Szerintem a halál után semmi nincs, és ha mégsem lenne igazam, vállalom a következményeket.
Hah... ha jól érzékelem nincs árnyék, tehát az a fickó itt sincs, micsoda csínytevés! Callum keze lehet benne, imádja az effajta fortélyokat, bár magához mérten ízléstelennek vallom. Ami inkább meglep, hogy megszólít, talán még ismerős is lehetne a férfi, legalább a rangjelzése miatt, de jelenleg sehova se tudom tenni. Nem, nem akarok arra gondolni azért, mert Fred hangja csendül fel idegesítő basszusával újra és újra és újra... nem is meglepő hogy amellett hogy valami biztonsági kapcsolót keresnék azt az istenverte adást is próbálom beszüntetni. Persze mondanom sem kell, nem értem a férfi miről hadovál, milyen ciklusról és kegyről. Ámbátor amúgy sem bírnék erre a megoldandó problémára fókuszálni mert kiül a teljes értetlenség az arcomra látván nincs áram az elosztóban, mégis égnek a lámpák. Miért van átkötve a hálózat? Át van-e kötve? Bár bizonyosan más ésszerű magyarázat nincs. Ráadás a másik jelenség, hogy totálisan meg van olvadva az elosztó, amiről én csak annyit tudok: fizikai képtelenség. Nem tudom mekkora hőfok kell hozzá, csak annyit nagy, az pedig itt nem volt. Tudtommal. Avagy ez végig ilyen volt és minden át van kötve. Igen, igen... de ez kinek érte meg? Callumnak sokkal jobb az ízlése, Willnek meg van jobb dolga is mostanság, amúgy sem fecsérelné az idejét ilyen hülyeségekre, minthogy értetlen fejet vágjak. Bár nem szoktam, főleg nem nyilvánosan, mások előtt, némiképp megalázó, tegyük is hozzá. Amikor a hologram pedig megcáfolja hologram létét... nos... elkezdek valami kés után tapogatózni. -A kancellárnak magyarázatot adhatna uram, mert noha egyetértek minden szavával, de úgy érzem elhallgat valami fontosat. Kit is tisztelhetünk magában és mit is óhajt pontosan? - Ha nem sikerült azt az átkozott rádiót elhallgatni akkor egész biztos nem marad semleges a hangom, mindinkább feszült, mert a két katona most lett felkenve az ajtóra majdhogynem - de az egyikük bizonyosan - én meg itt állok egy kés után kutatva csupa megmagyarázhatatlan ténnyel körülvéve. Lehet be lettem drogozva. De miért képzelgek ilyen fantáziátlan dolgot? A minim az lenne valami drága itallal képen öntöm Williamet és hajhullató löttyöt itatok Callummal. Vagy valami ilyesmi apróság, nem szoktam elragadtatni magam.
Még mindig érthetetlen, hogy miért nem nyílik ki az ajtó, és a segélykérésre sem érkezik válasz. Az ablaknál feltűnő alak sem ismerős, de mintha a tizedest ismerné. Vajon ki lehet ez a férfi? Katonai egyenruhája kétségtelenül ismerteti a hovatartozását, de a felbukkanása a semmiből, azért elég különös. A Csapost sajnos nem tudta megmenteni Katrina, bár van egy olyan érzésem, hogy semmi esetre sem tudtuk volna megakadályozni. Valamiért így kellett történnie, bár ezt elég nehéz elhinnem. Ha ismét megpróbálnék nekifeszülni az ajtónak, lehet, akkor sem menne a kijutásunk. Nem tetszik ez nekem… A többieken végigtekintve is mintha ezt a felismerést vélem látni, mint magamon, de aztán megszólal ismét egy hang a segélykérő frekvenciáján és a gyerekkori Dajkám hangja csendül fel, amit énekelt nekem kisfiú koromban. Talán még a szám is eltátom a meglepettségemben, bár tudom jól, hogy amit hallok az lehetetlen… Rég nem hallottam a Dajkám felől, és az is lehet, hogy már nem él, ahogy sokan mások akkori időkből. Kevesen tudhatják ezt rólam, de az imént elhangzó kis altatódalt, még kevesebben ismerhetik. De, hogyan? Több mint húsz év telt el azóta, amikor ezt nekem énekelte Loretta Dadus, és erről senkinek nem beszéltem… Soha. -Honnan ismeri a dalt, a nő? Ez képtelenség! – nézek az alak felé, de nem hinném, hogy válaszolni fog erre a kérdésemre. Ami itt folyik, az lehetetlen, és semmilyen épeszű magyarázatot nem lehet rá találni. Soha nem mondtam el senkinek a múltamat és a gyerekkoromat se ismeri mindenki. Az aktámban se szerepel jó pár évnyi anyag, amit a Kancellária titkosított, vagy törölt. A férfi dörrenő hangja után mély csend következett. Minden elhalkult, és ha nem szólalt volna fel az öregúr, akkor talán a légy zümmögését is hallottuk volna –ha lennének itt az Állomáson- ilyen rovarok. -Talán meg is tudja magyarázni, hogy mi történik most itt, pontosan? Elég valószínűtlennek tartom, hogy egy több mint húsz évvel ezelőtti dallamot hallottam a fülemmel… Ki, Maga? Miféle kegy, vagy átok? – csak úgy törnek fel belőlem a kérdések, és amit a szememmel látok és hallok a fülemmel, nem tartom valóságnak. A testének sincs árnyéka, ahogy a többi jelenségnek sincs semmilyen értelme. Hogyan lehetséges olyat érzékelnünk, ami nincs is itt? Kétségek merülnek fel bennem, és ha ez nem is lenne elég, valami még történik, amire nem számítottam. A tizedes elé lép az öregúr és egy hatalmas pofont ken a nő arcára. A meglepettségemben a szemem is kikerekedik, ahogy Katrina hatalmas erővel csapódik neki a falnak. Ösztönösen térek ki a repülő teste elöl, bár megtehettem volna, hogy tompítom a becsapódását, hogy ott maradok mögötte, de valami azt súgja, hogy ne tegyem. Nem tartom valóságosnak ezt a helyzetet, és inkább hat egy álomvilágnak, mint valós jelenetnek. Ekkora ütésre egy ember nem képes és kizárt, hogy egy élő meg tudja tenni. Lehet, hogy a tizedes most neheztel rám, amiért nem kaptam el, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem tettem meg. Arról szó sincs, hogy földbe gyökerezett lábbal álltam volna, és direkt léptem volna ki a „hatósugárból”, de egyáltalán nem tartom ezt reálisnak, inkább egy érzéki csalódásnak. Arról nem beszélve, hogy a „szellemünk” egyértelműen a tizedes felé orientálódik és nem a Kancellár vagy felém. Amúgy se lenne jó beleavatkoznom olyanba, amiről nincs fogalmam és ismeretem a hátteréről. Gondolom, nem véletlen az sem, amit közölt az imént az átokról és az áldásról a férfi. Az viszont jobban zavar, hogy olyan erőt birtokol, ami nem eviláginak mondható. Vajon miért került most ide? Miféle „Vein’sshe ciklus”-ról beszél? Mi a fene folyik itt?! -Mit akar tőlünk, uram? Esetleg elmagyarázná, mégis mit jelent a Vein’sshe ciklus? – kérdezek rá, ahogy a tizedes felé indulok, és ha engedi, akkor felsegítem. Nem kívánok belefolyni a kettőjük „dolgába”, de nem tetszik nekem, hogy olyasmik történnek, amik amúgy lehetetlenek lennének. -Mit akar Gardel tizedestől?- nézek rá végül, de amúgy csak sejtem, hogy egy hologram-féle lehet, és nem valóságos személy. Ez az egész dolog valamiféle tudatalatti kivetülés lehet. Mást nem tudok rá mondani. Semmi sem valóságos, és nem is támasztja alá, hogy mindez, meg is történik. Akkor, viszont a nő sérülései sem valóságosak....
