Egyik lépés követi a másikat. A futópaddal szembeni falra felszerelet kijelzőt figyelem. Ezeddig rendszerint az űr-t mutatta, esetleg olyan műsorokat, amit nyugodt szívvel engedett a kancellária nézni. Mióta azonban a Perdát felleltük választani lehet két igen népszerű csatorna között. Vagy élő kameraképet mutat a Város több közteréről – miért is ne lenne a legnépszerűbb a tópart? – vagy a Dominium külsejére felszerelt kamerák segítségével a Perda, Aquillion és a Yoruba háromszögét veheti az ember szemügyre. Gyarló ember vagyok, ki bár már az űrhajón született és itt is nevelkedett, mégis vágyott arra, hogy egy élő, lélegző bolygóra lépjen. A természet lágy öle körbeölelje, hallja énekelni a madarakat, a bogarak zizzenését, a falevelek susogását. Már, ha sikerül egy olyan bolygót találni, ahol ez lehetséges lehet. A bolygót nem találtuk meg, de egy holdat igen. Gyönyörű minden aspektusában. Szívem szaggatja annak a tudata, hogy épp én vagyok az oka, hogy nem élvezhetem. Egy mélyebbre szívott levegőt eresztek ki a tüdőmből. Futópad gyorsaságán nem állítok, két kezem annak karjaira helyezem, megtámaszkodom rajtuk. Egyszerűen helyezem rá testsúlyom, lábaim emelem annyira, hogy a pad két, stabil szélére álljak. Kezeimet csípőmre teszem, itt kapaszkodom meg, fejem pedig a plafon irányába fordítom. Egy újabb, sóhajszerűség hagyja el ajkaimat. Megbarátkoztam a gondolattal, hogy talán a Perda nem nekem való, noha tudom, hogy Antony nem értene egyet velem. S igazából én sem magammal. Ami akkor történt, egyszerűen csak túl sok volt a szervezetemnek. A lelkemnek. Nem szabad ennyire végletekben látnom a világot. Karperecem, mely egyben órám is, lágyan rezzen meg csuklómon. Automatikusan tekintek rá, s már kapcsolom is ki futópadot. - Kilenc kilométer egy óra alatt… Volt már jobb időm is – szusszanok egyet mosolyogva. Megvárom, amíg a szalag teljesen megáll, csak akkor lépek rá vissza. Akaratlanul simítok végig hasamon. Könnyed szabású edzőfelsőmön nem látszik gömbölyödő hasam, ha valaki odafigyelne most rám, akkor vehetné észre a mozdulatot. Azt, ami csak a terhes nőkre jellemző. Lábamra simuló hosszúszárú fekete nadrágom, egészen a derekam magasságáig ér fel, ott mégsem szorít, a gumírozott része a legjobb mozgási lehetőséget adja meg. Még mindig rövid hajam csak félig fogtam fel, hogy ne a szemembe lógjon futás közbe. A futópadokhoz közeli ülőalkalmatosságokhoz sétálok. Érzem lábaimba a fáradt vibrálást, mégis jó érzéssel töltött el a testmozgás. Azóta a nap óta nem mozogtam, igazából, hogy begörcsölt a hasam. Nem mertem, féltem. De mind Dr. Lane, mind Shane azt mondták, hogy nyugodtan futhatok, úszhatok, amíg nem esek túlzásba. A hatalmas terű edzőrészlegbe, egy ismerős alakot pillantok meg, nem messze onnan, ahova a táskámat is leraktam. - Haley! Szia! – köszöntöm a fiatal lányt. Majd nyolc évvel, hogy pontosabb legyek. Viszont mindketten ezen a szinten élünk, elkerülhetetlen, hogy az itt élőket előbb-utóbb az ember ne ismerje név szerint is. Arról nem is beszélve, hogy orvosi körökbe is igen ismerős a Becks név. – Rég láttalak – mosolygok rá kedélyesen, miközben felveszem a törölközőt és kipirult arcom törlöm meg. Abban a pillanatban, ahogy alábbhagytam a mozgással, a testem termelni kezdte az ilyenkor ismerős izzadságot. Arcom után nyakam, tarkóm törlöm meg. - Hogy vagy mostanság? – kérdezem derűsen.
Utolsó poszt ☽Szomb. Nov. 21, 2020 12:02 am Következő oldal☽
Clara & Haley
A legtöbb ember számára a testmozgás nem több, mint a szervezetünk karbantartásához elengedhetetlen cselekmény. Számomra viszont ennél mindig is többet jelentett. Én nem csak a fizikumom ápolása miatt tartom szükségesnek az edzést, hanem a mentális állapotom helyre billentéséhez is nélkülözhetetlen. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy minél komolyabban veszem igénybe a testemet, annál kevesebb kapacitás marad arra, hogy a lelkemet gúzsba kötő aggodalmakra koncentráljak. Amint a pulzusom az égbe szökik, és az oxigénszintemet csak szapora légzéssel tudom megtartani, mintha kikapcsolna az agyam és a gondjaim úgy szállnak el, mintha sohasem nyomasztottak volna. Ez a magyarázata többek között annak is, hogy sokkal több időt töltök az edzőteremben, mint indokolt lenne. Hiszen, ha a problémáidat nem tudod megoldani, legalább arról gondoskodnod kell, hogy időnként meg tudj feledkezni róluk, és ezáltal esély nyílik arra is, hogy éljél egy picit. Nem volt tehát meglepő, hogy a szabadidőmet arra használtam fel, hogy elmeneküljek egy kicsit a gondok elől, és ebben az edzőrészleg volt a segítségemre. Egyszerű élénk sárga sport ruházatom szorosan feszült a testemre, miközben beléptem a terembe. Azonnal körbe néztem, használaton kívüli futópadot keresve, de a pillantásom előbb egy ismerős nőn állapodott meg. Clara. Te jó ég, milyen rég találkoztunk, és még régebben beszélgettünk. Pedig mindig élveztem a vele való eszmefuttatásokat, de valahogy az utóbbi időben eszembe se jutott, hogy már jó ideje nem volt erre lehetőségünk. Pedig talán ő az egyetlen, akivel őszintén merek beszélgetni, és aki előtt nem kell erősebbnek mutatnom magam annál, amilyen valójában vagyok. Nem tudom pontosan mivel éri ezt el, de hatásos az biztos. Mondjuk, ha véletlen megemlítek egy olyan emléket, ami fájdalmat okoz, akkor egy ideig elég keservesen tudom érezni magamat, de a tény, hogy végül beszélek róla hosszútávon rengeteget segít. – Oh. Szia Clara. – szökött őszinte mosoly az arcomra köszöntésem után. Merev testtartásom szintén rengeteget engedett már csak a találkozás miatt is. Azonban a hirtelen feltörő örömöt némileg beárnyékolta, hogy ő is felhívta arra a figyelmemet, ami már nekem is megfordult a fejemben, miszerint jó ideje nem láttuk egymást. Ennek persze meg volt a maga oka. – Na igen, az elmúlt időszak sűrűre sikeredett. – rögtön visszaköszönt pár emlék a közelmúltból, ami az őszinte mosolyt erőltetett grimaszra változtatta, de ennél jobban nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam az érzés. Elvégre nem csak fizikailag, de lelkileg is erős vagyok, és nem engedhetem meg magamnak, hogy valami apróság lelombozzon, még akkor sem, ha ez a bizonyos esemény éppen a legfájóbb sebet piszkálta meg. Ezért is döntöttem úgy, hogy a legegyszerűbb kérdésre egy mély sóhaj után azt a választ adom, amit elvárnak tőlem, és nem azt, amit valójában gondoltam. – Remekül. Minden csodás. Te hogy vagy? Jöttél kiereszteni egy kicsit a gőzt? - így van beszéljünk Claráról, hiszen az elmúlt időszakban nem volt alkalma megosztani velem, hogy megy a sora. Rögtön eszembe jutottak a bájos lányai, és hogy mennyit változhattak, amióta nem láttam őket. – A hölgyek még mindig szenvednek a kamaszkortól? – a mosoly - melyet korábban olyan nehéz volt megtartani - most ismét könnyedén díszítette az arcomat. Szép időszak. Az intenzív érzelmek miatt egyszerre a legszebb és a legrosszabb. Egy anya szemszögéből persze biztosan másképp mutat.
