Claire Fuller

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Határozottságomat sokáig megingathatatlannak hittem.
Kisgyermekkorban vélhetően akaratos gyereknek tituláltak, de mire iskolás lettem, ezt kitartó és szorgalmas jelzőkre cserélték. Viszonylag hamar kiderült tehetségem a bütykölésre - ahogy anyám hívja, persze enyhe megvetéssel hangjában -, innen egy lépés volt, hogy az alkalmassági vizsgákon elért eredményeim alapján megcsillantsák előttem a Zéró Gravitációs Karbantartók dicsfényét. Innentől nem elégedtem meg a bütyköléssel, a fizikai tréningeket is komolyan vettem, hogy egyszer majd én is kint sétálhassak Dominiumon kívül.

Munkába állásom első napján tört meg először elszántságomba s határozottságomba vetett hitem. Az élet szédítő sebességgel sodort a terveimhez képest homlokegyenest másfelé és hamarosan rájöttem, hogy nem hajlíthatatlan vagyok, hanem rugalmas, ruganyos, aki nem törik meg a nyaktörő fordulópontokon, aki alkalmazkodik.

Alkalmazkodókészségem sokáig segített, talán túlságosan is sokáig, míg már azt se tudtam, ki vagyok én, mit is akarok az élettől. Ebben a helyzetben nem találtam helyem, így aztán utamat se találhattam előre. Gyengeségem függőségben csúcsosodott ki, igen, ez az én (egyik) szépséghibám. De egyedül csúsztam bele, egyedül is kellett kimásznom. Sokáig tartott, de többé-kevésbé sikerült, úgyhogy a végén mégis amolyan jellemerősítő vonássá vált.

Ami még a sötét időszakomban is mindenen felül állt, az a gyerekeim iránti szeretet és felelősség. Ebbe kapaszkodtam tulajdonképpen és ez is adott új motivációt életemnek. Ha tehetném, szerelőruhába bújnék és úgy javítanám meg családunkat, de ezt azt hiszem, nem tehetem, marad a tűsarkú és a rafinált újrahuzalozás, űrbéli séta nélkül.
 

Egy meghívóval kezdődött az egész.

Nem arra gondolok, ami az Akadémia utáni első munkanapom reggelén érkezett. Ugyan addigra már többször voltam gyakorlaton a ZGK-csapatnál (Zéró Gravitációs Karbantartás), de aznap kezdtem volna teljesérketű munkatársként. Zöldfülű lettem volna, persze, és az űrsétától még évek választottak el, de ez nem szegte kedvem, nem bántam volna a kemény munkát. Azonban visszautasíthatatlan, pontosabban megfellebbezhetetlen meghívót kaptam az új Xplorer fejlesztési csapatába. Az ideiglenes felmentést a családalapítás alól megtarthattam, de lelkesedésemet egy csapásra elvesztettem. Nem voltak illúzióim, a családom mozgatott meg néhány szálat, hogy magasabb presztízsűnek ítélt állást kapjak. Hogy nem ehhez volt a legnagyobb tehetségem vagy kedvem, az láthatóan senkit sem érdekelt, a jól csengő Rochester nevet nem lehet egy karbantartói állásra elpazarolni. A rendkívül ambíciózus és a felsővezetés körül „sertepertélő” szüleim szerint legalábbis ez elképzelhetetlen lett volna.