Segélykérésünk továbbra is reménytelennek tűnik. Ha az üzenet el is jutott a megfelelő szervek felé – amit eléggé kétlek – akkor is egy női hang halk, éneklő hangját halljuk vissza. Mely tökéletesen nem illik a gépbe, ahogy az egykori Admirális alakja sem. A vér megfagy az ereimbe látványától. Elmém tagadja, valódiságát, határozott hangja mégis minden kételyt azonnal eloszlat bennem. Régi emlékek furakodnak elmémbe, régi érzések. Berögzült mozdulatok. A csend beáll a bárba, az áram jól ismert zümmögő hangja is, mintha elhalkult volna(?). Lassan állok fel a holttest mellől, figyelem a férfit, kinek mindent köszönhetek. Életem, nevelésem, tudásom. Hűségem. Állom az egykori Admirális pillantását, akármikor is tekint rá. Csípőszélességű terpeszben állok, egyenes háttal, ahogy mindig is megkívánta. Arcom rezzenéstelen – legalább is szeretném ezt hinni – tekintetembe mégis megannyi kérdés sorakozik. Értetlenség és leginkább kétely. Kezeim mégis szabályosan helyezem a hátam mögé, tenyereim simítom egymásba, feszes tartásban állok. Kegyet. Szemöldököm leheletnyit húzom csak össze, szívem egy pillanatra dobban csak félre. Felszegett állal figyelem, hallgatom az oly ismerős hangot és képtelen vagyok továbbra is elhinni, hogy itt van. Hónapokkal ezelőtt vettem végső búcsút tőle, beteg ágya mellett állva. Árnyéka volt már önmagának, most mégis teljes valójában áll. Betegségének nyoma sem látható, mintha gyermekkori emlékeimből lépett volna elő. S tudom, hogy Ő az és itt van. Emlékeim között hiába keresek bármit erről a Vein'sshe ciklusról, semmit sem találok. Mégis mi lehet ez? Hang mégsem hagyja el a torkom, engedélyt nem kaptam tőle. Helyette közelebb lép hozzám, arcom pedig meglepően nyugodt, vonásaim akár az edzett acél, érzelmet leolvasni róla nem igazán lehet. Pár szívdobbanásnyi idő, amíg végigmér, én pedig meg sem mozdulok. Érzékelem, ahogy lendül a jobb keze, mégsem mozdulok, akkor sem, amikor vészesen közel ér hozzám. Akkor sem teszem. Egy ősi ösztön veszi át testem felett az uralmat, melynek tudnia kell, állnia kell az ütéseket, hiszen jogosan kapom őket. Csak jogosságának okát nem látom még. Felkészülök az éles fájdalomra, fejem enyhébb félre fordulásának. Ehelyett azonban teljesen mást kapok. Az ütés hatására testem megemelkedik, az első döbbenettől védekezni is elfelejtek. Első hiba. Képtelen vagyok ennyi idő alatt fordulni annyira, hogy ne teljes háttal csapódjak a falba, ha sikerül, akkor is oldalam, fél hátam ütődik neki, halkan szisszenek fel, ahogy a fájdalom az elmémbe hasít én pedig a padlón végzem. Mégsem az arcom fáj, sajog, de nem fáj. Bordáim. Érzem, ahogy a levegő beszorul, oxigén részlegesen jut tüdőmbe, az is fájdalmak közepette. Tekintetem lehunyom egy pillanatra, amíg úrrá leszek rajta, sok időt az egykori Admirális nem ad nekem. Hangjára mozdulok, belém nevelt ösztön, mellyel állok fel, nem törődők a fájdalommal. Még a falat sem használom támasznak, pedig mennyire szeretném, helyette inkább saját térdembe kapszkodva állok fel. A mellkasomba hatoló éles fájdalmat elmém hátterébe zárom, újra kifogástalan egyenességben állok meg. Nézem őt, próbálok normálisan lélegezni, a fájdalom mégis nehezen engedi. Hallom Carter hangját, kérdéseit, el is jut elmémig. Ahogy Castillo Kancelláré is. - Javran Gardel, a Dominium egykori Admirálisa – válaszolom meg a Kancellár kérdését, mellyel hatalmas kockázatot vállalok. Vagy fegyelmetlenségnek fogja vélni, vagy nem. Ám ha meg nem teszem meg, akkor is annak gondolhatná, ez a senkinek sem jó helyzet. Azt pedig nem teszem hozzá, hogy az elhunyt nagyapám, sose hívtam így, de ők is levonhatják a következtetést. A lélegzés még mindig nehezen megy, a fájdalom sem tompul, mégis kezdek hozzászokni. Egy-egy belélegzésnél is csak szempilláim remegnek meg.
Az univerzum csodálatos dolog. Megannyi csodával és különleges dologgal van tele, amit az emberek nem értenek meg. De akkor is vannak törvények, amelyeken a benne részt vevők nem képesek tovább lépni. Akár egy ódivatú földi mechanikus óránál a fogaskerék is csak annyit tud, hogy neki forognia kell, s hajtania tovább a másik fogaskereket. Annak a fogaskeréknek fogalma sincs, hogy a tengely miért hajtja, vagy hogy ő maga miért hajtja a másik fogaskereket, csak teszi a dolgát. Ugyan így van evvel Javran azon része is, amely most itt raboskodik a három halandóval. Próbálja minimálisra szorítani a beszélgetést a többiekkel, s csak avval foglalkozni, ami berögzült az elméjébe. Ugyan figyelmezteti Richardot, hogy nem kellene tovább feszegetnie az ajtót, s a többi visszatért „hangot” egyetlen határozott paranccsal elcsendesíti. Igazából a helyzetet is csak egyetlen egy embernek magyarázza el, de Katrina nem tesz fel újabb kérdéseket, helyette Richard teszi fel a kérdéseket, hogy ki is ő, és hogy miféle ciklusról magyaráz. Az idős admirális szóra sem méltatja Cartert, hanem ehelyett csak az ő unokájával foglalkozik. Egy jól irányzott pofonnal nyomatéskosítja a dühösségét, amire a fiatal nő rongybabaként repül keresztül a szobán. Richard engedve a reflexeinek elhajol a nő elől, így ő megússza sérülés nélkül, de ez Katrinát biztos nem vigasztalja meg egy pillanatra sem, főleg mivel iszonyú fájdalmat kell átélnie emiatt. De ahogy tanulta büszkén, és segítség nélkül áll talpra, amire egy halvány mosoly jelenik meg az idős admirális arcán. Hiába követeli a kancellár magyarázatot, hogy ki az alak. Talán életében válaszolt volna azonnal, de így most ezt figyelmen kívül hagyja, s Katrina válaszolja meg a kancellárnak. Dorian ösztönösen kés után kutat a pult mögött, ami nem nehéz. Hiszen számtalan különböző méretű, és alakú kés van oda készítve, hogy az italokat el tudja készíteni a halott csapos. -Lám lám, még van benned annyi tartás, hogy felállj. – jegyzi meg az admirális Katrinának. – Akkor nem értem, hogy miért kell itt lennem, hogy én verjem beléd a józan észt? – az életében szinte soha nem mutatott ki érzelmeket az idős admirális semmilyen módon, ez szinte most is így van, hiszen se az arca se a mozdulatai nem tanúskodnak a haragról, ami benne tombol, de hangjában szinte kézzel fogható az a mélyen gyökerező negatív érzelem, amely csak kevesen érzenek. -Ez az emberi hulladék – mutat Richardra – már hadnagy, te pedig mint egy kis kutya behúzod a füledet és a farkadat, és elfogadod a lefokozásodat egy mihaszna tizedessé, miközben az a féreg még él! – tesz egy fenyegető lépést Katrina felé, s szinte biztos lehet benne a nő, hogy hamarosan újabb verést kap, ha nem megfelelően válaszol. Igaz, hogy a nagyapja még életében sem bánt kesztyűs kézzel a lánnyal, s ha hibázott nem félt testi fenyítéssel nevelni, bár akkor nem rendelkezett ekkora erővel. Eközben mikor Dorian a kiválasztott késért nyúl, hogy legyen valami védelme a feltételezett támadó ellen. De amint hozzá ér a kés nyeléhez, egy másik kéz nyúl az övéhez. Az illető ujjai a száradt vértől, és a sártól mocskos, s a katonai zubbonya ujja is több helyen szakadt, vagy égett az alak kezén. Az illető keze se nem hideg, se nem meleg, sőt igazából nincs is hő érzete a kancellárnak az illető felől, de érzi, hogy a kéz hozzá ér. Hirtelen az égett emberi hús és a vér illata csapja meg az orrát, ahogy fel eszmél, hogy már nincs egyedül a pult mögött. -Ne ragadj fegyvert az admirális ellen. – suttogja az illető Dorian által nagyon ismerő hangon, hátúlról – Ez őrült, meg akarja torolni a sértést, s nem érdekli kinek az életébe kerül. Ha Dorian megfordul, akkor hamarosan egy egykori gyalogos katonával találja szembe magát, aki valaha élt meg jobb napokat is, hiszen az illető szinte teljes bal oldala hiányzik, ahogy egy gránát elviette a karját és a fél mellkasát. Az illető arca is csak égett hús cafat, mint hogy egykori önmagára hasonlítson. A férfi zubbonyán az azonosítója sem olvasható le tisztán, de a kancellár teljesen biztos benne, hogy ki az alak, aki megpróbálja meggátolni a fel fegyverkezésben. -Amikor bevettem Jenkins kancellár fekete piruláját, – mondja az admirális, miközben halad tovább Katrina fel. – akkor úgy mentem el, hogy végre nyugtom lesz. Jó kezekben hagyom a kancelláriát, s én végre annyi év után megpihenhetek. Erre ma visszaszólítanak, s közlik, hogy te hagytad futni azt a mocskot! -Tudod a Halálcsók előtt, ha a Gardel család egy tagja túl öreg lett, vagy alkalmatlan a szolgálatra, akkor az első szülött gyermek feladata volt meghúzni a ravaszt, hogy az idős beteg ne legyen felesleges teher a Dominium számára. – mondja a kegyetlen igazságot, amit Katrina is tud - Jenkins kancellár ezt megtiltotta nekem, hagyta, hogy hónapokon keresztül rám pazarolják a gyógyszert, és az élelmiszert. De elviseltem ezt a megaláztatást! Erre te nem vagy képes megtenni, ami a dolgod? Mi olyan nehéz elkapni valakit, és meghúzni a ravaszt? Szerelmes vagy abba a férfiba? – szegezi neki a kérdést végül, mikor már egyetlen lépésre áll tőle.
