Welcome to Dominium frpg site


 
Lépj be
egy más világba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Kommunikációs hálózat



Friss írások
utolsó hozzászólások


Today at 3:19 pm


Today at 10:09 am

Today at 9:11 am


Yesterday at 10:24 pm

Yesterday at 4:26 pm





Ki van itt?
belépett tagjaink



●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég




Perda térképe
Fedezd fel!
Statisztika
Nyilvántartás
Csoportok
Kancellárok - 2
Polgárok 5 2
Hadsereg 0 6
Ellenállók 2 2
Flotta 0 1
Perdaiak 4 2
Összesen 11 15
A hónap
legaktívabb tagjai
Discord
Regisztrálj az oldalra
Facebook
Csatlakozz!

Go down 
 

 
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.


Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Kedd Szept. 01, 2020 10:07 pm
Következő oldal
Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Kedd Szept. 01, 2020 10:16 pm
Következő oldal
Victor és Callum


Vannak gyerekkori berögződések, melyeket nem lehet elfelejteni, talán igazán nem is törekedünk rá, hogy változtassunk rajta, mert természetesnek tűnik már. Velünk nő, velünk formálódik szép lassan és későbbi önmagunkra úgy tekintenek, hogy mindig is ilyenek voltunk. Kis részletekben talán igaz is, de megannyi más apró részlet változik folyamatosan, de ezek a változók azok, melyek rendszerint a feledés homályába vesznek. Nálam a "mindig is ilyen volt" halmazba tartozik, ahogy fekete árnyként közlekedtem a Dominiumon. Persze a később jellegzetessé váló felöltő nem volt meg mindig, nem nőtt velem együtt igazítva hirtelen megnyúló magasságomhoz, de csak ha tehettem, fekete cipőt, fekete nadrágot és fekete inget viseltem. Jobb napokon esetleg mélyebb zöldet az utóbbiból. Ezt viseltem a fehér köpeny alatt is, mikor gyakornokoskodtam orvosi pályámat megalapozva vagy jóval kisebb koromban is, mikor apám után mentem az Alvó-részlegbe és kölcsönkaptam egy felnőtt orvosi köpenyt, melynek alja akkor még a földet súrolta, az ujját meg fel kellett tűrnöm. Sosem csinált nekem rövidebbet, de igaza is volt ebben. Nem voltam orvos, nem is volt szabad annak éreznem magam, tudnom kellett, hogy milyen hosszú út áll előttem, melynek csak szimbolikus megjelenítője lehetett az évről évre egyre méretesebbé váló, de rám még mindig hatalmas köpeny. Ártatlan gyerekkor, mikor annyi minden elhiteti az emberrel, hogy létezik világrend, hogy aztán mire kilépjen a gyerekkorból szembesüljön a valósággal. S létezik egy vékony kis határmezsgye, mikor már nem gyerek az ember, de őriz valamit abból felnőttkorára.
Nyugalmat erőltetek magamra és magabiztosan lépkedek, nem pökhendien felemelt fejjel, de nem is lehajtva, hiszen tudatában vagyok a rám váró ranggal, most pedig egy kicsit emlékeztetek erre másokat is. A cél érdekében mindent. A fehér köpeny elmaradt, nem óráról jövök s nem is oda tartok, így csak a fekete öltözet emel komolyságomon, a már ekkor is szokásos kéztartással: hátam mögött fogom egyik kezemmel a másik csuklómat. A haj rendezett, rövid, íratlan szabályként a kötelező katonai alapkiképzésen, meg úgy is az Akadémián folytatnám jövőre az orvosi tanulmányaim mellett, gyanítom, ott is ez az elvárás kimondatlanul még egy örökös felé is. A szigort mi sem példázhatná jobban, mint ahova tartok, noha tudom már egy ideje, hogy ez minek is szól, másokkal ennyire nem kemény kezűek, jóllehet sajátos nevelő-motiváló hatása lehet másokra nézve is. Az engem kísérő őrök meg nem mutathatják ki elfojtott sóhajuk nyomát sem, amiért ma két kancellár fia is pont itt "szervez" találkát. Nem mintha megbeszélt lenne, Victor nem tud érkezésemről, se az okáról, se a hátteréről, de ez lényegtelen, mert javára hamarosan úgy is fény derül.
Nem sűrűn fordulok meg itt az enyhe kifejezés, ami azt illeti, most először járok a Fogdában, s zöldeskék szemeim élénken járnak körbe anélkül, hogy a fejem egy centit is mozdulna a nézett irányba. Figyelmesen nézek meg mindent, amit így út közben tudok, a többi fehér, kívülről átlátszó kocka-cella lakóit, akik fel se néznek ránk, hiszen ők nem látnak ki. Az út során eltűnődöm, hogy melyikük miért lehet itt, de azt nem nehéz észrevenni, hogy szerintem akihez én tartok, jelentősen javít a fogva tartottak átlagéletkorán. A célhelyre érkezve emlékeztetem magamat a légzés élettani fontosságára, mielőtt elárulnám magam azzal, hogy lélegzet-visszafojtva figyelem, miként oldják fel a helyiség zárát, mielőtt kinyitnák ajtaját és beléphetnék. Ha egy őr meg akar ebben előzni, akkor szólalok csak meg hűvös nyugalommal és határozottan.
- Be tudom magamat is jelenteni, köszönöm.
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Szer. Szept. 02, 2020 1:25 pm
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

A fogdában minden szigorú protokollok szerint működik.
A hideg, rövid hangjelzés, amely betölti a csendet, egyvalamit jelenthet - az ajtó vastag plexiüvege átlátszóvá vált, hogy én is láthassam, odakint őrök állnak. Ez nem jó: az őrség rendesen elkerüli a cellákat, és az őrjítő dobozba zártság ellenére minden esetben jobb, ha ez így is marad. Akinek egy csepp esze van, nem ad semmilyen indokot rá, hogy benyissanak hozzá. A fogdában szolgálatot teljesítő katonai egység fegyveresei jobb esetben rideg, rosszabb esetben kegyetlen emberek és bár mindig minden szabályt betartanak, ez nem akadályozza meg őket abban, hogy játszi könnyedséggel megfélemlítsenek akárkit. Engem is beleértve.

Az ajtó nyílik, én pedig felugrom a padlóról, elfoglalva az előírások szerint kijelölt helyet, mielőtt a két férfi egyike belép mögöttem: arccal a falnak, mindkét tenyerem a fehér üvegnek tapasztva. Utálom ezt, a falhoz állítva, kiterítve várakozni, hogy megszólaljanak vagy tegyenek valamit - a fogda képviselte sorozatos megaláztatások legrosszabb közös jellemzője, hogy tíz másodperc ugyanolyan gyilkos belőlük, mint egy óra. Kényszerítem magam, hogy lerázzam valahogyan az érzést, inkább kevesebb, mint több sikerrel, s végül nem telik tőlem többre, minthogy szótlanul tűrök, erőltetetten összpontosítva az üveglap és a levegő hidegére. A cellában valóban hideg van - nem kifejezetten, éppen csak annyira, hogy én fázzam -; sem az acél lábakon álló acéllemez, amelyet ágynak neveznek, sem az acél padló nem nyújt előle menedéket, ám ha lefekszem valamelyikre, a hőmérséklet gondja egycsapásra eltörpül a vakító verőfény és a kényelmetlenség mellett. Nincs olyan részem, amelyben ne állandósult volna a fájdalom az elmúlt öt nap alatt. Legszívesebben megmozdulnék, azt azonban tilos, amíg nyitva van az ajtó.
Hogy világos indok nélküli, bénító szorongásom leküzdjem, még mielőtt pánikba esnék, az ujjaimat szorítom egyesével a plexire: magamban számolva haladok egytől ötig, minden ütem két szívdobbanásig tart és csak fegyelmezett egymásutánban elfehéredő ujjperceim árulkodnak arról, mi zajlik a fejemben. Szívritmusom lassan szelídül egy keveset, csak hogy újra gyors galoppba ugorjon, amikor elhangzik az utasítás, hogy forduljak meg és lépjek ki a folyosóra. Ez megrémít. A fogda celláinak sajátossága, hogy akármennyire is utálatos és elviselhetetlen bezárva lenni odabent, elhagyásuk azt a kevés bizonyosságot is kirántja az ember lába alól, amit akaratlanul is képviselnek. A szokatlan parancs kibillent nehezen megőrzött lelki egyensúlyomból, és nem mozdulok azonnal: helyette ott maradok az üvegre tapadva, akaratlanul összébb húzva magam, mintha nem lennék biztos benne, hogy ebből bármi rám vonatkozik. A parancs megismétlődik, ezúttal jóval ingerültebb hangon.
Az agyam kiadja az utasítást a lábamnak, teljesen hiába. Nem történik semmi. Érzem, hogy a lábujjaim görcsösen a sehol máshol nem használatos, szürke edzőcipő puha bélésébe kapaszkodnak, mintha így a padlóhoz tudnának horgonyozni, aztán a mögöttem álló őr egy újabb önismétlést követően megragadja a pólóm gallérját és megránt hátrafelé, majd amúgy félkézzel megtaszít előre, ki az ajtón. Nem annyira, hogy elvágódjam, de már a folyosón vagyok, mire visszanyerem az egyensúlyomat. Közben mond is valamit - a szavai értelme egyszerűen elkerül. Valószínűleg jobb is. Kis szerencsével nem igényel választ.

A folyosónak hamar vége esik - ez az egyik legkülső csarnok, biztonsági besorolása pedig talán a legalacsonyabb mind közül. Több, mint valószínű, hogy ezért úsztam meg a bilincset, és ennek köszönhető az is, hogy az ajtó, amely előtt megállunk - én arccal a falnak, két kézzel nekitámaszkodva, a fényes acélfelület hidegére koncentrálva - egyetlen tenyérlenyomattal és kóddal kinyílik. A hangokból ítélve legalábbis, ugyanis természetesen az egész mögöttem zajlik.
- Bemehet.
Semmi több. Fogalmam sincs, hol vagyunk. Mentális térképem, amely jelen körülmények között nem érződik megbízhatónak, valahová a beléptetőcsarnok mellé pozicionálja az ajtót és a mögötte található ki tudja, mit: akármi is ez, nem a fogda legmélyebb bugyraiban helyezkedik el. Vagy csak öt napja alig aludtam. Vagy mindkettő.
Az őrnek nincsenek rejtett tartalékai elnézésből, mert nem hajlandó sokáig várakozni, amíg én gondolkodom.
- Mondom máshogy. Befelé!
Eszemben sincs megvárni, hogy újabb segítő kezet nyújtson, elosonok mellette, meglehetős sietséggel. Bent kénytelen vagyok megtorpanni. A kinti - benti? - vakító fényhez képest itt félhomálynak érződő állapotok uralkodnak, a helyiség sötét szénszürkéjében nincs semmi szemfájdító. Első ránézésre egyértelmű, hogy látogatók fogadására tervezték, mert nem tartalmaz mást, mint egy acélkeretbe foglalt páncélüveg panelt, amelyet véletlenszerűen elszórt áttörések pettyeznek. Egy-két szívdobbanásnyi időbe telik, amíg a szemem hozzászokik az új környezethez, s a panel túlfelén közeledő karcsú, fekete alakban ráismerek az ifjabbik Jenkinsre.

Az ajtó becsukódik mögöttem anélkül, hogy bárki csatlakozna hozzánk. Újabb bizonyítéka, hogy távol állunk a legszigorúbban őrzött szárnytól. Megborzongok, éppen hogy csak: valahonnan langyos levegő áramlik, s az itt élőkre jellemző világosszürke, hosszú ujjú pólóm ujját, amelyet eleinte a kézfejemig le szoktam húzni a cellában, míg csak tartósan ki nem nyúlik az anyag, most önkéntelenül is elengedem. Azután egy rövid pillanat alatt összeszedem magam, amennyire ez lehetséges: ahogy megközelítem a válaszfalat s megállok a különös vendég előtt, szándékom szerint a tükörképe lehetnék, valójában azonban bizonyára egészen máshogy festek.
Az elmúlt napok nyomasztó külsőségeit lehetőség szerint leseperve mérem végig az üvegen át. Callum, mint mindig, most is egyszerre tűnik komolynak és élénken figyelmesnek, rendezett külseje első ránézésre azt a megtévesztő benyomást teszi, hogy minden körülmények között megőrzi hűvös magabiztosságát. Csak a szeme árulkodik eleven, jellegzetes humoráról és derékszögektől mentes egyéniségéről, az a szempár, amelynek, ha engedi, elfogom a pillantását.
Erőlködnöm kell, hogy ne fonjam karba a kezem a mellkasomon. Nincs miért defenzívnek lenni, az eszemmel én is tudom, mégsem egyszerű feladat eleget tenni neki. Sőt. Lábizmaim megfeszülnek, mintha bármelyik pillanatban menekülőre fognák, s engedélyeznem kell magamnak egy pillanatnyi körültekintést, hogy legyen mentségem, amiért nem állom hosszan a zöldcirmos kék szempár tekintetét.
- Szervusz, Callum - szólítom meg a kezdeti rövid csend után. Az oldalán acélvázas, műbőr huzatú szék áll, lábai két-két ponton a fémpadlóhoz szegecselve. - Foglalj helyet, ha szeretnél.
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Hétf. Szept. 07, 2020 10:58 pm
Következő oldal
Victor és Callum


