Még némileg zihálok, ahogy fejemet lehajtom Szöszi arca mellé, és mélyebb levegővételekkel akarom rendezni légzésem, csendesíteni még most is vadul dübörgő szívverésemet és egyúttal újra érezni bőre illatát, pedig nem készülök most búcsúzni tőle. Nagyon eltávolodni sem. Finom, alig érzékelhető remegés futja át a testem, egyedül a bal karom, melyen támaszt nyertem ez idő alatt, az nem remeg, de talán most Szöszi sem ezzel foglalkozik ernyedten pihegve. Most jut el csak a tudatomig, hogy mennyire lehűlt az idő és ez csak külön indok, hogy ne siessek Szöszi közelségéből, mert még most is ölelő combjai, karjai édesen forrók és jól esik megpihenni köztük és a korábbiakhoz képest jóval szelídebb csókokat adni a nyakára, füle tövéhez. De egyébként is valami vonz benne, és ahogy felemelve újra a fejemet, hogy ajkait keressem meg egy újabb csókra, találkozik tekintetünk: van a szemeiben valami, ami megbabonáz. Vagy lehet nem is a szemeiben kell keresnem erre a választ - arcomat érő érintései a vízesésnél történteket elevenítik fel és ott egy ideig nem láthattam a szemeit, mégis éppígy hatott rám delejes varázsa -, hanem egész lényéből ez sugárzik, ott van most is és együttlétünk minden egyes mozdulatában. Valami megfoghatatlan dolog ez, hiába jártam be magam is minden egyes porcikáját simogatva, fogtam rá szenvedélyesebben, hiába éreztem magamon az eddig benne szunnyadt, most felébresztett nő minden vággyal teli, mégis kedvesen szerető érintését, nem tudtam megfogni a megfoghatatlant. Nem értem, s ha lett volna józan gondolatom akkor még, már az összeforrásunk pillanatában is arra jutottam volna, hogy a férje egy idióta. Mostanra már teljesen biztos is vagyok ebben. Nem mondom ki, értelemszerűen ki beszélne jelen helyzetben más férfiról, de egyebet sem szólok s ha akarnék, akkor is ajkaimra fagyasztanák a szót a finom kis csókjai, amelyekkel enyémeket beelőzi. Kellene pedig, de magamban is hasztalan keresgélem a szavakat mindarra, amit a tekintetében látni véltem, mindarra, amit gyöngéd kedveskedése üzen és a fáradtságra fogom, amivel elhessentem az egészet, mielőtt meglátnám benne a problémát. Egyszerűen csak élvezem, mert jól esik. A kellemes fáradtságra fogom azt is, hogy szívesebben foglalkozom azzal, hogy lágy csókokkal kedveskedjek én is neki viszonzásként, szám sarkában pedig újra ott az ismerős mosoly pimasz él nélkül. Egy mosoly, mely szavak nélkül szól csak Jasmine-nak, hogy mennyire jó vele lenni. Ahogy szívverésünk a normális ütemhez kezd ismét közeledni, ahogy csendesedik beteljesült vágyunk keltette felhevültségünk, fájón tolakodik be idillünkbe az éjszaka hűvöse és képes megtalálni azon kis helyeket, ahol nem ér össze testünk, hogy egymást melegítsük... és szeressük. Csak erre szakadok ki kis időre Szöszi bűvköréből és felemelve fejem nézek körbe. Tüzet kellene még mindig rakni, de még annyira sincs kedvem elhúzódni a közeléből, mint eddig. Helyette inkább a másik pokrócot szemelem ki nem is messze tőlünk. - Egy pillanatra, ha megbocsátasz... - Jelzem Szöszi felé, hogy máris visszatérek, s nagyon odébb sem kell mozdulnom mellőle, hogy elérjem. Megszerezve a másik pokrócot, kihajtogatom gyors mozdulatokkal és magunkra terítem Szöszi mellé feküdve vissza és gondoskodóan takarom be, figyelve rá, hogy ne tudjon megfázni. Ehhez a legjobb - és sajátos - megoldás az, hogy átkarolva Szöszit kicsit magam felé húzom őt, majd utána én dőlök felé ugyanennyit, ezzel érve el, hogy a takarónk némileg begyűrődjön alánk két oldalt, aminek az a gyakorlati haszna, hogy egy kis rés nem sok, annyi sincs, ahol a hideg levegő beszökhet. Grátisz, hogy egymást átölelve, összesimulva fekszünk továbbra is, a takaró szinte átléphetetlen határként közel tart minket egymáshoz. Persze nem olyan szorosan, hogy ne legyen kis mozgásterünk, azaz ha akar Szöszi, ne feküdhessen a vállamra, vagy hogy én ne tudjak végigsimítani haján, bársonyos bőrén, utóbbin apró köröket róva ujjbegyeimmel. - A Perdán hosszabbak a napok, mégis úgy tűnik, most mintha gyorsabban telne az éjszaka, mint évekkel ezelőtt az űrben vándorolva... - Halkan szólalok meg. Mikor a pokrócért mozdultam, akaratlan is láttam a holdak állásából, hogy mennyire elszaladt az idő, míg mi egymás karjaiban kalandoztunk. És bár mosolygok Szöszire, a pillantásomban, a hangsúlyban benne van, mennyire nem örülök a felfedezésemnek. Hiába éreztem úgy, hogy míg ő ölelt, az idő megállt, sajnos Shiennel nem pihent le, s minden más, amit az égitest teremtésekor mozgásba hozott, az mozgásban is maradt a Perdán, a hajnalig való időnk is jócskán megfogyatkozott. Nem akarom...
*A hűvös levegő lassan felszárítja bőrömről az elmúlt percek csodálatos lázának verejtékcseppjeit, mégis jólesően borzongok meg és nem attól remeg minden porcikám, hogy fázom. Még nem, Vadember testének melege fűt, a szívemben fellobbant láng, minek nem adok hangot. Arcomon és nyakamon érzett lehelete s finom csókjai csalnak még ki belőlem sóhajokat és ez bőven elég, hogy „elmondjam” mit érzek. Kezemmel simítom meg arcát de a lelkemmel érzem és látom, tekintetének mélysötétjébe merülve mosolyodom el lágyan. Életemnek soha, egyetlen pillanata sem volt ilyen felemelő, ilyen varázslatos, mint ez az éjszaka, mely lassan ellenségünkké lesz azzal, hogy sietve igyekszik átadni helyét a hajnalnak. Fájó arra gondolni, hogy nem lesz holnapunk, kínzó a várakozás minden egyes eltelt nappal nélküle és csak az emlék marad majd, amit felidézhetek, míg újra nem látom. Ezért nem is gondolok most a jövőre, csak a jelen érdekel, hogy karjaiban pihenhetek, hogy láthatom a mosolyát, hogy magamon érezhetem szoros ölelését. Ajkai helyett azonban hűvös szellő csókolja végig testem ott ahol nem érünk egymáshoz és a kellemes borzongásból didergés lesz, talán ezt megérezve emelkedik fel és a csendbe betör az első hangos szó. * -De csak egyre, nem szeretnélek tovább nélkülözni. *Ajkaim remegve szisszennek fel mikor a hideg utat talál és fázón húzom össze magam, míg a takaró kettőnkre nem borul, ám mosolyogva veszem tudomásul, mennyire gyakorlatias azzal, ahogy elrendezi a takarót. Amennyire csak tudok, belegabalyodom, lábamat átvetve az övén, karommal derekánál ölelve, fejemet mellkasára fektetve bújok hozzá. Most legalább kipróbálhatom, tényleg hatásos-e a hideg ellen, ha meztelenül egymást ölelve fekszünk. Szeretve cirógatom, ajkaim el-elejtenek néhány csókot bársonyos bőrére két szó között.* -Te is észrevetted? Ha együtt vagyunk, mindig gyorsabban telik az idő, de nézd a jó oldalát. Most nincsenek katonák akik erre figyelmeztetnének. Máskor is megszöktethetsz. *Mosolygom mellkasára a szavakat, de közben eszembe jut, hogy ez nem lesz olyan könnyű és nem is mostanában lesz. Igazán lehetne hosszabb ez az éjszaka, ha már olyan kevés lehetőség adatott meg nekünk, de a mi világunkban nincs helye kívánságoknak. *
- Tovább én se bírnám! És nem a hideg miatt. - Teszem hozzá mosolyogva, míg nyújtózkodom azért a takaróért, csak hogy félreértés ne essen. Persze az is hozzá tartozik, hogy nem szeretném, ha az éjszakáról egy jó nagy tüdőgyulladás beszerzése lenne az emléke később, meg nekem sem, ám bársonyos bőrű testéhez újra visszasimulni nem csak ezért sietek. Jobban mondva főleg nem ezért sietek. A didergő, aranyos szisszenése szavak nélkül is ösztönöz gyorsaságra, a második pokróc csakhamar ránk terül, elrendezgetem rutinosan, de az enyhet a hűvös levegőtől nem ez hozza meg igazán, hanem ahogy újra érzem őt hozzám simulni, teljesen összegabalyodva. Ha tüzet gyújtottunk volna, vélhetően akkor is így összebújunk, de így azért mégiscsak más. Összeköt a közös didergés a hidegtől meg attól, megesz-e minket egy erre császkáló errator az éj hátralévő részében. Mondjuk legalább elmondhatom, hogy mielőtt meghaltam, egy jót szeretkeztem. De még milyen jót! Átölelem és elmosolyodom, mikor haján végigsimítva ujjaim találkoznak a kis virágszállal, amely ezúttal nem esett ki a szőke tincsek közül. Majd tovább haladó ujjaim lustán simogatva cirógatják a pokróc alatt és a mosoly letörölhetetlennek tetszik a csókocskák hatására, még akkor is ott van, mikor meglepetten vonom fel a szemöldökeimet. - Hm? - Jó oldala annak, hogy gyorsabban telik az idő? Szerintem piszok nagy igazságtalanság! Ennyit a beígért szép új világról! De a folytatást meghallva rögtön megvilágosodom, mire is gondolt Szöszi és szusszanva vigyorodom el. - Még jó, hogy nincsenek! Se hadsereghez tartozó, se perdai. - A perdai kísérőink se hiányoznának ide gyertyatartónak (pda-zseblámpatartónak), habár úgy gondolom, ezt ők is így vélnék és távozóra fogták volna már rég... hogy odébb egy bokor mögül kukkoljanak. A megszöktetés hallatán viszont röviden felnevetek és rám jellemző, ahogy laza elegáns hanyagsággal söpröm félre a realitást most. - Meg is foglak szöktetni! De milyen aranyos, hogy most már engedélyt adsz. Napközben még kételkedtél! - Csúszik kezem közben fel a testén az álla alá, finoman emelem azzal a céllal, hogy ajkairól per pillanat egy csókot szöktessek meg, és csak utána folytatom töretlenül mosolyogva. - És hová mennél el, hova szöktesselek? - Érdeklődöm, mintha ez tényleg csak kívánság kérdése lenne. De igazából miért is ne? Kíváncsi is vagyok, hova menne, és hátha lesz közte olyan, amit valami módon meg tudunk valósítani. Legalább lesz min gondolkodnom, míg újra találkozunk. - Jut eszembe, kaptál végül engedélyt katonák nélkül flangálni, ha perdaival vagy? - Keresem tekintetét, amennyire erre most módom van, de másnem a hangsúlyból sejtheti, hogy valamit tervezek, már ha van engedély, amire a terv épülne. Emlékszem, hogy ezt mesélte, és akkor arra jutottam, hogy Castillo kancellár utálhatja és el akarja veszejteni, ha ezt engedi. Most viszont kicsit drukkolok annak, hogy a kancellár utálja őt. Szöszi azt is sejtheti egyúttal, hogy annyira kidolgozott a tervem, mint amit már tőlem megismert korábban: kissé elnagyolt, de ettől még működhet.