Szerintem a halál után semmi nincs, és ha mégsem lenne igazam, vállalom a következményeket.
Azt hiszem valóban valami hallucinogén szer kerülhetett a levegőbe, ha már Carter hadnagy is olyan dolgokon akad fenn, hogy a nő MIT énekel és nem azon hogy egyáltalán énekel. Mondjuk azok után, hogy Fred hangja visszhangzik a rádióban már meg sem lepődtem. Az sem normális. A rengeteg kérdés pedig amit feltesz a hadnagy... nos érdekel akár egyre is kapunk-e választ. Főleg értelmes választ. Ehelyett a tizedes felel, de valljuk be, a válasz nonszensz. Akit Ő említ már nem él, azért a nevekkel tisztában vagyok ha a küllem esetlegesen nem is marad meg. Ha el akarták érni kizökkenjenek a katonáim nos, elérték. Még én is feszültebb vagyok mint szoktam. Ahogy elhallgatom és ami a legfurcsább, nagyon családi szaga van az egésznek, tehát a tizedes a célpont. A legalacsonyabb rangú. Már csak emiatt is értelmetlen az egész hajcihő. Inkább felmarkolok egy kést és combom mellé eresztem, takarásban, de mikor ezt megtenném érzem a kezemre van fogva amitől akaratlan is összerezzenek, hiszen nem lehetne itt senki. Ahogy megnézem a kar tulajdonosát és elönt a bűz visszanyelem a hányingerem. Ha nem lennék orvos bizonyosan hánynék, így tartom magam és képes vagyok a megmaradt szemébe nézni fivéremnek, de a szám attól még elnyílik. Eleve az is lehetetlen hogy maradt annyi szerve amivel beszéljen, no meg az egész képtelenség. -Egyikőtök sem lehetne itt. De rendben... - Engedem el a kést suttogva, mert noha Freddel utáljuk egymást valamiért mégsem öltük meg a másikat soha. Csak hallgatva az admirálisnak vallot férfit nem veszem le a szemem a bátyámról és próbálok józan maradni. Elég nehéz. -Azt nem gondolja, hogy az egész mögött Jenkins kancellár áll? Nem hagyta tisztességgel távozni és még a tizedes is rangját vesztette, kétség kívül kancellária utasításra... Mennyire ismeri Ön uram Callum Jenkinst? - Ha már felmerült öreg barátom neve akkor kihasználom, talán arra elég, hogy ne ölje meg ott helyben a tizedest. Nem mintha nagyon számítana, de logikusan megy tovább és ha harmadik is vagyok a sorban nem akarom kivárni. De ahogy nézem ezt az összeégett testet csak az jár a fejemben, hogy emiatt nem találtak belőle semmit. Nem volt mit... Rajtam kívül aki az összes porcikáját gyűlöltem és ismertem a bátyámnak, hogy még így is felismerjem másnak vajmi kevés esélye lett volna erre. Halkan kérdezem, lévén itt van pár arasznyira tőlem. -Mi történt Veled? Sosem derült ki. - Avagy eltussolták. Hiába utáltam mindig is attól még egy Castilloról beszélünk ekképpen nehéz megállni hogy ne kérdezzek. Pedig ez ostobaság, a fejemmel játszanak, az emlékeimmel, ez nem valóság, de mégis kigördülnek a szavak a számon.
Nem kevéssé zűrzavaros ez a helyzet. Az öregúr láthatóan Katrina felé figyel, s mint kiderül, rokonságban is vannak. Kezdem azt hinni, hogy ez valami hallucináció és pont belecsöppentünk valami időhurok szerűségbe, bár elég valószínűtlennek tartom. A nő énekét is valamiféle érzéki csalódásnak tudom be, de valamiért fura ez az egész. Rajtam kívül még egy ember ismerte ezt a dallamot, aki dúdolta nekem gyerekkoromban. Talán valami rejtett felvétel, vagy az agyamban kutakodik valaki az emlékeim közt. Senkinek nem beszéltem róla, és ezért tartom ennyire hihetetlennek, hogy valaki ismeri. Na, mindegy… ezzel nem fogok előbbre jutni, már csak azért sem, mert az események egyre érdekesebb fordulatot vesznek. A tizedes hatalmas becsapódása a falnak is egy ráadás, és ha eddig nem hittem a meglepetésekben, most kezdek gondolkodni rajta. Igaz, hogy a „jelenés” elég élethű, de nem hiszem, hogy fizikai valójában itt lenne köztünk. Az energiakivetülése okozhatta a nagy lendületet, amivel Katrinát odacsapta a falhoz, de még mindig nem értem az összefüggéseket. Aztán megjelenik még valaki, és úgy néz ki, mint egy odakozmált rántotta. A Kancellár reakcióját látva, úgy hiszem, hogy neki ismerős, de nekem egyre kevésbé áll össze a kép. Csendben hallgatom és nézem az eseményeket, és próbálom kitalálni, hogy mi folyik itt. Az említett Jenkins Kancellár nevére már meg se rezzenek, ahogy a felém intézett szitokra sem, hogy „emberi hulladék”-nak nevezett az öreg. Magamban jót derülök rajta és inkább Castillo Kancellár felé lépek, de megtartva a távolságot köztünk. A józanész azt diktálná, hogy beleavatkozzam a történésekbe, de helyette, inkább kivárok. Elsődlegesen a Kancellár életét védem, bár még most sem hiszem, hogy ez mind a valóság, ami körbevesz minket. Ha eddig jól vettem ki a szavaikat, akkor valamiféle neheztelés miatt jelent meg az Admirális, és számon kéri, ami vele történt a halála előtt s után. Kissé érdekes módon értelmezi a fekete pirulája bevétele körüli eseményeket, de csak azt nem értem, hogy ha Jenkins nem adta meg neki a végtisztességet, akkor miért a rokonán tölti ki a mérgét? S, ha már a lefokozásánál tartunk, akkor azt, miért hagyták jóvá a Vezetőség tagjai? Tudta mindenki, hogy az Admirális a rokona… Vagyis, lehet rossz személyt „keresett” meg Szellemünk… Ha egyáltalán ez a valóság?! Az összeégett Fickóról nem is szólva, akit fel sem lehet ismerni, úgy roncsolódott a teste. Kezd érdekelni, hogy mi hárman, hogy jöttünk a képbe, hogy most a múltunkból egy darabka megelevenedik, amit amúgy, most is lehetetlennek tartok. Addig nem teszek semmit, amíg nem látok tisztán és nem kerül veszélybe a Kancellár. Úgy vélem, hogy az öregúrral való „nézetletérést”, Katrinának kell tisztáznia. Én ebben nem vagyok érintett. Legalábbis egy büdös szót nem értek belőle, de eddig, ezt szűrtem le.
