Adomeite kunyhója

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Adomeite & Vharan

A szűk sövényen verekszik át magát Vharan a két nélkülözhetetlen barátjával, Perloval és Nichivel. Rég járt már erre, mégis most nagy izgalommal indult Elorakba, olyannal, amivel eddig talán még soha. Nagyon kíváncsi rá, hogy Rotemshel el tudta-e készíteni a megfelelő lándzsát neki, mert az ő részéről bizony megvan a csereérték. Perlo egyik új zsákjában vannak a fogak, karmok és némi bőr, mert sajnos több zsákmány maradt, mint amire számított. Jó volt a megérzése, hogy most jobb, ha vadászcsapatot bérel a grodrakhoz, mert ez a példány nagyon ravasz és harcias volt, nehezen adta fel. Öt perdaival vágott útnak rajta kívül, és jól előkészítették a terepet a grodrak fogadtatására. Szerencséjük volt, mert a Suttogó Erdőtől nyugatra talált egyet, még a Rodával való utazás során, amit nem is ő, hanem Nichi fedezett fel. A gyógyítót nem terhelte az igazsággal, hogy egy félelmetes fenevad árnyékában fognak útra kelni Cadar felé, szerencséjükre az állat nem közelített feléjük, így mindannyian megúszták a találkozást. Viszont az öt perdai vadászból csak ő és három másik tért vissza, ami mélyen lesújtotta Vharant, még akkor is, ha jó előre elmondta, hogy milyen veszélyes állat, amire vadásznak. Hiába tudták és készültek fel ammennyire csak lehet, egy csapdát kikerült az állat villámreflexei segítségével és ez két jó perdai vesztét okozta. Így a zsákmány is csak négyfelé oszlott, még ha bőséges is volt. Az osztozkodás után azonnal visszaindult Vharan, hiszen így is elég sok idő telt már el, nem akarta a kovácsmestert várakoztatni. Az idők során azonban majd minden ruhája tönkrement már, így muszáj volt csináltatnia újakat. Talán Elorakban lesz valaki, aki a segítségére siet ebben. Az első gondolata a fővadász lányára Adomeitere esett, akiről csak annyit tudott, hogy egyedül él, mert a gyermekét és férjét is elragadta egy quorsa betegség, ahogy nagyon sokakat. Már Elorak előtt kérdezősködni kezdett, hogy merre található a nő, és meglepetésére útbaigazították, de a város területén kívülre irányították. Vharannak nem volt nehéz dolga annyira, tudta, hogy nagyjából hova érdemes építkezni és hol nem volt legutóbb, így egy pár óra múlva feltűnt neki a fák takarásában megbúvó kunyhó. Érezte a víz illatát, ahogy közeledett, Nichi pedig előre rohant, mert „megérzett” valamit. Vharan szedni kezdte a lábait, mert ez általában nem jelent jót, és már előre átkozódott magában, amikor a kis tündér besurrant az ajtón.
- Ó, egyszer tényleg kinyuvasztalak, Shaz’or csipkézze ki a füleid! – morog félhangosan, pedig nem is látja, hogy mit csinál a kis állat. Nichi pedig berohan és mindenfelé benéz, amerre csak van lehetősége. Nem zavarja, ha bent van valaki, de nincs sok ideje a terepfelfedezésre, mert Vharan ront be.
- Nichi, abbahagyod – nem igazán hangzott kérésnek a dörrenő hangja, a szemtelen tündér pedig bevackolja magát az ágy alá. A remete csak ekkor néz fel, nem szeretne hívatlanul tovább menni, pedig a testbeszéde ezt mutatja.
- Elnézést Adomeite, Shiennel ragyogjon vissza a szemeidből – hajol meg, amikor feltűnik a ház űrnője. Eléggé zavarban van most a remete, de nem szól, majd a nő eldönti, hogy maradhat-e, vagy sem.