A törölközőt a kezemben tartom, izzadt tenyerem törlöm bele újra és újra. A bőrömre csapódó vékony verejtékréteg lassan állandósul, hogy még egy utolsó alkalommal tarkómat töröljem meg. A hajamból folyó vékony izzadtság utolsó morzsáját tüntetem el a puha törölköző rejtelmeibe. Ajkaimon szelíd mosoly játszik, akkor is, amikor tekintetének égisze árnyékba borul. Az utóbbi időszak, úgy tűnik, hogy nem csak nekem sikeredett sűrűre és nem csak én voltam az, ki kerülte az embereket. Nem vall rám, tudom jól. Viszont az ijedelmem nagyobb volt, a félelmem még annál is nagyobb. Nem igazán mertem kimozdulni az utóbbi időszakban. - Az év ezen szakasza mindenkinek úgy tűnik. De legalább addig sem unatkozik az ember, nem igaz? – nevetem halkan, s ezzel a lendülettel, elegáns mozdulattal teszem le a törölközőt. – A Perdán jártál? - táskámból egy hosszúujjú felsőt veszek elő, amit kifejezetten az edzésekhez használok. Vagyis, amikor befejezem őket. A könnyed, lezser anyagba gyorsan bújok bele, még mielőtt a finom verejtékréteg miatt még jobban lehűlne a testem. Más sem hiányozna most. Fejem enyhén hajtom félre, szürke íriszeimmel fürkésző pillantással figyelem Haley arcát. Nem vagyok tolakodó, ajkamon ott virít a megszokott szelíd, kedves mosolyom. Arcom izmaira figyelek, főként akkor, amikor újra megszólal. Saját szürkéim ekkor emelem csak vissza melegbarna tekintetébe. Szinte kihallom hangjából az iróniát, mellyel szavait fűzi fel, mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy ne lássam rajta. Én pedig előzékeny leszek vele szemben. Nem veszem észre. - Az elmúlt néhány hétben nem igazán jutottam el ide. Hiányzott a mozgás. Igen. Nekem, de a futást mindig is kedveltem – ráncolom össze szemöldököm, halkan nevetek. Volt alkamunk beszélgetni arról, hogy miért is csak a futópadon, vagy a medence vizében láthat engem. Minden mást… Nehezen tudok művelni, pedig elég sokan próbáltak már meggyőzni, hogy mást is kipróbálhatnék. Köztük ő is. – Valahogy a futás segít tisztán gondolkodni és ki is kapcsol egyszerre – az én saját terápiám. Újra és újra végigjátszom elmémben az elmúlt időszak eseményeit. Keresem a pontot, ahol kicsúszott minden a lábam alól, mely még most is olyan szürreálisnak tűnik. - Köszönöm kérdésed jól vagyok – mosolygom szelíden, mely ezúttal sem hazugság a számból. Összességében jól vagyok. Most már igen, de még ha nem is lennék. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ennek hangot is adjak, esetleg szemem pillája is megremegjen. - Ők, vagy mi? – kérdezek vissza könnyedén, szemöldökeim játékosan vonom fel, újabb halk nevetés hagyja el zárt ajkaimat, mosolyom pedig kiszélesedik, mint mindig, ha az ikrek szóba kerülnek. – A hormonok tombolnak. Néha nem igazán tudom nyomon követni őket, mintha egy percen belül egy teljes világ fordulna velünk – ülök le kényelmesen a székre, még mielőtt útnak indulnék haza. Remélhetőleg nem zavarja, hogy egy kis ideig feltartom. Lábaim kellemesen zsibbadnak, izmaim lágyan remegnek meg. - Druscilla elnyerte az ösztöndíjat, Shane lett a mentora – csillannak meg szemeim. S csak most jövök rá, hogy mily régen is láttam Haleyt. Hiszen ez hónapokkal ezelőtt volt, mégis hova tűnt ez az időszak? – Apja lánya, a tankönyvei közül ki sem látszódik. Darla pedig újra elbizonytalanodott abban - rázom meg enyhén a fejem. Az utóbbi időben egyre sűrűbben teszi meg, ajkaimon mégis derűs mosoly játszik. – Túl sok minden érdekli és amilyen maximalista, mindegyikben remekül tud teljesíteni. Szóval néha őrlődések közepette vagyunk otthon – de hát épp neki mesélem ezt? Ha valaki, ő pontosan tudja, hogy milyen érzés ez.
Utolsó poszt ☽Vas. Nov. 22, 2020 11:50 pm Következő oldal☽
Clara & Haley
Igazán örültem annak a ténynek, hogy olyan hosszú idő után végre összefutottunk Clarával. Egyébként is terveztem, hogy ha előbb nem is, de amikor vizsgálatra megyek Shanehez, akkor rákérdezek, hogy Clarának mikor lenne ideje egy találkozóra, de így sokkal egyszerűbb a dolgom. Nem volt hát meglepő, hogy a táskámat, amiben a váltás ruhámat és a törülközőmet tartom, lepakoltam az egyik szék mellé, és figyelmemet a nőre összpontosítottam. – Jobban belegondolva szerintem amióta megtaláltuk a Perdát, nem unatkoztam. Nem volt rá időm. – egy apró, kín kacaj hagyta el az ajkaimat, de aztán pár pillanat múlva rájöttem, hogy ez végül is tényleg nem egy rossz dolog. Ha mindig lefoglalod magad valamivel, akkor sokkal kisebb az esély arra, hogy megtalálnak a nyomasztó gondolatok, amikkel nem tudsz érdemben mit kezdeni. Elkerülni őket sokkal egyszerűbb. Meg van tehát annak az előnye, ha a maréknyi szabad idődet is azzal töltöd, hogy felkészíted és képzed magad, hogy jobb legyél a munkahelyeden. Nyilván szükség van némi szórakozásra is, de ha összetudod kötni a fejlődéssel, akkor igazából nyert ügyed van. Hogy ez miért nem jutott eszembe korábban? Biztosan azért, mert már rég beszéltem Clarával. Neki egy szimpla udvariasságból elhangzó kérdése is képes arra, hogy ráébresszen fontos dolgokra. Azonban az már egy másik kérdés, hogy hangosan kimondom-e, ami éppen az eszemben van. Általában nem. Ebből kifolyólag, mikor azt kérdezte tőlem, hogy a Perdán jártam-e csak egy mosoly kíséretében bólintottam egyet. Reméltem, hogy ez elég arra, hogy ne kérdezzen rá, hogy a legutóbbi látogatásomnak mi volt az apropója. Kellemetlen lenne, ha megpiszkálná a darázsfészket, ami a családommal való kapcsolatomat reprezentálja. Amikor viszont lágy nevetés közepette Clara ecsetelni kezdi nekem a testmozgáshoz való viszonyát, önkéntelenül is javulni kezd a hangulatom, és nekem is egy apró félmosoly szakítja meg a vonásaimat. – Na, ezt jó hallani. Mindenkinek szüksége van valamire, amivel ki tudja kicsit kapcsolni a rohanó hétköznapokat. Örülök, hogy neked is meg van a módszered. Bár én még mindig azt mondom, hogy a bokszzsák hozza meg az igazi áttörést. – őszinték a szavaim és egy mosoly is az arcomra szökött, hiszen bármennyire is sötét gondolatok gyötörnek időnként, szeretem, ha a körülöttem lévőknek jól megy a sora és örömöt láthatok az arcukon. Éppen emiatt van, hogy minden körülmények között igyekszem mosolyt csalni mások arcára. Egyesekkel persze igen nehéz dolgom van. Még szerencse, hogy elég makacs vagyok ezen