Richard Carter

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Életem első tíz éve átlagosan telt el, ahogy sok másik társamnak, akiknek nem voltak szüleik. Van, akiket betegség vitt el gyermekük mellől, vagy éppen bevetésen lelték halálukat, de mindannyiunkat összekötött a hasonló sorsunk. Többet, és jobban kellett küzdenünk mindenért, mint családban nevelkedő gyerektársainknak. Amint elértem a 11 életévemet, már nem kisgyereknek számítottam, hanem potenciális „alanynak”, hogy különleges kiképzést és irányvonalat adjanak a további éveimre. Hamar kitűnt a Kancellária terve, miszerint olyan képzést kapjak, amit kevesen tudnak – vagyis – majdnem, hogy ritkaság számba ment, hogy „háttér”-ben és nem nyíltan vetnek majd be, a felmerülő konfliktusok megoldásának reményében. Eleinte nehezen birkóztam meg az órákig tartó mozdulatlanság és rejtőzködés egyhangúságával, de pár év múlva már ez sem okozott gondot. Alaptermészetemhez közel áll a szótlanság és a nyugalom, de a lelkemben kavargó kérdések és a múltammal kapcsolatos rejtélyek néha felülemelkednek a gondolataimon. Kicsi voltam, mikor meg akartam tudni az igazságot a szüleimről egy névtelen levél kézhezvétele után, de nem sikerült kiderítenem, hogy mi történt valójában az Édesanyámmal. Apámról semmilyen feljegyzést nem találtam, bár azon se csodálkoznék, hogy valaki, vagy valakik, szándékosan tettek róla, hogy ne kerüljön napvilágra semmi a múltamból. Információ és lehetőség híján beletörődtem a helyzetembe, de ez valahol más irányba tágította ki az elmém. Minden szabadidőmet gyakorlással és a célzás pontosításával töltöttem. Szinte minden lehetőséget megragadva, ami a kitűzött célom felé terelt, hogy a legjobbak között lehessek, amit csinálok. Azt sem tartottam lehetetlennek, hogy a ranglétrán feljebb jussak, bár ezt is csak a huszadik életévem betöltése után volt lehetséges, amikor a legmagasabb pontszámmal és jellemzéssel kaptam meg a hadnagyi posztra a kinevezésem. Gondolom, hogy láttak valamit már előzőekben bennem, amikor beraktak egy olyan különleges osztagba, akik – mondjuk úgy- teljes titokban és háttérben mozognak. A Kancellária semmit nem bízott a véletlenre, még azt sem, hogy az aktám bizonyos részeit titkosította, vagy éppen „kozmetikázta”. Talán volt rá okuk, vagy csak valamit el akarnak tusolni, de biztos vagyok benne, hogy nem minden betű és szám felel meg a valóságnak, amit rólam írtak abban az aktában. A házasságom sem éppen „megszokott” módon zajlott, mert a mézeshetet követően a feleségemnek nyoma veszett. Hiába kerestettem vagy érdeklődtem, hogy mi történt vele, senki nem adott felvilágosítást. Olyan furcsa ellentmondásokkal szembesültem, hogy kétségek merültek fel bennem a rendszer vagy éppen az eljárások törvényessége miatt. Hónapokig vártam, hogy választ kapjak a felmerült eset kapcsán, de valahogy úgy éreztem, hogy lassan „elszigetelnek” a családalapítástól, ami talán minden hozzám hasonló korúnak már megadatott. Szerettem volna utódot nemzeni, hogy igazi családként élhessek a nejemmel, ami nekem eddig, sajnos nem adatott meg. Vagy, lassan el kell fogadnom, hogy olyan „hívatásom” van, ami nem egyeztethető a normál élet menetével. Sokszor képzeltem el, egy gyerekzsivajtól hangos nagycsaládot, de mostanra, minden reményem szertefoszlott, hogy valóra is váljon. De a remény hal meg utoljára… és én sem adom fel, hogy rátaláljak a feleségemre. Bízom abban, hogy még életben van, és valahol vár reám. Hinnem kell, hogy így van, nem szabad feladnom. Mostanában már egyre kevesebbet gondolok magamra, helyette a feladataimra összpontosítok. Vagy száz bevetésen vettem részt, és remélem, hogy még ugyanennyit tudok hiba nélkül teljesíteni. Bízom, hogy az erőm és a kitartásom átsegít minden akadályon, és „hátteret” adhatok a hozzám hasonlóaknak. Hiszem, hogy céllal, és nem a véletlen folytán lettem az, aki most vagyok.