Nem volt szükségem bejelentésre, pedig szívesen rögtönöztem volna egy olyan cirkalmas címsort magamnak, amin Victor vagy mosolygott volna vagy erősen elgondolkodott volna, hogy az őrtől megkérdezze, mehet-e már vissza? Így viszont rám hárul az, hogy türelmesen várakozok, s meglep, hogy milyen sokáig kell. Értem én, hogy kancellár fia, de azért tényleg nem kéne szó szerint hét lakat alatt őrizni s a Dominium különböző szintjein elrejteni azokat a lakatkulcsokat. Persze, nekem fogalmam sincs róla, hogy Victor nincs is olyan erős őrizet alatt, hiszen vétsége nem olyan súlyos, és ez a várakozással eltelt idő - nem mintha sietnék - még egész jónak számít. Ha egy polgár jön be ide látogatást kérvén, vélhetően többet várakozik. Üres időmet elütendő nézelődök, fel-alá járkálva a helyiségben, végigfuttatom ujjaim az üveg repedésein, átkukkantok Victor helyére is, amennyire a minket majd elválasztó átlátszó fal ezt engedi és a szoba sarkokat, éleket is megfigyelem. Nyilván vannak kamerák is elhelyezve, de ezt nem tették ki pikétre. Úgy is tudja mindenki, hogy vannak, azt viszont ne tudják, hogy merről kell takargatniuk valamit, ha ilyen tettre lenne szükségük. Esetemben ez most nem érdekes, de azért kíváncsi lettem volna rá, mindenhez még apám kódjaival sem férhetek hozzá. A nyíló ajtó halk szisszenő hangjára figyelek fel. Nem volt nehéz dolgom, egy ideje csak a saját lépteim nesze, a légzésem volt, mi a csendet megtörhette. A parancsra is felfigyelek, mely kétszer hangzik el és annak stílusa elgondolkodtat, ahogy arrafelé fordítom már immár nemcsak fejem s tekintetem, hanem vállaimmal együtt félig a törzsemet is.
Helyzeti előnyben vagyok. Nem csak mert én vagyok a fogda szerencsésebbik felén, hanem mert az én szemeimnek nem kell semmilyen fényviszonyváltozást szoknia. Tudok róla, hogy a vakítóan éles, hideg fehér fény az egyik, ami kellemetlenné teszi a fogdacellák legtöbbjét, s mellette az üres, átlátszatlan fehér falaik időtlenné teszik a bentlétet, hogy azt is nehéz egy idő után eltalálni, vajon órák teltek-e már vagy napok? Az idő csalfa dolog, még órával a birtokunkban is meg tudja csalni érzékeinket, fertályórának érezve az alig pár percet is, máskor pont hogy gyorsabban haladva, mint gondolnánk. Hát még óra nélkül a legkisebb támpont híján! Én bírok az idő múlásának számolásával most és elég az a pár pillanat is nekem, hogy felmérjem Victort, míg szemei megszokják az itteni fényeket vagy inkább azok mérsékelt hiányát. Egy pillanatra meg is sajnálom, ahogy elnézem a szokottnál kicsit nyúzottabb - vagy csak kialvatlanabb - vonásait és eszembe jut, hogy ezután majd visszamehet az éles fénybe. Közelebb sétálok a minket elválasztó falhoz, melyen ha nem lennének a pókhálószerű repedések itt-ott, szinte kísértést érezne az ember, hogy kezét nyújtsa köszöntésre, mint rendesen ha a folyosón találkozunk. Most viszont marad mögöttem mindkét kezem. Nem maradok viszont az üvegfalnál egyedül, Victor is csatlakozik a túloldalon. A borzongás... vajon csak képzeltem volna? Nem érzem hidegnek a helyet, de persze lehet máshogy éreznék, ha be lennék zárva. Vagy ki tudja. Gyakornokságom az Alvó-részlegen már nagyon régóta tart, talán én megszoktam és megszerettem a hideget. Azt is látom, hogyan szedi össze magát a másik, szinte lépésről lépésre, talán kettő lépés is elég volt ehhez. Valahol egyébként lenyűgöz ez az összeszedettség és fegyelem. Bár a szemei alatti sötét árnyakat nem tudja eltüntetni, nem fest immár úgy, mint akit megviselne ottlétük és odakerülésük körülményei. Megtehetném, hogy nem veszek tudomást erről, hogy úgy kezelem teljesen az elejétől fogva, mintha mit sem vettem volna észre, mintha tényleg a nyolcadikon futottunk volna össze a liftre várva, hiszen legtöbben ezt szeretik, ez ad nekik magabiztosságot, nyugalmat, hogy urai a helyzetnek. Én mégis amellett döntök, hogy újra végigmérem őt enyhén oldalra biccentett fejjel, ráérős nyugalommal. Úgy ismerem a legifjabb Terson-t, hogy elbírja az ilyesmit. Egyébként furcsa ilyen... lezser ruhában látni őt.
- Victor! - Pillantok fel, mikor megszólít, de nem térek vissza aztán korábbi végigmérésemhez, hanem az invitálására oldalra nyúlok a szék támlájához.
- Köszönöm... - És már emelném, de megakad a mozdulat. A szegecselést nem figyeltem meg, különben biztosan nem próbálkoztam volna azzal a nyilvánvalóan látható céllal, hogy megfordítva a széket a támla nézzen Victor felé, én pedig úgy üljek le rá két lábam közé fogva az ülőalkalmatosságot. Egy apró hümmentéssel konstatálom, hogy terveket kell változtatni, de rendesen leülni nincs kedvem, ha már ő sem teheti meg. Ennyi együttérzést kimutathatok. Így hát egyik lábam a padlón marad, a másik behajlítva kerül a szék ülésének szélére, míg fenekemmel dőlök-támaszkodok neki a háttámlának. Eddigi komoly módon hátul összefogott kezeim részben előkerülnek, a nadrág zsebeiben végzik, csak hüvelykujjaim maradnak kint.
- Tényleg érdekel: mit kell csinálni, hogy arra az oldalra kerüljek? - Mosolyodok el csibészesen miközben fejemmel az üveg túloldalára bökök, semmint hogy a zsebeimből elővegyem a kezeimet. Bármennyire is láttam rajta a nyomait, hogy az élet odaát nem a nyolcadik gyűrűszint kényelmével ér fel, s akkor még finoman fogalmaztam, valahogy nem tudom meghazudtolni magam s talán a koromat annyira, hogy ne lássak ebben valamiféle vagányságot.
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Kedd Szept. 08, 2020 4:51 pm
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

Nem kis megkönnyebbülés, hogy látogatásról van szó.
Az első alkalommal, amikor ide kerültem - kevéssel anyám halála után, két élethosszig tartó hétre -, tizennégy éves voltam. Majdnem három évvel fiatalabb, mint a vendégem most. A fogdának még a látványa is új volt a számomra, és ha csak egyetlen sétára hoztak volna le, az is kellően megijesztett volna, ehelyett leforrázva szembesültem a ténnyel, hogy befelé, a cellákba egyetlenegy út vezet: ugyanaz, amelyen a komoly, igazi bűnöket elkövetők is mind végigmennek a helyi szabályozás szerint. Toronymagas, állig felfegyverzett őröket kaptam, kikérdeztek és megvizsgáltak. Levették mind a két tenyerem és mind a tíz ujjam lenyomatát és lefoglalták az összes holmimat. Éjjelente néha még ma is kísért a jelenet, ahogy részvétlen figyelmük kereszttüzében először megkapom a parancsot, vetkőzzek le teljesen és álljak meg a falnál, a reflektorok alatt.
Soha nem emeltek rám kezet, ám ez nem számított. Minden büntetés közül, amelyet az apámtól valaha kaptam, a fogda volt a legrosszabb: az első perctől fogva rettegtem tőle, s noha azóta már néhányszor megfordultam itt, újra meg újra átesve ugyanazon a rettentő procedúrán (minden alkalommal egy kissé összeszedettebben), fenyegetése még most is elegendő ahhoz, hogy acélos önfegyelmem, amelyre máskülönben felvágósan büszke vagyok, kemény próbára tegye. Nem kétlem, hogy ez fontos része a fenyítésnek. Ahogyan az is, hogy nincs előre meghatározott ballépés, amiért itt találhatom magam. Akármikor megtörténhet, ha pedig nem vagyok képes emelt fővel, férfiként szembenézni vele, könnyedén nyúlik hosszabbra. Továbbá a kancellár bármikor dönthet úgy, hogy a saját szemével kívánja ellenőrizni, hogy viselem magam, úgyhogy kénytelen vagyok minden pillanatban a lehető legpéldásabban tűrni. Említés nélkül is tudom, ha valaha szégyenbe hozom a Terson nevet idelent, a napot is megbánom majd, amikor a  világra jöttem.
Mármint újra.

Callum gondtalan tartása hányaveti eleganciát sugall; az elmúlt időkben ő is, ahogy ennyi idős korában mindenki, sokat változott. Testarányai eltolódtak - mintha mindenütt csak lába volna -, kölyökképe pedig visszafordíthatatlanul elkezdte felölteni felnőttekre jellemző, férfias kontúrjait. Vonásain nyoma sincs annak a kíméletes finomkodásnak, amelyre számítottam. Lélekben felkészülök az eshetőségre, hogy valami megpróbáltatás következik. Fáradt, nyugtalan és zavart vagyok, de emiatt még nem szabad megcsúsznom. És nem is fogok. Mindennek megvan a maga helye és ideje.
Helyet foglalok vele szemben, szabályos pihenőállásban: a keskeny terpesz, az egyenes válltartás, a csuklófogás mind olyannak érződnek, mintha az egyetlen lehetőség volnának arra, hogy az ember álldogáljon. Nincs benne semmi elutasító - ha érzek valamit az átlagos itteni lelkiállapotomon felül, azt leginkább örömnek lehetne nevezni. Noha közeli barátságot nem ápolunk, mindig kedveltem Jenkins kancellár fiát. Gyors eszű és kellemes modorú, humorérzéke pedig - jelentését veszített, óvilági kifejezéssel élve - olyan, mint a ló nyakára lesújtó ostorszíj. Fegyelmezetlen, vásott természete volt mindig az egyetlen indok, amiért kerültem, amikor kerültem, ezt pedig most sem hazudtolja meg: magamban ámulva figyelem, ahogy lehetetlenül kényelembe helyezi magát, oldalvást a széknek dőlve.

Zsebre vágja a kezét, s erről eszembe jut, hogy valamiféle ócska tréfa gyanánt nekem is van zsebem jelenleg. Keservesen alulöltözöttnek érzem magam a jelenlétében; hosszúnadrágom és hosszú felsőm hosszú mivoltukat meghazudtolóan vékony anyagból készültek, ezen kívül pedig idelent nem szokás mást viselni. Legalábbis olyasmit, amiben ne érezném magam kiszolgáltatva. Az egyetlen szerencsém, hogy legalább méretben passzolnak rám. Félresöpröm a gondolatot, engedve, hogy a szemöldököm megemelkedjen. Csak az egyik.
- Érd el, hogy egy kancellár elégedetlen legyen veled - válaszolom ugyanolyan csevegő hangnemben, ahogyan megszólított. - Az ő parancsukra késedelem nélkül idehoznak. A negyedéves vizsgákról alkotott véleményt láthatóan megúsztad, de nem kétlem, hogy vannak saját módszereid.
Én nem voltam olyan szerencsés, mint ő, a nyolcból három vizsgám elmaradt az évfolyamelső mögött. Ritka eset. Nem sokkal, ám a részletek nem számítanak, ha szemeszterek közti szünetről van szó. Én csak muszájból töltöm itt ezt a két hetet, Callum pedig szántszándékkal érkezett.
Miért fáradt le idáig?
- Minek köszönhetem a látogatásod? - érdeklődöm, nem is igyekezve rejtegetni a kíváncsiságomat. Soha nem jött még le senki a fogdába miattam: aki esetleg megtette volna, annak szerencsére szigorúan tilos volt. Jobb lenne, ha ő sem látna így, de azért én is csak emberből vagyok. Nem tudom letagadni magam előtt, hogy jólesik a társasága, akkor is, ha mindössze néhány percre szakít ki a cellából. - Egyedül nem szoktak erre járni a magunkfajták. Még itt, a kiemelt szigorúsággal őrzött szárnyon kívül sem.
Csodálkozom, hogy beengedték - az őrséget nem szokta különösebben meghatni az illető pedigréje, ha valami nekik nem tetszőt művel vagy tilosban jár. Én már csak tudom. Persze elképzelhető, hogy nincs egyedül, ahogyan az is, hogy talált valamiféle megoldást a bejutásra.
Ha valami igazán érdekli, attól az ifjabbik Jenkinst csak nehézségek árán lehet tartósan távoltartani.
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Csüt. Szept. 10, 2020 9:22 pm
Következő oldal
Victor és Callum


Valószínűleg valahol szórakoztatna, ha tudnám, hogy megpróbáltatásokra számít tőlem. Talán egyfajta tesztre, amit apja talált ki, vagy mindkettőnk apja, hogy kiderüljön, most miként viselkedünk, mit mondunk. Felém megnyílik-e és beindul-e egyfajta panaszáradat vagy enyhít-e a mindig katonás és már ennyi idősen is tiszteletet parancsoló fegyelmén, kiváltképp, hogy én egészen másabb testtartást veszek fel, mint aki még soha egy napot el nem töltött az alapkiképzésen, nem hogy a vége felé járjon annak. Figyelem a példaszerű pihenőállását, s elgondolkodom, hogy vajon mikor innen kijut és hazatérhet a szobája magányába, akkor elengedheti magát vagy ott is állandó haptákban van, mert hátha figyelik?
Kérdésemre sokféle válaszra számítottam, főleg egy figyelmen kívül hagyásra. Testtartása és nonverbális jelei ellenére szavakban lehetett volna elutasító vagy éppen utasító, hogy ne szórakozzak és bökjem ki, mit akarok. Nem mintha feltételezném, hogy siet vissza oda, ahonnan előrángatták a kedvemért. Ám az alváshiány, a fáradtság épp elegendő ahhoz, hogy valakit mogorvává tegyenek még akkor is, ha egyébként nem akarna az lenni és egyéb oka sincs rá. Ehhez képest szavaira nekem mindkét szemöldököm enyhén megemelkedik, mert ugyan komoly, tárgyilagos minden elhangzó szó - ami az elejét illeti -, de csevegő hangneme és a benne megbúvó humor mégis meglep. És örülök neki.
- Ez egyszerre elkeserítő és csodálatra méltó is. Vagy rossz a családnevem ehhez... - Vonom összébb kicsit a szemöldökeimet, szerintem életben nem volt még Jenkins, aki ezeket a szavakat ebben a ragozásban egymás után rakta volna. És bár van az én szavaimban is humor, a félig ülő tartás miatt na meg mert Victor idősebb nálam, kicsit felfelé emelem a fejem irányába, mintha csak megerősítené a szavakat, hogy felnézek rá.
- ... vagy nem feszegetem elég kreatívan és hatásosan a határokat. - Húzódik a szám a végén mosolyba s simul ki a homlokom. Nyolcadik szint gyereke, biztos örökös, eleven és kíváncsi természet. Egy átlagos polgár gyereke is feszegeti szépen a határait, hát pont az előbbi összetevők birtokosa ne nézné meg, hol vannak meghúzva azok a határok és mennyire komolyan őrzik azokat? A negyedéves vizsgáimról nem szólok. Egy orvosi nekem se évfolyamelső, de ezért büntetést nem kaptam. Felesleges, ha látni rajtam, hogy ez magamtól is rettentően zavar, maximalizmusra való hajlamom igen korán megmutatkozott. Apám ráadásul ravasz ember, pontosan tudja, hogy ezért nekem nem fogda jár, hanem egy álságosan kedvesnek szánt érintés a vállamra a mindig, minden körülmények között szerető apát eljátszó szavakkal: "semmi baj, így is egész ügyes vagy". Egész... Hogy gyűlölöm. És ismerem is apámat, hogy tudjam mennyire szeretetteljes és mi a szándéka e szavakkal. Maximalizmusom miatt így is zavar, a szavai csak arra jók, hogy egy újabb strigulát húzzak be gondolatban a neve mellé.
- Egyébként van egy saját részleged itt? Mármint ami hasznosabb, mint azok a fehér, üres üvegkalitkák, amiket idefele láttam? Vagy hogy segít ez kijavítani bármi vizsgát is, ha te csak... nem is tudom, mit csinálsz itt? Mit lehet itt csinálni? - Nem tartom rossz felfogóképességűnek magam, de az még mindig nem logikus nekem, miért is hasznos ez Victornak? Mi az ő apjának a célja? Még jó, hogy nem vagyunk egyidősek Victor-ral. Vagy egyikünk vagy másikunk lenne az évfolyamelső az Akadémia katonai részén, egy ilyen versenyhelyzet óhatatlanul is elhintené a magvait annak, hogy meggyűlöljük egymást. Sajnálnám, ha szembe kellene így kerülnünk valaha is, kifejezetten értelmesnek találom őt és a humorát ritkán engedi megcsillogtatni híressé váló vasfegyelme miatt, ám akkor az tényleg megcsillog: kifinomult, nem ízléstelen, nem rosszindulatú, frappáns, némi (ön)iróniával fűszerezve sokszor. Szeretem az ilyen humort, az intelligencia jele.
- Ez a kiemelt szigorúságú? - Meglepődöm, de következő pillanatban ott egy pimasz mosoly és villanás a szemeimben, kegyelemből nem mondva ki, amire gondolok: Victor aztán jól elszúrhatta azokat a vizsgákat!
- Az Akadémiáról kérdeznék tőled. Már egy ideje akarok veled beszélni erről, csak a vizsgák lefoglaltak mindkettőnket, a jelentkezésről meg hamarosan döntenem kell. Alapvetően nem bonyolítottam volna túl, azzal kezdtem volna, mennyire ajánlanád... De a helyzet pikantériája miatt végülis maradok ennél a kérdésnél, nem változtatok. - Apró, elnézést kérő pillantás szám sarkában megbúvó, gyerekkorból még nyomaiban megmaradt ártatlannak látszó mosollyal, de inkább a tekintet az, ami beszédes. Egyébként sem adott eddig okot rá, hogy lépten-nyomon szavai őszinteségében kételkedjek, de úgy vélem, most tényleg az lesz. Beszédtémának meg ez is megteszi.
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Vas. Szept. 13, 2020 9:33 pm
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

