A hadsereg irodái

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Álltalában nem kérek szívességeket. Kéréseim is ritkán vannak. Sosem a mintaszerű idealizmusom miatt kaptam jó pontokat, így mindig azzal dolgoztam, amim volt. Mind ezek ellenére a sárban, mocsokban és vérben könyékig gázolva többet tettem, mint sokan egy egész karrier alatt sem egy íróasztal mögött. Mégis ezek az aktatologatók döntenek szinte mindenről. A rangunk a beosztásunk a szolgálati helyünk és így tovább sorolhatnám napestig. Nem is véletlen hogy a kancellártól kértem audienciát.  Ehelyett most egy ezredesnek. Ah… még ha csak egy ezredesnek… de nem nekem biztonságért felelős parancsoknak kell elmagyaráznom, most hogy piszok rosszul végezte eddig a dolgát. És mind ezt követően még meggyőzni, hogy bocsásson a rendelkezésemre erőforrásokat, logisztikát és néminemű szabadkezet az embereim kiválasztásában. Mind ezt egyszerre!
Felixet is ma már vagy kétszer kerestem, hogy ugye nem felejtette el a mai megbeszélést? Kiváltképpen tudnék örülni a jelenlétének. Diplomatikus hozzáállás sose volt az erősségem. Álltalában kerek perec megmondtam, ha valami égető probléma volt. De felsőbb körökben ez a hozzáállás sajnos nem vezet jóra.
Félszegen az órámra pillantok. 8:25 az jó!  Korábban már vagy 5 perccel itt állok az iroda elött. A pontosság fontos tulajdonság, főleg ha katona az ember.
Várok, még egy pár percet aztán meglátjuk mi sül ki belőle.

Mikor az őrmester belibben a látókörömbe még nem sejtettem kivel is mivel is van dolgom, de ahogy az mondani szokták: Történik minden, ahogy az meg van írva!
Szolid, de határozott tisztelgésre emelem a kezemet az őrmesterét követően, noha én azért vigyázzba nem vágtam magam. De megsértődni csak nem fog, nyafogni emiatt pedig biztosan tudom, hogy nem fog.
Magára a tisztiszolga am úgysem inkább annyira katona. Persze rendfokozata van és van néminemű hatásköre, ám ahogy az a pozíció megnevezésében is jelen van ő egy szolga.  Ezt pedig annak rendje és módja szerint el is végzi.
Azon sem tudom meglepődni, hogy az ezredes precízen, kiváratja az idejét. Hogy ilyen felettesem volt mikor még hadnagy voltam… számát se tudom.
annak idején még mikor a földön vettem át a Anti-terrorista osztályon parancsnokságot sosem éltem vele viszonzásul. Tudsz valamit? Kérésed van ötleted, ami hatékonyabb lehet? Foglald össze! Röviden! Tömören! Aztán meglátjuk, mit lehet és mit nem!
Felesleges időhúzásnak sosem láttam értelmét. Persze kell olykor valami köztes duma is hogy rálássunk a másikra, felmérjük az erőviszonyokat és egyúttal eldöntsem melyik irányból érdemes elkezdeni a témát. Sosem volt betanult szövegem, mindig rögtönöztem! Tényeket közöltem felhívtam a figyelmet a hibákra és hozzácsaptam a lehetséges megoldásokat zárásképpen. Ha a másik fél hajlandóságot mutat a hatékonyságra és a kitűzött célt tartja fókuszban az többnyire belátta, hogy sosem üres szavak voltak azok, amik a számat elhagyták.
8:30 az őrmester vakkant is hogy itt az idő. Bólintok egyet majd meg is indulok. Kimért léptekkel járulok a főtiszt elé. Az ajtótól távolabb a kettönk között meghúzódó asztalhoz közelebb, de még így is rugalmas távolságban állok meg. Ott úgy a terem közepén megállva határozott mozdulatokkal vigyázzba vágtam magam és tisztelegtem.
A biccentést nagyjából betudtam egy” pihenj!” vezényszónak, így a szokott komfortosabb, de mégis feszes testtartásba ernyedtem.
Aztán rendesen megütött az a legendás lehengerlő modora az ezredesnek. Hallottam és kérdeztem ezt, azt a többi katonától és hát elég sokan mondták, hogy van egy bizonyos fajta stílusa.  Viszont a másodkézből érkező információkat szokásom fenntartással kezelni, hiszen a vélemény szubjektív téma. Abban viszont biztos voltam, hogy nem ostoba alak.