Adomeite & Vharan

Ez a nap is úgy kezdődik, mint bármelyik az eltelt hónapok alatt, talán csak annyi a különbség, hogy végre tavasz van, a fák rügyeznek, van amelyik már virágba is borult, és végre a frischa rostjai is összeálltak. Neki tudok kezdeni a fonásnak. Igaz, a szövőszéken is vár még egy befejezhető vászon, de ahhoz még kell néhány óra. Nem is tudom hirtelen eldönteni, melyiknek fogjak neki. A tűz apró lánggal melegíti a kemencét, főzőrészén cserépkannában halkan duruzsol egy kis leves. Hamarosan megpuhulnak a benne lebegő gumók, s már is ehetővé válik.
Végül döntök, talán a korai ebéd után befejezem először a vásznak. A fényfű magjai még ontják magukból a fényt, akár sötétedés után is fonhatok egy keveset. Vizet is kell majd húznom a kútból, s van még jó néhány feladat, amelyet a ház körül el kéne látnom addig.
Végig veszem hát gondolatban a feladataimat. Így kezdődik és telik el minden napom, más számára talán teljesen unalmasan. Persze, hamarosan Elorakba is be kell majd mennem. A megrendelt vásznat bevinni, és talán sikerül a másikért némi szükséges holmit beszereznem. A szüleimet is meg kéne látogatnom, elég régen voltam már náluk. Lassan megint évfordulója lesz, Rhanis és Theisi elvesztésének, és ez valahogy mindig kicsit szomorúvá tesz. Volt idő, mikor az érzéseim sokkal hevesebben lobbantak fel. Gyűlölet és harag tombolt bennem. Időnként fel is bukkan a gondolat, hogy talán már nem is szeretem őket annyira? De ilyenkor ezt mindig elhessentem, hiszen a veszteség kínja fájón markolja össze a mellkasomat. Az üresség, melyet hiányuk okoz, ott tátong mély szakadékként a lelkemben. Hogyan is nem szerethetném hát őket? Botor gondolat. Inkább csak elfogadtam, hogy már nincsenek velem.
Merengésemből közeledő zaj ránt ki, és a nyitva hagyott ajtón váratlanul robban be egy aprócska lény. Mint a villám cikázik körbe. Berohan a szövőszék alá, körbe futja a lábakat, majd engem is célba vesz. Légvételnyi pillanat, míg megáll, és megszimatolja papucsos lábamat. Az ajtóban ekkor váratlanul újabb vendég tűnik fel, kitakarja a beszüremkedő fényt, és hangja betölti a helyiséget, melynek hatására a lény, akiről már tudom, hogy a Nichi nevet viseli, nyílként tűnik el az ágyam alatt.
Pillanatok telnek el csupán a tündér megjelenése óta, melyben épp csak veszek két kortynyi levegőt, és tekintetem az érkező arcára siklik. Ismerős, de nem ugrik be azonnal, annak ellenére, hogy Ő egyértelműen ismer engem. Agyam lázasan dolgozik, egy név után kutat a mélyből, s amikor megleli, haloványan fut végig bennem az öröm. Hatására finom kis mosoly születik ajkaim szegletében, aprót biccentek.
-Shaz'or ereje legyen veled, Vharan. Kerülj beljebb!
Invitálom az egyik székre, majd a padra mutatva. Választhat, hol szeretne helyet foglalni. Azt azért remélem, nem fog lehasalni a padlóra, és bemászni a tündér után az ágyam alá.
-Megkínálhatlak egy teával, vagy valami egyébbel? Hamarosan elkészül a leves, ha gondolod...
Szívesen látom vendégül, őt és bárki mást, aki betéved a kunyhómba. Bár céltalanul nem szoktak errefelé tévedni, így aztán mindjárt fel is merül bennem a kérdés persze, miért jött? Más kérdés az, hogy tudom, hogy Vharan remeteként él, s jobbára magányosan járja Perda ösvényeit. Akár az is lehet, hogy a tündér nyomába indulva ért ide.
Ezek a kérdések majd tisztázódnak ebben biztos vagyok. Tekintetem kíváncsian pihen meg a borostás arcon.