Javran Gardel soha életében nem arról volt híres, hogy kesztyűs kézzel bánt volna bárkivel is. A vasfegyelmet minden katonától elvárta, aki valaha is csak alatta dolgozott - és mint Admirális, elég sokan megtették. Nem volt kivétel ez alól sem a gyermekei, sem az unokái. Sőt mi több, ha valakitől, tőlük sokkal jobban elvárta eme fegyelmet. Életének utolsó éveit arra áldozta, hogy két unokáját maga készítse fel a rájuk váró kegyetlen hibára, érzelmeiket kigyomlálja, hogy tökéletes katonái legyenek a Dominiumnak és a Kancelláriának. Nem csak testüket edzette, de pszichéjüket is és ez sem más most, amit csinál. Ki akar zökkenteni a nyugalmamból, szavai erre játszanak. Jól ismerem a technikáját és jól ismerem, ha felvenném a kesztyűt, mi lenne érte a jutalmam. Azt azonban csak sejteni tudom, a mostani erejével mit is jelent ez valójában. Emelt fővel, egyenes tartásban állok előtte. Arcom sem rezzen, noha minden egyes levegővételnél érzem, ahogy bordakosaraimba fájdalom költözik, igyekszem ettől elzárkózni, tompábbá válik ennek hatására. Sem Carterre sem pedig Dorian Kancellára nem tekintek rá, térlátásommal tökéletesen érzékelem őket. Tekintetem nem veszem le az egykori Admirálisról. De igen, miért van itt? Miért ő? Mert ő sem akar itt lenni, ezt hallom a hangjának árnyalatából. - Feletteseim döntését nincs jogom megkérdőjelezni, akaratukat - vagy parancsukat, ez most igazán részletkérdés. - maradéktalanul teljesítem, bármi is legyen az - s ezt pontosan jól tudja ő is. Ő volt, aki szó szerint belém verte a törvényeket. Nem említem, hogy saját apám volt, aki a lefokozásom elrendelte, hogy annak is megvolt az oka, melyet sose lebbeztem fel, hiszen jogosnak is véltem. Hibáztam, túl nagyot, ahhoz, egyébként sem szokásom kifogások mögé bújni. Rangomat mégsem érzem véglegesnek, épp ő tanított arra, hogy bárhonnan képes lehet az ember felállni, újra feltornáznia magát, ha keményen megdolgozik érte, ez az én célom is. Nem fogok megragadni, ott ahol vagyok, ez csak egy jelenlegi állapot. A sakktábla újabb figuráját észlelem, de nem teljesen látom, mégis ott van szemem sarkába, mégsem foglalkozok vele. Figyelmem csak és kizárólag az Admirálisé ebben a pillanatban. Ahogy halad felém mégis egyre több mindent veszek rajta észre. Kezei nem remegnek, tekintete engem fixál, nem ugrándozik el. Beszéde tiszta, ahogy emlékei is. Betegségének apró jelét sem viseli magán. Szemeim leheletnyit vonom össze, ő észreveheti - mint oly sok egyéb változást is rajtam. Jól ismerem a szokást, noha soha nem volt alkalma erre a kegyre, az Admirális a Földről származott, akkor lett a Dominium admirálisa, amikor az elindult régi lakhelyéről. A Földön mégis tartották a szokást, ám nem csak Jenkins Kancellár vonta meg tőle a kegyet, hanem a saját fia sem szorgalmazta. Újra csak összevonom a szemem, erről nem tudott volna? Nonszensz kérdésére még csak meg sem rezzen arcom, pontosan tudja, hogy hasonlók nem járhatnának ki nekem. - Az Imperium felségterületén történő ellenállók sorsáról a mindenkori kapitánynak van joga ítélkezni. Wellis kapitány pontosan kifejezte igényét, hogy egy ellenállót sem ölhetünk meg a fedélzeten, mindannyian hadbíróság elé járulnak tettükért, ha lebuknak. Eme parancs szerint jártam el Connor Smith esetén is. Szökése és az ellenállókhoz való csatlakozását ekkor még csak nem is sejtettük - hangom rezzenéstelen, hideg, akár az övé. Bármikor, amikor vele beszéltem. - Azóta pedig azon vagyok, hogy felderítsem a Perda minden egyes négyzetcentiméterét és méltó büntetésben részesítsem - vagyis egy golyót a fejébe. Erre engedélyt kaptam - még ha nem is teljesen ebben a formában, mégsem árulhatom ezt el Dorian Kancellár előtt. Erre felhatalmazást végképp nem kaptam. Ennek ellenére mégis számtalan kérdés kavarog az elmémbe, melyet feltennék neki. Hogy miért van itt, hogyan? Miként érezhetem, miként lett ily nagy ereje? Mégsem teszem fel őket. Ezernyi kérdések merülnek fel bennem, nem csak a munkámmal, de magánéletemmel kapcsoaltban is, mely leginkább hozzá köthető. A kancellár szavaiba nem vágok, mégsem tekintek ekkor sem rá, egyenesen az Admirális tekintetébe, mindaddig, míg parancsot másra nem kapok. Nem tiszteletlen vagyok a kancellárral szembe, mégis az Admirális vonásait vizslatom. Ennek itt és most nincs köze Callum Jenkinshez, ezt érzem, látom rajta. Tudom. - Hogyan menthetjük ki innen Dorian Castillo kancellárt, Uram? - teszem fel az egyetlen kérdést, mely igazán számít. Nem érzem, hogy veszélyben lenne a férfi, ismerem annyira az Admirálist, hogy a rendszer ellen halálába sem menne. Világéletében tisztelte a kancelláriát, életét áldozta nekik, egy másodpercig sem bánta, sőt büszke is volt rá. Ő nem ártana nekik, tőle nem is tartok, hogy ártana neki.
