A szemeim elé beúszó mondatokat olvasva, lassan fordítom a képemet az öcsém felé. Hirtelen nem tudom, annak értsem-e, ami a legnyilvánvalóbbnak tűnik vagy egész máshová pakoljam a megnyilatkozását, az azonban kétséget kizáróan biztos; nem veszem jó néven. Még tőle sem. Ha életének lassan majd huszonhét éve alatt nem szokta meg, nem fogok bájologni vagy ellentmondani annak, amelyet őszintén gondolok és vallok, akkor nem egy harmadik – számomra szinte teljesen idegen, mert néhány találkozást leszámítva nem nevezném ezt közelebbi ismeretségnek – személy előtti korholás fogja a várt eredményt meghozni. Arról nem beszélve, eszemben sincs egy frissen amputáltnak – de egy régi motorosnak sem – azt mondani, bármikor szívesen levágom a karját újra. - Tettem a dolgomat. - Pont. Nincs ezen mit tovább cifrázni, ennyi történt. A tényszerű közlés végére visszafordítom a képemet Gardel felé, ha esetleg várt volna egyebet, nos… ezzel tudok szolgálni. A köszönetnyilvánításra továbbra sem tartok igényt, ahogy szívességekre sem, ezen pedig semmi az ég világon nem fog változtatni. Amíg közöttük tovább folyik a társalgás, addig az ágyban fekvő virtuális kartonjába lépek be a pdan, végigfutva elsősorban Serena jegyzeteit és utasításait az ellátásra vonatkozóan, másodsorban minden egyebet, amit még tartalmaz. A társalgásba visszacsatlakozva kérdezek, Simon válaszát olvasva pedig értelemszerűen megint felé fordítom a szempáromat. - Mondanám, hogy szerencsére, de ahhoz ennek valószínűleg vajmi kevés köze van. Mindenesetre örülök. - Nyilván nem annak, ami a holdon történt, hanem a pozitívnak elkönyvelhető tényeknek; él, nem tartóztatták- és/vagy fokozták le. Gardelre visszatérve, ahogy jelzi, nincs ellenére, megnézzem a vállát, első körben leteszem a pda-t, fertőtlenítem a kezeimet és a falra szerelt tárolóból kesztyűket veszek ki és fel. A rengeteg kérdése azonban részben váratlanul ér, mert feltámad bennem a gyanú, még nem tájékoztatták egyáltalán, amióta magához tért. - Szívesen válaszolok mindezekre, de előbb engedélyeznie kell, hogy a hadnagy jelenlétében tegyem. ...vagy távozásra kell felkérjem. - Akár körülményesnek ítéli, akár nem, ez a szabály rám minden körülmények között vonatkozik; nem családtag jelenlétében akármit nem mondhatok el az adott páciens egészségéről. - Bocs, tudod, hogy nem ellened van. - Emelem közben a képemet az öcsémre, de nem nagyon hiszem, újat hallana ezzel. Legyen bármi, ami kettőjük között van, jelen állás szerint, hivatalosan semmiféle olyan jellegű kapcsolat nincs, ami alapján kérdés nélkül megtehetném, hogy magyarázni kezdjek. Közben eltávolítom Gardel válláról a kötést, gondos és óvatos mozdulatokkal. Szakmai szemmel nézve tökéletes, persze, Serena védjegye, első ránézésre, főleg egy laikus számára semmiképpen nem mondható meg, hogy a kar implantátum és nem a sajátja a csatlakozási területen. Az a kevés pír és duzzanat, ami a még viszonylag friss operáció után maradt, viszonylag gyorsan el fog tűnni teljesen. Amennyiben megadja a nő az engedélyt – szóban is elégséges –, akkor természetesen további akadékoskodás nélkül hajlandó vagyok felelni mindarra, amire kíváncsi. - A következő lépés a holnapra előjegyzett hiszterektómia, Dr Thomas kilencre írta ki a kartonja szerint. Erről az eljárásról tájékoztatták? - Nem az én szakterületem és hosszú évekkel ezelőtt, érintőlegesen tanultam róla, ezért azt nem vállalnám, hogy részletekbe menően bármit magyarázzak, de azt megtehetem, hogy jelzem a kollégának, szakítson időt arra, hogy átvegye vele az összes kérdést, amire választ szeretne az ágyban fekvő. - Azután attól függ, hogy reagál a szervezete – az elmúlt időszakban és a holnapi operációval együtt, orvosi értelemben, nagy sokknak volt kitéve –, ha láztalan marad és nem lép fel komplikáció, a rá következő nap már kiengedik, hogy a saját ágyában lábadozzon. - Az, hogy nem tartják itt, még koránt sem jelenti, két nap múlva már ereje teljében lesz megint. Nagyon nem lesz. - Amennyiben továbbra is minden rendben lesz, nem lép fel hirtelen fájdalom, láz, vérzés, bármi szokatlan, a jövő hét végére kiírom az első rehabilitációs időpontra, akkor megvizsgálom, ellenőrzöm a szövet regeneráció hol tart és megtervezzük hány alkalommal és mikor fogunk még találkozni. - Mivel varázsgömböm nincs, ennél pontosabb jóslásokra egész egyszerűen nem vagyok hajlandó. Minden szervezet más, másképpen reagál ekkora mértékű megterhelésre és másmilyen ütemben is gyógyul, ami maximum csak segíthető, de előre nem programozható kény és kedv szerint. - ...de legjobb esetben is hetek, mire teljesen elsajátítja a használatát. - Mármint baleset nélkül vagy természetessé váljon. Bármennyire is tökéletes munka, az a kar ott idegen rész, amivel meg kell tanulja, miként bánhat, szoknia szükséges, ez pedig időbe telik.
Némán hallgatom, amíg Simon végigmondja, amit gondol arról, amit az imént mondtam neki. Nem akasztom meg, türelmes vagyok irányába – bár elég sok emberrel. A késztetés hirtelen ér, mégsem adok neki teret annak, hogy felhorkanjak. Rezzenéstelen arccal szemlélem, még egy pár pillanatig. Arcát és elgyötört vonásait szemlélem. Nem illik hozzá, nagyon is nem, hogy így ostorozza magát. - Épp ezt mondtam. Egy olyan rendszerben képeztek ki még minket, ahol élhető bolygó közelébe sem voltunk, ahol a sereg nem töltött be egyéb szerepet, minthogy fenntartsa a rendet, egy amúgy is merev rendszerben. Ahol szinte senki sem mer felszólalni, aki megteszi, azt pedig rövid időn belül elhallgattatják. Nem arra készítettek fel minket sose igazán, hogy hasonló helyekre menjünk, mint a Perda, vagy az Aquillion. Legalább is nem ilyen mértékben. A flottának mindig megvolt a maga külön útja – teszem hozzá. ott többször jártunk élhetetlen, mégis veszélyes holdon, bolygón, ahol sose tudhattuk igazán, hogy mivel fogunk találkozni. - Egy katona sem igazán készült fel erre, fel sem tudtak minket készíteni, mert a kiképzőinknek sem volt viszonyítási alapja. Tették, amit tudtak, amit ismertek. Három éve sok minden változott, a kiképzés azonban nem – igaza van, nem kellene ilyen embereknek helyet foglalnia a seregbe. S csak remélni tudom, hogy ez most egy jó tanulópénz volt számunkra. Most mégis én vagyok az, aki azt mondja, hogy nem lehet mindent feketén, vagy épp fehéren szemlélni. Az elveszített emberélet, főleg ha társunk veszett oda, sose lesz könnyebb. Annak terhe mindig nyomni fogja azok vállát, akik a hadműveletet vezették. Talán nem is tudja, hogy mennyire megértem, hogy mennyire tudom, hogy épp milyen kérdéseket feszeget és milyen veszélyes terepre téved azon a bizonyos szakadék peremén. Csak egy aprót biccentek arra, hogy beszélnie kell az Admirálissal. Noha nem igazán tudom, hogy épp miként fűződik eme beszélgetéshez, de talán nem is kell igazán tudnom. Gregorral való beszélgetésünk hamar kifut, egyszerűen értjük meg egymást, ellenérzés nagyon nincs is egymás iránt. Egykor volt időnk megszokni ezt a másiktól, még ha közelebbi viszony sose alakult ki igazán. Valójában senkivel sem az Imperiumon, de nem is kívántam ezt elérni senkivel sem, sose. Simon megjegyzésére mégis értetlenül, szemöldökeim ráncolva fordulok felé. Többet mégsem mondok, noha a zászlós még egy megjegyzést megenged magának. Én csak bólintok felé, ezzel a magam részéről lezárva a témát, a mellettem ülő viselkedését pedig teljesen nem értem. De betudom fáradtságának. A szúrós tekintet viszont már nem tudom nem észrevenni és nem értelmezni. - Gond van? – kérdezem meg, leheletnyi hűvöséggel hangomba, melyet ők most amúgy sem hallanak ki. Fogaim csikordulnak egymáshoz, mikor meghallom, hogy Kaminsky nem fog már tudni beszélni, de ezúttal csendben maradok, véleményem nem fejtem ki. Talán egyikőjük sem díjazná annyira. Terson kancellár reakciójához mégsem tudok mit hozzászólni. Dühe még érthető is. Amit csak hallottam abból, ami történt, már az is jogossá teszi az érzéseinek ilyen mélységét. Ezek után az az igazi csoda, hogy még mindannyian élünk. Ezek után, valahogy kellemesebbnek élem meg a témát, ami a karom és az egészségügyi állapotom hordoz magával. - Engedélyezem – bólintok nemes egyszerűséggel. Ha nem ő lenne itt, hanem valaki más, akkor is ezt tenném. Nem igazán tartok titkokat állapotomat illetően, az aki itt van, vélhetőleg azért, mert azokat érdekel hogylétem. Fejem félrefordítom, amíg a kötést eltávolítja vállamról, ha kell, nem mozdítom meg az idegen testrészt, melynek gondolatához hozzá kell szoknom. S eme gondolattal egy időben remeg meg egy ideg az implant karom kisujjában. - Igen – biccentek, ahogy fejem visszafordítom, tekintetem pedig a Dokira emelem. – Eredetileg a küldetés másnapján lett volna esedékes a műtét, de akkor halasztották – valahol meg is értem. – Ezzel kapcsolatban már hetekkel korábban mindent elmondtak, amit fontosnak tartottak – én pedig nem kérdeztem többet annál, ami érdekelt: mikor állhatok újra talpra belőle. A válasz akkor sem tetszett már. Ezután mégis csendben hallgatom. Ajkaim csak akkor remegnek meg egy kéretlen elhúzásra, ahogy az otthoni lábadozást jelenti. Még azt sem tudom, hogy hol lesz ez az új otthon. - Ezek szerint maga lesz az orvosom a továbbiakban – inkább kijelentés, mint kérdés ez tőlem. Csak egy halovány biccentéssel veszem tudomásul. – S azután, hogy elsajátítottam a használatát? Mennyi idő, amíg képes leszek újra szolgálatba állni? – érdeklődöm tovább. Gondolom ez a két eset nem függ össze teljesen. Nem sok kedvem van sokáig a forgalomból kivonva lennem. Van egy egység, aminek már lassan feladata lesz. Ezek után most már végképp, kétségem aligha van felőle. - Ágyban lábadozás alatt mit ért pontosan? Az mennyi idő? Vélhetőleg innen egy olyan helyre helyeznek át, ahol már egyedül fogok élni. Teljesen gondolom nem pihenhetek – tekintek továbbra is Gregorra. Már az is bőven elég lenne ezúttal, ha nem kellene egész nap feküdnöm. Már most is érzem, ahogy izmaim finoman jeleznek azon igény iránt, hogy felálljak innen. Bal kezemre támaszkodok és kissé feljebb tolom magam az ágyon. Fejembe éles fájdalom hatol, szemeim szűkítem össze. Enyhe émelygéssel közrefogott szédülés fog el. Gyűlölem, eme törékeny emberi testet.
Ahogy Katrina újra megszólal, és a feliratozás megjelenik a szemüvegen, újra felé fordítom a fejem. Amíg olvasok, csak fókusz nélkül láthatom az arcát, mert a szövegre kell koncentrálnom, de így sem tűnik türelmetlennek, vagy bosszúsnak. Sóhajtok egyet, amiben minden fáradtságom és kimerültségem benne van. - Pedig éppen erre kellett volna felkészítenük mindannyiunkat. Ebben reménykedtek, erre vártunk… Egy élhető bolygó, vagy éppen hold, ahol új életet kezdhet az emberiség. Azt hiszem muszáj lesz módosítani ezen a részén a rendszernek, különben komoly bajban találhatjuk magunkat legközelebb. Nem, nem voltunk erre felkészülve, de ez nem kifogás. Egyikünk sem volt kész a háborúra, az első, a második, vagy a sokadik valóságos csatára, és mégis olyan sokan voltunk, akik képesek voltak tartani magukat a parancshoz. Akik valódi katonának bizonyultak. Aki nem képes erre, annak nincsen helye közöttünk, ebben nem látom helyét engedékenységnek, vagy megalkuvásnak. A halál, a veszteség a sarkunkban jár, olykor – sokkal gyakrabban, mint egészséges lenne – rá is tapos. Megszokni meg lehet, hogy semmi nem állandó körülöttünk, de belenyugodni lehetetlen a rengeteg szenvedésbe, fájdalomba, halálba.
