*Nem tudtam kihagyni, hogy az érkezésem utáni napon, ne menjek le a vízeséshez. Szép emlékek kötöttek oda, nem különben az elveszett termoszom. Minden bizonnyal bolondnak gondoltak amikor azzal az ürüggyel indultam el az állomásról, hogy megkeresem azt amit hónapokkal ezelőtt elhagytam. De a nők már csak ilyenek, makacsok és őrült ötleteik vannak és ha egyszer valamit a fejükbe vesznek, akkor azért tűzön-vízen át képesek harcolni. Így voltam vele én is, nem mintha tényleg annyira meg akartam volna találni a termoszt, de bolondnak elkönyvelve azért csak elkísértek. Amúgy is itt leszek hetekig, mivel Elorak még egyelőre nem bevehető számunkra, más feladatokat kaptam a feljebbvalómtól. Az állomás és környéke nem tartozott ugyan a kutatási területhez, de a labor kifejezetten arra volt való, hogy amit már nem tudunk a Városban vizsgálat tárgyává tenni, azt ide hozzuk. A Városban leginkább az élelmezésen dolgoztunk, és lássuk be az a legnagyobb projekt. Magán szorgalomból a terveim közé vettem a vízesés környékén élő növények vizsgálatát is, ez volt a másik indok, hogy oda menjek. Az első napom szabad volt, berendezkedés, beköltözés címszóval és kihasználtam az időt. Négy őr jött velem az állomásról és egy ideig a vízesés szikláinak peremén ücsörögtem, hogy ne keltsek gyanút azzal, hogy célirányosan leereszkedem azon a helyen, ami mentes volt a zubogó víztől. Annak idején még Vadember mutatta meg nekem, hol lehet lemenni és azt is tudtam, hogy egészen az aljáig természetesen kialakult „út” vezet, noha még nem jártam lent. Csak két szintet mentem le, ott bújtunk el Vademberrel az őrök elől. A szerencsém az volt most, hogy egyiknek sem jutott eszébe, hogy bizonyos időközönként ellenőrizzen azzal, hogy hangot adok a jelenlétemről. Egyedül akartam lenni és ezt közöltem is velük, a legszomorúbb szempárral amit produkálni tudtam és nem is kellett nagyon megjátszanom magam. Elég volt arra gondolni, hogy régen láttam már Vadembert és Elorak kiesésével meglehetősen megcsappant a találkozási lehetőségeink helye és száma, másrészt ott volt a Callum előtt való lebukásom és annak utózöngéi a lelkemben. Még jól is jött, hogy ide kellett jönnöm, távol a Várostól és Callumtól, de a lelkiismeret furdalásomat sajnos nem tudtam otthagyni. Óvatosan másztam le egy szintet és leültem azzal a tervemmel, hogy majd később lejjebb megyek. Nem akartam rögtön eltűnni az őrök szemei elől, de még úgy sem hagytak igazán magamra. Igaz, hogy nem kellett felkiabálnom, hogy megvagyok még, de a kommunikátoromat magamnál kellett tartanom arra az eshetőségre, ha keresnének, vagy nekem lenne szükségem segítségre. Bár mondtam, hogy odalent nincs semmi különös ami veszélyes lenne rám nézve, és állatok sem járnak erre a sziklák és a vízesés miatt, azért biztosra mentek. Egy órával később még lejjebb mentem, és ezzel együtt erősödött bennem az érzés, hogy megtaláljam azt a termoszt. Milyen arcot vágna Vadember ha a legközelebbi találkozónkkor felmutatnám neki? Most ott voltam ahol legutóbb elbújtunk a szikla kinyúló platója alatt. Most is virágzott az a kúszónövény ami a szikla repedéseiben élt és amit megmutattam Vadembernek. Már csak egy szint választott el attól, hogy olyan helyre érjek ahol én még nem jártam, és fél óra elteltével vettem a bátorságot ahhoz, hogy el is induljak. Eddig nem kerestek, de ez nem jelent semmit, bármikor megszólalhatott a kommunikátorom és ha nem jelzek vissza azonnal, utánam jönnek. A szívem mélyén reméltem, hogy Vadember megjelenik. Mégis mi kell ahhoz, hogy ekkora véletlen essen meg velem? Mert még üzenetet sem tudtam hagyni neki a Város melletti kis vízesés mögött a kavics pendrive-on, a kiküldetés előtt nem engedtek már ki a Városból, más lehetőségem pedig nem volt neki üzenni. Egy szinttel lejjebb egészen más világ várt rám és csak gyönyörködtem abban a színes forgatagban amit a szikla repedéseiből kinövő növények tártak elém. Egyetlen szint és mekkora változás! Kedvet kaptam ahhoz, hogy azonnal tovább menjek, de még előtte készítettem pár fotót a pda-val, némelyiket egészen közelről. Apró, pici virágok garmadája volt itt, és egyikről sem tudtam semmit. Mivel nem hoztam mintatárolót, nem gyűjthettem mintát belőlük anélkül, hogy megsérülnének, de ez lesz a következő projektem. Egyre sűrűbb volt a sziklákról lecsüngő kúszónövény, melyek zöld függönye egészen a vízesésig ért. Fel kellett fedeznem mi rejtőzik mögöttük….*
Ha nem lenne szükségem minden figyelmemre, akkor biztosan önismétlés nélkül, cifra ékességgel szidnám magam, amiért nem vártam sötétedésig. Akkor persze magyarázkodásba is foghatnék mellé, hogy olyan csendesnek – mármint a vízesések angyali robaját nem számítva – tűnt a kutatóállomás és környéke, minimális volt csak mozgás, a megszokott létszámú őrséggel és a megszokotthoz képest jóval kevesebb polgári jelenléttel. Természetesen megvannak az indokaim is, szerettem volna haladni és az őrség létszáma igazából változatlan, ilyen szempontból mindegy, hogy éjjel vagy nappal lófrál a környéken az egyszeri ellenálló, másrészt szerettem volna látni is valamit a tájból, és éjjellátón át valahogy nem az igazi a neonzöldben fürdő látkép. Az, hogy közben szép lassan bőrig ázok most a legkisebb gondom. Az engem rejtő levélfüggöny mögött tulajdonképpen levegőt se véve kikukucskálok úgy, hogy közben egy levelet se mozdítok meg. Jó jelnek veszem, hogy továbbra is csak egy alakot látok, vélelmezem, hogy tényleg egyedül jött le ide, mert nem hallok semmilyen beszédfoszlányt és nem csíptem el semmilyen gesztikulációt sem, hogy netán a kíséretének jelezne. Azért nem ringatom magam hiú ábrándokba, egy civil – erős tipp, hogy valamilyen kutató lehet – a Perda közepén biztosan katonai kísérettel sétálgat. Hm, ha jól látom a növényeket nézegeti, vagy csak virágszerető – és akkor csak jó ember lehet, ahogy a régi földi mondás tartotta – vagy botanikus (akiknek munkaköri kötelessége kábé a virágok szeretete, ergo minden botanikus jó ember?). Egy botanikust ismerek, aki alá is támasztja eszmefuttatásomat. Azért nem buzdulok fel annyira, hogy ezentúl minden szembe jövő ismeretlen botanikust megöleljek. Naphajút megölelném persze, megjegyzem ugyanolyan szöszi ez az alak is. - … Neem, ekkora mázlim nem lehet. Kicsit hunyorítani kezdek, nem mintha nagyon messzire kellene néznem, de így se látok jobban, túlságosan sűrű szövésű a levélfüggöny. Veszem a bátorságot és két levelet nagyon lassan lehajtok, hogy végre kilássak rejtekhelyem mögül rendesen. Ekkor indul felém, mármint a rejtekhelyem felé Jasmine, akit így már azonnal felismerek és akinek annyire megörülök, hogy a legnagyobb természetességgel hajtom félre a kúszónövényt az útból. - Jasmine, szia, helló! Még integetek is mellé, mintha legalábbis a figyelmét kellene felhívnom mondjuk egy forgalmas piactéren. Kicsit előrébb lépek, de nem hagyom el teljesen rejtekhelyemet. A vízpermet mostanra arcomat egészen eláztatta, hajam most sötétszőke tincsekben tapad a nyakamra. Hátizsákom szerencsére vízhatlan, így hátam is többé kevésbé száraz, nadrágom és pólóm eleje viszont szintén kissé kezdett már átnedvesedni. Egyik sem csinos darab, ellenben kényelmesek és hasonló szituációkban pont kiválóak. - Egyedül vagy idelent? Hol vannak az őrök? Kérdem jelen helyzetünkben a legfontosabbakat, utána lesz idő minden másra is majd, legalábbis remélem. Természetesen nem kiabálok, de nem is suttogok, hogy azért érthetőek legyenek szavaim.
*Nem számítottam arra ami történik, teljesen el voltam foglalva a virágokkal és azok megörökítésével. Mondhatni nem ezen a világon lépkedtem, hanem hagytam magam elbűvölni és akár még egy errator is a közelembe ugorhatott volna, azt sem veszem észre. Ezért is ijedtem meg az első pillanatban, amikor a velem pont szemben lévő levélfüggöny megmozdult. A szívem nagyon is érezhetően a torkomba ugrott, éreztem az adrenalin fémes ízét a számban szétterjedni és a kezeim is megremegtek. A lábaim elgyengültek és egy nyikkanást sem tudtam magamból kipréselni. Így aztán nehéz lenne megmentenie a fent őrt álló katonáknak. Mondjuk közel ugyanez történt akkor is amikor először találkoztam Vademberrel. Mire felfogtam, hogy mi történt velem, már a szoknyám alatt kutakodott. Mindez pillanatok alatt lejátszódik bennem, és mire Josie arca és mosolya kiteljesedik előttem, mire a hangja elér hozzám a zubogó vízesés robaján át, már észbe is kapok és mondhatni nekiesem. Még mindig ijedten, csak most más ok miatt tolom beljebb oda ahonnan előbújt és csitítom visszafogott hangon.* -Cccsssssss! Még meghallanak! *Persze elég nehéz lenne, elvégre vademberrel minket sem hallottak, a vízesésnek elég nagy hangja van, ezért is a kommunikátort választották kapcsolattartásnak. De sosem lehet tudni. Azt sem tudom mennyire látnak le a szikla peremének széléről és mennyire akarnak lelátni. * -Odafent. Egyelőre. *S csak most tudok igazán örülni a viszontlátásnak, hogy mindketten a kúszónövény függönye mögött vagyunk. Kissé vizesen, átázott ruhában, de együtt. Minekutána a vállánál fogva próbáltam visszatolni, most ott is ölelem át. * -Hogy kerülsz ide? Ilyen közel az állomáshoz? Bármikor megláthatnak. *Örömöm mögül elősejlik az aggodalmam és a kíváncsiságom is. * -Vadember is itt van? *Szó se róla, Josie-nak is nagyon örülök, de talán nem egyedül jött. Neki nem szabadna egyedül kószálnia. *
Lehet felesleges volt az integetés és sokkal inkább előre kellett volna figyelmeztetni felbukkanásomra. Mondjuk levélrepülőt hajtogathattam volna vagy valami, akkor talán nem hozom rá a szívbajt. Aláírom, elég rémítő lehet, ha virágnézegetés közben ráugranak hirtelen az emberre. Még jó, hogy hamar felismer, ezt mondjuk csak szavaiból szűröm le, arca ugyanolyan ijedtnek tűnik, amire mondjuk magyarázattal szolgálnak az imént emlegetett szavai. - Miért, denevérhallásuk van? – Vigyorodok el saját elmés megjegyzésemen, de aztán kutatón végigpillantok rajta. – Vagy mikrofon van rajtad? A vízesést kellő hangfogónak tartom, egyedül valamilyen kütyüt tartok lehetséges lebuktatómnak. Barátnőm gond nélkül tud visszatolni rejtekhelyemre, nem fejtek ki ellenállást, válla mögött keresem az esetleges veszélyt. - Jó. Mivel Jasmine sem kezd heves mutogatásba, így levonom a magam következtetését, a kísérete nem ezen a szinten van és nem hallgatóznak semmilyen technikai eszközzel. - Vigyázz, összevizezlek! Azért nem ellenkezek az ölelés ellen, sőt viszonzom is, igazából itt a vízesés mögött előbb-utóbb ő is vizes lesz. - Keresni kellene egy olyan részt, ahova nem ér ennyi vízpára.. Merre mehetünk? Vagy civilek is vannak idelent? Nekem is jó lenne megszáradni, mert oké, hogy nyár van és jól esik egy kis vizes lehűlés, de jó lenne ha közben napsugarak is melengetnének. Elég zegzugos ez a terület, csak van olyan rész, ahol nem ázunk bőrig és biztonságban beszélgethetünk, ha csak röviden is. Nem tudom ugyanis, mennyi ideje van Jasmine-nek, míg keresni nem kezdik vagy jelenése nincs valami kötelező eligazításon. - Elvileg van egy csomag, valamelyik teraszon elrejtve, azt kellene begyűjtenem és hazavinnem. – Elhúzom a számat. – Igen, tudom, gondoltam rá, hogy éjjel mászok fel, de éjjellátóval ugyanúgy megláthatnak és akkor esélyem se lenne megtalálni a csomagot, így is találtam már minden mást, csak azt nem. Mondjuk nem bánom, hogy tovább tartott a keresgélés, így nem kerültem el Szöszit, hanem pont belefutottam. Utolsó kérdésén elmosolyodok, hamarabb számítottam rá. Lemondón nemet intek fejemmel és csak aztán válaszolok. - Nem, sajnálom, egyedül jöttem. Ha tudta volna, hogy itt vagy, biztos ő jött volna. – Addig beszélt volna Carteréknek, míg módosítják a parancsokat. – Mióta vagy itt? És meddig leszel még itt? Ha időben visszaérek, és tudok szólni neki, akkor talán még ideérhet időben és találkozhattok. Imádom a love storykat és ha már nekem nem jön össze saját, akkor legalább Vadember és Naphajú szerelmének örülök és segítem őket kérés nélkül is.