Adomeite & Vharan

~Shaz’or kergetné végig az erdőben egy tucat lacertável ezt a kis átkozottat!~ fut át a gondolat a fején, ahogy látja Nichit eltűnni a kis kunyhóban. Megint bocsánatot kell majd kérnie miatta, pedig attól igazán idegenkedik, de nem tudja tagadni azt sem, hogy a chinel hozzá tartozik. Bármennyire is idegesítő, nagyon hasznos és ő nem mondaná úgy, hogy szereti, már megszokta őt és hiányozna neki. Azt is tudja, hogy előbb utóbb ő fogja túlélni a kis lényt, és az egy igen szomorú időszak lenne számára. Maga sem tudja, hogy mit kezdene az érzéssel, de most meg tudná fojtani az biztos. Mivel nincs más választása és úgyis ide jött, belép Adomeite hajlékába és köszönti annak úrnőjét. A kis vakarcs persze bemenekült az ágy alá, de a meleg fogadtatást nem tudja visszautasítani, főleg, hogy más miatt szeretne beszélni a fiatal perdaival. Meglepődik, hogy a valódi nevén szólítják, persze nem titok az sem, csak inkább remeteként, vagy éppen sehogy sem szokták emlegetni. A fővadásszal viszont viszonylag jó a kapcsolatuk, amikor néha egy útra tereli őket Shiennel, biztosan ő mesélt Adomeitének róla. Ő maga nem emlékszik sokra a lányból, párszor látta csak az apja mellett, így nem is sokat tudott róla, csak azt, hogy ügyes a választott szakmájában. Egy bólintással enged végül az engedélynek, hogy beléphessen, és nem sok választja el attól, hogy tényleg utánja menjen Nichinek. Végül nem teszi meg, hanem leül a padra egy nagyot sóhajtva.
- Egy teát elfogadok – bólint hosszant, de a levesre nem mond semmit. Attól sokkal jobban idegenkedik, hogy a szükségesnél tovább maradjon, attól függetlenül, hogy a szívét megmelengeti Adomeite kedvessége. Nichi az ágy alól éppen látszódva nézelődik, de nem mozdul, láthatóan elégedett és fél is egyszerre a remetétől.
- Mi az oka, hogy kiköltöztél a városból? Ritka, aki nem élvezi Elorak előnyeit és ott született – kezdi el a beszélgetést mégis ő, amíg a teája elkészül, és eközben szemügyre veszi a kis kunyhót. Tetszik az elrendezése, igen természetes, ahogy a fiatal perdai nő berendezte. A gyógynövényillatok kusza elegye pedig megnyugtatja őt, bár nem látszott rajta, hogy túl feszült lenne. Várakozóan figyeli Adomeitet, a mozdulataiban érez valami feszültséget, de nem tudná megmondani, hogy mi lehet az oka. Talán a hívatlan vendégek, talán valami más. Azt is furcsának tartja, hogy egyedül találja itt, persze ő nem fog ítélkezni emiatt. A perdaiak egy életre választanak általában párt maguknak, talán még nem jött el az ideje, hogy Adomeite megtalálja a hozzá valót. Vagy éppen nem is akar senki mást már, Shiennel tudja.

Valaki & Valaki

~A Remete.~ Fut végig bennem a férfi másik neve, melyen általában szólítani szokták. Régen találkoztunk, talán egyszer egy vadászat alkalmával, bár tudtommal Ő ritkán jár olyan helyre, ahol sokan vannak. Akkor még fiatal lány voltam, alig túl a gyermekkoron, s csupán azért kísértem apámat ezekre az eseményekre, hátha megmenthető néhány kedves állat. Persze, ezen terveim mind rendre dugába dőltek. Később a fiúkat lestem inkább, majd az idő múltával a férfiak keltették fel figyelmemet. Aztán Rhanis feltűnésével ezek az alkalmak elmaradtak teljesen. Most, hogy Vharan itt áll az ajtóban, egy pillanatra felidéződik bennem a régi események hangulata. Ezért születik ajkamon egy halvány mosolykezdemény.
Beengedem, behívom, hellyel és teával kínálom. Kannát teszek a tűzhelyre vízzel, egy nagyobb csészébe aromás morzsalékot tartalmazó zsákocskát pottyantok. Édesítőt helyezek az asztalra és kanalat mellé, majd ezután az egyik polcon fut végig a tekintetem, s örömmel veszem, hogy rálelek arra, amit keresek. Ugyan nem teljesen friss, hiszen néhány napja szedtem a közelben, de azért az a néhány Phens levélke ínycsiklandó nyalánkság lehet. Kicsi tökhéj tálkába szóróm , és mintha csak véletlenül tenném, az asztal alá tolom.
-Na gyere, te kis ravasz.
Suttogom kuncogva egyet, az ágy alá bújt chinel felé pillantva, hogy aztán újra perdai vendégem felé forduljak, hiszen éppen kérdést intéz felém. Sóhajtok egy nagyot, a tűzhely elé állva, mintha nagyon sok néznivalóm lenne az ott lassan melegedni kezdő teavízen. Nem pillantok felé, de tartásomból, arcomról, leolvashat egyféle megtörtséget.
-Rhanis a férjem, és Theisi a kislányom... a quorsa-któl elkapott fertőzésbe. Nem bírtam tovább azokat a falakat és tárgyakat nézni.
Halkan ejtem ki a szavakat, nem engedem túl hosszúra a történetet. Nem tudom, mennyire ismeri az életemet. Bár, ki is mondta volna el neki?
-Elorak élete, nyüzsgése, és a felbukkanó égiek, nyomasztottak. Itt... -Futva pillantok körbe a kicsiny lakban.- itt megnyugszik a lelkem.
Fogjuk rá. Néhány év már eltelt azóta, még is épp oly eleven kínt okoz, mintha tegnap történt volna. Kifújom magamból a levegőt, újat lélegzem be, majd Vharanra pillantok.
-De mondd kérlek, miben segíthetek azon túl, hogy kicsalogatom a kis huncutot az ágy alól?
Mosolyt bűvölök arcomra, próbálom némi vidámsággal elütni a szomorú hangulatot.

