újra csak, vidáman, az asztal felé hajolva. A tányérom arrébb tolom, mert még képes vagyok kiönteni. Hogy mi?

◦ᵒ·○●·°

Mintha hallottam volna már arról, amit ő tesz, viszont így, ahogy elmondja ez sokkal érdekesebbnek tűnik - na meg nem utolsó sorban meg is értem. Szemeim felragyognak, úgy tekintek rá, mert egy öt éves kisgyerek, ki az áhított mesét hallhatja nemsokára.
- Valóban? Valóban, nem mondanád - rázom meg a fejem, ostoba kérdésemtől. - Hogyan tudod megmondani? - érdeklődöm lelkesen. Meglehet, hogy másokat az ő világába ez nem foglalkoztat, de amíg földdel teszi… Bármennyire is érdekel az égiek világa ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy mennyire odáig vagyok a saját földemért.
Alig pár évvel ezelőtt még megkérdeztem volna, hogy képes az egyik kütyüje beszélni és elmondani, mint az emlékek őre nálunk, de rájöttem azóta, hogy az ő dolgaik ennél… jóval másabbak.
- Artkik… Artiklul… - még egy jó párszor, ha kell előtte is nekifutok, mert bizony én megtanulom a nehezebb szavakat is, ha addig élek is. - Artikulál - húzom el újra ajkam vidáman, a legalább tizedik próbálkozás után, amikor sikerül.
- Csak veled - bólintok vigyorogva. Nem szegem kedvét, hogy eddig sem nagyon ajánlkozott erre senki, így hát aggódnia sem kellene emiatt. - Kérdés… ha nem ott élnek, hogy jutnak hozzá? Úgy értem, ha a főnökeitek nem engedi, akkor hogy van meg? - hajtom oldalra a fejem. Nem ez az első furcsaság, amit hallok tőlük. Ami azt illeti rengeteg ilyen logikai bukfencbe bukkantam már az elmúlt években, választ erre eddig sose kaptam. Mintha az ilyen kérdéseimet elengednék a fülük mellett, mondván, nem értik a tájszólásom. Ezek után pedig én nem is firtatom.
- Néhány égi szerint, a perdaiak is szirének - bólintok egyet arra, hogy láttam-e már. - Énekelni jól tudunk, már aki, éppen tud. Úszni kiválóan és van a Városban egy katona, aki szentül hiszi, hogy egy szirén csábította el, amikor egy tavi csónakból a vízbe esett és elsüllyedt a nehéz páncélja alatt - bólintok jelentőségteljesen, aprókat, még mindig mosolyt csal az arcomra, a történet, amikor mesélte. Ez most sincs máshogy.
- Semmi közöm hozzá - emelem fel kezeimet, mentegetőzőleg. Ehhez tényleg, ám ismerek olyan perdait, aki ezzel szórakozik, csak a móka kedvéért.
- Szóval, ha hozzánk vezetjük vissza a sziréneket, akkor édesek. A történeteitek szerint a szirének az ádáz hajósokat csábították a tengereitek mélyére. S ahogy olvastam a tengeri népségetek nem volt éppen békés, kedves és aranyos, bár felettébb imponáló - igen, továbbra is túl sok felesleges dolgot tudok. Főleg az egykori földjükről, képet arról mégsem láttam. Vannak, akik szívesen mesélnek róla, de a pusztulásukról nem. Eddig még csak egy égit ismertem, aki ezt megtette.
- Nagyszerű! - mosolygok rá szintúgy, ahogy révbe ért a rövid üzletünk. Ha valamiben ebben jó vagyok. Biztos vagyok benne, hogy tudok olyat majd ajánlani neki, amire szüksége lehet. Csak meg kell neveznie, onnantól kezdve pedig minden már csak idő kérdése. Mert hát persze függ ez attól is, hogy mit kér, mennyire kell mélyre ásnom az eloraki piacon érte - vagy éppen máshol.
A téma azonban… egyre jobban kérdez és valóban nem tudom, hogy milyen céllal. Mást sem szeretnék jobban, mint megbízni benne, ám a kétértelmű válaszaim nem tetszenek neki, hát akkor jöjjön más.