Hamar rájövök, hogy kár volt megszólalnom. A bátyám sötét pillantása szavak nélkül is önmagáért beszél. Megcsikordulnak a fogaim, ahogy összeszorítom őket. Nem vagyok velük elég türelmes, én magam is tudom, érzem, pedig jól ismerem mindkettőjüket, és egy ennél hajszálnyival jobb napomon meg sem engedtem volna magamnak, hogy elveszítsem a ürelmemet. A szabad kezemet megadóan felemelem, Katrina kérdésre pedig egyszerűen elfordítom a pillantásom, ezzel is kiemelve, hogy nem vágyom konfliktusra. - Folytassátok, csendben maradok… Visszavonulót fújok a kérdésben, hagyom, hogy a maguk módján folytassák a társalgást. Látom, hogy megfeszül az állkapcsa, mikor az kerül szóba, hogy Kaminsky nem válaszolt bizonyos kérdéseimre, de még reménykedem benne, hogy Ranier ki tud belőle szedni valamit úgy is, hogy kissé megnehezítettem a dolgát. Shane válaszára fáradtan biccentek egyet. Én is örülök, hogy még mindannyian élünk. A többinek majd néhány nap múlva talán szintén képes leszek örülni. Amikor a következő mondat beúszik a képernyőre, leteszem az üres kávéspoharat a másik mellé, és miközben a pillantásom összeakad Shane-ével, mindenféle neheztelés, vagy ellenkezés nélkül feltápászkodom, hogyha úgy alakul, vita nélkül magukra hagyjam őket. A szavaira egy nagyon erőtlen mosolyárnyékkal a szám sarkában megvonom a vállam. - Semmi gond, ismerem a protokollt… Katrina válaszára ellazítom a vállam, de egyelőre nem ülök vissza. A vállammal ellenben nekitámaszkodom egy szabad falfelütnek, így kevésbé feltűnő az enyhe szédülés, ami megkörnyékezett ahogy felkeltem, és én magam is stabilabbnak érzem a helyzetem. A figylemem ennek ellenére továbbra is a kettejüké. A bátyám szakavatott mozdulatai, Katrina apró kis fintorai, mind eljutnak hozzám, mégis. A következő mondatot olvasva döbbenetemben valahogy egyszerre próbálok nyelni és levegőt venni, ennek egyértelmű félrenyelés és kétségbeesett köhögés a vége, még a szemem is könnybe lábad tőle, de végül úgy sikerül elérnem, hogy nekik is úgy nézhessen ki, megmaradok. Ha Shane segítséget ajánlana, csak kézmozdulattal jelzem, hogy nincs rá szükségem, maradjon Katrinával. Beszéltünk már Katrina ezen döntéséről, ettől függetlenül kettőnk közül én vagyok az, aki még mindig nem tudja semmiségként kezelni. És arra sem számítottam, hogy éppen most fog rá sor kerülni. Miután újra rendesen kapok levegőt sem szólok bele a beszélgetésükbe, nem feszegetem a holnapi műtétet sem, csendben támasztom a falat, csak a gondolataim futnak sötét, rendezetlen spirálban ugyanazon körök mentén. Most csak abban vagyok biztos, hogy holnap is ott akarok lenni, amikor magához tér.
Nem állítanám, hogy teljesen értem az öcsém dorgálását vagy annak hátterét, mert nem – valójában egyáltalán nem –, a fogadtatása pedig részemről pontosan olyan, ahogyan az kiül a képemre; zátonyra futott vele. A szemüvegen beúszik Gardel, neki szánt kérdése, amivel a tekintetemet a nőről a velem rokonságban álló vonja újra magára a figyelmemet, addig mindenképpen, amíg egyértelmű jelentéssel fel nem emeli a kezét. Az utánafűzött szavaira csak apróbbat biccentek, részemről túllépve az iménti etapon. A folytatás azonban az övék lesz, legalábbis, amíg a nő Kaminskyról kérdez és bár figyelek a társalgásra vagy mindenesetre látom az egészet feliratozva, találok elfoglaltságot Gardel kartonjának átfutásával. Simon biccentését még elkapom, aztán visszatérek, immáron a tizedes műtött karjának megtekintéséhez, a záporozó kérdések egymásutánsága pedig arra enged következtetni, még nem volt alkalma vagy lehetősége mindezeket feltenni az ágyat nyomónak. Nos, részemről nincs akadálya annak, hogy feleljek, de a rám nézve kötelező kört még így is ragaszkodom betartani és mindkettejüknek felvázolni. Bíztam benne és ennek nyomát is látom az öcsémen, megérti és ahogy felkel ültéből, részben számítok arra, hogy távozni fog. Nem azért, mert bármi különöset belelátnék ebbe, egyszerűen csak a helyzet ilyen módon kezdi adni magát, beletörődésének szavakba formálása pedig a ráadás hozzá, amit Gardel egy laza vágással függeszt fel, ahogy az engedélyt megadja. Tudomásul veszem, innentől a nyugodtabb vagyok, a szobában álló(k) tájékoztatását illetően. A kötést visszateszem a karjára, amíg az első válaszba fogok bele és apróbbat bólintok is azzal kapcsolatban, a hallottakkal ő is tisztában van. A szemüveg ugyan nem tudja értelmezni, ami ezután következik, de a perifériámból nehéz volna nem észrevenni az öcsémet és a köhögő rohamát, ami némileg az értetlenség ráncait gyűri a homlokomra. Lehetséges, hogy nem tudott róla?! - Megmaradsz? - Ha azt látnám, sokkal nagyobb a baj, nyilván előbb mozdulnék, mint kérdeznék és bár kétségtelen, hogy a legkevésbé kellemesnek mondhatók azok a másodpercek, amiket most élt át, amíg újra levegőhöz sikerült jutnia rendesen, a kézmozdulatából úgy veszem le, nem most áll szándékában megfulladni. Szerencsére. Mielőtt azonban tovább haladnék, még néhány rövid szívdobbanás erejéig a falat támasztó felé irányul a figyelmem. - Neked van kérdésed az elhangzottakkal kapcsolatban vagy majd egymás között megbeszélitek? - A kérdés végéhez érve visszatérek kékjeimmel Gardelhez. Keveset tudok a kettejük kapcsolatának milyenségéről, már ebben a vonatkozásban, de amikor a nő engedélyezte, hogy az öcsém jelenlétében szó essen az állapotáról, ez azt is magával hozta, mindkettejükre figyeljek a tájékoztatás során. - A rehabilitációt igen, én kísérem végig, hacsak nem szeretne másik orvost, amihez természetesen joga van. - Biccentek egy apróbbat. Ez teljes mértékig rajta áll, nem venném magamra, ha inkább másra adná a voksát. Igazából ez is az informálás része, a magam részéről pedig rendkívül gyakorlatiasan kezelem a dolgot, nekem bárhogy megfelel, az ő karja, az ő gyógyulása, az ő döntése. - Azt követően, hogy teljesen elsajátította a használatát és nem jelentkezik semmiféle komplikáció, kiállítható az engedély, hogy ismét szolgálatra alkalmas. - Várnia tulajdonképpen akkor már nem kell. Ami pedig a kart illeti, Serena munkája, ezért habár teljesen biztos vagyok abban, hogy nem lesz gond vele, ezt érthetően nem ígérhetem senkinek. - A másik műtétből való lábadozásra vonatkozóan Dr Thomas előírásai lesznek az irányadók, attól függően melyik műtéti módszert választja. Emlékeim szerint, ha nem lép fel semmi szokatlan, akkor mindenképpen legalább az első három-négy napban javasolt lesz az ágynyugalom, ez alatt az idő alatt önmagát ellátni felkelhet, de a pihenés fontos, segíti a regenerációt. Azt követően fokozatosan egyre többet végezhet a mindennapi dolgaiból és nagyjából tizenkét-tizennégy nap múlva teljesen visszatérhet a megszokott ritmushoz. A fájdalom elmúltával pedig szintén fokozatosan a nemi élethez is, de hangsúlyozom, a kolléga tanácsait kövesse ebben, ő van otthon a szakterületén. - Valószínűleg a doktor még ki fog térni mindezekre a műtét előtt vagy után, természetes, hogy foglalkoztatják a kérdések, de ami azt illeti, ez nem esik bele abba, amivel én találkozom nap, mint nap, ezért hozzávetőlegesen tudok csak információval szolgálni és könnyen lehet, Dr Thomas mást fog mondani. - Leszámítva az implantátumot, arra két hét nem lesz elég, hogy teljesen elsajátítsa a használatát. - Ezt épp az imént említettem is már neki, a következő hét végével meglátjuk miként halad a gyógyulással és minden egyebet is. A kar miatt viszont nem szükséges többet ágynyugalomban töltenie.
Tökéletesen egyetértek azzal, amit mondd. Egy pontjába sem tudnék vitába szállni. Erre kellett volna felkészíteniük minket. Ezt a nyomást kellene bírnunk, akkor is ha maga a jelenség mindig is ismeretlen volt számunkra. Ez lenne az ideális. És mégsem az. - Egyetértünk, abban is, hogy soha nem fogunk olyan élő bolygót találni, ahol ne alakult volna ki még élet. Ahol nem lennének később konfliktusok. Olyanok képeztek ki minket, kiknek nem volt összehasonlítási alapja, nem tudták, hogy mit jelent egy organikus környezet – ezt kell megérteni. Egy élő, valódi összecsapás nem olyan, mint ami a szimulátorba van. Onnan élve jössz ki. Legfeljebb megdorgálnak, elzárnak, büntetést kapsz: de életben maradsz. A háborút nem sok katona járta meg, köztük én sem. A flotta nagy része nem volt, más feladatunk volt. Újabb élhető bolygót keresni, a csillagrendszer meglévő holdjait, bolygóit átkutatni. Ha ebben a környezetben egy holdon kialakult az élet, akkor egy bolygón is ki kellett. Az Aquillion csúfos vereség a hadsereg számára. Nincs benne sem vicces, sem könnyed. Sem pedig semmi olyan, amellyel a szőnyeg alá lehetne ezt söpörni. Látom Simonon, látom, hogy mit jelentett ez a küldetés valójában. Hogy mennyire egy fricska ez a hadsereg számára. Kit ezt nem érint meg… Arról megvan a saját magam véleménye, maradjunk ennyiben. Többre mégsem futja már, még ha Simon is válaszol. Gregor zászlós zavar meg minket, mely nem is igazán zavar. Kérdéseim legalább feltehetem neki, az eddig ülő férfi reakcióit mégsem értem. Ő nem hallja, én annál inkább, ahogy fogait csikorgatja. Ismerős a hang, én szoktam ezt művelni. Szemöldököm halványan vonódik csak össze, alig lehet észrevenni. Feltűnik a változás finom szele: nem az a férfi ül mellettem, kivel alig négy nappal ezelőtt még egy esküvőn jelentem meg. Ezt a változást pedig jól ismerem, magam is végigtapostam az utat. Neki pedig nem kellene. Simon újra feláll, vélhetőleg, ha nemmel felelnék, akkor elmenjen. Válaszom mégis más, engem nem zavar, ha hallja. Semmi titkolni valóm nincs, senki elől. Sokáig mégsem figyelem a férfit, szemem sarkából teszem csak meg, íriszeim hamar visszavezetem az orvosra. Figyelmesen hallgatom, mégis újra Simon zökkent ki ebből, amikor fuldokolni kezd. Jobb kezemmel támaszkodom meg az ágyon, természetes a mozdulat, hogy feljebb tornázzam magam. És azon szánt szándékkal, hogy felálljak. Erről mégis hamar lemondok. Fájdalom költözik vállamba, nem túl erős, épp csak annyira, hogy éreztesse magát: nem saját karomra nem illik ilyen korán támaszkodni még. Egy pillanatra hunyom le a szemem, engedek a nyomáson és inkább a ballal támaszkodom meg és tolom magam feljebb. Addigra kapcsolódik vissza elmém a beszélgetéshez, amikor ott tartunk, hogy Simon hozzászólna-e. Válaszát persze megvárom. - Nincs okom mást orvost kérni – emelem vissza a tekintetem a Dokira. – Mindig is meg voltam magával elégedve – jelentem ki határozottan, továbbra is nyugodt, érzelmektől mentes hangon. Mint legtöbbször, nincs ebben igazából semmi rosszakarat. Elismerés inkább: Gregor zászlóst jó szakembernek tartom. Azon álláspontom mellett pedig kitartok, hogy elpazarolja tehetségét az Imperiumon. S ha már ez amúgy is a gondolataimba került. - Sérülése legfeljebb hetekig tartja távol az Imperiumtól. Ha visszatér, ki fogja folytatni a rehabilitációt? Avagy azon időre szüneteltetjük? – kérdezem a soron következő logikus kérdésemet. Fogaim mégis egymáshoz szorítom, hallva, mennyi időre újra kispadra kerülök. Most már nem csak átvitt értelembe. Ahogy azzal is tisztába vagyok, van olyan, amit nem lehet erőltetni. - Tudom – felelem egyszerűen arra, hogy Dr. Thomas jártasabb a témába. Őt is meg fogom kérdezni, a legtöbb témát már körbejártuk, tájékoztatott. – Úgy számoltunk, hogy a műtéte után két-három hétre kivon a szolgálat alól, legalább annyi idő, amíg az egész szervezetet terhelni lehet a régi formájába, anélkül, hogy komoly komplikáció lépne fel a jövőben. Az idő attól is függ, hogy milyen mértékű lesz a gyógyulás. Ezért időzítettük a műtétet a bevetés után – előtte nem tudta volna megtenni, nem lehettem volna ott. Ez pedig nem egy olyan parancs volt, amit visszautasíthatott volna bárki is. Tekintve titkosságát, mely ezek szerint mégsem volt annyira. Az ágynyugalmat mégis bólintással fogadtam, megértettem. Amiatt felkelhetek, hogy magam ellássam. Már csak Izé sorsáról kell dönteni – nem akarok akkor azzal foglalkozni. - Megértem ezt – bólintok aprót csak. Újra megtámaszkodom a balomon, valahogy kényelmetlennek érzem a helyzetem. Leginkább azért, mert érzem izmaimba, hogy mozoghatnéka van, elmém viszont túl tompa ehhez. A szúró kellemetlen érzés sem segít abba, hogy kényelmesebbnek érezzem magam. - A katétert mikor távolítják el? – kérdezem következőleg. Kellemetlensége épp csak olyan, mint a karomé: érezteti jelenlétét. Elmémre lassan borul szürke homály, mely tompítani kíván. Nagyokat pislogva küzdök ellene. Fejem enyhén fordítom félre, a kis asztalra. - Kaphatok egy kis vizet? – kérdezem, tekintetem Simonét keresi meg. Kiszolgáltatott helyzetem nem szívlelem, mégis csak bele kell nyugodnom. Most ez jutott nekem, más nincs, mit elviseljem.