A megjelenése pont ugyan azt a hatást kelti: Ranghoz megfelelő tekintélyt kölcsönöz a testtartása és a ruházata. Sok tiszttel ellentétben én ritkán adok az efféle külcsínekre. Álltalában jobbnak látom, ha egyenesen azt adom, amit akarom, hogy lássanak. Feletteseim esetében ez tipikusan az a fajta megjelenés, ami azt sugallja, hogy a terepen dolgozva vagyok elememben a dolgok sűrűjében és nem az íróasztal mögött pöffeszkedő parancsnok. Amit jelen esetben egy könnyű mozgást is lehetővé tevő tiszti gyakorló viselete hivatott jelezni. Nyilván a megfelelő rangjelzéssel ellátva. Az tiszti gúnyát amúgy sem kedveltem sosem. Katonai ünnepélyeken, de leginkább temetésen viseltem csak.
- Hm… - kissé elégedetlenül hümmögtem egyet, noha a tekintetemben ott volt a megértés is. Nem sok kedve van a témával foglalkozni. Érthető… de nem elfogadható!
- Minden tisztelettel uram, de a téma eléggé komplex! A részleteknek súlya van és ahhoz, hogy megértsék miért és hogyan lehettek ilyen sikeresek az ellenállók az utóbbi években, ahhoz meg kell érteniük hol és mit hibáztak. Értem én, hogy ez kényelmetlen!  - Kezdtem bele határozottan. Szó mi szó tényleg megértem, hogy nem egyszerű dolog azt hallani, amikor a hibáinkat róják fel nekünk pláne nem egy új belépőtől. – Több mint 30 évet szolgáltam a Terrorálhárításnak a földön. Így kérem, higgyen nekem mikor azt mondom, hogy fontos megérteni a probléma forrását! – Nyomatékosítottam tovább a dolgot. Kényelmetlen? Persze hogy az… de erősen kételkedem, hogy akad még, hogy akad még egy ilyen tapasztalt vén róka, legalábbis az adott témában.
Egészen eddig az ezredesre irányult a tekintetem, de most elvettem róla és körbetekintettem az irodában.
- Hanyagság, elfogultság és a szembenálló fél teljes alábecsülése!  - Böktem ki végül tömören, majd újra az ezredesre szegeztem a tekintetem. – Kövezzen meg uram, de hűségem mondatja ki velem a nehéz igazságot! -

„Szóval hosszú lesz!” Igen te vaskalapos tulok az lesz, ha nem érted meg a miértet… Gondoltam magamban. De e gondolatomnak semmi kivetülése nem volt rám.
- Egyet is értenék önnel uram... Ha csak nem ismerném a saját természetemet. Talán közhelyesen hangzik, de én ha kimondok valamit azt úgy is gondolom! – Azzal egy köszönet szimbolizálóan bólintottam feléje mielőtt a szék felé mozdultam. Részletek… ízelgettem magamban a szót miközben helyet foglaltam szemközt az ezredessel. De legalább úgy tűnik elnyertem a figyelmét a bemutatkozással. A kérdés csupán az, hogy vajon mi lesz, az a pont ahol túllövök a célon?
Ha most tényleg szépen felsorolom az összes stratégiai és taktikai hibát, amit vétettek nem kizárt, hogy rövid életű beszélgetés lesz, mondván azt is rá vághatja, hogy utólag könnyű okosnak lenni.
Ugyanakkor azt is megértem, hogy parancsnokként milyen nyomás nehezedik az emberre olykor. Dönteni kell! Akár jó a döntés akár rossz meg kell hozni őket. nem tétlenkedhetünk és várhatjuk ki a jó időpontot. valahol meg kell húzni a határt.
De mi van akkor, ha az ellenségnek nincsenek határai? Tűnődtem el magam is a dolgon, ezzel kissé elcsendesedve a valóságban is miközben elméláztam.
- Szinte biztos vagyok benne ezredes, hogy ön olvasta az aktámat. És ha ez így van egy sejtése milyen ember is ülhet most önnel szemközt. – Kezdtem bele sejtelmesnek tűnő példát felhozva. – De mi van, ha elkerülte a figyelmét néhány részlet? Mennyi előnyöm származhatna abból, ha valaki tévesen ítél meg? – Tettem fel a költői, ámbár példa értékű kérdést. A választ szerintem mindketten tudjuk ezért.