A Földön az emberek úgy tartották, hogy azok az emberek, akiket meglegyintett a halál szele azok megváltoznak. Pedig azokat csak megcsapta a halál szele, s nem is haltak meg. A halál pedig olyan dolgokat szabadít fel sok emberben, amit addig mélyen elnyomott magában, de van, aki már életében sem nyomott el semmit, vagy csak nagyon kis mértékben, azoknál ez a felszabadulás kevésbé érzékelhető. Jarvan életében nagyon sok dolgot elnyomott magában, de belőle még sem egy elnyomott érzést erősített fel a halál, hanem egy olyan dolgot, ami mindig is benne volt. A kudarctól való félelmet. Szegény Jarvannak pedig avval kellet szembesülnie, hogy az ő is kadétja elindult azon a leejtőn, ami egyenes út a szégyenben, amit nem engedhet meg neki. Lehet, hogy életében még racionálisan látta a dolgokat, de ő már nem e-világ része, hanem egy olyané, ahol a racionalitás nem is létezik. Számára Katrina olyan úton indult el, amelyet csak fizikai erővel torolhat meg. Kezdeti higgadt viselkedése után egy hatalmas pofonnal kínálja meg a fiatal tizedest, amitől az igen komoly sérüléseket szenved, de ahogy tanulta büszkén áll fel. Jarvan nem győzi szapulni Richard emberi mivoltát, amit a férfi még csak válaszra sem méltat. -Nézd meg ezt a szarkupacot. – mutat Richardra – Annyi tökes sincs, hogy megvédje a nem létező becsületét. – közben persze nyugodt arccal hallgatja végig, amíg Katrina közli, hogy egy katonának nincs joga megkérdőjelezni a felettesük parancsát. -Francokat! – csattan fel az exadmirális – Egy katonának kötelessége megtagadnia a parancsot, amennyiben a parancs a Kancellária alapérdekei ellen való vétek lenne, vagy ha a parancs Emberiségellenes. Az exadmirális nem mozdul egészen addig a pillanatig, amíg Carter nem tesz egy óvatlan mozdulatot a kancellár felé, hogy azt megvédje, ekkor az eredeti helyéről eltűnik, s a következő pillanatban már a hadnagy előtt áll, hogy elállja annak az útját. -Te féreg! – szól rá – Ne közelíts a kancellárhoz, vagy velem gyűlik meg a bajod. – fenyegeti meg a férfit, eközben az összeégett alak egy aprócska mozdulatot tesz, amivel közelebb kerül a kancellárhoz, hogy szükség esetén elé ugorhasson. -Én sem értem. – mondja őszintén, amikor a kancellár meg jegyzi, hogy egyiküknek sem kellene itt lennie. Jarvan kisebb kifakadást rendez a halála körülményeiről, s nem rest kifejteni, hogy mennyire becstelen és gyalázatos halála volt. Amiért csak Callum Jenkins kancellárt okozza, s hogy szerinte mennyivel jobb volt, amíg a Gardel család hagyományait engedélyezték. Dorian nem is bírja ki, hogy rá ne kérdezzen a halott admirálisnál az ellenérzésekre. -Jenkins Kancellár bölcs ember, - kezdi meg a választ, de közben egyáltalán nem fordul felé, hanem csak Katrina szemeibe néz. – és bizonyára igaza van abban, hogy a pirula jobb mind a lövedék. De… - itt inkább elhallgat, mielőtt olyat mondana, amit nem volna helyes. -Nem ismerem túl jól, hiszem míg éltem csak 3x találkoztam vele. -magyarázza – Utoljára, amikor ő maga adta be nekem személyesen a pirulát. Előtte akkor, amikor elmondta, hogy gyógyszerekkel fognak tömni, és csak akkor kapom meg a Halálcsókot, amikor teljesen biztos nincs más. – itt már a keze ökölbe szorul. – Először meg akkor találkoztunk, amikor egy Ellenálló féreg megpróbálta megölni a feleségét a születésnapján. – több szót nem fecsérel a kancellárra, hanem inkább az unokájával foglalkozik, s azt hallgatja, hogy az miként próbálja megmagyarázni a dolgot. „Az Imperium területén.” „Wells kapitány” „egy ellenállót sem ölhetünk meg” Mind olyan szavak, amelyet talán életében érdekelték még az admirálist, de jelenleg már sokkal kevésbé számít neki. Utána hallgatja tovább, amint azt próbálja bebizonyítani a nő, hogy mindent meg tesz Connort kézre kerítse, és golyót röpítsen a fejébe. -Látom most is a Perda minden egyes négyzetcentiméterét vizsgálja át Kadét. – jegyzi meg gúnyosan. - Még nem válaszolt a kérdésre. Fél válaszolni? Szerelmes abba a férfiba? – szegezi neki a kérdést. Közben az összeégett alak próbál valamiféle magyarázatott adni a Kancellárnak, hogy miért is vannak itt, vagy hogy hogyan is. Igaz, ő maga sem érti, de tudja, hogy a Dorian tudós. A tudósok pedig a részletekből meg idővel úgyis összerakják a válaszokat. -Az az utolsó emlékem, hogy Gepárd bocsánatot kér, s közli parancsot kapott. Utána jött a barátitűz. Utána nem emlékszem semmire, csak a fájdalomra. – mondja olyan szomorúsággal a hangjába, amelyet csak talán egy családtag halálakor érezhetünk. – És most az a perdai nő beszélt hozzánk, nem értettem a szavait, de tudtam, hogy bajban vagy. Ekkor előzöttek a képek, és az érzelmek. De nem az én érzéseim, hanem a tieid testvér. S a képek sem az enyémek, hanem a tieid. Láttalak, Chris születésnapján. Láttalak avval a nővel, aki halott, de mégis él. Láttam egy bolond nőt, akit sikít. Láttam, ahogy siratod a lányodat, mert megölte az a merénylő. Éreztem, ahogy a Pedrai jeges vihar süvít az arcodon. Érzetem, hogy milyen dühös voltál, amikor meghaltam. De annyira zavaros, hogy néha én sem tudom, hogy melyik emlék az enyém, s melyik a tiéd. Láttam azt is, ahogy McGrover látszólag higgadtan próbált győzködni téged valami gépészruhás hadnagy miatt, de közben éreztem, hogy olyan gyűlölet, és féltékenység áradt belőle, amelyet soha nem gondoltam volna. Az a férfi képes lenne az egész Dominiumot lángba borítani azért a nőért, miközben Jenkins kacag rajtatok. – a férfi beszéde bármennyire is tűnik zavarosnak, mégis úgy érzi Dorian, hogy igaz lehet, hiszen vannak olyan részek a mondandójában, amire a kancellár is emlékszik, de a nagytöbbség meg sem történt még vele. -A kancellár nincs veszélyben. – jelenti ki Jarvan arra a felvetésre, hogy ki kellene innen menekíteni. – Kint a világ elpusztult. – mondja tényként. – Nincs kint már semmi.
Szerintem a halál után semmi nincs, és ha mégsem lenne igazam, vállalom a következményeket.
Úgy érzem a tizedesnek fogalma sincs mit miért mondok, ami sajnálatos... ettől független remélem nem tör ki vérengzés, mert annak személy szerint cseppet sem örülnék... Amikor pedig a hadnagy araszol felém felszökik a szemöldököm, hogy akkor most ki kivel is van? Avagy mégis engem akar megölni az illető? Annak lenne értelme bár... kezdek totálisan összezavarodni, aminek nagy részben Fred az oka. Fred, akinek itt sem kéne lennie és még Ő maga is ezt mondja. Ettől függetlenül nem lépek hátrébb csak mert közelebb jön, fizikai fenyegetést nem igen éreztem sosem a közelében, szóban annál inkább, ez tény. No meg kezdem azt érezni hogy ez a dolog túlmutat a józan ítélőképességemen, félek fel sem fogok mindent teljesen mert orromban folyamatosan ott tolong az égett hús bűze. Na de térjünk vissza Jenkinsre, ha már bűnbakot kell keresni könnyebb egy nem jelen lévőt, maradjunk annyiban Jenkinst most nehezebb lenne kinyírnia mint engem, tehát jobb választás az Ő tetteit feszegetni. Szóval háromszor látta Jenkinst, egyszer Saskia miatt, egyszer hogy károgjon aztán meg hogy végre megadja amit ez a férfi akart. Az más kérdés hogy a tizedes szavaival nem éppen segít, én legalább is nem gondolnám az lenne, főleg mert a kérdés jogos szerelmes-e hogy nem végzett vele, bár ez mellékes, de miből veszi nem akar engem is megölni a rokona? Mert EZ NEM a rokona... logikusan. Ahogy aki a kezem fogja nem Fred, de... ésszerűség nélkül bukik ki belőlem a kérdés mi lett vele. -Parancsot... - Nem az enyém tehát mérhetetlenül felmérgel a dolog de csak a kezem szorítom ökölbe. Amit mond... akkor mégis megölték. Ami viszont ezután következik... nonszensz. Ettől függetlenül belém ég minden szava, s noha némán elkezdem formálni a szavakat, hogy egyik lányom se halt meg, hogy is... de az igaz hogy dühös voltam, mikor meghalt... de ezt senki sem tudja, nyilvánvalóan nem dühöt mutattam senki fele mert nem volt bizonyítékom lenne okom rá. De Williamnek ehhez mi köze? És miért lenne féltékeny rám? Vagy mi más közöm lenne ahhoz és az új ágyasához? Jenkins meg mindig nevet rajtunk, az nem új. A szám is kiszárad mert nem tudom cáfolni. Értetlen bámulok a szemébe, hogy ez mi akar lenni? Ki akar ilyenekkel tréfálkozni holott semmi vicces nincs benne?! Mégsem bírom tagadni, mégsem bírom azt mondani hazudik, ami nonszensz. Amit meg az admirális mond... arra azért kibukik belőlem a tagadás. -Hazudni bűn, admirális. Ha a világ elpusztult van veszély. Az a legnagyobb veszély. - Jelentsen bármit, amit mondani óhajt de azt nem hiszem el ez a szoba élte túl a világvégét és kinn nincs semmi. Bár jó lenne felébredni ez tény.