- Áh, nem annyira. Úgy értem, hogy maguktól képtelen lennének erre. Ha egyedül kóricál egy égi Elorakba, túl hamar, túl gyorsan lesz gyanús - és bár a perdai harcosok nem ostobák, ha a perdaiak biztonságáról van szó, nos hát… - De velem bármikor, bárhova, bárki - vigyorgok rá végül. Ha engem látnak égivel, az nem okoz már senkinek sem meglepetést, milyen jó példa erre, hogy most is itt ülünk.
A városiak fenik a fogukat az ellenállókra, háborút akarnak a földünkön én viszont ezt nem kívánom. Én nem szeretném, ha idáig fajulnának a helyzet, mégis egy belülről jövő kíváncsiság vezérel, hogy valóban rájuk találjak.
- Nahát! - nevetem el magam. - Szerintem fogalmuk sincs, hogy a büntetés mennyire nem talált be - vigyorgok rá jókedélyűen, hangosan nevetve. - Szóval nem lehet többé ilyen szerencsések? - utalok arra, hogy a következő büntetés csak rosszabb lehet. Erre azért mérget is tudnék venni. Főleg ha Rhe fülébe jut, hogy milyen jól elszórakozok a égi társaságában. Nem ezt várta ettől a naptól, hisz ez nem olyan nagy büntetés számomra.
- Kapok tőle kaját, cserébe - felelem egyszerűen. - Régi egyezség köztünk - utcagyerekként megengedte, így nem haltam éhen, ő meg már nem haragszik rám, ha néha elpakolok nála egy-két dolgot, amit aztán sokáig keres. Néha azt hiszem, ha nem tenném, megsértődne rám. Vagy nem. Nem tudom, a lényeg, hogy a rendszerünk így működik és eddig komolyabb baja még senkinek sem esett.
Hangosan nevetek azon, ahogy jellemzi kopoltyúnkat és a továbbiakat is. Nagyon tetszik nekem ez a lány, de tényleg.
- Mert a szűk járatokon a testeden kívül más nem fér át, nem hogy pár plusz dolog. De persze a szűkökn kívül is vannak érdekes dolgok a víz alatt - nem említem neki Elorakot körbeölelő vizeket, még a végén az első hal felfalná. Amilyen szerencséje van az állatokkal.
- Ha csak nem zavar a káosz, amiben élek - adom meg az egyetlen kritériumot, amivel nálam aludhat. - Nem vagyok a rend őre, a házikóm meg folyamtosan olyat, mint amit folyamatosan kiraboltak - vonom meg a vállam. Ettől függetlenül mindig mindent tökéletesen megtalálok benne. Pontosan tudom, hogy mit hova dobtam legutóbb, ha nem, akkor könnyedén kutatok fel mindent és nagyobb rumlit képtelen vagyok csinálni.
Figyelem ajkain azt a lágy mosolyt, ami az emlékei csalnak, amikor az édesgyöngyről beszél, többet azonban nem kérdezek, elraktározom magamba ezt az apró, teljesen jelentéktelennek tűnő gesztust. Melyről tudjuk, hogy sose az.
- Ha valódi tréfát akarsz, akkor ajánlom az álomvirágot… Bár… Lehet, hogy az rátok más hatással van, mint ránk - látom be elgondolkodva, bár amit eddig láttam, hasonlóan reagálnak egyes dolgokra, mint mi. - Vagy a dilibogyóimat - vonogatom fel a szemöldököm. - Rendkívül nevetőssé válik mindenki tőle - azt inkább nem jegyzem meg, hogy a másnapja a legnagyobb kínokkal ér fel. Csöppnyi jókedv, egy örökkévalóságnak tűnő fájdalommal karöltve. Ettől függetlenül is mindig megéri.