Katrinával alapvetően meglehetősen kevés dologban értünk egyet, amiben mégis, az szinte minden esetben a hivatásunkkal kapcsolatos, és az értelmezésünkben többnyire még így is akadnak árnyalatnyi különbségek. Újabb nehéz, hosszú, sóhajnak is beillő kilégzés következik részemről, de válaszolni már nincsen időm, mert a bátyám megérkezése véget vet a beszélgetés ezen részének. A háború átformált mindenkit aki részt vett benne, és túlélte. Aki ott volt az összecsapásokban sosem lesz már ugyanolyan, mint előtte, ezt a saját példámon tökéletesen megtanultam. Ez az Aquilloni küldetés egész másféle csapást mért rám, mindannyiunkra, mint a háború. Ismeretlen kínt okozó sebeket tépett, amik semmivel sem fognak gyorsabban gyógyulni, mint a háborúban szerzettek, ha egyáltalán. Veszélyes útra léptünk mindannyian ezen az expedíción, és aki nem lesz képes helyesen megválasztani ezután minden lépését, azt elveszíthetjük. Akár én is egy lehetek azok közül, akik hibásan mérik fel saját magukat. A figyelmeztetés nem csak a bőröm alatt izzik, de Katrina pillantásában is ott van, hiába ködös még halványan a tekintete az altató utóhatásaitól. Ő ismeri azt a csapdákkal teli ösvényt, amerre én is tévedtem most. Mindezek fényében nem is annyira csodálkozom, hogy a türelmem megbicsaklott, de sikerül még nagyjából időben visszakoznom. Shane szó nélkül hagyja, a biccentéssel, amennyire látom, elfogadja a visszavonulásom, és a Katrina kérdésére adott válaszomat sem követi további kérdés, vagy neheztelő pillantás. A pillanatnyi nehézségeim – már ami a levegőhöz jutást illeti – ismét rám irányítja a figyelmüket, bár nem akartam. Hosszúnak tűnő másodpercek küzdése után megint kapok levegőt, és a bátyám kérdésére is képes vagyok válaszolni. - Persze, megmaradok… Annyi meggyőződés van a feleletemben, hogy ne mozduljon Katrina mellől. A következő kérdésre megcsóválom a fejem. Az óvatosan lassú, kimért mozdulat ellenére újra fejbevág a szédülés és a hányinger, a fülemben felerősödik a tompa sajgás. - Nem, nincsen. Majd később beszélünk róla. Tudtam erről, és noha fizikálisan nem engem érint a dolog, és valahol meg is értem Katrina döntését amit olyan egyszerű logikával vezetett már fel nekem is, mégis engem visel meg kettőnk közül jobban. Aggodalom és lassan erősödő félelem rágja magát a felszínre az érzéseim között. Nem akarom, hogy később megbánja ezt a döntését, nem akarom, hogy meggyűlöljön érte… A beszélgetés további részébe már sem szóval, sem gesztussal nem ártom magam, mindössze megjegyzem az elhangzott információkat. Minden kínom ellenére nem tudok elfojtani egy aprócska mosolyt ami csak a szám sarkát húzza egy cseppet felfelé, mikor Katrina a saját stílusában megdícséri a bátyámat és elismeri a szaktudását. Eltöprengek rajta, hogy vajon Katrina hajlandó lesz-e nálam lábadozni, vagy visszautasítja, ha felajánlom neki. Az nem hiszem, hogy opció lenne, hogy még én is bezsúfolódjak mellé és Carl mellé az amúgysem túl tágas kabinjukba. A nemi élet említésére elgondolkodva simít végig a tekintetem az ágyban fekvő nőn, aki annyi mendent jelent nekem. Be kell vallanom magamnak, hogy bármilyen ellenállhatatlan mággnesességgel vonz magához, annyira, hogy a puszta emlékkép felforrosítja a véremet, mikor eszembe jut, ahogy a puha, fegyverolaj és friss tavaszi eső illatú hajtincsei végigsöpörnek a válla meztelen bőrén… mindezek ellenére eszembe sem jutott volna még hosszú ideig ezzel a problémával foglalkozni, hogyha Shane nem hozza szóba. Ahogy újra megtámaszkodik, hogy helyezkedjen, ellököm magam a faltól, visszalépek az ágy mellé. - Szólj, ha segítsek testhelyzetet váltani… Csak egy egyszerű felajánlás, nincsen benne sem szánalom, sem túlféltő aggodalom. Most sem állok kettőjük közé, egyikőjük számára sem takarom a másikat, pusztán ott vagyok, ha szükség lenne rám. Hagyom, hogy a pillantása elkapja a tekintetemet. A mérhetetlen kimerültségtől tompábban csillannak a szemeim, de a kérésére most is tétovázás nélkül mozdulok. Újratöltöm a poharat, szívószálastul nyújtom neki, kényelmes magasságban és távolságban tartom, hogy ne neki kelljen. Valószínűleg komoly kellemetlenséget okozna, hogyha véletlenül magára borítaná, és emiatt át kellene húzni a betegágyat.
Gardel mozgolódását nem tudom szó nélkül hagyni, szó szerint rossz nézni, amibe belefog. - Ezt ne csinálja, kérem. - A műtét még friss, egyáltalán nincs rendben az elgondolás, hogy a súlyának egy részét máris ráterhelje, még ha akaratlan is a mozdulat. Szokni kell, ez kétségtelen. Az öcsém szavakkal való megerősítését – miszerint megmarad –, követően kivárok annyit, amíg felelet ad a feltett kérdésre és, ha másképpen válaszolna, akkor szakítanék időt arra, hogy kitérjünk az őt foglalkoztatóakra is. Minthogy azonban másképpen dönt, csak egy újabb rövid biccentéssel veszem tudomásul a hallottak helyett most olvasottakat. Egymás között elintézik, ha pedig mégis felmerülne a későbbiekben bármi, tudja hol talál. Visszatérve az ágyban fekvőhöz, folytatom, amibe belekezdtem. - Rendben. Ez esetben én maradok az orvosa. - Nyugtázom röviden azt, hogy nem kíván másik személyt, aki a rehabilitációját felügyeli, hangszínét azonban nem érzékelem, a mondandója viszont éppen elég arra, hogy letudottá váljon a kérdéskör, amin könnyedén továbbléphetünk. - Nem kerül szüneteltetésre, az előírt gyakorlatok elvégzését tudja folytatni, a konzultációk többségét így is megejthetjük, amikor pedig orvosi jelenlétre lesz szüksége, megadom olyan kolléga elérhetőségét, akihez bizalommal fordulhat. - Egyelőre még nem tudom mikor és mennyi időre leszek pontosan távol az Imperiummal, ezért nagyon mélységeiben még nem tudok választ adni neki arra, mely alkalmakkor szükséges alternatívákat számításba vennie. Mindenesetre a rehabilitációja nem fog emiatt késlekedni vagy bármilyen módon negatív mértékben befolyásolódni. Újabbat biccentek a bólogatást kiváltva vele, mert utóbbi rendkívül kellemetlenül esne jelenleg. - Mint mondottam, a kolléga szava és szakértelme mérvadó minden vonatkozó részletre kiterjedően, Dr Thomas rendkívül nagy tudással rendelkezik a területén, nagyon jó kezekben lesz nála. - Bármiben egyeztek meg, eszembe sem jutna kétségbe vonni vagy felülírni azt, amit előír vagy javasol. Ő mindennap ezt végzi, én nem, igazság szerint egyébként sem mostanában tanultam róla, ami területet pedig lefed a tudásom, az messze sokkal kevesebb, felszínesebb ebben a témában. Érzékelve Simon közelebb érkeztét és látva Gardel újabb mozgolódását, arrébb lépek annyival, hogy az öcsém be tudja váltani, ha az ágyban fekvő élne a felajánlással. Remélem, hogy fog, mert orvosként ezt a ficánkolást nem sikerül jó szemmel nézni, hiába tudom, hogy kényelmetlen, kellemetlen a fekvés jelenleg. - Tulajdonképpen ki lehetne venni, de a holnapi műtétre való tekintettel nem javaslom. - A komfortérzetében sokkal rosszabbul jár, ha most kiveszik és reggel újra bekerül, ráadásul a fertőzésveszély – ha minimális is –, de kockázatát rejtheti magában a felesleg bolygatás. - Kis kortyokban és lassan. - Inkább a mellettem álló férfinak szól, észrevéve azt, Gardel talán tőle szeretné és az öcsém a pohárért is nyúl közben. Bár talán ezt ugyanúgy tudja és felesleges jelzés volt, nem tudom. Mindenesetre a továbbiakban nem áll szándékomban tovább zavarni a lábadozót és egyáltalán kettősüket, így is belesétáltam valamibe a megérkezésemmel. - Ha nincs más kérdés vagy egyéb, akkor magára hagynám, pihenjen tizedes. - A pdan bezárom a megnyitott kórlapját közben. - Később még beszélünk. - Intézem búcsúzásom Simon felé és ha nem marasztalnak még valamiért, akkor távozom a helyiségből.
//Köszönöm, hogy beugorhattam hozzátok, nagyon élveztem a játékot!
Amint Gregor megszólal, addigra engednek el jobb karjaim izmai. A fájdalom még a gyógyszereken keresztül – mert feltételezem kaptam őket – is az elevenembe hat. Fogaimat szorítva, tekintetem csak egy pillanatra lehunyva emelkedek felül rajta. Nem hagyom, hogy hatással legyen rám – nem lehet rám hatással. - Reflex… - felelem egy mélyről jövő levegővételt követően. Egyébiránt, amint érzékelem a fájdalmat, már engedek is. Jobbom eddig sem használtam, tudatosítom magamba, hogy nem szabad. Van egy olyan érzésem, hogy ebben az időszakba fogok rájönni, hogy milyen apró, át sem gondolt, reflexből jövő mozdulatokra is használtam a karomat. Némán, mégis figyelmesen hallgatom, annak ellenére, hogy elmémre lassan hull alá a fáradtság köde – az ég szerelmére, még csak most keltem! - Rendben, így érthető – ráncolom csak enyhén szemöldököm. Nagy része tényleg az, az összefüggések még nem teljesek. De betudom annak, hogy túl korán akarok mindent megtudni és a megadott rehabilitációs időponton, legalább is az elsőn, majd többet fogok tudni megtudni. A holnapi műtétre áttérve, aprókat bólintgatok, a harmadik nem esik már jól, érzem, mintha a fejem le akarna szédülni a fejemről. Újra és újra elkap az érzés, melyet nem engedek most előtérbe, halandóságom mennyire kézzel fogható. Mennyire törékeny valójában egy emberi test, készítsék fel bármennyire is arra, ami várhat rá. Nagyokat pislogok, továbbra is a zászlóst figyelve. - Tudom – felelek végül ennyit. Valójában egy orvos szakértelmében sem kételkedem. Onnantól, hogy az emberek életben tartása a dolguk, tudom, hogy nem lehetnek rosszak. Ezt egyszerűen a rendszer sem engedheti meg magának. Általában nem a szakértelmük a problémám az orvosokkal… Simon felajánlására csak haloványan rázom meg a fejemet. Egyszerűen most csak sehogy sem kényelmes, bárhogy is kívánna segíteni. Érzem, miként próbál úrra lenni felettem a fáradtság, miként kívánja az ingerültség átvenni szavaim, tetteim felett a hatalmat. Mégsem engedek neki. Egy újabb mély levegővétellel fojtom vissza őket. A doki szavaira újra ráemelem tekintetem. Szokatlan gesztuson kaphatnak rajta: elsóhajtom magam, majd ajkaim húzom el. - Megértettem – vitatkozni ez ellen aligha lehetne. Elhiszem, ha azt mondják, hogy így jobb lesz, egyszerűen csak kényelmetlen. Nem fáj, egyszerűen csak zavar. De ezek szerint majd napokkal később… Remélhetőleg. Tehetetlenségem és gyengeségem némán dühít. Ebben a pillanatban mégiscsak reményeim lehetnek, hogy ez az állapot nem fog napokig fennállni. Addig is, megkérem Simont, segítsen ki. Az utasítást hallom ezzel kapcsolatban. Balommal csak annyira és azért fogom meg a poharat, hogy biztosabban fogjam. Valahogy a magam stabilitásán segít. Elvenni nem kívánom. Közben hallom az utasítást ezzel kapcsolatban. Gyorsabban amúgy sem menne. Egy-két korty így is, amit képes vagyok lenyelni. Ajkaim préselem aztán össze, fejem fáradtan hajtom vissza a párnára. - Nincs több kérdésem – tekintek fel újra a zászlósra. – Köszönöm, hogy benézett – és hogy megmentett. Ezt mégsem teszem már hozzá, korábban megtettem. Tudom, hogy egyből is tökéletesen értette. – Viszlát – szólok még és némán figyelem, ahogy kimegy a kórteremből. Fejem lassan, vontatottan fordítom újra Simon felé. - Menj haza – kérem tőle, halkan, lágyan, bár tudom, hogy nem hallhatja. – Nemsokára visszaájulok. Pihend ki magad, többet jelentene, ha kipihentebb lennél – felelem még neki, laposakat pislogva rá. Nem vagyok abban biztos, hogy sokáig képes leszek még magamnál maradni.