-Mert kevés a takaró? *Kérdezek vissza halkan kuncogva, egyértelműen arra utalva, hogy csak azért bújna vissza hozzám, mert kénytelen. Az ő mosolyából egyáltalán nem ez feltételezhető, de adni kell egy kicsit a piszkálódásnak is, nehogy kijöjjünk a gyakorlatból. A hűvös levegő azonban igyekszik felhevült bőrömbe kapni, és hangom sürgetőleg hat azért a takaróért, nem mellesleg Vademberért, a túl kevés időt ki kell használni a lehető legjobban. Vágyom rá és ez az érzés egyre erősebb az idő múlásával. Úgy ölelem mikor visszatér hozzám, mintha soha nem akarnám elengedni…és ez igaz is, bele sem gondolok most a búcsúba, ami újra elválaszt minket egymástól, csak a pillanatnak élek, élvezem, hogy átölel, ahogy a hajamat simítja elakadva a belé tűzött kis virágban. Érzem azt az apró rezzenést és belemosolygok a soron következő csókba amit bőrére hintek. Hogy nem esett ki az a virág a hajamból? Hümmögésére felnézek rá, a mosoly tovább szélesedik az értetlen arcát nézve, ám a folytatásból már tudhatja, hogy nem a katonákat hiányolom. Sőt! * -Most senki nem hiányzik. *Még mindig hihetetlen, hogy ezt így el tudtuk intézni és minden sikerült. A perdai kísérők szó nélkül elengedtek, nem láttak meg a katonák, senki nem szaladt utánunk a kérdéssel, hogy hová is igyekszünk. A kapunál is remekül eljátszottuk a perdai párt. Természetes hát, hogy mindezek után bátrabb leszek és már a következő szöktetés gondolata merül fel bennem. Szavaira felnevetek, igaza van, valóban kételkedtem és bosszús is voltam és volt, hogy haragudtam rá egy kicsit, az érzelmek színes palettáját felvonultattam rövid idő alatt. Vadember mellett nem unalmas az élet, de csak most lett izgalmas igazán. Itt a tó partján, a hűvösen keringő szellő és természet lágy ölén. * -Adtál okot a kételkedésre bőven, ne is tagadd. *Míg e szavakat kiejtem, kezével gyengéden felemeli fejem, s pillantásom rögvest tekintetébe fonódik mielőtt megcsókolna. Elégedetten sóhajtok fel és egyáltalán nem ott van az eszem ahol lennie kellene, a kérdés váratlanul ér hiszen nem jutott eszembe konkrét hely ahova elszöktethetne, maga szökés gondolata, hogy szabad lehetek és vele, foglalkoztat igazán. * -Nem tudom, nem terveztem semmit, csak veled szeretnék lenni, kettesben. Lásd be ahhoz meg kell szöktess. *Sok lehetőségünk nincs, vagy Elorak, ahova nem szervezhetek hetente utat, vagy megvárjuk míg ismét lesz dolgom a kutatóállomáson….és a mocsár. Még erre is emlékszik, persze ott találkoztunk volna legutóbb, ami meghiúsult mert a Dominiumra kellett mennem, nem ok nélkül. Annak megvalósítása viszont egy harmadik szereplőt kíván, akivel beengednek a mocsár területére. A hangom egyszerre bizakodó, mert mikor felnézek rá ismerős, ravasz fényeket látok a szemeiben, melyekből feltételezem, hogy már van terve. Másrészt kicsit elkeseredett, mert nem lehetünk kettesben és nehéz lenne megszervezni, hogy egy időben mind hárman ráérjünk. Csak Tywinnára tudok gondolni, más nem is jöhet szóba, ő biztosan segítene épp csak ugyanannyit van távol Eloraktól és a Várostól, mint Vadember.* -Sajnos csak a mocsárba mehetek katonai kíséret nélkül, egyébként mindig a sarkamban vannak. Ezzel nem sok mindent lehet kezdeni. Az üzeneteim is sok késéssel érnek el hozzád. *Nagyon nem vagyok én jó ebben, jóllehet a kalandvágy hiánya már nem áll utamba, ahhoz azért több kell, hogy szabadon mászkálhassak a Város falain kívül. *
Kuncogok visszakérdező válaszán, de enyém sem marad el sokáig. - Nem kevés az, kettőt is hoztam. De most csak az egyiket adhatom, mert képzeld! A másikon épp rajta fekszik egy meseszép, naphajú lány. Szerinted most mitévő legyek? - Kérdezem mosolyogva, mialatt magunkra terítem a szóban forgó második pokrócot, s eligazgatom, hogy minél több hideget zárjunk ki, nem mellesleg lehetőségeinkhez mérten kényelmesen el is helyezkedjünk egymáshoz bújva, összegabalyodva. Ellentmond ez minden tapasztalatomnak és szokásomnak, amit a szabad ég alatt tűz nélkül való pihenésről szereztem, de az eszem még nem tért vissza a fejembe. De ma éjjel hátha kitart a mázlink. Az is milyen szerencse, hogy nincs szél, csak lágy szellő! Lehet csak Égtükör óta tűnik fel jobban, de a Perdára lépés óta zavar, hogy a hideg szél mennyire tudja rontani a hőérzetet és a hangulatot. Azzal csak egyetérteni tudok, hogy most senki sem hiányzik. Most nekem sem. Nem jut eszembe semmi és senki, amit és akit elveszítettem. Még úgy sem, hogy Szöszi is jó eséllyel erre a listára fog egyszer kerülni, mert ez a kapcsolat halálra van ítélve, de erről most egyikünk sem hajlandó tudomást venni. Ez a jövő problémája, és ha már jövő, miért ne tervezzünk szebbet, például megszöktetések egész sorát? A kivitelezés szintén legyen a jövő gondja, most elég csak kitalálni, hova mennénk. A csók után mosolyodom el újra. - Én? Ugyan, az ellenállók híresen megbízható alakok, a Kancelláriai Hírmondó is ezt szajkózza. - Vigyorgok, de megértem. Szöszi nincs hozzászokva még a tervezési stílusomhoz, okkal kételkedett. Vagy fog kételkedni akkor is, ha már jól megismer. Iménti csókunk után ott maradt állánál a kezem, s így most lágy simogatással tudok válaszolni arra, hogy velem akar lenni. Csak velem. Miért esik ez ilyen jól? - Vagy lelövök megint mindenkit körülötted. Tudom, ne is mondd, inkább megszöktetlek! - Hátrálok ki szóban gyorsan, de a gyakorlatban inkább kicsit jobban magamhoz is vonom, mintha csak megelőlegezném, miként fogom magammal ragadni valahova. - Lepjelek meg? És ha igen, akkor a botanikust vagy a festőnőt lepjem meg? - Kérdezem még, mert másnem kitalálom én akkor, hova megyünk. Adott hely és idő is meghatározza majd, de előnyömre lesz az egyre alaposabb helyismeretem. Először sorra kell venni a lehetséges kiindulási pontokat, melyek közül a Sötét láp esik a Várostól legmesszebb. Már a neve is mutatja, milyen ideális randi helyszín. - Megengedte a kancellár? Nem akarod megemlíteni neki, hogy mennyire utálnál egy több napos tanulmányi utat teljesen egyedül mondjuk aaa tengerparton? - Vidám viccelődéssel próbálom erősíteni a hangjából kihallott bizakodást a csüggedés kárára. Egyébként tényleg utálhatja Castillo, ami hosszú távon nem lesz egészséges Szöszinek, még ha most nevetgélünk is ezen. Félreteszem a komor gondolatot, egyszerre csak egy problémát oldjunk meg. - Meg van adva, hogy személy szerint melyik perdaival kell ott találkoznod? Arra gondoltam, hátha hitelesen tudnám eljátszani a perdait... - Kockázatos, mert átvételkor ott vannak a katonák, aztán ha pont egy olyan lesz vele, aki ismert engem... És persze jobb kopoltyú-festés kell, ami nem kenődik el, mint amelyek most a nyakunkon kinézhetnek. Remélhetőleg az Elorakba észrevétlen visszajutást ezek sem akadályozzák. - Tényleg mindenhova kell őrség? Mi van a Város melletti kis vízeséssel? - Pillantok újra Szöszire az ég csillagairól. Meg van ennek a tervnek is a kockázata a közelség miatt, és pont emiatt csak rövid szöktetések jöhetnek szóba, de jelenleg úgy látom, pár lopott percért, néhány csókért is megérné ennyire megközelítenem a Várost.