- Elorakba minden elérhető lábtávolságba, meg amúgy is - bólintok. - A Városba is rendszerint gyalog járok - vonom meg a vállam. Nem csoda, hogy olyan izmosak a piszkafa lábaim, mert szinte mindenhova gyalog járok, imádom a bogákat, az égiek nem kedvelik az élő állatokat. - Lilahajú? - hajtom enyhén félre a fejemet. - Bármikor megtalálhatjuk, nem sok hasonló rohangál a városba - húzom ajkaimat széles vigyorra, pont úgy, mint aki bármilyen csínybe benne van. És nem csínyben is, persze. - Ha megetted, melyikkel szeretnéd kezdeni? - kérdezem, amikor én még csak a szaft tunkolásánál tartok, még mindig.

◦ᵒ·○●·°

Egy pillanatig sem zavar, hogy sokadik alkalommal pattint le. Belátom, hogy sem a hely, sem pedig az idő nem alkalmas egyik érdeklődő kérdésem kifejtésére. Mégis széles mosollyal az ajkamon fogadom ígéretét, hogy majd később.
- Behajtom ám - vigyorgok továbbra is, hiszen ilyen és ehhez hasonló dolgok, valóban érdekelnek. Csak kár, hogy kevesen vannak, akik elég türelmesek is ahhoz, hogy elmondják nekem őket.
De talán majd ő, ha a városukba leszek és ott lesznek a kis kütyüik. Talán, ha nem, úgyis addig járok az ő nyakára is, amíg le nem pattint máshova. Noha, ha jól vettem ki a szavaiból ő nem városi lakos.
Jóízű nevetésére egy pillanatra csak a nyelvem öltöm rá, de már foglalkozok is tovább azzal, hogy megpróbáljam kiejteni eme nehéz szót. Nem könnyű, deeeeee.
Végül csak sikerül. Kérdésem azonban nem tudtam rendesen feltenni, ezt már értem.
Hevesen rázom meg a fejem, jelezve, hogy nem így gondoltam.
- Nem, nem, alapból. Mármint, ha ennyire tiltott filmek, egyáltalán miért nem hagytátok ott őket, ahonnan jöttetek? Miért van az esélye is meg annak, hogy képesek legyetek feltörni? - upsz. Na jó, ezt egy picit jobban tudom, de csak mert a számítástechnikai guru magyarázta ezt el, abban a hiszembe, hogy nem értem meg. Valamennyit sikerült felfognom belőle. Igazából csak az indok érdekel, hogy miért tartották meg őket, ha amúgy meg nem nézhetik.
Ki érti az égieket?
- Mesélnél? - csapok le az elszólalására. A kényszer ott van bennem, hogy erőm használjam, csak arra, hogy elmondja, valóban megtenné-e, vagy most is csak a szája jár, ám nem teszem. - Tudod, amikor nálatok jártam a legelején sok időbe telt, amíg a társadalmatok hiearchiáját megtanultam, az elejétől azonban mindig is tiszta volt, hogy kik a vezetőitek. Róluk viszont senki sem mer mesélni, mintha tartanának tőlük, pedig egyikükkel találkoztam már, nem tűnt ragadozónak. Mesélni mégsem mesélnek róla - adok magyarázatot kérésemnek, mert egyébiránt, valóban érdekel, hogy kik ők. Miért vezetnek. Az ellenállóktól hallom, hogy milyen kegyetlen népségek, mennyire vasmarokkal tartják kordába a népet, van aki azt mondta, hogy rabláncon tartják a városi lakosokat, én ebből azonban soha nem éreztem semmit.
- A mi nyelvünkön quorsák vagytok - bólintok egyet vigyorogva, csak hogy milyen szó az égi. Az égből hulltak alá, mégsem vagyunk egyformák. - Kopoltyú - hajtom félre a fejemet, hajamat pedig hátrasimítom, annyi időre, hogy láthassa. Nem tudom, hogy látott-e már perdait, vagy a kopoltyúját ezelőtt. Én nem titkolom, nem szégyellem, szerintem muris, hogy a víz alatt is tudunk lélegezni. - De, hogy a kérdésedre is válaszoljak. Elorak ezen részén nem. A perdaiak még mindig nem szívesen közösködnek az égiekkel, fájó számukra a háború emléke, ha lehet megtartanák a két lépés távolságot - legyintek is ezen, hogy badarság, noha megértem őket. - A városi kereskedők a piactérig szoktak eljönni, nagyon ritkán van egy-egy aki a Danához jön, na őket néhány katonával elkísérem ide. De persze semmi sem megoldhatatlan - vigyorgok rá sokat sejtetően. A piactér mellett húzódik a kikötő bűzében néhány olyan házikó, lakás, amelyet oly kevesen látogatnak. Jelentéktelen épületek, ahol a nem mindig példaértékű perdaiak húzzák meg magukat. Az ő társaságuk nem oly nyomasztó - na meg sose ártanának nekem. A város azon részébe, bárkit el tudnék rejtegetni, ha, szükség lenne rá. Eddig még nem volt.