*Josie nem veszi komolyan az aggodalmamat, de hát mit is vártam egy ellenállótól? Vadember is pont ilyen….laza, ha arról van szó, hogy meglátják a katonák. Mindig eltereli a témát. Josie is poénnal kedveskedik nekem, amire elnevetem magam, de a mosoly úgyis készülődött az arcomra. Örülök, hogy látom, mert megszervezni vele egy találkozót elég nehéz. Most meg már Elorakba sem mehetünk be. * -Dehogy…nincs, dehogy! *Nemet mondok az őrök denevérhallására, bár fogalmam sincs, hogy ezek az állatok hol élnek. Nem hallottam róluk, akkor sem ha földiek voltak. Arra is nemet mondok, hogy mikrofon lenne rajtam, de arra már vehemensebben válaszolok, mintha megvádolt volna azzal, hogy csapdába csalom. Pedig tudom, hogy sosem tenne ilyet és persze én sem. Mivel azonban a vízesésnek elég nagy robaja fedi el a miénket és ráadásul Josie hagyta magát a levélfüggöny rejtekébe tolni, már nem aggódom. Meg is ölelem annak rendje és módja szerint, jó sokáig tartva a karomban és nem érdekel, hogy mennyire leszek vizes.* -Nem baj! Örülök neked! *Nem kell persze örömkönnyeket elmorzsolnom, bár a víz miatt úgysem látszana. Önkéntelenül nézek körbe amikor jobb helyet emleget, de csak a fenti rész jut eszembe. * -Csak odafönt. Lejjebb milyen a helyzet? Még sosem jártam lejjebb. Igazából nekem már ez a szint is új….nem, más nincs velem. *Rázom meg a fejem amikor eljut a tudatomig a kérdés vége és pontosítom a jelenlegi civil létszámot, immár picit eltávolodva tőle. A felsőm már elázott egy kicsit, de nem érdekel, még jól is esik. Nem fogok megfázni, jól is néznék ki, ha ennyitől megbetegednék. Viszont izgalmas lenne tovább menni ennél a szintnél, főleg amíg a katonák nem szorgalmazzák a visszatérésemet. Josie közben ittlétének okáról mesél, valami titkos dologról, csomagról én meg elámulok. Még az ajkaim is elnyílnak, mielőtt válaszként megráznám a fejem. Ez persze nem elég és erre rájövök én is. * -Fent nem láttam semmit, ez persze nem jelenti azt, hogy nincs ott, ha jól eldugták. És ki dugta el? Mi van benne? *Kérdezem lelkesen, mert most már inkább az izgatottság beszél belőlem, nem mintha annyira jó lennék titkos összeesküvésekben. * -Nekem nem jutott eszembe az éjjellátó. Éjszaka biztosan több őr van az állomás körül. Ehhez nem értek. *Vonom meg a vállam, majd felcsillannak a szemeim arra, hogy milyen sok mindent talált már.* -Egy termoszt nem találtál véletlenül? *S eszembe is jut, hogy Vademberről kérdezzek, az viszont nem, hogy ha itt lenne, már a karjaiban lennék. Ennek ellenére Josie válasza meglehetősen lelomboz, látványosan „összeesek” vagyis kisebbé zsugorodom. * -Kár. Olyan nehéz vele összejönni mióta Elorak kapuit bezárták előttünk. *Kútmély sóhaj hagyja el ajkaimat és az sem vigasztal, hogy Josie-val üzenhetek neki.* -Két hétig biztosan, de akár még egy héttel is elhúzhatom a kutatásaimat. Végül is ráérek. *Megint egy vállvonás. Annyira mindegy hol vagyok, ha nem mehetek Elorakba. Josie azonban itt van és neki is nagyon örülök, ha már így alakult, kihasználom az időt és az alkalmat. Meg is rázom magam és már mosolyogva nézek fel rá, megfogva a vállát.* -De most te vagy itt és neked is örülök és ráérek még egy kicsit. Keressük meg azt a csomagot, közben mesélsz mi van veletek. *Mivel nem tudom merre is induljak, és azt sem milyen csomagot keressek, kicsit vagy nagyobbat, ládát vagy hátizsákot, ezért átadom a kezdést neki és elállok az útjából, majd követem őt amerre megy.*
- Huh, jó, sose tudni, mit találnak még ki, hogy teljes kontrollban maradjanak.. Sose feltételeztem volna, hogy Jasmine szánt szándékkal flangálna a Perdán bedrótozva, még most se, mikor pedig érzékelem a csöppnyivel hevesebb válaszát. Én egyszerűen az aggodalom megnyilvánulásának könyvelem el és aztán nem is gondolok vele többet. - Az eggyel alattunk lévő szinten csak egy keskeny járható út van, jobbára vízpermetben ázik az egész. Húzom el a számat, mert ez azt jelenti, hogy ha nem akarunk teljesen átázva trécselni, akkor még lentebb kell ereszkednünk. - Viszont még eggyel lentebb már egész széles a terasz, szinte végig körbefut, ott biztosan találunk egy kiszögellés alatti száraz részt is, ha odáig még lemerészkedhetsz egyedül. Utána már nincs több terasz, alatta már a vízesés medencéjénak az alja van. Magyarázom neki, mutogatva is, melyik terasz merre helyezkedik el hozzánk képest. A földszintet egyelőre nem is vetem fel mint opciót, gondolom annyira nem távolodhat el. - Egy elsősegélydoboz méretű csomagot keresünk, akkorát, amilyen az Eternity hajókon rendszeresített. – Mutatom is a nagyjábóli méretet. – Mert hát… ez egy felturbózott elsősegélydoboz, ami „elveszett” valamelyik Eternetyről. – Rajzolom már meg a macskakörmöket a levegőbe, végül csak megvonom a vállamat. – Az nem a mi dolgunk, hogy ki dugta el. Egy fedett ügynök vagy szimpatizáns, ki tudja, nem is számít jelen esetben. Nem azért nem mondom el Jasmine-nek, mert nem bízok benne, hanem mert én sem tudom. Mondjuk ha tudnám, vélhetően ezt nem mondanám el, nem az én titkom, hogy megosszam mással. - De hogy ne legyen feltűnő az élénk színével, be van csomagolva, csak így megtalálni is kihívás. Annyi biztos, hogy a déli oldalon van, valamelyik teraszon. És ha fentebb nincs, és lentebb sincs, akkor kizárásos alapon itt kell lennie valahol ezen szinten. – Fújok egyet. – Nem valami izgalmas dolog, de nagyon hasznos, gyógyszerekre mindig szükség van. Tulajdonképpen megvárhatott volna egy nagyobb beszerző-csapatot, de szeretek kijárni, úgyhogy kapva kapok az ilyen apró lehetőségeken. Magyarázom tovább szégyenlős mosollyal, hogy miért is kutatom éppen én ezt a csomagot. Aztán a kérdésre elsőre kérdéssel reagálok. - Termoszt? Nem. Egy sárga kulacsot csak, legalábbis szerintem sima kulacs. Ha leértünk előszedem, ha érdekel. Miért, elvesztettél egy termoszt errefelé? Kíváncsiskodok most én kicsit, mert azért ez egy elég konkrét, egyben meglepő kérdés. Azért nem kapom most elő, mert nem akarom, hogy a hátam és a hátizsákom belseje is vizes legyen. - Jó, akkor hosszabbítsd meg egy héttel, hátha sikerül ideküldenem. Paskolom meg együttérzőn és vigasztalón felkarját, ami szintén kezd átnedvesedni, ideje rejtekünkből elindulni. Ez persze nem ígéret, mert annyi minden közbe jöhet, de természetesen meg fogom próbálni összehozni nekik a találkát! - Nézzünk még szét akkor itt, hátha valamelyik virágbokrod aljában van elrejtve. Kilépek a levélfüggöny mögül és néha felfelé is pillogva de többségében a lábszintet vizslatom keresve a csomagot. - Jobbára ugyanúgy telnek a napok a hegy gyomrában, nem is tudom, mit meséljek, mire vagy kíváncsi? Mondjuk megtanultam fát háncsolni. Válaszom eleje persze csak nagy általánosságban igaz, mert hát csak nem kezdem rögtön lelki és egyéb válságaimmal traktálni, talán később se, minek felizgatni vagy netán csalódást okozni. Utóbbi persze butaságnak kellene lennie, elvégre barátok között ilyesminek nem kellene felmerülnie, és mégis.
*Alig észrevehetően húzom el a számat a teljes kontroll említésére, ami persze rám is vonatkozik. Ezért nem mehettünk együtt a szüleimmel Elorakba amikor az ünnepség volt, de talán jobb is. Még bajuk eshetett volna. Azóta viszont anya is borzasztóan érzi magát amiért nem mehet el a perdai városba, jobbára az a pár nő jön el hozzá, akik korábban is jártak már nálunk. * -Az nem jó. *Húzom el ismét a számat, de most egészen másként, a csalódottság látszik rajtam, de utána rögtön fel is vidulok. Jó hír, hogy még lejjebb egészen kellemes tartózkodást kínál a vízesés sziklája. * -Akkor menjünk. Nem mondták meddig mehetek és nálam van a kommunikátor, azon elérnek ha akarnak. *Az, hogy Josie hogyan és miért került ide, hamarosan kiderül, nekem meg nagyra nyílnak a szemeim és láthatóan izgatottabb is leszek. * -Ez izgalmasan hangzik. Elveszett, mi? Remélem annak is hasznát tudtátok venni, amit én küldtem. Bár nem volt olyan sok. *Nem tudom, hogy Vadember tett-e említést róla, vagy engem védve titokban tartotta ki volt aki meglepte őket némi gyógyszerrel; de most kiderül. Az is, hogy a csomagnak valahol itt kell lennie, vagy feljebb, csak én nem vettem észre, mert nem is kerestem. * -Szerintem izgalmas. Bár amikor én loptam gyógyszereket, majdnem belehaltam a félelembe, de később nagyon feldobott. Biztosan azért, mert nem buktam le. *Nos, ez egyértelmű, de nem ezt magyarázom bele magamnak, viszont elég lelkesen tudom mesélni a kalandjaimat, melyek minden bizonnyal nem tudnak Josie-éval versengeni. * -Keressük meg, segítek neked. *Ajánlom is fel azonnal a segítségemet, de már az is érdekel milyen odalent és ha már onnan jött, azt is megkérdezem, hogy vajon meg van-e még a termoszom. Meglep a válasza, mert ezek szerint nem én vagyok az egyetlen aki termoszokat vagy kulacsokat dobál, vagy….és ez inkább ijesztő; nem az egyetlen aki a sziklateraszokon mászkál. Ha más is volt odalent, az nem jó és csak remélem, hogy nem a katonák közül egy.* -Termosz, sima szürke termosz. Valójában ledobtam amikor Vadember itt járt, hogy legyen okom lejjebb menni. Az a sárga kulacs nem ismerős neked? A katonáknak nem sárga kulacsuk van….nagyon remélem, hogy közületek való járkált odalent és hagyta el. *Még mindig jobb, mintha a kutatóállomásról valaki és felfedezte, hogy micsoda remek rejtekhely, másrészt könnyebben megközelíthető az állomás, észrevétlenül ha nem az út felől akar jönni valaki. Még a végén katonákat rendelnek ide is és annyi a találkahelynek. Talán Josie-nak is ez jut eszébe, mert megkérdezi meddig maradok, hogy ide küldhesse Vadembert, aminek nagyon örülnék, s mivel az időm legnagyobb részét nem tölthetem Elorakban, így akár maradhatok még egy hétig, nem probléma. * -Az jó lenne. *Sóhajtok egy nagyot és ebből rögtön gondolhatja, mennyire hiányzik a szépszemű kedves. Elmerülnék már a tekintetében és érezném karjának ölelését…a többiről már ne is beszéljünk. Még a gondolattól is elpirulok, de a hűvös vízpermettől nem érzem arcom melegségét. Josie-ra viszont rámosolygok, jólesik a vigasztalása és megpaskolom a kezét míg az a karomon van. * -Nem nagy csomag ahogy mutattad, bármelyik alatt lehet. Vagy akár a sziklarésben is. Vannak itt nagyobbak. *Kövek alá simán el lehet rejteni dolgokat, de nem árulom el, hogy micsoda gyakorlatom van ebben, csak egy másik vízesésnél. Josie közelében maradok, hogy halljam amit mond és nekem se kelljen kiabálni, jobb ha az őrök nem figyelnek fel ránk. Kiválóan hallom, hogy mit mond arról, mit tanult a Rebelliumban. Fel is kapom a fejem.* -Fát háncsolni? De ugye nem egészséges fákat vágtatok ki? *Ez nálam azért eléggé fontos, persze értem én azt is, hogy szükség lehet fára, akár építkezéshez…de a fakivágás így is úgy is érzékeny téma. Főleg miután megtudtam, hogy mekkora erdőrészletet pusztítottak el ahhoz, hogy a városunk felépülhessen. A kezdetekkor nem voltam itt, éppen dacos és önkéntes szobafogságomat töltöttem éhségsztrájkkal egybekötve, amit persze nem bírtam sokáig, de a gyászom tovább tartott. * -Arra vagyok kíváncsi, milyen az élet a Rebelliumban. Szükségetek van-e valamire, főleg most, hogy nem mehet senki Elorakba. *Nekünk anélkül is meg van mindenünk, de az ellenállóknak tudom, hogy sokat számított a perdai város. Nem tudom mennyire kreatívak, de mondjuk mi is tudtunk találkozni Vademberrel a városon kívüli gyümölcsösben. Le is buktunk a bátyám előtt. *
- Szupi! Örömmel konstatálom, hogy mind a vízpermettől, mind a kíváncsi tekintetektől védett helyen folytathatjuk majd rögtönzött találkánkat. - Hát a leltár szerinti hivatalos állásfoglalás szerint elveszett, és ki vagyok én hogy ezt vitassam? Teszem fel kajánul vigyorogva a költői kérdést. Az ezután hallottak viszont kissé összezavarnak és a végére le is olvad arcomról mosolyom, sőt még kissé szemeim is összeszűkülnek. - Na várjunk csak egy kicsit, nem csak hogy küldtél nekünk gyógyszereket, de azokat előbb el is kellett lopnod? Ha már lúd, legyen kövér? Vélhetően akkor is feszessé váltak volna arcvonásaim, ha azt hallom, hogy egy általa fel nem használt sebtapaszt küldött el nekünk Alec útján. Mert gyanítom (merem remélni) ő volt a küldönc. Már az probléma, hogy velünk bandázik, de némi részrehajlás és befolyásoltság miatt efölött még szemet tudok hunyni. De az árulás minősített esete, ha még tevőlegesen is segít minket. Ha pedig mindezt a Kancellária rovására teszi, az… az… mi? Többszörösen minősített eset? Ilyen van? Mondjuk láthatóan van. - És Vadember is tudott a terveidről? Ez még egy aprócska részlet, ami alapján eldől, hogy el kell-e beszélgetnem Alec-kel vagy sem. Ugyanakkor meghallom szép lassan a többit is, azt is amit talán ki se mond Jasmine. Megenyhülök, sőt meg is ölelem. - Nagyon köszönjük, sokat segít, a legkisebb gyógyszercsomag is, mindig. – Kibontakozok az ölelésből és úgy folytatom. – De tudod, hogy nem lenne szabad ilyen veszélynek kitenni magad. Hát nem elég adrenalinlöket, hogy ilyen félcédulás barátaid és… ööö… egyebeid vannak? Nem tudom minek címkézik egymást Alec-kel és különben is, Jasmine-t még ki se faggattam. Felcsillannak szemeim, hát hogy feledkezhettem meg erről! No, csak érjük el a védett helyet és a legyen meg a csomagom, gihihi! - És mesélsz róla? – Figyelem arcát pár pillanatig, míg nem pontosítok akár Vademberre is érthető kérdés után. – Megtervezted a nagy balhét vagy alkalom szülte tolvaj lettél? A segítségét most természetesen egy bólintás és őszinte mosoly kíséretében elfogadom, négy szem többet lát, mint kettő. Az én két szemem idáig csak a rikító kulacsot találta idáig. - Elég viharvert példány, én azt gyanítom még az állomás építésének idejéből származhat. Az a tippem, hogy valamelyik építőbrigád tagjáé lehetett, mert valóban nem katonai szabvány. Mi nem hiszem, hogy elhagynánk ilyesmit. – Megvonom a vállamat, a többség a Perda érdekében figyelne oda, de biztos lenne, akit nem zavarna a szemetelés sajnos, de akkor se dobna el valamit, amit esetleg el tudna cserélni a feketepiacon. Bevallom nekem is ez a tervem vele. – Nahát, és mit csináltatok helyette, hogy nem sikerült megtalálni a termoszt? Kerekítem el csodálkozón szemeimet a nagy célozgatás közepette, habár tisztában vagyok vele, ha Jasmine tényleg ledobta és nem látta, hova esett, akkor tényleg lehet keresni egy szürke termoszt látástól vakulásig. - Hm, milyen jó ötlet. Most is a tapasztalat beszél belőled? Nekem eszembe se jutott lábszint felett keresgélni, ennyi erővel lentebbi terasz valamely sziklahasadékában is rejtőzhet. Püff neki! Be is kukucskálok a legközelebbi résbe. - Hát nem sok mindent látni, be kéne nyúlni mindegyikbe? Ugyan kérdem, de hangomon érződik, hogy a ’nem’ válaszban reménykedek és abban, hogy van valami tuti módszere a Szöszinek annak megállapítására, hogy van-e titkos csomag a sziklába rejtve. - DEHOgyis! Egy fát se kellett kivágni, fel kellett mászni rá!– Kiáltok fel tiltakozón, a végére persze eszembe jut, hogy nem tanácsos kiabálnom. – A tengerparton, de lehet máshol is nőnek olyan fák, amiknek jót tesz ha az elhalt kérgét levágják. Nagyon oda kell figyelni, hogy az élő részbe nehogy belevágj. Utána persze a háncsot fel lehet használni, a hosszabb szálakból kosarat vagy ki tudja még mit fonnak, az aprajából meg például párnát készítenek. Nekem is lesz ilyen párnám majd képzeld, mert persze főleg az elején még csak kisebb háncsokat tudtam vágni. Lelkesen mesélem nagykalandomat a tengeren, aminek nagy része a tengerparton zajlott, de attól még a szívemben az is a tengernek számít. - Hát ha a fésűd mellé a zsebedbe befér egy tantermi fali okostábla, egy olyan jól jönne a tanításkor… – Gondolkodok el vágyódón, s egyben némi bűntudattal, mostanában elhanyagoltam oktatói feladataimat. Elfojtok egy sóhajt és inkább tovább gondolkodok. Nem kell sokáig. – Női egészségügyi csomag, hasonló a gyógyszerhez, mindig jól jön, mert mindig kevés van belőle.