Adomeite & Vharan

Végül megtörténik a bemutatkozás, ami félig-meddig már a múltban is megtörtént. De az akkoriban kislány Adomeite biztos nem emlékszik rá pontosan, és ő sem nagyon rá. A fővadász lánya, akinek egyszer adott egy faragott erratort azért, hogy mégse jöjjön velük. Az apa már nem nagyon tudott kibúvót mondani a lányának, hogy miért ne tartson velük, a kislány éles eszű volt és minden alkalommal új válaszokat adott, ami megnehezítette a fővadász dolgát. Egy alkalommal Vharan segítette ki a lányt, de ő is csak halványan emlékszik az esetre, talán a kialakult halvány mosoly Adomeite ajkain juttatta eszébe a történetet. Ami viszont dühíti, hogy Nichi megint nem viselkedik, és ez az ő renoméját rontja. Habár sokan kedvelik a kis csibészt, ő kifejezetten nem szereti, ha „új” ismerettségnél produkálja magát. Szerencsére a vászonkészítő hölgynek nincs kifogása ellene, még phens levelet is kerít, hogy előcsalogassa. Ezek szerint az apjától is tanult egyet s mást, hiszen a Chinelek félénkek általában nehéz őket megtalálni, vagy akár meglátni. Közben Vharan helyet foglal, amíg Adomeite vizet forral, úgy tűnik, hogy mostanában ilyen nőkkel veti össze a sors, akik teával kínálják. Hogy ne legyen túl nagy csend – habár Vharan abban is el tud lenni -, kérdezni kezdi a fiatal perdait.
- Biztosan figyelnek rád Shiennel és Shaz’or mellől - hajtja le a fejét tiszteletet adva a másik halottainak. Egy jó percig nem is néz fel, magában gondolkodik az esetről, majd felemeli a fejét. Látja ő, hogy Adomeite még nem dolgozta fel a veszteségét, de ki is tudná, főleg, ha a saját gyermeke az. Elmormol pár imát a holtakért és az életben maradt lányért. Kérdéses, hogy lesz-e valaki új az életében, mert a perdaiak egy életre választanak párt, de Adomeite még elég fiatal ahhoz, hogy társ nélkül sorvadjon el a hosszú évek alatt.
- Megértem a távozásod. Talán pár év múlva visszamész, de az is lehet, hogy Shiennel mutatja neked az utat és itt maradsz. Az erdő veszélyeit érdemes magadévá tenni. Ha gondolod állítok fel neked néhány csapdát… - hagyja abba a mondatot a levegőben. Ő biztos nem fogja senkire ráerőltetni az akaratát. És akkor jön az igazi kérdés, amire már nagyon várt Vharan.
- Szeretnék néhány új ruhát, ami erősebb, mert a vadon megtépázta már a használatban lévőket. Cserébe állítok neked csapdákat, vagy ha mást szeretnél akkor mondd meg, hogy mi az. Van néhány állatbőr nálam, meg némi hús, egy kevés fűszer. Ezen felül csak akkor tudok mással szolgálni, ha megszerzem azokat – néz a lány szemeibe, és sajnálja, hogy a férje és a lánya távozott Shiennel mellé. Fiatal életerős nő, akinek ezek lehettek volna a legszebb évei. Persze még mindig lehetnek, ez csak rajta és az isteneken múlik.