a téren, és általában addig próbálkozom, míg célt nem érek. Clara esetében azonban nincs nehéz dolgom, a ’szakértelmem’ nélkül is apró kacagást hallat, amikor a gyermekei kerülnek szóba. Jó magam is elnevetem magam, amikor felmerül, hogy vajon ki szenved jobban a kamaszkortól. Teljesen jogos. – Had tippeljek. Szőke, kék szemű, és már most profin bánik a legtöbb technikai eszközzel. – céloztam egy potenciális udvarlóra, aki talán leköti a két hölgy figyelmét, és hormonjait. Persze könnyen meglehet, hogy erősen mellé lőttem, és a lányokat egészen más foglalkoztatja, de abból indultam ki, hogy én az ő korukban ’őrülten szerelmes’ voltam, egy szőke, kék szemű osztálytársamba, aki már akkor profin bánt, a legtöbb technikai eszközzel. Sokáig reménykedtem benne, hogy valami véletlen folytán esetleg éppen őt ’boronálják’ össze velem, de végül máshogy alakult. Nem is baj. Később kiderült, hogy egyébként egy Tuskó szigorúan nagy T-vel. Időközben Clara leült az egyik székre, és mivel egyébként is inkább kikapcsolódni jöttem és nem feltétlenül az edzés miatt, én is csatlakoztam és leültem a mellette lévő székre. Hiszen a vele folytatott beszélgetések legalább olyan jó hatással vannak a mentális állapotomra, mint a testmozgás. Plusz, végre van egy kis időm is. – Oh, hát ez csodálatos hír. És ne aggódj, előbb vagy utóbb Darla is rá fog jönni, hogy mi érdekli igazán. Csak egy kis idő kell neki. – mi tagadás, én sem tudtam még Darla korában, hogy mi szeretnék lenni. Csak azt, hogy mi nem. Aztán mint derült égből a villámcsapás, úgy jött az ötlet, hogy belépjek a hadsereg kötelékébe. Azonban ez a pálya sem való mindenkinek. – Addig nincs baj, amíg nem akar fegyvert fogni. – nevetek fel lágyan, de szavaimban valós intelmeket is fel lehet fedezni. Darla sokkal okosabb annál, hogy olyan szakmát válasszon, ahol szinte minden nap kockára kell tennie az életét. Erre a szerepre sokkal jobbak a magamfajta ’feláldozhatók’, akiknek az életpályájában egyébként sem szerepel a családalapítás. Még akkor sem, ha titokban erre vágynak a legjobban.
Fejem enyhén félrehajtva figyelem Haleyt, miként panaszkodik, mely nem is igazán panasz, hogy nem unatkozik. Elevenen él még bennem a háború hónapjai, amellyel mindenki életet megváltozott. Ha belátjuk, ha nem. Az emberiségnek most van itt az ideje, hogy megmutassa, vajon képes volt-e fejlődni, hátra hagyni végtelenül önző mivoltát. Reményeim vannak mindössze. - Az sose gond. Az unalom szörnyű dolgokra képes az elmével – nevetem kedvesen, bár szavaim mögött több az igazságtartalom, mint amennyire látszik. Nem, nem magamról beszélek, hisz unatkozni két csemete mellett nem igazán van időm, de vágyott és leendő szakmám miatt, tisztába vagyok, hogy milyen hatással tud lenni az emberi elmére, ha unatkozik valaki. Nagyon messzire sem kell mennem, elég lenne saját, tágabb családom berkeibe szétnéznem. Egyszerű bólintással felel csak csupán arra, hogy merre járt. Nem fűz hozzá semmi többet, én pedig ebből pedig már tudom: nem mondhat többet. Tizenhat éve élek az ötödik szinten, katonák között, egy katona feleségeként. Tisztában vagyok a szabályokkal, amelyeket hoztak, ismerem a katonai kódexet, betűről-betűre. Van, amiről nem beszélhetnek. Én pedig nem fogom firtatni akkor, amikor nem lehet. Ennél jobban tisztelem nem csak őket, de a munkásságukat is. A hivatásukat. Ők azok, akik nap, mint nap életüket kockáztatják értünk. Ez pedig egy olyan dolog, amit mélyen tisztelni és megbecsülni kell. Szomorú, hogy vannak olyanok, akik képtelenek erre. - Ó – nevetem jóízűen a boxzsákot hallgatva. Akaratlan kúsznak be régmúlt emlékei, mikor Shanenel parttalan vitába kezdtünk a nem tudok többet ütni, képtelen vagyok felemelni a kezem és a de, de, képes vagy rá beszélgetések között. – Nem láttál még boxzsákot ütni. Ezt a hobbit meghagyom nektek, katonáknak. A futópadon és a medencében is kevesebb kárt tudnék tenni magamban, mint egy boxzsákkal – rázom meg a fejem. Nehezek, hiába adok bele mindent és ütöm meg, szinte el sem mozdul. Rettentően bosszantó tulajdonsága ez. - Hibás – húzom el ajkaimat kelletlenséggel. – Barna, barna szemű és katonának készül – szívom be fogaim között a levegőt. Na nem a szakmája miatt, hanem amiatt, mert mindannyian tudjuk, hogy mire képes egy komolyabb testedzés az emberi testtel. És hogy mi nők, milyen gyengék tudunk lenni. Caroline pedig profi munkát végez a fiaival. – De a másikat még nem tudom, talán lehet egy szőke technikus is – csillannak meg a szemeim, hisz tudom, hogy ezzel egy olyan dolgot árult el magáról, amit eddig nem osztott meg velem. Még ha csak burkoltan is tette ezt meg. Szelíd, de jókedvű mosollyal az ajkamon nézem végig, ahogy leül nem is olyan messze tőlem. Történetesen a mellettem lévő székre. – Ha lenne idejük ilyennel. Shane keményen fogja Druscillát, nem sok szabadidőt hagy neki, de ezzel nincs is gond. A sebészi képzést nem is lehet félvállról venni. És Darla sem az a fajta, aki hagyná elterelni a figyelmét arról, ami igazán számít – vonom meg a vállam. Ebben nem rám ütöttek és vélhetőleg Haley sem fog magára felismerni. Hihetetlen az önfegyelmük, ha bármi más és a tanulmányaik között kell választani. Az az első nekik. Csodálom őket ezért. Én korán sem voltam ilyen az ő korukban. - Ebben nem kételkedem. Az ő korukba sokan nem tudják, hogy mit szeretnének lenni. Szerencsére sok mindenhez van affinitása, így nagyon mellé nem fog tudni nyúlni – húzódik szélesebb mosolyra az ajkam. Egyszerű megjegyzése akaratlan szorítja össze szívemet. Akaratlan idéznek fel emlékeket, ahogy a nappali padlóján sírva esik össze a barna fürtökkel megáldott angyalom. - Nincs baj a fegyverrel sem – felelem végül könnyedén, habár mellkasomra akaratlan ül rá egyfajta nehézség. – Dicséretre méltó a munkátok. És nem is idegen számukra. Apjukon kívül, a nagyapjuk is köztiszteletben álló tiszt – igazából mindkettő. Egy Admirális és egy Flottagenerális nem kis rangban álló személyiség a családunkban. A katonai világ épp annyira nem idegen számukra, mint a kancellárok világa. Mindkettőbe belelátnak, akkor is, ha nem ebben élnek. Ezért sem lenne különösebben furcsa, sose lett volna az, ha ezt a pályát választják. Az már más kérdés, hogy épp dacból nem akarják ezt választani.