*Piszkálódásom nem egészen úgy sül el ahogy vártam, jóllehet nem megharagítani akartam, de vártam a visszavágást. Helyette azonban bókot kapok, kedveskedést egy kis viccelődésbe bújtatva. Nem panaszkodom, de érdekes fordulat.* -Naphajú? *Csodálkozom a különös jelzőn, míg a takaróval foglalatoskodik, de sok időt nem hagyok a válaszra.* -Siess azzal az eggyel. Egyébként lassan kezd rólad lekopni a vademberség. *Csak lassan, nem rég még újabb nevet adtam neki, de olyan távolinak tűnik az a pillanat amikor leveleket tépkedett a fáról, mintha egy másik életben lett volna. Ez az új élet jobban tetszik, bár kétségtelen, hogy így visszagondolva, mókás volt az a helyzet is. Persze ettől még nem fogom legközelebb megsimogatni, ha megint levéltépkedésre adja a fejét. Most nincs a közelünkben semmi amit tépkedhetne, a kezei velem vannak elfoglalva a takaró alatt, és lassan kezd visszatérni a korábbi melegség. Valóban nem hiányzik senki aki elronthatná az estémet, az éjszakámat. Hosszú idő óta most először vagyok boldog, és nem érdekel, hogy ennek hamarosan vége lesz. Jó érzés tervezni még akkor is, ha nagy eséllyel nem jön össze. Ezt a mai napot is hányszor elhalasztottuk már, és ez az idő előrehaladtával csak rosszabb lesz. Nem mindig adódik olyan alkalom, mint a perdaiak Aratási ünnepe, nem jöhetek el Elorakba amikor csak szeretnék, és a napok, hetek úgy röppennek majd el, mint száraz levél a szélben. Maradok hát a tervezgetésnél, hogy míg itt vagyunk egymásnak, legalább a remény megmaradjon, s csókjába is ugyanúgy elmerülök mint korábban, hogy még a gondolata is távol kerüljön tőlem annak, hogy bármelyik az utolsó lehet. Halkan felnevetek az ellenállók megbízhatóságán, nem mintha ismernék is rajta kívül másokat, és én bízom benne, de ez korántsem igaz a Kancelláriára.* -Ne is emlegesd. Egyébként egészen mást szajkóz. *Ezért is keseredem el valahányszor az ellenállókról van szó, akár a hírmondóban, akár a laborban, társaságban…bármit is tesznek, magukért teszik. Ha hagynák őket, nem lennének ellentétek és nem értem, miért olyan rossz az, hogy ők már otthonra leltek a Perdán. Talán sosem lesz vége, egész életünkben csak tervezgetni fogunk, talán néha össze is jön és láthatjuk egymást, ezért is hajlok arra, hogy már mindegy hogyan és mi módon, de találkoznunk kell. Ebbe a szép képbe és elhatározásba rondít bele Vadember az újabb ötletével, amire önkéntelenül is elnyílnak ajkaim.* -Hééé! *S aztán a szépítésre sem nyugszom meg, bár nem láthatja szigorúan összevon szemöldökeimet, mert magához ölel. Még szorosabban mint eddig. * -Na jó, így egy kicsit jobb. *Suttogom a nyakába mielőtt megkérdezné hova vigyen. Az igazság az, hogy nem tudom. Nem gondolkodtam ezen, mivel csekély a lehetőségeim sora, és ha kimegyek a Városból a szabadidőmben, az csak a vízeséshez vezet. Az van a legközelebb, de még oda is katonák kísérnek. * -Mindkettőt. Ha a botanikust megleped, a festőnő is előbújik. Te jobban ismered a vidéket, azt is mi van közelebb, ahonnan visszaérhetek, de szóba jöhet a tópart, folyópart, barlangok. Nem hiszem, hogy ezen a holdon ki lehet fogni egy csúnya helyet. *szinte bárhova elmehetnék ha a katonákat ki lehetne iktatni valahogy a kirándulásaimból, de kétlem, hogy ez megvalósítható lenne. Castillo kancellár is csupán a mocsárra adta meg az engedélyt, odáig kíséretet kapok. Bármennyire is nem szível, kénytelen rám vigyázni. Bámulatos ötletére felnevetek, ha ilyen könnyű lenne, már régen ezt tettem volna, de már ott megbukik az egész, hogy képtelen lennék eljátszani vagy akár a szemeibe mondani ilyesmit. Főleg, hogy a tengerpart igen vonzó hely a számomra. * -Sajnos azt nem engedi meg magának, hogy ha történik velem valami, őt vegyék elő, mert ő adott engedélyt. *Másrészt el sem mernék indulni egyedül, a vízeséshez még talán, de hosszabb útra igen veszélyes lenne. Ott ahol már a vadon is ellenőrizetlen és akármikor felbukkanhat egy vadászó errator falka, elég meszse kellene elmennem ahhoz, hogy a találkozó ponton Vadembernek ne legyen veszélyes felbukkannia. Gondolom én, nem ismerve az ő terveit. * -Nincs. Legalábbis én nem mondtam, hogy egy valaki vezethet csak a mocsárban. Hitelesen? Bár biztosan jobban beszélsz perdaiul, mint én, azért még nem látszol őslakosnak. És ha valaki felismer? Ez túl kockázatos és bele sem mennék. *Akárhogy is, szükségünk van egy harmadik személyre, de vele csak bonyolultabb lesz az egész és…és most még könnyen vagyunk, de mi lesz amikor beköszönt a hideg időszak? * -Oda is elkísérnek. Nem vagyok katona aki tud magára vigyázni, bármilyen közel is van a Városhoz és ellenőrzött terület, neked meg pont azért veszélyes. *Mindig szem előtt vagyok, de eddig nem igazán érdekelt, nem zavart különösebben, néha már el is felejtettem, hogy katonák vesznek körül. Most azonban egyre szorongatóbb a jelenlétüknek még a gondolata is. Nagyot sóhajtva hajtom fejem Vadember mellkasára, kezem újra elkalandozik, és a gondolataim is. Nem hiszem, hogy most bármelyikünk is elő tud hozakodni egy épkézláb tervvel. Felnézek rá, addig nyújtózom míg el nem érem ajkait, hogy csókot lopjak tőle, vagy éppen odacsenjem. * -Fázom. Mit szólnál ha…megint meggyújtanánk azt a tüzet?
- Perdai név lefordítva. Egy perdai mondta rád. Találó! De nekem azért Szöszi maradsz. - Szemtelenkedek akaratlanul is, nem tudván még, hogy szinte hiányolta. Tudok én tisztességesen is bókolni, amikor annak helye és ideje van. S úgy tűnik, egy-egy ilyen is elég, hogy máris meghatódjon Jasmine, persze ezt nem vallaná be így, én meg direkt félreértem a szavait. - És marad utána a színtiszta Barbár? - Emlékeztetem mosolyogva, hogy minek nevezett, mikor a motorra zsaroltam őt falevél tépéssel. A motorozási stílusommal még rá is tettem egy lapáttal. - Szólj azért, ha már imádnak, jövünk majd csapatostul! - Vigyorgok a Kancelláriás részre, pedig ez majdhogynem fenyegetés nekik. Ha Szöszi mégis kém, majd hírül viszi. Nem mintha én hozhatnék ilyen döntést, nem vagyok ehhez elég befolyásos. Szerencsére. De mennyire megkönnyítené a dolgunkat - és szabadon találkozhatnék húgommal, szüleimmel -, ha visszatérhetnénk a Városba, győztesen. Sokáig akkor sem tartana a kapcsolatunk, de jobban ki tudnánk használni az időt, a távolság nem lenne rá romboló hatással. De minthogy tudtommal nincs tervben semmi olyan Carter részéről, amivel még a tél beállta előtt elsöprő győzelmet aratnánk, ezért magunknak kell elkezdeni tervezni a találkozási lehetőségeket. Vagy megint kábítólövedékkel lelövök körülötte mindenkit. Méltatlankodására felnevetek halkan, kicsit rázkódik is a vállam rá, mielőtt jobban magamhoz húznám őt, beígérve a szöktetést. - Kicsit?! - Méltatlankodok, de költői a dolog, s inkább az érdekel, hova szökne, ha lehetne? Válaszára lepillantok rá, kicsit meglepve. Vajon csak nem tapasztalt eleget a holdból vagy komolyan gondolja, és a festő énje miatt képes meglátni a rút esztétikáját is? A mocsár miatt sem fanyalgott... legalábbis azt hiszem. - Tényleg nem lehet. - Kellemes csalódás Szöszi, a hasonló örül is a hasonlónak. Igaz, ez közelebb nem vitt a megoldáshoz, hol találkozzunk. A kancellárra mondottra csak szusszantok hitetlenkedve. Meglep, hogy a kancellárok nem fogyóeszközként tekintenek ránk, de ekkor eszembe jut, hogy Jasmine annak a Jenkinsnek a barátja. Talán ezért nem kockáztat a másik kancellár, ami nagy szó... Inkább hagyjuk ezt. A mocsár talán? Perdaiként? - Gondoltam meg sem szólalok, hozom a mogorva perdait, minden katonára és felszerelésükre megvetően nézek... Oké, rendben, akkor ez így nem jó. Hahhh, csessze meg... - Sóhajtva mondom a végét, de megadom magam végül az indoknak, hogy felismerhetnek, bár ez árulkodó is, hogy a katonák között ismerős lehet a képem, tehát én is az voltam. Ez fel sem tűnik, mert utolsó félmondata miatt adok neki éppen egy csókot, amiért így aggódik értem. Meg magáért is, mert ha együtt bukunk le, az neki is fájni fog. Pedig valahol valamiképp muszáj lesz kockáztatni, máshogy ez nem fog menni. Eszembe jut a városi vízesés is, de Szöszi ezt is hamar lefújja. Ismét egy nagy sóhaj, ezt követően csendben hallgatok én is, mígnem felrémlik előttem egy felfedezésem a vízesésnél, mikor még csak építettük ki a Várost. Mondjuk nem tudom, mennyien tudnak róla, meg mennyire őrzött? Épp veszem a levegőt, hogy megemlítsem, mint lehetőséget, előre felkészülve rá, hogy Szöszi ezt is kockázatosnak tartja majd, de majd meggyőzöm, ám mindez egy pillanat alatt elhalasztódik attól, hogy megcsókol. Ahogy megcsókol. Ha az eszem eddig felfelé is tartott az agyamba, gondolkozván az újabb találkozás problémáján, a szavai, a csókja és elkalandozó ujjai érintésének hatására most satufékkel állt meg és motoros hasonlattal élve a hátsó kerék csikorogva csúszott is meg, hogy azonnal hátra arcba álljon és szélsebesen induljon vissza lefelé. - Kiváló ötlet! - Felelem még az újabb, szenvedélyesebb csók előtt mosolyogva, a vágytól kicsit rekedtebben. Kimondottan szexi, ha egy nő is kezdeményez, és ahogy kezem lesiklik újra a testén, át a fenekén a combjára, és ezúttal finoman húzom őt magam fölé, már érezheti - ha az általa adott csóknál nem tűnt volna fel -, hogy a tűzgyújtásban állok rendelkezésére, szó szerint is... ...A nap csak annyiban adta jelét közeledtének, hogy a mélyfekete égbolt elkezdett újra mélykék árnyalatot felvenni felettünk, s a csillagok is halványodni látszanak. Még hevesen dobogó szívvel ölelem az ölemben ülő Szöszit, mindketten ülve, de a takaró inkább csak őt takarja, borítja be. Engem az ő ölelése, combjai forrósága, csókjai melegítenek, de le nem cserélném arra a pokrócra. Jóleső fáradtság járja át az egész testem, álmos mégsem vagyok, egyébként sem vesztegetnék alvásra egy pillanatot sem abból a kevés időből, ami még jut nekünk. - Csak még öt csók... - A körülöttünk élő erdő neszezéseiből tudom már tapasztalatból, szemeim kinyitása nélkül is, hogy lassan indulnunk kell vissza a motorhoz, vissza Elorakba, ennek szólnak suttogva panaszosan előadott szavaim. Mint akinek korán kell kelnie, de olyan finom és marasztaló az ágy melege, kényelme, hogy még öt percig maradna, csak most csók a mértékegység. Igaz, a matematika nem lehetett erősségem tanuló koromban, mert az apró, lágy csókok, amikkel ajkai bársonyának adózok nem állnak meg, még a hatodik után sem...