- Hadd kérdezzem meg, csak mert szemet szúrt a gondolat. Van a kintiek között hozzád közel álló? - ennél burkoltabban feltenni nem tudom a kérdésem és még így is halkan teszem. Rettegek attól, hogy illetéktelenek hallgatnák meg. Őszinteségében újra csak bízok, mégis tekintetem arcát pásztázza, reakcióit, egy apró jelet, mely elárulhatja igazat szól-e, vagy sem.
- Alkalmat bármikor tudunk kialakítani - mosolygok rá áldázul. Minden csak akarat kérdése, na meg, ha jól viselkedünk, még jutalom is lehet. Kár, hogy ennek az esélye elég kicsiny, tekintve, hogy most épp büntetésünket töltjük.
Más érdekes dolgok. Csak bólintok erre, de elmém már azon kattog, hogy egy égi számára mégis mi lehet érdekes a mi városunkba. Jóval fejletebbek, bár ha ez az étkezde ennyire tetszett neki…
- Végre valaki! - csapok le rá újra csak. - Soha, senki nem érti meg, hogy abban a káoszban igenis meg lehet találni mindent, amire szükséged van és rendezett is - csapok az asztalra a nevetésemtől, mely torkomból szökik ki. Végre valaki, aki nem a lesújtó pillantását fogja rám vetni emiatt.
- Huh? - kérdezek vissza a felkiáltására, mert hát nem igazán értem, hogy mit is mondd.
- Szóval a dilibogyó, csak én hívom így, ez egy színes bogyóka, amiből azt hiszem, hogy az égieknek elég csak egy is - elgondolkozom a mennyiséget illetően, majd legyintek, hogy nem ez a fontos. - Ettől ellazulsz, kisimulnak az idegeid, mindent egyszerűbben látsz. Megörülsz a szélnek, ahogy lengeti a fa leveleit, az esőnek, de még annak is tudsz örülni, hogy a ruhád kiszakad, vagy épp sáros lesz, elesel a nedves talajon, pofával előre, csupa mocsok és retek leszel, abban a pillanatban ez mégsem érdekel. Olyan mámor, öröm és gondtalanság járja át tested, mely még sose. Na de, hogy miért dili? Mert ekkor jönnek a világmegváltó gondolataid és ha elég eszes vagy és lejegyzed, másnap rájössz, hogy egy idióta picsa voltál - bólintok határozottan a nyomatékosítás végett. Az utóhatásáról azonban mesélni sem fogok. Nem, nem, ennyi meglepetés még nekik is jár.
- Az álomvirág az kicsit másabb, ott a perdaija válogatja, hogy ki miként reagál rá. Van, akinek boldog emlékei vannak, van akinek kevésbé. Az inkább… jaj hogy is mondjátok… - tudom, hogy van rá valami szavuk, de most az istenekért sem jut eszembe. - Szóval, beképzelsz dolgokat, amik nincsenek ott. Sokban függ, hogy milyen hangulatban szívod be - vonom meg a vállam. Nyilván ha rosszabb passzban vagy, akkor rosszabb élményt is kapsz, ez tényleg sokmindentől függ. Két perdai hasonlóan nem reagált még rá, talán égi sem.
- Szóval a boga hátán volt időd nézelődni? - vigyorgok rá, amivel felpezsdítheti az itt élőket. Hát, ahhoz amúgy nem kell sok, elég a személye is. - Itt nem, de máshol tudom, hogy hol lehet kapni, kis kerámiaba - mutatom milyen nagyra is gondolok, amiben lehet kapni az italát. - Nem csak a piacon - teszem még azért hozzá, hogy addig azért nem kell lemennünk. Az ételemhez én alig nyúltam hozzá, ha kell itt is hagyom a maradékát. Oh, ismerek olyan perdait, aki alig várja, hogy rávethesse magát a tányéromra, amint felállok.