Utolsó poszt ☽Szer. Jan. 13, 2021 9:30 pm Következő oldal☽
Clara & Haley
Egyáltalán nem bántam, hogy nem vetettem bele magam azonnal az edzésbe. A szociális kapcsolatok ápolása ugyanolyan fontos, mint testünk karbantartása, főleg akkor, ha otthonunkat nem osszuk meg egy másik személlyel. Ezért is örültem őszintén Clara társaságának. – Oh, egyetértek. Bár azt kell, hogy mondjam az italok, amiket a Perdán kínálnak még csúnyább dolgokra képesek. – önkéntelenül is kiszakadt belőlem egy apró kacaj, amikor megjelent lelki szemeim előtt a legutóbbi görbe estém emléke. Természetesen nem én öntöttem fel a garatra, hanem a jó öreg Gordon. Olyan ritkán iszik, hogy a legkisebb adagtól is sárkánymajomnak hiszi magát, és nem rest ezt a nyilvánosság számára is prezentálni. Elképesztően szórakoztató. Nem csoda, hogy ha nagy nehezen sikerül rábeszélni a lazításra, akkor mindenki, aki csak teheti csatlakozik hozzá. Mindenkinek szüksége van a szórakozásra. Nekem ez többnyire a testedzést jelenti, de szeretek a barátaimmal is időt tölteni. Clarat is annak tekintettem, noha azt még sosem kérdeztem meg tőle, hogy ő is hasonlóképpen viszonyul-e hozzám, vagy ő csak felszínes kapcsolatot ápol velem. Igazából lényegtelen. Én nagyon kedvelem őt és ez elég. – Annyira nem lehetsz ügyetlen, mint a mostani kadétok. Azt hiszik, hogy ha tisztességes mennyiségű izmot építenek, akkor azzal mindent meg tudnak oldani, de ez súlyos tévedés. A gyakorlás sokkal fontosabb, és ezt nem igazán akarják elfogadni. Mindent azonnal akarnak. – talán némi rosszallást fedezhet fel a hangomban, de igazság szerint nem neheztelek a fiatalokra. Ők csak a lehető leghamarabb katonákká akarnak válni, és ezt egyébként tisztelem bennük. Viszont nem szabad megfeledkezni az alapokról sem, és a közelharc bizony pont ebbe a kategóriába tartozik. Sokan vagyunk, akik éppen a kiképzésnek köszönhetik, hogy nem vesztek oda a háborúban, így én ezt nagyon fontosnak tartom. Dehát nem én döntök ugyebár… – Uh, hát kitartást… Vigasztaljon, hogy Shane hordhat fegyvert. – jelent meg egy széles mosoly az arcomon, jelezvén, hogy viccelni próbáltam. De tény, hogy az apukák hajlamosak túlvédelmezni a lányaikat, és ingerülten reagálni, ha egy nem méltó udvarló érkezik a házhoz. Mondjuk nem ismerem eléggé Shanet, hogy megtudjam ítélni, ő mennyire védi a lányai erényeit, de abban biztos vagyok, hogy nem repesne az örömtől, ha valaki a lányai érzelmeivel játszana. Ha viszont ő nem is, Clara egész biztosan anyatigrisként védené a gyermekeit, és ez pont így van rendjén. Amennyiben az én anyám is ilyen lenne, úgy biztosan jobb lenne most a viszonyunk. – Nos, egy valami biztos. Remek lányokat hoztatok össze. – huncutul rákacsintottam Clarara. Szemernyi irigység sincs bennem pusztán a vidámságom érezhető, annak ellenére, hogy én is nagyon vágyom már egy családra. Én már megbékéltem vele, hogy nekem más út jutott. Illetve az sem lehetetlen, hogy egyszer majd befogadok egy olyan gyermeket, akit eldobtak maguktól a szülei. Viszont ehhez előbb egy férjet kéne fogni magamnak… – Persze, de ez sem való mindenkinek. Ha valaki olyan okos, mint Darla vagy Druscilla, akkor sokkal több mindent elérhet. – a kutatók, az orvosok, vagy éppen a technológiánkért felelős mérnökök ugyan olyan, sőt talán még fontosabb részei is a társadalomnak, mint a katonák. Ránk csak háború esetén van szükség, illetve a rend fenntartásában játszunk szerepet, de az egyéb szakmák képviselői azok, akik az élet színvonalunkat érdemben fejleszteni tudják. Nem véletlen, hogy az emberek élettartama is jelentősen megnőtt a régmúlt időkhöz képest. A kérdés, már csak az, hogy pontosan meddig tudunk fejlődni és, hogy ez mennyiben fogja megváltoztatni a társadalmunk alapvető felépítését. – Na és mik a terveid a nap hátralevő részére? – kérdeztem vidáman. Az én napirendem ma éppen szellős, de tudom, hogy Clara szeret olyan feladatokat is magára vállalni, amik nem tartoznak a kötelességei közé. Nagyon kitartó az már egyszer biztos.
Szemöldököm érdeklődve vonom fel a homlokomon. Ajkam szegletébe fészkelődött mosolyom hirtelen szélesedik ki. Hallottam már arról, hogy a Perdán több féle italokat is felszolgálnak mint itt – és vélhetőleg erősebbek is – de mesélés szintjén nem jutott még el hozzám. - Valóban? Milyenekre – érdeklődöm kedvesen, mindenféle hátsó szándék nélkül. Haley tudja, miként vágyok le a holdra és minden létező információt magamba szívok, amit csak hallhatok róla. A szervezetem azonban eddig ellenáll annak, hogy le is mehessek az élő organizmusok közé. Így nem marad más nekem, mint a történetek, amiket azok mesélnek, akik odalent járnak. Leginkább a katonák részéről, hiszen ő velük élek egy szinten, élek közösségi életet legsűrűbben. - Oh, nem? – kérdezem hitetlenkedő éllel a hangomban és hozzá toldok egy vidám nevetést is. Drága Haley, nem ismertél engem kadét koromban, elképzelni sem tudod, hogy milyen borzalom volt számomra az egész kiképzés. Emlékeim szerint volt egy olyan megjegyzésem, hogy ennél nagyobb kínzást ki sem találhattak volna. Ehhez azóta is tartom magam, az idő nem szépítette meg a dolgokat. – Türelmetlenek, de él bennük a bizonyítási vágy. Az, aki őszintén katonai pályára adja a fejét, szeretné megmutatni, hogy képes rá. Ehhez pedig ahhoz nyúlnak, amit ismernek, amely elérhető számukra. Azért is kadétok, hogy vezetni kelljen őket a kijelölt ösvényen – mosolygok rá elnézően. Mindannyian voltunk kadétok, ő is tudja, hogy mennyit jelent, ha segítségünkre vannak. Akkor is, ha szemlátomást nem kívánják elfogadni. A türelem minden katona nagy erénye. Az övé főleg, felderítőként nem veszítheti el oly könnyen ezt, szükséges a legvégsőkig kitartania. Szemöldököm lágyan vonom mindössze össze a kiejtett fegyverviseléssel kapcsolatban. Fejem enyhén hajtom félre, ekként szemlélem a fiatal nőt egy pillanat erejéig. - Azért remélem a szolgálatán kívül nem kell fegyvert használnia – mosolyom megszelídül, kissé szomorkássá is válik. Hiába katonák, legtöbbjüknek nem céljuk a vérontás, főként nem Shanenek. Emlékszem minden alkalomra, amikor társát, betegét veszítette el, miként jött haza. Milyen hatással van rá, nem csak aznapra, de olykor napokig. - Köszönjük – hálálom meg mindkettőnk nevében. Biztos vagyok abban, hogy férjem is szívesen hallaná. – Igyekeztünk – és lám, meg is lett az eredménye. Szívemet melengeti, amikor mások is látják, kapok némi visszaigazolást, hogy annyira nem rontottam el Shane távollétében a dolgokat. Nélküle sose volt egyszerű, de meg kellett oldani. - Valójában mindenki szerepe jelenleg egyenlően fontos. Ahogy a katonáké, úgy a tudósoké is. Ti megvédtek minket a külső veszedelmektől, a hadsereg egy része azon van, hogy új, élhető bolygót találjon, a másik pedig, hogy biztonságossá tegye a civilek számára. A tudósok pedig azon vannak, hogy hétköznapi értelemben védjenek meg minket. Nem hiszem, hogy van ma olyan szakma, ami nem az emberiség hasznára lenne – így tekintve pedig mindkettőnknek igaza van. Ennek ellenére sose fogom kevesebbnek nézni a katonákat. Már csak azért sem, mert képesek olyat végigvinni, amire én képtelen vagyok. Ezért pedig messzemenőleg tisztelni fogom őket, mert tudom, hogy milyen nehéz is valójában a munkájuk. És nem csak fizikálisan, de mentálisan is. - Sulijuk után elmegyünk a lányokkal moziba, megnézünk egy vetítést. Az utóbbi időben keveset tudtak pihenni és túlhajszolják magukat. Bár nem örültek a tervemnek elsőkörben, de szükségük van egy kis kikapcsolódásra – mosolygom lelkesen. – Aztán szélnek erednek, tanulnak én meg majd bús magányosan gyakorlásra adom a fejem. Képzeld, újra elkezdtem zongorázni – persze, lehet, hogy Haley arról sem tud, hogy fiatalabb koromban mennyire szerettem ennek a hobbinak élni? Nem is igazán emlékszem, hogy ez valaha szóba került köztünk. – És neked? Edzés kifáradásig? – mosolygok rá, mint aki nem ismerné a választ, amit kaphat.