*Persze tudom én, hogy megy ez, de csak azóta, hogy ismerem Vadembert és néhány dolgot elmesélt. Azelőtt fogalmam sem volt ilyesmiről, pláne nem a gyakorlati oldaláról. Azt nem mondhatom, hogy jól kitanultam ezeket, és azt sem, hogy az első sikeremtől bátrabb lettem….de már az is haladás, hogy elsőként gondolok rá, ami azt jelenti, hogy második alkalomra is vevő vagyok. Ezt azért le kell játszanom még magamban és felkészülni rá, ami minimum pár hétbe telik majd. * -Jó kislány. *Bólintok a költői kérdésre ártatlan mosollyal, ami a következő információval nem igazán egyezik. Még most is beleborzongok ahogy Josie elismétli a tettemet, és a mosolyom is átváltozik bűnbánóra – annyira nem bánom ám – és megvonom a vállam. * -Háááát….igen. *Vallom be egy bólintással és érzem ahogy az egész arcom lángok martaléka lesz. Ami aztán ha lehet még tovább mélyül, mert Josie számonkér, és mivel nem tudok hazudni – ha megpróbálnám is katasztrofális lenne – kénytelen vagyok bevallani az igazságot.* -A terveimről? Nem, arról nem. Képzeld ha még igent is mondott volna rá, beletelt volna pár hétbe, mire elrendezzük. Különben is jó alkalom volt, nem hagyhattam ki. *Utána persze napokig remegtem és minden egyes neszre felriadtam éjszaka, a laborban pedig ha valaki a nagy csendből hozzám szólt, összerezzentem. Szerencse, hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne sikítsak és ne ugorjak fel. * -Tudom, azért is küldtem. *Picit fellélegzem, mert nem szedte le a fejem, pusztán féltésből, de utána már csak értetlenül tudok ránézni. Még a homlokomat is ráncolom amikor visszakérdezek, mert bár a félcéduláson elmosolyodtam volna, a barátokat meg még értem is, de az egyebek…* -Egyebeim? S mindjárt több? Mire gondolsz? *Na igen, ebből a kontextusból nehéz rájönnöm és valószínűleg még jobban zavarba jövök majd ha kiderül, egyelőre az is bőven elég, hogy Josie megkér, meséljek a bűnömről. Mert persze arra gondol, ugye? * -A felére nem emlékszem, annyira izgultam. Csak vizsgálaton voltam a rendelőben. Egyedül maradtam egy kicsit. Ott ugye nincs kamera. *Nincs mert azért mégis, ott az emberek levetkőznek és mindenük premier plánban van. Azt persze el sem tudom képzelni, hogy hol mindenhol van. Többet nem tudok mondani, nem emlékszem hogyan és mikor jutottam ki a rendelőből, hogy mit mondott az orvos, csak elköszöntem és már repültem is vissza a kabinomba. Ott aztán fél óráig forgolódtam, mint egy kerge wipite, hogy hova dugjam addig, amíg el nem tudom vinni Tywinna elhagyatott kunyhójába. Mivel az indulásig senki nem kért számon, nem törték rám a kabinajtót, nem hívattak sehova, megnyugodtam, a többi már sokkal könnyebb volt. Könnyebb, mint a második találkozásom vademberrel, aminek az ártatlan áldozata a vízesésbe dobott kulacsom volt. A másik amit Josie talált, különös színű ha mindketten arra jutunk, hogy nem katonai és nem ellenálló kulacs. * -Nagyon remélem, hogy tényleg olyan régi, nem szívesen találkoznék itt mással. Olyan jó kis hely ez. *Bizonyára pontosan érti mire gondolok. Búvóhely, titkos találkozásra alkalmas, és a jelek szerint még csomagküldésre is. Sajnos elszólom magam és kiderül, hogy nem találtuk meg a termoszt, igaz, nem is kerestük. Josie pedig rátapint a lényegre, amitől megint elvörösödöm, noha semmi olyasmi nem történt amire gondol. Amire hiszem, hogy gondol. * -Csak beszélgettünk, jobbára sértegetett vagy cukkolt. Nem is láttam az arcát. Akkor még bőszen védte magát és kendőt viselt az arcán, csak a szemei látszottak ki. *A szemei említésekor viszont önkéntelenül felsóhajtok, mert Vadember szemei akkor is kifejezőek és csodaszépek, ha arcának látványa, főleg a pimasz mosolya, elveszi tőlük a figyelmet. Nem meglepő, hogy először abba szerettem bele. Mindez abból indult ki, hogy felvetette annak az ötletét, hogy ideküldi Vadembert míg itt vagyok. Már maga a gondolat is heves szívdobogásra késztetett. Inkább rátérek az ő csomagjára, bár kétlem, hogy ezzel sokáig le tudom kötni a gondolatait, de tény, hogy a csomag fontos és meg kell találni. * -Tapasztalat? Milyen tapasztalatra gondolsz? *Megint elárultam magam, annyira érzem, hogy pirulok, hiába tagadom. Sietve el is fordulok, hogy szavaimnak megfelelően keresgéljek is, ne csak beszéljek és minden olyan résbe belenézek, ami elég nagy és széles ahhoz, hogy egy csomag beleférjen. * -Nincs lámpád? Be is világíthatsz. Inkább, minthogy belenyúlsz és az ott lakó megharap. *Ki tudja milyen élőlények laknak itt, akik nem dugják ki a fejüket egy kis beszélgetésre, de ha az otthonukban kotorászunk, akkor kikérik maguknak. Nem akartam megijeszteni, de jobb ha elővigyázatosak vagyunk. * -Ha nincs, akkor keressünk egy ágat amivel be tudunk nyúlni. *Lehet, hogy nem találunk, mert itt inkább csak kúszó ágak vannak, azok meg rugalmasak, letépni meg egyet sem akarok. A növényeket védő énem akkor is felkiált, amikor Josie faháncsozásról beszél, de ahogy én, úgy ő is felkiált, hogy ellenkezzen. Nekem persze eszembe sem jut, hogy nem kellene kiabálnia, annyira el vagyok merülve a keresésben és a fák védelmében. Josie kimerítő előadást tart, hogy megnyugtasson. * -Ó, tényleg?! *Csodálkozón pislogok rá, mert Elorak és a Város környékén nem találkoztam ilyen mazochista fákkal, de hát a tengerparton sem jártam még. * -Szeretnék egyszer elmenni a tengerpartra, de túl messze van. *Lemondóan sóhajtok, ez a vágyam még megmaradt, de Vadember sem tudja teljesíteni, legfeljebb ha elrabol, de utána már nem mehetnék vissza a Városba. Végleg ellenállóvá válnék, a családomat pedig meghurcolnák. * -Csak a tengerpart közelében vannak ilyen fák? *Mégis milyen messzire mehetnék úgy, hogy ne legyen belőle probléma? Eddig a fennsíkon voltam csak és a két folyó torkolatánál, de egyik helyen sem találtam „vedlő” fákat. Pedig érdekes lehet, főleg ha olyan sok mindent lehet csinálni a leszedett háncsból. Talán ha megint beléphetünk Elorakba, megkérdezem Quinlah-t. * -Fali okostábla? *Erre úgy kapom fel a fejem, mintha azt mondta volna, hogy fentről egy errator kukucskál felénk. Nem annyira ijedten, hanem annyira megdöbbenve. Arcán aztán látom, hogy csak viccel, de én kérdeztem mire van szükségük, úgy kell nekem. El is nevetem magam most már felhőtlenül, majd bólintok a kívánságára.* -Na azt még lopnom sem kell, sajnálom, hogy nem jutott előbb eszembe. Pedig kellett volna. *Elvégre én is nő vagyok és Josie mesélt arról, hogy egy nőnek, elsősorban nőnek nehéz lennie a Rebelliumban, s csak aztán jön a többi, közös nehézség. * -Mit tanítasz a gyerekeknek? *Azt hiszem erről még nem beszélt, de nagyon érdekel. Esetleg adhatnék neki olyan anyagot, ami a növényekről szól. Minden amit a természetben járáskor nem lehet megtudni, vagy épp a gyerekek nem láthatják, mert nem mennek olyan messzire. A csomag azonban úgy elbújt, hogy eddig nem találtuk meg, hiába kerestük.* -Ne menjünk lejjebb? Talán nem akarták az állomáshoz olyan közel eldugni. Vagy lent már nézted? *Ha igen, akkor csak feljebb lehet, az pedig elég veszélyes, tekintve, hogy az őrök lefelé tekintgetnek engem figyelve. Már amikor látnak.*
Csak még tovább szélesedik vigyorom a dicséret hallatán, sőt még hintázok is lábamon előre-hátra, mintha csak zavarban lévő kislány lennék. Így aztán még élesebb a kontraszt, ahogy vonásaim megszigorodnak Jasmine magánakciójáról tudomást szerezve. - Inkább nem képzelem. Préselem ki fogaim közt a választ és legalább azt elkönyvelem magamban, hogy Alecet nem kell elővennem. Mondjuk első felindultságom után jobban belegondolva, nem tűnik valószínűnek, hogy valaha olyan tervet támogatna, amiben Szöszije veszélybe kerülhetne. - Hát nem tudhatom, hogy te éppenséggel minek kategorizálod Vadembert és a kapcsolatotokat, és nem akartam rosszat mondani. – Tárom szét karjaimat, csak hogy aztán élesítsem a gondosan előkészített folytatást. - De nyugodtan pontosítsd ismereteimet, hogy legközelebb tudjam! Senki nem vádolhat túlzott körmönfontsággal, de nem bánom. Hagyok egy kis időt válaszának, de aztán folytatom akár válaszol, akár nem. - És hát azt se tudhatom, hátha több férfi… - S csak egy pillanatnyi gondolkodás okozta megakadás után folytatom. – … vagy női egyebed is van. Emelgetem meg kétszer szemöldökeimet, komoly-komolytalan kérdésemet kísérve. Nem akarok mélyen a szerelmi életében turkálni, nem is kötelező válaszolnia, mondjuk az biztosan meglepne, ha elkezdené szeretőinek neveit sorolni, de egyébként amíg ez így minden félnek (értsd itt: Alecnek és Jasmine-nek) így okés lenne, addig én se ítélkeznék. Azt nem hánytorgatom fel, hogy nem mesélt Vademberről, mert az első találkozás alkalmával nem igen volt alkalom rá, hogy a teljes életút és kapcsolatrendszer kivesézésre kerüljön mindkettőnk oldaláról. De még egyszer nem akarok meglepetten tátogni, mikor összeáll a kétszer kettő, ha nem muszáj. - Nagyon gyorsan reagáltál, nem hezitáltál, ez volt a siker kulcsa! – Dicsérem elismerőn. – Remélem ez már a vizsgálat végén volt.. Jegyzem meg szinte csak magamnak, ahogy magamat képzelem a helyébe. Ha a vizsgálat közepén félmeztelenül vagy még a legelején a panaszok felmérésénél adódik az alkalom, az megnehezíthet egy ilyen akciót. Remélem mindent rendben találtak nála a vizsgálat során, de mivel szűkszavúan nyilatkozott, ezért inkább nem firtatom e témát. A másik tematikájú faggatózásom úgyis mókásabb, nem is próbálom elrejteni újra kiszélesedő mosolyomat látványos pirulása láttán. - Mennyi idő után vette le a kendőt? Kíváncsiskodok tovább, talán így még élvezetesebb összerakni szerelmük történetét, mintha csak elmesélné elejétől a végéig, ilyen apróságok kimaradnak a legtöbb nagy elbeszélésből, pedig ez adja meg a sava-borsát. - Hát.. izé…hogy sziklahasadékokban rejtesz el dolgokat Vadembernek? Kicsit megzavar a következő kérdésem okozta újabb pirulás. Shiennel a tanúja, most kivételesen nem célozgattam semmire, ami véleményem szerint pirulásra adna okot. Így aztán a kérdésem kérdésére egy újabb, immár bizonytalan kérdéssel felelek. - Bazz, dehogyisnincs! – Csóválom meg fejemet lemondón, hogy ilyen egyértelmű dologra nem gondoltam. Már bújtatom is ki jobbomat a hátizsákom pántjából, hogy elővegyem kis zseblámpámat. – Hm, ez üres. Állapítom meg azonnal és csak ezután zárom vissza a hátizsákot és kanyarítom vissza vállamra. Ezután módszeresen benézek a sziklahasadékokba, amik megfelelő méretűek lennének, mondjuk pont emiatt nincs túl sok, de nem járok sikerrel. - Ühüm. – Erősítem meg a korábban elmondottakat rendkívül szofisztikáltan, aztán merengővé válok, már nem a sziklarepedésekre hanem a távolba fókuszálok valahová. – Pedig megéri, egyszerűen leírhatatlan élmény. Indítványozd a tengerparti flóra katalogizálását, hátha kiköltözhetsz egy halászkunyhóba. Javasolom nem túl nagy beleéléssel, mindketten tudjuk, hogy milyen sorsa jutna egy ilyen felvetés jelenleg. De azért álmodozni szabad. - Ezt nem kérdeztem, de legközelebb megtudakolom, meg a fa nevét is, mert azt is elfelejtettem megkérdezni. Ja, és kedves perdai barátom nevét is meg kell tudnom, adósai maradtunk egymásnak a bemutatkozással. És ez csak fél nappal később esett le! Mégse tartom emiatt modortalannak egyikünket se, egyszerűen túlságosan érdekfeszítő volt a beszélgetés és eseménydús a találkozás. - Ne szabadkozz, ez egyáltalán nem prioritás, mert ha macerásan is, de helyettesíthető is, egy antibiotikum kevésbé. Sietek megnyugtatni, ez már kényelmi cikk, ezért sem ez a fő célpont egy-egy rajtaütés során. - Mindent, ami perdai. Nyelvet, szokásokat, geográfiát, természetismeretet, önellátási alapokat. Az első időben még a legkisebbekkel is én foglalkoztam, írás-olvasás-számtan-soksok mese. Nagyon szerettem ezt a részét is, de bővült a kis tanári karunk, így újraosztottuk a feladatokat és lett kevesebb feladatom, de nem bánom, mert ezért lett időm elvállalni ilyen küldetéseket. Elfojtok egy sóhajtást, így csak egy nagyobb szusszanás lesz belőle. Fogadok látszik is rajtam a bűntudat, amiért önző módon nem bánom, hogy kevesebbet ülök Rebellium tantermében. Pedig az én szerelem-projektem volt, vagyis még mindig az, egyszerűen csak jól esik néha-néha kalandozni kicsit. - De, menjünk! Csak vízszintes vonalon kerestem, függőlegesen eszembe se jutott. Kocogtatom meg a sziklafalat, a hasadékokat kell végignéznünk. Nem is húzom az időt, pontosabban Jasmine idejét, máris afelé a csapás felé lépdelek, ahol tapasztalatom szerint a legkönnyebb a le- és feljutás a két terasz között. Nem kell sziklamászónak vagy óriásnak lenni, pont megfelelő méretű köveken leereszkedek, csak egyszer kellett előbb leülnöm és úgy elérnem a következő természetes lépcsőfokot. Ugyan idáig is lejött barátnőm, de nem tudom felfelé milyen a terep, talán könnyebb, a biztonság kedvéért nem folytatom azonnal a keresést, hanem visszafordulva figyelem haladását, hogy ha szükséges, tudjak segíteni neki.