Adomeite & Vharan

Eltelt néhány év. Sokáig még a társaim közelségét sem bírtam elviselni. Még a szüleimet is kerültem, ha rajtam múlott. Még szerencse, hogy anyám nem adta fel, és rendszeresen ellátott étellel, vízzel. Nem, nem is akarok erre visszagondolni. Csak újra felszaggatja a sebeket, a kín beül a gyomromba, kimarja a szívemet. Halkan sóhajtok egyet Vharan válaszára. Igen, én is ezt hiszem, hogy Shiennel és Shaz’or mellett vannak, és onnan figyelnek, vigyáznak rám. Talán épp emiatt, az óvó tekintetek miatt szedtem össze végül magamat, és hagytam a hátam mögött Elorac nyüzsgését. Jó itt nekem az erdő szélénél. Nincs vészesen messze a város, és a Cadar-i út sem, amelyen gyorsan bejutok Eloracba, a szüleimhez, a piacra, a Tóhoz.
Próbálom most elhessenteni a fájó gondolatokat magamból, és a vendégemre figyelni, aki, tudom, hogy megérti az érzéseimet. Hiszen ő is perdai.
-Nem tudom, hogy valaha is visszamegyek-e Eloracba. Most úgy érzem, hogy nem.
Szúrom közbe, miközben leemelem a kannát a tűzhelyről, és ráfolyatom a forróvizet az illatos morzsalékra. A kellemes illat egy pillanat alatt betölti a helyiséget. A tűzhely melletti kicsi asztalkáról terítővel letakart tányért veszek el, és helyezem ezt is Vharan elé. A terítő alól apró sütemények bukkannak elő. Tea mellé kiváló csemege. Közben a kis Chinel is előbújik az ágy alól, és az asztal alá készített ízes levelekhez fut. Nézem mozgását, mindig elbűvöl. Elmosolyodom.
-Hol szerezted?
Kevés perdai tart Chinelt, én legalább is a városban még nem igazán találkoztam vele, ellenben a príí-vel.
Aztán persze rátérünk arra, hogy Vharan miért is keresett fel. Megvárom, míg megissza a teáját, eszik a süteményből, majd az oldalfalánál álló lefüggönyözött polchoz lépek, és kicsit elhúzom a könnyű vásznat. Mögötte a polcon különböző színű, vékonyabb és erősebb vásznak pihennek. Sötétebb lombzöld, kicsit világosabb, kéknek három-négy árnyalata, bordók és barnák, és természetesen fehér is.
-Választhatsz, -Fordulok Vharan felé, apró mosollyal az arcomon.- Szerencse, hogy nem régen lettem készen a festéssel, és még nem vittem be Eloracba a piacra a vásznakat. Mondd, mire van szükséged pontosan, aztán veszek rólad méretet is.
Emelem le a polcról egymás után a különböző színű anyagokat, és teszem az asztal másik felére, hogy jobban megnézhesse őket. Közben kicsit átgondolom, mire is lehet még szükségem.
-A húst szívesen veszem, nem vagyok túl jó vadász. –Némi halk nevetéssel jegyzem meg.- A bőrt is elfogadnám, de ha elég mennyiségűt hozol később, szívesen varrok neked egy erős mellényt. Vagy akár nadrágot. És a csapdák is jól jönnének, de mindez nem kell egyszerre természetesen. Viszont van valami, amire vágyok, nem tudom, meg lehet-e szerezni?
Hagyok egy pillanatnyi szünetet, megvárom, míg a tekintetét rám emeli, ha eddig a vásznakat nézte volna. Apró sóhaj után bököm ki.
-Jó lenne egy prookohog kölyök, aki hozzám nő, és velem marad. Nem lennék állandóan egyedül.
Na, igen. Mert jó itt az erdőben, távol a városi nyüzsgéstől, de néha nagyon egyedül érzem magamat. S nem is annyira más perdaiak társasága után vágyakozom olykor, hanem csak egy élőlény után, akihez lehet szólni, megsimogatni olykor az okos fejét. Lehet, még is csak igaza van abban Vharannak, hogy nem maradok túl sokáig itt az erdőben. Még is csak társas lények vagyunk, nem mindenki viseli el túl sokáig a magányt. De egyelőre jó lenne most egy prookohog kölyök is, ennél tovább még nem gondolkodom.

