Matthew Fuller

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Megfigyelő, mindent előbb megszemlél, számításba vesz, kalkulál, több oldalról körbejárja a lehetséges kimeneteleket, s csak azután dönt, mondja ki, melyiket is tartja a legmegfelelőbbnek. Ez, a helyzet komolyságától függően, időigényes, de az egyszerű kérdések megválaszolása is hosszas időt vesz nála igénybe, mivel szintúgy átgondol mindent, alaposan. Ez hordozza magával a kevés hibaszázalékot, ám ez csak egy tényező a sok közül, amivel kiérdemelhette a kancellári széket.
Minden esetben utolsónak szólal fel, mindenki véleményére kíváncsi, megforgatja gondolatai között, keresi, hozzáilleszti az adott személy gondolkodásmódját, így keresve az okokat, miért is ezt hozta meg válasznak. Csak kivételes esetekben veszi előre megszólalásban magát: ha számára érdektelen a témakör, de muszáj szót szólnia benne. Máskülönben néma maradna, mert ami nem érdekli, az nála valóban szóra sem érdemes, de még gondolatra sem.
Rendszerben szemléli a világot, az embereket, az foglalkoztatja, hogyan működik, így azonnal kiszúrja, ha más tényező is belekerült a rendszerbe, s keresi annak forrását, miért, s hogyan is lehet hatással a megfigyelt rendszerre, keresi dinamikáját, mozgatórugóit, működési elveit. Ez alapján képes kiszúrni egy-egy rendszer hibáját is. Nem mások megerősítésére vár, s útmutatásaira, hanem saját megfigyeléseire és gondolatmeneteire támaszkodik.
A világot saját gondolatain keresztül szemléli, még akkor is, ha minden külső tényezőt bevon a gondolkodásába, annak feldolgozása, értelmezése már saját elméleti rendszere szerint működik, ami nem csak azért tér el jelentősen másokétól, mert sajátja, hanem gyermekkora, s neveltetése is benne rejlik: a kérdéseket felteheti, a válaszokat magának kell megkeresnie. Látszólag, vagy szentül meggyőzötten egymással összefüggésbe nem hozható dolgok között is megtalálja az összefüggéseket. Nem igazodik más gondolkodásához, magyarázatában viszont igen, amennyiben látja, hogy a másik nem érti, és úgy gondolja, megéri a fáradozást, hogy a másik megfigyelése során kiismert, a másik gondolkodási menetét követve magyarázza el. Mivel azonban előre végigelemzi a lehetséges kimeneteleket, olyan válasszal is szolgál, ami úgy tűnik, egyáltalán nem tartozik a témához, ám később bizonyítást nyer általában, nagyon is odatartozik.
Az emberek érzelmeivel nem igazán tud mit kezdni, kapott családmodellje, amiben ezek a támpontok erősen hiányoztak, úgy oldotta meg, hogy változókként kezeli a nagy képletben, s ennek alapján számolja ki a végeredményt, kezeli őket. Sajátjával nem tud mit kezdeni, azt munkával, kutatásokkal fedi le, oldja meg.
Fotografikus memóriával bír, bármi, amit lát, megjegyez, s képes bármikor előhívni. Ezzel kiüti a többi memóriát, amit vagy jegyzeteléssel orvosol, vagy absztrakt képekké, képletekké állítja össze gondolatban, s úgy jegyzi meg.

Zavartan harapja be szája szélét, ahogy magára marad a válaszával. Nem érti, miért lesznek dühösek a felnőttek, ha kerek-perec megmondja, annál a megoldásnál van egy sokkal jobb és egyszerűbb megoldás? S mivel buzgón szeretné elő is vezetni, általában elő is rukkol velük, megindokolva, miért is az a legjobb. És ha a másik nem ért hozzá, akkor miért nem kíváncsi arra, amit mond? Pedig igazán ritkán rukkol elő válaszokkal, és beszél másokkal, sokkal inkább megfigyeli őket, s azokból, valamint szavaik, tetteik következményeiből teszi egésszé a történetet. Legtöbbször hamar türelmetlenné válik, mert nem érti, miért nem képesek követni a gondolatmenetét, amikor az sokkal érthetőbb, mint amit ők előadtak, kerülőkkel? És miért dühösek, amikor kiderül, igaza van, és ez általában igaz? A helyükben inkább örülne, hogy valaki megtalálta a választ. Így úgy dönt, csak akkor beszél, ha feltétlenül muszáj.
Mindig úgy érezte, már kisgyerekkorától kezdve, hogy az, amiben felnő, a valóság. Hogy a felnőttek hagyják a gyereket, maga fedezze fel tudásbeli képességeit, még ha időnként nagyon is örülne, ha apja ne csak a kötelező vasárnapi reggeliken beszéljen vele. Sosem arról beszéltek, mi történt a héten. Vagy hallgattak, vagy olyan kérdéseket tett fel neki, amiről nem sejtette akkor sem, később sem, hogy nem egy gyerek szintjéhez való kérdések. Ez arra ösztönözte, hogy tanuljon még jobban, keressen, kutasson, sokkal komolyabban.
Ezért is volt nagyon boldog, mikor apja rákérdezett egyik reggel arra a számítására, amit pár héttel ezelőtt emlegetett, s ő boldogan hozta a számításokat, amit megtartott magának, sőt, látta, ahogy beteszi a táskájába, mikor elmegy. Csak évekkel később állt össze benne a kép, hogy ez volt az, ami végül eljuttatta odáig, segítségül tudott szolgálni a Dominiumnak, amire rettentően büszke volt, még ha örömében nem is tudott osztozni senkivel, s nem is merült fel benne az igény, természetesnek vette, hogy az emberek magukban ünnepelnek és szomorkodnak, mert másra nem tartoznak mindezek.
Idő előtt került be a kutatócsoportba is, s minden erejével azon volt, hogy a legjobb legyen. Nem azon okból, hogy hasznossá váljon, kutató elméje képtelen volt már akkor is  nyugodni, s a legjobb, legtökéletesebb válaszokat akarta, s ezért képes volt akár teljesen az elejéről elkezdeni, véleménye szerint csak így lehetett megkapni a válaszokat.