//Köszönöm, hogy bejöttél megnézni, megmaradok-e //
Figyelem kettőjüket. Mindketten fontosak nekem, talán magam sem voltam tisztában vele, valójában mennyire azok. Ahogy Katrina megmozdul, és a bátyám rosszalló szemöldökráncolását követi az orvosi utasítás -a mit csak a kijelzőn olvasok – újra keserű nyál gyűlik a számba a gondolatra, mennyire közel jártam hozzá, hogy elveszítsem valamelyiküket, vagy éppen mindkettejüket. Éles, gyorsan illanó fájdalom vág végig a gerincem belső oldalán, a bordáim mögött. Már magam sem tudom eldönteni, hogy ez pszichés, vagy valós, fizikai fájdalom. Ezen a ponton nem is akarom tudni. Nem akarok belefolyni a témába, itt és most nem. Mindannyian túl kimerültek és megviseltek vagyunk ehhez, nem akarok több félreértésbe belecsúszni, és nem akarom azt sem, hogy a megtépázott türelmem matt olyat mondjak, amiből konfliktus kerekedhet. Később beszélek mindkettőjükkel. A további beszélgtésbe nem szólok bele, noha élénken figyelek. Érdekel minden, ami Katrina rehabilitációjával, egészségével kapcsolatos, csak éppen sem okom, sem jogom nincsen beleszólni a témába. Ami nem orvosi hatáskör, az az ő döntése kell, hogy legyen. Én csak támogathatom, és segíthetek, amiben engedi. Ahogy újra mozgolódni kezd, közelebb lépek, a bátyám pedig természetes, magától értetődő mozdulattal húzódik arrébb. Most is jólesik – anélkül, hogy valójában tudatosulna – mennyire könnyen tudunk együtt dolgozni szavak nélkül is. Értjük és ismerjük egymás mozdulatait, ezerszer jobban, mint ahogy kommunikálni tudtunk valaha is. Utóbbin dolgozunk… Katrina fejrázásra aprót biccentek. - Rendben, de amikor kellek, itt vagyok… Csak hogy egyértelmű legyen, nem csak mostanra vonatkozott a felajánlás. Bármikor segítek neki, ha kell, akár egymás után tucatszor is. Shane figyelmeztetésére felé fordítom a fejemet, aprót biccentek neki, ebben benne van az is, hogy megértettem az utasítást, és az is, hogy hálás vagyok neki, a figyelméért, akkor is, ha nagyrészt szakmai kötelesség. Nálam mindez kicsit másképp működik, mint nála és Katrinánál. Megszokhatta már az évek alatt, ha nem is érti meg többnyire. Nem ismétlem meg a figyelmeztetést, mert biztos vagyok benne, hogy Katrina megértette. Hagyom, hogy ő is megfogja a poharat, de nem engedem el. Az ujja hozzáér az enyémhez, a bőre melege a saját bőröm alá kúszik, a fájdalom árnyalatnyit tompul, a fáradtság egy lépést távolodik. Kivárom, míg elengedi, és visszadől a párnára. Shane búcsúzására a bátyámra pillantok. Alaposan végigmérem, csak hogy lássam, ő hogy viseli az egészet. - Köszönöm, hogy bejöttél. Később megkereslek… Anni mindenről kellene beszélnünk. Hogy miről tudunk majd, az később elválik, de amint lesz egy ráérő órám, megkeresem, ahogy ígértem. Miután a bátyám távozott, visszaülök Katrina mellé a kényelmetlen ülőalkalmatosságra, ami inkább tűnik számomra hokedlinek, mintsem széknek. Ahogy felém fordul, és megszólal, sóhajtok egy lemondót. - Rendben. Ha elaludtál, hazamegyek, de addig maradok… És reggel visszajövök. Ebben már nem fogadok el vitát. Ha eddig kibírtam, az a néhány perc nem számít már ebből a szempontból, nekem viszont fontos. Elég az egyre lassuló, laposodó pislogását figyelnem, szavak nélkül is tudom, hogy küzd minden ébren töltött pillanatért. - Pihenj… Ne foglalkozz most mással. Noha tudom, hogy nincs értelme hazamennem, mégis meg fogom tenni, hogy ő nyugodtabban pihenhessen. A tenyeremet a tenyere alá csúsztatom, csak addig, míg feladja a küzdelmet, és enged a kimerültségnek, csak még egy, két, három percre, hogy magammal lopjak a bőre melegéből, a mellette érzett nyugalomból a saját ágyam rémálmoktól terhes, hideg verítékes kínszevedésébe. Kivárom, míg elalszik újra, nem beszéltetem, nem is zavarom. Amenynire lehet, a keze ügyébe készítem a vizet, óvatosan húzom ki a keze alól, hallgatom az egyenletes lélezetvételeit, puhán, alig érintéssel simítok végig az alkarján búcsúzóul, hangtalanul állok fel, és csendben lépek ki a kórteremből. Még nem haza megyek, előkerítem a nővért, aki Katrinát felügyeli, és meghagyom neki, hogy abban a pllanatban szóljanak, ahogy magához tér, vagy kihzoták a műtőből, mindegy melyik lesz előbb, és melyik mikor történik. Lehet az egy óra múlva, holnap reggel, vagy tíz perc múlva, tudni akarom… Csak ezután megyek haza, ahogy megígértem. A nyomoban lépdelő két katona egyetlen szót sem szól hozzám. Amilyen szokatlan ez, most annyira nem bánom. A bakancsaimat ledobom, ahogy beléptem, az ingemet menet közben gombolom, és lerázom a vállamról, az ágyba is félig felöltözve dőlök be. Percek sem kellenek, hogy nyugtalan, emlékképekkel és rémképekkel teli álomba zuhanjak.
//Köszönjük, hogy figyelsz ránk! Most is (mindig is) örültünk neked! //
Némán hallgatom végig, amíg még elbúcsúznak egymástól, majd pedig kisétál Gregor. Fejem fordítom Simon felé, amikor leül mellém újra az ágyra. Halkan kérem meg, hogy térjen haza, felesleges lenne itt maradnia, ehhez tartom magam annak ellenére, hogy a fáradtság mily elemi erővel próbál maga alá gyűrni. Küzdök ellene, utolsó maradékát fordítom annak, hogy laposakat pislogva figyeljem arcának vonásait. Szemhéjam minden egyes lecsukódásánál érzem, hogy nehezebb újra felnyitnom, úgy maradnak egy szívdobbanás erejéig, majd hirtelen nyílnak ki, pupilláim kitágulnak. - Köszönöm – teszek hozzá ennyit, nehezen nyelek. Érzem, ahogy torkomat égeti a fájdalom. Sejtem, hogy lélegeztető gép okozhatta súrlódások nyomait érzem. Nem igazán kellemes. – Rendben – felelem még, hisz ez nem nagy ár. Egyébként is érzem, ahogy mindjárt újra magával ránt a sötét örvény. Kérésén mégis halkan horkanok fel. - Mintha tudna az elmém – sóhajtom el magam, s a következő pislogást követően csukva is marad szemem. Még ébren vagyok, kapkodó légvételeim a tanúi arról, hogy küzdök még, magam sem értem, hogy miért. Kezét megérzem a sajátom alatt, ujjaimmal automatikusan fogok rájuk. Az álom pedig magába szippant, oly észrevétlen, hogy kineveti próbálkozásaimat. Hallom kacagó hangját, ahogy a sötétben körbefog. Béklyóként nehezedik végtagjaimra és nem hajlandó ereszteni. Nem érzem, amikor feláll mellőlem, amikor kilép a szobából. Percekig, órákig mozdulatlanul heverek. Íriszeim mégis sebes táncot járnak szemhéjaim alatt. Újra és újra átélem az Aquillion történéseit, a borzalmakat. Érzem, a vállamba maró fájdalmat. Olykor izzadtan riadok fel, hogy egy fél másodperc múlva, újra visszahúzzon az álom, újabb rémes útra visz el. Connor hangja újra és újra felhangzik elmémbe, ott látom minden lényben, minden emberi lénybe, aki megfordul az expedícióba. Hallom társaim szavait, elképzelem a helyzetet, ott vagyok és látom, ahogy Connor öli meg társainkat. Látom, ahogy ő teszi tönkre a kommunikációs egységeinket. Többször is felriadok, alig csak egy fél percre, szervezetem kimerült, küzd az új helyzettel szembe, reagál rá. Küzd és nem kívánja feladni. Ahhoz viszont nincs szüksége, hogy ébren is legyek hozzá, így rémálmok közepette tengődöm. Szabadulnék innen, mégsem tudok. Másnap délelőtt keltenek fel. Nehezen pislogok, nehezen fogom fel, ami körülöttem történik. Dr. Thomas áll ágyam mellett, másik oldalon egy aneszteziológus. Altatásban végzik a műtétet, ahhoz először szükségük volt felkelteni, a kockázatok elkerülése érekébe. Egy fél pohárnyi vizet kapok a doktor mellett toporgó nővértől, közbe elmondják, amit eddig is tudtunk… Az altatómaszkot az arcomra helyezik, s hiába kezdek el számolni, háromig sem jutok el, mire szemeim újra végzetes nehézséggel csukódnak le. Nem tudok arról, hogy a szobám előtt álló két őr feszes tartásba követnek a műtőig, nem tágítanak annak ajtajából sem. Ahogy azzal sem vagyok tisztába, hogy ez milyen hatást vált ki a kórházi személyzetből.
//Másnap// Fény szűrődik át élesen szempilláimon keresztül. Homlokom ráncolom újra az éles fény ellen, Fejem fordítom el. Testem az ágyon pihen, újra, vagy megint, magam sem tudom igazán. Újra nagyobb részben fekvő állapotba, a párna kényelmetlenül tartja fejemet, érzem, nyakam izmai görcsbe állnak. Jobb kezem emelem, fájdalom tompán hatol vállamba. Valójában nem érzem, képzeletem szüleménye az egész, arra épp elegendő mégis, hogy enyhe grimasszal az arcomon ejtsem vissza magam mellé. Balom nyújtom helyette és fogom meg a párna szélét. Fejem emelem, egyszerűen és kihúzom alóla a puha, mégis idegesítő anyagot. Egyszerű mozdulattal ejtem le az ágy mellé – nincs benne semmi véletlenség, sem kicsúszás, tudatos ez teljesen. Fejem pedig kényelmesen hajtom hátra az amúgy kemény matracra. S még így sem kényelmes. Tekintetem nyitom… Balomon ott ül Simon, ajkaim húzom csak el, félmosolyra. Természetes, hogy csak egy grimaszra futja. - Mennyi idő telt el? – kérdezem rekedtes hangon. Időérzékem teljesen elveszítettem, magam sem tudom, hogy mi történik. Azt igen, hogy hol vagyok és hogy egyáltalán nem tetszik ez az állapot. – Mikor engednek ki? – jön a soron következő kérdés, mert az még félig fáradt, álmos elmém közül is dereng: nem akarok itt maradni. Egy pillanatig sem többet, mint amennyit kell. Vagyis már most mennék.
Már nem beszélgetek Katrinával. em akarom, hogy iattam is küzdjön az álom ellen. Kivárom, míg biztosan elalszik, csak utána hagyom magára. A bőre érintése még hosszú percekig az ujjhegyeimben bizsereg. Nem zavar a tudat, hogy ketten is strázsálnak az ajtóm előtt. Az sem érdekelne, ha bejönnének velem, és az ágyam mellett állnának. A széthagyott bakancsaim és az ingem mutatják az útvonalamat az ágyig. Túl fáradt vagyok lezuhanyozni, vagy átöltözni. Alig éri a fejem a párnát, a kimerültség úrrá lesz rajtam, és már alszom is. Ezúttal a rémálmok – bár határozottan és intenzíven jelen vannak – sem elég erősek hozzá, hogy felzavarjanak éjszaka, vagy igazán vad forgolódásra kényszeríthessenek.
//Másnap//
Még így is korábban ébredek, mint hogy hírt kapnék Katrináról. Az így nyert időt zuhanyzásra, borotválkozásra, az ágy áthúzására és tiszta ruhákba öltözésre fordítom. Sajnos a szemüveg viselését nem úszom meg. Még ki sem tolták Katrinát a műtőből, már az ajtó előtt állok az én kíséretemre rendelt két katonával, és a mellé rendelt másik kettővel. Ők látványosan unatkoznak, én türelmetlen vagyok, és aggódom. A műtét ideje alatt megnövekedett tömeg szemmel látható bosszúsággal tölti el az egészségügyi személyzetet, mikor kitolják Katrinát a műtőből, és ha nem Serena fia lennék, jó eséllyel megpróbálnának elzavarni. Így csak jócskán maguk mögé parancsolnak, és még így is várnom kell, mielőtt beengednének a kórterembe. Mikor mégis megteszik, gondolkodás nélkül be. A kezem ügyébe friss vizet, tiszta poharat készítek, és elfoglalom a helyem a kényelmetlen széken a betegágy mellett. A gondolataim kevésbé vadul cikáznak, mint előző nap, de így sem tudom kiverni a fejemből a küldetés visszatérő kudarcait, veszteségeit, szörnyűségeit. Most nem érek Katrinához, véletlenül sem akarom megzavarni a pihenésben, de figyelek rá. Azt is észreveszem, mikor először rebbennek meg a szempillái, látom, hogy kezd magához térni, próbálja kinyitni a szemét. Tudom, hogy bántja az éles fény, de nem tudok ebben segíteni. Még nem néz rám, talán nem is tudatosaul a jelenlétem, ezért hagyom, hogy kihúzza a párnát a feje alól, azt sem akadályozom meg, hogy a földre dobja. Csak ezután néz rám, kivárom, míg valamennyire tisztul a pillantása. A halvány, inkább grimasznak sikeredő félmosoly is meglódítja a szívverésemet, a pulzusom feldübörög a fülembe, beleszédülök a sérült dobhártyámon doboló szívverésembe. A kérdésére gyors fejszámolást végzek, miután ellenőriztem az időt a PDA-mon. - Mióta hazamentem tizennégy és fél óra… Meglátszik rajtam, hogy valamennyit pihentem ez alatt az idő alatt. A karikának nem nevezhető árkok sötét sávokká szelidültek a szemem alatt, és a tekintetem is kissé élénkebben csillog. Összességében sem hasonlítok már annyira egy több napos harctéri hullára. A következő kérdésre gondolkodás nélkül tudok válaszolni. Megkérdeztem, mert tudtam, hogy tudni akarja majd. - Holnap reggel, ha minden előírásszerűen alakul. Ha komplikáció lépne fel, akkor csak később. Félig megtöltöm a poharat vízzel, egy új szívószállal kínálom neki, ahogy az előző nap is. - Igyál egy pár apró kortyot… Ha visszautasítja sem vitatkozom vele egyelőre, bár meggyőződésem, hogy jót tenne neki. Hagyok neki egy kis időt, hogy magához térhessen, addig csak arra válaszolok, amit ő kérdez.