Egy kissé szédülök. Az eszem az átlagosnál lassabban, meg-megcsúszva jár, a szűk fém-üveg cella kényelmetlen szorításának fájdalma és az állandó fáradtság egyetlen tompa zsibongássá változtatta minden porcikámat. A fogdai cella egyedülálló hely: siketítően magányos és riasztóan publikus egyszerre, egyidejűleg lehetetlenítve el mindent, amely egy kis megkönnyebbülést hozhatna akár társaságban, akár egyedül. Impulzusszegény környezetében elszigetelve érzem magam, mégis távol áll a saját életterem biztonságos nyugalmától. Soha nem tudhatom, ki figyel a folyosóról nagy érdeklődéssel, miközben próbálok elhelyezkedni a padlón vagy az ágyon; miközben vizet iszom a csapból vagy a homlokom a térdemnek döntöm a karjaim gyér takarásában, az erős fénytől menedéket keresve. Elegendő idő elteltével - ezúttal talán a jövő héten fogok ide eljutni - a büszkeségem elérkezik végpontjához, és képes lennék kibújni valamely ruhámból is, csak hogy letehessem valamire a fejem. Ez még soha nem történt meg: a tudat, hogy már messziről látszik, mit művelek odabent, visszatart minden effélétől.
Úgyhogy inkább kiszámított levegőt veszek, megfeszítem a lábikrám izmait - jobb, bal, jobb -, és lehiggadok.
Kiegyensúlyozottságom fontos pillére az összpontosítás. Ameddig képes vagyok fókuszban maradni, semmi sincs veszve: akaraterőt és elszántságot igényel, szigorú elhatározást, mást azonban nem. Vagy - és ez a legvalószínűbb - olyasmit, amit nem tudok megnevezni. A fókuszpont szabadon megválasztható, én viszont úgy találom, a legbiztosabb az egyetlen olyan dolog, amelyet a legrosszabb körülmények sem csavarnak ki senki kezéből teljesen: a saját testem. Erre még egy olyan test is képes, mint az enyém.

Most is, ahogyan Callum Jenkinst hallgatom, alacsony fordulatszámon működő agyam hátulsó rekeszében ott a tűpontos érzés, ahogyan a talpam a padlónak nyomódik. Testsúlyomat kiszámítottan az elülső talppárnáimra helyezem, anélkül, hogy a sarkam elemelkedne: lábujjaim egyensúlyt keresve csúsznak szét, hátizmaim önkéntelen korrekcióként szebb egyenesbe húzzák a gerincemet, mint amire tudatosan képes volnék ilyen fáradtan. Ura vagyok a helyzetnek, és ez, ha céltalan is, egyfajta győzedelmes érzést hordoz magában.
Tréfájára válaszul engedem ellágyulni a szemem sarkait. Kifejezés nélküli kifejezés: nagy megelégedésemre csaknem olyan beszédes, mintha valódi mimikám volna. Csak biztonságosabb.
- Vagy felismerted, hogy egyszerűen nem éri meg ötleteket elpazarolni rá. És ha ez a helyzet, csak megerősíteni tudlak benne. Máris mindent láttál, amit látni lehet.
A kérdésben, amivel folytatja, ott van ő maga tetőtől talpig. Callum analitikus elme: együttérzésének látható hiánya cseppet sem sért, azt viszont csodáltam volna, ha nem próbál meg rájönni, mit is keresek itt _igazából_. Ezúttal engedek a késztetésnek és hagyom, hogy a felkívánkozó félmosoly egy rövid pillanatra elfoglalja megérdemelt helyét a vonásaimon, mielőtt szemügyre venném szokatlanul rövidre nyírt, szigorúan megrendszabályozott frizuráját. Nem illik hozzá. Kíváncsi vagyok, torkig van-e vele: sűrű szénfekete hajára mindig hiú volt.
- Vannak hibák, amelyeket nem lehet kijavítani - válaszolom, a kijelentés drámai véglegességével ellentétes, tényközlő hangon. Ez igaz: javítóvizsgákat nem lehet tenni. De ha lehetne, feltenném rá a bal karomat, hogy nekem akkor sem engednék meg. Nem szokhatok hozzá, hogy több esélyem legyen. - Üvegkalitkám van. Amilyet láttál. Gondolkodhatom rajta, milyen következményei lesznek, ha így folytatom akkor is, amikor komoly tétje lesz a megmérettetésnek.
Callum is tudja, mert nem titok, hogy a szabadon választható szakirányaim és óráim legkedvesebbike számomra mindig is az volt, amely hadműveletek valós idejű koordinálásával foglalkozik. Ebben szabadon dönthettem: tanulmányaim a hadviselés számos különböző ágazatát érintették, ám soha annyira semmi nem vonzott, mint a csatatér felülnézete. Ott pedig nem sok hely akad, hogy alulteljesítsek.

- Dehogy - ingatom a fejem, éppenhogy csak, nagyvonalú elnézéssel, hogy így siet tort ülni rajtam. - Amit itt látsz, a legenyhébb biztonsági intézkedések összessége az egész fogdában... már amennyire enyheségről beszélhetünk egyáltalán. Ha a kiemeltben lennénk, nem hagynának magadra velem. A páncélüveg előtt keskeny pult, belé másfél centiméter átmérőjű acélszem sajtolva. Azon fűzik át a sodronyt, amely a bilincseim összefogja. Illetve nem az enyémeket. Nálam problémásabbak kerülnek oda.
Mélyeket lélegzem, hagyva, hogy a kellemes helyiség tisztának érződő levegője tetőtől talpig átjárjon. Figyelmességem egyenletes tempóba ütemezi a szívverésem, az elmémnek pedig tartalék erőforrásokat biztosít, hogy még egy kis ideig elfogadhatóan üzemeljen. Távolról éhséget érzékelek. Ez jó. A koplalás kitisztítja az ember fejét.
Amit mond, az egy pillanatra kizökkent az egészből. Callum Jenkins, amint tanácsot kér bárkitől a tanulmányaival kapcsolatban? Merőben szokatlan. Nem kétlem, hogy ez meg is látszik rajtam. A szemöldökömet ráncolom, inkább töprengéssel, semmint rosszallón. Nem túl hosszan hallgatok, tekintetem bejárja őt tetőtől talpig, mintha először látnám.
- Te és a hadviselés - kezdem lassan, s a hangomból rájöhet, hogy az elképzeléssel barátkozom. Nem esik igazán nehezemre, mégis... - A képességeid megvannak hozzá. Ez nem kérdés. Az Akadémia sokat nyújthat neked. Ez sem. Tényekkel szegülnék szembe, ha nem ajánlanám. Ugyanakkor... - röviden hallgatok, kissé lomhán forgatva a fejemben a gondolatot. Callum nem való katonának. Mindig is individualista, kreatív gondolkodásmód jellemezte, s nehezemre esik elképzelni, ahogy töltényeket hoz fel a végletesen lehűtött medence aljáról vagy egy szándékosan felhevített edzőteremben próbálja meg a tizenötödik mérföldet a talpa alá gyűrni súlymellényben, amíg csak nem hány. A vezényletekre való ugrálásról nem is szólva. Hanem az Akadémia nem csak erről szól. Kétlem, hogy valaha tiszt akarna lenni. Vagy bármi, amivel valódi kiképzésen kötne ki. Ezeket még én is kerülöm, ha tehetem. Neki aligha lesz kötelező. - Nem gondoltam, hogy érdekelhet. Mit forgatsz a fejedben?
Felkeltette a kíváncsiságomat. Igazán.
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Vas. Szept. 20, 2020 10:45 pm
Következő oldal
Victor és Callum


Mennyi mindenben hasonlítunk, és mégis mennyire különbözünk mi ketten. Míg ő a testének jelzéseire fókuszálva tartja fenn koncentrációját, én ilyen esetben sokkal inkább az elmémre hagyatkozom, ha van min gondolkodnom és elég érdekes a dolog, az teljesen fel tud villanyozni és segít abban, hogy ne essek szét, hogy már korán megmutatkozó hideg logikámmal vegyek szépen sorra minden eshetőséget s eljátsszak gondolatban a lehetséges kimenetelekkel. Most lehetne az is, hogy kitapogassam, miként éli meg ezt az egész bezártságot Victor, mert lássuk be, nem megszokott, hogy a nyolcadik gyűrűszintről bárkit is ide vitessenek, pláne tulajdon vérét az ember nem űzi ide ok nélkül. Victor esetében megszoktam, hogy apróságokra kell figyelni, mint az egyszerű kis játéknál: keresd a képen az öt különbséget. Csak itt sokszor egy különbség van - jelen esetben a szemei enyhén lágyabbá váló vonásai -, és az előzményképet emlékezetből kell előszedni, nem lehet egyszerre nézni két Victort és pláne nincs lehetőség hosszas tanulmányozásra. Válaszára bólintok, hervasztó. Ennyi lenne a fogda? Mondjuk magam is nehezen fogalmaznám meg, hogy mit vártam? Nyilvánvalóan nem megkínzott embereket véres, cafatokban lógó ruhákban. Azt jobban el tudnám mondani, mire nem számítok itt, mint azt, hogy mire igen. Azt is értem, hogy nincs javítóvizsga, én sem élnék vele, szavaira komolyan is bólintok. Mindkettőnk leendő szakmája olyan, hogy egy életben egyszer adódik második lehetőségre alkalom, egyébként elsőre kell jól felmérni a helyzetet és aszerint dönteni, utána a felelősséget vállalni, a hiba tudatával együtt élni. Ugyanakkor a folytatásra kicsit összébb vonom szemöldökeimet.
- Már megbocsáss, de ez elég sértő rád nézve. Legalább két-három napja lehetsz itt... - Döntöm picit oldalra a fejem, mintha a tengely megváltoztatása jobban segítené a gyors állapotfelmérést, amivel végigfuttatom tekintetem rajta és vissza, hogy megállapodjak újra a szemeinél. Egyébként azt mondanám, hogy felesleges is volt végigmérni, orrtól lefelé semmi jele annak, amit mondtam, egyedül szemei, a szemek környéke árulkodik hosszabb itteni vendégeskedésről némi fáradtságban megmutatkozva.
- ... a következmények és a tétek felmérése meg mennyi ideig tarthat? Ha két percet mondok, az már olyan gorombaság lenne tőlem, hogy feleleveníthetnénk a párbajra kihívás ősi szokását vele. Ez... időpazarlás. - Foglalom össze aztán egy szóban a véleményemet körbefuttatva a tekintetemet aktuális helyünkön, noha inkább az üvegkalitkába való bezárásra értem. Láthatóan próbálom megérteni Terson kancellár észjárását, de egyelőre kevés sikerrel, márpedig azzal nem vádolnám őt, hogy a fia értelmi képességeit egy kicsit is rosszabbul látná, mint én. Főleg nem ennyire. Victor nem hülye, nagyon is nem az. Marad tehát a következtetés, hogy valami más van az egész hátterében, amit nem kíván velem megosztani most... s talán később se soha. Annyira leköt ennek a gondolata, megértése, hogy egy aprócska, de lényegi szóról le is maradok és úgy értem Victor szavait, hogy ez a kiemelt biztonságú hely, holott kiderül, hogy pont az ellentéte. Finom, féloldalas fanyar mosolyom magamnak szól. Ejnye, nem figyeltem eléggé. A végén még lemaradok a lényeges dolgokról is.
- Körbevezettek? - Teszem fel a következő kérdésemet, hogy honnan tudja ezeket? Bár neki simán mesélhette az apja is, nálunk a gyűlölt közös családi vacsoráknál nem volt ez soha beszédtéma, így hát el is hiszem, amit mond. Nem irreális, amit mond, így nem gyanakodom az igazában, s okot sem tudok rá, hogy megvezessen. Hacsak nem az, hogy annyira unja magát itt már, hogy kiváló időtöltésnek ígérkezik, ha megvezethet engem. Ezen gondolat után már hazardírozásnak tűnik a katonai Akadémiáról kérdezni őt, külön pikantériával, hogy nem tudtam kivárni, hogy kiengedjék innen, inkább magam jöttem be. Látni vélem, hogy ezt a kirakósdarabot Victor sem tudja hirtelen a helyére rakni. Nem ítélhetem el miatta, se azért, hogy talán arra jut, sodródik kicsit az árral, majd kiderül, mi ez az egész, mielőtt előre rá akarna jönni miért is kérdezem őt. Nem változtatok semmit a testtartásomon, mikor végigmér, még ha tovább is tart, mint nekem az előbb őt végignézni, derűs türelemmel várom meg, mire jut. Jelenlegi széken való elhelyezkedésem - mert ülésnek semmi esetre sem nevezhetjük - meglehetős távolságot tart mindazzal a fegyelemmel, amit önmagában a hadviselés szó magában hordoz. Szavaira finoman elmosolyodok és a félbehagyott mondatra érdeklődve emelkednek meg szemöldökeim, még fejemet is kicsit felemelem. Nem mert további dicséretekre várnék - ennyi, nyíltan kimondott elismerés Victortól is már nagy szónak számít szerintem -, hanem érdekel. Mindig a "de" és ezek szinonimái a legérdekesebbek, a fordulatok, amelyek szembemennek minden korábbival megváltoztatva mindent. Őszinte bánatomra mégse tudom meg, miként folytatódott volna a mondat, hogyan fogalmazta volna meg gondolatait Victor, mert helyette inkább azt a kirakósdarabot akarja a helyére tenni, persze nem ajtóstul rontva a házba.
- Kevéssé gyakorlati képzésre gondoltam. A képességeimet említetted, de én ismerem a korlátaimat is. - Szelíd mosoly. Nem tudom, hogy engedik-e más aktáiba belekukucskálni vagy magától veszi-e a bátorságot, hogy ezt megtegye - gyanítom újabb fogdát kockáztatva -, de másnem amikor majd a hatalom és vele minden jog reá száll, legkésőbb akkor még talán az ő arcán is megjelenik egy elégedetten szélesebb mosoly, mikor a vezetéshez beírt eredményemre siklik pillantása majd. Az egyik korlát, a többi meg ott bújik meg, amit magában már kiválóan megfogalmazott és látott rajtam.
- Érdekel a stratégia, a hadtudomány ezen ága. Úgy érzem, jót is tenne, ha kicsit mással is tömném a fejemet az orvosi dolgokon kívül, még ha ez a tanulmányaimat némileg le is lassítja majd. De kibírhatóan. - Párhuzamosan vinni őket nem lesz egyszerű, és egyértelmű, hogy mire helyezném a nagyobb hangsúlyt, de a fiatalság önhittségével úgy gondolom enyém a világ, pár plusz év nem számít, hiszen sokáig fogok élni. Holott bátyám példájából kiindulva ebben korántsem lehetnék ilyen biztos.
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Pént. Szept. 25, 2020 3:20 pm
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

Ha az ifjú Jenkins fejébe látnék, büszke lennék magamra. Az önuralom, amely e pillanatban még az ő figyelmének köszörült élét is elbírja anélkül, hogy szégyenben maradnék előtte, nem kevés erőfeszítésembe kerül, mégis képes vagyok rá. Ma legalábbis igen. Átlagos körülmények közt könnyedén tartom magam, ám a mostani helyzet a legnehezebbek közül való, s a büntetésemből hátralévő nyolc itt töltött napról tudom, hogy emberfeletti erejével nem mernék dacolni, ha volna választásom. Veszíteni fogok. Nincs esélyem: a fogda által kifejtett, soha nem enyhülő nyomás előbb-utóbb úgy feszíti majd túl a kitartásomat, ahogyan egy lassan forgó csörlő erős motorja szakítja el a belé fűzött gyenge láncot. Ha Callum hazamegy, engem nem hajt majd más, csak a kőkemény elhatározás, hogy ezúttal egy kevéssel hosszabb ideig bírjam, mint legutóbb. És ha életem hátralévő részében minden hónapban bezárnak ide, akkor minden hónapban tovább fogom bírni. Ha egy perccel, akkor egy perccel.

