Két oldal találkozása

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Lehunyt szemekkel fülelem az engem körülvevő csendet, közben mélyeket lélegzek. Persze nincs könnyű dolgom, a természet neszei beborítanak – szerencsére ragadozó-morgás nem okoz disszonanciát – s leghangosabb mind közül a lábamnál rohanó folyó csobogása. Ha így folytatom hamarabb kell elvonulnom egy közeli bokorba pisilni, semmint meghalljam a csendet. Talán nem jó helyen próbálkozok vagy csak még mindig ellenállok, pedig most nincs is kihez szólnom. Azért nem csüggedek, ahogy végül kinyitom szemeimet. A türelem erény és egyébként se rohanok sehova, ha Shiennel is úgy akarja, akkor lesz időm megtalálni az engem körülvevő csendet. Talán őt magát is, de ez már egy másik kérdés.
Egyébként szó szerint értve se sietek sehova. Most először járom csak úgy kedvemre a vadont, nincs se megbízatás, se gyakorlat és nem csak egy fél délutánra lógtam el. Jó, nem is heteket tervezek eltölteni idekint csatangolva és nem is akarom átszelni a kontinenst, csak egy kicsit kikapcsolódok. Két éjszakát töltöttem közeli táborhelyemen, amit mostanra teljesen összepakoltam, egyedüli nyoma a kihűlt tábortüzem hamuja.
Kezeimre támaszkodva kihúzom lábaimat a hideg vízből és egyensúlyomat megtalálva kilépek a folyópartra és nekilátok az indulás előtti utolsó feladatomnak. Tényleg az utolsó, megtöltött kulacsom és vizestömlőm már tele vannak és mellettem sorakoznak. Letérdelek és ölembe veszem eloraki kardigánomat, hogy az ujjain ejtett foltokat amennyire tudjam kimossam. Kevés holmim van, perdai még kevesebb, tehát nem sajnálom az időt és energiát, hogy megpróbáljam lehetőségeimhez mérten mérsékelni a kárt. Gyanítom kibírná Rebelliumig, de ártani nem árt és a nyári melegben úgyis gyorsan meg fog száradni. Hajam praktikussági okokból befonva, sötétzöld nadrágom és valaha fehér volt pólóm szintén hasonló okokból kerültek kiválasztásra.
Feladatomra koncentrálok, csak nagy ritkán pillantok fel, talán többször kéne, a vízcsobogás sok mindent elfedhet, olyat is, amit meg kéne hallanom. Fene nagy magabiztosságom alapja csak az övemre erősített késem, mert a Styx-öm csak a kulacsom mögött a cipőimen fekszik. Egyébként nem kényelmesen, de felállás nélkül is elérem. Szinte mindig teljesen kézközelben van, de most valahogy nem éreztem helyénvalónak a jelenlétét miközben megpróbáltam kapcsolódni a természethez. Ha ezek után a természet kinyír, akkor azt hiszem joggal lehetek morcos. De addig is élvezem a melengető napsugarakat és kellemes hűs vizet, még akkor is, ha ilyen prózai munkát végzek közben.