- Ha egy kis csínyre vágysz, a halászok egy nagyobb rakománya nemrég a főúton halad át… Egyetlen kis apró pöcök tartja egybe a ketrecet, amiben szállítják őket - vonom meg a vállam, pajkos kis mosollyal ajkam szegletébe.

◦ᵒ·○●·°

Szemöldököm enyhén ráncolva hallgatom a szavait. Nem azért, mert nem érteném, amit mondd, minden szavát, ami azt illeti. Csak meg akarom érteni, amit mondd és rettentő mód koncentrálok erre. Emiatt nézhetek néha ki úgy, mint aki citromba harapott.
- Mh, különös vagy érdekes - vonom fel végül mindkét szemöldököm a végén, fejem is oldalra biccentem. - Vagy inkább nem normális - rázom meg végül a fejemet. Valójában ez az ő kultúrájuk, törvényeik, életük. Nekem beleszólásom nincs benne, megértem azt, amit tesznek. Nem fogom megérteni, hogy miért kísértik az embereket, persze, a kultúra része. Ez valahol jogos, csak hát… - Vannak filmjeitek egyébként a régi a bolygótokról? - felvételeket persze láttam, de az más. - Szerinted sokban különbözött a mi világunktól? - ezt a létező összes égitől megkérdezem, csak mert kíváncsi vagyok, hogy ki miként vélekedik nem csak a Perdáról, de a saját maguk életéről, bolygójukról. Pusztítanának inkább, vagy élveznék a kegyet, melyet általa kaptak. Nem akarok hinni Rodának, hogy elpusztítanának mindent, elvennének mindent. Nem lehet, hogy ez legyen a végső céljuk.
- Doriannel, kiejteném a másik nevét is, de az már nem menne, viszont a másiknak meg épp a másik nevét tudom mindig megjegyezni! Ő pedig Jenkins volt - habár a vele való találkozás nem éppen hivatalos csatornákon folyt a véletlenek - na meg Roda - játszott közben. - Az utóbbi elég mókás volt, pont úgy tudott mosolyogni, mint én. Mint aki rejteget valamit. De Dorian is illedelmes volt, csak nem tudtunk sokat beszélgetni - sóhajatom el magam, bánatosan. A magam részéről még szívesen elcsevegtem volna vele, főként, hogy ő is ért a növényekhez. De hát a élet nem kívánságműsor. Így is több mint két évembe került, legalább kettővel találkozni. Szörnyen bújósak. Ám, ahogy a végére ér, jobb szemöldököm ívesen ugrik homlokom közepére. Velük van. És a Városban él. Nem állítom, hogy megkönnyíti a dolgom, viszont nem is kívánok a részletekbe belemerülni és értetlenkedni. Nem kommentálom elszólását - vagy épp nem elszólását.
- Találkoztam néhányukkal, de nem árulták el, hogy merre élnek. Tényleg nem! Ezt még előlünk is rettentő mód titkolják - ez igaz. Azt pedig nem árulom el, hogy néhány helyőrségükről tudok. Mert erről sem ők, sem a Városiak nem tudnak, ám aki a vadont járja, annak feltűnhetnek ilyen apróságok. Bizalmuk az ellenállóknak irányomba nem nagyon van meg. Ezt megértem, tudják, első pillanattól láthatják, hogy a Városhoz (is) tartozom. Nyelvüket nem magamtól, nem tőlük tanultam meg, ruháim sem tőlük kapom - kivéve amikor megígértetem, hogy adjanak. - Bizalmuk irányomba nem feltétlen - magyarázom még meg, mielőtt még túl sokat látna bele. Amíg lehet, nem adnám ki az ellenállókat az égieknek. Amíg nem a saját népem léte forog kockán, addig nem. A háborút elkívánom kerülni, bármi áron. - Milyen a többi kancellár? Szívesen találkoznék mindegyikükkel - vigyorgok végül rá, vidáman, mégis egyfajta ki nem mondott ravaszsággal.  