*Örülök, hogy nem akarja elképzelni, és azt gondolom, hogy akkor nekem sem kell elmondanom részletesen, hogyan is valósulhatott volna meg az egész, bár szerintem igen rövid lenne. Vadember minden bizonnyal nemet mondott volna, abból ítélve ahogyan reagált a következő találkozásunkkor. A megpróbáltatásaimnak azonban ezzel nincs vége, pedig reméltem, hogy több arcpirulós téma nem került terítékre, de ha az ember lánya egy másik ember lányával beszélget és férfiak is szóba kerülnek – nélkülük nem is lenne miről beszélgetnünk – akkor bizony kényes témák is előkerülnek. Nekem már azzal is gondom van, hogy minek is nevezzem a kettőnk kapcsolatát, mivel ebben nem tudtunk megegyezni, de az, hogy valaki más is legyen és ráadásul nő! Nem is értem mi adhatott okot erre a találgatásra. Az arcom lángba borul és sejtem, hogy nem is fog egyhamar megváltozni. * -Pontosítsam? *Kérdezek vissza, hogy jól értettem-e, és azon gondolkodom mégis hogyan tegyem ezt meg. Főleg, mert talán Josie megemlíti Vadembernek a beszélgetésünket és ….ki fog akadni. * -Bonyolult. *Nyögöm ki egyszerűen, kissé elmélyülő hanggal, már-már beletörődve, hogy ez a jövőben sem lesz másként. Arra meg, hogy több férfi és nő…nemes egyszerűséggel nem túl nőiesen eltátom a számat. * -Ezt…..ezt felejtsd el! *Kapkodva a levegőt ejtem ki a szavakat és láthatóan sért a feltételezés, a szemeim is tócsányira kerekednek és érzem, hogy talán a bonyolulton túl ezt tényleg pontosítani kellene, de egyelőre fogalmam sincs hogyan kezdjek bele. Ezért inkább hagyom az egészet, majd ha lesz rá másik alkalom és addigra össze tudom szedni a gondolataimat, vagy egy vétlen romantikus hangulatban el nem kezd folyni belőlem a szó. Szerencsére Josie sem forszírozza tovább, vagy csak időt hagy nekem, nem tudom, áttérünk ismét a kis akciómra, ami még most is izgalomba hoz. * -Igen, az eredményekre vártam. *És akkor megtörtént. Még most is ködös az egész, csak azt tudom, hogy miután eldugtam Tywinna kis kunyhójában a csomagot és üzenetet hagytam Vadembernek róla, akkor könnyebbültem meg igazán és olyan eufórikus hangulat lett úrrá rajtam, hogy be kellett zárkóznom a kabinomba, hogy még véletlenül se találkozzak anyával, mert ő észrevette volna rajtam. A Josie által talált kulacs azonban ismét visszahozza Vadembert, csak más tartalmú témában, ami már kellemesebb és viccesebb is, éppen ezért szívesen mesélek róla. Még a szemeimet is lehunyom, hogy újra magam elé képzeljem azt a kis játékot, amelynek a végén megpillantottam az arcát. * -Egy óra múlva talán. Nem tudom mennyi idő telhetett el, az őrök odafentről állandóan lekiabáltak, hogy megvagyok-e még, a frászt hozták rám. Ott voltunk…*S mutatok eggyel feljebb, ahol szélesebb a sziklaplató és mélyebb a fala által védett rész. * -…Először bekötötte a szemeimet és úgy vette le a kendőt az arcáról, nekem meg végig kellett tapogatnom, és a kezeimmel látnom. Izgi volt. *Elmosolyodom és most is ugyanazt érzem. A szívem majd` kiugrott a helyéből, de akkor még nem tudtam, hogy ennél jobban is fog dobogni. Én már a szemeibe szerelmes voltam. * -Aztán egyszer csak levette rólam a kendőt és megláttam. *Most is ugyanúgy sóhajtok fel. Az emlék mit sem veszített a jelentőségéből és a szépségéből, imádtam az összképet, arcának vonásait, az ajkai körül a mélyebb nevetőráncokat, mert folyton mosolygott, és a szakállát. Mindennél sokkal hétköznapibb az amikor a sziklahasadékokban elrejthető dolgok kerülnek elő, mégis újra pirulásra késztet, mert hát van mit nekem is rejtegetnem. Bármennyire is megbízom Josie-ban, hogy nem árul el, mert mondjuk alkalma sem lenne rá, hiszen nem mehet be a városba, következésképp nem fog katonákkal cseverészni, szeretném megtartani magunknak a kavics üzeneteket. * -Csaaak…gyakorlatias vagyok. *Mondom ezt úgy, hogy még én sem hinném el magamnak, és azt remélem, hogy Josie nem fog megharagudni rám, mert titkolózom és nem fog faggatni tovább. Ezek után már igazán nem nagy dolog, hogy megoldást kínálok neki arra, hogyan ne haraptassa meg magát egy sziklahasadékban lapuló állatkával. Nekem nincs lámpám, így maradok az ágnál, bár nem találtam túl nagyot és kissé zsenge is, hajlik még. Nem én szakítottam le. A keresés közben tovább beszélgetünk, és végre olyan téma amiben majdnem otthon is érzem magam, láthatóan Josie többet tud nálam a mazochista fákról és a tengerről, aminek a látványáért vágyom. Vadember megígérte, hogy elvisz oda, csak a megvalósítás bonyolultabb, mint a kapcsolatunk, tekintve, hogy katonai kíséret nélkül még a Városhoz közeli vízeséshez sem mehetek el, pláne nem több napra. A tenger pedig messze van. * -Vannak halászkunyhók? *Fel is kapom a fejem erre az információra, bár miért ne lennének? A perdaiak biztosan nem mind laknak ott a közelben, de Tywinna étkezdéjében olyan halakat is lehetett enni, melyek a tengerből valók. * -Biztosan nemet mondanak rá, de megpróbálni nem kerül semmibe. Sajnos azonban vagy Vadember, vagy a tenger, a kettő együtt nem megy. Ha elengednek oda, biztosan csak más kutatókkal együtt és egy seregnyi katonával. *Pedig milyen szép is lenne este a tenger partján nézni a naplementét Vademberrel. S aztán a Holdakat és a többi csillagot, ahogyan annak idején a tó partján is tettük. * -Rákérdezek majd én is Quinlah-nál. Tudod annál a perdai asszonynál, akinél pitét ettünk. De régen volt. *Bizony régen, akkor nagy reményekkel telten búcsúztam el Josie-tól, hogy hamarosan találkozunk, de nem volt rá alkalmunk. Igazán nem. Később a kérésemnek megfelelően egy kis bepillantást nyerek a Rebelliumban való életről, a gyereke tanításáról és arról, hogy milyen alapvető kellékek hiányoznak, melyekre nőként nem gondoltam. El is szégyellem magam. * -Majd viszek oda abba a kunyhóba, ahol a gyógyszereket hagytam. Jól becsomagolom, hogy ne essen baja, megromlani meg úgy sem fog. Legközelebb rád is gondolok. *Érdekes és nehéz lehet az élet a Rebelliumban, mégis szabad és ez a legfontosabb. Biztosan nekem sem okozna gondot, vágyom is oda minden Josie által elmondott nehézség ellenére, de a családom visszatart. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, hogy menten kettészakadok. * -A gyerekek hogy viselik? Az egészet. Úgy értem nem csak a kényelem hiányát, hanem az elválást, a bujkálást, hogy nem mehetnek ki, nekik azért veszélyes. Nem lázadoznak? *Érdekel, már csak azért is, mert tudni akarom milyen ott felnevelni egy gyereket. Vágyom rá, és néha eljátszom a gondolattal, hogy elszököm és a Rebelliumban élek és természetesen Vademberrel. Már annyiszor elképzeltem, hogy ezzel is álmodom. * -Néha neked is ki kell mozdulnod, másrészt több tapasztalatot gyűjtesz amit aztán tovább adhatsz a gyerekeknek. *Úgy láttam rajta, nem annyira tetszik neki, mint amennyire lelkes. Szereti a gyerekeket tanítani, mégis jó néha szabadulni tőlük. Ez nem baj, nem rossz dolog és ezért nem kell, hogy lelkiismeret furdalása legyen. * -Menjünk lejjebb, rendben. *Bólintok aztán rá Josie ajánlatára és elindulok utána. Lefelé kell menni, ahogyan ide is jöttem, de mindegyik kapaszkodó más és más. Könnyebb vagy nehezebb, csúszósabb, vagy éppenséggel több lehetőség is van kapaszkodni a kiálló sziklákban. Ennél lejjebb még nem jártam, nem mintha a többit már csukott szemmel is felismerném, de itt most tényleg nincs benne gyakorlatom. Félúton meg is állok, mert eszembe jut, hogy Vadember pont így nézett engem, ahogyan most Josie is, mert ő ügyesebb volt és hamarabb leért. Én meg leestem éppen Vadember karjaiba, elsodorva őt, ráesve….ő meg a fenekemmel volt elfoglalva. Elnevetem magam, és nem bírom abbahagyni, kell is kapaszkodnom, mert a testem rázkódik a nevetéstől. Ha innen leesek, nem ütöm meg magam nagyon, de azért nem szeretnék leesni. Viszont lejjebb kapaszkodni sem tudok. Csak nevetek. *
- Ha lennél olyan kedves… Húzódik mosolyra ajkam és némi erőfeszítésbe kerül, hogy ne billenjen át önelégült vigyorba. Nem kell sajnálni engem, nincs szükség sokáig az arcizmaim konszolidáltan tartására. A pontosítás hallatán mosolyom szép lassan leolvad, míg bal szemöldököm kérdőn felugrik. De megállom, hogy önálló életet élő szemöldökömön túl egyelőre ne faggassam tovább. Sőt még a pikírt „Biztos fel tudom fogni.” megjegyzéstől is megkímélem. - Hmpf, szóval bonyolult. Nyugtázom hát egyelőre a választ és magamban elkönyvelem, hogy ennek a két szerelmes jómadárnak lassan-lassan el kéne beszélgetniük egymással. Persze nem csak azért gondolom így, mert engem személy szerint érdekel és adattáras múltamból fakadóan szeretem a felcímkézett dolgokat, de rajtuk is ezt érzem. De ahogy most nem kezdem Jasmine-nek taglalni az Alec-kel a témában folytatott diskurzusomat, úgy ha visszaérek, Alecnek se fogok erről jelenteni. Nem áll szándékomban beavatkozni az életükbe és a kapcsolatukba. Kivéve persze, ha kvázi felhatalmazást kapok rá, mint most, hogy ideküldhetem Alecet. És persze ne felejtsük el azt az esetet, amikor valami fatális félreértés lenne kilátásban… sose kedveltem a Rómeó és Júliát. De ezeken kívül nem akarok beavatkozni. - Oooké! Szinte éneklem védekezőn magam elé kapva kezeimet, s levonom a magam következtetését. Szóval Jasmine nem hisz a sokszínű poligám kapcsolatban – legalábbis az ő oldaláról nézve biztosan nem. Meg tudom érteni, én is hasonlóan vagyok bekötve. - Mondd csak, ismered a XX.század végi rajzfilmeket? Nekem ez a legfőbb magyarázatom (már a jelentékeny szülői tanításon túl) , érdekel, vajon neki is játszik-e szerepet értékrendjének kialakulásában. Ha nem, akkor legalább ellátom némi néznivalóval az archívumból, szerintem neki is tetszenének. Egy bólintással nyugtázom, hogy jól gondolkodtam az eltulajdonítás időzítéséről, nagyon gyakorlottnak kéne lennie valakinek, hogy a vizsgálat elején vagy közepén cselekedjen és nagyon remélem, hogy Szöszi soha nem is lesz ilyesmiben gyakorlott! Túl veszélyes! De ezt mind tudjuk, úgyhogy nem teszem újfent szóvá. - Ó, máris, első alkalommal? Kerekednek el most az én szemeim meglepetten. Nem tudom, miért gondoltam, hogy több ideig tartott Alecnek, míg megbízott annyira Szösziben, hogy felfedje az arcát. Hiszen Szösziről beszélünk, fél óra alatt megfőzött engem is. - És tapintás útján el tudtál képzelni egy arcot? Hasonlított is esetleg? Kérdem kíváncsian az elbeszélésbe újfent közbe szúrva. Én képtelen lennék rá csak azért, de Jasmine-nek van művészi vénája, talán nem csak a festéshez ért, hanem szobrászkodik is. - És mivel érte el, hogy megbízz benne? Jut eszembe egy újabb kérdés, visszaugrova most meg a jelenet legelejére. A sóhajtás hallatán persze nagyjából meg tudom saccolni, de azért érdekel, hogy hivatalosan miért nem kezdett azonnal sikítani Jasmine katonákért, sőt, még hagyta hogy a szemét is bekösse egy útonállónak öltözött ismeretlen. - Ahha. Felelem kissé bizonytalanul, gyanítom van itt valami turpisság, de ha agyon ütnek se tudok rájönni, hogy milyen kompromittálás történhet sziklahasadékokkal összefüggésben. Szóval ezt most inkább ráhagyom, különben is el vagyok foglalva, hogy bekukucskáljak az ominózus – és jó méretű – hasadékokba. - Umm…most hogy kérded, még én sem láttam egyet sem, de nem jártam sokfelé a tengerparton, de valahogy úgy tűnik logikusnak, hogy vannak halászkunyhók, halászfaluk. Mondjuk már egy tengerparti falut is tuti halászfalunak néznék, még ha soha nem is halásznak, akkor is. Bizonytalan válaszom, végül csak megvonom vállamat. - Nos, igen, ez biztos, sajnos. – Bólogatok szomorúan. – Ha jól időzíted a kérdést, más kutatókkal még valamikor a homályos közeljövőben is összejöhet egy tanulmányi kirándulás. Vademberrel gondolom csak két esetben sikerülne, vagy a visszafordíthatatlan döntésed kivitelezése után vagy ha hirtelen kitörne a megmagyarázhatatlan világbéke. Ha jól tudom jelenleg egyikre sincs sok kilátás, szóval ennek megfelelően húzom el a számat lemondón. Már nehezen tudom elképzelni, milyen állandó kötött szabályok szerint élni. Persze, nekünk is vannak szabályaink, de sokkal könnyebb az élet…a rengeteg nehézség ellenére is. Furcsa dolog ez, de nem borongok sokáig. Quinlah emlegetésére felderül arcom és úgy bólogatok, természetesen emlékszek rá, kevésszámú perdai ismerőseim egyikére. - Köszönöm, a többi hölgy nevében is. Mosolyogva hálálkodok egy sort s közben feljegyzem magamnak, hogy majd jusson eszembe Alecet figyelmeztetni, hogy extra csomagot várunk. - A kicsiknek még nincs nagy különbség a Dominiumhoz képest, ugyanaz a bezártság, a kényelmet is máshogy mérik. A kamaszokkal már több gond van. – Sóhajtok nagyot, az égre emelve tekintetemet. – Van, aki túlságosan lelkes, kivont karddal futna az első dominiumi katonának, még nincs meg a megfelelő belátásuk ehhez a fajta harchoz. A legjobban azokkal szeretek kimenni, akiket a Perda érdekel leginkább, de nehéz néha különbséget tenni. A legveszélyesebb persze, ha valaki visszavágyik a Dominiumra, erre különösen oda kell figyelni. Nagy kárt okozhatna egy durcás tinédzser. Már nem igazán tartok tőle, hogy Jasmine visszaélne bármivel, amit mondok. Ráadásul ez sem igazán nagy titok, józan paraszti ésszel kikövetkeztethető. Szerencsénk, hogy ezzel se nagyon lehet visszaélni, hiszen nem tudják semmilyen csatornán elérni a gyerekeket, és értelemszerűen kijutni nem tudnak feltűnés nélkül. Legalábbis reményeim és legjobb tudásom szerint. - Én is hasonlókkal szoktam győzködni magam és elhessegetni a lelkiismeretfurdalásomat. Vigyorodok el szavai hallatán, talán ha már ketten mondjuk ugyanazt, akkor lehet benne igazság is. Sőt, miközben lefelé ereszkedek a következő sziklateraszra, azon morfondírozok, hogy ez a tapasztalatszerzéses rész ebben a köntösben még új nekem is. Mire leérek, természetesen eldöntöttem, hogy használni is fogom magam ellen, mint kiváló érvet. Derültségem nem múlik a következőkben sem, habár a megállíthatatlannak tűnő nevetés láttán némi értetlenség ülhet ki arcomra. - Ööö… minden rendben? És vissza is lépek a következő természetes sziklalépcsőfokra, hogy ha a nagy nevetéstől lezötykölődne Szöszi, akkor meg tudjam tartani. Remélem nem valami különös perdai növénybe vagy állatba futott bele, ami heveny nevetőgörcsöt okoz, hanem csak valami olyan poénról van szó, amiből engem most kihagyott barátnőm.