2391.08.10. Dominium. Kísérleti Laboratórium - Műtők. (03. óra 37. perc am.)
-Helen! Nyomjon! Már nem sok van hátra!… Mindjárt megszületik a gyermeke! Most már nem adhatja fel!- hallatszik egy női hang, aki vegyes érzelmekkel követi nyomon a vérnyomás értékét, ami vészesen csökkenni kezd a monitoron.  
-El fogjuk veszíteni! A vérnyomása 100/75… és csökken. Már alig van pulzus!… gyengül!…90/60…- fordul a mellette álló férfi felé, akinek maszk takarja az arcát, de a Kancellária jelzése jól látható a ruhája szegélyén.
-Az anya nem fontos. Mentse a gyereket! - érkezik a válasza, ahogy az asztalon fekvő nőről elveszi a tekintetét.
-De Uram!… az Anya, még….?- emeli fel a tekintetét az orvosnő a felettesére, de aztán az érzelemmentes tekintetet látva, nem folytatja tovább a próbálkozását, hogy az édesanyát is valamilyen módon megmenthetné.
-Valami gond van Doktornő? Nem hallotta a parancsot?
-De hallottam…Uram…- válaszolja, majd gyors mozdulatokkal császármetszést hajt végre, hogy a születendő gyermek a világra jöjjön, mielőtt beállna a klinikai halál az anyánál. A szívgörbe lassan egyenesre vált, ahogy a gyermeket kiemeli az anya testéből. Gyengéden a kezében tartja a babát, - aki egy új élet ígérete lett volna a család részére -  most, árvaként sír fel az orvosnő karjában.
-Kisfiad született Helen… Gyönyörű kisfiú! Richard lesz a neve, ahogy szeretted volna elnevezni. - mutatja az anya élettelen teste felé a gyermeket, és mély szomorúsággal ejtve ki szavait, ahogy megállapítja a halál beálltát.
- NTR 467.-es számú alany. Helen Carter. IV.-es Műtő. A halál beálltának ideje: 2391.08.10. Hajnali 04. óra 18. perc
A síró kisfiút még pár pillanatig a karjában tartja az anyja szülőágya mellett, majd egy takaróba tekerve átviszi a szomszédos Őrzőbe, ahol majd inkubátorba kerül. A felettese már elhagyta a műtő területét, és a doktornőben dúló érzelmek csak most törtek felszínre. Tudja, hogy a kiadott parancsnak engedelmeskednie kellett, de a lelke mélyén nem tartja helyesnek, amit tett. A Kancellária embereinek teljes hatalma van minden felett, és most sem mutattak könyörületet egy törékeny nő s anya iránt, aki az utolsó leheletével is a születendő fiát védte.
- Édesanyád nagyon szeretett volna látni, Richard. Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni. Bocsáss meg nekem…- gördülnek le az arcáról a könnyek, ahogy a gyermeket a biztonságos búra alá fekteti. Még pár kijelzőt ellenőriz, hogy minden érték a normális tartományban van-e, majd átadja az ügyeletes Nővérnek, aki ezután fog róla gondoskodni. Lassan lép el az inkubátor mellől, egy utolsó pillantást téve a gyermekre, remélve, hogy az élete sokkal boldogabban fog alakulni, mint az első percei ezen a világon.
- Minden jót Richard Carter. Kívánom, hogy boldogabban teljenek életed következő évei. - halkan suttogva mondja a parányi testnek, akit már most a szívébe zárt, mert az édesanyja a legjobb barátnője volt és munkatársa. De nem tehetett semmit, hogy megmentse…