Észre sem veszem, hogy elragadtattam magam: a gondolat minden valószínűtlensége ellenére is fogást talál rajtam. Ölni tudnék, valahányszor eszembe jut, hogy az egyetlen ember vagyok a kerek világon, akinek minden erejét megfeszítve kell küzdenie egy olyan csúfos vereségért, amelyre rá sem szolgált. Gyűlölök ide bezárva lenni. Gyűlölöm, amikor megfélemlítenek és megaláznak. Az igazságtalanság, hogy mindegy, mit cselekszem, a végén nagy valószínűséggel újra meg újra ez vár rám, túlmegy minden határon.
- Az - értek egyet harapósan, minden józan ellenérvvel szembefordulva.
Érzem, hogy hibát követek el, amikor majdhogynem beavatom őt, sebzett önérzetemtől mégsem bírom egészen megtagadni a rövidke megjegyzést. Visszaszívni pedig nem lehet. A nyakam oldalában domborodó kellemetlen, feszítő lüktetésből tudom, hogy az ereim tágulóban vannak. Vérnyomásom szinte önmagától emelkedik; félelmetes erejét kiérezni a szemeim mögött növekvő forró szorításából. Most aztán bajban vagyok. Belső rendszerelemző lámpám vörös fényjelzést ad le, csakhogy már késő. Legelső lecke, amire ez a hely megtanít: dühöngeni kimerítő és felesleges dolog. Azt az embert, aki elveszíti a hidegvérét, senki nem tiszteli odakint sem. Joggal. Valahányszor az érzés felüti bennem a fejét, korrigálnom kell, méghozzá gyorsan, hacsak nem akarok idejekorán alulmaradni. Márpedig azt nem akarok. Márpedig azt nem fogok.
Megint ez az acsargás...! Higgadj le, Victor. Most. Vagy a szokottnál is csúnyább vége lesz.

A magamnak kiadott szigorú utasítás beválik - kötelességtudón birokra kelek a saját dühömmel, noha csak nagyon nehezen megy. Okosabban tettem volna, ha nem hagyom elharapózni. Kifelé fordítom a figyelmem, Callumra: kíváncsi, könnyed humorába könnyű belefogódzni egy pillanatra, s most szándékosan mosolygok vissza rá, hogy megosszam a saját figyelmem, amíg összeszedem magam egy kissé.
- Öt napja - felelek, kiszámított finomsággal a hangomban. A kísérő mosoly megmarad, noha mögötte még tisztán érzékelem az ereimben doboló, kínos lassúsággal szelídülő harci induló haragra hívó szavát. Kétségbeesett igyekezettel rángatom az ösztöneim képzeletbeli kötőfékjét, mielőtt az ifjabbik Jenkins szeme láttára visszafordíthatatlanul kibillenek az egyensúlyomból. Kényszerítem magam, hogy másra figyeljek. - A két hétből. De hogy találtál meg egyáltalán? Most először jársz itt. Vagy nem?
Tenyeremet a hátam mögött a ruhám ujjába törlöm, egyiket a másik után. Megfontolt lassúsággal nyelek egyet; kiszáradt a szám. Máris jobb. Fejfájás kerülget, mintha az erejétől megfosztott méreg valamiféle vákuumot hagyna maga után. Nehéz érzes; mély a lábnyoma. Megnyalom a szám, elképzelésem szerint észrevehetetlenül.
Mintha nem lenne teljesen mindegy.

A mosoly, amelyet korábban viseltem, nem tűnik el nyomtalanul, ennek pedig részben az ő kifejezéseinek ragadóssága az oka. Részben az, hogy ideje lazítanom a fegyelmemen, ha nem akarok újból megcsúszni. A koncentrációmnak megvannak a határai, nekem pedig nincs merszem újból száz százalékot követelni tőle.
- Ismerem az alaprajzot - válaszolom olyan hangon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. - Többek közt. A fogdában a hadsereg fegyveresei teljesítenek szolgálatot, felszerelésük egyazon raktárból kerül felvételezésre. Jelentéstételi parancs vonatkozik rájuk a sereg kötelékein belül. Is.
Apró szünet következik, amelyben csaknem önkéntelenül végiggördítem a talpam a fémpadlón, mint aki a súlypontját keresgéli annak áthelyezése nélkül. Végül nem változtatok az állásomon, és Callum élénk fényektől átjárt, zöldcirmos kék szeméről sem fordítom el a tekintetem. A hívatlan, de nem kellemetlen könnyedség megmarad közöttünk. Ha rajtam múlik.
- Nem. Körbe nem vezettek.

Válasza éppen annyira logikus, amennyire az elvárható volt tőle. Teljesen. Arra gyanakszom, minden valószínűség szerint az elméleti megoldások érdeklik, stratégiáinak megvalósítása hidegen hagyja majd. Mindig különösnek tartottam azokat az embereket, akik egyszerre foglalkoztak orvoslással és hadviseléssel, pedig soha nem volt belőlük kevés. Lám, itt van még egy. Bár a fiatal Jenkins még tizenhét éves sincs, az meg sem fordul a fejemben, hogy tévesen ítélné meg, mire vállalkozik. Mindannyian hibázunk időről időre, ám ha észről van szó, őbenne nincs miért kételkedni.
Biccentek. Érthető.
- Jó választás. Ha most kezded, legalább négy sávot meg tudsz tölteni vele. Bár azt egy kissé túlzásnak találom.
Mindig elleneztem a szakirányok túlzott homogenitását egy szemeszterben. Tapasztalataim szerint érdemes vegyíteni őket, hacsak nem akart az ember túlsúlyból túlsúlyba billenni. Hanem ez már igazán az ő dolga. Gyanítom, hogy azt tesz a saját keretein belül, amit csak akar.
- Vedd csak fel - mondom végül, s bár a szavaim is, a hangom is teljes komolyság jellemzi, a folytatásban igazi ritka vendég csatlakozik hozzánk egy szívdobbanásnyi időre. Elvigyorodom. Módjával. - Én sem fejeztem még be. Legrosszabb esetben a középmezőnyben leszel. Legjobb esetben második helyen.
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Csüt. Okt. 01, 2020 11:20 am
Következő oldal
Victor és Callum


Egy komolyabb fajtából való biccentéssel nyugtázom, hogy egyetértünk, habár őszintén szólva nem is nagyon vártam erre ellenkezést. Ki mondaná mégis, hogy tök jó idebenn, jót tesz és szüksége van több nap átgondolásra, kvázi beismerve, hogy vagy a fejében a dolgok nem forognak kellő gyorsasággal, vagy a felelősségérzete erősen hiányos. Mindkettő súlyos gond lenne, figyelembe véve, milyen rang és felelősség vár Victorra. Azért a válasz kurtasága és harapós mivoltja okoz némi belső derűt nekem, elárulván, hogy mennyire bosszantja ez Victort, még ha elég hitelesen mutatja is a sztoikus nyugalmat. Visszanyelem a kérdést, hogy ő mivel büntetné avagy motiválná a fiát fordított helyzetben, ha egyetért a jelenlegi helyzete sértő és időpazarló mivoltával. De ez majd kiderül, idővel, ha lesznek egyáltalán fiai és nem lányos apuka lesz. Terelem is gyorsan a gondolataimat, mert azért ez utóbbi a végén tényleg látható mosolygásra fog késztetni. Ebben azért ő is segítségemre van, nem mert meglep azzal, hogy öt napja van itt és még közel kétszer ennyit itt fog tölteni - bár látni rajtam némi felháborodást az ügyben -, hanem azzal, ahogy picit megbillen. Szemem villanásából látni, hogy észrevettem, de nem teszem neki szóvá, van bennem is emberség, hogy nem csapok le mások gyengeségére. Addig legalábbis nem szándékozom reagálni rá, míg nem lesz elkerülhetetlen a helyzet. De azzal is segít összpontosítani, hogy válaszolnom kell, lehetőleg hihetően.
- Először. - Felelek előbb erre megerősítésképpen, apró kis időnyerés, mert egyébként csak jöttem, és úgy voltam vele, majd itt rögtönözök. Az izgalom kedvéért is, meg ide úton más kötötte le a gondolataimat, így most megengedtem magamnak azt a luxusba menő lustaságot, hogy a jövő gondját a jövőre bíztam, nem a jelenre. De az a jövő lassan jelenné érik, s Victor kérdése csak az előfutára mindennek.
- Reggel a nyolcadik gyűrűn összefutottam Clara-val meg a McCart-lányokkal, és ha már így alakult, rákérdeztem, de azt mondta, nem tudja hol vagy. Minthogy a helyszín ezzel kicsit sem szűkült le, kicsit... csaltam. - Ahogy ezt kimondom, az engem egy pillanatra fiatalabbnak mutató csibészes mosolyomban, és ahogy leszegem picit fejem és úgy pillantok fel Victorra, van benne valami árulkodó, hogy nem először járok tiltott úton és nem kellettek órák ahhoz, hogy kibogarásszam, ami nekem kell.
- A legutolsó kamerafelvétel az ide vezető folyosón észlelt. - Pontosítok kicsit én is, hogy miféle csalás volt, s nem kell lángelmének lenni hozzá, hogy tudja, aligha van nekem erre való jogosultságom, s a megszerzett kód is csak a folyosóig ért, a Fogda területére már nem terjedt ki. Azt meg nem is néztem, hogy mikori a felvétel, csak azt, hogy az az utolsó, így el is indultam a legfrissebb nyom után. Ha megnéztem volna, már akkor furcsállottam volna, hogy öt napos felvételről van szó.
- Ha választhattál volna, te se vezetted volna magad körbe itt? - Kérdezek rá erre, miután röviden megtudom, mennyire ismeretes itt Victor, látta is kívülről vagy csak belülről ismerhette meg a helyet, annak is nyilvánvalóan nem minden részét, elvégre nem gyilkos, nem árulta el a Kancelláriát és hasonló főben járó vétségeket sem követett el. Csak azok a fránya tanulmányok, ha lehet hinni neki, hogy képesek voltak emiatt ide juttatni. S ha már tanulmányok...
- Legalább négy, de mégis túlzás? - Vonom fel kicsit szemöldökeim derűsen, de egyébként biccentek szavaira.
- Három-négyben gondolkodtam én is, nem rohanok sehova. - Az öt esztelenség lenne az orvosi rész mellett, valami valaminek a rovására menne, annak meg úgy aztán semmi értelme. Ha csinálunk valamit, csináljuk rendesen, s most még van időm ezekre. Egymás után nehézkesebb volna, az orvosi feladatok jobban lekötnének, semhogy ilyen tanulmányi passziókra jusson időm, elhanyagolni dolgokat meg utálok. Már épp bólintanék megerősítésére, hogy vegyem fel, úgy tűnik, nem rejtem el, hogy adok a szavára, ugyanakkor a mozdulatot megakasztja a meglepettségem: Victor vigyorog. Ez a ritka alliteráló összecsengés valóban nem mindennapi, de nem rejti el ezúttal, mi jár a fejében. Figyelmesen hallgatom s csak az utolsó mondatnál jelenik meg az én képemen is a vigyora mása, csak szélesebben, szabadabban.
- Tudod mit? Elfogadom a második helyet. Hogy össze legyünk mérve, egy évfolyamon kell lennünk, neked ehhez legalább kétszer kell buknod. Majd jövök akkor is meglátogatni. - Szavaim végére lesz csak vigyorom pimasz, vagy talán a szemeim csillanása teszik azzá az egész összhatást.
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Vas. Okt. 04, 2020 2:30 pm
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

Elég ideje ismerem az ifjabbik Jenkinst, hogy tudjam, tiszteletet parancsolóan éles fogai és karmai vannak, amelyeket szükség esetén sosem félt használni. A korunkbeliek közt előfordulnak, mindig is előfordultak falkavezéri törekvések és a bizonyítási vágy fűtötte erőpróba sem ritka: közöttük, bármilyen testalkatú és vérmérsékletű is vagy, előbb-utóbb benne találod magadat egy ilyenben. Tudvalevő, hogy a látogatómtól csínytevő természete ellenére távol áll a késhegyre menő kötekedés, ám én azért azzal is tisztában vagyok, hogy ha a megfelelő jelzőcsengőt szólaltatják meg a fejében, képes nálánál jóval erősebb és vadabb fiúkat is megfutamítani. Még az én évfolyamomban is lehetett hallani, hogy a legnagyobbak sem szívesen húznak ujjat vele, s az alapkiképzés első hete sem rázta meg láthatóan, holott erre igen kevesen voltunk képesek. És persze a legtöbben csak úgy tettünk, mintha.
Egy szó mint száz, Callum éppolyan kemény és kíméletlen, amilyennek az apja fiának lennie illik - mert egyik kancellár sem az emberbarát érzelmességéről híres -, ezért pedig nem tudom megállni, hogy meg ne könnyebbüljek kissé, amikor úgy határoz, nem fog kellemetlenkedni. Megtehetné: itt és most neki is, ahogyan mindenkinek, hatalma van felettem. Annyi, amennyit csak akar. Ez a hely gondot visel rá, hogy erről egyikőnk se tudjon megfeledkezni. Kiszolgáltatottságom, amely oly szorosan együtt jár a büntetéssel és amelyet nagy szégyenemben a világ minden ideje alatt sem volnék képes igazán megemészteni, számára sem lehetne nyilvánvalóbb. Kétlem, hogy bolonddá tudnám tenni. Látom rajta, hogy ezúttal átlát rajtam és azt is, hogy nem óhajt a földön fekvőbe rúgni. Azzal, hogy idejött, akaratlanul is megmutat valamit a jelleméből. Ha ez az apja műve, vagy az én apámé, vagy a kettejüké közösen... el kell ismerni, hogy okosabban fognak ma lefeküdni, mint ahogyan fölkeltek.