* Nem azért nem akarom elmondani Josie-nak, hogy állunk egymással Vademberrel, mert titok lenne, hanem mert én sem tudom igazán. Részemről nincsenek kétségek, de Vadember már egészen más. Én ezzel is elégedett vagyok és azt is tudom, hogy őszinte hozzám, mert a kényes témákat sem kerüli el. nem, nem szeretném részletezni és nem is tudom egyelőre, de szerencsére Josie nem faggat tovább. Bólintok amikor elismétli azt a szót, amivel jelenleg jellemezni tudom a kapcsolatunkat, és egy bocsánatkérő mosollyal köszönöm meg. A zavarom azonban nem illanhat el, csak átalakul a témához igazodva, az arcom vörösebb lesz és nem kevésbé kapkodom a levegőt. Josie sikeresen beletenyerelt a számomra legkínosabb témába, és azt sem értem, hogy a Vademberrel folytatott bármilyen címkés kapcsolatom után hogyan jutott eszébe, hogy én mással, ráadásul nővel. Tiltakozom, és sokkal intenzívebben, mint bármikor eddig, amit egyetlen szóval kommentál és felejt el. Remélem elfelejti. A zavar ismét változik, most inkább értetlen vagyok, mert a XX. századi rajzfilmek emlegetése szerintem nagyon nem illik ide, de biztosan csak én nem értem. Josie arcából és engem fixírozó tekintetéből ítélve ő nagyon is tudja miért kérdezte. * -Nem igazán. Nem sok rajzfilmet láttam gyerekkoromban, de hogy jön ez ide? * Félek megkérdezni, mert tartok attól, hogy egy újabb zavarba ejtő kérdéssor következik, de önkéntelen a kíváncsiságom. Jó lenne kitölteni a hiányt amit Josie érdeklődése keltett bennem és felkészülök arra, hogy megint elvörösödöm. Ha ezen túl vagyunk, örülök annak, hogy a témaváltás egészen más vizekre visz minket, és ami a Vademberrel való megismerkedésemet illeti, elég kalandos és szórakoztató volt. Jó, mondjuk a második találkozás, mert az elsőnél nem nagyon örültem neki, de így utólag mégiscsak vicces volt. * -Nem, akkor másodszorra találkoztunk. Először a Város közelében a vízesés felett egy lugasban. Elintézett négy katonát, aztán rám rontott a sátramban, és amihez ért, azt tönkretette. *Ahogy mesélem, mosolygok. Az emlékezés és az idő mindent megszépít és igazán nem volt az olyan nagy kár, de a szövegével levett a lábamról. Bámulatos milyen könnyedén tudja kimagyarázni magát, ha csak fele annyira lennék képes, mint ő, akkor nem lenne aqggódni valóm. * -Nem igazán, de izgalmas volt. Csak a szakállát tudtam azonosítani, de éreztem ahogy mosolyog. Állandóan vigyorgott. * Most én is folyamatosan mosolygok, gyakran megtettem, hogy ezeket a boldog és vicces pillanatokat idéztem fel magamban amikor szakított velem. A tél sokkal hosszabb és sötétebb volt mint korábban, a lelkem háborgott és ez nem csak a hétköznapjaimra nyomta rá a bélyegét, hanem a képeimre is. Szerencse, hogy nem szmetől-szemben kelltt válaszolnom Callum ezt érintő kérdéseire, hanem üzenetben, jól megfontolt szavakkal és a hazugság talán nem megy át az írott szövegen. Hogy mivel érte el nálam, hogy megbízzak benne? Nem tudom. Azt hiszem már az első pillanatban így éreztem de, Josie kérdése....megdöbbent és úgy is tekintek rá. * -Vademberről beszélünk. Szerinted? * Na igen, mindketten jól ismerjük, kinek ne tudna lyukat beszélni a hasába? Másrészt olyan szép szemei vannak, hogy azokban elmerülve mindent elfelejtek. Az első találkozás alkalmával nem így volt persze, de mégis mit tehettem volna amikor a kísérőimet kiütötte? Nem volt erőszakos, csak bosszantó, nem bántott, csak a szoknyám alá akart nyúlni....fegyvert keresve, ja persze. Ebben természetesen sosem fogunk megegyezni, de jó alap arra, hogy néha vitatkozzunk, mert ilyen dologról vitatkozni vicces és szórakoztató és addig jó, amíg nincs ennél komolyabb téma. A megismerkedésünkről bármit szívesen elmondok Josie-nak, de vannak dolgok amiket nem. Ilyen például az, hogy honnan szereztem tapasztalatot a sziklahasadékokba rejtett tárgyak terén. Én úgy hiszem sikerült erről elterelni a figyelmét, és mikor annyiban hagyja, meg vagyok győződve róla, hogy sikerrel jártam. A keresgélés közben aztán más is szóba kerül, mégpedig az egyik kedvenc, de még nem látott helyem, a tenger. szeretnék oda elmenni, de a Városban nem rendeznek kívánságműsort, így csak Castillo kancellár jóindulatára számíthatok, ami nem nagyon van neki és nem szeertnék megint a háta mögött Callumnál ácsingózni egy kiküldetésért. * -Mondjuk a perdaiaknak fontos a víz, biztosan vannak kisebb falvak a tenger partján, de ott van a nagy városuk ahol a vezetőjük lakik. Lehet, hogy a halászok is ott laknak, a vízre épített városban. * A teger partja ennél azért sokkal nagyobb, biztosan van máshol is kis falu a part közelében. Végül is mindegy, ha van is, nem ott szállnánk meg, esélyesen nem is örülnének nekünk. Elorakon kívül nem vagyunk szívesen látott vendégek sehol. A tengert talán láthatom, de az biztos, hogy nem vademberrel az oldalamon, és ezt az okokkal együtt el is kesergem Josie-nak. Ő végül azt említi meg, amin én is sokszor gondolkodtam már, de túl gyáva vagyok hozzá, ráadásul a családom látná kárát és ezért elérhetetlen. Nagyot sóhajtok és a vágyakozás kielégítetlensége miatt el sem tudok osolyogni Josie utópisztikus világbékéjén.* - Azt hiszem előbb szöknék el. Már gondoltam rá, de nem akarom, hogy a családomat miattam hurcolják meg. Néha úgy érzem kettészakadok. * Ezt már Vadembernek is mondtam, neki is keseregtem és akkor átölelt és megnyugtatott. Most hiányzik az ölelése ami minden lelki bajt meg tud gyógyítani. Addig meg, csak annyit tudok tenni, hogy tervezgetem a vele való találkozást, próbálom elintézni és segítek ahogyan tudok. Csak apróságokkal, ami tőlem telik, de tudom, hgy az ellenállóknak sokkal többet érnek. * -Ez a legkevesebb. * Bevallom, hogy lehetne több is, de nincsenek túl nagy lehetőségeim. Nem olyan helyen dolgozom, máshol meg túl feltűnő lennék, a gyógyszert is csak azért tudtam elhozni, mert épp ott voltam és jó sokáig nem is lesz legközelebb. Ezért is kérdezek a Rebelliumban való élet nehézségeiről és szépségeiről. Vajon egyensúlyban vannak? Josie beszámolója olykor szomorú, olykor viccces és ennek megfelelően komorodom el vagy mosolygok, de van a végén valami, amire nem számítottam. Teljesen ledöbbent, persze a gyerekek egészen másképp értékelhetik a dolgokat és nem is fogják fel, hogy a Dominiumon mi történik, őket nem érik el olyan mértékben a Kancellária törvényei, korlátozásai, ellenőrzései és büntetései. * -Vannak akik visszamennének? Miért? * Ez számomra meglepő és nem is tudok rá magamnak válaszolni. Miért vágyna vissza bárki is a szabadságból a korlátok közé? Josie biztosan tudja erre a választ, hiszen köztük él és a keresésben is megállok, hogy megvárjam. De mivel ő foglalkozik a gyerekekkel, minden bizonnyal erre is kitér a tanításai során, ahogy a vadonban szerzett tapasztalataira is. Ezt pedig állandóan frissíteni kell, hiába vagyunk itt több éve, a Perda még most is tud meglepetést okozni. * -Ne legyen lelkiismeret furdalásod, szükség van a tapasztalatokra. Ezzel többet tudsz tenni a gyerekekért. Egészen más szemléletet kapnak tőled, megtanulnak vigyázni erre a Holdra, sokkal közelebb lesznek majd a perdaiakhoz. Az ő generációjuk még meg tud változni. * Megértem, ha olykor nem érzi jól magát azért, mert nincs ott ahol szükség van rá, de azzal is sokat tesz, ha néha elhagyja a Rebelliumot, hogy tapasztalatokat szerezzen, másrészt muszáj kijárni onnan egy kicsit. Nem tudom milyen a hely maga, mert nem láttam soha, de biztosan nem olyan kényelmes, mint a Dominiumon vagy a Városban. Én is vágyom a szabadba, a falakon túl, hogy minél többet lássak a Perdából, és kell is egy kis szabadság, hogy az ember ne fájduljon bele a falak közé. Most, hogy rám katonák figyelnek is szabadabban érzem magam, a természet felfrissít, megnyugtat és feltölt. Mivel eddig még nem szóltak rám, könnyedén egyezem bele abba, hgy lejjebb menjünk, ám ennek nem várt hatásai lesznek rám. Amikor lefelé ereszkedem Josie után, eszembe jut az amikor Vademberrel voltam itt és ő várt lent. Meg is csúsztam, le is estem, pont rá. Ezen aztán elkezdek nevetni és nagyon kell kapaszkodnom, hogy most ne essek le. * -Igen, jól vagyok. * Bukik ki belőlem a válasz egy nagy adag nevetés között, de már érzem, hogy az ujjaim csúsznak a vizes sziklafalon és ez így nagyon nem jó. * - Josie....segíííííts! * A kiáltás elnyúlik és azzal egy időben már zuhanok is le, bár a magasság már nem olyan nagy, nem lesz különösebb bajom, legfeljebb, mint annak idején Vademberrel, de az ijedtség kiszakad belőlem. Lepottyanok, ha Josie akart is segíteni, annak látja kárát, mert elsoddrom őt magammal és a keskeny sziklateraszon kötünk ki. Persze fájok mindenhol és nyögdécselek, de Josie után érdeklődöm először. * -Jól vagy? Nem ütötted meg magad? * A gond csak azzal van, hogy a kiáltásom már felhallatszott a katonákig és az egyik minden figyelmeztetés nélkül elindult lefelé, míg a másik már pittyegteti is meg a pda-mat. Igyekszem visszajelezni, hogy jól vagyok, de nem olyan könnyű kihámozni a zsebemből úgy, hogy még Josie-n fekszem. Letámasztom a kezem, hogy könnyebben legördüljek róla, és alaposan megnézem, hogy biztos jól van-e. Elfekszem mellette, mert most mindenem fáj ahogy annak idején is, de már húzom is elő a kommunikátoromat, hogy felszóljak a katonáknak. A sziklán való lógás közepette rám jött nevetés azonban megint elővesz, kuncogva kapcsolom be a kommunikátort és szólok magamról. * -Minden...rendben....jóhól vahagyohok! Csak megcsúhúsztaham! * Úgy érzem mindent megtettem annak érdekében, hogy megnyugtassam a rám vigyázókat, de a mély hangú válasz semmi jóval nem biztat. * -Walker őrmester már elindult lefelé, hogy segítsen. * Abban a pillanatban fordulok is Josie felé ijedt tekintettel, a szívem a torkomban dobog és most nem jó érzés, a hangom is elakad ami most ebben a helyzetben nem egészen előnyös. Torkot köszörülök, hátha jobb lesz, hátha nem tűnik majd olyan ijedtnek, mint amennyire az. * -Neee! nem kell, jól vagyok, tényleg. Meg sem ütöttem magam!
- Nem? Egyet sem? Hm. – Kérdezek vissza meglepődve, pedig tudom hogy elfeledett kincs mind, igazából az lett volna meglepő, ha igent mond. Választ egyébként nem várok, helyette buzgón fogok bele a lelkes ajánlásba. – Csak úgy eszembe jutott, mert úgy tűnik az előbbi válaszaidból, hogy sokban hasonlítunk és szerintem tetszenének neked is, szóval tölts le párat az archívumból, ha unatkozol épp. Nagyjából az 1930-80’as évekből válassz, ha jól saccolok. Az én kedvencem a Szépség és a szörnyeteg volt, de lehet kezdj az Aranyhajjal, ha azonosulnál a főhősnővel, ő is szeret festeni, tudod. Ezek körül nézz szét időben, az évszámokban nem vagyok valami jó. Kacsintok is szavaim mellé, és magamban gratulálok is, hogy sikerült előbányásznom a megfelelő címet Jasmine-nek. Szöszi is, festeni is szeret és metaforikusan nézve el van zárva a sci-fi űrhajó-toronyba. Ó! És még az útonálló-kedves is passzol! A nagy felismerésre meg is állok, mintha csak sóbálvánnyá váltam volna pár pillanatra. Most már be leszek sózva, hogy megtudjam, tetszett-e valóban Jasmine-nek a mese és ha igen, ő is rátalált-e az összes párhuzamra (gyanítom igen!). - Jaa, második alkalomnál értem. – Próbálom megfejteni, miért gondoltam, hogy itt találkoztak először, de nem sikerül visszafejtenem, hogy hol kanyarodtak félre a gondolataim, mert akkor a továbbiakról maradnék le és megint értetlenkedhetnék egy sort. - És végignézted, ahogy elintézi a katonákat? És-és-és direkt vagy véletlenül tette tönkre a felszerelésedet? Kíváncsiskodok még egy sort, ahogy próbálom rekonstruálni fejben az első találkozásukat. Az is érdekelne, milyen megfontolásból támadt meg Alec négy katonát, milyen zsákmányt remélt vajon a sátorban? De ezt a kérdést majd neki teszem fel egyszer. Ha mindez Rebelliumban történt volna, akkor meglenne a válaszom kérdés nélkül is, de idekint csak nem önt fel a garatra, sem most, sem régen, sem semmikor, ilyen halálvágya szerintem senkinek sincs. - Igaz-igaz. - Adom meg magam képletesen szólva, még kezeimet is megemelem. – Még jó, hogy egymásra akadtatok. Jegyzem meg, inkább csak magamnak alig hallhatóan. Az egyikőjük a dumájával, a másik a kisugárzásával hengerelne le bármely más földi halandó partnert, így legalább elbíbelődnek egymással. - Hm, lehet. - Hagyom rá Jasmine-re, mert valóban lehetséges, meg az ellentetje is. – Majd kérdezd meg Quinlaht, ha legközelebb látod. Tényleg, továbbra sincs kilátásban, hogy Elorak újra megnyitja kapuit? Felénk változatlan a helyzet, de talán a Város irányába más a döntés, szóval próbálok informálódni. Ha titkos lenne, nem hinném, hogy Jasmine tudna róla, ha már köztudott, akkor Rebellium is tudja, de akkor nem kéne addig várnom, hogy megtudjam, míg haza nem érek. - Igen, ahhoz kicsit kevesebb csillag együttállása szükségeltetik. – Arcom továbbra is komor, mert pontosan tudom, hogy fényévekre vagyunk ettől a lehetőségtől, és kívánom is, hogy soha ne következzen be olyan villámcsapásszerű változás a Naphajú életében, mint az enyémben. Ha az nincs, én is ugyanúgy a Dominiumon élnék még most is. – És a családod nem gondolkodik hasonlókon? Beszéltetek ilyesmiről valaha? Tényleg, kikről is beszélünk pontosan? Mindig csak egy halmazként beszélgetünk róluk, de nem tudom, kikről is van szó. Kis családról, mint amilyen az enyém volt, vagy másodunokatestvérig számontartott nagycsaládról. Mert ha az előbbiről, akik nem rendszerhűek…nos, akkor létezik egy megoldás. És igen, kérdéseim is errefelé terelik a beszélgetést, de nem forszírozom nagyon a dolgot s elfojtok egy sóhajtást, nem akarom ezzel az ötlettel is terhelni, vélhetően már ő is gondolt rá s nem véletlenül érzi úgy, hogy lassan kettészakad. - Kamaszos kifakadás többnyire, de oda kell figyelni, nehogy komollyá váljon. Életkori sajátosság leginkább szerintem, egyrészt szembe helyezkedni a szülővel, másrészt kevesebb a lehetőségük egyelőre, tulajdonképpen minden tekintetben. Akár szakmák tekintetében, de ez azt hiszem egyelőre ilyen beszélgetésekben ritkábban kerül terítékre. – Szusszantok egyet fejemet csóválva. – Ott van a egyrészt a bezártság, ami kicsit hasonlít a Dominiumra, de amíg ott vannak ablakok mindenkinek, addig a sziklák alól nincs ilyen lehetőségük, ki pedig értelemszerűen nem mehetnek amikor csak akarnak. Másrészt a szórakozási lehetőségek is korlátozottabbak, sok mindenre van alternatíva, sőt, van ami persze jobb is, mint odafent… - Megvonom a vállamat. - Ha valaki nagyon utálkozni akar, meg tudja találni az okot rá. Persze egy moziért senki nem fog visszaszökni, ahhoz nagyon ambiciózusnak kellene lennie, hogy végig csinálja, a családpolitikai szabályok elfogadása mellett. Nem tart sokáig végig futnom a pár néven, akik a kérdéses korban vannak, de szerencsére senkiben sincs meg a potenciális ellenálló-szökevény minden eleme. - Remélem. Lelkiismeretfurdalásom lesz, de legalább most már van határozott érvrendszerem az elcsitítására. Azt csak remélni tudom, hogy az új generáció már sokat át tud venni a perdaiak szemléletéből. Ha ez sikerülne, akkor már megéri! - Akkor jó…..? Már épp megnyugodva válaszolnék, hogy minden rendben, nem külső hatás okozta a nevetést, de szavaim kérdővé válnak, ahogy kiszúrom Jasmine megcsúszását. Segélykiáltásra nincs is igazából szükség, reflexszerűen indulok felé. Fellépek ballábammal egy lépcsőfokot, míg jobbommal kitámasztok, hogy el tudjam kapni… és el is kapom, de megtartani akkor tudnám, ha nem lenne nagyobb egy nyolcévesnél. Így viszont a lendületét csak megtörni tudom, teljesen megállítani nem, így nem gurulunk, csak simán hátravágódok a kecsesség teljes hiányával, ő meg rám zuttyan, gyanítom hasonlóan dicstelenül. - Uhhhh Szökik ki tüdőmből a levegő, mikor hátam a kemény talajnak ütközik, majd Jasmine is rajtam landol, amitől csak nehézkesen tudok újra levegőt venni, így válaszolni se tudok azonnal. Mondjuk így legalább sikerül felmérnem fizikai állapotomat. Csontom nem tört, pár lila folttal és egy alapos fejfájással megúsztam az egészet. De ezt nem mondom, habár már legördült rólam Jasmine és kissé reszelősen, de lélegezni is tudok. Mert nem biztos, hogy ennyivel megúsztam az egészet. A félelem adrenalinja eltompítja fejfájásomat, és nyöszörgés vagy tápászkodás nélkül tornázom magam fel a pillanat tört része alatt guggolásig, majd a sziklafal tövébe vágódok, hogy lehetőleg valamennyire fedezékbe kerüljek. Ezek a percek nem a kiegyensúlyozott légzésről szólnak, már meg lélegzetvisszafojtva várom Szöszi utolsó adására a választ. Ha a rendkívül lelkiismeretes Walker tizedes folytatja útját lefelé, akkor azonnal döntenem kell, merre induljak. Felfelé biztos búvóhelyet tudok, de nem tudom, milyen gyors a katona. Vagy Jasminet indítom el felfelé figyelem-elterelésként, én pedig lefelé indulok, ahol ugyan nincs külön búvóhely, de maga a sziklapárkány megóvna az illetéktelen szemektől. Biztonságosabbnak tűnik utóbbi, de egyelőre nem mozdulok, a sziklafalnak dőlök, s ha tehetném bele is bújnék, ó, így ujjaim rést találnak, s benne a csomagot! Nem tehetek róla, egy pillanatra felcsillannak szemeim, tessék, minden rosszban van valami jó…csak éljük túl a következő öt percet és akkor örülni is tudok majd felfedezésemnek.