- Égből alá szállottak - bólintok egyet arra, hogy mit is jelent a szavunk rájuk. - És ami azt illeti, nekünk van rá szavunk. Soeh'takal. Valahogy úgy tudnám neked ezt visszaadni, hogy… Mh, nem is lehet ezt igazán lefordítani. Ez egy gesztus az isteneinktől, egy kegy. Hogy élhetünk a víz alatt, csodaszép világunkba még ott is gond nélkül gyönyörködhetünk - legalább is a legenda így tartja, ha az égieket néznénk, biztos megtalálnák erre a megfelelő tudományos magyarázatát is, ebbe most mégsem megyek bele. Néha jó a mesékben élni.
- Csak egy picit - ráncolom össze játékosan orrom mellett a bőrt, ajkaim szegletében halovány mosoly fészkeli be magát. Úgy válaszol, ahogy én tennék. Válaszol is, meg nem is. Végül csak fejemet rázom meg, egyrészt, hogy jelezzem számára elengedem a témát, nem faggatom, ha nem kívánja. Másrészt, mert pont olyan, mint én és kezdem érteni, miért nehéz velem beszélgetni.
- Pfff - reagálok csak ennyit arra, hogy milyen egyszerű látásmódjuk van. Nekem aztán ne mondja, épp emiatt néznek ferde szemmel rám. Pedig, ha tudnák, hogy mit meg nem teszek értük! Na jó, nem sokat, de azért mégis, na. Jó ez így, ezt lássuk be. Addig vagyok én is, meg mindenki más is biztonságba, amíg így viseltetnek irányomba.
Ahogy rámnéz, miközben a növényeinkről mesélek, csak szélesedik a mosolyom, a vigyorom, és hangom is egyre játékosabbá válik. Tetszik ez a figyelem, nem is kicsit, ezt be kell vallanom. Tetszik, mert pontosan tudom, hogy nem jóban sántikál és imádom, amikor valaki azon az úton jár.
- A mindent beszerzős házakba lehet kapni. Több formában is - vigyorgok rá, egyelőre mégsem árulom el, hogy milyenekben. Legyen csak meglepetés neki, mire oda eljutunk. Mert ezek után elviszem, az már biztos. - Látomásaid, de vigyázz. Nem mindegy, hogy milyen állapotban teszed, mármint ha jó kedvű vagy, akkor vidám dolgokat képzelsz magad köré, de ha egy kicsit is, a tudatalattid magad alatt van, akkor… - itt csak fogaim között szívom be a levegőt, kicsit kiegyenesedem, hátrébb is húzódom. - Nem lesz túl kellemes az élmény és sajnos lehet, hogy egy kicsit függőséget tud okozni, néhány perdainál… - bólogatok aprókat, eltekintek mellette, láthatja, hogy emlékeim közé merültem el. Majd fejem megrázom. - Ezért sem szeretik nagyon használni - vonom meg a vállam. Az égiek? Szerintem annál inkább, legalább is, keresik az ehhez hasonló növényeket is. A városkapuba engem pedig már nem kutatnak át, szóval…
Kérdésre, hogy mit látott, csak hangosan nevetek a válaszon. Jóízűen kacagom ki. Hihetetlen, hogy mennyit bír beszélni és mit ki nem talál. Vesekő, hát ez hatalmas. Nem tudok, nem nevetni rajta, még akkor is, amikor az italról áradozik. Na erről épp lehet.
- Útközbe megejtjük - nevetem továbbra is, csak annyi szünetet hagyok, hogy elmondhassam. Kicsorduló könnyeim letörlöm ujjam hátával, sűrűn pislogva tekintek újra rá.
- Áh, valaki megeszi majd - legyintek. - Kaja nem marad érintetlen, nézz körbe, mennyien néznek loppal, rám, vagy a kajára? - kérdezem, és szerintem kettő embert láthat is. Az egyik egy tagbaszakadt manus, a másik pedig egy cingár, ki görnyedten ül az asztala felett, szemei veszélyesen csillannak meg. A zsákmányt látva. Imádom őket, főleg ha össze szólalkoznak majd a tányér kaja felett.