A hidegvízzel való mosás azt hiszem nem erősségem. Maga a mosás se, de meleg vízzel és mosószappanommal legalább eredményes vagyok a művelet végére. Most azon túl, hogy vizes lett, nem tűnik másmilyennek a folt. Ha megszárad, majd kiderül sikerült-e halványítani. Kicsit elsápadok következő gondolatomra és idáig szorgosan dolgozó kezeim is megállnak. Ugye nem dolgoztam jobban bele az anyagba a koszt és lett ezáltal kivehetetlen??
Ha nagyon drámai akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy azonnal elengedtem a nedves anyagot, mintha tüzes piszkavas lenne. Ehhez persze túlságosan földhözragadt vagyok, ráadásul nem veszélyeztetném, hogy a folyó netalán elsodorja. Erre persze kicsi az esély, mert nem olyan nagy folyam ez, annak is a szélén vagyok, itt tulajdonképpen sodrás sincs, de amilyen az én általános szerencsém… szóval inkább nem kockáztatok.
Épp nekilátnék a kardigánból kifacsarni a vizet, azt kalkulálva mekkora erőt vessek be, hogy kisajtoljam belőle a legtöbb vizet, de ne okozzak további -esetleges kárt az anyagban, mikor végre feltűnik a vízcsobogástól eltérő hang.
Nem nehéz azonosítani, hogy egy magas, feltűnően magas, széles vállú perdai férfi lépkedését hallom a folyóban. Persze, hogy nem nehéz, hiszen máris itt van a szemem előtt, mire felállok félig térdelő guggolásomból.
Legalább megspórolta nekem a heveny szívrohamot és pánikot, hogy mi van ha dominiumi felderítő közeledik felém. Már csak ezért hálás vagyok neki, ebből kifolyólag (is) arcomon azonnal megjelenik a mosoly.
- Shiennel fénye ragyogjon rád!
Köszöntöm továbbra is mosolyogva, fejemet szokásaik szerint meghajtva előtte. Majd ösztönösen a mi szokásainknak megfelelően integetek is, aminek köszönhetően a kardigánból idáig kezemre kicsöpögő vízcsöppek most lendületet kapva szállnak felé.
Hupsz!
Gyanítom kapott a nem kért zuhanyból és attól tűnik olyan…olyan komolynak? Morcosnak? Áh, az biztosan nem. Vagy de, ki tudja, talán csak nekem olyan furcsa a helyzet, és nehezen azonosítható az arckifejezése, amit alig pár másodpercig volt szerencsém tanulmányozni. Mostanra leolvadt mosolyom és keresem a szavakat, amik nehezebben jönnek, mint máskor. Hát na, idáig még csak kedélyes találkozásaim voltak perdaiakkal, olyan közegben könnyebb idegen nyelven beszélgetni.
- Nagyon bocsánatodat kérem!
Hebegem zavarban immár a hátának, mert udvarias ám kurta köszönése által nem lassítva már halad is tovább. Talán nem is hallja meg, talán meg kéne ismételnem hangosabban is, de nem visz rá a lélek, csak állok ott mint valami szerencsétlen a víztől csöpögő kardigánommal a kezemben. Ó, illene végre foglalkoznom vele, de előbb megvárom azért, hogy újra egyedül maradjak, nehogy úgy tűnjön, hogy nem gondoltam komolyan bocsánat kérésemet azzal, hogy máris mással foglalkozok.

[perdai]