*Csak némán rázom a fejem, mert nem merem bevallani, hogy én gyerekkoromban rajzfilmek és mesék helyett, inkább néztem az anya által megmutatott, növényekről szólókat, a régi Föld erdőit, a természetet és mindent ami a növényekhez kapcsolódik. Apa mesélt nekem gyerekeknek való meséket és azokkal tökéletesen elégedett voltam. Mesélt hercegnőkről, és mesélt olyan lányokról, akiknek nehéz életük volt, de aztán megteremtették maguknak azt az életet amit szerettek volna és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Voltak olyanok is akik a pusztuló Föld búrái alatt éltek és nagyon szegények voltak, de erősek is egyben és soha nem adták fel, csapatot toboroztak és összefogva még másokon is segítettek. Mint most Josie az ellenállók között. * -Jó, majd megnézem azokat a filmeket. Biztosan tetszeni fognak és majd legközelebb beszámolok az élményeimről. *Ismét elhallgatom, hogy miért és hogyan maradtak ki az életemből ezek a filmek, de majd bepótolom. Esetleg elhívom magammal Hannalee-t és az unokaöcséimet, elvégre gyerekek, még ha fiúk is, biztosan nekik is tetszene. Észreveszem Josie pillanatnyi lefagyását, de mivel nekem közben dolgom van, mégpedig a Vademberrel való találkozásaim elmesélése, mely azóta is a legnagyobb élményem, nem is foglalkozom vele. Biztosan csak eszébe jutott valami. Ha nem említi, nem is lehet olyan fontos. A kérdésére megrázom a fejem, jellemzően erre a részletre tapintott rá.* -Azt nem láttam, bent voltam a lugasban és gyanútlanul festettem, aztán csak megjelent. Egyfolytában szövegelt és megpróbált a szoknyám alá nyúlni, hogy fegyvert keressen, de persze nem hittem el neki, közben rálépett mindenre amire csak lehetett és nem kellett volna. Kiborította a különleges kék festékemet, eltörte az ecsetemet. Azóta kaptam tőle másikat, nem is egyet. Mindnek más feje van, tudod más….mintákat lehet velük festeni és egy csodaszép perdai ecsettartóban vannak. *El is érzékenyülök amikor erre gondolok. Azóta is kincsként őrzöm mind az ecseteket, mind a bőrből készült tartót. El is mosolyodom és néhány röpke szívdobbanásnyi időre elnézek Josie mellett, de nem azt látom ami ott van, hanem az emlékeimet. * -Igen, a legjobb dolog ami velem történt egész életemben. *Nem túlzok, valóban ez a legjobb. Valahányszor rá gondolok, megdobban a szívem és elönt a vágy utána. A találkozásainkat felettébb megnehezíti, hogy Elorak bírája lezárta előttünk a várost, pedig már épp sikerült kitalálni egy biztonságos helyet, ahol akár több napot is együtt tölthetünk. Ráadásul Tywinnánál még ágy is van. Igaz, amikor lehetőség lett volna rá, hogy használjuk, akkor sem tettük. * -Nem tudom, de elég sokan kötődnek már Elorakhoz, kiváltképp mi botanikusok és a termelésért felelős szakemberek. Biztosan megkezdik a tárgyalásokat, csak nem tudom mikor és milyen eredménnyel zárulnak majd. *Mondanám tovább, hogy jobb és jelenleg elérhetőbb forrásom van Callum személyében, de aztán mégsem említem meg. Talán Vadember mesélt már erről is, talán nem….jobb ha Josie-nak nem említem meg, hogy egy kancellár a barátom. A másik megoldás, hogy együtt lehessünk Vademberrel, az egyelőre járhatatlan és ennek okait el is mondom Josie-nak, mint ahogy elmondtam már Vadembernek is. Lelkem szomorúsága az arcomra ül, a kérdés nem különben mélyíti el, egy nagy sóhaj után beavatom őt a helyzetbe.* -Anya vezető botanikus, apa pedig bogarász. Tudod, entomológus. A munkájuk nagyon fontos és mindketten elhivatottak iránta. A bátyám katona és itt szolgál a Városban, családja van, már két gyerekes apuka, Hannalee a felesége pedig virológus. S tudod, hogy a várost nem hagyhatja el egyszerre az egész család, szóval a fele ott maradna. *Nem ragozom tovább, ő is pontosan tudja mi a helyzet, ismeri a törvényeket és a következményeket. Ha magam lettem volna, már régen elhagytam volna a Várost. Amúgy meg nem vagyok lázadó típus, nem vagyok olyan bátor, az egyetlen motivációm Vadember lenne. Nem azt mondom, hogy tetszik a rendszer és hű vagyok hozzá, mert nem lenne igaz, de egyelőre elfogadom és teszem a dolgom. A lázadás kimerül abban, hogy Vademberrel szervezek találkozókat, hogy legyen valami boldogság is az életemben. Legalábbis ami a párkapcsolatot illeti. Szeretem a családom, soha nem vétenék ellenük. Vannak nálam lázadóbbak is, és abból amit Josie mesél, kitűnik, hogy nem csak a rendszer ellen lehet lázadni, hanem a lázadók ellen is. Kamaszok. Némán és figyelmesen hallgatom Josie-t ahogy kifejti a kérdésemre a választ. Nem igazán tudok mit hozzátenni. Hacsak nem olyasmit, ami inkább a jövőre mutat.* -Esetleg tudok ebben segíteni? Filmet könnyebb szerezni, mint gyógyszert. *Ha már filmről volt szó, talán egy kicsit segít a bezártságot egy időre elfelejteni és aztán lenne miről beszélgetni. Josie-t pedig arról próbálom meggyőzni, hogy nem kell mindig ott lennie, jó ha kiszabadul, mert feltöltődik érzelmileg, lelkileg és a gyerekeknek is jobb, ha nem egy frusztrált tanító okítja őket, másrészt az új tapasztalatokat is megoszthatja velük. Úgy tűnik, hogy kis időre sikerül meggyőznöm és ezzel a beszélgetésünkben is szünetet tartunk, míg a legújabb ötlet alapján, lejjebb merészkedünk. A mászás azonban eszembe juttatja a Vademberrel való kalandomat és a nevetés végzetes hibának bizonyul. Szinte ugyanaz történik meg velem, mint annak idején, a különbség csak az, hogy Josie áll alattam. Na meg az, hogy most a katonák meghallották a kiáltásomat és az egyik elindul lefelé. Igyekszem lemászni Josie-ról és meggyőződni arról, hogy jól van, s közben már azon agyalok, hogyan tartsam vissza Walker őrmestert. Amikor Josie felé fordulok ijedt arccal, ő már szedi is össze magát, fél kézzel lökdösöm hátra, hogy bújjon el. Azért persze figyelek arra is, hogy még véletlenül se gyógyítsam bele a sziklafalba, majd előrébb lépek, oda ahol esetleg a makacs őrmester felbukkanna, hogy minél nagyobb takarást biztosítsak Josie-nak. * -Erről Walker ősmestert győzze meg Miss Benedict! *Érkezik a szívszorító válasz, nekem pedig össze kell szednem magam, hogy a leghihetőbb módon tudjam megnyugtatni és visszazavarni az őrmestert, aki a következő pillanatban fel is bukkan. A páncélos vitéz csak villámszerűen körülnéz, a vizsgálat tárgya inkább én vagyok, én meg széttárom a karjaimat és igyekszem a legbűbájosabb mosolyomat rávillantani. * -Jól van Miss Benedict? -igen, jól vagyok köszönöm, minden rendben, csak picit csúszós itt a talaj. Látja, semmi bajom. Nyugodtan visszamehet őrmester, nekem még dolgom van idelent. Találtam néhány eddig ismeretlen sziklamohát és szeretnék mintát venni, ha esetleg valakit visszaküldenének az állomásra, hogy hozzon nekem egy nagyobb mintagyűjtőt, megköszönném. *Addig sem rám fecsérlik az idejüket és a figyelmüket. Az egészet gyorsan hadarom el, hogy magabiztosnak tűnjek. Az őrmester már-már idegtépően hosszan gondolkodik el, de végül bólint.* -Rendben. Maradjon, de jobban vigyázzon magára. Körülnézek odafent. A mintatárolóról ne is álmodjon. Majd máskor visszajön, azok a gazok nem mennek sehova. *Gazok! A hozzá nem értés szintjén önkéntelenül is felháborodom és elnyílnak az ajkaim.* -Mohák, nem gazok. Menjen, ne is bosszantson tovább! *Botanikus lelkem siet a segítségemre, hogy hihető legyen a haragom, nem mellesleg az legalább őszinte. A katona vissza is fordul, leadja a jelentést, majd megindul felfelé. Míg az alakja el nem tűnik, levegőt sem merek venni és csak bámulom a hűlt helyét. Amikor már a tüdőm lázad fel a levegőhiány miatt, sóhajtok fel, szinte kiszakad a tüdőm a rengeteg levegőtől amit egyszerre szippantok be, a mellkasom meg is fájdul, odakapom a kezem. A szívem kalapál, a fülem zúg és le kell ülnöm, különben elájulok. Josie közelében, a sziklafalnak támaszkodva ülök le a földre, a kezeim remegnek, a lábaim zsibbadnak. Gondolom az adrenalin utóhatása, de ennek tudása sem vigasztal, nem teszi könnyebbé az elviselését. * -Elment. *Csak ennyit tudok kinyögni, ujjaimat ökölbe zárva, majd újra kinyitva próbálom a remegést és a zsibbadást elűzni. Nem nekem való ez!*
Hümmentve bólintok egyet, így már értem, miért nem volt legalábbis halálra rémülve Jasmine. Ha nem kell végignézned négy fegyveres őröd elintézését, akkor a kezdeti ijedtség a felbukkanó idegen után érthető, hogy hamar átcsap inkább bosszankodásba az eszközök tönkretétele miatt. Na meg a rendkívül „szakszerű” fegyverkeresés is kellően elterelhette figyelmét. - Alec. Motyogom tenyerembe majdnem mint valamiféle szitokszót, mivel pár pillanat erejéig arcomat kezeimbe temetem. Csak akkor nézek fel újra, mikor a jóvátételnél tartunk, mármint a festőcuccok pótlásánál, a szoknya alatti jóvátételi részhez nincs közöm már. Kivéve persze ha Jasmine szeretne megosztani velem valamit a témában, akkor természetesen bármikor bármiről meghallgatom, de a korábbi pirulásai fényében nem hinném, hogy ez most terítékre kerülne. Látom, hogy elérzékenyül az emlékek hatására, én viszont a következő mondatán érzékenyülök el. Awww! Olyan cukik és olyan jó hatással van Alecre ez a kapcsolat a maga nehézségeivel együtt is…de azt is kiolvasom belőle, amit tudok is, hogy a szerető család ellenére Jasmine-nek mégse volt egyszerű felnőtt élete idáig – és ezzel nem kvázi-bátyám érdemeit akarom lekicsinyíteni! - Mondd csak, hogyhogy nem vagy újra férjnél? Mert nem vagy még, ugye? Erős feltételezés egyelőre csak részemről, mert csak annyit tudok, hogy elvált tőle az első férje. Az én esetemben nem vártak valami sokat, mielőtt Harryvel kiválasztottak minket egymásnak. Edmundnak is a gyászév után már készültek „kiutalni” a következő nejt, mielőtt lelépett volna. Sóhajtok egyet, mivel egyrészt sajnálom, hogy most másfajta nehéz témát feszegetek, másrészt csalódott vagyok, hogy a Kancellária nem csipkedi magát jobban Elorakkal kapcsolatban. Nincs kétségem afelől, hogy ha velünk meg is állapodnának a perdaiak, addig mi se mehetünk, míg a másik oldallal is meg nem egyeztek. Érthető, nem foglalhatnak álláspontot, ahogy idáig se tették hivatalosan. Hogy a színfalak mögött mi zajlik bármelyik oldalon is, az meg már úgyse az én hatásköröm. - Ó, szép nagy család, így már értem. – És gondolatban hozzáadom Hannalee, a sógornő családját is, mert ha még sikerülne is Jasmine teljes családját kihozni, értelemszerűen őket is kellene. A fejemben csak arctalanul elképzelt szülőket, testvéreket, ki tudja hány sógort és sógornőt, unokahúgot- és öccsöt és hirtelen a tovább nő a kör a további sógorok és sógornők útján. Ennyi embert lehetetlen kihozni, pláne, hogy nem is biztos, hogy mindenki akarna. Elfojtok egy újabb sóhajt és inkább könnyedebb hangon folytatom. – Kénytelen leszünk akkor összehozni soron kívül azt a világbékét. Magamban pedig elkönyvelem, hogy ebben az irányban többet nem kérdezem Jasmine-t, nem szeretném még egyszer ilyen szomorúnak és gyötrődőnek látni. Szóval tovább igyekszek maradni a könnyed hangvételnél. - A bátyádat amúgy nem ugratjátok néha, hogy ő a kakukktojás? Mindenki tudós a családban, ő hogy lett katona? Elgondolkodok barátnőm ajánlatán és fel is csillan a szemem. - Fikciók és régi földi dokumentumfilmek terén egészen jól állunk. Ha esetleg újabb ismeretterjesztő kisfilmeket tudnál szerezni, bármiről jó, de a Perdáról szólóak lennének a legjobbak, azért nagyon hálásak lennénk. – Kicsit eltöprengek bevillanó ötletemen, amin előbb elfintorodok, de aztán meglátom benne a lehetőséget. - Az újkeletű fikciós, propagandafilmek is jöhetnek. Azt persze nem mutogatnám a minden ellen lázadozó tiniknek, de engem érdekelne, mi a helyzet ezen a téren. Jó tudni, mit mond az ellenség. Valószínűleg nem lenne nehéz más úton módon hozzájutni, de így megspórolunk egy kis erőforrást és Jasmine is hasznosnak érezné magát – és az is lenne! -, anélkül, hogy igazi veszélynek tenné ki magát. Apropó veszély. Most alaposan benne vagyunk a pácban. Nekem meg döntenem kell, fel vagy le? De lekésem a lehetőséget. Igazából nem tudom volt-e egyáltalán itt idő meghozni egy ilyen döntést _és_ kivitelezni azt, szerintem nem. Túlságosan gyorsan reagáltak a katonák – amiért bármely más esetben Shiennel áldja őket, elvégre ha tényleg bajban lenne Jasmine, akkor igenis legyenek ott seperc alatt. Barátnőm a sziklafalig tuszkol és én ott is maradok, továbbra is kevésbé normális légzéssel. Tulajdonképpen amíg Walker őrmester körünkben tartózkodik, még levegőt se merek venni. Mégis, mikor már biztonságos távolságban feltételezem, akkor hosszú és mély sóhajjal fújom ki a bennrekedt levegőt és csak utána kezdek újra lélegezni. Többé-kevésbé normálisan végre, amiért tüdőm és tulajdonképpen minden kis testrészem rendkívül hálás. - Emlékeztess, hogy soha, se szóval, se tettel ne szapuljam a növényeket a jelenlétedben! Jegyzem meg még mindig visszafojtott hangon Jasmine-nek, aki remélem tudja, hogy egyébként akkor se bántok egy fűszálat se, ha ő nincs a közelemben. Kiszaladnak alólam is lábaim, végre nem guggolok tovább, nem valami kényelmes testhelyzet. Jobbomban tartott fegyvert -amit a sziklafalba való belepréselődési akcióm során kivettem hátizsákom erre fenntartott részéből és kibiztosítottam- most újra nyugalmi állapotba helyezem és úgy teszem magam mellé. Csak most veszem észre, hogy elengem, hogy ujjaim egészen elfehéredtek, annyira szorítottam a Styx-öm markolatát. Hálát adok, amiért nem kellett használnom a fegyvert. - Egyébként tényleg találtál új mohát? Kell valamit felmutatnod nekik ezek után? Kérdezés közben kihalászom a csomagot, amit szabad balom talált itt a feszült a percekben. - Csak mert átállhatunk újfajta moha keresésre, a csomag végre megvan. Ejtem ezzel ölébe a poros, apró szikladarabokkal ékesített, de egyébként sértetlen csomagot.