Amikor két évvel később meghívást kaptam Matthew Fuller kancellári beiktatására, az már közelebb hozott a mai naphoz. A szüleim izgatottságából sejtenem kellett volna, hogy nem csupán egy protokolláris eseményre látogatok el. Két nappal később értesítettek, hogy azonnali hatállyal visszavonják korábbi felmentésemet és férjemül az új Csillagászatért és asztrofizikáért felelős kancellárt jelölték ki. Nem tagadom, ez már igazi lelkesedéssel töltött el. Ugyan tizenkét év korkülönbség soknak mondható, főleg egy 19 éves lány szemében és bevallom az asztrofizika sem tartozik fő erősségeim közé, hogy azonnal lett volna közös témánk, de igazán egyik sem számított. Elvakított a sármos arcél, a vadítóan kék szemek és a kiválasztottság csalóka érzése. A kancellári mércével visszafogott, ámde mégis pompás esküvőt követően mondhatni arcpirítóan gyorsan fogant meg első gyermekünk. Addig sem haladt roham léptekkel előre kapcsolatunk, de a babavárás időszakában még lassabb fokozatra váltottunk. Fiatal voltam és naiv, ez lehet egyedüli mentségem, hiszen férjem figyelmességének tudtam be mindezt. Egészségünk és főként kisfiunk fejlődését illetően visszafogott kérdéseit jó jelnek vettem, nem aggódtam, miért tettem volna? A Dominium legfelső szintjén, a luxus által körbeölelve mitől kellett volna tartanom? Isaac – ha Matthew-n múlik egyik kedvenc csillagásza, Ptolemaiosz nevét viselné, de erről szerencsére sikerült lebeszélni, vagy csak jobban kedveli Newton munkásságát, ki tudja – születését követően a gyermekágyi időszak leteltét követően ismét közeledett felém, ami tovább ringatott a nyugalom langymeleg állapotában. Így talán még könnyebb volt újra teherbe esnem. Most elébe mentem a furcsa csillagász neveknek és az Aurórát ajánlottam, egyeseknek a különleges égi jelenséget jelenti, míg másoknak Csipkerózsikát. Ugye nem kell mondanom, én mire gondolok, mikor kislányomat becézem?

Házasságunk első két éve után, immár két gyerek édesanyjaként lassan realizáltam, hogy tulajdonképpen egy egyszülős családmodellt kell fenntartanom, miközben az emberek – legalábbis akik ráérnek ilyesmire – nagyítóval vizsgálják a családunkat. A következő évek számomra a felszínen maradásért való küzdést jelentették, de egészen más értelemben, mint egy alsóbb gyűrűszinten élőnek. Még akkor is, ha volt segítségem, de egy fizetett alkalmazott sose ugyanaz, mint egy csapat teljes értékű másik tagja. Hiányzott a férjem. És nem arról van szó, hogy lefoglalja a tudományos és kancellári munka. Azt megérteném, ezzel kapcsolatban nem voltak illúzióim. De ez már túl van ezen ponton. A kötelező vasárnapi reggeliken kívül a gyerekek szinte sose látták, én is csak akkor, ha valahol meg kellett jelennünk közösen. Sajnos anyámra hallgattam és az elején nem kérdeztem rá az okokra, csak a kurta-furcsa pletykákra tudok hagyatkozni már, hogy ez valami családi berögződés nála. Talán máshogy alakul az életünk, ha akkor konfrontálódok vele, de általában nem jó ötlet egy kancellárt felbosszantani, pláne egy nem teljesen kiismert kancellárt. Ezt mindig a gondolataim között tartottam, holott sose adta jelét, hogy aggódnom kellene. Lassan elfogadtam, hogy a házassági évfordulók és születésnapokon kívül keveset látjuk, de olyankor legalább úgy tűnt tényleg ott van velünk. Minden energiámat ezentúl a gyereknevelésre koncentráltam, de mikor a gyerekek is megkezdték tanulmányaikat, hirtelen otthon maradtam, egyedül. Irigyeltem azokat a kancellárfeleségeket, akiknek volt saját hivatásuk. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy megkérdem Matthewt, zavarná-e, ha mégis a ZGK-nál dolgoznék, talán közös témánk is lett volna a gyerekeken kívül. A világűr!.. még ha kicsit más megközelítésből is. De mielőtt gondolatban megfogalmazhattam volna a kérdést, el is vetettem, ha Miss Rochester nem lehetett karbantartó, gyanítom Mrs. Fuller végképp nem, pláne nem testőrökkel kísérve.