2411.11.06. A Kancellária. - Ülésterem. (14. óra 30. perc)
-Richard Carter hadnagy! Gratulálok a kiváló eredményéhez!- nyújtja a kezét a rangidős tiszt, aki a végzősöknek a gratulációja mellett az első parancsot is átadja, kijelölve a feladatukat. Aztán az egybegyűltekre néz ismét, hogy immár mindenkihez szóljon a szavaival.
-A Kancellária büszke, hogy maguk a legmagasabb értékelést kapták, és szolgálatba állhatnak a mai naptól. Mindenki külön értesítésben kapta meg a szolgálati helyét és feladatát, amit ott olvashatnak a PDA-jukon! Köszönöm a figyelmüket! Távozhatnak!- lép le az emelvényről, és elhagyja a helyiséget, magukra hagyva a frissen végzős csoportot. Hamarosan elnéptelenedik a terem, majd mindenki megkeresi a számára kijelölt részleget és az elkövetkezendő évekre szóló szolgálati helyét. Kezdetét veszik az éles helyzetek és a rideg valóságok sora, amit nem tanítottak a kiképzés alatt. Van, aki pár hónap után életét veszti, de van olyan is, aki szembesül mindazzal, amit álmában sem gondolt volna…

Pár évvel később… Napjainkban.
Egy titkos bevetésen. (Sziklás hegyoldal.) (21. óra 56. perc)

- Őrmester! A kijelzők hóvihart jeleznek, és nagyon közel van az epicentruma a jelenlegi helyzetünkhöz! Talán, ha 10 percünk maradt az érkezéséig! Le kell fújnunk az akciót! Mindenki vissza a Siklóba! – hangzik a szállítóegységből érkező parancs a fülesen keresztül a terepen lévőknek. Az akciót vezető Parancsnok, mérlegelve a fennálló lehetőséget és az emberei életét fenyegető tényezőket, kiadta a visszavonulásra az utasítását.
- Igyekezzenek, Őrmester!- sürgetően szól ismét a kintieknek. –Miért nem indulnak már?!
-Uram! Kint van még két emberünk! Nem hagyhatjuk itt őket! – hallatszik a válasz, amire csak később, egy kínos csend után érkezik felelet.
-Azt mondtam, hogy kivonás van érvényben! Ha nincsenek itt két percen belül, akkor magukat is itt hagyom! ÉRTETTE?!! – szakad meg a vonal a Sikló fedélzetével és nem sok lehetőség lévén az Őrmesternek más választása nem marad, mint engedelmeskedni a parancsnok szavainak. Ahogy a rámpán az utolsó embere is felszáll, becsukódik az ajtó és a hajtóművek hangos robajjal indítják be a járművet. A hóvihar már elérte a hegyoldalt és fülsiketítő hanggal „robban” be a sziklákkal csipkézett magaslaton.
-Kik maradtak odakint?- kérdi halkan az egyik tizedest, aki az utolsóként ékezett meg a kivonási pontra.
-Thormes közlegény és Carter hadnagy…Uram. A sziklaorom tetejénél látták őket utoljára. A fülesük nem működött a légköri zavarok miatt. De… ugye, túlélik? – néz rá kérdőn a felettesére, de ahogy a mostani helyzet áll, nem sok remény maradt arra, hogy élve megússzák a vihart a kint maradtak.
-Reméljük a legjobbakat, tizedes. – lép vissza az ablaktól, majd leül az egyik székbe, hogy gondolatban minden jót kívánjon a bajtársának. Sok évet húztak le együtt, és nehéz szívvel ül most a „megmaradt” emberei társaságában. A hadnagy számtalan veszélyes helyzetből húzta már ki, de ő most, nem tudott a segítségére lenni, bármennyire is szeretett volna pár perc haladékot kérni a bevárásukra.