Utolsó poszt ☽Pént. Feb. 12, 2021 8:30 pm Következő oldal☽
Clara & Haley
A hangulatom máris sokat javult, pedig még csak néhány perce találkoztunk Clarával. Vele nagyon könnyedén tudtam beszélni, és az érzéseimet is szívesen megosztottam vele, annak ellenére, hogy viszonylag ritkán találkozunk. A társaim között is akadnak jó páran, akiket a barátomnak nevezek, de velük a beszélgetés előbb vagy utóbb a munka irányába terelődik. Clarával más volt a helyzet. Időnként persze szóba került az is, de őt mindig is inkább az érdekelte, hogy velem, mint ember mi a helyzet, és nem, mint egy katonával. Mindig is az volt az érzésem, hogy ő akkor is pontosan így viselkedne velem, ha nem a hadsereghez tartoznék. Sajnos sokak esetében ez egyáltalán nem igaz. Ha nem álltam volna helyt tisztességesen a háborúban, akkor sokkal kisebb baráti köröm lenne. Úgy hiszem, hogy Clara valami más miatt szimpatizál velem, legalábbis remélem, hogy titokban nem kíván engem valami távoli bolygóra. Azt tudom, hogy Gordon még ha sokat morog is velem, valójában kedvel, mert italos pillanataiban igen őszinte, így egyszer hangot is adott ennek. Persze utólag letagadta, de én nem felejtem el. – Nos, a búfelejtő még a legedzettebb gyomrúakat is megizzasztja. Valamilyen perdai növényt erjesztenek és abból készítik. Én még ki sem mertem próbálni, mert tényleg csúnya vége szokott lenni. – nem akartam neveket mondani, mert Clara elég sok mindenkit ismer a hadsereg kötelékéből, így könnyen meglehet, hogy éppen Gordont is, és abban biztos voltam, hogy a nagy nyilvánosság előtt nem vállalná, hogy ő is ember, így néha ráfér a lazítás. De hát nem vagyunk egyformák. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy míg nekem az edzés és ezen belül a közelharc a legkedvesebb elfoglaltságom, addig Clarától ez nagyon távol áll. – Bízz bennem. Annyira rossz nem lehetsz, legfeljebb a motiváció hiányzik. De talán ez nem is baj. Ha minden nő közel harcolni akarna, akkor a férfiak nagy bajban lennének. – széles mosolyra húzódott a szám, és egy picit ki is húztam magam. Igazából büszke voltam rá, hogy képes vagyok jó néhány férfit leteríteni a lábáról. Persze a szó harci értelmében. Hiába nagyobb a fizikai erejük, ha meg van a megfelelő technika, akkor képesek vagyunk sokkal izmosabb ellenfelet is legyőzni. Van például egy Japán harcművészet az Aikido, ami éppen az ellenfél erejét használja fel és fordítja vissza ellenük. Minél nagyobb hévvel támadnak annál nagyobbat puffannak. Csak rengeteg gyakorlás kell ahhoz, hogy megfelelően lehessen alkalmazni. Próbáltam néhány kadétnak megmutatni, de nem igazán értékelték az igyekezetet. Persze ez még nem jelenti azt, hogy nem fogom még őket ezzel traktálni. – Ezzel teljesen egyetértek, csak néhányuk nem hagyja, hogy megmutassák neki a tapasztaltabbak a helyes utat. Ha egy picivel több alázat lenne bennük semmi probléma nem lenne. De remélem ez még változni fog, hiszen van még idejük. – tényleg így gondoltam, csak ahogy én több türelmet várok el tőlük, úgy nekem is belátóbbnak kell lennem velük szemben. Az eszem ezt tudja, csak olyan szívesen segítenek nekik, hogy nehéz eszerint érezni is. – Mind ebben reménykedünk. Sőt, tudod jól, hogy én személy szerint akkor lennék a legboldogabb, ha egyáltalán nem kéne a fegyveremért nyúlnom. – lehet, hogy túlságosan idealista vagyok, de én hiszek abban, hogy egyszer eljön az-az idő, amikor a fegyverünket kizárólag esztétikai szempontok miatt kell magunkkal hordanunk. Szeretném, ha valódi békét kötnénk a Perdaiakkal, és az ellenállók mozgalmát is le kéne most már csendesítenünk. Amíg viszont ez nem következik be, készenlétben kell lennünk. Én viszont reménykedem, és nem csak ebben… – Örülök, hogy így gondolod. Remélem előbb vagy utóbb mindenki ezen a véleményen lesz. Mindannyian emberek vagyunk és nem kéne engedni, hogy valakinek az élete többet érjen, mint a másiké. – az arcvonásaimat szigorúan semlegessé próbáltam tenni miközben beszéltem, hiszen nem akartam, hogy Clara megsejtse, hogy valójában nem is a katonák és a tudósok közötti különbségekre célzok, hanem a nemzőképtelenek és a családosok közötti szakadékra gondolok. Még ha kevesen is éreztetik velem nyíltan, de tudom, hogy engem kevesebbre tartanak, mert nem vagyok képes gyermeket szülni. Vannak pillanatok, mikor én magam is elhiszem, hogy igazuk van. Ezért is menekülök a munkába, mert ott legalább sikeresnek érezhetem magam, ha már az élet más területein bukdácsolnom kell. – Nahát ez jól hangzik. Kivéve a bús magányos részt persze. – egy apró nevetés kezdemény szökött ki az ajkaim közül, bár a hangulatom még mindig borús volt kissé a korábbi gondolataim miatt. De ez Clara. Egy apró kijelentés és már el is felejtem a saját gondjaimat. Nem tudom, hogy csinálja. Én is mindig próbálom jobb kedvre deríteni a környezetemet, de nem mindig járok sikerrel. Viszont sosem adom fel. – Oh, nem is tudtam, hogy zongoráztál. Egyszer szívesen meghallgatnám. Persze ha nem zavar, hogy nem értek hozzá és ezért csak a fejemet fogom rázni a ritmusra. Vagy éppen azzal teljesen ellentétesen, mert azt sem találom el. – a szelíd kacaj teljesen elszabadult és jól eső, gurgulázó nevetést hallattam. Még mindig fojtogatott picit, amikor Clara megkérdezte, hogy nekem mi a tervem. Tény, hogy az én programom nem volt olyan szórakoztató, mint amilyen nap előtt ő áll, de azért nem volt kifejezetten rossz se, így nem halványodott a jó kedvem. – Az a terv igen, súlyzós edzés ameddig csak bírom. Tegnap egy kicsit többet ettem annál, mint ami illő lenne, szóval le kell dolgoznom. De előttem áll az egész nap, szóval még valami programot kell találnom délutánra. Most, hogy így szóba került, lehet, hogy egy kis zenehallgatásra adom a fejem. Csak kéne találni valami jó helyet, ahonnan szép a kilátás. Van esetleg ötleted, hogy honnan lehet rálátni a legjobban a Perdára? – én is ismerek pár helyet hiszen már bőven volt alkalmam felfedezni a hajót, de biztosan vannak olyan részek, amik felett esetleg elsiklott a figyelmem. Clara is nagyon jól ismeri a hajót, így reménykedtem benne, hogy tud valami tippet adni.
Haley igazán lelkes közönségre talál, ha történetei meghallgatásáról van szó. Mindig is különösnek találtam a fiatal lányt. Tisztán emlékszem első találkozásunkra. Ő akkor döntötte el, hogy inkább a kiképzését választja. Az ötödik szinten lévő menzán csak mellette volt szabad hely. Nem voltam rest megkérdezni, hogy leülhetek-e vele szemben. Eleinte csak udvariasságból és egyszerű időeltöltés céljából fogtunk bele a társaságba. Van ennek már hat éve is. A Becks név sose volt ismeretlen számomra. Szülei kiváló orvosok, a lányok rendszerint hozzájuk jártak, ha gondunk akadt az egészségükkel. Azt is tudtam mindig, hogy van egy lányuk, de nevénél többet sose tudtam. Egészen, amíg fel nem költözött a hadsereg által lakott részre. Találkozásaink eleinte csak véletlenségből jöttek létre, egy ponton túl, viszont tudatossá vált. - Hallottam már róla – nevetem jóleső mosollyal az ajkamon. – De nem próbáltam még – rázom meg a fejem. Az utóbbi időkben kevesebb idő volt másokkal is találkozni. Az embernek olykor fel sem tűnik, hogy mennyire elszalad vele az idő, mindaddig, amíg nem fut össze egy olyannal, kivel régen nem találkozott. S ki mentsvára lehet egy pillanatra is rátelepedő magánya ellen. – Inkább a könnyed italok híve vagyok. Bor, nagyon ritkán sör. Egyszer próbáltam erőset – orrom melletti bőrt enyhé ráncba rántja össze a fintor, melyet arcomra képzek. Régen volt – túl régen is már – hogy az az üveg whiskey megivásra került. De a másnap érzését bármikor újra fel tudnám idézni, mintha csak tegnap történt volna. A gyomrom újra ugrik egy bukfencet és tudom, hogy nem csak a benne növekvő miatt. A bizalom kérdésére csak széles mosollyal az arcomon vonom fel szemöldököm, hogy aztán fejem rázzam meg enyhén. Vitába nem kívánok szállni vele ebben. - Pontosan. Azt pedig nyilvánvalóan nem hagyhatjuk – somolygom kedélyesen. – Ezért is elégszem meg a magam részéről a futással és az úszással. Abból gond sosem lehet – vonom fel a vállaimat könnyedén és engedem is őket vissza. Vérnyomásom lassan normalizálódik és hiába a korábbi vízvert állapot, akkor is egyenes háttal ülök a padon. Lábaim egymás mellett pihennek, kissé oldalra döntött állapotban. Kezeimet egymásba fonva pihentetem az ölemben. Haley kihúzza magát, pedig nem csak amiatt lehetne büszke magára, mert remek katona. Egy remek ember is. Egyenes, kedves, másoknak jót akar minden lélegzetvételével. Kicsit konok és makacs, de ezeket nem tartom rossz tulajdonságnak. - A rendszer mindig is törvények és szabályok között tartotta az embert. A hadseregben még annyi mozgástere sincs a katonáknak, mint az élet más területén. Érthető, hogy nem mindenki tud azonnal adaptálódni az új helyzethez. Vannak, akiknek a saját bőrükön kell megtapasztalni, tetteiknek milyen következményei vannak, hogy onnan fejlődjenek – nem hinném, hogy az alázat hiányzik belőlük. Fiatalon még mindenki mindig mindent jobban tud egy nála idősebbnél. Van, hogy ez így is van, de az esetek többségében ez csak egy fiatalkori tettrekészség. – Mire a kiképzésük végére érnek, már könnyedén lehet őket kordában tartani – legalább is az én tapasztalatom ez. A hadsereg kötelékében lenni felelősséggel és a szigorú szabályok betartásának hiánya minden esetben komoly következményekkel jár. Legalább is így kellene lennie. Kijelentésén ezúttal nem nevetem el magam, ajkamon mégis a megértő, türelmes mosolyom látszódik. Sokan vagyunk ezzel így, a világ azonban sajnos nem így működik. - Ember, embernek farkasa. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Lényegtelen milyen rendszerben él, mindig lesz elégedtlen. S amíg van elégedetlen, addig vannak harcok is – több ezer éves történet ez. Az emberiség semmit sem változott, önnön hibájából képtelen volt mindig is tanulni. Láthatjuk ezt most is. A béke nem más, mint egy utópisztikus elgondolás. - Ideális lenne, ha így gondolkodna mindenki. Ez több tényezőn is alakul. A társadalmi egyenlőtlenségek sose engedték igazán, hogy ez a gondolat minden rétegben elterjedjen – a szegények mindig is vagyonra vágyta. Vannak emberek, akik a hatalom után ácsingóznak és őket nem érdekli, hogy ezen kiken keresztül kel áttaposni. Az empátia, noha sokunkban ott van, mégis előfordul ennél erősebb személyiségjegytípusok. - De alapvetően ezzel nincs gond. Ezek is előmozdítják, nem csak a világunk, társadalmunk, de az emberiség fejlődését is – és ez így kerek, az egész. Az elfogadás lenne mindennek az alapja. Ám nem hiszem, hogy ez a közeljövőben nagyon változna. Az emberi természet nem tud változni. Évszázados kutatások mutatják ki, hogy egyes személyiségjegyek nem múlnak el idővel, erősödnek, vagy gyengülnek. A rendszerektől, neveléstől és még oly sok már tényezőtől függ, hogy mely irányba mozdulnak el. Szelíden mosolygok rá, fejem enyhén félrehajtva. Kivéve a bús magányos részt. Nem mondok semmit, hisz tudom, hogy számára ez mit jelent valójában. Nem sérteném meg azzal, hogy elmondom neki, néha örülök. Ritkán, de megesik, hogy örülök annak, ha magam lehetek. Sok ideig nem volt erre alkalmam. - Még nagyon régen, gyerekként. Amikor a lányok kicsik voltak, akkor is gyakoroltam velük. Aztán az idő elrohant mellettem – nem jutott erre időm, mikor pedig egyedül maradtam a két növésben lévő szervezettel még annyi időm sem maradt, mint korábban. – Örülnék, ha meghallgatnád. Szívesen játszom másoknak is – a zene gyógyír tud lenni. Nem hiába élték ki a művészetben az emberek minden érzésüket. Fel tud szabadítani. De azt is, aki hallgatja, vagy nézi. Ennek a hiányának a jogosságával sosem fogok egyet érteni. - Nos, ismereteim szerint, zongora fivéremnél van és nálunk. Nem igazán készítettek máshova, legalább is én nem tudok róla – de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezne. Mindenre nincs rálátásom. – Ha gondolod, gyere át hozzánk. Igaz a kilátás nem épp a legjobb. Vagy ha nem élőzenét szeretnél, szívesen elmennék veled az Evanstar bárba – ha jól sejtem ott nem igazán járt még, vagy nem sűrűn fordul meg ott. – Gyönyörű onnan a kilátás – bár tény és való, hogy a legszebb a paronámakilátóból lenne. Arra azonban soha nem vetemedtem még, hogy a nyolcadik szintre, engedély nélkül vigyek fel bárkit is. Nem lenne illendő, sem pedig helyes. A biztonságról nem is beszélve. Nemrég oldották fel a tilalmat azon szinten. Nem kockáztatnám meg, akkor sem, ha maximálisan megbízom Haleyben.
Utolsó poszt ☽Kedd Ápr. 06, 2021 6:35 pm Következő oldal☽
Clara & Haley
Általában igyekszem a ’vidám bohóc’ szerepét felvenni, ha társasági életet élek, de az alkohol ebben sosem volt a segítségemre. Ha a megfelelő emberekkel töltöm az időmet, akkor nincs szükségem egyéb segítségre a felszabaduláshoz. Azonban vannak helyzetek, amikor a stressz miatt jól esik egy pohár ital, és néhányszor ez éppen társaságban történik. Mivel félek attól, hogy esetleg a hírnevemen vagy a megítélésemen csorba esik egy-egy ballépés után, az ilyen esetekben is visszafogom az ösztöneimet, és mikor érzem, hogy az alkohol a fejembe szállt, akkor megálljt parancsolok magamnak. Balesetek azonban még így is történhetnek, főleg, ha tömény ital kerül az asztalra. – Én is így vagyok vele. De néha kivételt teszek. – igyekeztem nem gondolni arra a bizonyos estére, amikor néhány rövid ital miatt Gordonhoz hasonlóan jó magam is… hmm… nagyon felszabadult lettem. Gyorsan elhessegettem az emléket, mielőtt az arcomra kiülhetett volna némi elpirulás formájában, de éreztem némi forróságot, így nem biztos, hogy sikerrel jártam. Próbáltam inkább Clarára koncentrálni és az ő mondandójára. Megmosolyogtatott a testedzéssel kapcsolatos válasza, de nem akartam tovább kukacoskodni. Az ő döntése, hogy milyen tevékenységet végez. –A lényeg, hogy jól érezd magad közben. – mosolyogtam bátorítóan a nőre. Nem vagyunk egyformák, és mindenki másban leli az örömét. Már pedig a sport éppen erről kell szóljon. Az már régen rossz, ha az ember a kényszer miatt tölti az idejét testedzéssel. Példának okáért katonának csak az való, aki örömét leli a mozgásban. Azonban némelyik kadéton éreztem néha, hogy a háta közepére sem kívánja az általam tartott órákat, de azt a mai napig nem tudom, hogy ennek a személyemhez van köze, vagy alapból a tevékenység az, ami a terhes számukra. Nyilván sosem fogják nekem bevallani, ha az előbbiről van szó éppen ezért, igyekeztem minden órámat úgy tartani, hogy a valódi személyiségemet elrejtem a kadétok elől és csakis az elvégzendő munkára koncentrálunk. Ebben az esetben, ha a szimpátiájukat nem is, de a tiszteletüket még el tudom nyerni, hiszen az elengedhetetlen, hogy ahogy Clara is mondta később kordában lehessen őket tartani. – Remélem igazad van. – abban biztos voltam, hogy aki elvégzi az kiképzést, abból remek katona lesz. Abban viszont nem voltam biztos, hogy ez mennyiben is lesz az én érdemem. Könnyen lehet, hogy az én segítségem nélkül is kiváló tisztekké válnának a kadétok, és valójában semmit nem teszek hozzá a fejlődésükhöz. Ezt majd az idő fogja eldönteni, mint ahogy oly sok minden mást is. Azt, hogy végül sikerül-e békében élnünk, vagy a harcok tovább folytatódnak, szintén egy olyan kérdés, amire csak a jövőben adhatunk választ. Hajlottam arra, hogy igazat adjak Clarának azzal kapcsolatban, amit ebben a témában megfogalmazott, de bennem még pislákolt a remény, hogy ez nem lesz örökké így. Én nyilván nem fogom megélni, és ha lennének gyermekeim valószínűleg ők sem tapasztalhatnák meg, hogy én milyen világot képzelek el, de talán a sokadik generáció, majd részesülhet a kegyben. A változás az élet természetes velejárója, és miért ne változhatna éppen ez az aspektus? – Én hiszek benne, hogy ez még egyszer változhat. Néhány évszázaddal ezelőtt azt sem gondolta volna az emberiség, hogy eljut egy másik égitestre, erre tessék. Itt vagyunk. – persze a számok terén némi túlzással éltem, hiszen az emberiség már régóta próbálkozott az univerzum meghódításával, de mondjuk a középkorban ez még teljesen elképzelhetetlen volt. Más világ volt, más környezet, a kérdés, hogy az emberek alaptermészete is változott-e azóta. Volt egy olyan érzésem, hogyha esetleg megkérdezném Clarát, hogy ő mit gondol erről, akkor határozott nemmel válaszolna, így inkább nem is tettem fel a kérdést, ami eszembe jutott. Abban akartam hinni, hogy az emberek képesek a változásra, és nem akartam egy balhorgot a valóságtól. Persze az is lehet, hogy tévedek és ő is hisz benne, hogy javulhat a helyzet, de jobb, ha inkább nem követem le az igazság nyomvonalát. – Véleményem szerint azért a fejlődés iránti vágy, nem kéne megelőzze az emberi aspektust. A teljes értékű emberi élet minden esetben az elsődleges szempont kell legyen. Sajnos ezt egyre többen felejtik el. – néha volt egy olyan érzésem, hogy már a kancelláriának sem az emberek életének a könnyebbé tétele az elsődleges törekvése, de igyekeztem az ilyen gondolatokat gyorsan elhessegetni. Elvégre én csak egy apró porszem vagyok a hatalmas fogaskerék rendszer közepén, és nincs rálátásom a teljes képre. Ennek hiányában pedig lehetetlen megítélni, hogy a döntések, amik a fejünk fölött hoznak meg helyesek-e vagy nem. Hiszek abban, hogy jelenleg a megfelelő emberek ülnek a fontos pozíciókban, és képesek mérlegelni a határozataiknak a következményeit. Illetve inkább csak reménykedem benne. Igazából némi rosszérzés fészkelte be magát a lelkembe, mikor végig gondoltam ezt magamban. Túlságosan nehéz téma ez egy ennyire bizonytalan időben. Ezért is voltam hálás Clarának, mikor elterelte a figyelmem a zongora megemlítésével. A könnyed mosoly ismét visszaköltözött a vonásaimra. – Viszont most már újra tudsz zongorázni Lehet, hogy éppen a kihagyás miatt, most még jobban tudod értékelni, hogy erre lehetőséged van. Sokan esnek bele abba a hibába, hogy nem becsülik meg, ami nekik adatott, és mindig többre és többre vágynak. Pedig a legapróbb dolognak is lehet örülni az életben. – könnyedén ejtettem ki a szavakat, hiszen tényleg így gondoltam. De a lelkem mélyén viszont tudtam azt, hogy még az olyan végtelenül optimista embereknek is - mint amilyen én vagyok – vannak sötétebb pillanatai. Ilyenkor hiába történnek pozitív dolgok velünk nem tudjuk azokat értékelni. Persze ez csak egy állapot és ki lehet belőle mozdulni, de vannak embereknek, akiknek ez nem megy túl könnyen. Ebben az esetben elengedhetetlen egy segítő kéz. Sosem mondtam még neki, de Clarára mindig is ekképpen gondoltam. A vele folytatott beszélgetések mindig is gyógyírt jelentettek a lelki sebeimre. Persze a hegekkel ő sem tud mit kezdeni, de azokkal meg kell tanulni együtt élni. A nap nagyrészében még meg is tudok róluk feledkezni. Csak kellőképpen le kell foglalni magamat, és egyből elszáll minden rossz gondolat. – Nekem bárhogyan jó. Igazából rajtad áll, mert a testmozgáson kívül mást nem terveztem mára, illetve azt is eltudom halasztani kicsit. Egyébként meddig lesznek iskolában a lányok? Mert zavarni semmiképpen sem szeretnék. Találkozhatunk máskor is, ha ma elfoglalt vagy. – reménykedtem benne, hogy még van egy kis ideje, hiszen éppen, hogy csak belelendültünk a beszélgetésbe, de természetesen családos emberként neki egészen más prioritásai vannak, mint nekem. Ha engem is két csodaszép gyermek várna otthon, biztosan más lenne az időbeosztásom. Azonban, ha esetleg változik is a családi állapotom, az nem mostanság fog bekövetkezni…
Ajkamon halovány mosoly fut, Haley-t hallgatva. Az alkohol nem igazán teszik ki a mindennapjaim részét. Nem mondom, hogy olykor nem esik jól egy-egy pohárral meginni valamiből, de azt meredek lenne állítani, hogy ez mindig így lenne. Rövidből, pedig bár csak egyszer próbáltam, igazán sokat inni belőle, kivételek nálam is vannak. Halványan felsejlik lelki szemeim előtt a randevú előtti otthoni tisztelettétel egy régi emlék előtt. Ám, ahogy akkor is említettem, ez továbbra sem az én világom. Mindazonáltal a beszélgetőtársam rejtélyek övezette beszél az esetről, orcáján finom pír jelenik meg. Mivel azonban szemmel láthatóan nem kíván beavatni ebbe a történetbe, így egyszerűen csak úgy teszek, mint aki semmit sem vett észre az egészből. - Valóban – nevetem halkan. – De legalább azt tudom, ha futni kell valahova, abban jó vagyok – kedélyem nem tudja semmi sem elsöpörni ebben a pillanatban. S bár gondolhatnák, hogy a futás, a folyosón mennyire távol áll tőlem, valahol mégsem lenne ez igaz. Előfordult már – nagyon ritkán – hogy erre adtam a fejem. Ha családtagjaim valamelyikéhez kellett sietnem. Amikor valami baj történt. - Eddig csalódást nem okoztatok. Vagyis… - fejem enyhén billentem félre. – az ellenállók tudtak meglepetéseket okozni. Mindazonáltal a tapasztalatom az, hogy ki katonának állt, abból a kiképzés végére már kiérdemelte a hivatásával járó tiszteletet. A rendszer példaképei vagytok ti: fegyelmezettek és a törvényeink irányába odaadóak – vonom fel mindkét vállamat. Nem piedesztára kívánom őket emelni, egyszerűen csak ekként gondolom. A katonák, több, mint tiszteletet érdemelnek. Ők azok, kik védelmezik az életünket, akik kockára teszik magukat, csak hogy nekünk egy élhető bolygót biztosítsanak. Sose vetemednék arra, hogy lekicsinyeljem jelentőségüket. Ahhoz egy túlságosan is fontos szerepet tölt be szívemben. - Remélem ezúttal neked lesz igazad – mosolygom szelíden a lányra. Egy oly utópisztikus világot képzel el, melyet sose volt képes az emberiség elérni. A természetünkből ered, hogy képtelenek vagyunk békében élni egymás mellett. Az egyik, vagy a másik fejében mindig felüti a fejét a féltékenység, az irigység és még számtalan ezer érzelem, mely oly döntések sorozatait indíthatja el, ahol ez a világ végérvényesen elpusztul. – Meglehet, néhány évszázad múlva megszűnik tényleg mindaz a befolyásoló tényező, mely miatt újra és újra egymásnak esünk – félreértés ne essék, én sem kívánom ezt. Messze nem. Azzal viszont tényleg tisztában vagyok, hogy miként működik az emberi lélek. Tanulmányaim tán régen voltak, de néhány aspektusa elevenen ég bennem még. - Szomorú. Pedig ha belegondolsz a rendszerünk tényleg megtesz mindent annak érdekében, hogy az emberiséget életben tartsa. Mi vagyunk az elsődlegesek a szemükben. Az emberi élet, az emberiség fenntartása – jobb vállam újra csak magatehetetlenül húzom fel. Szomorú, hogy vannak még most is olyanok, akik ezt képtelenek belátni, saját önző vágyaik miatt. Nem állítom, hogy a nyolcadikon élők közül mindenki patyolattiszta, de ott van a másik oldala is: csinálják utánuk. Ha azt hiszik móka és kacagás örökös középpontban lenni, akkor hatalmasat tévednek. Mélyen szívom be a levegőt és inkább elhessentem a gondolatot is magam elől, hogy teljes mértékben a velem szemben ülő nőre tudjak figyelni. Haley elképzelésén halkan nevetek. Fejem könnyedén hajtom le annyi időre. Szőke tincseimet fülem mögé simítom, amikor újra feltekintek rá. – Nos. Az életem minden apróságának hálás tudok lenni, történjék bármi is. Te is, én is első kézből tudjuk, hogy az életünk mennyire véges, mennyire egy hajszálon függ az egész. Sose tudnék elégedetlen lenni. Hiszek abban, hogy mindig, minden okkal történik, mégha azt akkor nem is látjuk át – a lányok mellett kevés időm jutott bármire is. Sose bántam ezt, sosem akartam annál többet, ami megadatott nekem. Most, hogy végre van egy lélegzetvételnyi szabad időm, ki kívántam használni a helyzetet. Régen szeretett hobbimnak hódolni. - Még egy pár óráig odavannak. Iskola után még tanulnak csoportosan és csak utána tudnak időt szakítani rám is – nevetem jókedélyűen. Persze, túlzás, amit állítok, valahogy néha mégis így érzem. Minél jobban nőnek, érnek, annál kevésbé lesz rám már szükségük. Ez a gondolat pedig alapjaiban rémít meg, elég sok szempontból. – És nem zavarsz. Nem ajánlanám fel, ha ekként lenne, emiatt nem kell tartanod – szeretném hinni, hogy mindig sikerült őszintének lennem az emberekkel szemben. Így vele is, amikor pedig azt mondom, tényleg nem zavar, remélem, hogy elhiszi. - Szóval, amikor csak neked jó – emelem fel mindkét kezem, tenyereimmel felfelé. Nem kívánom sürgetni semmiben. – Rajtad áll. Most, vagy később? – mosolygok rá egyre szélesedő ajkakkal. Persze, ha mostanra esne a választása azt még megkérném tőle, hogy várjon meg, amíg legalább itt a teremben lezuhanyzok.