Lassan kezd hasonlítani ez a szoba egy paranormális filmvetítésre és annak díszleteire. Amíg jártak a gondolataim, hogy megfejtsem mi ez az egész, és kívülállóként szemlélődni, már megint csak én kerülök „terítékre” az öreg szellemnél. Azt már nagy nehezen kihámoztuk a szavaikból, hogy régen Admirális volt, és van rokoni szála Gardel tizedessel, ennek a fickónak. A továbbiakban még egy megégett férfi is felbukkant a Kancellár közelében és a jelek szerint ő is valamilyen módon kapcsolódik a családjához vagy éppen a múltjához. Nekem egyelőre csak a sértegetés és a lekicsinylő szavak „jutottak” az aggastyán szájából, de engem inkább megmosolyogtat belül ez az egész. Inkább tartom viccnek, mint valóságnak, bár magyarázatot nem tudok rá adni. S ahogy elnézem, ezzel nem vagyok egyedül. A gondolkodásom közben lépkedek, de mivel konkrét szándék nincs bennem, hogy bármelyikükhöz is túl közel menjek, meglep, hogy fenyegető szándéknak titulálják a mozdulatomat és ennek hangot s ad az öregúr. Azt se nagyon vágom, hogy ezt mire alapozza, de egyáltalán nem veszem fel a ledobott kesztyűt, amivel most provokálni akar. Állom a tekintetét ( ha egyáltalán szellemként ezt meg tudja tenni) és nem mozdulok. Nem riasztott el a szavaival, vagy éppen a manipulációjával, hogy elveszítsem az önkontrollomat, így inkább felmerül a kérdés bennem, hogy most az unokája miatt van jelen, vagy azért, hogy sértegesse az itt jelenlevőket?! Jenkins meg … Na, hagyjuk! Megéri a pénzét, az már szent igaz! Csak éppen megint van egy kis gond, a témák között. Most akkor azt vitatják meg, hogy Gardel miért „puhány”, vagy a szerelmi életét… Vagy, a lefokozása miatt ennyire zabos az öreg? Valami nem tiszta ebben és hagyom az eseményeket folyni a medrükben. Castillo Kancellár testi épsége elsődleges, de tulajdonképpen mi a fenét keresünk mi itt ezen a helyen, ha a tizedessel van „dolga” a nagypapának?! Fura, hogy eddig egy olyan információ sem látott napvilágot, ami hasznosnak bizonyulna, hogy megértsem ezt a képtelen idősíkot. Ha ez az, egyáltalán. Amúgy meg miért olyan lényeges, hogy kibe szerelmes Katrina? Felnőtt nő és szabad akarattal rendelkezik, hogy kit zár a szívébe. Vagy, nem ismeri ezt az érzést az öreg? Soha nem volt szerelmes? Huuhaa!… Kezd érdekessé válni a dolog. Valami azt súgja, hogy nemcsak Jenkins „jó szándéka” a lényeg itt, hanem valami kavarodás lehetséges valakivel, akit nem csípett éltében a nagypapi… vagy éppen az, hogy nagyon is, csak nem az lett a „szívkirály”…. És akkor, mi a Kancellárral? Hogyan kerülünk bele ebbe a családi „kupaktanácsba”? Rosszkor voltunk rossz helyen, szindróma? Minden esetre nem teszek semmilyen mozdulatot és nem is szólalok meg. Úgyis sejtem, hogy ez sem lesz megfelelő az öregnek, bár a „pecsenyére sült” fickó is valami kapocs lehet a megoldásban. Ki lehet? És ha ő is megjelent, akkor ezt van, aki irányítja? Hmm.. Még most se látok összefüggést a tettek és szándékok közt. Bár.. Inkább a bögyébe lehetek a néhai Admirálisnak, ha minden második szava sértő és provokáló. Csak azt felejti el, hogy alaptermészetemtől adódóan végtelen türelmem van, így nem fogja elérni, hogy felvegyem a lekicsinylő mondatait. Véleményem szerint ennek a talánynak csak a tizedes vethet véget, ha kiderítené, hogy most miért van itt ez a két szellem a túlvilágról. Lassan már három, mert ha igaz, akkor a Csapos is átkerült „közéjük”. Remek! Ha jól értelmezem a szavak mögötti jelentést, akkor a Kancellár is hasonlóképp vélekedik...
Elevenen él emlékeimbe az utolsó találkozásunk, arcának fehérsége miként olvadt eggyé hajával, a párnával. Valódi énjének halovány mása volt, ki ott feküdt, utolsó szavai még atyai szeretetről is árulkodhatnának - ha nem épp arról szóltak volna, hogy időben kérvényezzem a halálcsókot. De ez most lényegtelen, mert úgy tűnik, hogy egy teljesen másik férfi áll előttem. Legalább is nem teljesen önmaga és nem tudom, hogy az emlékképek láttatják velem máshogy, vagy ez, aki itt van nem ő. Vagy ő, túl zavaros minden. A parancsmegtagadást számtalanszor átrágtuk már, erről szólt az egész gyerekkorom, hogy mi esetekben lehet és mikben nem. Végül mindig arra jutottunk, hogy sehogy sem lehet, amíg a felettesünk parancsolja. - Igaza van, Uram. De mint tudja, egyszerű katonákkal nem osztják meg a Kancellárok a feladatokat, azokat a közvetlen feletteseik felett osztják szét - ő volt, ki megtanította, minden szavára emlékszem. Elevenen ég a seb a hátamon, pedig oly sok éve befort már. A beszédem nehézkessé válik, főként a légzésem miatt, mégsem görnyed be a hátam, fájdalmas feszességgel állok. A bordáim szúrnak, a fájdalom ahogy tompábbá válik, úgy sajdul bele minden egyes alkalommal, amikor a bordakosaraim megemelkednek. Higgadtságomból próbál kirángatni, pontosan jól tudom. Szemem sarkából figyelem, ahogy Carter előtt terem. Szemöldököm lágyan ráncolom össze. Mi ő? Háromszor? Ez egyszerűen lehetetlennek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy nem csak, már csak rangjából kifolyólag is többször illett volna. Már csak azért is, mert közös genetikai betegségünk túl ritka ahhoz, hogy efelett bárki el tudjon siklani. Főként, mert egykor az ő engedélyére is - miután hatalmát átvette - szükség volt, hogy a Huntington-kór ellen találjanak valamit. Emlékeiben mégis ezek maradtak meg? - Negatív, Uram - felelem határozottan, végig a íriszeibe nézek, tekintetét figyelem. Pontosan tudja, hogy ez mennyire nem lehetséges, hogy a haragom miatta nagyobb. Ennek a lángja fellobban szemembe, de gyorsan ki is huny. Kezeimet erősebben szorítom a hátam között, minden izmom megfeszül. Igaza van. Igaza van, hogy nem itt kellene lennem, ezen az estén. Igaza van, hogy a Perdán kellene keresnem és nem tagadhatom, hogy bosszant, hogy mily keveset engednek le oda. Egyszerűen csak bosszant, ennyi. Kijelentése mégsem nyugtat meg. A kancellár nincs veszélybe, én viszont nem így látom. - Hogy érti, Admirális? - ráncolom össze lágyan a szemöldököm, miután Castillo kancellár is hitetlenkedésének ad hangot. Egy pillanatig csak őt nézem, s rá kell jönnöm, másnak nem igazán válaszol. S enélkül nem tudhatjuk meg, hogy mi folyik itt. - Hogy értette, Uram, hogy mi megérdemeltük a kegyet? Ki szerint? Hogyan térhettek vissza? - kérdezem, hangom mégsem árulkodik továbbra sem érzelemről. Egyszerűen csak szeretnék utána járni, még akkor is, ha tudom. Még mindig bármikor újra a falra kenhet. A felelősséget pedig vállalom ezért.
