Jenna Stone

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Egész életem során a munka és a tudományok ismerete, a tudásszomj vezérelt. Emiatt rendkívül kitartó és elhivatott vagyok, soha nem lustálkodom, a kitűzött célokat igyekszem elérni. Küzdő típus vagyok, ha nemet mondanak, addig ütöm a vasat, míg el nem érem, hogy meghallgassanak. Kiállok az igazamért, a tudományért, s ha kell, részletesen levezetem, hogy miben nincs igazad, s hogy miért kell támogatnod azt, amiben hiszek. Lehet, hogy ezért nem kedvelsz, sőt sokan nem kedvelnek, mert nem mindenkinek szimpatikus az, ha valaki nyers őszinteséggel a szemébe mondja az igazat, s a tényeket. Nem vagyok egy álmodozó típus, realista vagyok, fel tudom mérni, hogy mi mivel jár, mire mennyi esély van, ennek ellenére küzdök, ameddig csak lehet.
Határozott vagyok az élet számos területén, bár mindez leginkább a munkámban figyelhető meg. Független is vagyok, legjobban akkor érzem magam, ha egyedül vagyok, amit talán furcsának találhatsz, ha megtudod, mennyire kibuktam a férjem halála miatt. Igen, akadnak kivételek, akik ha a szívembe lopják magukat, azok elvesztése fáj és hasogat. Talán éppen ez az oka, hogy nem akarlak közel engedni magamhoz, nem akarlak megismerni és megszeretni, mert még több veszteségre nincs szükségem. Gyerekkoromban nem volt senkim, nem ismertem, mi az a biztonság, mára meg már oly mindegy.
Rideg, kemény természetem miatt akadnak, akik gúnynevet aggatnak rám, de ez nem érdekel, mindaddig, amíg megfelelően végzik el a feladatokat. Azt is mondják, hogy merev vagyok és unalmas, de ez nincs így. Csupán nem ismernek. Pedig nekem is van humorérzékem, tudok is jókat nevetni, csak ahhoz nem vagyok elég társasági lény, hogy ezt megismerd belőlem. Képes vagyok szeretni is, meg egyfajta empátiára is, bár ez az érték csak igen minimálisan van meg bennem.  

A gyerekkoromból nem sok mindenre emlékszem, mert nagyjából négy éves lehettem, amikor bekerültem fejsérüléssel az egyik kórházba. Onnan pedig közvetlenül az egyik árvaházba szállítottak át, lévén nem jelentkezett értem senki. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de Geraldtól úgy tudom, hogy sokáig nem is voltam hajlandó megszólalni. Azt hiszem, valamiféle trauma érhetett. A fejsérülésem miatt ő kezdett el velem foglalkozni, de nem ez volt az egyetlen ok, ami miatt különlegesnek számítottam. Észrevették, hogy fotografikus a memóriám, s képes vagyok képeket, hangokat, tárgyakat extrém pontossággal, tömegesen emlékezetből felidézni, ő pedig ezzel kapcsolatos tudományos kutatásban vizsgálódott rajtam. Ha nehezen is, de a közös foglalkozások kapcsán megkedveltem, és ő volt az egyetlen ember, akiben megbíztam, akihez ragaszkodtam.
Hat éves koromban úgy döntött, örökbe fogad, így kerültem hozzá, s így vett a nevére. Ezt követően már nem csak egy munkakapcsolat voltam a számára, ő lett az apám, magára vállalva a nevelésemet. Ez férfi létére egész jól ment neki, bár kapott némi segítséget is, ugyanis a házvezető nője nem kis terhet vett le a válláról, s azt, amit Gerald nem tudott nekem megfelelően átadni, abban Emma volt a segítségemre.
Nem voltak ők ketten házasok, de egész jó baráti kapcsolatot ápoltak egymással, s azt kell mondanom, hogy ennek köszönhetően viszonylag harmonikus légkörben nevelkedtem, hála kettejüknek. Gerald után Emma volt az, akinek teljes bizalmat szavaztam, s benne is feltétel nélkül megbíztam. Mellettük lassacskán kibontakozhattam, és azt az oldalamat is megismerhették, amit egy kívülálló nem. Sajnos, a sors úgy hozta, hogy 15 éves koromban elvette tőlünk Emmát, így nélküle kellett tovább boldogulnunk az életben.
