Saskia Jenkins

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Életem mérföldkövei a lényem részévé váltak, mozaikkockákként foglalták el helyüket, kitöltötték az üres teret. Megváltoztattak, néha akaratom ellenére, olykor egyik pillanatról a másikra forgatták fel az életemet, de volt, hogy a változás lassan ment végbe. Azonban egy valamiben megegyeztek; kivétel nélkül mind fájdalmas volt. Apa nevelt minket, egyedül anya és feleség nélkül, s noha voltak felvigyázóink, ők soha nem maradtak sokáig. Ma már tudom, hogy azért, nehogy kötődjünk hozzájuk érzelmileg. Kislányként még boldog voltam, gondtalan, féktelen jókedvvel megáldva, a fantáziám határtalan volt és ki is használtam. Apa kis hercegnőjeként élve mindenem meg volt, a neveltetésem pedig megakadályozta, hogy olyasmit lássak, amit egy kancellár gyerekének nem kellene. Később azonban ez megváltozott, túl sok mindent láttam ahhoz, hogy ne akarjak kancellár gyermeke lenni… Tizennégy évesen már tisztában voltam azzal mi vár rám. Sybella férjhez ment és én boldognak láttam, de ez is hazugság volt. Ő egyszerűen nem volt elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon apánk akaratával, én pedig még mindig hittem, hogy nekem nem is kell. Hittem, mert apa meghagyott abban a hitben, hogy szabadon választhatok és szabadon szerethetek, de ezzel csupán az ebben a korban menetrend szerint jelentkező lázadásom vitorlájából fogta ki a viharos szelet.

Korán megtaláltam azt ami felnőttként is érdekelt, ami csodálattal töltött el, és kitartásom nem volt hiábavaló, bár azt nem tudtam, hogy fogok-e valaha is látni természetben élő növényeket, virágokat, melyek sokszínűségében órákig tudtam gyönyörködni a Dominium üvegházában. Bármi is történt velem ami miatt szomorú lettem, oda menekültem…A virágok soha nem bántottak, létükkel megszépítették a napomat, s bár nem szóltak hangos szóval, én éreztem, hogy beszélnek hozzám. Az illatukkal, selymes érintésükkel, pompázatos színeikkel. Meghálálták a gondoskodást és örömömet leltem abban is, ha csupán nézhettem őket. A virágok jófejebbek mint a való élet….
A való élet magával ragadt és elsodort, legyűrt, és a földbe döngölt válogatás nélkül. Olykor csak megsebezve kellett továbblépnem, de volt, hogy összetörten kellett felállnom onnan ahova a sors taszított. Olykor egy lépés volt, legtöbbször zuhanás a mélybe, de Callum mindig ott volt mellettem. Az egyetlen támasz, az egyetlen akiben feltétel nélkül bízom, aki ebben a mocskos világban is képes elhúzni a felhőket a szikrázó nap elől, és akinek egyetlen érintése is visszaadja a hitem…