Sokként érte a választás, Kancellári megbízatás, s egyszerre villanyozta fel, lehetőségeket látott benne, még ha meg is fordult a fejében, ezentúl kevesebb időt szentelhet szerelmének, a tudománynak, mert a megbízást komolyan veszi és kezeli. Ezért is fogadta el zokszó nélkül a számára kijelölt feleséget, meg sem nézte, ki lesz az, így amikor rájött, az nem más, mint akit bemutattak a beiktatási ceremóniáján, két gondolatmenet között a kvarkok és húrok közötti összefüggésben, beemelte életének képletébe a nej fogalmát is. Már akkor azonnal számításba vette, minél előbb lesz túl az apaság kérdésén, annál hamarabb térhet vissza munkájához, békén hagyva őt a gyerek-kérdéssel. Teljesíti a kötelezettségeit, hogy a képletben a megfelelő helyen legyenek a gyerekek is, kipipálva ezzel a kötelező rátát, s példát mutatva, mint kancellár.
A gyerekek érkezése nem igazán foglalkoztatta, a kötelező minimummal is éppen annyit foglalkozott, hogy még időben vissza tudott sietni a kutatásaihoz. Szomorúan vette tudomásul, nejének az Isaac jobban tetszik, mint Ptolemaios, az Aurora névre azonnal bólintott. Az Aurora Borealis szerinte az egyik leglenyűgözőbb jelenség, amit lehet szabad szemmel tapasztalni, s amit eddig felvételről látott. Nem igazán tudott mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy már nem csak férj, hanem apa is lett, s ahhoz folyamodott, amit a leghelyesebbnek tartott: a munkához.
Megtartja a vasárnapi reggeli hagyományát, mert úgy hiszi, ez minden családnál a kötelező együttlét ideje, s olyankor valóban a családjára figyel. Gyerekkorára emlékezteti, azokra a reggelekre, amelyeket apjával töltött, benne minden kínos, rossz, és nagyon boldog emlékeivel.
Akármennyire is a kutatás a szerelme, a Kancellári rangot komolyan veszi, ezért is komorodott el, mikor új titkárt kellett kiválasztani. Legfőképpen azért, mert előre tudta, rengeteg időt fog elvenni az idejéből, ha foglalkozni akar vele és áttörés előtt volt, nem akart kizökkenni a folyamatból. Bosszúsága, ami homlokráncolásban merült ki, hamar eltűnt, mikor Claire felajánlotta, felmenti a kiválasztás gyötrelmeitől, s kiválasztja maga. Nem ért az emberekhez, csak a munkáikhoz, és mivel neki teljesen mindegy, ki írja meg, küldi el, vagy fogadja a leveleket, foglalkozik a napi beosztásával, mert akik hozzá kerülnek, hamar rájönnek, ha beszélgetőtársat keresnek, előbb fog megszólalni az irodai szék, minthogy kellemes csevegésbe merüljenek vele. Fejben él, ott dolgozik, ott méri fel a világot.

A Perda sok mindent felülírt benne, várakozásaként, s meg is erősítette. Amikor felmerült a lehetőség az előzetes számítások alapján, hogy ott lehetséges élet van, akármelyiken, a bolygón vagy a holdak egyikén, felettébb izgatott lett, még akkor is, ha tudta, számításai pontosak, tökéletesek, hiba nincs: alkalmasnak fogják találni Perdát, amit az adatok mutattak. Földönkívüli boldogság fogta el, nyűgözte le, ahogy először pillantotta meg a távolból az apró pontokat, s ahogy váltak egyre nagyobbá és nagyobbá. Álma valósult meg, s ezek a helyes számításai voltak elsődlegesen.
Ahogy bebizonyosodott, lakhatásra alkalmas a hold, figyelme máris elfordult bizonyos értelemben róla, visszatért kutatásaihoz, s csak azokkal foglalkozik, ami szakterületéhez és kancellári pozíciójához tartozik.
És valahogy nagyon hiányzik a régi titkár írásmódja, és naplóvezetése.