Természetesen képtelen vagyok arra a nagyvonalúságra, amelyet elvárok magamtól: Callum kíméletessége sérti a büszkeségemet, noha azt is pontosan érzem, hogy nem állt szándékában megalázni engem. Éppen ellenkezőleg. Maradt még egy kevés a jobbik eszemből, elég ahhoz, hogy ne gabalyodjam bele a mindenképpeni vesztes helyzetbe, s ne is próbáljam meg levezetni rajta a sérelmeimet, amelyekhez semmi köze. Hátha az ő kíméletességéből is maradt még annyi, hogy ne tegyen megjegyzést a vérmennyiségre, amelyet az arcomba tódulni érzek. Nagyszerű.
A válaszára koncentrálok és amint felemlegeti Clarát, meg is feledkezem a saját nyomorúságomról. No nem teljesen, éppen csak annyira, amennyire az álmosságról feledkezik meg az ember, ha van mit kezdenie a napjával. Az is igen érdekes, amibe olyan sugárzó szemekkel beavat: Jenkins úrfi, ahogy Mrs Cambridge nevezi őt, nem csak pimasz és eszes, de igen bátor is, ha kalandról van szó. Különösen, ha tilalmas kalandról. Jellemző. Alighanem ez felelős a tényért, hogy Callumra nem szokás kitartóan neheztelni. Bájos kölyök volt, és bár a fiúk állítólag hamar kinövik az ilyesmit, úgy fest, elvétve mindenütt akadhat kivétel. Lehet, hogy ő még harmincöt évesen is bájos lesz. Kinézem belőle.
Felvonom a szemöldököm, részben azért, nehogy mosolyt fakasszon belőlem az elképzelés.
- Mm-hmm - hümmögöm egy javíthatatlansággal szembesülő ember hangján. Gyanakvó pillantásra tűzöm fel, bár nem ellenségesen. - Agyafúrt. Szabad ide lejönnöd...? Vagy kockázatot vállalsz a kedvemért?
A kérdésnek nincs fullánkja, valóban érdekel, természetes kíváncsiságán erőt kellene-e vennie a házi szabályaik szerint. Alig hiszem, hogy az órafelvétel önmagában ilyen mélyre űzte volna az űrállomás legsötétebb bugyraiba. Nem hibáztatom. A fogda a maga nemében igenis érdekfeszítő hely.
- Nekem előbb-utóbb úgyis körül kell járnom - öltök fel egy megdöbbentően méltóságteljes félmosolyt, amelyet magam sem tudom, miféle tartalékaimból hívtam életre. - Ez... később nem fog számítani.
Az első alkalom óta ezzel győzködöm magam.

- Ha igazán eltökélt vagy, megtölthetsz vele két teljes szemesztert - biccentek, mert a megfogalmazásom tényleg sántított, de a lényeget biztosan érti ő is. - Teljesen. De ez csak elméleti lehetőség. Én kettesével vettem.
Így is majdhogynem sok volt, mert én számtalan mást is elvégeztem. Ezért is lehetséges, hogy még nem fejeztem be, pedig ővele ellentétben nekem egyáltalán nincs és soha nem is volt más dolgom, mint háborúskodással foglalkozni. Amióta az eszemet tudom.
A piszkálódás előcsalja Jenkins jellegzetes vigyorát, amely sokkal természetesebbnek hat az ő vonásain, mint az enyémeken: riposztját nem bánom, elvégre én jelöltem ki a céltáblát ezúttal. Vagyok annyira fáradt, hogy egy kevés kötetlenségre ragadtassam magam, így csak vállat vonok, s bár a saját ábrázatom érezhetően megsavanyodik egy kevéssé, a könnyed hangulat nem remeg meg igazán. - Legyen úgy. Látom, hogy égsz a vágytól, hogy tilosban járhass. Neked való vigaszdíj... csak itt ne ragadj egyszer. Nem ettől vagyok jobb nálad.
Szívdobbanásnyi szünet, mert a gondolataim visszakanyarodnak egy korábbi megjegyzésére. Egyszerre láthat rajtam komolyságot és érdeklődést: nyíltsággal nézek rá, amelyből rájöhet, hogy amit mondok, azt nem tréfálkozásnak szánom.
- Megtennél nekem valamit? - kérdem tőle, most az egyszer nem törődve azzal, hogy egyenrangú mivoltunkat erőltessem. Ez most az ő jóindulatán múlik, akkor is, ha nem mondok semmit. És számít. - Ha látod Clarát, ne mesélj neki arról, amit itt láttál. Akkor se, ha kérdezi. Mondj, amit akarsz. Csak ne ezt.
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°


A hozzászólást Victor Terson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 12, 2020 7:43 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Csüt. Okt. 08, 2020 10:08 am
Következő oldal
Victor és Callum


Vannak helyzetek, amelyekben kivételesen nehéz bölcsen eljárni, mondhatni két rossz közül kell kiválasztani azt, amelyik a legkisebb. Aztán buzgón remélni, hogy az idő a döntésünket igazolja, mert ha nem, szembe kell néznünk tévedésünkkel vagy keresni kell valami indokot, amellyel magunkat igazoljuk. Emberre jellemző vonás lenne ez utóbbi is. Mikor elindultam Victort megkeresni, egészen nem gondoltam át a következményeket - kivételesen keveset gondolkodtam ezeken, a lejutás és bejutás izgalmasabb problémának tűnt -, így az adott helyzetbe csöppenve gyorsan kellett döntenem, legyen bármi is hosszú távon a következménye. Hogy így látom s ez sérti a büszkeségét, az természetes. Erre az aspektusra nem gondoltam előre, noha mikor megláttam belépni azonnal felmértem, hogy két rossz közül kell választanom. Nem ítélhetem el azért, hogy mélyen belül sértem a büszkeségét - amit azért igyekszik palástolni -, magam is szerintem így éreznék, ha helyet kellene cserélnünk. Vagy a kíméletességgel sértem meg, vagy azzal, ha nem kímélem kicsit sem. Utóbbi rosszabbnak tűnt nekem és teljesen indokolatlannak is. Nem mondhatnám, hogy már azt számolgattam, hogy egyszer, ki tudja hány év múlva mi egyforma hatalmas rangot fogunk birtokolni és hasznomra lehet a mostani kíméletességem. Egyrészt azt meg is kell élni, másrészt ki tudja, mi minden vesz a feledés homályába, harmadrészt pont előbbi miatt ilyen helyzetből hasznot remélni aligha lehet. Ha jár is ez a látogatás haszonnal, az két okból történhet: kicsit más oldalról megismerjük a másikat, mind a ketten, és határozottan kellemesebben telik az idő, mint külön. A magam részéről legalábbis élvezem a társalgásunk és ehhez nem kell hatalmaskodnom felette, éppolyan egyenrangú félnek veszem, mintha nem lenne itt az üveg. Talán a készülő orvos szemével is nézem: olyan, mintha Victor karanténban lenne. Elzárva mindenkitől, a szabadságától és a döntési lehetőségeitől megfosztva, az ott viselt ruhák sem alkalmasabbak bálozásra, és igen gyakran a személyzet sem kedvesebb - talán csak kicsit visszafogottabbak, mert magas rangúról van szó, de tudják ettől még éreztetni, mennyire közkedveltek vagyunk. Persze, vannak lényeges és nem elhanyagolható különbségek, de most mégis úgy néz ki, mintha a karanténszoba üvegablakán át néznénk egymásra.
- Ugyan. - Hárítom el kis, fogjuk rá, hogy szerény mosollyal, hogy agyafúrtság lenne elsőre a kamerafelvételekre gondolni. Kézenfekvő megoldás volt. De ahogy engem néz Victor, abban benne van, hogy a szó inkább annak szól, amit folytatásként sejt az egész mögött. Az első kérdésre picit eltűnődöm, majdhogynem egy pillanatra értetlenül értelmezve a kifejezést: szabad.
- Sose volt tiltó-listám. - Ez kicsit nagyvonalú megfogalmazás, mert kornak megfelelően mindig megvolt, mi az, amihez még túl kicsi voltam, hogy hozzányúljak, de tudvalevő, hogy mind apám az Alvókhoz, mind anyám a laborokba magával vitt. Előbbit jobban élveztem, már csak a személy miatt is, akivel voltam. De sosem hangzott el olyan, hogy ne menj fiam a Fegyverfejlesztési részlegre vagy akárhova máshova. Talán úgy voltak vele, hogy majd kiteszik a gyerek szűrét, ha olyan helyre próbál bejutni, ahol semmi keresnivalója, na meg viseljem a következményeket. Ez a fajta szemléletmód óhatatlanul is kihat majd felnőttkoromra is: mint kíváncsi gyermek "tévedek be" más kancellár területére... Igaz, akkor már kicsit az is szórakoztat, hogy a jelenlétemtől úgy érzik az illetékesek, mintha hangyák másznának rajtuk s az érzés kitart még akkor is, mikor távozom.
- Örülnél, ha igennel felelnék? - Húzódik szélesebb mosolyra a szám a másik kérdést illetően. Nem csupán érte vállalnék-e kockázatot, hanem a kedvéért? Ez érdekes kérdés. Enyémnek sincs fullánkja, bármilyen választ elfogadok, még ha vállalva, hogy az éppen az én büszkeségemet is fogja megsérteni.
- Szerintem fog. - Jelentem ki nemes egyszerűséggel, még ha ez le is hervasztja azt a félmosolyt rajta, pedig jól áll neki, talán pont a méltóságteljes, ámde büszke árnyalata miatt.
- Nem mert ötleteket akarnék adni Terson kancellárnak, hogy szigorúbb helyre zárasson, de egy rendszert belülről és kívülről is ismerni előny. Ha csak körbevezettek volna ott, ahol lenned kell jelenleg, nyilván úgy is átlátod a lényegét, működését, de így, hogy a másik oldalra belekényszerültél, olyant is észrevehetsz, amit kívülről nem. Akár csak azt, mi hogyan hat a bent lakókra, mi az, ami hatásos és mi az, ami nem. - Persze én is tudom, hogy egy személyből - kiváltképp egy Victor-féle erős személyiségből - nem lehet statisztikát készíteni, de kiindulási alapnak jó. És ott vannak az esetleges biztonsági rések is. Nem hiszem, hogy ha nincs vendége Victornak, akkor olyan mély önsajnálatba süllyedne, hogy szeme élességét kicsit is eltompítaná vele. Időközben felállok a szék karfájáról, hosszú távon azért nem kényelmes, átmozgatom magam, de nem teszek nagy köröket, csak kicsit sétálok ide-oda, végig Victor felé fordítva a figyelmemet.
- Olyannak gondolom, mint mikor az orvos beteg lesz. Az ágyba kényszerülve a rendszert egy másik szemszögből nézheti, kiderülhetnek olykor olyan hiányosságok, a folyamatokat lassító-hátráltató tényezők, amelyek másik oldalról nézve nem tűnnek jelentősnek. Mégis az orvoslásuk sok kellemetlenségtől kímélnék meg a személyzetet is. Persze, lehet ezt a párhuzamot nem lehet erre a helyre ráhúzni, ezt te tudhatod. - Mosolyodom el a végén könnyedén, hiszen könnyen elképzelhető, hogy nincs igazam. Elméletben ez jól hangzik, de lehet a gyakorlatban nincs így. Kétlem, hogy apjának amúgy ez a szándéka, s remélem ha készül is felvétel erről a beszélgetésről - netán a kamera túloldalán most is ott mozizik -, nem ültettem az elhangzottakkal bogarat a fülébe, hogy komolyabb helyre szállítsa át a fiát. Noha előny egy rendszert belülről és kívülről is ismerni, ahogy régen mondták, a rablókból lesznek a legjobb pandúrok, de azért vannak határok szerintem. Saját fiam esetén én ezt csak úgy engedném, ha maga kérné, de nyilvánvalóan sok mindenben különbözök a kancellártól. Még a saját apámtól is, nem hogy tőle.
A tanulmányok mint téma is előkerülnek, mint ok, amiért felkerestem, de ismerve Victor éles eszét tudom, hogy ő is sejti, mindez csak egy mondvacsinált ok. Még úgy is, hogy a szünetünk végével döntenem kell a tanulmányaim folytatásáról, azért meglettem volna a döntésemmel nélküle is. Jóllehet a véleménye ettől még igenis érdekelt. A kettesével való dolgon is elgondolkodva bólintok, számításba veszem majd ezt az eshetőséget is, nem kell végülis rohannom. Erre mindenképp aludni kell egyet, még ha soha nem is alvással telnek az ilyen átgondolásra sarkalló témák. A piszkálódásra való visszavágásomra adott reakciója viszont olyasmi, amit felírok magamban a naptárban: Victor Terson vállat vont! Szavai viszont arról tanúskodnak, hogy jelenlétem legalitása erősen megkérdőjelezhető továbbra is. Nos, nem is siettem lobogtatni előtte engedélyeket, mint bizonyíték.
- Arra az esetre, ha mindketten itt leszünk egyszerre, remélem közelebb tolják egymáshoz azokat az üvegkalitkákat. S ki kell dolgoznunk egy egyedi morse-kopogási rendszert. - Tervezgetek, természetesen komolytalanul, hiszen ez a hely nem azért van, hogy a bezártak egymással kommunikálva elüthessék az időt és kellemesebben teljen bentlétük. Ezzel én is tisztában vagyok. De nem áll távol tőlem, hogy fiktív valóságban is a csibészségen törjem a fejem.
Váratlannak ható kérdése, mely egy kérést előlegez meg, megemelkedésre készteti szemöldökeimet. Nem sétálgattam már egy ideje, de ha így lenne, most abbahagynám. Most csak ebből a finom mimikából és szemeim érdeklődve való csillanásából látja, hogy hallgatom. Kezeimet szokásom szerint fogom össze hátul, a kimondott kérés viszont láthatóan meglep és elgondolkoztat.
- Miért kérsz tőlem ilyet? - Ezt azért tisztázni akarom, mielőtt döntök kérése sorsáról.
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Hétf. Okt. 12, 2020 7:43 pm
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

Rosszhiszeműségemet rám igencsak jellemző módon minden körülmények között hajlamos vagyok realizmusnak tekinteni, és az élet csak nagyon ritkán veszi a fáradságot, hogy rávilágítson a kettő közti különbségre. Az ifjú Jenkins látogatásában azonban a mai napon megbújik egy ilyen villanykörte: habár az Alvók leendő ura nem tapintatosságáról híres, nagyvonalú és férfihoz méltó viselkedésével fölfedi előttem, hogy kiválóan álcázott nemességből is jutott belé valamennyi. Azt mondják, az ember leginkább arról ismerszik meg, ahogyan a neki kiszolgáltatottal bánik és bár utálok magamra így tekinteni, a látogatóm magaviselete gyerekes érzékenykedésemtől függetlenül magáért beszél.
Nem ezt vártam.
De mostanra mindennél világosabb, hogy nem vagyok realista.

Amit felel és tűnődő, csaknem zavart közvetítő arckifejezése följebb vonja a szemöldököm egy szívdobbanásnyi időre. Merőben új gondolat számomra, hogy egy annyira fiatal valakinek, mint amilyen ő, ne legyen közeli kapcsolata a tilalmakkal, de még csak emléke sem ilyesmiről. Ehhez képest nem is annyira neveletlen. Nem bírom megállni, hogy hangot ne adjak a felfedett újdonság szédítő mivoltának.
- Soha?
Cseppnyi elismerés fűszerezi az egyébként igen céltalan kérdést - elvégre mi a fenét válaszolhatna erre -, mintha valamiképpen az ő saját érdeme volna a reá bízott nagy szabadság. Bizonyára remek módja annak, hogy felelősséget tanuljon, mégsem nevezném széles körben elterjedt gyakorlatnak. Valójában soha nem hallottam még ilyenről. Az már biztos, hogy a személyiségéhez kitűnően illik, mert kölykös kisugárzása ellenére is képes már-már koravén autoritást felmutatni, ha kell. A másik eshetőség, hogy Callumot nem is kellett soha fegyelmezni, engem pedig folyton, ami azt jelentené, kettőnk közül én vagyok a szertelenebb. Nem gondoltam, hogy idelent valaha nevetni fogok, márpedig most nagyon közel járok hozzá.
- A legteljesebb mértékben - válaszolom a játékos kérdésre elég szégyentelenül, különösebb időt sem vételezve az ezen való gondolkodásra. Ez a válasz mindkettőnknek hízeleg, noha érezhetően eltúloztam kissé. Nekem köztudomásúlag nincsenek érzéseim, tehát nem is örülhetek, akármit tesz. Azt azonban felesleges lenne tagadni, hogy a megaláztatás ellenére sem bánom a jelenlétét, sőt: már-már kihágásnak tűnik, hogy szóba álltam vele, mert a büntetés gyötrő ólomsúlyát nagyságrendekkel kevésbé érzem fojtogatónak, amióta megszólíthattam. Nincsenek illúzióim. Könnyen lehet, hogy drágán megfizetek még ezért a látogatásért. A szorongás viszont ráér később. Most arra figyelek, amit mond, sétában megelevenedő alakját követve az üres helyiségben fel s alá. Magam nem mozdulok semmit. Természetesen.