Fejem hasogat a rá telepedő fáradtság és kótyagossá elemi erővel húzna vissza rémálmaim közepette. Minden izmom megfeszítem, hogy ne engedjem neki. Előbb lábaimét, befeszítem, majd kiengedem. Majd újra be. Elmacskásodott izmaimnak jól esik, ha egy kicsit mozgatom. Mégis kényelmetlen, ahogy fekszem. A párna az ágy mellett végzi és még így sem érezném, hogy tökéletesen jó munkát végeztem volna ezzel. Az egész helyzetem bosszant, kiszolgáltatottságom, gyengeségem. Hallom az Admirális, az Ezredes szavait a fejembe, abba a fél szekundumba, amíg kinyitom íriszeimet. Gyenge, tétova katona. Ennél többre kellett volna, hogy vigyem. Többet kellett volna tennem. A gondolat mégis akkor foszlik semmissé, mikor Simont megpillantom. Grimasz húzza össze arcomat, laposan pislogok rá. A ködfátyol lassan oszlik fel íriszeim előtt, hangom ennek ellenére rekedtes, de nem erőtlen. - Nagyszerű – hunyom le szemeim, fújtatva fújom ki levegőt orromon keresztül. Kelletlen torokhangot képzek, bal ujjaim ökölbe szorulnak. – Három napja vagyok eszméletlen… - és ez több, mint elfogadhatatlan. Ez olyan dolog, amit sose engedhettem volna meg magamnak. Másnál talán természetes, de nem nálam. Többet, jobbat vártak el tőlem mindig is és az korán sem kifogás, hogy a szervezetemnek idő kell, amíg felépül, amíg rendesen reagál ama új helyzetre, amibe került. Épp erre készítettek volna elő, a fenébe is. Balom ujjait kiengedem, tekintetem újra kinyitom és a férfit figyelem, kinek vonásai kipihentebb, mint legutóbb volt. Ezek szerint tizennégy és fél órával ezelőtt. Én nem láthatom, hogy saját arcom sápadtsága aligha változott, a hófehér ágyon, barna hajammal kontrasztba csak még jobban kitűnik. Szemem alatti karikák, hasonlóak, mint a férfinak. Balom emelem újra, a rajta lévő sérülések – melyek leginkább horzsolások és véraláfutások még fel sem tűntek. Főnix összeroncsolódásával préselődtem én is, páncélom vélhetőleg hagyott testemen még néhány hasonló lilálló vérömlényt. Emelem a kezem, hogy az ágy háttámláját állítsam, némileg ülő helyzetbe toljam magam. Testem fájdalmait nem érzem, gyógyszerek bódítanak. - Nem fog előlépni – jelentem ki makacs elhatározással. Nem vagyok hajlandó több napot, éjszakát itt tölteni. Az öröm az ürömbe, hogy a szúró, kellemetlen érzés megszűnt alhasamba. A katétert eltávolították, vélhetőleg a műtét miatt. Kérésére mégis fejem rázom meg. - Nem kérek, köszönöm – teszem még hozzá, az egyszerű mozdulatba mégis belesajog az egész fejem. Néhány másodperc erejéig csak némán figyelem őt. - Hogy vagy? – bukik ki belőlem a kérdés, szemöldökeim újra csak haloványan ráncolom. Jobban néz ki, mint előző nap, azon beszélgetéseink emléke, mégis élénken él emlékeimbe. Keserű nyál gyűlik össze számba. Oly sokkal többet tehettem volna a küldetésen, ha tovább bírjuk Főnixszel. - Hol a pda-m? – fordítom fejem oldalra, az apró komódra, hátha ott találom. Tudnom kell, hogy sikerült a műtét…
Sejtem mennyire megviseltnek érezheti magát, ha pontosan nem is tudhatom. Látom azt is, hogy mennyire elégedetlen saját magával, pedig jórészt a saját akaraterejének és szívósságának köszönheti, hogy túlélte mindazt, ami történt vele. A bátyám az egyik legjobb sebész a Dominiumon, de ha Katrina kevésbé küzdött volna, most nem az ágya mellett ülnék. A fújtatásból és az ökölbe szoruló ujjaiból úgy is egyértelmű, mennyire elégedetlen saját magával, hogy a hangját nem hallom. - Katrina, szinte csodának számít az is, hogy élsz. Adj magadnak egy kis időt… Mindkettőnknek Most mindkettőnknek muszáj lassítania egy kicsit, és engedni a gyeplőn. Az elmúlt pár napban rá kellett jönnöm, hogyha nem teszem, könnyen túlzásba vihetem az egészet, és abból a gödörből, ahová így kerülhetek, sokkal lassabb és nehezebb út vezet kifelé, ha egyáltalán. Legalább két hétig én sem megyek munka közelébe, pedig a sérüléseim jelentősen könnyebbek, mint Katrináé. A sápadt bőrét, fénytelen, cserepes ajkait figyelve még mindig vissza-visszacsavarodik a gyomromba, a torkomba, a tüdőmbe a végtelen, leírhatatlan rettegés, amit akkor érztem, mikor megláttam Főnix roncsát a Condor rámpáján. Talán ha ő is érezte volna, amit ott és akkor én, nem lenne ennyire szigorú önmagával. Hogy nekem mire lenne szükségem, hogy ne legyek ennyire szigorú saját magmhoz? Hogy ne kísértesenek a halottak, az özvegyek pillantásában parázsló-lobogó végtelen, mindent elsöprő fájdalom és gyász? Hogy ne érezzem bűnösnek, árulónak magam azért, mert én még mindig élek? Fogalmam sincsen. Nem nyúlok bele a mozdulatába, amíg nem látom szükségét. Hagyom, hogy önálló legyen, amíg nem terheli túl magát, mert tisztában vagyok vele, mennyit jelent neki. A következő feleletére halvány, illanó félmosolyra húzom a szám bal sarkát. - Tudom, hogy nem fog… Katrina keményebb mindannyiunknál, a kijelentésében vibráló magabiztosság elég hozzá, hogy valósággá gyúrja a saját bizonyosságát. - Rendben… Leteszem a poharat, nem vitatkozom, és nem szólok rá a fejrázás miatt sem. Azt hiszem, magától is rájött, hogy nem jó ötlet. Hagyom, hogy figyeljen, tanulmányozzon, a pillantásunk összekapcsolódik. A szemében égő fények életteli, határozott szikráiba most is beleborzongok. Nem tudom lesz-e valaha olyan pillanat, mikor nem lesz hatással rám már a puszta tekintete is. A kérdésre sóhajtok egyet. - Fizikálisan jobban. Leginkább csak fáradt és kimerült vagyok. Csupa könnyű sérülést szereztem, zúzódások, vérelafutások, egy hajszálrepedés, már a dobhártyámon kívül, de az is rendbejön. Ami a lelki és érzelmi nyomást illeti, elegánsan elhallgatom egyelőre, és reménykedem benne, hogy nem veszi észre. Nem akarok hazudni neki, de nem is akarom terhelni. A következő kérdésére az ágy melletti kis kerekes szekrény fiókjából előveszem a PDA-ját, és odaadom neki. - Tessék, de azért óvatosan. Hagyom, hogy megnézze, amit akar, de ha úgy látom, hogy a figyelme már nem kizárólagosan a monitoré, akkor megköszörülöm a torkomat. - Ha jól sejtem, már nem mehetsz vissza Carl-hoz… Jobban érezném magam, hogyha nálam töltenéd legalább azt az időt, amíg felépülsz. Vagy engednéd, hogy én veled töltsem… Legyen is az akárhol, ha az én lakrészem nem felel meg neki. Nem érdekel, egy cipősdobozba is beköltözöm, ha ott akar lábadozni, csak ne zárjon ki az egészből, és főleg ne az én érdekeimre hivatkozva…
Értékelem, hogy biztatni próbál, valóban. Fogaim mégis szorosan szorítom össze, tekintetem nyitom ki újra és figyelem arcának zord vonásait. Csodával határos módon. - Meg sem kellett volna történnie – de tegyük félre egy pillanatra azt, hogy az egyik – nem az egyetlen – legjobb titánpilóta vagyok. Ami akkor és ott történt egy magamfajtánál elfogadhatatlan. Nem számít, hogy azon szörnyek létezéséről fogalmunk sem volt. A jégtakaró alatt éltek, korábbi radarok, felvételek, Aquillionra küldött, felvételek készítésére alkalmas eszközök nem látták. Egy értékes titán miattam roncsolódott, talán menthetetlenül, ez pedig óriási veszteség az erőforrásainkat figyelembe véve. Nem bővelkedünk alapanyagokból, bárki is hisz bármit. A veszteség a én vállamat terheli, ennek. S néhány emberi életnek ott. – Rendben – egyezek bele mégis könnyedén. Csodával határos módon. Én igen, és aki nem? Kelletlen szájízt hagy számba, hogy nem Főnixben kellett volna végig ülnöm. Ha ott vagyok… megakadályozhattuk volna a holtak… Nem. Ebbe nem megyek bele. Nem újra. Adjon magának időt? Mire? Haloványan ráncolom a szemöldököm, egyelőre mégsem kérdezek rá. Előbb, sorba haladok, nem engedem, hogy elmém gondolatai össze-vissza cikázzanak. Rendszerbe fogom őket, sorba állítom, hogy mik a fontosak. Legelőször – és nem azért, mert kevésbé érdekelne a férfi – hogy mikor szabadulhatok innen. Kényelmesebben ülök, de az érzés még mindig nem kellemes. De legalább a katéter szúró érzetét nem tudhatom már magamnak. Aprót biccentek, hogy ő is beleegyez. Ezután pedig nem lehet másképp. Nem szívesen vagyok kórházi közegbe. Sose voltam, sose leszek. Nem tudom megszokni a steril, fehér falakat, az orvosi köpenybe bújt embereket. Az egész hely atmoszféráját. Vizet nem kérek, hiába nyalom meg hozzá ajkaimat. Nem érzem magam szomjasnak. Ami azonban mindennél fontosabb most, hogy ő miként érzi magát. Hallgatom, csendesen, mégis figyelmesen, ahogy beszámol. Nem kerüli el figyelmem, hogy mire nem tér ki valójában. - Hajszálrepedést? Hol? – kérdezem tekintetem akaratlanul siklik vállára, karjára, mellkasára. Ha emlékeznék bármire… mégsem teszem. – Örülök annak, hogy nem sérültél meg – tekintek végül vissza rá. Legalább ő jól van, ez pedig őszinte megkönnyebbüléssel tölt el. Elszakadtak tőlünk, nem tudtuk őket elérni. A robbanásokat hallva, emlékszem, hogy szívem szerint elindultam volna feléjük. Ha a Condor akkor nem tudja velünk felvenni a parancsot, talán így is lett volna. - Ne emészd magad, Simon – kérem, s bár hangomba ott van a tőlem szokatlan kedvesség, most esélye sincs, hogy meghallja. – Megtettünk mindent, amit tudtunk – mégha az egész kudarcba is fulladt… Nem csak a mi hibánk, habár a felelősséget nem kívánom magunkról levenni. A mi hibánk, hogy nem veszünk észre, három megátalkodott ellenállót. Hogy? Miként nem sikerült, senkinek sem kiszúrni, hogy azok nem azok, akik? Hogy nem tudtuk kiszúrni, hogy társaink nem azok, akik valójában? Hogy lehetünk ilyen vakok? Tán savat szórtak szemünkbe? Fizikai képtelenség, ami akkor és ott történt. A pda-m átveszem, az értesítés, amire számítottam ott virít leveleim között. Egyszerre azzal, amit a férfi is mond. Szó nélkül nyújtom át neki a készüléket. - Hivatalosan is elvált vagyok – mutatom meg a hivatalos, nem túl sok érzelmet tükröző levelet. Benne szerepel a kirendelt, alig pár négyzetméteres lakásom helyrajzi száma is. Ami azt illeti nem igazán illetődök meg rajta. Erre számítottunk. - Nálad? – kérdezek vissza szemöldököm ráncolva. Emlékeim között kutatok bármi olyasmi között, ami segítségemre lehet a kérdéssel kapcsolatban. – Lehet nekünk ilyet? – fogalmam sincs, hogy lakhatási szabályok mikre vonatkoznak és mikre nem. Főleg ilyen esetekbe. Főleg a mi esetünkbe. Még ha két meddőről is van szó, mely most már hivatalos. A műtét sikerrel járt.
Látom, ahogy összeszorítja a fogait, újra megfeszülnek az izmai. Tudom, hogy nem fogom tudni meggyőzni, mégsem adom fel. - Még te sem győzheted le egyedül az egész univerzumot… Fáradtan, de egy halvány mosoly gyorsan illanó árnyékával a szám sarkában csóválom meg a fejem. Tudom – sejtem -, hogy mi mindenre képes, hogy mennyire kemény, mégsem lehet legyőzhetetlen. Senki nem lehet az… Tudom, hogy nem így nevelték, de meg kell tanulnia elfogadni a valóságot. Főnixet egyelőre nem hozom szóba. Szükségem van még némi időre, hogy ismét működőképes állapotba hozzam – ehhez előbb nekem is normálisan kell funkcionálnom újra -, addig annyival is megelégszem, hogy biztonságban van a javítóhangárban. A beleegyezésére csak biccentek egyet. Ennyi is elég most nekem. Ha megszólalok, könnyen meglehet, hogy csak rontok a helyzeten. Figyelem, ahogy helyezkedik, és mélyen együttérzek vele. Én sem szívesen töltök időt a steril, fertőtlenítő szagától szúrós levegőjű, rideg kórtermekben. A visszakérdezésre rápillantok, egy szívdobbanásnyi ideig gondolkoznom kell mire is kérdezett rá, de sikerül utolérnem a gondolatmenetemet és így már a válasz sem okoz nehézséget. Eszemben sincsen bármit eltitkolni előle. - A második bordámon a jobb oldalamon. Volt egy meglehetősen közeli találkozásom egy fehér gyilkossal… Tulajdonképpen feltörölte velem a földet. Szűk, rövid mozdulattal megvonom a vállam. Az még a kevésbé katasztrofális pillanatok közé tartozik az expedicíón, és ez sokat elmond az egész küldetésről. Arra, hogy örül neki, nem sérültem meg jobban, az ujjaim hegyével végigsimítok a kézfején. - Örülök, hogy egy kicsit jobban vagy. Amikor megláttam a Condor rámpáján Főnixet, azt hittem elveszítettelek… A szememből, a mélyülő hangomból kiolvashatja, mennyire valóságos volt a csontvelőig hatoló félelem. Ami azt illeti, hogy nem szabadna rágnom magam, rá éppen annyira vonatkozik. - Ez rád éppúgy igaz, mint rám, Katrina… Mégis bírálja magát, elégedetlen azzal, amit véghezvitt, pedig kevesen állták úgy a sarat, mint ő. Kicsit meglepődöm a mozdulatán, de tétovázás nélkül veszem át a felém nyújtott PDA-t, és a képernyőre pillantok. Az értesítés fő vonalai ismerősek. Az, hogy emiatt kérte szinte rögtön az ébredése után a gépet, enyhe zavart, és vele együtt paradox módon jóleső melegséget lop a bőröm alá. Képtelen lennék megmagyarázni, melyiket miért is érzem, csak sejtéseim vannak ezzel kapcsolatban. - Ez sokkal gyorsabb volt, mint amire számítottam… Őszinte vagyok, és nem igazán tudok mást mondani. Gratulálni meglehetősen morbid lenne, még akkoris, ha elsősorban miattam vállalta a műtétet, és ez egy fontos mérföldkő a közös jövőnk felé vezető úton. Továbbra sem tudom eldönteni hogy is érzek ezzel a döntésével kapcsolatban. A visszakérdezésére viszont tökéleteses magabiztossággal bólintok. - Igen, nálam… - látom, hogy ráncolja a szemöldökét, de az okát nem értem, amíg újra meg nem szólal. Akkor én is töprengek legalább fél percig, mielőtt válaszolnék. - Nem tudok semmilyen szabályozásról, ami miatt nem szabadna… A sikeres műtéttel, és a hivatalos válási értesítővel, szabadon dönthetsz ebben a kérdésben… Ha akar velem lehet, míg ha nem akar, nem kötelező. Furcsa szabadság ez, de mégis egyféle szabadság, amit mindig tiszteletben fogok tartani.