Mozdulatlanul várom, hogy tova haladjon, mintha csak nem akarnám zavarni a kardigánból kifacsart víz lecsöpögő zajával (a csak simán csöpögő víz hangját láthatóan nem minősítem zavarónak, egyébként már csak amiatt se, mert a kis folyam szaladó hangja mellett fel se tűnik). Talán tényleg emiatt nem mozdulok, de talán azért mert borzasztó feszültté tesz ez a találkozásnak nem is mondható egymásra pillantás.
Nyugtalanságom csak fokozódik, mikor megáll és én látni vélem körülötte a levegő haragos fodrozódását. Ilyet még sose tapasztaltam és nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan tapasztalás, amit szeretnék máskor megismételni.  
Újkeletű gyanúm, miszerint mégiscsak meghallotta bocsánatkérésemet, beigazolódik. Legalább azt jól tettem, hogy nem ismételtem meg a szavaimat, mert úgy tűnik már magával a szabadkozásommal is gond van.
- Utólag?
Habogom visszakérdezvén, mert hát hogyan kérjek bocsánatot előre, leszámítva az olyan horderejű helyzeteket, mint például amikor valaki sebéről szeded le a sebtapaszt és előre bocsánatot kérsz, amiért húzni fogja a bőrt…
Aztán leesik a tantusz, hogy mire gondolt, ahogy sikerül magamban lefordítanom a második mondatát. Nyelek egyet idegesen, próbálok úrrá lenni zavaromon, aztán veszek egy mély levegőt és válaszba fogok. Legalábbis mivel nem indult tovább, ezért az a tippem, hogy valamiféle válaszra vár.
- Igen, gondolni előre jó dolog. Hasznos és fontos. De te hibázol sosem? A leglaposabb és legjobb tervezés és kigondolás után is jöhet mégis hiba. Vagy látsz jövőbe? - Hm, mondjuk lehet, hogy igen, szaporábban pislogok párat a gondolat elhessegetésére és folytatom. Kicsivel bizonytalanabbul, mert mintha az íjáért nyúlna. – Igen, számíthattam a víznek cseppjének szállására, de nem láthattam előre, hogy megy majd el egészen hozzád,…
Talán nem ilyen választ várt, pedig nem replikázva és fennhéjázva szóltam, csak normális hangvételű párbeszédet szerettem volna folytatni, elvégre az eddigi találkozásaim perdaiakkal mindig sok tanulni- és gondolkodnivalóval láttak el. De belém fojtja a szót, sőt…  nyílvesszőt helyez az idegre? Ennyire nem idegesíthette fel a pár csepp víz, aztán meg a hadoválásom, ugye?
Hamar arra jutok, hogy furcsa viselkedése nem nekem szól. Ha én idegelném, akkor már faképnél hagyott volna vagy lelőtt volna. De alig-alig néz rám, inkább a környezetet pásztázza, nem nehéz kilogikázni, hogy valami veszélyt érzékel. Az előbb, mikor láttam az íjért nyúlását, akkor önkéntelenül is közelebb araszoltam a cipőmig, no meg a cipőmön fekvő Styx-ömig. Most már csak le kellene hajolnom érte, de egyelőre szót fogadok és nem mozdulok, pont ahogy utasított.
Elkezdem én is figyelni a különös csendet körülöttünk. Nem kizárt, hogy ettől voltam végig olyan feszült, vagy ettől is… természetellenes, hogy csak a folyó csobogását hallom. De mást egyelőre nem. Kérdő tekintettel kezdem hát a férfit szuggerálni, majd ha nem történik semmi és/vagy érthető módon nem olvas a tekintetemben, akkor felfelé biccentem fejemet vagyis próbálom használni a remélhetőleg bolygóközi egyezményes jelet arra, hogy ’namivan?’.

[perdai]