Vettem egy mély levegőt és kifújtam szinte sóhajtásnak tűnhetett.
- A biztonság illúzió – Tagolom, és egyúttal alaposan megnyomom ezt a két szót, hogy egy egész takaros egysoros mondattá álljon össze. – Régen talán működött, hogy egy ezrednyi katona biztonságot teremtett. De azok a katonák közönséges fegyveresek ellen lettek küldve. Vagy azonos tapasztalatú katonák ellen, akik ugyan azt taktikát alkalmazták. Az első és legmeghatározóbb probléma, hogy ugyan úgy próbálják legyűrni őket, mintha egy közönséges hadsereg ellen küzdenének. Itt egy ellenőrző ott egy harcállás pont. A probléma csak annyi hogy a lázadók nem konvencionális hadviselést folytatnak! Olyan emberek vannak szépszámmal az ellenállók között, akik egykor nem csupán a Dominium polgára voltak, de a hadsereghez vagy a flottához tartoztak.  Tehát legalább annyira ismerik a rendszert, ami szerint ez működünk, mint ön is ezredes. Tudják a gyengepontokat és ki is használják ezt kombinálva a gerilla harcmodorukkal! Amire valahogy nem nagyon találtak itt még megoldást ahogy elnézem a helyzetet. - Bontottam ki az első témát. Jó ezt lehet kissé szájbarágósan magyaráztam el, de a jelentések önmagukért beszélnek. Alapvető hibákat követtek el a konvojoknál és a tudományos előőrsön is. Hogy erre mit válaszol… az jó kérdés Bár részletezni és jobban kifejteni nincs, kedvem ötlettel szívesen szolgálok a számára, hogy miképpen is lehet hatékonyabban védekezni ellene. Csak azt ne kelljen elmagyaráznom, hogy miért nem létezik száz százalékos védelem a gerilla harcmodorra. Akkor még két hét múlva is itt leszünk…
- A másik neves probléma a lázadókkal a szorosan kötődik a harcmodorukhoz. Nem csupán katonai jellege van a támadásaiknak, hanem politikai és morális is mércével is mérhetőek azok hatásai.
Számos példát tudnék felhozni, de a legkézenfekvőbb a „Justice Leauge” nevezetű rendszeres kis adásuk, amiről valahogy még mindig homály fedi a kilétét és, hogy miképpen képesek arra, amit csinálnak! – Fejtettem ki a második problémát. -  És felfoghatatlan számomra, hogy miért léteznek még! – Fakadtam ki kissé hozzátoldva a mondatot a korábbiakhoz. Bár ez most meglehetősen őszintére sikeredett. De igazság szerint a kémelhárítás inkább Felix szakterülete. Én, csak ha finoman akarok fogalmazni az én feladatkörömet inkább az orvosokéhoz, tudnám hasonlítani: Tüneteket azonosítok, ezek alapján megtalálom, bacilusokat jobbára még az előtt mielőtt bejutnának a szervezetbe, de akadt már dolgom belsőleg kezelendő bacival is.
- Minél később azonosítjuk a bajt annál nehezebb orvosolni a betegséget! – Teszem hozzá ezt egyúttal célzottan utalva arra, hogy bizony tisztában vagyok azzal is, hogy mindig vannak belső szimpatizánsok és nem polgári körben, hanem a fegyveres eröknél is.
- Az eddigi tapasztalataim alapján ez a lázadás még nem forrott ki és nem öltött formát, hogy milyen irányba haladjon. De ha ez megtörténik… - Haraptam el a mondatot, majd kis szünetet követően végül úgy voltam vele tisztázom: – Lehet belőle egy második Bouaké. – Fejeztem be. Amennyiben olvasta az aktámat úgy nyilván nem hagyta el a figyelmét az a vaskos megjegyzés, amit a város margójára írtak benne. Bouaké egy város volt elefántcsont parton… 6 hónapos misszión voltam akkoriban még hadnagyként azzal a feladattal küldtek oda, hogy kigyomláljam a helyi lázadó vezetőket ezzel visszaszorítva a lázadó tevékenységet. Csak hogy a hírszerzés elnézett valamit, de nagyon. Végeredményben a hadsereget kellett bevetni és elbaszott mészárszék lett az egész. Fejek hullottak fentről mikor annak idején rájöttek, hogy hány ember halt meg, csak mert elbagatellizáltak nem egy, hanem vagy egy tucatnyi szinte ordító jelet. - Folytassam? - Teszem fel a kérdést némi cinizmussal a hangomban.