Adomeite & Vharan

Megérti a lányt, ő sem vágyik a forgatagra, és neki is biztosan megvannak az okai, nem csak a szülők elvesztése. Ha pedig itt jól érzi magát, legalább nem követik nem kívánatos pillantások. Ha nem is tudja, hogy pontosan miért is döntött így Adomeite, nem ő fogja megkérdőjelezni a döntését. Csak bólint a válaszra, gyakorlatilag ő is pontosan ugyanezt mondta, csak a mondandóját adta át egy kicsit máshogy. Amíg a másik tüsténkedik, ő helyet foglal, Nichi pedig szokásához híven rosszban sántikál. A kérdés váratlanul éri, még ha a választ pontosan tudja. Nem nagyon szoktak róla kérdezősködni, főleg nem ilyen kedves hanglejtéssel. Általában a perdai tündér valami rosszat csinál és eltűnik, ami legtöbbször mindenkinek megfelel. Az inkább furcsa, hogy a quorsák jobban megtűrik, mint a perdaiak. Nyilván, velük még nem szúrt ki elégszer.
- Az erdőben, ellopta az egyik késemet, máig sem tudom, hogy hogyan. Persze, hamar visszaszereztem, ő pedig követni kezdett. Sokszor gondoltam úgy, hogy leráztam, de valamiért jött utánam, aztán később… befogadtam? Mondjuk úgy, hogy megtűrjük egymást és jó szövetségesek vagyunk – pillant a mintha rosszallóan néző „szövetséges” képére, de egy pillanat alatt megkeményíti az arcát a Remete és a kis chinel visszavonulót fúj, elhelyezkedik szokásához híven Vharan széles vállain. A férfi vesz a süteményből, és megállapítja magában, hogy ízletes, habár ő nem nagyon szokott ilyeneket enni, hacsak nem eloraki Pallion asszonyság keménysüteményéből, ami hónapokig eltart. A tea is jól sikerül, tetszik neki, hogy Adomeite ügyes háziasszony, bizonyára talál majd valakit maga mellé idővel. Ha meg még jól is készíti a ruhákat, ahogy mondják, kész főnyeremény. Még Vharan fejében is megfordul ez az egész, de a nő kérdése kizökkenti az álmodozásból.
- A zöld megfelelő lesz, ha elég erős – bök rá Vharan. – Jól kell bírnia azt, ahogy az erdőt járom. Ha lehet rajta néhány zseb, azt sem bánnám. Más különleges kérésem nincs – ő nem tudja eldönteni, hogy mi számít annak, így inkább elmondja, hogy mire van szüksége. Amiket kér, természetesen meg tudja szerezni majd Adomeitenek. De egy kicsit felpiszkálja a kíváncsiságát a kérdésével.
- Én sem tudom, amíg nem mondod el – mondja a megszokott faarccal, de nem bántásnak szánja. Ő csak egyszerűen ilyen és mindig is ilyen volt. Néha már mosolyog Raven hatása miatt, de egyébként nem sok változott az évek során.
- Abból kettő kell – emeli fel az ujjait a Remete. – Társas lények, talán el is pusztulna, ha csak egyedül lenne és veled, Adomeite. Ehhez persze nem lenne közöd, csak figyelmeztetésként mondom el. De akár… elképzelhető, hogy tudok neked hozni, de nem tudom garantálni. Csak ha a szülőt megöli egy vadállat, egy perdai, quorsa… és élve maradnak, akkor van igazán esély rá. Utána már túl nagyok, hogy… - megáll egy pillanatra és láthatóan gondolkodik valamin. – Szóval, lehet, hogy később is hozzád szoknának, én nem nagyon ismerek olyanokat, akiknél láttam volna. Persze volt egy-két ilyen, de nem kérdeztem róluk bővebben. De, ez ne szegje kedved, mindent megteszek majd, amit tudok, hogy ne legyél egyedül. Végül is, ha egy chinel hozzá tud nőni valakihez – von vállat, Nichi pedig csippan egyet, mintha értette volna. Néha Vharan is úgy gondolja, hogy megtanulta már a perdai beszédet, vagy az is lehet, hogy őt ismeri eléggé már ahhoz, hogy a megszólalásából tudja, hogy mit mondott a Remete. Aztán végül feláll, hangosan csikorog alatta a szék, majd sóhajt egyet.
- Akkor felállítok neked pár csapdát most, rendben? Mikor leszel kész? – kérdezi, majd miután megegyeznek elindul, hogy teljesítse, amit ígért. Ez egy jó nap volt, lehet, hogy megtalálta azt az embert, akit már rég keresett? Ki tudja?!