Egyszerre sok mindent szeretnék mondani, de nem vágok a szavába, leginkább mert előbb magamban kell rendeznem gondolataimat.
- Kérek nem azért bocsánatot, hogy az tegye rendbe hibámat, ezzel fejezem ki bánatomat, hogy ártottam. – Kicsit megemelem államat és kihúzom magam. – És kérek inkább bocsánatot, és érzem magam rosszul hibámért, mint nem mondanék semmit és nem gondolnék vele többet. Nem mentség, de mi, quorsák hibázunk, akarva-akaratlanul, van ez részecskéinkbe írva.
Felsejlik bennem, hogy már rég nem az eltévedt vízcseppekről diskurálunk, de erre inkább nem mutatok rá. Ahogy tovább gondolkodok, kénytelen vagyok iménti gondolataimat is felülbírálni, mert igenis van nagyobb horderejű szituáció is, amikor előre kérünk bocsánatot. Amikor tényleg akarva, saját érdekeinket, életünket helyezzük a másiké elé. Jobb esetben ez rosszul érint, de sokak biztosan meg sem rezdülnek. Szóval maradok egyelőre korábbi szavaimnál, inkább kérek bocsánatot és érzem át tettemnek súlyát, még akkor is, ha az nem nehezebb, mint egy vízcsepp.
- Akkor vagy te szerencsés, már ha tudod befolyásolni a látottakat. – Kicsit elkomorodok, ahogy folytatom. – De vagy szerencsétlen, ha tudod, mi fog jönni, de nem tudsz hatni az eseményekre.
Szerencsétlen vagy potenciális őrült, mert nehéz lenne ép ésszel kibírni, hogy mindent tudsz előre, de nem tudod befolyásolni. Maradna talán a remeteség, mint megoldás, de ha nem vagy aszkéta típus, akkor az is végződhet őrülettel. Azt hiszem, ezek után ha találkoznék egy dzsinnivel, akkor félnék a jövőbe látás képességét kívánni magamnak, mert a varázslatnak mindig ára van.
Mondjuk most lehet mégis értékelném, talán akkor már tudnám, hogy minek köszönhető körülöttünk ez a feszült csend. A csend még mindig tart, így megzavarodok, mikor látom, hogy leengedi az íját. Ezt úgy olvasom, hogy szerinte elmúlt a veszély, de én a biztonság kedvéért inkább magamhoz venném Styx-ömet. Csak venném, mert ő gyors én meg lassú. Lehajolás közben kapja el a kezemet és ránt maga után. Ha akarnék, se tudnék ellenállni fizikai erejének. De nem akarok ellenállni, ösztönösen rohanok (vagy inkább lobogok) utána. Kardigánom leejtve táskám mellett, fegyverem érintetlenül fekszik cipőmön, én meg a fák között kushadok a férfi mellett, mikor végre én is meghallom a szárnycsapásokat. Esély sincs rá, hogy igazán megérezzem a talpam parti apró kavicsoktól szerzett friss, felületi karcolásait.
Az eget kémlelem, visszatér-e hívatlan társaságunk, de ahogy meghallom újraéledni a természetet, úgy vélem, elmúlt a veszély. Ezt megerősíti, hogy a férfi elengedi a kezemet, habár idáig nem is voltam tudatában, hogy mindvégig fogta.. biztos nem volt biztos benne, hogy nincsen-e önpusztító hajlamom és kigrasszálnék mégis nasinak. Mikor megszólal, kissé összezavar, nem értem, mire gondol, mire észreveszem, hogy fehér bőrömön látszik némi halvány pír, ahol csuklómat fogta.
- Nem bántottál, ez semmiség. – Hátam mögé dugom inkább kezeimet, a talpamat meg szerencsére úgyse látja.  – Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy megegyenek.
Persze nem adtam volna olcsón magam, de nincs kizárva, hogy ott hagytam volna a fogam a végén. Odébb lép, erre én is lépek egyet a folyó, vagyis a cuccaim irányába, ki a napfénybe, de aztán sután megállok, mert nem tudom, mit is kéne tenni vagy mondani. Zavaromban az emberi viselkedés mintához nyúlok, de fogadjunk, hogy egy perdai talál benne kivetnivalót, de azért csak kibököm:
- Mmm… hálámnak jeléül szívesen adnék neked nogát, ha elfogadod.


[ perdai]