*Hallom amit a tenyerébe mormol és mosolyogva bólintok. Tudom már a nevét, mégis Vadembernek szólítom azóta is, de egyetértek Josie-val. Az az egyetlen szó, a neve és a hangsúly ahogyan Josie kiejti, mindent elárul Vademberről. Szívesen is mesélek a megismerkedésünkről és szinte bármiről ami vele kapcsolatos, az emlékek magukkal rántanak és én elringatom magam a lágy hullámokban. De, Josie olyat kérdez ami erőszakkal ránt vissza s hirtelen nem is tudom mit mondjak. Nem számítottam erre a kérdésre, de ésszerű, hogy feltette. Kíváncsi, ami miatt nem feddhetem meg, én magam is az vagyok, csak Vadember társaságában tettem le a sok kérdésről. Érthető okok miatt. Zavarban is vagyok, mert a válasz hazugság és eszembe juttatja azt is, hogy hazudtam Vadembernek. Pedig nem szokásom és nem is csinálom túl jól. Most is elpirulok, de remélem Josie betudja a kellemetlen kérdésnek és nem keres mögöttes szándékot. * -A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy….meddő vagyok. Egyelőre. Ez még változhat, nem visszafordíthatatlan. De a részleteket nem igazán tudom, bonyolult és én nem értek hozzá. *Ne is kérdezzen erről többet. Ragaszkodtam ahhoz amit Callum mondott és végül is a vizsgálati eredményeken valóban az áll, hogy meddő vagyok. Az is igaz, hogy ez ideiglenes állapot. Hogy miért, az már mindegy, de valóban ideiglenes. Arra a kérdésre, hogy még nem vagyok férjnél, így válaszolok, nem rázom a fejem, nem mondom, hogy így van. Nem tudom mennyire sikerült hihetően elmondanom, igyekeztem nem elhadarni, nem remegő ajkakkal és az is érthető, hogy nem vagyok túlságosan elkeseredve. Mindezt Vadember is így tudja….elmeséltem neki, de arra már nem emlékszem, hogy az ideiglenes állapotról is beszéltem-e. A családom is ezt tudja, mellettem állnak mindenben és amikor rájuk kerül a sor, megkönnyebbülve és szívesen mesélek róluk is. Semmi újat nem mondom, semmi olyasmit amit Vadember ne tudna. Az viszont elkeserít és minden bizonnyal látszik is rajtam, hogy a szép nagy családnak olykor hátránya is van. * -Igen, szeretem őket, és fáj azt mondanom, hogy ők állnak a boldogságom útjába. De ez sem lenne igaz….bármit megtennék értük. *Hát ezért érzem magam kettészakítva, képtelen vagyok választani. Josie megjegyzése azonban felvidít, képtelenség amit mond, de vicces is, amellett pedig tényleg jó lenne, ha összejönne. Nevetek is rajta és „engedélyt adok” rá.* -Nosza, szervezd meg a világbékét. *Max kerül szóba a családomból, ne véletlenül, de én mindig is szeretettel gondoltam rá, csak ő szokta magát rendre lealacsonyítani, mert nem tudós, mert nem is annak született, de kiváló katona. S jobb testvért el sem tudnék képzelni. * -Nem, mi nem. Megteszi saját magával. Néha úgy érzem túlfejlett az önkritikája. Ő ahhoz ért, hogy katona. Erős jellem, nagy igazságérzettel, óriási szíve van és hatalmas védelmező ösztöne. *Sok minden mást is el lehet mondani róla, de ezek a legfontosabbak. Hiába mondom neki, hogy abban amit csinál, ő a legjobb és nem kell minden embernek tudósnak lennie, hiszen a katonák nélkül a tudósok is csak félemberek ha falon kívül kell menniük. Nem érzi magát egésznek. Én azonban semmit sem változtatnék meg rajta, benne. Később szóba kerülnek az ellenállók között is lázadni tudó kamaszok, akik energiáit hasznos dolgokkal kellene lekötni. Meg persze a kicsikét is, mindenkinek a korához illő tanulmányokkal és kellő játékossággal, ahogy annak idején engem is az anyukám. Bár nekem nem volt olyan sok lekötni való energiám és önként választottam a természettudományos filmeket. Most felnőtt fejjel le kell cserélnem ezeket Josie útmutatása szerint, de legalább elhozhatom neki azokat, amiken én nőttem fel. * -Van a Földről is, a régiről és arról amikor már szinte semmi nem volt, és van már a Perdáról szóló is. Ha sikerül összeszednem ezeket, otthagyom majd abban a kis kunyhóban ami a vízesés felett van. *Van valami amit nem értek, mire gondolt Josie a többi filmmel kapcsolatban.* -Milyen újkeletű fikciós filmre gondoltál? ÉS a propagandafilmet sem értem igazán miről szólhat. *Nem járok a moziba, talán életemben egyszer ha voltam. Minden amit láttam azt anya mutatta az oktató részlegen. Aztán leköltöztünk a Perdára és végképp távol kerültem a mozitól. Ha megmondja pontosan mire gondol, akkor majd keresek olyat is, bár fenntartásokkal kezelem. A veszély azonban nem a filmek csempészésében rejlik, hanem egyrészt a csúszós köveken, másrészt a gyorsan reagáló katonákban. Óráknak tűnő, mozgalmas és kellőképpen izgalmas percek következnek míg a lejövő katonával szót váltok és próbálom a sziklafalba nyomott Josie-t minél jobban kitakarni a testemmel, magamra vonni a figyelmet. Szerencsére találok kifogást arra, hogy ne cincáljon vissza magával az állomásra, és ez alapot is ad ahhoz, hogy elüldözzem. Nem mellesleg Josie is megszeppen a kifakadásomtól, de erről csak azután veszek tudomást, hogy a katona magunkra hagyott. Elnevetem magam és meg is kérem valamire. * -Erre Vadembert is emlékeztethetnéd. Állandóan vágott virágot akar nekem hozni, egyszer hozott is. Azt hiszem szemmel vertem. *Kuncogok de közben a sziklafalnak dőlve rogyok le és remegek mint a kocsonya. Meleg helyzet volt, nem is értem hogyan tudtam kivágni magam belőle. Na meg persze Josie-t. * -Dehogy. A katonáknak viszont minden moha….gaz, mint ahogy hallottad, egyforma. A laborba meg nem jönnek be. *Fogalmuk sincs és nem is kell, hogy tudják mit találtam és mit nem, hogy az valóban új vagy csak egy régebben felfedezett. A mintatárolókba sem látnak bele, még ha gyűjtenék is valamit itt, nem tudnák, hogy mit. Arra viszont már felkapom a fejem, hogy meg van a csomag amit kerestünk. * -Tényleg? Hát ez remek! Na és mi van benne? *Az én ölembe ejti, ezek szerint nem titkos. Nem is olyan nagy, ezért rejthették el egy sziklarepedésben. Most már tényleg kíváncsi vagyok mit csempészhettek neki, de nem akarom én kibontani. Sőt! Ha megmondja mi van benne, nem is kell tönkretenni a csomagolást, ezért vissza is nyújtom neki. * -Nem kell kibontanod, elég ha megmondod, de ha nem akarod, akkor sem baj, nincs harag, csak kíváncsi vagyok. De vissza tudom fogni magam. *Mosolyogva próbálom meggyőzni, hogy semmilyen hátsó szándékom nincs a kíváncsiságommal, és az valóban csak szimpla, személyes kíváncsiság. *
- És szeretnéd? – Kíváncsiskodok tovább, és gyorsan hozzáfűzöm, mert rájövök hogy több mindenre is érthető nyúlfarknyi kérdésem. – Mármint, hogy ez az állapot változzon? Nem a kényes témát akarom boncolgatni, nem véletlen, hogy nem az egészségügyi részletekre kérdezek rá, úgyse értek hozzá általánosságban, mindig is csak a magam nyűgjeit ismertem. Az pont elég volt, sőt, több is a kelleténél. Egyszerűen csak érdekel maga Jasmine, szeretném jobban megismerni és nem csak közhelyeket akarok ráaggatni, miszerint „minden nő gyereket akar”. Lehet, hogy ő boldog így, és ráadásként a férjtelen családi állapotnak is vannak előnyei, különösen, amikor a Hivatal által kiszemelt férfiú nem esik egybe a te szívednek vágyával. - Igenis! Azt hiszem, megpróbálom beszuszakolni a jövő heti kozmológia kisdolgozat és a lövészet edzésem közé, de nem ígérek semmi. Felelem nevetve és a vicc ellenére egészen biztos vagyok benne, hogy a mikor a tárat töltöm majd az első sorozat előtt, eszembe fog jutni, hogy van egy elmaradt feladatom. - Akkor biztos nagy kihívás néha a hivatása. – Jegyzem meg inkább csak magamnak, amikor Benedict katona igazságérzetéről esik szó. – És a családod tuf az egészségedre veszélyes kalandjaidról? Meg tudod valakivel beszélni az életednek ezeket a fontos részleteit? Megint csak nem az érdekel, hogy melyik családtagja mennyire szimpatizál vagy nem a Kancelláriával/Rebelliummal, inkább az, hogy ki tudja-e beszélni magából a legbelsőbb érzéseit. - Szuper, köszi, rendben! A kunyhó látogatását felveszem a naptáramba, ez legalább olyasmi, ami megvalósítható, nem úgy mint a világbéke varázsütésre. - Nem gyakran jársz moziba, ugye? – Kérdezek rá, de előre sejtem a választ. – A kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz. Bármi, amiben Audrey Blossom szerepel, az jöhet. Talán grimaszomból kiérthető, hogy nem rajongásom okán vágyok a Kancellária üdvöskéjének filmjeinek látására. Tényleg inkább az érdekel, hogy az elmúlt bő egy évben változott-e a narratíva valamelyest, netán radikalizálódott-e. Az ilyesmi persze nincs feliratozva feketén-fehéren, de azért nem is kell álomfejtőnek lenni, hogy kiolvassa a sorok közül az ember. Csak vigyorogva csóválom fejem – megúszva az őrök látogatását, nem is nagyon tudok mást csinálni pihegésem közben csak vigyorogni amúgy -, sejtem én hogy Alec csak hecceli a Naphajúját már ezzel. Ahogy az is hasonló reakciót vált ki belőlem, hogy a katonák nem botanikai zsenijükről ismeretesek. Ennek mondjuk előnye, hogy nem kell most elkezdenünk új mohát keresgélni, mintha az csak úgy pikk-pakk menne, ráadásul egy olyan zsebkendőnyi területen, amit keresztül-kasul felfedeztünk már. - Bontsd ki nyugodtan.. – Nyújtom át neki késemet, hogy le tudja fejteni a csomagolást. - … elsősegély doboz, egyet tippelhetünk, hogy mi van benne. Igaz, hogy „feltubrózott elsősegélydoboz”, de erősen feltételeztem, hogy gyógyszerekkel van dugig tömve. Pontosabban ez volt az első gondolatom és azóta nem is kérdőjeleztem meg. Csak most. Mi van, ha mást jelent a felturbózás? Nem kacsintottak mellé, ezért se gondoltam bele semmi titkosat és fontosat, leginkább azért se, mert én hozom el. De most hogy Jasmine rákérdezett, csak-csak szöget üt a fejemben, hogy igazából bármi más is lehet -még- benne. Most már én is majdnem ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint ő, habár kötszeren és gyógyszeren kívül nem számítok másra. Legalábbis erről győzködöm magam, mert ha mégse, akkor jó nagy mellélövés, hogy itt bontogtjuk kettecskén egy jajszóra az őröktől.