Sokak szerint az élet és a halál annyira különbözik egymástól, mint a só és a cukor, vagy a nappal és éjjel. De egy olyan világban, ahol már nincs nappal, és éjjel, mert a fénycsövek világítják meg a Dominium belső tereit az űr sötétjében. A sót és a cukrot is csak annak nevezik, mert a szintetikusan előállított fűszerek nem ugyan azok, mint egykor a Földön. Így joggal tesszük fel magunknak a kérdést, hogy az élet és a halál is ugyan olyan, mint régen gondolták a Földön. S ahogy a mesterséges világítás felborította a nappal és éjjel fogalmát, úgy borítja fel a két visszatérő a bárban lévők összes eddigi tudását a világról. Hiszen nem elég, hogy a két halott fickónak semmi keresnivalója sincs itt, de viselkedésük is el üt az élő mivoltuktól, s a fizika összes törvényét látszólag fittyet hánynak. Az Admirális keményen bünteti Katrinát egy olyan bűnért, amit a nő el sem követett, vagy nem úgy, ahogy a férfi gondolja. Egyszer azt kéri számon, hogy miért nem tiltakozott a büntetés ellen, s miért nem szegett meg minden parancsot, hogy a Perdán kutasson a férfi után, holott ő maga tanította meg a nőnek, hogy a katonának engedelmeskednie kell. Mindig, minden körülmények között. Ahogy Katrina szóvá teszi a Parancsnoki láncolatot is, hogy egy katona közvetlen felettese olyan, mintha maga Terson parancsolna. Szidja, becsméreli Cartert, ahogy tudja, s az még igazat is ad neki avval, hogy válaszra sem méltatja. A férfi ezt az egyszerű védekezést választja, ami lehet, hogy jó lehet, hogy nem, az biztos, hogy a Halott katona számára csak jobban elássa magát evvel. -Igen. – ismeri el a vereségként, hogy valóban Katrinának nem volt választása, de legbelül az admirális fel tudna robbani a benne felgyülemlő feszültségtől. Az ökle először ökölbe szorul, s Katrina már az évek alatt megjegyezte, hogy ez nem jó, hiszen pillanatok múlva az Admirális le fogja vezetni a feszültségét. De nem történik semmi. Egyelőre. Carter mozdulatára már el is állja a férfi útját, s megfenyegeti a férfit, amire az meg is torpan. Igazat adva az Admirálisnak, hogy tart tőle. Utána a szó Jenkins kancellárra terjed a szó, akiről nem sikerül pozitívan nyilatkozni a halottnak. Azt állítja, hogy csak 3x találkozott a kancellárral, holott Katrina tudja, hogy ez hazugság. Pedig az nem hazugság, ha az illető nem tudja, hogy hazudik, csupán így emlékszik. Végül a nőnek szegezi a kérdést, amire a nő egyszerű határozott nemleges választ ad, miközben a halott szemébe néz. Határozottan, ahogy kell, hiszen a nő nem szerelmes abba az alakba, akivel vádolja az admirális. De mintha az admirális szemébe egy másik férfi alakja rajzolódna ki, s Katrina nagyon hamar felismeri benne a másik férfit, akibe viszont szerelmes. A férfi képe hamar szerte foszlik, s már az admirális és a fiatal Katrina egyik edzése elevenedik meg a nő szemei előtt, ahogy a férfi keményen dorgálja, mint régen. Katrina is jól emlékszik, hogy mennyire leszidta aznap őt a nagyapja, de most hogy ezt az egészet a nagyapja halott szemében látja, valahogy olyan érzéseket is érez, amiket akkor nem. Szomorúságot, hogy a nagyapja mennyire elszomorodott. Haragot, hogy a lány ennyire nem képes azt tenni, amit ő kér. Bánatot, hogy nem ölelheti meg a lányt, hogy megvigasztalja, mert avval csak gyengévé teszi. Hiába közli az admirális velük, hogy a Kancellár nincs bajban, s hogy kint elpusztult a világ, először Castillo szólal fel, s jelzi, hogy hazugság, amit mond, hiszen ha elpusztult a világ, akkor ő mint kancellár veszélyben van. Katrina is értetlenül áll a kijelentés hallatán, hiszen hihetetlen. -Önök élhetnek, így döntöttek. – mondja az admirális válasznak szánva, pedig ő sem tud pontosabbat mondani, hogy ki vagy mi döntött így. – Katrina megvédi majd magát Kancellár, így nincs mitől tartania. Az meg hogy elpusztult a világ az semmiben sem másabb, mint amikor a Földet hagytuk elpusztulni. Elpusztul egy világ, de az emberek a hamvaiból túlélik, s keresnek új hazát. A Domínium is már lángokban áll, csak még maguk nem látják be. Csak magukon múlik, hogy… Mondaná tovább is, de ekkor egy harang kongatása szakítja félbe, amit a férfi szemébe félelem költözik. Nyel egyet. -Kadét! – szólítja meg a nőt, de egy újabb harang kongatása hallatszódik. – Tettem, amit tennem kellet, - mondja a nőnek, miközben megigazítja a makulátlan ruháját, mint aki a kivégzésére készül – még ha a pokol …. Újabb harang kongatása hallatszódik, s a következő pillanatban lángok csapnak fel az admirális körül, s kezdik el emészteni. Az arca ugyan eltorzul a fájdalomtól, de nem üvölt fel. Katrina még kutyák morgását is hallani véli, s emlékszik vissza arra, amikor még az anyja mesélt neki, hogy a biblia szerint a pokol vérebei miként jönnek el a haldoklóért, s annak mennyi fájdalmat kell elszenvednie, mielőtt végleg eltávozhatna. -Sajn… - próbál beszélni az admirális a fájdalmai közepette, de nem képes már ki mondani a szavakat, hogy mennyire sajnálja, hogy magára kell hagynia az ő kis Kadétját ebben a kegyetlen világban. Fred nem szól közben, csupán akkor fordítja el a tekintetét az admirálisról, amikor az lángolni kezd, mint aki nem bírja nézni más szenvedését. Ami igaz is, hiszen akármennyire katona volt, soha nem hagyott szenvedni másokat, s mások kínzásában sem vett részt. Ehhez már túl érzékeny volt az ő lelke. Főleg miután őt felrobbantotta egy akna, amely majdnem olyan érzés, mint elevenen elégni, hiszen abba nem halt bele, csak összeégett a teste. Az admirális szenvedése még jó hosszú percekig is elhúzódik, ha a jelenlévők nem szólnak közbe. Fred csak utána próbálja meg megválaszolni a feltett kérdéseket. -Azt mondta az a perdai nő, hogy a kegyért, hogy mi itt lehessünk, más valakinek az életét kell áldoznia. – néz a halott csaposra. – Nem mutatkozott be a nő. – magyarázkodik a fivérének – És nem is igazán beszélt, csak tudom. Nehéz elmondani.