*Elmosolyodom azon, hogy neki Szöszi maradok, lám nekem is van olyan nevem, amit nem cserélnék el…most már. Az viszont feltűnő, hogy nem Vadember találta ki, hanem egy perdaitól hallott rólam így. * -Helyes. De, ki beszélt így rólam? *Érdekesnek találom, mert igazán nem beszélgettem senkivel, egyedül Tywinna az akivel sok időt töltöttem, de őt nem olyannak ismerem, aki ilyen szép nevet aggat bárkire is, annál szabadabb szájú. Azt viszont nem mondhatom, hogy Vadember az utóbbi órákban igyekezett megmaradni a nevéhez méltón, igaz, hogy volt néhány apró törekvése amivel még rontott is a státuszán, de ez most már inkább mosolyogtató emlék. * -Neeeem. *Nevetve ráncolom az orrnyergemet, így fintorogva az új nevére. Az igazság az, hogy már megszoktam a Vadembert és nem változtatnék, már csak azért sem, mert neki is tetszik. A valódi jelentését már rég elveszítette, ha a jövőben tesz is olyat ami újra a régi fényében tüntetné fel, azt elég lesz egy nyomatékosabb hangsúllyal jelezni, vagy egy szigorú tekintettel kísérni. Az ellenállók feltételezett imádását azonban nem tudom sem rosszallóan, sem örömmel lereagálni, inkább szomorúságot érzek, mert nem látom, hogy bármikor is változna a megítélésük, erre még remény sincs, pedig akkor minden egészen más lenne. Nem kellene aggódnom vademberért, találkozhatnánk amikor csak akarunk, ott ahol nekünk jó. S persze egészen más gondolatok foglalkoztatnának, mint most. Csak azért mosolyodom el, mert ő képes ezt viccesen felfogni, jóllehet minden ami a mosolya mögött van, cseppet sem derűs. S ezt rögtön el is mossa az újabb tervezés, ami a korábbiakhoz képest cseppet sem változott a kivitelezésben. Joggal méltatlankodom, noha rögtön szépít is kicsit a „mindenkit lelövök” változaton, az viszont nem tetszik neki, hogy a szöktetést szavam szerint nem tartom nagyobb és jobb változtatásnak.* -Költői kicsi volt. *Mentem a helyzetet, elvégre szavam sem lehet a mostani szöktetésére, eddig minden simán ment és ha a visszaút is zökkenőmentes lesz, én is bátrabb leszek. Legközelebb. Ki tudja mikor lesz, és akkor is mennyi időnk lesz egymásra, de épp ezért lesz értékesebb bármi másnál. Nem tagadom, hogy izgalmasnak is gondolom, kiszakít a megszokott életemből és valami újat nyújt, olyasmit, amit mással soha nem élnék át, de sokat ront rajta az, hogy akár az életünkbe is kerülhet. Vagy a családoméba. Azonban Vadember karjaiban hajlamos vagyok ezt elsöpörni, legalább a tervezgetés idejére. „Na ugye” mosollyal válaszolok egyetértésére, bár lehet, hogy ő nem mindig tart mindent szépnek a holdban, el tudom képzelni, hogy mennyi akadályba ütközik néha és ha értem egyedül jött, akkor rá a vadon többszörösen is veszélyes. Nem meglepő, hogy rám is annyira vigyáznak, még a vízeséshez sem mehetek egyedül és esélyem sincs arra, hogy erre akár engedélyt kapjak…még Callumtól sem. Nem véletlen, hogy a mocsárra Castillo kancellárnál kilincseltem. * -Nem, nem jó….hogy? Hééé! Megint káromkodsz! *A tervezés is lehet keserű, de arra a szóra azért felkapom a fejem, noha nagy változáson mentem keresztül Vadember mellett már most, mert a fejmosás is nevetősre sikerül. Tenyeremet az arcára simítom, amivel nem biztos, hogy meg tudom vigasztalni, de a szándék a fontos. Nem a kitalált változatok lehetetlensége miatt váltok témát, hanem mert szeretnék kihasználni minden percet amit vele tölthetek, és most a legédesebb az, hogy karjaiban tart, hogy hozzá bújhatok, hogy tudom nem fog senki közbeszólni. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy csókom és felvetett ötletem megértésre és beleegyezésre talál, az esélyesek magabiztosságával kalandozik el a kezem egyre lejjebb, az imádott hasa felé, oda ahol a legfinomabb, legbársonyosabb a bőre. Két csók között kuncogok fel szavaira, s engedelmesen fordulok is rá, hogy most én lehessek a főnök… …Nem nézek fel az égre, de nem is kell. Nyakába bújva pislantok csak fel és látom a körülöttünk élő erdő fáinak és bokrainak levelein, ahogy megcsillan a hajnal fénye. A lágy szellő kissé csípős, és még vegyült fekete a zöldbe, de ahogy a szél megforgatta a leveleket, hol színükre, hol visszájukra, egyre világosodó hullámokat vetett az erdő szélére. A vállaimon lévő takarót úgy igazítom, hogy ölelő karjaimmal beborítsa Vadembert is, amennyire csak lehet, hogy testünk melegét a lehető legtovább megőrizhessem. Szórakozott, apró kis csókokat hintek nyaka bőrére, s beszívom az illatát amit az együtt töltött éjszaka tett még fűszeresebbé. Keserédes nevetés karcolja a torkomat, apró csókjait, melyek többek a kívánt ötnél, egy hosszabba fojtom. Két tenyerem közé veszem arcát, a szemeibe nézek mosolygósan, s ajkaira hajolok. Hosszú, mézédes csók amitől lehetetlenség elszakadni és egy röpke pillanatra eszembe jut az a gondolat, hogy nem megyek vissza Elorakba, sem a Városba…de csak villanásnyi e felelőtlenség…mégis arra a villanásnyi időre boldogabbá tesz, mielőtt az indulás szomorú ideje el nem érkezik. Hosszú percek telnek el az időhúzással, de nem tologathatjuk tovább, a hajnal könyörtelen és el kell szakadnunk egymástól. Nehezen válok el karjaitól és ajkaitól, hogy a ruháimért nyúlva felöltözzek. Lopva nézve az ő mozdulatait, még utoljára elmémbe vésve testének látványát. * -Most, hogy képesek vagyunk egy kicsit gondolkodni…eszedbe jutott hogyan tartjuk a kapcsolatot? Egy ideig biztosan nem megyek a kutatóállomásra. *Nézek fel rá halványan mosolyogva míg a ruhám szalagjait kötözgetem, immár úgy, hogy nem a hátát kell figyelnem. *
Mosolygok azon, hogy láthatóan már nincs baja a kapott nevével, se azzal, hogy rajta marad most már. Inkább az új érdekli, persze lehet át fog pártolni ahhoz. - Hm? Ja, találkoztam egy perdaival a Sötét lápban, épp hazafelé tartottam a neked való kavicsüzenet átadásáról. Na és az volt a képessége, hogy a múltba tud látni... vagy gondolatokba. Nem volt teljesen világos ez a része, mindenesetre ő adta ezt a nevet neked, az igazit nem ismerve. - Mesélem el neki Naphajúvá válásának történetét, némi csúsztatással. Akkor valójában Elorakba tartottam, nem tőle jöttem, de nehezebb lenne magamnak is megmagyarázni, hogy Roda miért láthatta meg bennem Szöszi emlékét, vagyis miért érezte úgy, hogy annyi csaj közül őt kiemelje. Egyelőre magamban azzal zártam le, hogy az ő figyelmét is biztos megragdta Szöszi hajkoronája, nem véletlen a névadás is, hacsak a perdai gyógyító nem hobbi-költő. Csak ennyi, nem több, tényleg... Másrészt nem emelem ki, miféle perdaival találkoztam. Roda Elorak első gyógyítója, fent járt a Dominiumon, meggyógyította annak a kancellárnak a feleségét, akivel Jasmine is jóban van. Kilétem titkolására nem egészséges, ha túl kicsinek bizonyul a Perda. Roda Rebelliumba juttatása így is kockázatos, de a breviust még az előtt meg kellett fékezni, hogy járvánnyá alakult volna, különben nem maradt volna mit titkolni a kancellárok elől. Azon vigyorgok, hogy a Barbár névről máris letett és a Vadember is finomodott, csak mert finoman bántam Szöszivel. Szerencsére jobban élvezem az összebújást vele, a simogatását, minthogy engedjek a pillanatnyi kis rosszcsont hangnak, hogy kidugjam kezem a takaró alól és újabb virág/levéltépéssel állítsam helyre a ragadványnevem régi fényét. Fogadásunk értelmében erre még úgy is lesz bőven lehetőségem. Megmosolygom a költői kicsi kifejezést, meg is jegyzem, majd bedobom Raven ellen is ezt valamikor, tutira értékeli majd! S káromkodással vegyített sóhajom vége kuncogásba fullad, hogy máris megkapom a feddést érte. - Fenntartom a jogot, hogy indokolt esetben káromkodjak. Ez indokolt eset. Meg az összes az, amire azt mondom. - Mosolygok pimaszul rá, ha látja, ha nem, szavaimmal olyan kiskaput előlegezve meg magamnak, ami gyakorlatilag a legkevésbé sem fogja lekorlátozni a káromkodási lehetőségeimet. Nem is értem, hogy miért zavar ez másokat. De nem gondolkodok rajta s a sikertelen tervezések miatt sem szomorkodom a vígasztalás miatt, amit kapok. Az arcsimítás, a csókja, a szavai, s nem mellesleg az odalent kalandozó ujjai... hát azonnal feledtem minden bánatom, és egyetértek Szöszi stratégiájával: ma éjjel még éljünk a mának a lehető legjobban kihasználva azt. A jövő majd kiderül... ...Sajnos hamarabb is jön el az a jövő, mint reméltem, a felejthetetlen