-Persze! *Egyetlen válasz a kérdésre, de ebben minden benne van. Más nem is hiányzik az életemből, kivéve a szabadságot, ami nem csak az én vágyam. Szeretnék gyerekeket, nem is egyet. Max gyerekeivel is imádok együtt lenni, annak ellenére, hogy minden egyes alkalommal kiveszik belőlem az utolsó csepp energiát is, aznap nem kell altató…mondjuk máskor sem szedek semmit álmatlanságra, de na! Annak örülök, hogy minden más részletet Josie jó érzéssel kerül, és nem kell még mélyebbre süllyednem a hazugságokban. Az mondjuk meglep, hogy sikerült elkerülnöm a belegabalyodást, de nem becsülöm túl magam, korántsem tanultam meg hazudni. Arról már inkább nem beszélek, hogy korábban, amikor Charles felesége voltam, az egyetlen kiutat abban láttam a boldogtalanságomból, hogy születik egy gyerekünk, de aztán ennek a lehetősége is elúszni látszott. Persze azóta már tudom mi volt a baj és megnyugodtam, hogy nem velem. Legfeljebb csak közvetetten voltam akadály. Ennél sokkal izgalmasabb Josie élete, jóllehet én vagyok annyira szelíd – azt hiszem – hogy ne akarjam mindenáron. Sajnos azonban Vadembert jelenleg csak ezzel az izgalommal együtt „árulják”, de ha Josie jobban rágyúr a Világbékére, akkor talán nem tart már sokáig ez az állapot. * -Csak szólj előtte, hogy pontosan mikor lesz az a kis szüneted az óráid között, hogy felkészülhessek rá. *Még egy lapáttal rádobok a viccre, mert sajnos ez egyelőre csak viccnek tudható be és nem komoly terveknek. Max-et említve sem a Világbéke jut az ember eszébe, hiszen katona és harccal még soha nem született béke. * -Igen, az. *Gondolok itt arra, hogy lebuktunk előtte Vademberrel, és ő ezt úgy intézte el, hogy nem is akart hallani róla soha többé. Josie következő kérdése pont a közepébe talál ennek a ténynek. * -Nem. Nem tudom megbeszélni senkivel. Legfeljebb Quinlah-val, de most hozzá sem mehetek el. *Nézek rá szomorú szemekkel, és bár eszembe jut, nem említem meg, hogy talán ő lehetne az akinek kiönthetném a szívem és a lelkem alkalomadtán. Nem akarom ráborítani a gondjaimat, amikor neki is van bőven, különben sem tudunk olyan sűrűn találkozni egymással, mint azt szeretném. Még abban a kunyhóban sem, amit Tywinna dobott össze, szinte szó szerint, mert egy nagyobb szél biztosan lerombolná, vagy szétzilálná. Persze lehet, hogy csak úgy néz ki, közben pedig olyan erős, hogy akár télen is ott tanyázhatna az ember. Jó helyen van, főleg ahhoz, hogy valakinek otthagyjak valamit és a katonák ne akarjanak kutatni benne. Talán azért is jó, hogy úgy néz ki, mint ami össze akar esni. * -Ugyan, nincs mit köszönnöd. Örülök, ha segíthetek. *Nekem is akad majd film amit meg kell nézzek, már csak azért is, mert Josie kedvet csinált hozzá és kíváncsivá is tett. S meg kell nézzem azt is, hogy az én megítélésem szerint mi a különbség a többi film és a propaganda között. * -Nem igazán….egyáltalán nem. *Rázom meg a fejem mosolyogva és a mosolyba valamiért egy kis szégyenlősség is vegyül, meg persze az elmaradhatatlan pír az arcomon. Nem tudom miért kellene szégyellnem, hogy nem járok moziba és nem nézek semmilyen filmet, de így érzem. Ösztönös reakció.* -Audrey Blossom. *Elismétlem a nevet, hogy jobban megragadjon a fejemben és bólintok is hozzá, hogy ezzel ígérjem meg, meg fogom nézni. Szerencsére az időközben felbukkanó őrök ennek nem vetnek majd gátat, mert sikerül nem lebuknunk, bár jócskán forró volt a helyzet. Utána természetesen remegve ülök le, hogy ne boruljak fel, mert a lábaim egészen elgyengültek. A szikla nyújtotta árnyékban talán a még jobban kipirult arcom sem látszik annyira, a mosolyom viszont minden bizonnyal világít, amikor megint vadember kerül szóba és az ő….virág szeretete. Josie vigyorog akkor is és azután is, hogy a katonák értelmi szintjét kissé lehúzom, de legalább biztosan nem kell hazavinnem „új” növényt, mert hát azt mondták; felejtsem el a tárolókat a mai napra. Ellenben az amit Josie keresett és amiért idejött, meg is lett. A csomag kíváncsivá tesz, nem mellesleg az is, hogy ki küldhette nekik. Természetesen annyira nem vagyok kíváncsi, hogy mindenáron kibontsam a csomagot, és ezt meg is mondom Josie-nak, de ő már a kezembe is nyomja a kését. Furcsa fogása van, mert nem igazán volt még a kezemben ilyen fegyver, s csak nézem megbabonázva, forgatva a tenyeremben. * -Ezt te használni is tudod? Mármint a csomagbontáson kívül másra is? *Nem titok, hogy mire gondolok. Nos, nem zöldségpucolásra. Közben azért elkezdem bontogatni a csomagot, ha már engedélyt kaptam rá, de vigyázok arra, hogy valamelyest ugyanúgy vissza lehessen csomagolni, nehogy szétbontódjon a Rebelliumba való út alatt. Hogy mi lapul a csomagban a kötszereken és gyógyszereken kívül, az hamarosan kiderül….és ha több, akkor természetesen a küldő személye is nagyobb jelentőséget kap. Persze akkor sem csalódom, ha tényleg „csak” elsősegély doboz és más semmi. *
Egy bólintással nyugtázom válaszát. - Akkor kívánom, hogy a megfelelő időzítéssel visszafordítsák ezt az állapotot! Ha egy csésze forrón gőzölgő tea mellett ülnénk két kényelmes fotelben, most megpaskolnám együttérzőn a kezét, de hát épp a Perda egyik sziklafalát taperoljuk végig, úgyhogy kénytelen vagyok lemondani a nem-verbális támogatás eme kifejezéséről. Azt nem magyarázom, mert gondolom egyértelmű, hogy ezt a bizonyos eljárást a világbékémhez kéne igazítani. És nem azért, mert mindenáron Alec és Jasmine közös gyerekeit vizionálom, habár biztosan gyönyörűek és übercukik lennének. Nem, én csak azt szeretném, hogy barátnőmnek attól a partnertől legyen gyereke és akkor, ahogy ő, illetve ők együtt szeretnék azt. Kicsi kívánságnak tűnhet, de én már csak tudom, hogy milyen nagyhatású is ez valójában. Gondolom jelenleg valamilyen adminisztrációs eljárás miatt csúszhat a kezelés és nem tudom elítélni azért, mert nem mozgat meg minden követ, hogy mielőbb megkaphassa. - Mindenféleképpen, addig valami galambpostához hasonlatosat is összehozok vagy kialakítok egy privát és lenyomozhatatlan chat vonalat kettőnk között, hogy még idejében tudjak üzenni. Ha jövő héten ütemezett világbéke lesz, akkor a galambposta perdai változatának kialakítása vagy egy hiperszuper kommunikációs csatorna lefejlesztése igazán csekélység. - Ajaj, az nem jó, sajnálom. Jó ki-hiperventillálni magunkból a dolgokat, jót tesz az egészségnek. – Ajánlanám magamat, mert szívesen meghallgatnám, de gondolom velem nem lenne nagyon kisegítve, amennyit mi találkozunk.. – De azért naplót se vezess, az az egészségedre még veszélyesebb lenne, ha illetéktelen olvasná el. Talán egy regényköntös, vagy még jobb, egy ártatlan gyerekmese írása biztonságos lenne, persze csak ha van írói affinitásod is. De persze ha nem bánod, hogy időnként rád ugrok vízesések mögül, akkor én is szívesen meghallgatlak, mindenről, jóról, rosszról, örömről, bánatról. Habár se könnyen elérhető nem vagyok és azt hiszem én se válok az egészséged javára. Ötletelek tovább és a végén csak sikerül korábbi elhatározásommal ellentétben ajánlanom magamat, mondjuk ajánlkozás nélkül is ráugrottam vízesés nélkül, úgyhogy lehet már mindegy is szegénynek, megkapott a nyakába és amíg nem szól, addig nem is kerülöm el a találkozásokat széles ívben. - Nem veszítesz vele sokat, ne aggódj. Én magam se voltam megrögzött moziba járó, mindig is jobban szerettem az adattár archívumában lévő régi filmeket. Azokat viszont nagy lelkesedéssel ajánlgatom, mint tettem az imént is. Ahogy a késemet is gond nélkül tukmálom rá Jasmine-re, hogy kibonthassa a csomagot. Meglep, hogy nem esik neki egyből a csomagolásnak.. de hát nem növényi eredetű az anyag, az nem lehet a baj!... aztán a kérdése megmagyarázza a dolgot. -Igen, tudom. Nagyon hasznos eszköz, az életemet köszönhettem neki akkor amikor a Perdára kerültem. Lehet vele csapdát készíteni, vadászni. – Veszek egy nagy levegőt, mert tudom, hogy nem egészen erre vonatkozott a kérdés. – Azt is tanulom, hogyan kell közelharcban használni, de éles helyzetben még nem kellett másik ember ellen bevetnem és remélem ezután se kell. És nem csak azért, mert közelharc esetén meredeken zuhannak az esélyeim. Szavaim végére már alig figyelek, mert sokkal inkább érdekel, hogy mi van a ládikában. Várnék némi harsonaszót, de legalábbis belülről kitörő ragyogó fényt – áh, tényleg túl sok régi filmet néztem – de elmarad mindkettő. Jobb is, azt már bajosan magyarázná ki Jasmine mindenféle mohával. Énekes-zenélő moha. Elég vagányul hangzik amúgy! Szóval visszatérve az elsősegélydobozra, kinyílik mindenféle csinnadratta nélkül és ez érthető. Kötszerek és gyógyszerek, de azokkal dugig tömve. Jasmine-re pillantok, remélem nem lesz nagyon csalódott, hogy semmilyen extra cucc nincs benne. Vagy maximum valamelyik kötszerbe rejtve, de az tuti, hogy én nem fogom átmotozni az egész dobozt, az akkor úgyis Elisának szól és abba meg jobba nem belefolyni szerintem. - Ezt azt hiszem eltemetem a táskám mélyére. És neki kezdek kipakolni hátizsákomból, hogy tényleg a legaljára elrejthessem. Fura egy zsibvásárnak tűnhet, van itt minden, arcmaszk, gránát, egyszemélyes elsősegélycsomag, a talált sárga kulacs, energiaszelet, noga… - Kérsz? Nagyon finom édes és friss! Idefele úton gyűjtöttem. Kínálom meg, majd én is kiveszek egy szemet, jól fog esni a nagy ijedelemre. Ráérek az uzsonna után visszapakolni, fordított sorrendben, immár a hírneves csomaggal kezdve majd a sort.
*Sok érzelem fut át rajtam Josie kívánságára, mert hát…az egész nem teljesen úgy van ahogy mondtam, de Callum olyan sokszor elmondta és annyira hihetően, hogy magam is összezavarodtam már a valóság és a ferdített igazság között. Picit kesernyés a hálás mosoly, amit néhány gondránc is kísér a homlokomra vésődve. Végül is van mit visszafordítani, csak épp nem bennem, hanem az aktákban de erről bőszen hallgatok és szégyellem magam amiért Josie-t is tévútra vezettem. Ezen a ponton Vadember is eszembe jut és ha a régi földi vallás szerint élnék, most biztosan elkárhoznék a rengeteg bűn súlya alatt. Az már csak hab a tortán, hogy ebben a helyzetben, és a jelenlegi állapotomban bármikor várandós lehetek, csak épp az ember lányának ez nem jut akkor eszébe, amikor a szerelem, a vágy és a szenvedély heve fűti. A pír az arcomon a legkevesebb, a gondolat befurakszik az elmémbe és megijeszt. Tényleg! Mi lesz ha….megtörténik? Josie ígérete a világbéke megalkotásáról pont jókor jön, mert ha időzítés, akkor azt kívánnám, hogy ez a kettő közel egy időben történjen. Persze nem fogom behajtani rajta, de azért szórakoztató eljátszani a gondolattal, hogy egy ellenálló megváltja a világot. Annál is inkább, mert azután a Vademberrel való együttéléssel is lehet, és ha már korábban kissé túlgondoltam a dolgot, ez azért sokkal kellemesebb, mint teherbe esni úgy, hogy mindenkinek magyarázkodjak. Meg persze a Családügy hivatal rögvest az apa személyén kattogna, és nem tudom, hogy Callum keze meddig ér el és meddig akarja, hogy elérjen. Szóval, tényleg kell az a világbéke. * -Az jó lenne, de minél gyorsabban. * Témáink szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mert mindig oda lyukadunk ki, hogy titkok és bűnök súlyosbítják a helyzetünket, de én nem tudom kibeszélni magamból, nem tudom kinek elmondani, elmesélni a boldogságomat, a gyötrelmeimet. Anyának sem, neki nem merem, sem apának mert talán azzal bátorítanának, hogy tegyem meg azt ami most kettészakít, de én képtelen lennék őket magukra hagyni és a boldogságom sem lenne már olyan, ha minden nap azon agyalnék, hogy mit kell elviselniük miattam. Josie ajánlásai egyre feljebb emelik a szemöldökeimet, nem is tudom honnan jut eszébe ennyi….minden. Nem hülyeség, de azért na, regényköntös? Gyerekmese? Sokkal jobban tetszik a legutolsó verzió, bár én magam nem kértem volna tőle ilyesmit. Így azért mégis más. * -Azt hiszem ez a legjobb ötleted. Nem valószínű, hogy képes lennék meséket írni, azt sem tudom mi az a regényköntös, én festeni szoktam. Tudod a képeimben valahol mindig ott van az amit érzek, amire gondolok. De ha neked nem gond….még ha csak fél évente is találkozunk. *Annál is inkább kellene már az a világbéke. Addig viszont rá kell szoknom a filmezésre, talán elterelem a gondolataimat azokról a dolgokról, melyek a lelkemet nyomják. A megtalált csomag is ilyen, meglehetősen eltereli a figyelmemet, főleg amikor Josie egy kést nyom a kezembe, ezzel rám testálva a csomagbontó megtisztelő szerepét. Mondjuk a kés jobban érdekel. * -Szerencse. *Sóhajtok fel megkönnyebbülve arra, hogy más ember ellen nem kellett használnia. Én még egy virágot sem tudnék levágni, nemhogy egy másik embert megsebesíteni, inkább megadom magam. El is kezdem aztán bontogatni a csomagot, ügyelve arra, hogy rendesen vissza is lehessen tenni az anyagot. Nem tudom miért, de kissé csalódott vagyok attól, hogy semmi különleges nincs benne a kötszereken és gyógyszereken kívül, valahogy izgalmasabb lett volna, ha mást is találok. Biztosan látszik rajtam amikor átnyújtom Josie-nak, hogy elpakolhassa. * -Nos, legalább nem robbantottam fel. *Próbálom elviccelni, de Josie táskájának tartalma még izgalmasabb, mint amit a csomagtól vártam. Csak nézem tócsányira kerekedett szemekkel az előkerülő tárgyakat. A nogára felcsillannak a szemeim és egy szemet el is veszek.- -Vajon miért került a táskád aljára? Ez….az amire gondolok? *Mutatok a gránátra, mert hát láttam már olyat, de annyira hihetetlen, hogy éppen Josie táskájából került elő. Miért hordoz magával gránátot?* -Mire kell neked ilyen? Tudod, elég ijesztő lettél most a szememben. *Egy kézifegyver, egy kés még nem a világ, kell a túléléshez, de egy gránát? Miért? A gyümölcsbe sem harapok bele, csak tartom a kezemben míg meg nem kapom a választ. Vajon Vadember miket hord a táskájában? Eddig csak étel és ital volt benne, legalábbis azt vette ki belőle, de mi maradt utána? Ő is gránáttal járkál? Legközelebb meg kell néznem.*
Figyelem arcát a képtelen ötleteim sorolása közben. Más talán rögtön az első ajánlás után befejezte volna az agymenést, de én újabb „kiváló” tippekkel rukkolok elő és korrigálom magam mindig, egészen addig míg Jasmine szemöldökei vissza nem térnek nyugvó állapotukba… Ez viszonylag hamar bekövetkezik, így nem jutottam el addig a pontig, míg kifogytam volna a pazar ötletekből. Kár, ezután nem tudja már meg, mi jött volna még. Az csak halványan dereng fel, hogy talán jobb ez így mindenkinek… - Nekem nem gond, sőt, megtisztelsz. - Mosolygok rá, az egyszerű de nagyszerű választását hallva. – Így megkíméltél, hogy dalszerzést, netán haiku-k faragását javasoljam. A festésre nem is gondoltam ebben a formában. Nem veszélyes? Nem bizsereg az ujjad, hogy fess egy portrét Vademberről vagy valamilyen titkos találkahelyetekről? Egy regényben leírni egy helyszínt vagy egy arcot nem tűnik olyan kockázatosnak, hiszen az olvasó képzelete kicsit alakíthat rajta. De egy festmény? Az ott van premier plan-ban, nehéz nem ugyanazt a metszésű szempárt látni. A szobrászkodást se javasoltam volna, hasonló okokból. - Tényleg, falra is szoktál festeni? Tudod, ilyen freskókat? Ha már témánál vagyunk, nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá. Persze tudom, hogy jelenleg nem tudná megfesteni a félistennő képemet a Rebellivó falára, még ha egyébként gyakorlott falfestmény-festő is, de nem árt időben elültetni a bogarat a fülében, ha netán még nem lenne tapasztalata ilyesmiben. - Miért, szokásod dolgokat felrobbantani? – Meghökkenve, de egyben vigyorogva kérdezek vissza. Egyébként jobban belegondolva, akár igaza is lehetne, ha elfognának egy segítőnket és kicserélnék a küldeményt és mi nem szereznénk idejében tudomást a lebukásról, akkor így is simán likvidálhatóak lennénk. Feljegyzem magamnak, hogy ezentúl ne bontogassak csomagot, hagyjam meg átvizsgálás utánra az ilyesmit. – Azt mindenesetre nehezen tudtad volna új mohákkal kimagyarázni. Nekem mondjuk zenélő, világító moha jutott eszembe, hogy ha a doboz zajt adott volna ki, de ne kérdezd, hogy jutottam el az előbbi gondolatmenetben idáig. Persze, ha mégis rákérdez, elmesélem nagyon szívesen, habár gyanítom már azt fogom kockáztatni, hogy azt fogja feltételezni rólam, hogy kontrollálatlan szómenésben szenvedek. - Mindig az kerül a legaljára, aminek nem kéne. Vonom meg vállamat az univerzális igazságom kinyilatkoztatása után. De tényleg így van, mindig az van a táska legmélyén, amire épp szükség volna és/vagy nem tesz jó neki az összenyomorgatás. Félbehagyom a pakolást és követem ujjának irányát. - Hát… nem tudom, mire gondolsz, de az bajhozó. Miért? Jaj, de azt se robbantsd fel, légyszi! Vágom még rá gyorsan, aztán nagyjából választ is kapok kérdésemre. Erre mit csinálok? Megismétlem a kérdésemet, csak most persze másra vonatkozik. - Miért? A gránátok miatt? – Próbálom megfejteni, mitől lettem ijesztő. Mondjuk annyira nem pánikolok a kijelentés miatt, elvégre nem kezd tőlem riadtan hátrálni Jasmine, szóval egyelőre csak afféle szófordulatnak könyvelem el a dolgot és inkább válaszolok az utolsó kérdésére, miközben beszuszakolom az elsősegélydobozt a táska legaljára. Az legalább biztos, hogy ez alá nem fog semmi sem kerülni, csak a saját csomagolása, merthogy azt alágyűrtem, hogy a doboz maga beférjen egyáltalán a táskába. – Szeretek felkészült lenni, amennyire csak lehet. Amolyan utolsó mentsvárként szoktam a füstgránátra gondolni, ha szorult helyzetből kell kivágni magad vagy elfogyott minden más fegyvered. Nagy szélben, esetleg teljesen nyílt térben vagy nagy távolságban persze nem olyan jó a hatásfoka, de megint csak mondom, ha már tényleg nincs mihez nyúlni, akkor ez is bevethető persze. Még az egyik első szóló-küldetésemre bepakoltuk Alec-kel, azóta is mindig teszek el belőle, bárhova is megyek. Ha beszuszakoltam a dobozt, akkor tartok egy kis szünetet és én is csemegézek kicsit a nogából.