Hm… Kész voltam erre a találkozóra! A francba is… Magát a Kancellár akartam meggyőzni és nem véletlen. Pedig az aztán a kemény dió. Meggyőzni egy elfogult félig elvakult politikust, akinek kezében összefut a fegyveres apparátus színe java és összessége. Ezzel ellentétben jutott nekem az ezredes. Akiről az első pillanat óta le lehetet olvasni, hogy a legkevésbé sincsen kedve ehhez a beszélgetéshez.
Azt nehéz lenne megmondani, hogy mikor látom rajta pontosan az érdeklődés jeleit. Azonban azt pontosan látom a reakcióiból, hogy melyek azok a pontok, amik fájnak ő ezredességének.
- Elnézést ezredes! – Hangomban némi alázattal, de a színben továbbra is méltósággal. Nem bánom és nem szánom azt a pontot mikor kimondom az őszinte igazságot, ha ez valakinek nem tetszik, akkor ne vétessenek orbitális hibákat, amiket az orruk alá lehet dörgölni később. És később ne vágjon hozzá nem tőrődömséggel egybekötött pléhpofát „Aki szereti az esőt szeresse a sarat is!” – Egy kissé talán elragadtattam magam! De attól tartok a tényeken nem változtat. – Tettem hozzá megtoldólag a bocsánatkéréshez. – Nézze ezredes. Úgy vélem bizonyos esetekben eltér a nézőpontunk, a hozzáállásunk egyes témákhoz. De végsősoron mindketten katonák vagyunk és mind a ketten parancsnokok! – Upsz… Ez nem teljesen fedi jelenleg a valóságot, hiszen jómagam még a földön voltam parancsnok itt most azt hiszem, csak egy századosi rangra futja. – Helyesbítek… Mindketten ismerjük a parancsnokság adta felelősségeket és terheket!  - Pontosítottam a korábbi mondandómat.
- Nem akarom önt vagy mást megsérteni, de a megoldáshoz okvetlenül szükséges, hogy megértsék, miért és miben… - Itt kissé elharaptam a mondandómat. Ez egy pofátlanul őszinte megfogalmazás lenne, ha én ezt így kimondanám most. Hogy miben is vagytok legalább annyira hibásak, mint az elődeink voltak.
- Engedélyt kérek szabadon beszélni uram! -  Folytattam így inkább. Így legalább nem érheti szó a ház elejét.

Érlelgetem magamban kissé a válaszát az engedélykérésre. Fél szemmel felé pillantok és kissé alig észrevehetően bólintok. Rendben van!
- Létezik megoldás a problémákra. A korábban felsoroltakra és lázadókat érintően szintente mindre!
A földön olyan alakulat volt a kezeim között, amely a világ bármely pontján bevethető volt bármilyen körülmények között és a kapott parancs mindig teljesítve lett! – Nem finomkodok, ám mégis kissé visszafogva terítem ki a lapjaimat szépen sorban. Túlságosan követelőző sem lehetek. Tisztában vagyok vele, hogy mit ír rólam az aktám és arról is, hogy a korábban kezem alatt futó anti-terrorista különítmények inkább kivégzőosztagok voltak. Ahogy az is teljesen tisztában vagyok, hogy itt az új világban nem lőhetünk mindenre, ami szembekerül velünk a terepen. De a terrort elhárítottuk és oda nem tért vissza ahol én tisztítottam meg a terepet.
- Amire szükségem lenne kezdetnek az a régi pozícióm és jogköröm! – Céloztam itt a műveleti parancsnokságra annak minden előnyével és nyűgjével. – Ahogy katonákra is! Gondosan válogatott katonákra! Olyanokra, akik fedhetetlenek, elszántak és céltudatosak az előttük álló feladatok tükrében! Ezt a válogatási procedúrát én vállalom! De ehhez szükségem van hozzáférésre a teljes állomány aktáihoz! – Böktem ki végül. Na, ez nem kis kérés! Ötven vagy hatvan év után felébresztik, egy új világban majd belibben a biztonsági főnök irodájába és hozzáférést kér a teljes sori állományhoz, hogy kiválogathassa a maga kis kivégzőosztagát. Zseniális nem de?
- Jogos a kérdés… - Válaszolom felé. – Leegyszerűsítem: Adott az autokratikus rendszer, amiben élünk! Nem tökéletes, de ez adott a fajunknak esélyt a túlélésre! Papíron az emberiség krémje menekült meg, legokosabbak és legjobbak! – Idézzem fel a hely szűkösségé okán a kiválasztási procedúra fontosságát hirdető propagandát. – Ezzel szemben a valóság egy csomó felvilágosult tojásfej, némi munkás és a hozzá rendelt expedíciós hadsereg. – Foglaltam össze a probléma forrását.
Kiváló táptalaj azon embereknek, akik elhiszik, hogy ők jobban tudják. És ez kombinálva agy „zsarnoki rendszerrel” már önmagában elhintette az ellenállás magját.
- Nyilván valóan már van valamiféle egységük, ami már megpróbált szakosodni az ellenállókra. De nem túl hatékony. Jobbára a tevénykedésük kimerülhet a kárelhárításban! Ennek saccolni tudom csak az okát, de úgy vélem, hogy köze lehet hozzá, hogy ők minta katonák lehetnek, akik mindent a nagykönyv szerint csinálnak. Ebben annyi a buktató, hogy ha csak tünetek lesznek kezelve, nem a betegség maga akkor az előbb utóbb terjedni fog! – Ismertettem a problémát újabb alátámasztással igazolva a kérésemet, hogy a saját kezűleg kiválasztott csak a feladatra alkalmas emberek miért jobbak.
- Nem kertelek ezredes! Végre akarnak járni a problémának? – Tettem fel az őszinte és egyszerű kérdést. – Amit tennem kell… az mocskos lesz! – Ezt a falatot mindig nehezebb lenyelni. Mikor folt eshet az ember becsületén és sár érheti a fehér köpenyt, azt mindig nehezen viseli az ember, aki ad a látszatra. A kancellárok, ilyenek mondjuk, de ők lesöprik a felelősséget magukról. Viszont egy katona egy hivatásos tiszt nem lehet ilyen könnyelmű. nekik az aktájukba kerül bele és ott látható marad mindörökké. Ahogy nekem is. De én ezt meg tanultam pajzsként viselni. A földön is kész voltam magamat a mocsokba mártani, hogy másoknak ne kelljen és ez az aktámban is ott van, feketén fehéren. Megkérdőjelezhetetlenül. Egy igaz és demokratikus világban már rég bitófán végeztem volna. Azonban van egy ütőkártyám is ezzel szemben. A zsarnoki berendezkedés egyetlen dolgot nehezen visel. Jobban mondva ezt az egyet nem viseli el. Hogy a hatalmuk megkérdőjelezhető legyen akár egy szívdobbanásnyi pillanatra is. Mert ha ez megtörténik, onnantól kezd el repedezni a birodalmuk. És ha a tömeg észreveszi a repedéseket… Onnantól nincs megállás.
Tehát az egyetlen valós és tényleges kérdés, hogy mennyire akarja a kancellária ökölbe szorítani a kezét. – Olyan emberekre van szükségem, akik értik mivel jár mindez és képesek meghozni az áldozatot a Dominiumért! -

Rühellem a politikát! Mindig és minden koron szívből gyűlölöm. Több problémát okoz, mint amennyit megold. Lehetett volna intő példa a Föld és az ott történtek, hogy mit és miért nem szabadna újra elkövetni. De mindhiába.  Egy bizonyos rang felett az ember képtelen nem foglalkozni a politikai széljárással. Képtelen belemenni az ember abba a buta játékba, amit művelnek a felettük parancsnoklók, akik szintén ugyan azt a játékot játszák, amit az ő feletteseik és így tovább.
Mindig is irigyeltem Felixet a játékhoz való türelméért. Pedig én sem csak egy puskacsőn keresztül szemlélem a világot, de fenemód hiányoznak azok az idők mikor még így volt. Túl sok minden van ebben a világban, ami az undort kelti bennem, miközben igyekszem nyitott szemmel járni benne.
- Félreértett ezredes! Nem áll szándékomban megreformálni a hadsereget! – Válaszoltam hidegen. – Csupán egy maroknyit akarok kiválasztani közülük olyanokat, akik alkalmasak a feladatra. – Egészítem ki a korábbiakat. – Ha úgy tetszik, egy különleges alakulatot verbuválnák, aminek egyetlen célja és kötelessége a lázadók elleni aktív küzdelem. – Vázolom a gondolatmenetem szerint az elképzelést.
- Ami a stratégiát illeti… - Itt kissé megingatom a fejemet. – Van elképzelésem arról, hogy nagyjából hogyan is kezdenék hozzá. Azonban tegyük hozzá, hogy egy harmadik fél is itt van ebben a játékban és nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ők nem a barátaink! – Különös tekintettel a jelentőségre az utolsó pár szót lassan és kiemelve a fontosságát a ténynek. – De nem is nyíltan az ellenségeink. Most még! – Hogy végül a perdaiak miért kötöttek békét az érthető. Hogy mi miért? Az talány a számomra a mai napig. Egy nyomorult idegméreggel lebombázva a városaikat rövidre zárta volna az őslakos problémát. De gondolom a morális és etikai nézőpontok megint útját állták a logikának.  – Véleményem szerint nem kérdés, hogy jelenleg is segítenek nekik! Mielőtt rám cáfolna, és vagy megkérdezné, miért gondolom, így akkor elmagyarázom: a megtámadott konvojok és a hiányzó tételek arra engednek következtetni, hogy a lázadóknak akadt némi problémája a környezethez való alkalmazkodással, ám azóta sem! Ez pedig rendkívül leegyszerűsti a lehetőségeket: Vagy rájöttek a módjára hogyan legyenek önellátóak. Amit muszáj megyejegyeznem: Rekord időn belül tettek meg, ha így van. Vagy szimplán csak segítséget kaptak olyanoktól, akik legalább annyi okuk van minket gyűlölni, mint nekik. – Világítok rá a sajnálatos igazságra. – Az ellenségem ellensége… - Teszem hozzá összegezve a nézőpontomat. – Persze a Perdaiak sem ostobák, sosem ismernék be ezt hivatalosan. De lényeg! Amit ki akarok hozni belőle, hogy az ellenségem ellensége… nem mindig a barátom! Nem kevésbé lenne hasznos, ha erre a meglátásra rá tudnánk vezetni az őslakosokat is! Sőt, maga lenne a mámor, ha egymás ellen tudnánk őket ugrasztani, mert amíg ők egymással hadakoznának az nekünk több szempontból is hasznos! – Ugye nem kell ecsetelnem az „oszd meg és uralkodj” koncepciót egy ezredesnek.
- De elsőkörben az is megteszi, ha megértetjük a Perdaiakkal milyen szövetségesük is van! És ehhez nem kell egy hadsereg! Még száz ember sem! – Olykor egyetlen lövés nagyobb jelentőséggel bír, mint egy ezrednyi fegyveres. Nem kétségem, hogy hosszútávon a Perdaiaik sem szerepelnek terveinkben. Saját magunkkal fajtájával is nehezen bírunk együtt élni, nem hogy egy idegen fajjal. Előbb utóbb… újra terítékre kerülnek. A földi történelemben túl sokszor van alátámasztás, hogy az őslakos közösségekre nincs szükség.
Az meg hogy mennyire piszkos lenne… Nos, fogalmazzunk úgy, hogy a háborúban nincsenek szabályok. Ez pedig bejön az ezredesnek.
- Fedett illetve a hamis zászlós műveletek egyik nagy előnye, hogy nem kell elismerni őket a publikum előtt. Ha úgy tetszik, letagadhatnak mindent. -  De ezt mind tudjuk, akik egy bizonyos szintű katonai körben mozgunk. – Nem véletlen a Kancellártól kértem audienciát. Tudom jól, hogy megy ez!  - váltok egy fokkal árnyaltabb hangnemre. Talán elsőre nem egyértelmű, de ha jobban belegondol az ember, akkor láthatja az okot. Ha Wussov parancsba kapja, akkor őt nem értheti vétség. A Kancellár pedig nyugodtan letagadhatja, hogy valaha is adott ki ilyen parancsot. És ha fel is sülne teljesen a koncepció, akkor is mivel járna? Egy újabb renegát „frakció” ami legalább példálózhat a kancellária, hogy ők mennyivel emberségesebbek és így tovább… ha pedig siker. akkor a lázadók megszűnnek létezni akkor viszont, kellenek a díszegyenruhában feszítő alakok akiket kitüntethetnek!  – Én teszek rá kié lesz, a dicsőség vagy ki aratja le a babérokat! A felelősség és a büntetés így is úgyis a miénk… Az enyém! – Szigorú tekintettel nézek az ezredesre, hogy érezze ez az a pont, amiből nem engedek. Ha kell rendben, ha nem akkor tárgytalan a további beszélgetés. – Megmondhatják hol, megmondhatják mikor… Azt nem hogy hogyan! -