Azt mondják az ember folyton változik, formálódik és ez igaz is. A vele való történések változtatják meg. Nem biztos, hogy komolyabbá érik vagy bölcsebbé, de az életről alkotott véleményét mindenképpen megváltoztatják a mérföldkőként nevezett állomások…lehull a lepel, tisztábban lát…és megismeri a családtagjait is. Boldog voltam, szerettem a nővéremet és szerettem apámat is és hittem, hogy viszont szeretnek. Nem voltak kétségeim. Minden erőmet és időmet a tanulásnak szenteltem és nem győztem kivárni, hogy munkába állhassak, hogy felfedjem a növények titkait, hogy általuk jobbá tegyem a világunkat. Akkor még nem tudtam, hogy lesz majd egy hold, ahol új életet kezdhetünk, de bíztam benne. Elképzeltem azokból a filmekből, melyeket Sybella segítségével megnéztem és csodálatosnak gondoltam. De nem csak az új világot képzeltem el, hanem a szerelmet is, mely olyan vágyakat keltett bennem, melyeket a mi világunk gyengeségnek állít be, felesleges és haszontalan érzelemnek, én mégis reméltem, hogy egyszer majd rám talál. Erről a szintről gyomorszájon vágás lezuhanni a semmibe. Tizenhét évesen ez történt velem. Megjelent az életemben Callum, mégsem ő volt az, aki romba döntötte az addig cukormázasnak hitt világomat. Az elkényeztetett, de szófogadó és naiv lányból hirtelen felnőtt lett. A padlóról kellett felállnom összetörve egyetlen perc alatt. Mindaz amiben hittem, hamisnak bizonyult és rá kellett jönnöm, hogy senkiben sem bízhatok, mert az később fájni fog. Callum, mint később oly sok másra, erre is rácáfolt.
Tisztában voltam a Kancellária törvényeivel, hiszen az apám is a törvényalkotók közé tartozott, de sosem vettem komolyan egyiket sem. Míg az ember gyermek, nem törődik ilyesmivel, és nem veszi észre, milyen gyorsan telik az idő. Hajlamos félresöpörni a neki nem tetsző dolgokat és másképp tervezni. Egy álomvilágban ringattam magam, és a titkon nézett romantikus filmekből tápláltam a vágyaimat, közben láttam amit apám tesz azért, hogy felépítse a maga kis birodalmát, de nem vettem észre, hogy ebben nekem is szerepet szán. Pontosan tudtam hogy működnek a dolgok a kancellárián belül, de nem foglalkoztam a politikával, nem érdekelt az intrika, nem akartam részt venni annak a mocskos világnak a működésében, aminek a közepébe születtem…de ettől még körülvett, ha akartam ha nem, és észrevétlenül tanultam belőle.
Azon az estén, mikor betöltöttem a tizenhetedik évemet, apám különösen viselkedett, mintha fel lenne dobva, jó kedvű volt és vidám. Nem kellett volna meglepőnek lennie, hiszen a születésnapom volt, mégis volt egy olyan érzésem, hogy készül valamire, amire nem számítok. Néhány baráti házaspár a gyerekeikkel, kancellártársak voltak a vendégeink. Nem volt nagy ünnepség és nem is tartott sokáig, de nekem fordulópont volt az életemben, noha az ajándékok kinyitásakor még egészen másra gondoltam, mint ami történt. Egész idő alatt olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne, de elhessegettem, hiszen…mindenki rám volt kíváncsi…
„Apám dolgozószobájának levegője hirtelen válik hűvössé, mintha megfagyott volna a világ és ahogy beszívom, karcolja a torkomat. A fejem zsibong attól amit  mondott, hiába próbálom szétválogatni a szavait, azok mindig ugyanazt jelentik. Oldalra fordulok, hogy az arcát lássam, a különös mosolyt, ami egész este ott bujkált a szája sarkában, de most kiteljesedik…őt nézem, hogy ne kelljen Callum Jenkinst látnom. Ne kelljen szembesülnöm azzal az önelégült képével, a gúnyos mosollyal, a ravasz és számító tekintetével mely egyetlen pillanat alatt képes volt tönkretenni az amúgy remek összképet. Még csak nem is sejtettem miért hívatott apa az ünnepség végével a szobájába, nem sejtettem miért jött velünk Jenkins kancellár…nem akartam sejteni, még a gondolat is elborzasztott ismerve a Dominium törvényeit. Azt hittem mindenek felett állok, mert az apám ezt akarta elhitetni velem…mindeddig a percig. S most, kénytelen vagyok ránézni, a hangja magára vonzza a tekintetem. A hang amiben nincs semmi kedvesség, udvariasság is pusztán a tisztesség kedvéért, a lánykérés pedig a tisztességtelenségért. Mert ez már el volt rendezve…talán már azelőtt, hogy kancellárrá választották volna. A Dominium világában semmi sem történik véletlenül, minden hideg és precíz számítás eredménye és semmi sincs ingyen. Én sem leszek az. Fizetni kell értem…vagy én leszek a fizetség oly sok mindenért, amit apám el akar érni. Mindez egyetlen röpke pillanat alatt játszódik le bennem, az árulás annyira feldühít, hogy a tenyerem Callum Jenkins arcán csattan…aztán mélységes csend borul ránk. Levegőt sem merek venni, a ravasz és számító tekintet, a hűvösen kék szemek mélyén láng lobban. S ahogy lassan közeledik felém, szinte felemészt. Hozzám sem ér, mégis a falig üldöz és odaszorít, pusztán lényének erejével. *-Nem, soha nem leszek az öné! *Hallom a saját hangomat, mintha én magam lennék a hallgatóság, a közönség egy éppen kirobbanni készülő dráma csúcspontján. Hiába próbálok apámtól segítséget kérni, képtelen vagyok nem Jenkins kancellár szemeibe nézni. S az a nyers erő ami belőle árad, a tekintete fogva tart és hiába akarom gyűlölni, nem tudom. A fal hűvöse enyhít tenyerem forróságán, aminek nekitámaszkodom, kapaszkodom mintha egy magas szikla csipkézett párkányán függnék, s életem egyetlen apró kavicson múlna…a többi pedig Jenkins kancellár tőlem távolodó lépteivel pereg le mellettem….”