Egyedül maradtam a csöndben. A csönd tehetett róla, azt hiszem, azóta se szeretem magam körül a teljes csendet. Lassan csúsztam bele az ocean édeskés világába, megnyugtatott, hogy nem kell nekem semmi, nem kell teljes család, férj, munka, sem elfoglaltság, a végén már semmi sem kellett, semmit se akartam. Ott voltam az életemben, a gyerekekkel még játszottam is, de valahogy távolinak éreztem mindent. Saskia halálhíre rázott fel, hogy igenis akarok valamit. Élni akarok, igazán. Kemény munka volt visszatérni az igazán élők közé, nehezebb, mint bármi más, amit egészen addigi életemben véghez vittem, és ha nem is tudtam tökéletes munkát végezni, igen közel kerültem a teljes gyógyuláshoz. Mint korábban, most is a gyerekeimbe kapaszkodtam, habár már okosabban, nem hárítottam ártatlan gyermeki lelkükre a felelősséget a saját életemért és jólétemért. A gyerekek miatt nem hezitáltam, mikor megérkezett az a bizonyos meghívó.

Pár évvel ezelőtt, talán három éve lehetett, igen, a három évvel ezelőtti Tisztavató ünnepségre szólt. A közös okos tükörre, csak másolat volt, de Fuller Kancellár és kedves Családja részére szólt. Egy rövid hívást követően kiderült a rendkívül zavarban lévő titkárnőtől, hogy ugyan minden évben érkezett hasonló meghívó - család nélküli persze, tekintettel a  gyerekek korára-, de általában válasz nélkül maradt és nem jelentünk meg az eseményen. Mondanom se kell, gyerekes élvezettem vetettem bele magam a nyomozásba. Nem volt nehéz dolgom, előre sejtettem, hogy Sherman lesz a gond, a korábbi kancellártól megörökölt titkár. Sajnos Matthew elődje alatt belégyöpösödött elveket vallva intézte a hivatalos dolgokat. Nekem viszont gondolnom kell a gyerekeim érdekeire, és ugyan mi másra gondolhatnék én? Jó kapcsolatokat kell ápolni az Iskolával és az Akadémiával kezdésnek.

Tudtam, hogy meg kell szabadulni Shermantól, ami meglepően gyorsan sikerült. Elég volt pár észrevétlen látogatás az itthoni dolgozószobában és néhány hasonlóan elfeledett meghívóval, kicsit dramatizálva az eseményeket Matthew is arra jutott, hogy új titkárra van szüksége. A homlokráncolását annak véltem, hogy bosszús, amiért az új titkár kiválasztásával kell foglalkoznia, hát mit tehet egy odaadó feleség, ha nem felhívja erre a figyelmét, hogy tényleg megjelenjenek azok a ráncok és felajánlja, hogy kiválasztja az új titkárt. Egy irányítható, önálló gondolatok hiányában szenvedő titkárt. Wiggins tökéletes választás volt, lényegében boldog futári feladataival, míg az igazi munkát én végzem. Nem tudom, feltűnt-e Matthew-nak a változás. Biztosan, habár nem nekem tulajdonítja, miért is tenné. Több közösségi szereplésen kell megjelennie, a csillagászati előadásokon általában lelkes, ezekre akkor is beülök, ha nem lenne kötelező a jelenlétem. Ilyenkor érzem a legközelebb magam hozzá. Még mindig sokszor úgy érzem, hogy alig ismerjük egymást és ez az én hibám. Szeretnék változtatni az életünkön, megpróbálom, csak még ki kell találnom, hogyan. Vagy megvárom, míg a gyerekek kirepülnek a családi fészekből és inkognitóban csak azért is zéró gravitációs karbantartó leszek. Huszonkilenc évesen még talán nem ért véget az életem, talán csak most nőttem fel, talán ezután kezdődik majd a nagy kalandom.