Kelletlenül húzom el számat. Természetes, hogy nem hallik jól hallani, amit mond. Nem kenyerem veszíteni, akkor sem, ha vannak pillanatok, amikor nem történhet máshogy. Nem erre neveltek. Akkor sem, ha olykor a nagyobb győzelem érdekébe, el kell bukni. A természet rendje, velejárója annak, ahova tart az emberiség. Nem kell szégyellni, de nem tudok a ténnyel egyelőre együtt élni. El kell fogadnom ezt, más választásom nem lesz. Egy újabb kudarc, egy újabb vereség. Ezúttal az emberi életeket nem tudtam megóvni egy alávaló árulótól, ezúttal társaink látták kárát annak, hogy újra figyelmetlenek voltunk. Melyet még azóta sem sikerült igazán felfognom. - Egy… mivel? – kérdezek vissza szemöldököm összeráncolva. Olyannyira igyekszem visszaemlékezni arra, ami akkor ott történt, azon pillanatokba, mikor nem voltam magamnál, vagy csak arra, amit előtte tudtunk az egész helyzetről. Fejem fájdul bele. Mélyebb lélegzetet követően fújom ki a levegőt, bal kezem ujjaival simítok végig homlokomon, hátha a fájdalom alább hagyna. – Nem minden részletre emlékszem még a küldetés előttről – idővel visszatér, vélhetően a fejem is bevertem, miközben összeroncsolt Főnix. Vélhetőleg ez természetes állapot. - Sajnálom, nem volt célom – fejem ezúttal nem rázom meg, tekintetem hunyom csak le. – Nem így terveztem. Semmiből támadt ránk két óriási gyűrűsféreg. Fletcher? – még a nevébe sem vagyok biztos a társamnak. – Nem élték volna túl – ha nem tartom fel azt a szörnyet, felzabálta volna a járművel együtt őt és Dr. Greyt. Az emlékre, ökölbe szorul a kezem. Az Admirális hangja fülembe cseng, éppen hogy csak elkésve: ne kérj soha elnézést… Kijelentésére most rákapom a tekintetem. Összeszorítom a fogaimat, vitába szállnék vele. Tekintetembe egy pillanatra a harag lángja lobban fel, melyet nem iránta érzek. Mégsem mozdulok, néhány lélegzetvétel idejéig nem szólok semmit. Kettőnk helyzete nem ugyanaz. Én részfeladatot kaptam, melyet képtelen voltam elvégezni. Barna íriszeim lassan válnak újra közömbössé, állkapcsom szorítása gyengül. Nem szállok vele vitába, elengedem a megjegyzést. A pda-t nyújtom át inkább neki, nincs titkolnivalóm előtte. Ezt úgyis megtudta volna, igen hamar amúgy is. - Lényegében hetek óta tudta mindenki. A hivatalos álláspontra várt a rendszer – az pedig, amint beérkezett, amint a műtétről szóló jelentés az aktámba frissült, úgy módosították szinte azonnal a családi állapotom. Vannak esetek, amikor a rendszer gyorsan tud reagálni. Magabiztos válaszára ezúttal nem ráncolom a homlokom. Hallgatom őt. Szabadon. Lássuk be ez egy olyan dolog, amit sose gyakoroltam és mikor megtettem, akkor sem a megszokott magabiztosságom uralkodott el rajtam. Könnyebben tudok megfelelni az elvárásoknak, minthogy magamtól kelljen meghoznom egy döntést. Legalább is, ami a magánéletemmel kapcsolatos, mely rólam szól. Ahol nincs kijelölt cél, nincs elérni kívánt teljesítmény. Nincs más, csak a szabad akarat tünékeny illúziója. - Rendben – fordul halovány félmosolyra ajkam szeglete. Ez tűnik a legcélravezető megoldásnak, makacsságból pedig kár lenne ellenkezni. Akadályát valójában nem látom, előnyünkké válhat. - Carlt majd megkérem, hogy majd hozza el az összekészített dolgaimat. Nincsen sok – egy doboznyi, nem több. Ugyanannyi, amivel az Imperiumról költöztem le, ugyanannyi van most is. Tudtuk, hogy nem megyek már hozzá vissza, tudtam, hogy a küldetés után megejtik a műtétet. Előre bepakoltam a kisebb bőröndbe, azt a pár egyenruhámat, annál kevesebb civil ruhámat, három pár cipőmet – melyből kettő katonai bakancs. Az egyéb pipere holmik egy kezembe elférnek, ami azt illeti, személyes tárgyaim aligha vannak. - Az állat is gondolom visszakerül így hozzád – régóta ígérte, hogy eljön érte. Ezeddig mindig elmaradt, temérdek munkája miatt. Sose sürgettem, sose tettem érte megjegyzést. Azt mondta el fog jönni érte, én pedig hittem neki. Ez is leginkább csak kijelentés részemről, mint számonkérés.
Ezúttal megelégszik a szájhúzással, én pedig nem feszegetem tovább a témát. A visszakérdezésére rápillantok. - Egy fehér gyilkossal. Négy lábon jár, piszkosszürke, vastag bőre van, a marmagassága nagyjából az én magasságommal azonos. Ragadozó, és nagyon gyors… Ami a magyarázatát illeti, biccentek egyet. - Nem baj, ne erőltesd. Az orvosok azt mondják, ha a gyógyszerek hatása elmúlik, nem lesz ennyire nehéz összefüggően gondolkoznod és egyre kevésbé lesz fárasztó koncentrálni is. Tudom, hogy jó eséllyel úgyis hiába beszélek neki, de legalább megpróbálok hatni rá. A következő mondatára rajtam a szemöldökráncolás sora. Magamtól is gondoltam, hogy nem így tervezte. De hogy sajnálja, ami történt? Ő is a legjobb belátása szerint döntött, minden lehetőséget mérlegelve, ahogy én is. Egyikünknek sem kellene szabadkoznia emiatt. És mégis megtesszük… Ökölbe szorított kezére téved a pillantásom, a mondatai élesen világítanak a szemüveg kijelzőjén. - De mindketten élnek… És ezt Katrinának köszönhetik, akkor is ha nem vár érte hálát. A következő mondatomra fellobban a szemében a tűz, megfeszül az állkapcsa, pontosan tudom, hogy készül vitába szállni velem. Én is tudom, hogy a kettőnk helyzete nem ugyanaz, mégis hasonlóbb, mint gondolja. De végül nem szólal meg, így én sem erőltetem tovább a témát.
A kezemben tartott PDA-n az üzenet száraz, lényegretörő és informatív. A válaszára ezúttal szó nélkül biccentek. Tudom, nekem is mondta, hogy erre készül, de mostanáig – azt hiszem – nem tudatosult bennem, mennyire komolyan gondolja ezt az egészet. Egy kicsit talán vártam is, hogy nem teszi meg. Ha mélyen magamba nézek, be kell vallanom, hogy nem is miatta. A saját kétségeimet, félelmeimet és bizonytalanságomat vetítettem ki, emiatt nem hittem igazán, hogy eljön ez is. Harmadszor is végigolvasom a határozatot. Ritka alkalmak egyike; nem tudok mit mondani.
És megint, mint már nem egyszer: a pulzusom felgyorsul, a szívverésem szaporábbá válik, pusztán attól az erőtlen félmosolytól, attól a kijelzőn felvillanó egyetlen szótól. - Ha egyedül nem bírja, majd segítek neki… Katrina valószínűleg az elkövetkező néhány napban még többet fog aludni a tőle megszokottnál, így nem kell minden percben mellette lennem. Annyi legalábbis mindenképpen belefér, hogy segítsek Carl-nak átköltöztetni a volt felesége kevéske saját holmiját. Nem bánom azt sem, ha egy váltás fehérneművel költözik be hozzám, ahogy azt sem bánnám, ha telepakolná a holmijával a lakrészt. - Izé? Igen, ő is. Sajnálom, hogy nem tudtam korábban elhozni. Bár azt hiszem, Carl igencsak megkedvelte a szőrpamacsot. Nem igazán szorgalmazta, hogy végre lepasszolhassa nekem, amennyire vissza tudok emlékezni. - Aztán meglátjuk. Ha zavarja a felépülésed, akkor egy időre Colinékhoz költözik. Ugyan a bátyámnak valószínűleg a háta közepére sem hiányzik hat gyerek mellé egy süldő sárkánymacska, de pontosan tudom, hogy nem mondana nekem nemet, ha megkérném, hogy vigyázzon rá.
Fejem enyhén rázom meg, de ezúttal ez most nem neki szól. Nem találkoztam hasonló gyilkos szörnnyel. Legalább is nem az ő leírása szerint. Újra beleszédülök a mozdulatba, nem szabad, hogy ezt így tegyem meg. Többet nem mozdíthatom, ha magamnak jót szeretnék. - Felénk teljesen más élőlények voltak – és azok sem voltak szebbek, vagy épp kellemesebbek. Sőt, ami azt illeti, eléggé gyilkosak voltak azok is. A szárnyas és a gyűrűsféreg is. Ajkam szeglete rándul meg újra csak. – De ilyenre lényre nem emlékszem – nyomorgatom meg homlokom és halántékom, mintha ettől hamarabb visszatérne minden emlékem, ami ehhez szükséges. Abban biztos vagyok, hogy volt felvilágosítás arról, hogy mi vár ránk. - Remélhetőleg így lesz. Miért adtak gyógyszert? – a kérdés érdeklődőként hangzik, de talán sejti, hogy mennyire elégedetlen vagyok azzal, amikor gyógyszerrel kábítanak el. Nem szeretem, amikor nem tudok tisztán és érthetően gondolkodni. Amikor nem találom az összefüggéseket, a logikát. És amikor képtelen vagyok arra, hogy visszaemlékezzek egy annyira egyszerű dologra, hogy mi a fehér gyilkos. - Ők igen… Mennyien haltak meg? – teszem fel az újabb kérdést. Nem emlékszem arra, hogy előző nap megkérdeztem volna. Még zavarosak a gondolataim, emlékeim azzal kapcsolatban is. Tudom, hogy itt volt, nyúzott volt. Emlékszem hogy Gregor is betért, elmondta, hogy mi történt velem. A műtétet, az amputálást. Az egész katasztrófát, amit az Aquillionon történt. De a részletek. Újra elvesztek. Az idő előre haladtával azonban tisztul a gondolkodásom, felfogom, ami körülöttem zajlik és az üzenetet is megmutatom Simonnak. Mire már régóta vártam én is. De vélhetőleg ő is. Nem csak miatta döntöttem így, leginkább magam miatt. Egyrészt sose kívántam gyermeket, másrészt betegség, ez, senkinek sem kívánhatnám. Pocsék érzés lehet, hogy tudod: idő előtt fogsz meghalni, de ha nem, évekig járó szenvedés vár rád. Ajkamra halovány, félmosoly kerekedik, - Egy bőröndöm van csak csupán – ráncolom össze a szemöldököm. Épp annyi holmim van, mint amennyivel eljöttem az Imperiumról. – Nincs semmi felesleges holmim. Csak néhány egyenruhám és gyakorlóm van – közlöm vele. Sokat tényleg nem kellett pakolni, a bőrönd pedig elgurul magától, nincs másra szüksége, csak egy összekapcsolásra a pda-val. - Ne sajnáld – kérem tőle, habár hangom talán kissé nyers, ezúttal is. Mint az esetek nagy többségében. De ez nem ellene, vagy épp neki szól. Egyszerűen csak ilyen vagyok. – Megvolt rá a magad oka, ezt pedig nem kell sajnálni – fejtem ki erről a véleménye, szemöldököm újra csak haloványan ráncolom. A lény nálunk is elvolt, habár Carl bőre többször lett karmosabb, mint azt szerette volna. Valamiért őt nem fogadta el, pedig kettőnk közül ő közelített hozzá több… érdeklődéssel, mint én. - Nem hinném, hogy fog – jelentem ki, enyhe határozottsággal a hangomba. – Megtanulta már, hogy milyen messzire mehet el, velem szembe – tekintek fel a férfira. Nem ártottam Izének. Csak épp megneveltem. – Az más kérdés, hogy másokkal szembe nem ennyire előzékeny – legalább is senki mással nem. Igaz, eddig még csak Carllal találkozott. De vele eszméletlenül szemtelen. Velem szembe nem. A szabályokat hamar behatároltuk és ahhoz tartja magát. Néha átlépné a határt, de néhány ívesen irányzott repülést követően letett róla. Habár a gyanú él bennem, hogy igazából azokat élvezi is.
Újra csak a fejét rázza. A nagy mennyiségű gyógyszernek tudom be, hogy még mindig újra és újra megpróbálkozik a mozdulattal, pedig egyértelműen nem segít a közérzetén. Valószínűleg szédül tőle, és gyanítom fájdalmas is lehet. Nem teszem szóvá. A válaszára biccentek. - Tudom. Láttam őket. Végignéztem a felvételeket, mielőtt az átfogó jelentést megírtam volna. Ahogy az Admirális is végignézte a vezető tisztekkel együtt. Senki nem volt elragadtatva a látottaktól. Hank Greymare pusztító haragja szinte tapintható volt a levegőben. Csodálkozni fogok rajta, ha nem lesznek kivégzések. Még a nyilvános kivégzések sem lepnének meg. Merándul a szája sarka, az ujjhegyei a bőrébe nyomódnak, ahogy keményen a homlokának, halántékának feszíti őket. - Később lehívom a leírásukat, ha nem jut eszedbe. De most ne erőltesd, annyira nem fontos. Tulajdonképpen nem az a lényeg, hogy mi használt felmosórongynak, a végeredmény számít. Az is elég siralmas, vagy éppen gyalázatos. Szégyen… rám nézve is. A kérdésére csak egy pillanat erejéig nézek rá értetlenül, aztán mégis válaszolok inkább. - A testednek segítségre és pihenésre volt szüksége, hogy túljusson, hogy gyorsabban túljuss – itt kijavítom magam, mert gyanítom ebben a megvilágításban talán jobban elfogadja a gyógyszerek szükségességét – az egészen. Pihenned kellett, és ha magadnál vagy, hajlamos vagy túlfeszíteni saját magad. Vannak olyan sérülések, amikor a tengernyi gyógyszer, antibiotikum, szedatívok nem választás kérdései. Amikor ekkora a sérülés, nos, az éppen ilyen eset. Ahogy számítottam is rá, Katrina még nem fogyott ki a kérdésekből. A válasz nem érkezik azonnal. Név szerint számolom újra valamennyi halottat. - Összesen heten. Ebből három szabotőr, de ők korábban kivégezték azokat, akiknek a helyére léptek. Így tulajdonképpen valóban hét értékes embert veszítettünk, és négyet, akik dönthettek volna másképpen is, mégis elárulták az emberiséget.