A válasza nem esik jól, bár ez nem az ő hibája. Felteszem, ő nem tudja, hányadik alkalommal részesülök abban az elnyújtott helyzeti előnyben, hogy alulnézetből vehessem szemügyre a rendszer átfogó és kicsiny jellegzetességeit is. Amilyen kíváncsi, bizonyosan nem állta volna meg korábban sem, hogy egyből lejöjjön ide. Hanem azért igazsága is van, nem is kevés. Arra való hajlama, hogy a legrosszabb helyzeteket is a maga javára fordítsa vagy legalábbis valamit nyerjen rajtuk, értékes jellemvonás. Mondhatni, teljesen egyetértünk. Úgyhogy biccentek. Kifogástalan helyzetfelismerés. Megőrzött lélekjelenlét. Egyáltalán nem rossz.
- Tisztán látod - adok neki igazat olyan nyugalommal, amiről vaksötétben is rám ismerhetne. - Megtanít néhány dologra.
Ezúttal bőven van bennem erő - ki tudja, honnan -, hogy semmilyen keserűséget ne érzékeljen. Nem nehéz, mert én sem vagyok az a fajta, aki hosszasan sütkérezne a tulajdon sértettségében. Elővenni elő tudom majd. Akármikor. De képes vagyok eldobozolni is.
Callum Jenkins javíthatatlan, mert még egy börtönben is csak a csínytevésen jár az esze. Itt és most cseppet sem bánom a játékosságát. Megingathatatlan jó kedélye ragályos és bár valószínűleg mindketten egyformán meglepődünk majd, a felvázolt elképzelés annak rendje és módja szerint mosolyra késztet. A gesztus felett ezúttal a szokottnál kevesebb hatalmam van, ami egy cseppet zavarba hoz: hogy ezt elrejtsem, félkézzel, önkéntelenül tűröm hátra a hajamat, amely kissé a homlokomba lóg, mióta az első nap délutánján végleg megadta magát a fogdai körülményeknek. A rendetlenül összetapadt tincsek hátrasimulnak, aztán pedig visszaesnek.
Visszaparancsolom a kezem a hátam mögé, pihenőállásba.
- Hogy akarsz kódot kidolgozni, ha már itt vagyunk? - szállok be egy kevés esetlenséggel a játékba, mintha bármi eshetősége fennállna Callum víziójának. - Előre elkészíteni rossz ómen. De persze még mindig elkészíthetjük az újat úgy, hogy közben a régit használjuk egyeztetésre.
Nem várok választ, mert ha mélyebben belemegyünk, a téma elveszítené az élét, ám mi sem áll távolabb tőlem, minthogy belé fojtsam a mondanivalóját. Eddig a falat néztem. Mi rossz van ebben?

Feltűnő várakozás tölti el a kérésem hallatán: látható elevenséggel forgatja-tekergeti a fejében az általa ismert tényeket, akár egy kirakós darabkáit. Nem hibáztatom. Állom a tekintetét, teljesen rezzenéstelenül és magabiztosan, egy olyan ember nyugalmával, aki pontosan tudja, hogy éppen azt teszi, amit tennie kell. Följebb emelem az államat, éppenhogy csak, s egy pillanatra elgondolkodom, mert bár az indok teljesen egyértelmű, arra mégsem számítottam, hogy szavakba kell majd öntenem. Ami azt illeti, nem olyan nagyon könnyű. De azért nem lehetetlen.
- Amikor először voltam itt, kérdezősködött. Utána, mert ide tilos lejönnie. A lényeget ő is tudja, mert elég okos ehhez, de akkor is, Callum. Tizenhárom éves. Nem tudja, mi után szimatol - ingatom a fejem, de a pillantását nem eresztem. A félhomály megfosztja a szemeit a színüktől, ám én pontosan fel tudom idézni a zölddel futtatott, sötétkék árnyalatot, melyből a kitágult szembogarak egyébként is csak annyit engednének látni, mint súlyos ékkő a vékony foglalatból. - A büntetés engem sújt, senki mást. Soha nem fog találkozni ezzel a hellyel. Nem tisztességes ártatlanokat ilyesmibe beavatni.
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Hétf. Okt. 19, 2020 10:52 am
Következő oldal
Victor és Callum


Nem gondoltam, hogy meg leszek méretve bármi ilyesmi szempontból, hogy miként bánok vele. Ha tudnám, meglehet utólag elgondolkodnék rajta, még évtizedek múltán is eszembe jutna, mikor hasonló szituációba keveredek valakivel és feltűnne egy fejlődési ív is, ami nem feltétlen nemességemre vallana. Mentegethetném magam, hogy minden szituáció más, nem lehet összehasonlítani és nagyban függ attól, miért van itt az a személy, aki az üveg túloldalán áll. Talán nem is tudatos a méretés, vagy csak magamból indulok ki, mert önkéntelenül vizsgázott előttem is Victor, hiszen a kiszolgáltatott helyzetben lévő is annyiféle módon reagálhat helyzetére. Hosszú a mérce két igen ellentétes véglettel és úgy vélem, Victor igen jól választotta meg ezen a helyét. Elegáns és méltóságteljes, valahol ezt is vártam.
- Vagy csak én vettem ajánlásnak, nem pedig tiltásnak. - Húzódik szám szélesebb, csibészes mosolyba a visszakérdezésre, hiszen megfogalmazás kérdése az egész, én pedig elég kritikusan tudok hozzáállni dolgokhoz. A tiltás mint olyan, nálam nem célravezető nevelési módszer. Nem engedelmeskedtem szüleimnek sem, ha nem láttam mögötte a racionális érvet, miért is érdekem, hogy szót fogadjak, már azon az érdeken túl, hogy ne kapjak büntetést. A legtöbbnél nem volt nehéz belátni, miért is lenne hülyeség ellenmenni a szabálynak, az öngyilkos küldetéseket pedig nem érzem sajátomnak, így az alapképzésen sem volt ebből gondom. Innen nézve viszont könnyű volt már látni a "tiltólista" azon csoportját is, ahol feszegethetem a határokat komolyabb retorziók nélkül. Legalábbis eddig ügyesen lavíroztam, a jövő, amibe jelen pillanatunk is beleszámít, pedig kiderül, mit fog hozni.
- Akkor legyen igen. - Mosolyom az előzőhöz mérhető, nincs okom fukarságra, hogy megtagadjam ezt a választ tőle, ha kedvére van... és nem is nélkülöz annyi valóságtartalmat, mint gondolná. Ám mielőtt ebbe jobban belemélyednénk, inkább másfele evezek témában és a szék karfájáról felemelkedve sétálok lassan fel s alá, zsebre dugott kézzel ugyan, de nem szándékos tiszteletlenség, a gondolatok, amelyet megosztok Victorral lefoglalnak eléggé ahhoz, hogy ezt észre se vegyem és akkor állok meg, mikor a végére értem. Egy apró biccentéssel veszem tudomásul, hogy hasonlóan vélekedünk, még ha sejtem is, hogy ennyi belülről való rendszerismeret már bőven elég lehetett Victornak egy életre. Öt nap is elég, s csak gyanítom, hogy nem ez az első és nem is az utolsó alkalom, mikor itt van otthona helyett. A dolog már beszélt feleslegessége és pszichológiai hadviselése miatt némileg sajnálom is, ha még élne az édesanyja, akkor még azért is. Valahogy úgy képzelem, míg ő élt, az otthoni légkör is jó lehetett. Mondjuk lehet most is az, erről nincs tudomásom, nem nagyon járunk át, amikor meg ilyenre sor kerül, akkor egyébként is mindig mindenki a jobbik arcát mutatja, nem az igazit. Itt is csak néha sejlik fel, egy-egy felszínre kerülő őszinte mosolyban, amit próbál hajigazító pótcselekvéssel eltüntetni. Igazán egyik se éri el a célját. A mosolyt látni lehetett és az a rakoncátlan tincs sem került jobb helyre. Azon viszont én derülök, hogy Victor belemegy a képzeletbeli játékba, hogyan is kellene titkos kódnyelvet kidolgoznunk, mintha tényleg számítana is a dolog és lenne esély arra, hogy egymásnak átkopogjunk, nem lenne jó méteres távolság - ha nem több - két fehér üvegkalitka között. Azzal egy bólintással értek egyet, hogy a kezdeti kódnyelvünk későbbi finomítást igényelne menet közben.
- Gyors megoldás kell. Eltekintve attól, hogy most le is buknánk rögtön, hogy itt beszéljük meg, olyan módszer kell kezdetnek, amit mindketten ismerünk. Talán egy matematikai számsorozat megteszi. Mondjuk nem a Fibonacci, a G betűnél már rosszul lennénk a sok kopogástól. Hm, túlbonyolítom. - A számsorozatokon gondolkodva egy pillanatra eltekintettem Victor válla felett, majd összevonom a szemöldökeimet és úgy tér vissza tekintetem az övéhez az utolsó mondatnál, lezárván egy félmosollyal mellékelt vállvonással. Lehet üres perceimben majd csak a magam kedvtelésére ezen elgondolkodom, de most hagyom inkább a témát elülni, hiszen teljes mértékben mellőz minden realitást, annál meg mindketten jobban állunk két lábbal a talajon, hogy ilyen fiktív dolgokkal töltsük el az időnket. Annak ellenére, hogy láthatóan egyikünk sem siet sehova innen. Különben is érdekesebb téma, amit Victor felvet Clara-t szóba hozva és vissza is kérdezek rögtön, egyelőre nem árulván el, hogy nem jutott eszembe erről beszélni a lánnyal. Szerintem Clara-nak sem jut eszébe erről kérdezni engem, nem feltételezi, hogy itt jártam és itt kivel találkoztam. Hanem a kérdésre a válasz érdekel. Egyrészről értem, másrészről pont emiatt sántít, hogy miért kér ilyent, ha egyértelmű ez mindkettőnk részéről?
- Kimondtad a kulcsszót: Clara okos. Szerintem rosszabb csak a fantáziájára bízni mindazt, ami itt veled történhet, mintha pontosan tudná és nem gondolna bele többet. Kiváltképp, ha hozzá tudja és látja, milyen hatással van mindez rád... vagy éppen milyennel nincs. - Jelenik meg szám sarkában kis ravasz mosoly. Nem fogom szemébe dicsérni Victort nyíltan, s ennél jobban így nem is mutatom meg neki, hogy szerintem nincs oka szégyenkeznie, igazából pont hogy elismerésre méltó, ahogy ezt viseli. Meglehet ugyan, hogy nem is ez zavarja az egészben.
- Igaz, te ismered jobban őt, de látom én is, hogy a McCart-lányokkal együtt mekkora igazságérzet szorult belé, ám ha attól tartasz, hogy emiatt szót emel érted... Szerintem több esze van, hiába tizenhárom éves. - Clara is a nyolcadik szint szülöttje, hamar megtanulja az ember, hogy valamivel meglehet többet árt, mint használ, hiába vezérelte a jó szándék. Lehet a jó szándék ezért is kopik ki a szint lakóiból idővel. Nem állok közel Clara-hoz, de tudok róla, hogy ők ketten egymáshoz igen, nem véletlen szerintem az sem, hogy most felmerült a lány neve. Úgy vélem, hogy idővel a szülők úgy rendezik, hogy össze is házasodjanak ők ketten. Nem ez lesz az első és utolsó tévedésem az életben, habár annyira nem fogom bánni utólag. Azt hiszem, túl erős párt alkotnának ők ketten.
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Szer. Okt. 21, 2020 3:25 pm
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

Nagy mennyiségű önuralomra van szükségem, hogy ne kezdjek lusta nyújtózásba a látogatóm szeme láttára. A gonoszul megtervezett cellában, amely most az otthonom, a legkevésbé kényelmetlen megoldás állva maradni. Én erre nem vagyok képes, napokon keresztül semmi esetre sem; előbb-utóbb mindig elérkezik a perc, amikor kénytelen vagyok változtatni, eddig pedig még nem találtam testhelyzetet, amely ne izomgörcsökben és lassan szétterjedő, de annál tartósabb fájdalomban végződne. Lealacsonyító vágyakozást érzek Callum kényelmes sétálgatása láttán. A világon mindent megadnék néhány perc áramszünetért cserébe, amelyben szemtanúk fenyegetése nélkül végigmasszírozhatom minden egyes izmomat és ízületemet. Bal lábikrám, mintha csak a gondolat hívta volna életre, viszketősen megvonaglik, teljesen magától. Feltűnésmentesen áthelyezem rá a testsúlyomat, mielőtt még begörcsölhetne. Ez a helyzet romlani fog. Jelentős részben az alváshiány okozza, amin nem lehet segíteni.
Ha már az alvásnál tartunk: a helyiség bársonyos félhomályának nem könnyű ellenállni, még Jenkins szokatlan és érdekfeszítő jelenlétében sem. Kimerültség jellegzetes, nedves szorítását érzem az arcüregeimben, s ahogy ösztönös tiltakozással visszafojtom, utat talál a garatom és az állkapcsom irányába, megpróbálva kisajtolni belőlem egy ásítást, teljességgel eredménytelenül. Itt azért még nem tartok.

Éberen szegezem a tekintetem a golyóálló üvegen túli mosolyra, s a szavai hallatán én sem tudok teljesen komor maradni. Szokásos elevenségem, ha társalgásról van szó, észrevehető csorbát szenved jelenleg, mert a válaszait itt-ott reakció nélkül hagyom. Ha valamiben, hát abban minden kancellár egyforma, hogy kapva kapnak az alkalmon, valahányszor mondhatnak valamit, ez a vonásuk pedig olyasmi, amit sok mással ellentétben nem esik nehezükre átörökíteni. Callum könnyen érzékelheti, hogy a társaságát nem csak udvariasságból neveztem kellemesnek. Szófukarság ide vagy oda, majdhogynem kapaszkodom belé, ha nem is szó szerint; a fogda izzó, embertelen ürességében úgy húzódom lélekben közel hozzá, ahogy sok tízezer évvel ezelőtt a legelső ember húzódott közel a tűzhöz napszállta után.
A kódfejlesztés fonalát továbbszövi, s nem tudja megállni, hogy analitikus gondolkodásmódját meg a hozzá tartozó irdatlan eszét egy kevéssé ne fitogtassa. A fejemet csóválom: saját magamról alkotott nagy véleményemen is túlmutat az a feltételezés, hogy egy egész ábécényit megjegyeztem bármely számsorozatból. Elkapom a visszatérő pillantását, meglehetős fanyar kifejezéssel. Túlbonyolítja. Az nem kifejezés. - Ebben biztos lehetsz.