Azt hiszem, nem sikerült közeledni egymás álláspontjához. Felmerül bennem, hogy én magyaráztam megint csak túl sokat, ráadásul perdaiul, vagyis simán lehet, hogy valamit félremagyaráztam, azért tért vissza a férfi is tulajdonképpen az eredeti álláspontjához. Pontosabban el se mozdult onnan, ha jobban végig gondolom. Szóval az se kizárt, hogy magamhoz és nyelvi tudásomhoz képest jól magyaráztam, de ő a makacs. Akárhogy is, „feladom”, nem érvelek újra, mert igazából azt is belátom, hogy van abban is igazság, amit mond. Tanulni és elkerülni a hibát és bajt, az a legtutibb ha általánosságban nézzük a kérdést, ez tény és kész. Szóval bólintok csak egyet, hogy a mozdulat végére oldalra biccenjen fejem, ahogy értelmezem új válaszát.
Megint csak olyan kijelentés, aminek szívesen leásnék a gyökeréig és ízekre szedném, de nem teszem. És nem azért, mert vita-szaga lenne, ha most belemennék, hogy a hárítás is tettekből áll és nem feltétlenül könnyebb egy bizonyos dolgot elhárítani, talán csak azért mondanám könnyebbnek, mert a cél adott. De nem mondom, helyette már lobogok a férfi után a remélt menedékbe.
Mire pedig előmerészkedünk, már elterelődik a gondolat s a szó. Még a helyzet iróniájára se hívom fel a figyelmet, hagyom ezt is elsodródni. Az első szóváltás hangulata alapján úgyse számíthatnék semmi jóra… vagy ki tudja, talán kizökkentené, de most nem igazán érzem a lendületet magamban, hogy próbára tegyem sokkal inkább magam, semmint őt.
- Ez múlik nem rajtam.
Válaszolom egy elfojtott sóhajtás után.
- De nem hiszem, hogy a jövő közelében menne el minden quorsa a Perdáról.
Amit már a vízcseppből kiinduló szóváltásunkkor is éreztem, most már biztosra veszem, több mindenség van itt a háttérben. Nem nehéz kitalálni, hogy valakit vagy valamit elveszített miattunk, ha mást nem, életének nyugalmát. Ugyanakkor azt se akarom, hogy áltassa magát és arra várjon, hogy elhúzzunk, hogy folytathassa az életét. Ha a Dominium távozna is valami csoda folytán hártahagyva a Várost, minket nem vinnének magukkal, habár biztos tennének egy szívességet a perdaiaknak és likvidálnának minket mindegyszálig távozás előtt, ha lenne rá lehetőségük.
Közben követem vissza a folyópartra, lemaradok persze, mert mezítláb vagyok és most megérzek minden elszáradt fűcsomót és éles kavicsot, szóval lassan haladok. Felveszem a leejtett kardigánomat, de nem folytatom a mosást, mert kérdése, de még inkább kijelentése újratervezteti velem a kigondolt programomat.
- Nem sokáig. – Nyugtatom meg a legkevésbé idegesnek tűnő férfit. – Fejezem be majd otthon, jobb lesz nem nyílt vidéken lenni.
A kardigán ujjából kifacsarom a vizet, majd rendkívül körültekintően elfordulva a férfitől kirázom a ruhadarabot, hogy a folyóparti nedves kavicsos-homokos kosz lerepüljön róla, amennyire csak lehetséges. Majd otthon kimosom, melegvízzel, mosószappannal, már az elején nem kellett volna hozzá kezdenem a hidegvízben való vacakoláshoz. Nem gyűröm bele a hátizsákomba, lévén az ujja csurom víz, hanem kívülről a tetejéhez erősítem, így meg tud száradni legalább. Nem kimondottan álcaszín a ragyogó kékje, de a pólóm úgyis fehér, szóval tökmindegy. Styx-ömet övemre erősítem, majd zoknimmal és cipőmmel felszerelkezve visszatérek a nagyobb kőre. Nekilátok leöblíteni a rét megannyi koszát lábamról a kristálytisztán szaladó folyóban, hogy aztán jobb híján zoknim szárával szárogassam fel róla a vizet. Így a lényegi részen száraz zokniba tudok bújni és utána már nincs más hátra, mint a cipőim felvétele a kövön egyensúlyozva. Ugye nem kell mondanom, hogy ez nem jó ötlet?

[perdai]

Josephine Cain carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :

0-1    Elveszítem egyensúlyomat a második cipő felvételekor. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy épp sikerült belebújni a cipőbe, azzal tudok letámasztani. A vízbe. Elázik bal lábamon a zokni és a cipő is.
2-3   Az első cipő és a második zokni felvétele után, de még a második cipő felvétele előtt billenek meg, így zoknis lábammal toccsanok bele a kis folyamba.
4-5   Az első zokni felvétele után hajolok le a cipőmért, természetesen fél lábon egyensúlyozva, de megbillenek. Sikerül gyorsan korrigálnom, de a gyors mozdulatnak ára, hogy kevésbé kontrollált, így jobb lengő lábammal istenesen belerúgok a sziklába.
6-7   Az első zokni magamra erőszakolása közben – kicsit még nedves a lábam, szóval nem olyan könnyű a művelet. Szóval belátom, hogy ez egy nem túl jó ötlet volt. Jobb lábam már zokniban, de nem vergődök a szintén nedves sziklával, simán letámasztok és magamhoz veszem újfent cipőimet és másik zoknimat. Visszalépek/ugrok a partra, de egyik cipőm kicsúszik fogásomból és a folyóba esik.
8-9   Sikeresen felveszem mindkét zoknit és cipőimet, egy jól irányzott hosszú lépéssel/ugrással igyekszek partot érni. A tudás és gyakorlat megvan, de mit tehet az ember lánya a csúszós szerencsétlenséggel? Semmit. Kicsúsznak alólam lábaim és rendkívül fájdalmasan elvágódok a kövön, hogy végül beleüljek a vízbe is.