- Mh, talán dilibogyó a pék vízébe. Holnapra minden kenyér, cipó és miegymás hatására mindenki iszonyat boldog lesz - nevetem el magam, ahogy követem a kijárat felé. - De ha azonnali hatás kell, akkor a csatornarendszerbe is be lehet csempészni - ha pedig ennél is nagyobbat szeretne, csak vállaim vonom meg. - Ellőttem pár hete a nagy csíny kártyámat. A következőnél lehet kivégeznénk - bólogatok komolyan, mintha valóban megtörténhetne.
Ravenen pedig rettentő jól szórakozok, mi több! Ahogy kint felemeli a kezét, csak elnevetem magam. Többen is érdeklődve fordulnak felé, jóleső mosoly kerekednek arcukra, ám rossz szándék nincs bennük. Látom, hogy nem tudják hova tenni az égbe meredő kezeket, de azt kiszűrik, hogy a hangja nem bántó. Felettébb békés egy nép, és néha ettől hánynom kell. Blőe.
- Áh, itt nincsenek olyanok - legyintek- Ők csak őrülnek, ha örül a perdai… meg az égi… - mérem újra végig. Megnyújtott lábakkal követem, még akkor is, ha nem a jó irányba fordul. Elorak kanyargós utcáin úgyis el tudunk arra menni, amerre kívánok. Vagyis a kikötő irányába. Hatalmas mosollyal az arcomon, ha van kérdése válaszolok, olykor hangosan nevetek, jóízűen. Tetszik a lány társasága, meg ahogy néhányan ránk néznek. Akik ismernek, azok szemeibe a rémületet pillantom meg, ahogy leesik nekik, hogy megtalálhattam az égi lelkitársam.
Finoman, nem erőszakosan terelgetem ama irányba, amelyre tartunk, csak hogy ő is úgy érezhesse, hogy maga választja az utat. Útközben be is szerzek neki egy kancsóüvegnyi finom italt, miért a lelkem adom el, sokadjára, de már fel sem veszi senki sem. Később behajtják rajtam.
A kikötőbe érkezve pedig a szélén álló egy-két rozoga, koszosabb ház felé mutatok. Erőteljesen nem tűnik ki a többi házak közül, egyszerűen azon a részen pont olyan perdaiak laknak, akik nem igazán adnak magukra és a környezetükre. A legtöbb halász, ideje sem lenne rá.
- Oda megyünk. A város szélén van, a folyók határolják - mesélem azért neki, mert érzem, hogy eme infóra szüksége lesz a későbbiekre.

◦ᵒ·○●·°

Athard & Rhonan

Napokig szedtem össze a gondolataimat, hogy Athard-al beszéljek. Biztos vagyok a szándékaimban, de nem tudom, hogyan fogadja majd a nagybácsija a hírt. Remélem, nem vág hozzám valami éles fegyvert, -bár ezt is kinézem belőle-, miután az unokahúgáról van most szó. Szeretem Saliet’-et, s nem tántorítana az se el, ha meg kellene küzdenem érte. Persze nem okoznék szívesen sérülést a Barátomnak, főleg, hogy a testvérével még szorosabb az ismeretségem. Inkább csak attól tartok, hogy hideg zuhanyként fogja érni a bejelentésem, -és amilyen morcos hangulataiban volt már részem látni-, nem alaptalan a tartásom a reakciójára.
Kora délelőtt indulok el „Shiennel asztalai”-hoz, mivel úgy értesültem, hogy Ath éppen ott tartózkodik. Gondolom, hogy rám számít a legkevésbé, de ha meglátom, akkor odalépek hozzá.
-Shaz’or fényeskedjen rád, Barátom!- üdvözlöm, mikor közelebb érek, és ha nem zavartam meg valamiben, amit éppen tesz.
-Beszélnünk kellene, ha van kis időd. Ráérnél pár percre?- kezdem felvezetni jövetelem célját, de még nem tudom, miként folytassam, - hogy ne szedje le a fejem-, mielőtt végigmondanám, amiért felkerestem. Türelmesen várakozom, míg figyelme rám irányul, addig nem kezdek bele a mondataimba. Talán, nem kelt ma fel bal lábbal… Remélem….