A költözés kellemesebb téma, bár még nem tudok neki annyira örülni, amennyire maga a hír megkívánná. Nem csak én vagyok a végletekig kimerült. Még Katrina előtt is nagyon hosszú út áll. Aggódom érte, ezen nem tudok változtatni. Maga a műtét, Katrina döntése is egyszerre kapirgálja gonosz kis kétségek, félelmek formájában az elmémet, és persze örömmel is tölt el, mert azt jelenti, hogy velem lehet, nincs többé bujkálás, titkolózás, bizonytalanság. Akartam ezt, nagyon is. A jelenlegi helyzet azonban egyelőre nem engedi, hogy felhőtlen legyen a boldogságom. A válasza nem lep meg. - Azzal alighanem elbír egyedül is. Nem teszek megjegyzést most sem. Sokkal több személyes holmim igazából nekem sincsen, lehet, hogy két, vagy akár három nagyobb bőröndöt megtöltene, de túlnyomórészt esetemben is csak ruhákról van szó. A legtöbb pedig munkához kapcsolódik nálam is. Ami az Izével kapcsolatos rendreutasítást illeti, csak fáradtan fújok egyet, és tudomásul veszem hogy nem kell bocsánatot kérnem. Az elmúlt időszak senkinek nem úgy alakult, ahogy terveztük. - Rendben… Tudomásul veszem és el is fogadom a válaszát. Bizonyos dolgok valóban nagyon egyszerűen működnek vele, míg mások lehetetlenül bonyolultnak tűnnek. Ami azt illeti, hogy a sárkánymacska-kölyök megtanulta a helyét Katrina mellett, nem lep meg. A magyarázatra fáradt, de őszinte mosoly rajzolódik a szám sarkába. Bármennyire is kimerült vagyok, bármennyi szörnyűség próbál újra és újra rám borulni, meg kell mosolyognom a képet, ahogyan elképzelem őket a vezetői pozícióért folytatott háború közben. - Majd megtanulja idővel… Nem hiszem, hogy elég meggyőzőre sikerült a megjegyzésem, de talán nem is igazán számít. Úgy tűnik, hogy a nő – aki eddig ismeretlen érzéseket vált ki belőlem – a kedvemért elfogadta a sárkánymacska alighanem számára bosszantó jelenlétét, és ez kimondottan jól esik nekem. Hálás vagyok érte, ahogy annyi minden másért is. - Próbálj még pihenni egy keveset, néhány óra múlva megírják a zárójelentésed, és hazavihetlek… Még nem fog tudni a saját lábán jönni, de a kórházi közegből végre kiszakadhat. Tudom, mennyire akarja.
Ajkaim elhúzom, hallva, hogy a jelentés megírása előtt végignézte őket. Nem lehetett szép, amit látott. Főnix radarjainak jelzése, a környezet, mellyel szembe kellett néznünk. A felénk forduló löveg, ahogy az ellenálló vett minket célba. Még mindig hihetetlen. Nem tudok túllépni azon, ami történt és ahogy elnézem, ezzel nem csak én vagyok így. - Mit gondolsz, én is megnézhetem majd a felvételeket? Vagy titkosítva lettek? – nem lennék meglepve, ha az egészet azzá tették volna. Ami ott történt, jobb, ha nem tudódik ki a nagyvilág számára. Nem is eltusolásról beszélek, egyszerűen csak szűk körbe kell megtartani, ami történt. - Rendben – ezúttal nem bólintok arra, hogy majd később lehozza nekem. Remélem, hogy eszembe fog jutni, de felesleges mozdulatokat ezért nem hoznék. Így marad, hogy szóban – amit amúgy is jobban szeretek – nyilvánítom ki a véleményem. Ez a tiszta és érthető. A kérdés tőlem, még költőinek is származhatna. Ha nem tudná, hogy nem annak tettem fel. Figyelem, ahogy szemöldökét ráncolja nem igazán értem ennek az okát. Szavakba formálja, de így sem kerülök hozzá közelebb. - De hisz erről szólna a létezésünk. Legalább is néhányunknál, saját határainkat feszegetni – ez volt a neveltetésem alappillére. Ez az, amibe felnőttem és amit mindig iránymutatóként szolgált nekem. Lenézheti, de ha… Nem, ebbe most nem gondolok bele. Végül csak szemeimet hunyom le, nem kívánok ezúttal vitába szállni vele, valamiben, amiben nem értünk egyet. Erre egy egész életünk is lehet még. Ha még komolyan gondolja, amiről pár napja még beszélgettünk. Napja? Hete? Minden olyan réginek tűnik most. - Kik voltak azok? – vonom össze a szemöldököm. Talán neki semmi jelentőségét nem látja, hogy miért akarja tudni, nekem annál inkább. Nem csak azon egyszerű okból, hogy szeretném tudni, hogy mely társunkat temettük el az Aquillion hófödte táján. A holmijaimmal kapcsolatban apróbb biccentésre futja tőlem. Az a fajta, ami alig látható, mégis felfedezhető. És amibe nem sajdul feje a fejem sem. Nem látom nagyon akadályát annak, miért ne hozzá költözzek be. Végül is, meg kell próbálnunk együtt élni, mielőtt úgy döntene, engem akar elvenni. Ennyi ideje lesz meggondolnia magát. Ebben az esetben is ott lesz a lehetőségem, hogy a saját, vélhetőleg alig pár négyzetméteres kabinomba költözzek át. Megharagudni nem fogok rá, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nehéz természetű vagyok. S hogy ritkán tudok igazán alkalmazkodni másokhoz, melyben rengeteget kell fejlődnöm. Ha eljön az idő, mely nem most, ebben a pillanatban lesz, hanem egy kipihentebb állapotomba, akkor elmondom neki. Időt kérek majd tőle, hogy meg tudjam tanulni. Érte. S miatta. Szeretném, ha tudná, hogy szeretném ezt legalább annyira, mint ő is. S meglátjuk, hogy miattam eddig fogunk eljutni. Az elbukásának a gondolata is keserű nyállal tölti meg számat, így ezen nem is gondolkodom most. Mindig őszinte és egyenes embernek gondoltam magam. Ebből adódik, hogy képes vagyok azt is megérteni, ha az ember ideje nem úgy alakul, ahogy azt tervezi. S azt is, hogy őszinteségemmel és konkrét megfogalmazásaimmal nem hagyok kétséget másoknak. Fújtatását ezért sem értem, de ezúttal ráhagyom. - Muszáj lesz neki – legalább is megtanulnia. - Egyéb esetben, felőlem mehet a kísérleti laborba - gyakorta fenyegetem ezzel, mely nem is igen fenyegetés. Komolyan is gondolom, ő pedig mintha ezt megérezné és olyankor elkezdene értelmesen is viselkedni. Furcsa. Épp olyan, mint F8T. - Az jó lenne. Nem tudnék több időt itt tölteni – ezt talán ő is sejti. Hiszen Gregor sem jósolt ilyen korai hazamenetelt, de egy másodperc erejéig sem fogok tiltakozni, ha Simon elintézi ezt mégis. – Otthon és épp úgy tudok pihenni, mint itt. Itt csak ingerültté válok – bár azt nem tudom, hogy nála miként fogom érezni magam. Az biztos, hogy önmagamat nem fogom akadályozni. Felépülésem a legfontosabb és ha erre az a legegyszerűbb és leggyorsabb út, hogy pihennem kell… Bármennyire is csikorgatom érte a fogamat, meg fogom tenni. Egy pillanatra – legalább is én úgy érzékelem - hunyom le íriszeimet. Mire újra kinyitom, újra csak fáradtabb vagyok, mint eddig. Fejem újra hasogat, szemeim égnek. Mégis, ahogy telnek a másodpercek, úgy kezdek frissebb is lenni. Gondolataim tisztábbak, habár az alhasamba és karomba érzek némi tompa fájdalmat. Vélhetőleg ezek jóval erősebbek, csak az új fájdalomcsillapítók megteszik a hatásukat. A kanült a kezemből mégis kivették, s Simon segítségével egy tolószékbe kerülök át. Ezúttal nem zavar- habár a legutóbbi hasonló helyzetét teljesen megértem – de kétségkívül kellemetlen érzéssel telít el, hogy nem saját lábaimon hagyom el a kórházi helységet. De legalább élek. Ennek pedig örüljek, igaz?
Nem kerüli el a figyelmemet a szájhúzása, de ezúttal úgy érzem, nem szorul magyarázatra a dolog. Egy cseppet sem volt kellemes végignézni a felvételeket. A többiek szemszögéből is látni mindent... nem segített sem a kudarc, sem a fájdalom, sem pedig a felelősség ólomsúllyal rám nehezedő terhén. Az, hogy a Katrina kamerája által készített felvételek visszanézésére rá tudjam venni magam, majdnem egy órámba került. A kérdésére biccentek. - Titkositva lettek, de nem a résztvevők előtt. Még mindenkinek lesz meghallgatása, előtte mindenki visszanézheti a saját felvételeit. Nekem úgyis meg kell néznem újra az egészet legalább egyszer. Nézheted velem... Így nem csak a saját kamerájának felvételeit láthatja. Előlünk egyelőre nincsenek elzárva ezek az információk, de ez csak addig lesz így, míg véget nem érnek a kihallgatások, jelentések. Ami a különböző szörnyek pontos leírását illeti, ráérünk később is foglalkozni vele. A kérdésére bólintok. - Tudom. De így egyrészt sokkal jobbak voltak az esélyek is, és a folyamat is sokkal gyorsabb. Az orvosoknak pedig az eredmények számítanak. Az ő feladatuk Katrina életének megmentése, és mielőbbi talpra állitása volt, nem vállaltak kockázatot. Az igazat megvallva én ezt egyáltalán nem bánom. A következő kérdésére megfeszül az állkapcsom, egy rövid időre elfordítom a fejem. Végül sóhajtok egyet, és újra Katrina felé fordulok. - Jacob Schultz rajmester, Judy Campos, Joel Crosby tizedes, Stan Carlstone közlegény, Derek Anderson zászlós - itt egy pillanatra megállok a felsorolásban, meg kell köszörülnöm a torkom. Még élénken él az emlékeimben Jay pillantása, amikor az ajtónyitást követő pillanatban rájött, hogy valami szörnyűség történt -, Andrew Lester közlegény és Mark Forrester közlegény
Katrina költözése már egy fokkal könnyebb, kellemesebb téma. Eszembe sem jutott meggondolni magam vele kapcsolatban, és fel sem merül a gondolataim között, hogy neki megfordult a fejében, hogy kihátrálnék a vele való együttélésből. Ami Izé kísérleti laborba küldését illeti, csak megcsóválom a fejem. Sejtem, hogy nem tenné meg, igaz, csakis a kedvemért van biztonságban a szemtelen jószág, ebben is biztos vagyok. Ahogy sejtettem, a korábbi szabadulás gondolata megragadja a figyelmét, a válaszára biccentek. - Intézem... Én sem szeretek több időt az orvosi részlegen tölteni, mint amennyit muszáj... Látom, ahogy újra elnehezülnek a szempillái. Megvárom, míg elalszik, csak akkor hagyom magára. Mire újra kinyitja a szemét, az ágy mellett már ott van a tolószék, a tolókarra akasztva egy közepes méretű orvosi táskával, én pedig ismét az ágya mellett ülök. Megvárom, míg teljesen felébred, csak akkor fordítom felé a PDA-mat. - Olvasd el a nyilatkozatot, és az alján szignózd. A saját felelősségedre otthon lábadozol, de szigoróúan betartod az orvosi utasításokat. Ezekkel a feltételekkel engednek haza... Nincsen kétségem afelől, hogy alá fogja írni, és miután ez megtörtént, továbbítom a nyilatkozatot, csak utána segítek neki átülni a tolószékbe. Nagyon óvatos vagyok, és amennyire csak lehet, gyengéden érek hozzá, igyekszem minél kevesebb fájdalmat okozni. Nincsenek illúzióim, tudom, hogz mindenképpen fájdalmat okozok, a kérdés csak az, hogy mennyit. Amint elhelyezkedett, elindulhatunk, hogy megkezdjük a közös életünket, ha nem is egészen igz terveztük az első lépéseket. A kórterem ajtaja a Dominiumon megszokott halk szisszenéssel nyílik ki előttünk, és úgy is záródik be mögöttünk...