éjszaka a végéhez közeledik, melyet a kívánságommal akarok elodázni. Ötvenet kellett volna mondani. Vagy ötszázat. Elmerülök abban az édes, hosszú csókban, mely sajnos magában hordozza, hogy egy kis ideig az utolsó is lesz. Nem akarom, ajkai után kapok, repetára szomjasan, de sok időt így sem nyerhetek. Vissza kell vinnem Szöszit. Ugyan egyszer már említette, hogy megszökne a Városból, úgy igazán, véglegesen, de úgy tűnt, csak az elkeseredés beszélt belőle. Amíg ő nem mondja, addig én sem említem neki, és akkor is lehet inkább lebeszélném, nem csak a családja miatt. S ugyanezért kénytelen vagyok megemberelni magam, erőt venni magamon s elszakadni tőle és kedvesen gondoskodón melegítő karjai közül. Segítek felállni neki, majd magam is így teszek, s elkezdem magamra ölteni a ruháimat megkeresve körülöttünk a füvön. Az éjszaka után felesleges is lenne, de egyébként sem vagyok egy szégyenlős típus, s szemérmetlen pimaszsággal használom ki a világosodó időt arra, hogy immáron nekem sem kell elfordulnom. De azért remélem lesz lehetőségem egyszer napfényben is megcsodálni alakját, még ha a közeledő téllel járó több ruha nem is fog a kívánságomnak kedvezni. - Gondolkodni? Én egyelőre csak odáig jutottam, hogy írok a Dann-nak, hogy több ünnepet kérünk és több naposakat, lehetőleg valami növényhez kapcsolódjanak, hogy feltétlen szükség legyen egy botanikus jelenlétére! - Ábrándozok mosolyogva, míg a csizmát húzom fel, aztán nekiállok a két pokróc begyűjtésének, keveredik bennük kettőnk és a fű illata. - De ha már írás... Egyelőre nincs jobb ötletem az eddigi kavicsosnál. Elrejthetném a Város melletti vízesésnél. Ha szemben állsz vele, akkor bal oldalról van egy kis keskeny perem befelé, a vízfátyol mögé és annak a jobb oldalán vannak mélyedések a sziklában. Ott elrejthetnénk... Akár ott találkozhatunk is. - Vázolom fel a tervet, amit korábban nem tudtam megemlíteni, mert Jasmine akkor derítette ki, hogy fázik, ezt pedig nem hagyhattam, sürgősen intézkednem kellett. Most pech, de nincs így, viszont a motyókat összeszedve jobb kezem nyújtom neki. - Készen állsz összebarátkozni az együgyű bogámmal? - Még mindig mosolyoghatnékom van, ahogy eszembe jut Szöszi csalódott arca.
*A Naphajú elnevezés érdekes történetet hoz maga után, már nem is a nekem adott néven lepődöm meg, hanem azon amit arról a perdairól mond, aki Naphajúként illetett. * -A múltba tud látni? Hogyan? *Gondolkodásba ráncolom a homlokom, azon jár az agyam, hogy ha ez igaz, akkor vajon miért jártam én Vadember fejében, hogy ott „láthatott” az a perdai. Látnia kellett, különben nem tudta volna milyen színű a hajam. * -Jól jönne nekem is egy ilyen képesség. *Felnézve vademberre elmosolyodom, látható, hogy komolyan gondoltam, bár nem tudom hogyan működik, de biztosan fény derülne Vadember titkaira, melyeket ugyan nem feszegetek, de attól még a kíváncsiságom megmaradt. A mosoly is az arcomon arra gondolva, hogy bármikor is volt ez a találkozás, rám gondolt. Azonban szándékosan nem élem bele magam ebbe az érzésbe, sem abba, hogy a mai éjszakának milyen folytatása lesz…legyen. Jó eséllyel is hetek telhetnek el mire újra találkozhatunk, a távolság nem tesz jót semminek és ha néhány pillanatra leszállok a rózsaszín felhőkről, akkor azt is tudom, hogy köztünk még nem alakult ki semmi biztos, semmilyen mély érzelem annak ellenére, én hogy érzek. Ennek kölcsönösnek kell lennie, és talán Vadember is úgy van vele, ahogy én. A pillanatnak élünk, a jelennek, azt igyekszünk a lehető legboldogabbá varázsolni, mert a jövő bizonytalan. A jelenben nem adnék neki másik nevet, a Vadembernek meg van a maga szép emléke, jóllehet amikor kapta, éppen haragudtam rá…hát legfeljebb a Barbár fogja betöltetni ezt a helyet. Érdekes, hogy már eszembe sem jut, hogy van más neve is, egy igazi, az amelyiket a szüleitől kapott, ami egykor ott állt a hivatalos adatlapján és ahogyan szólíthatnám. A mai éjszaka után igazán nincs jelentősége. Az, hogy sok mindenben engedtem és önmagamhoz képest lazább és felszabadultabb vagyok, még nem jelenti azt, hogy teljesen el is veszítettem volna önmagam, figyelek és ha nem is nagyon komolyan, de azért felháborodom a káromkodáson. * -Ó, persze. Szeretnéd magad tetszése szerint irányítani a dolgokat, ugye? És segít megoldani a problémákat? *Teszem fel a költői kérdést, hiszen mindketten tudjuk, hogy legfeljebb a stressz levezetésére alkalmas, problémamegoldásra nem. Én viszont ajánlok jobbat bárminek a levezetésére, hogy még szebbé tegyük az éjszakát, feledhetetlenné, izgalmassá…és elmerülök az érzékek birodalmában… …Nehezen térek magamhoz, a valóság sokkal rútabb, mint azt gondoltam. Szép, derengő ruhába bújva fedi el galádságát mellyel az éjszaka végét csillogtatja meg előttünk, ami a mi együttlétünk vége is. De nem adjuk fel, húzzuk az időt amennyire csak lehet, mint a lusta gyerekek kora reggel, dacolva a gyorsan pergő percekkel, ám mindketten tudjuk, hogy ezt a harcot nem nyerhetjük meg. Az elválásnál mégis jobbnak tűnik a korábban még kudarcra ítélt tervezgetés is, így míg öltözünk, azzal foglaljuk le a gondolatainkat. Nem mondom, hogy nem nézek oda lopva, megcsodálva Vadember minden porcikáját, mert hazugságon kapnának, de muszáj látnom milyen az amit nem rég még az ujjaimmal fedeztem fel. A látvány nekem tetsző és el is kalandozik a tekintetem, a gondolataim nem különben, felidézve az éjszaka legszebb pillanatait. * -Hogyan? A Dann-nak? *Nehéz visszatérni abból a szép, éber álomból amiben egészen más járt a fejemben, minthogy mikor találkozunk újra. De lassan azért tudatosul bennem, hogy mire gondol.* -Ó, nos igen, nem ártana. Oda is költöztethetnének Elorakba. *Elmosolyodom a gondolaton, és talán nem is olyan légből kapott gondolat ez. Csak a megfelelő indok kell, egy kedves és aranyos eloraki, aki hajlandó befogadni magához, kezességet vállalna értem, és elég lenne kéthetente visszamennem a városba a jelentések miatt. Mi lehet az amit nem tudok teljes mértékben megtenni a Városban? Emiatt lassabban megy az öltözés, vadember már a takarókat hajtogatja mire én készen leszek, de figyelnem is kell rá. A vízesés említése eszembe juttatja azt, mikor is voltam ott utoljára és miért. Nem a Város körüli növényi társulások izgattak, a vízesést festettem…miért ne lehetnék én is Monet? Csak nekem nem liliomos képeim lesznek, hanem vízeséses, őszi képem még nincs, és téli sem. * -Honnan tudsz te arról a rejtekhelyről? *Kapom fel a fejem hirtelen, amikor eljut hozzám Vadember szavainak értelme, s eszembe jut Callum, a beszélgetésünk és az, hogy már akkor felmerült bennünk a gondolat, hogy előbb-utóbb másoknak is fel fog tűnni az a jó kis hely. Azért remélem a katonák még nem leltek rá. * -Oda is csak kísérettel mehetek, de legalább arra van engedélyem, hogy bármikor. Ha festeni megyek, és oda csak ketten kísérnek el. *Míg nem készül el teljesen a csomagolással, a holmim közül kihalászom a pulóveremet. A hajnal csípős és az előttem álló motorozás sem lesz kevésbé hűvös és szeles. De már tudom mire számíthatok, és sokkal jobb érzés úgy felülni a motorra. Magamra veszem a pulóvert, amit majd az álca kedvéért leveszek az eloraki kapunál, még mielőtt feltűnnénk az őrök előtt, majd megfogom Vadember felém nyújtott kezét.* -Ha nem fog rosszalkodni, még akár meg is szerethetem. *Nem véletlen a fogalmazás, ezzel nem igazán a motorra céloztam hanem Vademberre, elvégre nélküle az együgyű boga is csak egy motor ami nem megy sehova.*