- A vezéreken.
Felelem egyszerűen és igyekszek egyáltalán nem hunyorítani, még a végén kihallható lenne a „ki másokon múlna?” válaszrészlet is. Már pedig nem árt rövid tömör válaszokra szorítkoznom. Ha a kancellárok kitalálnák, hogy holnapután a Dominium lelép, akkor holnapután indulnának. Azt látjuk, hogy mi lett abból, mikor az egyszeri embereknek máshogy gondolták és ellenkezni kezdtek. Még több rombolás, még több vérontás.
- Nincs hová. Még.
Ezzel nem reményt akarok adni neki, hogy talán ha találunk másik élhető bolygót, akkor mindent összecuccolunk és már le is léceltünk innen, mert gyanítom az Alvókat bevetve itt hagynának egy biztos bázist és csak ezután próbálnák megvetni a lábukat máshol is. Legalábbis így lenne logikus fajfenntartási szempontból.
- Nem, nem csak rombolni. Alkotni is, fejlődni is. – Felelem higgadtan. – Őseink vették észre későn, hogy csinálnak rosszat. Próbálták megmenteni a Földet, de nem sikerült. A többség igenis akar tanulni, hogy ne ártsunk a Perdának, sem más… más… élhető helynek. És vannak most… nekünk vezetőink az úton, hogy csináljuk jól, ez ad reményt.
Igen, tudom, vannak közülünk, akiknek továbbra sem az az elsődleges, hogy nehogy letapossanak egy virágszálat, de attól még nem kell általánosítani. A férfi felé intek, de még idejében kapcsolok és mozdulatom kinyílik, az egész vidékre és a benne élő perdaiakra mutatva így.
- Nem szándékkal csináltam!
Csikorgom összeszorított fogaim között a választ. Idáig csak legfeljebb ingerült voltam, azt is elfojtva, hogy ne adjak további táptalajt, amiért utálhat minket. De most már kimondottan mérges vagyok, de magamra, ügyetlenségem miatt. Meg amiatt, mert pótzoknim van, de pótcipőm nincs és kevés kellemetlenebb dolog van annál, mint hogy vizes cipőben kelljen végigcuppogni a határt. Kérdéseire kifújom lassan a bent lévő levegőt, ökölbe szorított kezeim elernyednek, sőt, jobbommal halántékomat kezdem masszírozni. Azt hiszem, hamarosan némi fejfájással is megküzdhetek.
- A folyóban? – Visszhangzom a kérdést, de csak míg megemésztem a hallottakat és elraktározom a hasznos információt. - Mezítelenlábbal vagy cipőben? Jöttél ezért te is folyóban idáig?
Lábai felé sandítok, hogy lássam, rajta van-e cipő. Idáig valahogy a lábáig sosem ért a pillantásom, mindig az arca vonzotta magára. Egyedül a bokrok mögött lett volna lehetőségem a lábait fixírozni a puszta föld mellett, de akkor meg becsuktam a szemeimet. A választól függően veszem le cipőimet vagy lépek bele immár a jobbal is a folyóba. Hátizsákomat felveszem és indulásra kész vagyok miközben válaszolok.
- Még ismerkedünk, de napokat élek túl egyedül most már. – A szemében gyanítom ez nem nagy teljesítmény, hiszen neki ez az élete, de én rendkívül büszke vagyok rá. – Umm, olvastam róla, de quorsa leírásokat. Találkoztam vele idáig kétszer, egyszer repült is velem. Ha fák alatt mennék, a folyón kívül, akkor megtalálna könnyebben, mint így vízben?


[perdai]