Az évek és a veszteségek megkeményítettek, újra burkot vontam magam köré, s azon nem hatolhatott át senki. Mondhatni egy igen mogorva, túlzottan realista, nyers őszinteséggel tárgyaló személy lettem, aki nem igazán kért mások társaságából. Mindig begubóztam, sokan azt mondták, hogy magamnak való vagyok, valamiért furcsának tartottak és a korombeliek ha tehették, inkább elkerültek. Nem értették meg azt, hogy miért vagyok más, hogy miért nem lógok el órákról, miért nem járok szórakozni, s miért bújom inkább állandóan a könyveimet. Nehéz lenne ezt megmagyarázni, de ha őszinte akarok lenni, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha kamasz testbe zárt felnőtt lennék. A traumatikus háttér, a veszteségek megtanították, hogy kemény legyek. A tudományok amúgy is sokkal jobban foglalkoztattak annál, mint hogy a többieket kövessem, és beálljak a tipikus tinédzserek sorába.
Rendkívüli tanulmányi eredményeim, tudásszomjam lehetővé tették, hogy már tizenhat évesen elvégezzem a középiskolát, és tovább tanulhassak egy orvosi egyetemen. Igazán ösztönzött a nevelőapám munkássága, azonban akkor még nem tudtam pontosan, hogy mivel is szeretnék foglalkozni. Csak azt tudtam, hogy orvos akarok lenni. Az egyetemen kilógtam a sorból, sokan rosszallóan néztek rám, és nem is hitték el, hogyan teljesíthetnék velük egyenlő szinten, miközben még csak tizenhét vagyok. Csak arról az apró tényről feledkeztek meg, hogy a fotografikus memóriámnak hála csak úgy ragadt rám a tudás, nem kellett sokat görnyednem a könyvek felett, hogy magoljak.
22 évesen rendhagyó mód végeztem el az orvosi kart, amolyan csodagyerekként könyveltek el, aminek meg volt a jó és a rossz oldala is, bár én leginkább csak a rosszat tapasztaltam. Az emberek hozzáállása pedig mit sem változtatott rajtam, vagy azon, hogy legyek mondjuk egy kicsit kedvesebb, vagy empatikusabb másokkal. Nem, nem mondom azt, hogy teljes mértékben hiányzott belőlem az empátia, mert ez nem igaz. Inkább csak olyan mélyen elfojtottam magamban, hogy ritkán motoszkált bennem az érzés, tegyek is valamit másokért. Leginkább akkor próbáltam megértő lenni, ha Geraldról volt szó. Vele különleges kapcsolatom volt, hosszan tudtunk beszélgetni, rengeteg érdekes témáról, ő nem csak a nevelőm volt, de a mentorom is, az egyetlen olyan ember, aki előtt őszintén el tudtam mosolyodni. Ő volt az is, aki támogatott az orvosi elvégzését követően. Akkoriban már problémák voltak a szülések kapcsán, egyre több helyről jelentettek meddőséget, de még mindig nem voltak az orvosok a megfelelő tudás birtokában. Ekkor döntöttem úgy, hogy a szülész-nőgyógyászatot választom, azonban emellett az infektológia is érdekelt. Mindig is szerettem kutatni, jobban foglalkoztatott egy labor, meg a kémcsövek, mint hogy cukin köszöntsem a betegeket. Emiatt két szakirányt is választottam, mivel kapcsolatban szintén rengeteg kritika ért, mert mégis mit akarok én? Továbbra sem voltak hajlandóak megérteni azt, hogy egyes emberek lehetnek mások, lehetnek eltérőek az átlagtól. Ott volt például Leonardo da Vinci, aki évszázadokkal előzte meg a korát. Őt sem ismerték el saját kortársai, s bár közelében sem jártam ennek a nagy névnek, mégis, meg volt bennem a kellő tudás, akarat, intelligencia és egy kis plusz, ami lehetővé tette azt, hogy két szakterületen is kiválóan teljesítsek.