- Megérint, közben sárgán világít a keze, tudod, olyan CQL-sárgán, és látja a múltad részleteit, képként szerintem. - Szerencse, hogy a sötét elrejti a somolygásom, mert eszembe jut, hogyan sikerült megbotránkoztatnom Rodát a pikáns, töményen erotikus emlékképekkel, főleg hogy azok nem egyetlen nőhöz fűződtek. De idejében eszembe jut az is, hogy ezt nem kell már elmesélni Szöszinek. Viszont ha Roda megint belenéz a múltamba, hát nagyon fogok vigyorogni, mikor ehhez a mai estéhez ér. Nem mintha tudnám, hogy mikor mit lát, de én ettől még vigyorogni fogok. - Kis kíváncsi! - Mosolygok rá, mikor azt mondja ő is örülne egy ilyen képességnek. Ugyanakkor hiába a rejtett célzás, jó férfi módjára ebből semmit nem akarok megérteni, nem csepegtetek semmilyen új információt a múltamról. - Én inkább láthatatlan lennék. Simán besétálhatnék a Városba hozzád! Csomó problémát megoldana. - Ábrándozok, mert ezzel a képességgel - ami jó eséllyel a perdaiaknál sem létezik - a Dominiumra is feljutnék, meglephetném húgocskámat, szüleimet. És apró kitérőt tennék volt közvetlen felettesemhez, hogy valamivel jó kis borsot törhessek az orra alá. Meg újra visszamennék Szöszihez. Sajnos hiába vetek fel ötleteket a találkozáshoz, hiába állnak azok jobban talppal a földön, nem jó megoldások. El is káromkodom magamat, ami nekem fel sem tűnne soha, ha ő nem jegyezné meg mindig. Igyekszem is kivágni magamat. - Ki nem szeretné? Azt nem, de... - Idáig jutok, mert mielőtt egy hamisítatlan Delgado-s magyarázatot előadhatnék, Szöszi jó időzítéssel említi meg, hogy fázik, én meg rögtön előkapom a lovagias énemet, amelyik ezt nem hagyhatja. Jutalmam nem is marad el a szép hölgytől, a közelgő hajnal egymást újra szorosan átölelve, pihegve talál ránk. El kell indulnunk vissza, mielőtt a nap első sugarai a fák között kéretlen harmadikként végigsimítanának minket. Nem akarom az elválást, és az újabb találkozó megtervezése kicsit elodázza ezt, s közelebb hozza az újra viszontlátást, pedig addig még sokszor fordul meg tengelye körül a Perda. Nem tudom, mi lesz addig, az idő és a távolság nem kedvez a kapcsolatoknak. Volt Imperiumon szolgáló barátnőm, a hosszabb küldetések csúfos véget vetettek az egésznek. Ez is erre fog jutni, ebben biztos vagyok, és már most sajnálom, ahogy elnézem az öltözködő Jasmine-t, ahogy egyre több ruha takarja el csodás vonalait. Még egy fránya pulóver is, mely nem simul eléggé rá, hogy legalább a körvonalak szép ívein gyönyörködhessek. Sebaj, majd a kezemmel simítom rá, de később, ha már a motoron ülünk. Az ujjaknál viszont vicces, ahogy a bő szabású perdai ingujj hosszan kilóg alóla. - Elorakba költözni? Hmmm. Ez mondjuk jól hangzik! El tudlak képzelni, ahogy öntözgeted az ablakpárkányon lévő virágokat. - Mosolyodom el, kezét megfogva és elindulva a tótól el. - És szerinted akkor is az ablakon át jutnék be, vagy használhatnám az ajtót is? - Nevetek fel, mert elképzeltem, hogy milyen rutinos ablakon besurranó leszek. És ha már surranás, megtehetem ezt a Város falain kívül eső vízeséshez is, a vízfátyol mögé. Ezt az ötletemet meg is osztom Szöszivel, aki úgy tűnik elfogadja, mert nem ennek részleteire kérdez rá, hanem a rejtekhelyre. - Milyen jó név rá! Mit szoktál ott rejtegetni? - Kérdezem mosolyogva, majd válaszolok is a nekem feltett kérdésre. - Találtam, mikor a Város még csak épült. Szabad időben amennyire lehetett körbejártam-körbejártuk a környéket. A vízesés az elsők között volt. Annyi víz, megállíthatatlanul zubog! Nem láttam előtte ilyent, élőben, nem felvételről. Semmi szonikus zuhany, hanem kifogyhatatlan wellness a természetben, ráadásul hatalmas, nem egy zuhanyfejnyi! Aztán kíváncsi voltam, hogy néz ki hátulról a vízfüggöny, bár nem tudom, mire számítottam. - Mesélem és hangomban, mosolyomban, szemeimben benne van még most is az akkori lelkesedésem, s ugyan egyik kezemmel Szöszi kezét fogom, a másikban hónom alatt a két pokróc, ez mégsem tart vissza, hogy utóbbival pár nagyobb gesztikulációval kísérjem a szavaimat. - Sokan ismerik? Bekamerázták? Vagy te honnan tudsz róla? - Kérdezek rá, mert attól félek, hogy a rejtekhely már nem is olyan titkos, mint ahogy azt a neve sejtetné. Erről nem tudok semmit, még húgomnak se tudtam róla mesélni. Ott voltam a vízesésnél, másnap mentem fel a Dominiumra munka miatt, mentem volna azért, amit June kért, hogy vegyem át az egyik üzletben és ennek kellett volna ötödjére is kimennie a fejemből, mert aznap volt a robbanás, ami felforgatta az életemet. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha aznap is feledékeny férj lettem volna. Lehet Szöszivel sosem találkozunk, vagy nem vettük volna észre egymást. Valamiért megnyugtatóbb arra gondolni, hogy most jobb a helyzetünk még így is, hogy a találkozókat nehéz összehozni, de abba nem akarok belegondolni, miért ragaszkodok egy vélt megnyugtatóbb verzióhoz. - Csak ketten, remek! Fele probléma letudva. - Csóválom meg a fejemet, és már nyelvem hegyén a kérdés, hogy miért őrzik őt ennyire, mikor eszembe jut, ami miatt Raven óva intett Jasmine-tól: Jenkins kancellár a barátja, és nem tudom, mivel járhat barátjának lenni egy kancellárnak, de nagyobb biztonsággal mindenképpen. Bárcsak összevesznének... kívánnám, de még időben eszembe jut, hogy az a férfi felel a Halálcsókért is, így inkább jobb nem rosszban lenni vele, nem véletlenül féltem húgomat is tőle. És ő még csak nem is a barátja. Elűzöm a gondolatokat, ezen lesz időm máskor is agyalni, most egyébként is Szöszit kell összebarátkoztatni a "másik barátnőmmel": a motorommal. - Nem ígérhetek semmi biztosat. Rajtad áll! - Talán feledte volna, hogy visszafelé ő vezet? Én biztosan nem, de nem erőltetek semmit, ha nem akarja. A szavai áthallását igyekszem elhessenteni. Áh, csak véletlen fogalmazás... Rögzítem a két hátizsákot a pokrócokkal együtt, a sisak lekerült és azt át is adom Jasmine-nak, jobb, ha továbbra is ő viseli. Akár ő vezet, akár utas lesz. - Nos, kíváncsi vagy, hogy milyen vad motoros bújt meg benned? Én nagyon! - Invitálom közelebb mosolyogva, de a motorozás egy dolgot biztosan jelent: mielőtt felteszi a sisakot, átkarolom a derekánál és közelebb húzom egy hosszabb csókra, hiszen most sokáig nem lophatok az ajkairól. Ha Szöszi vezet, akkor pláne sokáig.
*A perdai képessége csodálattal tölt el, egyszersmind kíváncsisággal és egy kicsit szeretnék a helyében lenni.* -Megérintett téged? Ismeri a múltadat? *Nem véletlenül kerekednek el a szemeim arra a tényre, hogy van Elorakban egy perdai, aki többet tud nálam Vadembernél. Egy kicsit irigy is vagyok, de aztán eszembe jut, hogy jobb ha én nem tudok róla semmit. Nem tudom meddig sikerül a titkolózás anélkül, hogy lebuknánk és ha arra kerül a sor, legalább biztosan nem tudok semmit sem mondani róla. Persze attól még bajba keveredem, mert nem jelentettem sem a személyét, sem azt, hogy többször találkoztam vele…és még mindig ott van annak az esélye, hogy velem csalják csapdába. * -Igen, az vagyok ha rólad van szó, de mégsem vágyom ilyen képességre. *Válaszolom mosolyogva, hátat fordítva saját korábbi szavaimnak. A szomorúság csak azért nem uralkodik el rajtam, mert Vadember egészen másra vágyik és ez, ha lehet még szélesebbre húzza ajkaimat, és egy kicsit elérzékenyülök tőle. * -Igen, nagyon sokat megoldana, nem kellene tervezgetnünk mikor és hogyan találkozzunk. *Mosolyom szelídül, majd rögtön fel is háborodom, de ahogy elkezdtünk táncolni az érzelmek hullámain a találkozásunk első percétől kezdve, úgy most is ezt tesszük, melynek vége már belevész az éjszakába. A tervezés igazán akkor kezdődik, amikor a hajnal ránk pislog és véget vet a gyönyörű perceknek. Amint kibontakozom Vadember öleléséből és a takaró melegéből, sietve kezdek öltözni a csípős hűvösben, kicsit meg is gyűlik a bajom a perdai ruha ujjával, de végül sikerül áttornásznom a pulóverem ujjain. * -Bizony öntözgetném lelkesen, te meg megjelennél a sarkon egy újabb virággal, szigorúan földlabdás, cserepes virággal, ugye? *Nevetve kezdek bele a kedves képzelődésbe, de a kérdés már megjátszottan szigorú, nyomatékosított ajánlattal a végén. * -Szerintem használhatnád az ajtót is, de ha jobban tetszik az ablakon keresztül, mert úgy férfiasabb, majd arrébb teszem a virágokat. *A szinte lehetetlennek tűnő terv olyan szép, hogy valóságosnak tetszik, egy kicsit megszorítom a kezét mielőtt ránk törne a valóság. Megint. Azzal, hogy a kutatóállomás vízesése helyett melyik másiknál alakítsuk ki az üzenetváltásainkat. Meglepődöm amikor kiderül, hogy a nagyon titkosnak vélt helyem, nem is olyan titkos, jóllehet én csak Callumnak meséltem róla, de a közelsége miatt sokan járnak oda, hiszen az egyik legszebb hely a Város mellett. Arra a kérdésre, hogy mit szoktam ott rejtegetni elpirulok, noha az együtt töltött éjszaka után igazán felesleges.