*Az idő vagy gyorsan telik és nem veszem észre, vagy annyira lelassult, hogy már csak vánszorogni látszik. Persze tudom, hogy ezt csak én érzem, az idő állandó, sosem rohan és sohasem akad el sehol. Csak azért gondolhatom ezt, mert már nem tudok mással foglalkozni, az ittlétem alatt mindent százszor átgondoltam, olyanokon is agyaltam amit a bátyámmal beszéltünk, hogy a perdaiak vajon megfulladnak-e ha vizet öntünk a szájukba, vagy épp alkoholt. Hogy a kedvenc perdai csemegém, a sült lárva, vajon hogy szexszel amikor még él, hogy a tőgyikék mit csinálnak amikor alszanak, tudják-e hogy épp alszanak, mert ébren is pont úgy néznek ki. Kiszámoltam hány lépcső lehet a Dominiumon, leleltároztam az összes szint, összes folyosóján fellelhető lépcsőket, és az ablakokat is. Utóbbi persze hozhat más eredményt, hiszen nem vagyok biztos abban, mely lakosztályok és családi kabinok rendelkeznek az űrre néző ablakokkal, de cirka számom van. Mindezt azután, hogy a pda-n amit apa hozott be, leellenőriztem mindent. Kivételesen nem csaklizta el sem Jenkins, sem a zsenikéje. Halálra untam magam, én aki mindig pörög és nem tud meglenni a fenekén, ágyban fekvésre lettem kárhoztatva. Pedig megpróbáltam megszökni, már Szmötyi is beprüttyögött a betegszobák folyosójára, de az ápolók itt rosszabbak mint a katonaság, tutira személyesen Terson képzi ki őket, egyből le lettem fülelve és elzárták a pda-mat, hogy pihenhessek. Gyilkosok! Nem vettem komolyan, hogy agyrázkódással nem flangálhatok csak úgy, és előnyös lenne ha nem húznám ki a karomból az oda csatlakozó csövet a tűvel a végén. Csak akkor maradtam nyugton amikor megfenyegettek, hogy az ágyhoz szíjaznak. Hát, volt már részem ilyesmiben, csak az ellenségeimnek kívánom. Bevágtam a durcát, meg a szunyát is miután stikában megpróbáltam felülni és úgy éreztem magam, mintha három napja Jack bárjában dönteném magamba a Búfelejtőt. Szent szar! Az is hogy hiányzott most. Arra ami történt, csak foszlányokban emlékszem, de lassan helyreállnak a képkockák. Tudom, hogy mire készültem és miért, tudom, hogy a Perdáról érkezett kőzetmintákat akartam megvizsgálni, és azt is tudom, hogy nem gyűjtöttem be azokat. Máskor is előfordult már, nem volt gyanús semmi. Az életem egyetlen apróságon múlott, lehajoltam valamiért, de érdekes, hogy arra nem emlékszem, hogy miért. Csak a film pereg le bennem számtalanszor, mindig ugyanúgy, mintha lassított felvételt néznék. Van a kezemben valami, a lézervágó kijelzőjén beállítom a paramétereket, aztán bekapcsolom...és innen csak részletek. Látom az üres kezemet és tudom, hogy le kell hajolnom, és le is hajolok, de fogalmam sincs miért. Előttem van a padló mintázata, a cipőm orra, megjegyzem szép cipő, az egyik kedvencem és hála az égnek, nem esett baja. A pólómnak és a köpenyemnek viszont annyi. A robbanás még most is ott cseng a fülemben, az ereje mellbevágott és a hátam mögötti asztalnak taszított, abba vertem be a fejem. Asztallalütött lettem. Ennél többet viszont egyszerűen nem vagyok képes kifacsarni magamból, de csak engedjenek ki innen, utána megyek én ennek, mert abban biztos vagyok, hogy nem én hibáztam. Függetlenül attól, hogy én mit gondolok és mit érzek, az álom időnként elnyom, szerintem tesznek valamit abba az infúzióba ami lassan csepeg és folyik bele az ereimbe. Könnyűnek érzem magam és vigyorgósnak, mondjuk ez nem szokatlan, de tutira benyugtatóznak, hogy kedvem se legyen kilopózni. Már az ébredés is unalmas, mindig ugyanazt látom amikor kinyitom nehézzé vált szemhéjaimat. Fehér falak, fehér mennyezet, fehér tejüveg. A francnak fehér minden? Nem tudják, hogy frusztrációt okoz? Legalább egy kis zöld, könyörgöm! Újra és újra elismétlem, nem is tudatosul, hogy fennhangon teszem, aztán megint bealszom. Felébredek….és ez így megy ki tudja mióta. Fehér falak, fehér mennyezet, fehér tejüveg, fekete felöltő…hoppá! Megkönnyezem, ahogy kipattannak a szemeim a monotonitás megszakadásának észlelésekor. Fekete és egy kis zöld. * -Na, mi tartott ilyen sokáig? Engedélyeztetni kellett a színeket? *Lassan tisztul a kép, a fekete és zöld masszából egyre jobban kirajzolódik Jenkins alakja. * -Fúúú! Meghaltam és a pokolba kerültem. Maga még ide is utánam jön? *Hogy mennyire fárasztó még ez a pár mondat is, mutatja, hogy szinte azonnal el is hallgatok és nem azért, mert megint szemtelen voltam. A szemeim lecsukódnak, szemhéjaim mögött égnek a szemeim, de ébren vagyok, csak így nem annyira szúr. Tűvel és csővel ékesített kezemet emelem fel néhány centire az ágyról és integetek vele Jenkinsnek. Nem ondja, hogy nem köszöntem. *
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
Közel negyed órája várakozhatok, mire elkezdem látni a planetológuson, hogy ébredezik. Már induláskor jeleztem az itteni nővéreknek, hogy a nyugtató szintjét csökkentsék, s érkezésemkor belépve ide első dolgom volt az ágy melletti panelhez lépni, a hozzáférési kód megadása után pedig egy ujjmozdulattal húzni le nulláig a nyugtató megmaradt mennyiségét, hogy a magához térése fokozatos legyen, s a kábaság is hamarabb múljon. Legalábbis egy kicsit. A kancellári lét számos előnye közül az egyik, hogy mindenhez hozzáférésem van, a másik pedig az, hogy legfeljebb a hat kollégám kérhetne számon, de egyikük sem sietett ide, hogy megnézze, mit viszek be a betegszobába a speciális orvosi, hőtartó fém dobozban, ahogy a folyosókon se állított meg senki. Egyedül egy nő nézett aggódva a dobozra, majd rám, majd újra a dobozra és újra rám, de nem szólt egy szót sem az illő köszöntésen kívül. Ugyanakkor betegszobába való belépés előtt láttam szemem sarkából, hogy kerített magának valami sürgős és fontos elfoglaltságot a folyosón, csak hogy megnézhesse, hova vezetnek lépteim. Gyanítom, nem nyugodott meg, hogy pont ebbe a szobába jöttem, ahol a lánya fekszik és a tejfehér panelfalak nem segítik a leskelődést. Nem ismerem személyesen Raven Moor édesanyját, de az adatlapján lévő fotó ismerete is felesleges lenne, hogy kitalálja bárki a rokoni kapcsolatot: Adria Delgado szépségét - és magasságát - örökölte a planetológus, néhány részlettől eltekintve olyan, mintha az ápolónőként dolgozó nőt látnánk fiatalabban. Avagy olyan lesz Raven Moor idősebbként, mint Adria. Szerencsés gének. Kíváncsi vagyok, hogy másban is hasonlítanak-e? Eddig negyed órát mindenképpen kibírt az édesanyja, hogy be akarjon jönni és megtudni, miért vagyok itt és mi végre a doboz, mi lehet benne? A kamerákat zavarom, de ettől függetlenül láthatja a nővérek központi részénél minden beteg, így lánya egészségügyi állapotának aktuális paramétereit, és azt biztosan ő is észleli, hogy ébresztem a fiatal nőt. Míg várakoztam, újra átfutottam az állapota értékeit, azok javulását, noha a robbanás óta folyamatosan nyomon követem a változásokat. A hír akkor ért, mikor éppen közösen teáztunk-kávéztunk Saskiával, akkor villant fel a pda-m Jade üzenetével, Saskia láthatta is, hogy olvasás közben feszültebb leszek és elkomorodom, bár az újévkor váltott üzenetek alapján talán már meg sem lepődött, se azon, hogy a kávét is félretéve és feleségemtől elnézést kérve gyors pár utasítást adtam ki Andrejnek és Jade-nek, na meg azonnal lekértem a státuszjelentést Moor-ról, hogy van - szerencsére semmi súlyos, ez elsőre is látszott -, mielőtt befejezhettük volna a teát, kávét és a beszélgetésünket Saskiával. Lehet még Fuller-t és Morgenstern-t is megelőztem, mikor lekértem a kamerafelvételt is az esetről a geológiai laborból, emiatt még a végén gyanúba is keveredhetek, de nem zavart. Bizonyíték híján Fuller nem az a fajta ember, aki lépne a másik ellen. Morgenstern meg inkább figyelni fog engem. Tegye. Megannyiszor visszanéztem a felvételt, de sokkal többet nem tudtam meg, mint ami az első két-három alkalomra is egyértelművé lett. Kíváncsi vagyok, hogy Moor mire emlékszik és szerencsére nem úgy verte be a fejét, hogy átmeneti teljes amnéziával küzdjön, szökési kísérlete alapján az is elmondható, hogy a körülményekhez képest jól van. Túl jól. Ismertem, hogy nem fog megmaradni a fenekén, de nem volt szükség nekem intézkednem, helyettem az itteni egészségügyi személyzet is megtette magától: nyugtatóval bírták maradásra és gyógyító alvásra a balesetet szenvedett Moor-t. Merthogy eddigre a hír úgy ment ki, hogy baleset történt. De vajon tényleg? Gondolataimba mélyedtem, ahogy az alvó nőt figyeltem. Nem feszélyez, hogy így látom őt, gyakorlatilag a munkám nagy részében "alvó" embereket látok. De valahogy furcsán zavaró a csend, ami az ő esetében ezzel jár és magam sem hittem volna, hogy zavarónak fogom találni, pedig korábban pont hogy ezt az állapotot áhítottam. Noha sosem képzeltem el korábban, valahogy most az jutott eszembe, hogy érdekes, hogy nem beszél álmában. De több szempontból is előnyös, hogy nem fecseg... Ébredezésére felfigyelek, látom, ahogy próbálja nyitogatni a szemeit, körbenéz és hogyan figyel fel az oda nem illő alakra: rám. Hogy első szavai panaszkodás... azon meg sem lepődöm, azon már inkább, hogy káromkodástól mentes... és hogy nem egy elhaló Búfelejtő szó hagyta el ajkait. Hogy mi tartott sokáig és mi van a színekkel én nem is értem, azt gondolom, ez még az álmaihoz tartozhat, így nem felelek rá. A fehér köpenyt ugyan felvettem, de alatta az öltözetem a szokásos, felöltő nélküli, de nem fehér, hanem sötét zöld és fekete. A köpenyt szokásom szerint nem gomboltam össze, így ezek a domináns színek szembeötlőek, akár csak a kezemben tartott ezüstszín fém dobozka, minden irányában bő arasznyi nagyságú, hosszában tán még nagyobb is kicsit. - Gondolja, hogy a legnagyobb büntetés Önnek az, ha nem mozdulhat? Egyébként tulajdonképpen én hazajárok ide. - Hogy ezt az orvosi részlegre értem vagy a pokolra, annak eldöntését meghagyom neki. A humora a régi, tehát tényleg szépen javul, de azért megkérdezem. Már csak azért is, hogy ne vádoljon azzal, hogy gyógyulását rombolom a ki nem mondott monológjai egyikével. - Hogy érzi magát? - Kihasználom, hogy le-lehunyja a szemeit hosszabban, s megengedek magamnak egy kis mosolyt az erőtlen éppenhogy-integetését látva. Ha nem látnám az értékein, hogy nincs komoly baja, lehet még kicsit sajnálnám is gyengeségét látva.
*Sajnos nem látom Jenkinst mosolyogni, azon egyszerű oknál fogva, hogy jelenleg többet vannak csukva a szemeim, mint nyitva. Nem is igazán jut el a tudatomig a lényeg, hogy meglátogatott, persze erre is több mindent mondhatnék, kezdve azzal, hogy félti a befektetését. Még magamhoz kell térnem, érzem még a nyelvemen a nyugtató ízét, orromban a szagát. Emlékszem, amikor először folyt az ereimbe, mennyire eltelítődtek az érzékeim a gyógyszerbűzzel. Most ez az emlék ugrik be mikor megnyalom kiszáradt ajkaimat. Lehunyt pilláim mögött azonban él az imént látott kép Jenkinsről, de még nem minden részlet tűpontos, csak a sok fehéret megtörő fekete és zöld üdítő változatossága az, ami egyelőre foglalkoztat és persze az udvariasság, ami kimerül egy erőtlen integetésben. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam korábban, hogy Jenkins meglátogatna ha bajom esne. Azt igen, hogy élénken érdeklődne a hogylétem felől, de a távolból. A személyes megjelenése meglepő, de állapotomat tekintve, még mézgás agyam nem állt rá a következtetések levonására. Még mindig lehunyt szemekkel fekszem, de a hangom már éledezik.* -Az egyik. *Az integetés után csuklóból emelem fel a kezem és kinyújtott mutatóujjammal adok nagyobb jelentőséget a szavaimnak. * -A másik, hogy szomjas vagyok, de a perdai istenekre, nehogy vizet adjon nekem, az anyám is azzal itatott. *Az emlegetett, életének egyik legszörnyűbb negyed óráját éli át épp kint a nővérszobában, a monitorokat figyelve. Az sem tűnik fel neki, hogy a körmét rágja idegességében, kolléganője sem látta még ilyennek, bár a kancellár jelenléte miatt abszolút megértő. Valószínűleg ő is ezt csinálná, bár neki két fia van, de ugyanúgy aggódna értük egy kancellár társaságában. Egy hang nélkül nyúl Adria kezéért és húzza le egy elnéző mosollyal, majd fogja körbe saját ujjaival ökölbe zárt kezét.* -Nem hiszem, hogy ép ésszel kibírom én ezt. Tudnom kell mit csinál bent. *Azzal kihúzza kezét a másikéból és határozott léptekkel elindul a folyosóra, majd megáll a minket rejtő betegszoba tejüvege előtt. Kolléganője már csak a levegőt markolja ellibbenő alakja mögött. Adria azon gondolkodik, milyen indokkal menjen be. Addigra összeszedem magam annyira, hogy kinyissam a szemeimet, egyből Jenkinsre vetül a pillantásom. A kérdés már nem ér váratlanul, anélkül is megmondtam volna hogy vagyok. * -Szarul. Mondjuk nem meglepő, miután felrobbant velem a labor, de mivel beszélni tudok, nagy baj nem lehet. Maga hogy van? Nagyon megijedt? *Persze magamra gondolok, hogy miattam ijedt meg, ki lesz aki elvégzi helyettem a munkát, aki bevégzi a tervét…mást kell betanítania. Eszembe jut a susnyásban folyó beszélgetésünk és elmosolyodom. Akkor esik a pillantásom a kezében lévő dobozra és egyszerre tudatosul bennem, hogy Jenkins áll. Két lábon, mert annyi van neki. Szemöldökeim gyanakodva rándulnak össze, s nem minden érdek nélkül paskolom meg magam mellett az ágyat.* -Csüccs le! Meséljen, mit hozott abban a dobozban? Ahhoz elég kicsi és lapos, hogy kaja legyen vagy pia, utóbbit persze nem hozna. Csoki? Ugyan, nem kellett volna, egészen könnyekig hatódtam. *Csak kicsit emelem fel a fejem, s támaszkodom meg a kezeimen, hogy feljebb tornásszam magam, de abban a pillanatban megfordul velem a szoba.* -Ó, baszki! Valaki állítsa meg! *A szédülés keltette hányinger és a fejembe hasító fájdalom fintort fest az arcomra, egy nagyon hosszú pillanatra lehunyom a szemeimet, de aztán felnézek Jenkinsre, és megfogadom magamban, hogy nem akarok felkelni az elkövetkezendő pár napban. Ez az elhatározás persze percenként változni fog, attól függően, hogy Jenkins meddig marad, mit akar, mi van a dobozban és anyám meddig bírja odakint.*
//
//
)