Kérésem zátonyra fut nála, amin csak félig lepődöm meg; magán a zátony természetén már sokkal inkább. Váratlanul találom magam egy beszélgetésben, amelyben mintha mindketten ugyanazt akarnánk elérni, csak a metódust illetően gondolkodunk máshogy. Nem számítottam rá, hogy Jenkinst érdekelni fogják az indítékaim, vagy hogy érdekelni fogja Clara. Arra pedig még kevésbé, hogy valaha is a védelmébe venne bárkit. Kíváncsian méregetem egy kevés ideig, a mondanivalóját latolgatva. Aztán szusszanok egyet, mert nem győzött meg, de nem is szorul az egyetértésemre.
Tudjuk mind a ketten.
- Tudod, hogy semmi sem fog történni - jegyzem meg és most karba fonom a kezem a mellkasomon. - Ez csak egy üres szoba, Callum.
A tényeknek nincs köze ahhoz, hogy félek-e a fogdától vagy sem. Az, hogy gyáva vagyok, az én gondom, ám végeredményben ez a hely akkor sem több, mint egy kényelmetlen hálófülke, ahol felkapcsolva maradt a lámpa. A testsúlyom ismét áthelyezem a másik lábamra. Ügyet sem vetek a merész gondolat szülte borzongásra, amely elszabadultan futkos a hátamon, mintha az első gyűrűszint valamiféle vérszomjas istenség volna, amelyet épp most köptem ostobán szembe.
De hátha feleslegesen kértem szívességet. Callum Jenkins nem félős srác; soha nem ijedt meg a saját árnyékától. Valószínű, hogy ő sem gondolkodik másképpen arról, amit látott. Érdekel, mit látnék akkor, ha az ő szemén át nézhetnék körbe. És talán soha senki nem fogja tőle megkérdezni.
- Magadtól mit mondanál?
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Pént. Okt. 23, 2020 11:02 pm
Következő oldal
Victor és Callum


Hipotetikus fejtegetésem hamar fejcsóválásba ütközik, ami kellően jelzés értékű, hiszen Victor mindig is szófukar volt, de még ennél is fukarabb a gesztikulációkkal. Most mégis szükségét érezte, hogy látványosan fejtse ki véleményét. Nem hibáztatom. Egy ábécényit én se jegyeztem meg egy számsorozatból sem, de azért matematikai számsorozat, hogy könnyen ki lehessen számolni. Ám a fejcsóválás jogos. Mire kiszámolunk egy betűt, addigra a lekopogni kívánt szót is elfelejtjük, nem hogy a közölni kívánt mondatot. Plusz a másik oldal meg győzze számolni, mennyit is hallott. Három szavas válasza annak ellenére is szélesebb mosolyt vált ki belőlem, hogy nem éppen méltatóak. Hagyjuk is a témát, majd üres perceimben gondolkodom tovább rajta, ahogy egy tanárom mondta matematikai tanulmányaim során: azért bonyolítunk, hogy egyszerűsítsünk.
Clara-t érintő kérése kapcsán visszakérdezek, mert ugyan érthető - már csak azért is, mert belőlem kinézhető, hogy kertelés nélkül mondom meg az igazat -, mégis valahogy úgy érzem, ez az egész nem vall Victor-ra, természetes, hogy az indítékot próbálom megtudni. El lehetne intézni büszkeséggel is, hiszen előttem sem véletlen nem vesz könnyedebb testtartást Victor már hosszú-hosszú percek óta, éppen csak alig észrevehetően feszül vagy lazul meg egy-egy izma, ami semmi ahhoz képest, ahogy én az előbb fel-alá sétáltam. Az volna a döbbenetes, ha ennyit sem moccanna. Nyilvánvalóan nem történik semmi vele itt. Semmi látványos, hiszen az üvegkalitkák leginkább pszichológiai hadviselést testesítenek meg. Vannak, akiknél a gondolat, hogy be lesznek zárva, már a kívánt hatást eléri, másoknak napok kellenek hozzá, hogy szorongó érzés ébredjen bennük és ez látványossá is váljon. És vannak olyanok, mint Victor, akik kemény ellenfelet jelentenek a helynek. Szerencsére a fizikai megtörést eredményező helyekről nem kell szót ejtenünk.
- Én tudom. Láttam és tudom. - Jegyzem meg ellenvéleményként nyugodtan. Clara nem látta, nem is fogja látni valószínűleg, következésképpen csak akkor fogja tudni, ha valaki elmondja neki és el is hiszi azt, amit hall. Nem vagyunk rosszban egyáltalán, de ilyen kérdésben szerintem Victor-tól akarna hallani bármit is, elfogadván, hogy az az igazság. Hinne benne, hogy azt kapta. És valóban nincs köze ennek ahhoz, hogy fél-e a helytől Victor vagy sem. Különösebben meggyőzni sem akarom, ez nem olyasmi, amiben egyetértésre kell jutnunk, s a kérésre nem is reagálok így utólag sem, de nem azért, mert nem kérdezett rá izgulva újra. Tiszteletben fogom tartani a kérését - egyáltalán nem esik nehezemre így tenni -, majd mondok valami mást Clarának, ha valaha is szóba fog ez köztünk kerülni. A kérdésre viszont felvonom a szemöldökeimet.
- Mármint Clarának? - Kérdezek vissza, hiszen sokféleképpen érthető a kérdése, talán a legtöbb válasz érdekli is, vagy majd időközben pontosítja, ha tévúton járok.
- Az igazat, talán kicsit túloznék is. Ha apámnak gondja lenne belőle, akkor egye meg, amit főzött. - Könnyed derűvel jelentem ki csibészes válaszomat. Mindketten tudjuk, hogy ezt az utat akkor sem járná Victor, ha valóban azért kérdezte volna, hogy ötleteket gyűjtsön, kinek mit mondjon. Mások vagyunk és a helyzetünk is más, következésképpen a rá adott reakcióink is eltérnek.
- Másoknak... ahogy a helyzet kívánja, mennyire legyek őszinte. Túloznék, ha elrettenteni akarok, leginkább a fogva tartottak mentális hogylétéről. Konkrétumokra nem is érdemes kitérni, mi történt velük, a fantázia megteszi ezt helyettem is. - Folytatom a válaszomat. A  fogva tartottat általánosságban értem, nem Victor-ra gondoltam személy szerint. Róla csak akkor nyilatkoznék, hogy itt láttam és miként láttam őt, ha ahhoz komoly érdekem fűződik. Valószínűleg nem méltatnám azokban a szavakban, mert nagyobb az esély rá, hogy az állna érdekemben, hogy alábecsüljék őt. Kiválóságára csak kivételes esetben látom indokoltnak a figyelem felhívását.
- Ha tárgyilagosan a véleményem érdekel a helyről, már az elhangzottakon kívül, akkor azt mond... - félbeszakad a mondatom, mert mögöttem nyílik az ajtó és az egyik, engem idekísérő őr jelenik meg a nyílásban.
- Mr. Jenkins, Isaac Jenkins kancellár... van itt Önért. - Kis habozás a fogalmazásban, hogy mi is lenne a pontos kifejezés itt. Hívatja? Kéreti? Szólítja? Elvitetné? Láthatóan próbál semleges mezsgyén mozogni, főleg, mert ő látta, hogy a kancellár nincs éppen derűs hangulatban. Bár mikor van? Victor láthatja, hogy apám és az indok említésére kis hunyorgásba váltok, ami igazán nem is neki szól, inkább a helyzetnek, ami feltámasztja újra és kezdi határozott körvonalakkal felruházni a gyanút, hogy nem kellene itt lennem és ennek lebukás szaga van - nesze nekem tiltólista -. Még az üvegen át is érződik. Ahogy az is, hogy nem rettentem meg ennek a lehetőségétől, inkább mintha a sorsomat kísérteném.
- Kérdezze meg, kérem, hogy mint apám vagy mint kancellár jött? Köszönöm. - Fordulok az őr felé a kérdés erejéig, s taktikusan vissza is fordulok Victor felé a köszönet résznél, hogy a reakciót ezzel próbáljam szegény rosszkor rossz helyen szolgálatban lévőbe fojtani. Arra alapozok, hogy bár kancellár nem vagyok, csak a kijelölt örököse, ennyi is vissza tartja majd, hogy a helyiségbe lépve karomnál fogva kivezessen - minthogy az üveg ezen oldalán vagyok -, inkább kényszerűen közvetíti a kérdésemet a döntést és parancsot a kancellárra bízva.
- Egyébként jól gondolom, hogy nem szoktak meglátogatni? Mármint a családodból... - Pár percem van még, könnyed hidegvérrel térek vissza a korábbi beszélgetésünk hangulatához, mialatt a szék mögé kerülök és tenyereimmel annak háttámlájára támaszkodok. Nem feltűnő, de érezhető, hogy figyelmem most megoszlik: egyszerre figyelek az üvegen túl állóra, és egyszerre arra, mikor nyílik megint mögöttem az ajtó?
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Csüt. Okt. 29, 2020 4:31 pm
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

Széles mosolya egyenes és szabályos, fehér fogsort villant fel, de nem csak azt. Arcának kiegyensúlyozott szimmetriája jelzőfényként világít ebben a mosolyban, s ahogy megtorpan, meg kell állapítanom, hogy Jenkins kancellár egyetlen fia egészen olyan, mintha a férfi egyenként válogatta volna össze a tulajdonságait egy génsebészeti laborban. Ha ez így van, jó munkát végzett: magas, karcsú termete ellenére Callum egyáltalán nem tűnik soványnak, lábikráján és vállán pedig látszik, hogy néhány éven belül meg fog erősödni, végérvényesen maga mögött hagyva ennek még az árnyékát is. Kivételesen arányos felépítése tehet arról is, hogy csak most, a megtorpanásával tűnik fel: az elmúlt évben valamikor egy ujjnyival magasabb lett nálam. Egyáltalán nem csoda, hogy olyan jó futó vált belőle. Eredményei még előttem is ismertek, pedig nem ugyanaz a táv az erősségünk.

Osztatlanul bírja a figyelmemet - akkor is így lenne, ha volna valami a helyiségben, ami elvonhatná róla -, s a válaszadása legalább annyira lefoglal, mint a mondanivalója értelme. Nem aggódom, mert nincs min aggódni; egy kérést lehet teljesíteni vagy megtagadni, ő pedig képes rá, hogy a saját belátása szerint határozzon erről, amikor eljön az ideje. Ha egyáltalán eljön. Csavaros eszét meg sem próbálom utolérni vagy elébe vágni, kettőnk közül ő a nehezebben kiismerhető, ahogyan az is, aki örömét leli a titkolózásban. Hanem a kérdésem felpiszkálja az érdeklődését. Callum, ahogyan a legtöbb analitikus elme, szereti az egymáshoz mérhető lehetőségeket körüljárni.
- Is - biccentem egy szemernyi ritka kíváncsisággal, mert különösen jó érzéke van a magyarázatokhoz, s ha már felajánlotta, nem utasítom el a rövid betekintést fekete fogaskerekei közé. A válasza csupa játékossággal van tele; adózom némi értetlenséggel ennek a vonásának. Ilyen értetlenül nézhet a bajonett a hegedűre, ha ugyan egymás mellé sodródnak valaha valamely lakosztály régiségekkel teli szekrényében. Aztán mosolygok, egy kicsit, mert a humora szokás szerint kiváló - sejtem, hogy a kifejezés az én képemen korántsem annyira mutatós, mint az övén. - Ravasz, mint mindig. Én soha nem mondok senkinek semmit.
Ez nem újdonság, mert neki is a kameraszobába kellett elvetődnie ahhoz, hogy rám találjon. Nem kétlem, hogy az év más szakaszában, amikor nem esedékes az órafelvétel, aligha engem keresett volna meg a felvételeken. Folyosói kérdések ide vagy oda.

Az ajtónyitásra reflexként rezzenek össze még álltomban is: egy tizedmásodpercbe beletelik, hogy rájöjjek, a hang az üveg túloldaláról jön. A megjelenő őr szavai alátámasztják a gyanúmat, amely szerint Callum, amikor elindult ide, nem sok mindenkinek szólt az úticéljáról.
Ez baj. Isaac Jenkins első ránézésre kellemes hangú, jó külsejű és szívélyes férfi, akinek soha nincs egy rossz szava sem a családjához nyilvánosan, apám mégsem szereti őt, ha nem is reklámozza ezt. A véleménye önmagában semmit sem jelentene, mert apám szigorú és finnyás, szívtelen ember, aki senkit és semmit nem kedvel a munkáján és Edward bátyámon kívül, csakhogy én is találkoztam már az Alvók urával személyesen. Nem is egyszer. Az első perctől fogva utáltam: olyan volt, mintha Cambridge kancellár negatívja kelt volna életre benne. Az idősebb Jenkins valójában visszataszítóan alattomos és gőgös, a rá jellemző undok kedvességnél pedig még Leonard Terson részvétlen durvaságát is elviselhetőbbnek találom. Ha személyesen idefáradt az irodájából, az csak rosszat jelenthet. Callum azonban, mint egy óvilági történet ifjú hőse, rá sem hederít az egészre. Szemlátomást cseppet sem riasztja meg a helyzet, mert nem indul meg kifelé, de még a testtartása sem változik semmit. Amit mond, számomra jószerével értelmezthetetlen: csak úgy a válla felett visszakérdez, s kell néhány másodperc hozzá, hogy felfogjam, mi is történt épp, mert nekem világéletemben szigorúan tilos volt engedély nélkül megszólalni, kivált Terson kancellár személyes jelenlétében.