* -Magamat. Ott szoktam levetkőzni, hogy a zuhatagon keresztül átúszva fürödhessek egy kicsit. Csak néhányszor fordult elő, de talán a katonák is látták, mikor a vízfüggöny mögé osontam. *Aztán kiderül az is, hogy Vadember honnan ismeri, és ő sokkal hamarabb lent volt a Perdán, mint én. * -Wellness a természetben, ez jó. *Nevetek az elnevezésen, mert nekem ez nem jutott eszembe, de jogos. Fejemet rázva biztosítom arról, hogy nincs bekamerázva, legalábbis legjobb tudomásom szerint, és minek is tennék? * -Nem valószínű. Talán néhányan ismerik, nem tudom. A vízeséshez gyakran kirándulnak, mert ellenőrzött terület, nem igazán járnak arra vadak és közel van a Városhoz. Én véletlenül vettem észre, hogy oldalt a vízfüggöny mögé lehet menni. Egy kis állatka surrant onnan ki, de szerencsére nem ott volt a fészke. Van ott egy kis keskeny párkány ahol kényelmesen elfér két ember is, a szikla és a vízfüggöny között is van egy kis hely lubickolásra, anélkül, hogy bárki meglátna. Csak ott hidegebb a víz, mert nem melegíti annyira a nap. *Nekem a két katona is több annál, mint amennyit elviselek, igaz néha jól jön. Például akkor amikor ellenállók támadnak meg és nem Vadember az egyik, és nem olyanok mint ő. Talán nem ölnének meg, talán szükségük lenne rám, és lenne indokom amiért eltűntem. * -Mit tervezel velük? Ugye nem bántod őket? Csak a dolgukat végzik. *Az ellenállók támadásairól azt hallottam, hogy általában halottakkal járt, de Vadember egyik kísérőmet sem bántotta, jól voltak, kicsit fájt a fejük egy napig, de nyoma sem maradt az ártalmatlanná tevésnek. A motorhoz érve bizony nekem kiment a fejemből mit mondott Vadember a motorozás tanulásról, és igazán nem is gondoltam komolyan. A sisakot is gyanútlanul veszem át tőle, elvégre idefelé jövet is rajtam volt. * -Miért rajtam áll? ….vad motoros bennem? Te…te tényleg komolyan gondoltad. *Nem kérdés, hanem kijelentés, mikor tudatosul bennem korábbi elhatározása, vagy fenyegetése, mindegy már mi is volt. Ellenkezni azonban nincs alkalmam, mert magához húz, és remek időzítéssel fojtja belém a szót, mondjuk ezt a formáját meg tudnám szokni. A csók után, tartson bármeddig, pihegve kérdezem, hogy jól meggondolta-e.* -Biztos vagy benne? És ha nekimegyünk egy fának, ha tönkreteszem a motorod? Akarsz még utána is találkozni velem? *Nem mondom, hogy nem izgat, hogy a saját kezembe vegyem a motor kormányát, de nem biztos, hogy most kellene a tanulásra fordítani az időt, amikor sietnünk kell vissza Elorakba.*
- Részleteket ismer, gondolom, de szerintem a felét se érti. - Vonom meg a vállaim kicsit - finoman, mert egyiken ott pihenteti fejét Jasmine -, mindenesetre Roda lehet nem értette miket lát a nagyon egyértelmű jeleneteket kivéve. Biztos ezért is azokat említette. - A legkülönösebb, hogy nem csak emberekre és perdaiakra tudja használni, hanem tárgyakra is. Ha kicsit balhésabb nép lenne a perdai, világhírű nyomozó lehetne belőle! - Mosolygok, mert Roda biztosan nem gondolkozik állást változtatni még úgy sem, hogy mi emberek szolgáltatnánk nekik a munkát. Még jó, hogy a kancellár barátjának nem jutott eszébe vele összefogdosgatni minden levelet a Perdán, melyik mutat utat hozzánk. De lehet nem is tud Jenkins erről a képességről vagy nem egészen így működik. Az én általam kitalált képesség sem túl bonyolult, viszont roppant praktikus lenne, az előnyeit azonnal meglátja Szöszi is. - Én is inkább szeretek felfedezni, lassabban. - Mosolygok rá. Örülök, hogy nem kérdezget a múltamról, még ha éreztem is az irigységet Elorak Első Gyógyítója iránt a szavai dacára. Nem mondom, hogy én ne akarnám megismerni az övét, minden elhallgatott kis titkot, és nem tagadom, megvan a maga varázsa az efféle - vagy még ilyenebb - gyors egymásnak esésnek is, de szeretem a lassabb megismerést is fokozatosan fedezve fel a másikat, ahogy a testét is szép fokozatosan ismerem meg. Erről sem teljes a kép, egy alkalom kevés hozzá, de még kettő is, hiába volt hihetetlenül élvezetes mindegyik. Kevés a félhomályban lopott kép róla, ahogy öltözik fel, szeretném látni egyszer ahogy napfényben fürdőzik ruhátlanul. Na jó, nem is egyszer. Tervezzük is a következő találkozót, habár kicsi az esélye, hogy egyre jobban beleérve az őszbe és a télbe szabad ég alatt ruhátlankodunk majd, de nem kétlem, hogy így is lesz mit felfedeznünk a másikban. - Naná, ez csak természetes, hogy... nem! - Bólogatok takaró-hajtogatás közben helyeslően a játékosan szigorú szavaira, s nálam egy apró lélegzetvételnyi hatásszünettel hangzik el az utolsó szó, minden korábbi helyeslést szemtelenül a visszájára fordítva. S nevetek azon, hogy kedvemre választhatok, hogy ablakon vagy ajtón át megyek be. - Ha lombházat fogsz ki magadnak, na ott ablakon át bejutni már tényleg férfias tett. - Ennél már csak a kutatóállomásra cifrább bejutni, főleg, amelyik a vízesés fölé nyúlik. Az esélytelenek nyugalmával indulhatnék, de szeretek élni, meg életben is maradni, így egy kevésbé veszélyes vízesés mellett teszem le a voksomat és ez után érdeklődöm. Hamar ki is derül, hogy Jasmine is ismeri és felvonom picit a szemöldökeim, mikor kiderül, hogy mire használja. - Titkos vetkőzős barlang, máris imádom! - Szélesedik a vigyorom, és a félhomály ellenére látom pirulását, s ez megtartja a nagy mosolyomat. A pirulásai mindig is tetszettek, és jó látni, hogy az éjjel történtek sem tudták eltörölni ezt a képességét Jasmine-nak. Őszintén bízom benne, hogy a további éjszakák, együtt töltött pásztorórák sem fogják. Ugyanígy bájosnak találom, hogy ő is felfedezőnek állt és a perdai kis állatka nyomába eredt, kis bizonyítéka Szöszi kíváncsi természetének, de hát tudós is, muszáj is kíváncsinak lennie. Csábító az a kis medencényi víz is, amit említ, csak fáj a szívem, hogy nem a nyár közeleg. - Nekem jó randihelynek tűnik, és a kavics-üzenetet is el tudjuk ott rejteni. Mit szólsz? - Kezdetnek, legalábbis, aztán majd csak kiötlünk valamit még. Lesz idő gondolkodni, míg külön vagyunk. Nekem legalábbis bőven, amíg jövök-megyek a Perdán, vagy lesben várakozok a vadra, hogy végre elkaphassam és visszavigyem a Rebelliumba megfőzni vagy megsütni. Addigra én is kisütök valamit az őrökre, akik kísérik őt állandóan. - Tervnek éppenséggel nem nevezném, inkább egy érdekes módja az öngyilkosságnak, de igyekszem javítani az esélyeimet! Ne aggódj már, no! Se értem, se értük. Talán elég csak előtted érkeznem és a vízesés mögött megvárni. Ha be akarnak jönni, akkor majd kikiabálod, hogy öltözöl és amelyik mégis bejön, majd jól orrba verem. Azt mondjuk majd, hogy te voltál! - Vigyorodok el a végén a képtelen ötleten, de remélem, hogy Szöszi is derül rajta majd és félre tudja tenni az aggodalmait. Eddig nem öltem meg senkit - tudtommal -, szóval nem most akarok rákapni az ízére, még csak belekóstolni sem. Erre legfeljebb önvédelem vagy szeretteim védelme miatt kerülhetne sor, de egy randi miatt nem vetemednék erre, más megoldást kell találni. A kábítás sem jöhet szóba, mert gyanús lesz, ha Szöszi körül csak úgy hullanak a katonák. De most a faleveleknek kell felrepülniük és lehullaniuk körülöttünk, ahogy elvágtatunk motorral Elorak felé, és ehhez át is adom a sisakot, na meg a vezetés lehetőségét Szöszinek, akit láthatóan meglepek ez utóbbival. - Te nem? - Kérdezek vissza arra, hogy csak a düh és az adrenalin beszélt volna belőle, mikor beleegyezett a vezetésbe? Vagy a kalandvágy, amelyet egészen másként csillapítottunk, megjegyzem, sokkal kellemesebb módon és a csók is ezt idézi fel. Legszívesebben félredobnám azt a sisakot és felkapva Szöszit egy fa törzsének dönteném, hogy lábaival és karjaival átkarolva kapaszkodjon belém... Hirtelen nem is olyan sietős vissza Elorakba, pedig annak kellene lennie, ha nem akarom őt bajba keverni. A csók után már-már elértem az első kérdését, miben is vagyok biztos, de a folytatás rávilágít, hogy Szöszi nem lát bele a gondolataimba. Az utolsó kérdésen meg már felnevetek. - Naná, hogy akarok. Tudod te hány csókkal tudod majd enyhíteni a haragomat és a fájdalmamat? És mindet behajtom! - Mosolygok rá kajánul, még előbbi gondolataim hatása alatt állva. - Itt vagyok és segítek, nem megyünk neki semminek. De ha nem szeretnéd, vagy most még nem... - Nyitva hagyom a mondatot, döntsön kedvére. Szándékomban áll a motoromat megtartani, ha már végre kész lett, így lesz lehetősége máskor is. Tény, hogy fájdalmasan érintene, ha tönkremenne és beletenne egy nyolcast Jasmine, de inkább csak azért, mert tolhatnám innen haza, mert itt nem hagyom!