Ahogy végeztem, kezdetben az egyik kancelláriához tartozó kórházban kezdtem el tevékenykedni, ott félig kutatómunkát- félig orvosi teendőket láttam el. Veszélyeztetett terhességekkel is foglalkoztam, számos császármetszést végeztem el, emellett a meddőséget is kutattam, s a méhátültetésben is igyekeztem új módszereket kidolgozni. Talán emiatt figyelhettek fel rám, amikor egy napon találkozót kértek tőlem.
A Kancellária emberei jelentek meg, ők vittek el egy addig általam nem ismert helyre, ahol röviden ismertették azt, hogy nem sok esélyünk maradt, el kell hagynunk a Földet. Engem az addigi kutatómunkáim és tevékenységem, eredményeim miatt kértek fel arra, hogy segítsem a születésekkel kapcsolatos terv kidolgozását, a hajók orvosi részlegén fejlesszem ki a születésekhez szükséges technológiát. A feladatot természetesen nem egyedül vittem véghez, egy komplett kis csapat, IT-s szakemberek bevonásával segítette a munkálatokat.
Végül, 2363-ban elindultam a Domínium fedélzetén, abban a reményben, hogy találunk egy új világot, s megmenekülhet az emberiség. Az indulást követően vezetői feladatokat láttam el a szülészeten, és számos munkatárs tevékenységét vezényeltem. Emellett felkértek, hogy részt vegyek egy fertőzésekkel kapcsolatos kutatási munkában is.
Egy évvel az indulás után nem sokkal értesültem arról, hogy a Thor, fedélzetén a nevelőapámmal rejtélyes körülmények közt eltűnt.
Mélységesen megrázott a hír, annak ellenére, hogy nem egy hajón utaztunk, elveszítettem Gerardot. Ezt követően még három éven át tevékenykedtem a Domíniumon, majd 35 évesen alvó állapotba kerültem.
Sok év telt el, de 2410-ben kihoztak a hibernációból, mert az egyik komoly tisztségviselő feleségének terhessége második hónapjában ismeretlen rendellenességet figyeltek meg, aminél a hajón lévő orvosok is csak találgatni tudtak. S hogy elkerüljék az előrelátható bajt, felébresztettek az alvó állapotomból, hogy segítve munkájukat, közösen tegyünk meg mindent a terhesség hátralévő hat hónapjában. S bár nekem is kellett pár hónap regenerálódás, így eleinte csak szóban segédkeztem, a szülésnél már magam is részt vettem, s a segítségemmel megmentették a nőt, és a születendő gyermek életét is. Ezután belevetettem magam a munkába, hogy megismerjem az alvásom alatti új kutatásokat, eszközöket. Ezekben az években rendelték hozzám a férjemet, aki a flottánál szolgált. Elsőre nem is kedveltem igazán, idővel azonban rájöttem, hogy nagyon is sok közös van bennünk, s bár eleinte nehezen ment, de végül összecsiszolódtunk és egymásba szerettünk. Nem hittem volna, hogy lesz még valaki, aki közel kerülhet hozzám, de megtörtént. A sors azonban nem akarta, hogy ez hosszan tartó boldogság legyen, mert 2413-ban a Perdaiak elleni háborúban elveszítettem őt. Ezt a veszteséget nem tudtam feldolgozni, addigi erős énem meggyengült, mély depresszióba zuhantam és öngyilkos akartam lenni. Az utolsó pillanatban mentették meg az életem, s az egyik pszichiáter úgy döntött, hogy jobb lenne, ha hosszabb ideig alvó lennék, mert a szaktudásomra még szükség lehet egy napon, ha sikerül letelepedni a Perdán. Akkor több tíz évben gondolkodtak, azonban csak három telt el, s alig egy hónapja újra felébresztettek, mert egy ismeretlen vírus meddőséget okozott néhány vezető személyiségnél. Infektológusként volt most rám szükségük, s azt a feladatot kaptam, hogy teszteljem a legújabb vírusokat, és fejlesszem ki azok leghatékonyabb ellenszerét.