Az az egyetlen, múltban lecseppenő pillanat volt a vesztem. Akkor még nem tudtam, nem fogtam fel, hogy azelőtt veszítettem el a játszmát Callum ellen, hogy elkezdtük volna. Csak az vígasztal, hogy mindketten játszmát vesztettünk a másik ellen. Az a pofon, amit talán elhamarkodottan adtam s mégsem bánom soha, nem csak őt térítette észre, hanem engem is. Az egyetlen kívülálló fél az apám volt, aki kiárusított, hogy Callumot maga mellé állítsa, de elszámította magát. Callumnak saját céljai voltak és vannak, határozott, megfontolt, ravasz és intelligens. Sokkal inkább mint apám…de míg ő lelketlen, Callum csak annak látszik. A gyöngéd és gondoskodó oldalát csak én ismerem, csak az enyém és csak nekem nyitja meg titkai kapuját. Nem tudom mikor szerettem belé, az érzés észrevétlenül sompolygott be a szívembe és vert tanyát örökre. Ő testesíti meg számomra azt amire mindig is vágytam, a másik felem.
Mondanám, hogy apa halála megrázott, de eltávolodtunk egymástól az árulása után. Veszteség volt ez is, nem akarom tagadni, de a hiánya nem fáj…és csak azokra a percekre emlékezem, melyekkel kislány koromban boldoggá tett. Arra nem gondolok, hogy az utóbbi időben hányszor vonult el Callummal az életeket eldöntő dolgozószobájába és, hogy mindannyiszor komor arccal búcsúzott el tőlem mielőtt magára hagytuk. A halála másnapján Callum szemeibe néztem, nem szólt ő sem, én sem egyetlen szót sem…de tudtam, hogy köze van hozzá. Azok a csodás szemek mindig elárulták. Már abban is kételkedem, hogy Helen méltósággal és természetes módon távozott, de nem kutatok utána. Sosem kedveltem és ez kölcsönös volt, valahányszor találkoztunk mindig sikerült a lelkembe szúrnia, de azt legalább kiválóan csinálta. Tanítani lehetett volna a kedvesség álarca mögé bújtatott savazást, amivel az ember lelkébe mart, miközben mosolygott és a hangszíne leheletnyit sem változott. Ez számomra egyfajta páncél amit magamra öltök, ha elkísérem Callumot egy-egy kancellári vacsorára.

„Életem kegyetlen fordulói mindig a pillanat műve alatt csapnak le rám. Nincs előjel, nincs figyelmeztetés, sem baljós érzés. Csak jön és megy, nyomában könnyek és fájdalom marad. Egy apró élet, mely boldog napokat, heteket hozott nekünk…a sorstól nem érdemelte azt, hogy a világunkra szülessen. A veszteség vérző seb a szívemen, mely sosem gyógyul be, a fájdalom sosem múlik el, csupán kettőnk szerelme teheti elviselhetővé. Most is úgy tesz mintha engem kellene vigasztalni, támogatni, pedig ő is ugyanúgy szenved mint én, az ő fájdalma sem kisebb. Kezem az arcára simítom, oda hol egykor tenyerem piros nyoma égett…mint mindig mikor tanácstalan, kétségek gyötrik, vagy egyszerűen csak rossz kedve van. Emlékezünk…arra a kapocsra ami egykor összekötött minket és ez erőt ad. Nekem és neki is. Megtanultam tőle hogyan kell mosolyogni akkor is, ha a lelkemben vihar tombol, ha legszívesebben összetörnék valamit. Megtanultam hogyan legyek erős amikor elhagynám magam, de mellette bármikor lehetek gyenge és esendő, mert nem árul el soha. Félek. Egy újabb veszteségtől és félek, hogy elválasztanak tőle és félek attól, hogy Callum belebukik abba, hogy engem megvédjen. De ma még gyászolunk, ma még szenvedünk, ajkam az ajkára zárul, holnap új életet kezdünk. „

Csak egy nappal előzte meg Sybella halálhíre, hogy ágynak estem. Két nappal előtte nálam járt. Sosem értettem a csapongásait, volt, hogy hetekig nem hallottam róla hiába kerestem, mindig kimentette magát, aztán egyszer csak betoppant. Most is így volt. Mióta a sors újra reményt adott, hogy életet adhatok egy babának, Sybella kámforrá vált számomra, aztán megjelent minden előzmény nélkül, de nem maradt sokáig és másnap meghalt. Nem tudom, hogy érezte-e, hogy mi fog történni vele és azért jött el, mert utoljára látni akart, vagy más oka volt. Már nem lényeges, már nem gondolkodom ezen…már semmin nem gondolkodom. Az élet kegyetlen és ismét padlóra küldött, de tudom, hogy ezúttal nem leszek képes felállni, még Callum segítségével sem. Látom rajta az aggódást, a szemeiben a kétségbeesést, a tehetetlenség miatt érzett dühét és érzem a végtelen szerelmét amivel átölel. Tudom, hogy nagyon beteg vagyok, és tudom, hogy nem fogok felépülni. A halál megváltás lenne számomra, de Callum tovább szenved majd. Csak szeretném, ha boldog lenne…nélkülem. De már nem mondhatom el neki, már nem tudok beszélni sem, és erőm utolsó morzsáit is arra használom, hogy megérintsem az arcát, ott ahol mindig is tettem. Utolsó csepp erőmmel is szeretném elmondani neki mennyire szeretem, de el kell majd engednie…a gondolatot elsöpri a sötétség…és belezuhanok a jótékony semmibe.