Adomeite & Vharan

Adomeite épp annyira von párhuzamot kettejük élete között, ahogy teszi azt magában a férfi is. Magányosak mind a ketten, még is Vharan jócskán előnyben van, hiszen a Remete régóta járja magányosan Perdát. Vagy talán mindig is egyedül volt, ellenben Adomeitével. De hát mindent meg lehet szokni, az egyedül létet is. Csak ne álmodna olyan sűrűn Theisi-vel. Nem egyszer riadt már fel zokogva. S nem egyszer vélte már látni bájos arcocskáját az ég tükrében, s ragyogó íriszeit vélte felfedezni a csillagok szikrázásában. Fájó percek ezek, és olyankor nyomasztó a magányosan töltött nap. De persze nem engedi át magát tudatosan az emlékezésnek, és nem hagyja, hogy a bánat eleméssze. Talán épp ezért vágyik arra kis kölyök állatra, hogy legyen valaki, akinek a szuszogása betölti az éjszakák néma csendjét.
Persze, Vharan szavai nem nyugtatják meg. Kettő kell belőlük. Erre nem is gondolt először. Megadóan sóhajt. Ki tegye-e valóban azokat a kölyköket annak, hogy magához szelidíti őket?
Közben persze telnek a percek, s mikor a férfi feláll, Adomeite egy szalaggal kezében lép közelebb.
-Bocsáss meg, mielőtt kimész.
Állítja meg, s ha a másik nem ellenkezik, akkor gyorsan és szakszerűen méretet vesz a készítendő nadrághoz.
-Talán egy három óra elég lesz. És ha gondolod, tehetek erősítést a térdekhez, és hátra a fenék részhez.
Ő is tudja, hogy ezek a legkényesebb pontok, ahol a legkönnyebben kikopik az anyag. Na persze, az erdőjárásnak megvan az a hátránya is, hogy bármikor bármibe beleakadhat az anyag, és olyan könnyen szakadhat is. Igaz, hogy ha olyan a szakadás, azt könnyű összevarrni, de ez nem mindig lehetséges. Van, hogy ki kell dobni az egész ruhadarabot. Azért persze, bízik abban, hogy a Remete kellőképpen vigyáz magára, és az öltözékére, hiszen amelyet éppen visel, az sem tegnapi darab, s bár kopottas kissé, még mindig egyben van. Jó anyag.
Aztán nekiáll. Kisimítja az anyagot az asztalon, szappandarabot vesz a kezébe, és a méretek alapján felrajzolja a kiszabandó mintát. Zsebeket is tervez rá, többet és méreteikben eltérőt. Lesz belőle elől, hátul, oldalt is. A térdekre megerősítés kerül, ahogy az ülep részre is. Az olló gyorsan csattog, hamarosan már a kiszabott darabok pihennek előtte. Aztán tű kerül és erős cérna, hogy kezei gyors játékba kezdjenek az anyagon. Hamarosan testet ölt a nadrág, zsebekkel, megerősítésekkel. Igen mutatós, használható darab.
Mire idáig ér, lassan lemenőbe ereszkedik a nap. Talán valamivel több idő is eltelik, mint a három óra, de elkészül a nadrággal, kicsivel azelőtt, hogy Vharan visszatérne a csapda állításokból.
Úgy dönt, hogy a férfi visszaérkezéséig egy gyors, könnyű vacsorát készít. Nem tudja, hogy a férfi itt tölti-e az éjszakát, vagy sem?