Ezért van, hogy leplezetlen kíváncsisággal nézek a látogatómra, amint visszafordul felém, nem mintha magyarázatot várnék, inkább olyasformán, mintha még egy feje nőtt volna. Néhány szívdobbanásnyi idő csupán, tartozom neki annyival, hogy akármi is történik vele itt, becsületből mélyen hallgassak róla, s a tőlem megszokott, katonás fegyelemmel törlöm le a képemről az egész illetlenkedést villámsebesen. A kérdés elgondolkodó, enyhe fintorba gyűri a vonásaim, mert még úgy is elfoglalna, ha nem határoztam volna el, hogy nem fogok a Callumot fenyegető veszélyről észrevehető tudomást venni.
- Nem jönnek le ide - válaszolok a fejemet ingatva, tényközlő hangon. - Nem kedvelnek valami nagyon.
Enyhe kifejezés. Az apámra nincs más magyarázat, csak az, hogy mindig is így érzett, a fivéreim pedig jogfosztottnak érzik magukat mellettem. Edward legalábbis. Kieran csak dühös, dühös mindenkire: a kancellárra, amiért Edwardot szereti a legjobban meg az anyánkra, amiért engem szeretett a legjobban. És a leginkább rám, aki miatt most is ő a legeslegutolsó minden rangsorban, ami csak létezik. Mintha szántszándékkal kisemmiztem volna. Egyikőjük sem fogja arra fecsérelni az idejét, hogy leliftezzen idáig, különösen, hogy egybehangzó véleményük szerint minden itt töltött percet megérdemlek. Akkor pedig talán így is van.
De mi mondatta ezt Callummal?
Kérdőjeles pillantást vetek rá az üvegen át.
- Honnét tudtad?
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Callum Jenkins

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Ezgif_11

Karakterlapom :

Születési idő :
Dominium, 2381.02.12. (36 éves)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Alvó-részleg vezetője, vezető hibernációs- és genetikus-orvos, az ember-perdai tudományos kutatások vezetője, a Halálcsók feltalálója

Reagok száma :
969

Avatar alanyom :
Tom Hiddleston

☽ :
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Tumblr15


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Szer. Nov. 04, 2020 10:13 am
Következő oldal
Victor és Callum


Bókjára aprót és röviden biccentek köszönetképpen. Egy hosszabb pillanatra eltűnődöm a válaszán, mert valamiért úgy érzem, nem csak azért nem mond erről a helyről semmit, mert Victor nem az a típus, aki azzal hencegne, hogy megint bezáratták és mint egy bajkeverő hős húzná a digitális striguláit a dicsőségfalán, hány napot járt már meg itt, míg más egyet sem, következésképpen ő ettől több náluk. Ez a hozzáállás nem Victor sajátja, még ha sokakból valóban el is érhetne itt töltött napjaival egyfajta csodálatot, ám ő mégsem ilyen jellegű tiszteletre vágyik. Csendesebb, visszahúzódóbb, nehéz is így hozzá elképzelni, hogy kis siserehaddal körbevéve nagy hangon mesélje akár kissé kiszínezett itteni kalandjait. Ezt még most sem teszi, hogy csak velem szemben áll, és még Clarát se avatná be, hogy az ő lelkesen csillogó tekintetében fürödjön. Nyilván okkal és nyilván nem arról van szó, hogy szégyellné magát emiatt, legalábbis én nem látom okát, hogy így tegyen. Hogy nem mond semmit senkinek, más oka lehet.
- Senkinek semmit... Ravaszabb. - Bólogatok kicsiket elismerően.
- Sokkal hatásosabb, mint bármit is mondani. - Lehet nem ezért nem mond semmit erről a helyről, ittlétéről Victor, ám az én gondolkodásmódom szerint kifejezetten jó és elegáns megoldás ez. Tetszik.
Ám erről többet nem tudunk beszélni, mert nyílik az ajtó mögöttem, s ahogy az én figyelmem is azonnal oda irányul, úgy nem is látom az üveg túloldalán álló összerezzenését. Talán jobb is. Figyelmem az őré, míg egy kérdéssel el nem küldöm futárként használva szerencsétlent, aki kelletlenül megy vissza becsukva az ajtót. Meglehet magában azon gondolkozik, miért nem cserélt mára beosztást valakivel, persze hiába való kérdés, mert a jövőt nem tudjuk előre. Legfeljebb néhány dolgot sejthetünk, például azt, hogy ismerve apámat nem érkezett virágos kedvében, s a vérnyomása egy tízessel már akkor feljebb fog szaladni, mikor az őrt meglátja visszatérni nélkülem. A kérdésem egy újabb tízes lesz. Tudom, hogy milyen veszélyes határon egyensúlyozok, mégis újra és újra megteszem egyfajta sérthetetlenségemre alapozva, ez az én egyik fegyverem szüleimmel szemben. Victor felé visszafordulva látom a rácsodálkozását, az értetlenséget, mely ritkán jellemzi őt, pláne ritkán is lehet rajtakapni ezen. Gondolom nem érti, mi különbség lenne apa és kancellár között, hogy erre rá kellett kérdezni, én viszont nem sejtem, hogy a tiszteletlenség ilyen hiánya vagy hogy egyáltalán megszólaltam csendes engedelmesség helyett váltja ki belőle ezt a képet. Különböző családok, különböző nevelések. Egy hetyke féloldalas vállrándítással intézem el, de eddigre már ő is rendezte vonásait. Tudom, hogy nincs már sok időnk, ahogy emelkedik Isaac Jenkins vérnyomása, de még talán egy kérdésre és válaszra futja. Figyelem a fintort majd a fejingatással egybekötött választ. Az én vonásaim nem változnak, de tekintetemben egy pillanatra meglátni némi szomorú részvétet, hamar eltüntetve, úgy sejtvén, Victor nem vágyik rá.
- De nem is utálnak valami nagyon. - Mosolyodom el, még ha ez csak az én kitekert gondolkodásmódom szerint vigasztaló csupán. Ha nagyon utálnák, biztosan nem szalasztanák el a lehetőséget, hogy meglátogassák és fölényes élvezettel hozzák még kellemetlenebb helyzetbe, habár lehet így is lejönnek és az üvegkockán kívülről nézik őt várván, mikor törik meg vagy vét valami hibát. Elgondolkodtató, hogy én miként tennék, ha a testvére lennék. Victor kellemes társaság, bármennyire is nem tartja magát annak, még ez a szerénység is jól áll neki és nem magam miatt aggódva drukkolok annak, hogy az őr lassan érjen vissza, szívesebben vagyok az ő társaságában. A bátyámat sosem ismertem meg, amennyit tudok róla, egészen más személyiség lett volna, mint bármelyikünk, de korai halála miatt nincs fogalmam a testvéri kapcsolatok mélységeiről. Kisebb koromban úgy éreztem, hogy Victort el tudtam volna fogadni annak, de voltaképpen jó, hogy nem vagyunk testvérek. A versenyeztetés, amire kényszerítve lettünk volna, megtette volna a hatását, esélyesen meggyűlöltük volna egymást, hát még úgy, ha közben kitudódik a döntés, hogy nem a korban rangidősé lesz a kancellári szék. Fogalmam sincs róla, hogy Victor bátyjainál más is van a háttérben, hogy a szeretet és annak hiánya ekkora mozgatórugó tud lenni. Ehhez ismerni kellene ezt az érzést.
- Az őr kétszer is visszakérdezett, hogy hozzád jöttem-e és hogy látogatóba, noha pontosan ezeket a szavakat használtam én is. Néhány hosszú másodpercig azt hittem, nem is fogok bejutni. - Mosolyodom el finoman, mert örülök, hogy nem így történt, de nem azért, mert hencegni való dologként gondolok rá, még Victor előtt sem. Ritkán beszélgetünk mi ketten, pedig kifejezetten kellemesnek találtam ezt az alkalmat is. Az őr kérdéséből viszont arra következtettem, hogy nem szokás ez itt, s voltaképpen szerencsém volt, hogy nem érezte szükségét, hogy rákérdezzen erre valamelyik kancellárnál. Ha pár évvel fiatalabb lennék, bizonyosan hamarabb lebuktam volna, és Victor sosem tudta volna meg, hogy itt jártam. Hogy a családból nem jár le senki, az inkább megérzés volt. A családon kívüliekben már az őr kérdésénél is gyanakodtam, de Clara szóba kerülésekor már biztos voltam. Nem túl valószínű, hogy Victor egyesével megkér mindenkit, hogy dominiumi összefogást mutatva titkolózzanak a lány előtt. Senkinek semmit nem mond, talán Clara miatt sem, így pedig én hirtelen kockázati tényezőként léptem fel váratlan felbukkanásommal.
Az ajtó újra nyílik mögöttem, s arra fordulva félig csak kicsit emelkedik meg a szemöldököm, hogy nem az őrt látom, hanem maga Isaac Jenkins komor alakját. Lénye, kisugárzása ilyen, mert elegáns szürke öltönye és fekete haja és szemei még nem indokolják ezt a fajta komorságot.
- Úgy látom, alkalmasabb büntetési hely után néztél, ahonnan nem szöksz már meg. Ideje hazamenni, fiam. Victor... - Az Alvók ura semmit sem változott ahhoz képest, ahogy Victor emlékeiben élt, szívélyes negédessége az egyszerűbb lelkeket átveri, a "fiam" említésekor viszont szám sarka a rám később is oly jellemző gúnyos mosolyba rándul. Megkaptam a választ: a kancellár jött értem, nem az apa. A kancellár a szavai végén vett csak tudomást az üveg túloldalán álló Victorról, barna szemei végigsiklanak a másikon, s hogy véleménye lenne, az tisztán látszik, ahogy az is, hogy csak Terson kancellár miatt nem mondja vagy fejezi ki jobban, de részvétet, együttérzést nem ne keressen senki nála, inkább az ellentétét és úgy tűnik, nem lepte meg, hogy Victort itt látja.
- Megyek. - Szakítom félbe a pillantását, s úgy tűnhet, hogy az őrrel szemben mutatott merészségem a múlté, kezeimet is kivettem zsebeimből, és apám is elégedetten biccent megadásomra, mielőtt meghallaná a könnyedén csevegő hangnemben hozzátett folytatást.
- Csak ne a lépcsőket válasszuk! - Ártatlannak tűnő megjegyzésemre sötét szemei árnyalatokat sötétednek, de megállja, hogy az ifjú Terson felé pillantson, ám mintha a lámpák fénye is haloványabb lenne az árnyéktól, amit vet, pedig el sem mozdult az ajtóból.
- Indulás. - Nem emeli fel a hangját, ugyanakkor valahogy sokkal fenyegetőbb is a halkan kiadott parancs, ezúttal már nem igyekezve azt álcázott kedvességbe csomagolni, s nem is törődik azzal, hogy úgy szól, mintha tíz évvel fiatalabb fiú állna vele szemben. Tulajdonképpen rászolgálok, egész lényemből látszik, hogy én meg nem teszek kísérletet annak elrejtésére, hogy direkt túráztatom a vérnyomását. Sem pedig, hogy siessek a parancsnak engedelmeskedni, mert hátam mögött összefogott kezekkel fordítom fejem s vele némileg felsőtestem vissza Victor felé teljes nyugalomban.
- Köszönöm, hogy fordítottál rám egy kis időt! Nagyon örültem! - Tűnhetne gúnynak is, hiszen nem sok választása volt Victornak, hogy itt lesz-e vagy sem, és tűnhetne szokásos udvariassági formulának is, amivel illik lezárni egy találkozót, én mégis őszintén gondolom és mondom. Szavaim végére derűsen biccentek neki egyet elköszönésképpen, majd fordulok, hogy kilépjek innen. Nem különösebben aggódom saját - újabb - büntetésem miatt, inkább azt remélem, hogy Victort nem kevertem ezzel bajba.
//Köszönöm a játékot, nagyon imádtam, meg Victort magát is, de bosszantó Hug2 Nyálaz //
Vissza az elejére Go down

Victor Terson

Kancellár

Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. TDlu1kT

Karakterlapom :

Születési idő :
2379. 05. 11. (37)

Tartózkodási hely :
Dominium

Beosztásom :
Hadászati részleg vezetője

Reagok száma :
248

Avatar alanyom :
Domhnall Gleeson


Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt Kedd Nov. 10, 2020 11:12 am
Következő oldal

Callum & Victor


'you're always you, and that don't change, and you're always changing, and there's nothing you can do about it.'

Jellegzetes kék szeme megvillan, a mosoly pedig annak ellenére is visszatér, hogy valamelyest elüt attól, amit a szempár sugallt. A válasza váratlan és váratlanságában tetszetős - áthatja Callum szokásosan egyedi szemléletmódja. Nem nevezném optimistának, de kizárólag azért nem, mert ezt túlzásnak érezném. Az viszont biztos, hogy az én makacs borúlátásom mellett csak még szembeszökőbb, amit képvisel. Fölszusszanok, olyan módon, amely a nevetés igen közeli rokonává emeli a rövidke hangot.
- Nem. Tényleg nem.
Vigasznak nem felelne meg, amit mondott, ámde igaznak igaz. Azt én sem gondolom, hogy utálnának, de nem nagyon fontos, hogyan éreznek. Nem mintha ne tehetnék ellene semmit; ha nem lennék ilyen reménytelen, az ő hozzáállásuk is biztosan megváltozna és ami azt illeti, igyekeztem is világéletemben, csakhogy majd' kilenc év alatt egyszer sem sikerült megugranom a lécet semmivel, így akár bele is törődhetek, hogy vannak dolgok, amelyek egész egyszerűen túlmutatnak a képességeimen. Minden jel szerint így fogunk meghalni, ki-ki a maga idejében, e percben pedig kellően fáradt vagyok hozzá, hogy ne is érezzek csalódottságot, amiért képtelen vagyok megjavulni. Sőt: valójában nem csak fáradt vagyok, de elegem is van. Végtére is kit érdekelnek?
Nemsokára úgyis én leszek az egyetlen mindannyiunk közül, aki számít.
És van itt még valami. Callum, ha tagadja is, kockázatot vállalt, hogy lejöjjön ide. Nem tudhatom, hogy az ő ajtajuk mögött mi jár ezért, abban azonban biztos vagyok, hogy a bőrét viszi a vásárra, ilyesmit márpedig nem szokás csak úgy. Indokait nem ismerem, az viszont tény, hogy lovagiasan viselkedik, ami annyi, mint a különbség aközött, hogy a földön fekvőnek valaki a kezét mutatja-e avagy a csizmája orrát. Felismerem a jó példát, ha látom. Visszafogott mosolya viszonzásra talál, s most az egyszer nem is sietek a kifejezést eltüntetni a képemről.

Mielőtt azonban akár csak levegőt vehetnék, hogy válaszoljak neki, utolér bennünket az ő sorsa is, méghozzá fekete szárnyakon. A belépő kancellár megnyerő külseje ellenére még a tompa fényeket is elbátortalanítani látszik a helyiségben, jelenléte pedig egy boncterem sűrű, hideg csendjét borítja ránk. Könnyed léptei kevés hangot ütnek csak, járása elárulja, hogy veleszületett tánctehetséget hordoz magában. Ő meg a fia így, egymás mellett megdöbbentően hasonlítanak egymásra, amiért egy kissé megesik a szívem Callumon, ám most, hogy Isaac Jenkins megérkezett, a látogatás luxusának akkor is vége szakadna számomra, ha a férfi egyetlen szó nélkül megállna a sarokban. A kancellár ugyanis az előírások szerint felettesnek számít, ha egyidejűleg nincs jelen senki más, aki a katonai parancsláncban felülbírálhatná őt. Jelenlétében eltérő értelmű utasítás híján a parancsára vagyok köteles várni, így késlekedés nélkül állok vigyázzba az üveg túloldalán, figyelmemet a fiáról reá fordítva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ami történik.
Nem tudom nem meghallani, amit Callumnak mond, ám nem foglalkozom vele, amire legalább egy tucat indokom van; ahogy végül énfelém fordul és végigmér, annak nyíltan lekicsinylő módja felér egy pofonnal, ezzel azonban nincs szerencséje. Én az Akadémia tisztiképzőjébe tartozom. Tudom, mi a dolgom és még az Alvók ura sem tud olyat tenni, amitől ez megváltozna. Akkor is ellenkezés nélkül hagynám magam, ha valami rosszabbal állt volna elő. Szemrebbenés nélkül figyelem őt, szolgálatkészen, mindenféle önérzet teljes hiányával.
- Uram.
Nem méltat több figyelemre. Láthatóan a fiára dühös, minden jel szerint azért jött el ide, hogy Callum nyakára léphessen, ám vendégemet a haragja nem rémíti meg különösebben, s a legújabb pimaszságán csak azért nem ámulok, mert az állásomon nem kaptam engedélyt változtatni. Isaac Jenkins hamar elveszíti a türelmét, parancsoló hanghordozása erélyében még az én apámnak is becsületére válna, ha hangerő tekintetében el is marad hozzá képest. Ifjabb és rakoncátlanabb kiadása most felém fordul, látom a szemem sarkából, búcsújára pedig rövid biccentést kap válaszképpen, párban egy igen fegyelmezett, de azért őszinte pillantással.
Viszlát, Callum.
És köszönöm.

credit:
 
◦ᵒ·○●·°


forewarned is seldom forearmed

◦ᵒ·○●·°
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom



Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Empty
Utolsó poszt
Következő oldal
Vissza az elejére Go down
 
Victor és Callum - Tempora mutantur et nos mutamur in illis.
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Dominium :: Központi könyvtár :: Múlt-
Ugrás: