Harmadik felvonás - Karácsony

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

 

Nincs is jobb karácsony, mint úgy ünnepelni, hogy zabszem a seggben, mert aligha túl hivatalos jelenlétem itt a Dominiumon, de igyekszem természetesen viselkedni s a kölcsön kapott - értsd lopott - gúnya, egy kis borotválkozás és hajvágás egészen civilizált külsőt adott nekem, nem olyan Vadembereset. Egyetlen este, talán megúszom balhé nélkül és úgy, hogy a fejem sem vétetik le a nyakamról, tökre megszoktam már, hogy ott van. Célirányosan tartok Anyáék kabinja felé, biztosra veszem, hogy húgom is csakhamar befut, ha nincs már ott amúgy is. Nem jeleztem előre érkezésemet, meglepetés leszek, noha masnit azért nem kötöttem magamra, helyette a kis csomagokra kerültek meglehetősen sete-suta kivitelben, de nem ez az erősségem. Négy kis apróság a Perdáról, mert ugyan úgy is a viszontlátáson lesz a hangsúly, mégsem tudtam csak úgy üres kézzel jönni, így hoztam ajándékot: egy apának, egy anyának, egy Ravennek... és egy Szöszinek, bár fogalmam sincs, neki mikor és hogy adom át. Rossz esetben lemenekülve a Dominiumról, mielőtt a Városban átugranám a kerítést - hány méter is? Nem ügy! -, két puszi és egy fenékre pacsi kíséretében beadom hozzá. Jobb esetben...
Eddig tart a tervezés, ahogy vágok át a Promenádon, mint legrövidebb úton szüleim kabinja felé, s eddig sikeresen nem is gondoltam arra, mi történt velem itt, mikor legutoljára itt jártam, hanem mikor a sikítást meghallom... És ez nem a Raven féle, valahol imádnivaló sikítás, hanem a pánikkal teli, sok szájból felhangzó, mint akkor aznap is, és a tömeg úgy rebben szét, hogy mire felocsúdok, meglátom a probléma okát. Legalább ezúttal nem robbant semmi. Hanem a megtermett errator pont engem vett észre, a szerencsétlent, aki a Promenád közepén maradt lefagyva az emlékektől. Hát jó szoros a verseny, hogy mi a rosszabb helyzet: ez vagy egy újabb robbanás...
- Ha lerágod a másik karomat, esküszöm, kapsz egy karácsonyi seggberúgást! - Fenyegetem meg a lényt, aki lassan elindult felém, én meg lassan elindultam hátra, mert a távolság köztünk egyelőre egészséges, próbálnám megtartani. Sötét szemeim ide-oda cikáznak, kiutat keresve.
- Melyik barom hozatta fel ide? Miért nem egy kölyköt? Miért nem a nyolcadikon szabadult el? És melyik idióta zárta le a környéket? És melyik... Jé, egy tőr! - Nincs, aki válaszoljon, de nyugtat a hangos beszéd. A tőrre ráléptem hátrálás közben, valamelyik perdai hagyhatta el, nekem kapóra jön, mert nincs nálam fegyver. Karácsonykor egyszer könnyelmű az ember, erre tessék...
- Jó cica... jó cica... nem eszünk Delgadokat, elrontod velük a hasadat! Hú, bassza meg! - Lassan veszem fel a tőrt végig a lényt nézve, ismervén a gyorsaságukat és nem vigasztal nagyon, hogy ez legalább most egyedül van, nem falkában támad. Lassan leguggoltam, és közben szabad kezemmel csitítgató mozdulatot tettem az állat felé, hátha. Hát nem. A fegyver megszerzése volt az utolsó csepp a pohárban, vagy nem szereti az errator, ha lecicázzák, mindenesetre hirtelen iramodik meg felém, én meg most fordulok sarkon, hogy rohanjak az életemért. Egyetlen szerencsém, hogy az errator nincs hozzászokva a felsuvickolt, sima padlókhoz, ahol külön nehezített terepet jelentenek az egészben maradt vagy törött díszek, így nem tud olyan lendületes maradni, gyakran meg-megcsúszik. Én a tőrt a markolom erősen és futok sebesen, nem ér utol, de ez hosszú távon nem kifizetődő taktika.
- Á, ne egyél meg! - Váltok hirtelen élesen irányt, mikor már majdnem beért és fal jött volna. Nem tudott ilyen jól követni, nekicsúszott teljes erővel a fém falnak - horpadást hagyva maga után -, s visszaszerezve egyensúlyát megrázza fejét a szédülés jeleként. Ez ötletet ad, így innentől erre játszok rá, hogy még párszor a falnak vezessem és kótyagosabb legyen, de az a felmentő sereg csak nem siet, még mindig egyedül rohangálok itt. Ekkor szúrom ki a Promenád közepén az Emlékek oszlopát. Hmm...
- A karácsony a megbocsátás ünnepe, egy kis kegyeletsértés belefér... - Egyezek meg a fejemben megszólaló hanggal, s mindketten egyetértünk, hogy ez egy hülye ötlet, de jobb most nincsen. Az oszlop felé iramodok és hátamat annak vetem szembe fordulva a közeledő erratorral. Most is kivárok és még egyszer bejön a terv, elvetődök a megfelelő pillanatban az errator az oszlopnak csapódik, ami vészesen meginog, én meg karácsonyi csodáért könyörgök, hogy az a jó irányba dőljön. Egyáltalán dőljön már, mert az errator magához tért és vicsorogva felém fordult újra, majd elrugaszkodik. Túl közel vagyok, felállni sincs idő... Védekezésre emelem a karomat, éles fájdalomként hasít belém az implantátum jelzése, hogy valamit - már megint - kurva rosszul csinálok és ő most kikapcsol, s ugyanebben a pillanatban hallani a hatalmas döngést, amivel az oszlop végül eldőlt és az errator hosszú farkára esett rá a padlóhoz szegezve a lényt. A balomat nem is érzem, ami alkar közepétől lefelé az errator szájában van - leharapni szerencsére nem tudta -, s annyira meglepődik azon, hogy nem rágható husit kapott, hogy ki tudom használni az amúgy egészségtelen közelséget: az eddig szorongatott tőrrel szúrok a démontigrisbe tudván, hol rejtegeti a gyenge pontját és ezt párszor, meglehetősen ideges állapotban megismétlem.
- Eresszed már el! Mondom, ereszd el! És dögöljél már meg! Na! Köszönöm! - Szusszantok egy nagyot, mikor végre kimúlik és inkább látom, semmint érzem, ahogy az állkapcsa szorítása enged, ki tudom venni a karomat. "Csodásan" fest...
- Ne nézz így! Te örülhetsz, cseszd meg, nekem rondább halálom lesz. - Nézek le az errator üvegessé vált szemeibe.
- Carlisle kicsinál, hogy már megint javíthatja a karomat és rám kell áldoznia az alkatrészeit. A fél titánraktárat el kell vinnem neki ajándékba ezért... Na bassza meg, az ajándékok! - Azokat eddig balomban szorongattam, de most észreveszem, hogy már nincsenek ott, ergo ki kell nyitnom az errator száját és kihorgásznom belőle az ökölnyi batyut, amiben a kicsi apróságokat tettem. Csupa errator-nyál, következésképpen a szaga sem kellemes, mondjuk a fél karomnak sem, a másik fele meg csurom errator-vér. Fintorogva emelem meg a csomagot.
- Hát, legalább tesztelhetem, hogy tényleg csak a gesztus a lényeg...

//Dobás Itt//