Athard & Rhonan

Mielőtt ide indultam, hogy Ath-ot megkeressem, vagy százszor átgondoltam a mondataimat, miképp fogom „tálalni” a tényeket Saliet’ –el kapcsolatosan. Na, meg persze azzal, hogy hamarosan összekötjük az életünket. A helyiségbe lépve azonnal a barátomat keresem a szememmel, akit meg is találok szőrmékkel a kezében, majd cserélni pár tasak fűszerre. Annyira koncentrálok, hogy ez az arcomra ki is ütközik. Csak akkor torpanok meg, mikor odalépek hozzá és kérdőn néz rám. Talán tényleg jobb, ha odakint beszélgetünk, mert a mondandóm jellege, inkább magánügynek számít, mint köznyelvre hirdetve.
Az üdvözlésemre, hasonlóképp válaszol, bár látom rajta, hogy meglepte a jelenlétem. Igazából, várhattam volna pár órát, -mikor kiér az ösvényre-, de most már így alakult…
-Odakint, talán jobb lenne…- körbenézve igazat adok neki, hogy nem kellene pont itt előadnom a jövetelem célját, nem mintha szégyenkezésre lenne okom, vagy hasonló. Ha kicsit odébb mennénk a kijárat felé-vagy, az épület elé- akkor folytatom csak a beszédemet. Elindulok, remélve, hogy utánam jön, s kint belekezdhetek, amiért felkerestem.
-Saliet’-ről és rólam lenne szó… –veszek egy nagy levegőt, és egyből a közepébe vágok. Lehetne jóval több körmondatokba szednem a felvezetést, de egyikünk se rajong a szóterelésért.
-Hamarosan összeköltözünk. – Ööö…. Ezt így kerek-perec kimondva elég nyersen hangzik, de így talán érteni fogja, hogy mit is akarok vele közölni. Hazudnék, ha nem lennék izgatott a válasza miatt, de a szándékaim tisztességesek az unokahúgával, és nem tántoríthat el a közös döntésünktől. Igaz, hogy nem akarnék haragban lenni emiatt Athard-al, de tudnia kell, hogy hamarosan egy családként fogunk élni.
-Ezért kerestelek fel most, hogy erről beszéljünk. - állok vele szemben egyenes testtartással, és rezzenéstelen arccal. Remélem, hogy nem bukik ki nagyon, bár azért érthető lenne, hogy kész tények elé állítva vagyok most itt előtte.

Athard & Rhonan

Volt egy olyan érzésem, hogy Athard nem fog repesni az örömtől, ha meghallja Saliet’-el való kapcsolatunk. Ahogy kifelé tartunk a házból az udvar felé, már látom, hogy arcának vonásai megkeményednek. Utána meg egyenesen rám förmedve kap felém és a szeme fehérje már-már vörösbe hajlik.
-Nem rég… pár nap alig telt el… a döntésünk óta. - a heves mozdulatára nem reagálok, mert valahol megértem. Tisztában vagyok azzal, hogy a féltés és aggódás „beszél„ most belőle, de amúgy se bántanám. Legalábbis szándékosan nem. Még így se, hogy megragadja az ingem, és egyértelmű jelét adta, hogy kibukott a közlésem hallatán.
- Rhiard holnap tér haza…. Akkor mondjuk el neki, Saliet’el. –hangom nyugodt, bár belül nem az vagyok. Nem azért, mert nem vagyok biztos a dolgomban, -hanem-, mert egyre fagyosabb körülöttünk a levegő. Az öklei összeszorulnak, mikor rám néz, és kétségem sincs afelől, hogy hamarosan mozdulni fog felém, hogy a mérgét levezesse rajtam. Egyhelyben állok továbbra is, és egyetlen mozdulatot sem teszek.
-Neked mondom el először. Szeretem Saliet’-et, s asszonyom lesz.- lehet, hogy ez a mondatom már nem jut el teljesen a tudatáig, mert nem kell sok, hogy lendüljön az ökle….