Ha az egykori Admirális tesztel is, kifogást rajtam nem találhat. Ahogy az elmúlt egy évtizedben sem tehette. Ha lehetett, minden hibát elkövettem még az Akadémiára kerülésem előtt, ott pedig lehettem az a fegyelmezett katona, akire akár büszke is lehetett volna. Már, ha hasonló érzések valaha is jellemezte volna egyikünket is a Gardel családba. Alapvető feladatom volt mindig is engedelmeskedni, bárminek, amit megparancsoltak. Ezt nem tették szóvá, ez volt a természetes. Arra pedig már nem került sor, hogy megtudjuk mi lett volna, ha valami nem az Ő elvárásainak felelt meg. Vélhetőleg a büntetést nem úsztam volna meg száraz bőrrel. Egy-kettőnek a nyomát a mai napig a bőrömön viselem. Emlékeztet arra, hogy mire szántak, mire neveltek. Mire nevelt. Katonának. Ki soha, semmilyen körülmények között nem mond ellent, még ha minden józan észnek ellent mond is a parancs. Menni kell előre és végrehajtani. Ez az egyetlen járható út, több nincs. Látom, hogy miként szorul ökölbe a keze az egykori Admirálisnak, mégsem mozdulok. Akkor sem tenném meg, ha kezét emelné rám, megtanultam viselni a csapásokat, még ha a fájdalom át is járja a porcikámat, akkor is, csak összeszorított fogakkal, szótlanul tűrném. Ahogy elvárja. Tekintetem ezután mégis nyíltan vezetem az irányába. Látva így… Látva, hogy mi lett belőle, tudván, hogy mi fog rám várni. S mégis eszembe jut valaki, aki miatt ennek a terhét soha nem éreztem oly valósnak, oly elevennek, mint eddig. S ott van az Admirális tekintetében. Ott van Simon alakja. Érzem, ahogy szívem hevesebben lüktet, tekintetembe egy másodperc erejéig lobban érzelem. Aggodalom, értetlenség. Egy pislogás és már ki is űzöm onnan. S egy újabb emlék. Izmaimat feszítem meg, hogy ne reagáljak rá semmit. Fogaimat szorítom egymáshoz. Tudom, ha még élnél, akkor mindent megtennél, hogy elvedd ezt tőlem, igazam van? Nem akarnád, hogy érezzem, amit érzek? Vagy épp ezt szeretnéd? Miért? Miért akartad őt férjemnek? A kérdések sorozata mégsem hagyja el ajkaimat, megtartom magamnak, elfojtom őket. - Igenis, Uram – biccentek, ahogy kiejti, az én dolgom megvédeni a Kancellárt. Ez soha nem volt igazán kérdés, most sem az a parancs ezúttal pedig egyértelmű. Még ha egy halott szájából is jön. Szavai mégsem nyernek teljesen értelmet. Nem igazán értem őket, hogy mire céloz. - Hogy? – kérdezek rá, a kongásra oda sem figyelek. Nem tartom fontosnak. De a félelem. Arcomon a döbbenet ül ki. Soha nem félt még semmitől. A haláltól sem. Mi lehet az, ami… Rangom elhangzására mégis kihúzom magam, mintha ennél jobban lehetne. - Igen, Uram – egyezek bele, hogy tette, amit tennie kellett. Ezzel soha nem volt bajom, soha nem panaszkodtam, ezt ő is tudja. Mindig is eleget tettem kívánalmainak, ez halálában sincs másképp. Nem teljesen. S megszólal még egy harang. S tűz csap fel. Ösztönösen ugornék, hogy segítsek neki. Fogaimat szorítom, izmaim feszítem meg, hogy továbbra is egy helyben maradjak. - Soha ne kérj elnézést, soha ne kérj bocsánatot. Az a gyengeség jele – felelem neki, még mielőtt végigmondhatná azt az egyetlen szót. Ezt tanította nekem oly hosszú éven át. Soha nem tette, én sem tettem. Saját tanait ne most cáfolja meg, ne a halálába, még ha ez az egész nem is lehetne lehetséges. Figyelem, ahogy a lángok csapnak fel körülötte, s én tehetetlenül állok. Nem segíthetek neki, nem amíg ő nem kéri. Tudja, hogy így van. S tudja, hogy nem fogok addig semmit sem tenni. Önfegyelem. Nézem elégni és lelki szemeim előtt megjelenik alakja, a hófehér ágyon, sápadtan. Mielőtt bevette volna a halálcsókot. Nézem elégni és nem teszek semmit. Látom a fájdalmat a tekintetében, mégis katonaként viseli a fájdalmat: nem szól egy árva szót sem. S mikor – ha – alakja tovatűnik, tekintetem lehunyom. Hallom, ahogy az összeégett katona megszólal. - Maguk ölték meg? – teszem fel a kérdést, feléjük fordulva, íriszeim hidegen vetem rá. Kérdésem egyértelműen a holt pincérre irányul. – Miért? Miért jöttek vissza?
Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen értem, mi zajlik le itt éppen. Az Öregúr szavai egyik pillanatban fenyegetőleg hatnak, a másik percben meg teljesen másként szólít meg minket. Azt már vágom, hogy Gardel tizedessel rokoni szálak kötik össze őket, de aztán valahogy átcsap ez a „családi” beszélgetés egy túlvilági találkozóvá. Hallani vélem a Dadám hangját, és a bölcsőm mellett énekelt dallamot, amit nekem énekelt gyermekkoromban. Aztán egy összeégett fickó csatlakozik a társasághoz, aki –sejtésem szerint- a Kancellár ismerhet. Fura, hogy a szobában egyre csak gyűlünk a másvilágról, de valami más is történik, mert eddig úgy tudtam, hogy a holtaknak nincs fizikai testük és az élőkkel nem tudják felvenni a kontaktust. Igaz, hogy nem vagyok jártas ezekben a misztikumokban, de felettébb gyanús, hogy a műszerek se érzékelnek rendesen és az ajtón se tudunk kijutni. Azt hiszem, hogy most se sokat értek az Admirális szavaiból, de miért mondta azt, hogy Castillo Kancellárt Katrina megvédi? Valamiről megint lemaradtam a történésekben? Ezek szerint… Mi ez a harang? Valami jel? Körbenézek, de aztán mire megint az Admirálisra nézek, eltűnik. Hova lett? A pokol kapuja megnyílt? Vagy, csak a szemem káprázik? Még mindig nem hiszem, hogy ez a valóság! De, jelenleg a háttérbe vagyok és ott is maradok. Érdekel már, hogy ennek mi lesz a vége. Amúgy meg ki az a perdai nő, aki ezt mondta? Gondolom, hogy a Kancellár se ért sokat a látottakból, de biztos, hogy valami másnak kellett történnie, hogy most itt vannak a holtak velünk. Mit akarnak velünk közölni valójában? A Föld pusztulásán már nem tudunk változtatni, de akkor ezt mire értette? Inkább figyelek, és próbálom megérteni a dolgok hátterét. Miért kellett meghalni a Csaposnak? Neki mi köze ehhez az egészhez? Valamiért ez nekem nem tiszta. Egy ártatlan életet vettek el, hogy itt lehessenek? De, akkor valami másnak is történnie kellett, hogy most a pokolra jutott az Admirális?
Szerintem a halál után semmi nincs, és ha mégsem lenne igazam, vállalom a következményeket.
Az egész halandzsa amit hallunk nonszensz. Legalább is a végső konklúzió, hogy a Dominium lángokban és mi élhetünk míg mindenki más elpusztult. Vagy el fog... és hogy a tizedes fog engem megvédeni. Pont egy tizedes... Carter hadnagyról hamarabb feltételezem mivel neki már adtam munkát, a tizedeshez ellenben semmi közöm és magunk között mondva nem egy lefokozott katonát akarnék magam mellé, akinek ennyire furcsa rokona van. Nem mintha mi válogatnánk meg rokonaink, persze. Ráadásul a látvány miképp lobban lángra a férfi és tűnik el holmi harangzúgást követve... Fredre emelve a tekintetem látom nem bírja nézni, de elnézve a külsejét ez abszolút érthető. -Semmi baj. - Mondom neki, mert sejteni vélem mire utal, mint mikor érzi az ember a kimondatlan szavakat, elég... összetett érzés, leírhatatlan, bár az hogy ez a perdaiak műve elég aggasztó. Persze a tizedes kérdése jogos, én követettem Fred tekintetét a halott alakra így igen, és nem is a válasz sejtésem szerint. -Az én kérdésem inkább az, tudod-e ki tette ezt veled? Egy Castillo nem felejt. - Ergo megbosszulom hogy a családom ellen fordultak. Senki másnak nem volt joga elvenni a bátyám életét csak nekem. Ha még egy perdai lett volna, de baráti tüzet kapott, Ő maga mondta és... és bármennyire illogikus, elhiszem. -Avagy mire akarsz figyelmeztetni, ha az előbbi választ nem tudod. - Mert valamiért itt van, ez egyértelmű, ha nem azért hogy bosszút álljak akkor a lányom miatt? William miatt? Miért? Sok mindent mondott de mégsem tudom kibogozni. Számomra ez több mint kellemetlen érzés.