*Érdekes képesség, az meg még inkább, hogy Vadember pont egy ilyen képességű perdaival találkozott, pont ő aki bármit megtesz, hogy ne derüljön ki, kicsoda is ő. * -De azt látta, hogy ki vagy? Nem fog elárulni? *Ezek után az is kiderül, hogy tárgyak múltját is látja, amit elképzelni sem tudok, jóllehet, nekem mindkettő a lehetetlen kategória. Mégis mit láthat egy tárgyban ha megérinti? Látja azt aki utoljára megfogta? Látja azt, mit csináltak vele, ki ellen vagy épp az előnyére használták? * -Reméljük a Dominiumon senkinek nem jut eszébe kihasználni a képességeit. *Akiket ismerek, kedvesek, de nem tudom mennyire lehet bízni bennük. Ha rajtam múlna, szinte semmit nem tudnék arról mi történik az ellenállók és a Dominium katonái között, de a bátyám elég sokat mesél, arról is, mi mindent vetnek be ellenül és nem feltétlenül fegyveres támadásra gondol. Már csak ezért sem szeretnék tudni Vadember múltjáról, és azt sem, hogy róla tudjanak, akárcsak a szüleim, akár a bátyám. Ez a titok épp elég nekem, súlya a vállaimat nyomja…kivéve ma. Ma nem gondolok a jövőre és arra sem, hogy a szüleim előtt is titkolózom. * -Annak is meg van a szépsége. *Egyetértek vele, dacára annak, hogy tudom, nagy valószínűséggel nekem nem lesz ilyen előnyöm vele szemben, én nemhogy lassan, de sehogy nem fogok tudni bármit is felfedezni róla. Most valahogy lehetetlennek tűnik az, hogy minden rendbe jön és nem lesz a Kancellária ellensége, hogy szabadon élhetek én is, úgy ahogy szeretnék, ezért is nem élem bele magam, ezért élvezem ki ennek az éjszakának minden percét, a hajnalét, jóllehet az ég egyre jobban világosodó alja együttlétünk végét jelzi. Viszont egy kicsivel több fény mellett jobban látom azt amit korábban csak éreztem, és öltözködés közben lopva figyelem minden mozdulatát és ez a kis ravaszság, s lélegzetem akadozása megmosolyogtat. A tervezgetés közben olyasmi is eszünkbe jut, ami csak első hallásra tűnik lehetetlennek. Hogy Elorakba költözöm, még ha csak pár napra, vagy egy-két hétre, kicsivel több esélyt nyújt arra, hogy találkozzunk, de még ezt is elvicceljük. * -Neeem? Mindenáron fel akarsz bosszantani? *Nevetve kérdezem most, de ha tényleg megpróbálna csak azért vágott virágot hozni, hogy felcukkoljon, bizony sikerülne neki. Ám megadom a választási lehetőséget, hogy ha szeretné, egyszerűbben is bejuthat hozzám, nem véletlenül említve meg az ablakon való közlekedés férfias mivoltát. Nem tagadom, tetszett ahogy könnyedén belopózott a nyitott ablakon, izgalmas volt és vicces, ezt azonban nem tudná nevetve megtenni egy általa említett lombháznál. Hogy jut ilyesmi eszébe? Bár szó mi szó, szívesen megnéznék egy ilyen lombházat és még laknék is benne, de Elorakban nem láttam ilyet, ahogy máshol sem, persze én nem jártam túl sok helyen még. Ha a Városban vagyok, csak a vízeséshez megyek el, az a kedvenc helyem és szerencsére még nem járnak oda sokan, vagy csak nem akkor amikor én. Ennek ellenére Vadember ismeri a zuhatag mögötti kis helyet, ami meglep, míg el nem magyarázza hogyan fedezte fel. * -Jaj te! Nem is te lennél, ha nem jegyezted volna meg. *Pirulásom közben vágok vissza nevetve, végül elfogadva azt titkos üzenetváltó saroknak. Egyvalami viszont tetszik és csak most tűnt fel igazán, hogy megemlítette. Nem csupán egy újabb találkozót tervezünk, nem csak én akarom újra látni, hanem ez kölcsönös és amennyi időt és munkát fektet bele, hogy ez minél előbb lehessen…randit fogunk megbeszélni. * -Örülnék neki, de ott jobban kell vigyáznod, túl közel van a Város, gyorsabban odaér a segítség és onnan nem lehet máshova bújni. *Egy mondatban utalok a kutatóállomáshoz közeli lugasra és a vízesésére, melyek több lehetőséget nyújtottak, és biztonságosabbak is voltak. Szinte minden második szavam érte aggódik, bár nem tartom magam túl gyakorlatiasnak ezen a téren, de én is érzem, hogy majd` mindenbe belekötök, de csak azért, mert féltem és ezen az sem változtat, hogy mennyire meg akar nyugtatni. * -Ó ez remek! *Közbevágok amikor az öngyilkosságról beszél, majd amikor arról, mivel tartsam távol a katonákat a vízesés mögötti ficaktól.* -Gondolod, hogy akkor nem kukkolnak be? *Dehogynem, már csak azért is, viszont biztosan óvatosabbak lesznek, hogy ne vegyem őket észre. De Vadembernek erre is van megoldása, épp csak….engem nevettet meg vele. * -Igen, azt mondjuk…és akkor elhiszik, hogy te ott sem vagy. *Nevetve világítok rá tervének vérző hibáira és elképzelem mekkorát tudhat ütni amit még rám is fogna. Ennél rosszabbul nem is állhatnánk a tervezésben. A motorhoz érve újabb meglepetés vár és be kell vallanom, ha bele is egyeztem abba, hogy visszafelé én vezetem, már elfelejtettem. Minden bizonnyal azért, mert előtte jól felbosszantott.* -Nem gondoltam komolyan, hogy te komolyan gondolod. De azt sem mondom, hogy nem próbálnám ki. *De! S ez a szócska szól közbe mielőtt még tényleg motor nyergére kapnék, tisztáznom kell mi lesz az ára annak, ha elbénázom és a féltett „nőjének” baja esik. A büntetés tetszik és felnevetek azon ahogy mondja, kaján vigyorral az arcán, hogy imádom, hogy láthatom. * -Nagyon sokkal? Már megérné, hogy az első fának nekimenjek, s mire visszaérünk Elorakba, már lámpája se legyen, meg az sem ott hátul…*Mutatok a motor hátuljára a kerék fölé, fogalmam sincs hogy hívják, de úgy nézem, mint aki eldöntötte, hogy elhagyja. Azt hiszem sosem hagynám ki ezt a lehetőséget, egyszerűen nem szabad, ki tudja mikor lesz rá alkalmam, és vadember olyan aranyosan nyugtat meg, hogy segíteni fog…tenyerem az arcára simítom és egészen közel hajolok az arcához, egy röpke pillanatig élvezem a közelségét, az illatát…* -Deee, most szeretném. *S egy csókkal pecsételem meg beleegyezésemet mielőtt eltávolodnék tőle, és a fejemre húznám a sisakot.*
- Inkább csak azt látta, miket szoktam csinálni. Nem jár a Városba. - Újabb laza vállvonás. Kis hazugság ez, mert a kancellár ismeri Rodát, gondolom időnként találkoznak is, de a hazugság kellett, hogy ne akarják keresni a perdait. Ha Jasmine esetleg mégis az, akinek húgom gondolja. Talán nem tudják Roda másik képességét, talán nem kapcsolják össze, hogy róla beszélek, s talán Jasmine mégsem kém, hogy ilyeneket jelentsen a Kancelláriának. Talán inkább csak az az édes, okos és gyönyörű nő, akinek én látom, akivel lehet viccelődni is és játékos tervezni lombházba való besurranást, és bosszantani vágott virágok puszta említésével. Talán nem véletlen mondták régen a Földön, hogy aki a virágokat szereti, az rossz ember nem lehet. Kiegészíteném azzal, hogy kém sem lehet. - Messze járok még tőle? - Még csak nem is tagadom, hogy bosszantani akarom, inkább pimaszul arról érdeklődök, hogy állok a folyamatban. Egyébként is bírom, ahogy összeszorítja picit az ajkait, ha mérges és kipirultabb lesz az arca. Nem hazudtolom meg magamat akkor sem, mikor kiderül, mire használja a vízesés mögötti apró kis barlangot. - Úgy tűnik, mégiscsak kezdesz megismerni. - Kacsintva hívom fel rá a figyelmét, hogy ezekben jobban megtalál, jobban engem láthat, mintha felmondanám neki tételesen a családfámat, bediktálnám a koromat vagy egy nevet adnék neki, amit ugyanúgy másoktól kaptam: szüleimtől. Igazság szerint jobban élvezem, hogy kicsit szabad perdainak adhatjuk ki magunkat, félig-meddig felejthetjük, hogy ki hova megy majd haza. Csak félig, mert ki kell találni hogy találkozunk újra, viszont ha sikerül összehozni, megint a miénk lesz néhány perc, pár óra szabadság. Egy pillanatra látom felragyogni Jasmine csodásan kék szemeit a randi szó hallatára vagy a találkozás lehetőségére, de aztán rögtön megtalálja a hibalehetőségeket a tervben. Gyakorlatilag az összeset, még ha az én féltésem ugyanúgy benne van ebben, mint a sajátja és saját családjáé. Vélhetően ő is a bölcsebb kettőnk közül. - Lehet igazad van és így lesz, de ha meg sem próbáljuk, akkor ez ennyi volt... - Nincs jobb ötletem, de több sincs, és próbálok nem odafigyelni arra, hogyan szorult össze kicsit bent a gyomrom vagy tudom is én mim a lehetőségre, hogy mi van, ha ő is azt mondja, hogy ennyi volt? Nem gyakran esik meg velem, hogy zavarna egy kapcsolat csak futó, egy éjszakás románc mivolta és most nem gondolok bele, de később bizonygatni fogom magamnak, hogy ez is csak a szokásos ok miatt van: szimplán csak nagyon jó az ágyban Szöszi, ennyi. Csak emiatt rukkolok elő képtelen ötletemmel, hogy majd helyette behúzok egy nagyot a leselkedő katonáknak. Csak emiatt gyönyörködöm a látványban, ahogy nevetni kezd, ahogy arra számítottam is... - Biztos van olyan, amelyik nem. - A sógorom jut eszembe, meg nyilván van pár túl tisztességes is, aki nem élne vissza a helyzettel, de esélyesen több az, amelyik én is lennénk: azt mondanánk, hogy nem értettük jól, mit mond Jasmine. Mert a látszatra adni kell. - Ott sem voltam, csak a csillagokra emlékeznek majd! - Nevetek én is vele együtt, elképzelve, ahogy fülig pirulva habogva magyarázkodik Szöszi valami magasabb rangú tisztnek, hogy csak a pillanat hevében, mérgében ütött ekkorát, akkor is egy kővel, azért horpadt be a sisak. Senki sem hinné el, ezt még húgomnak sem, pedig fényévekkel jobban hazudik Szöszinél - igazság szerint nála csak jobban lehet hazudni -, de majd kitalálunk valamit. Talán csak ki kell szellőztetni a fejünket - igen, ezt itt a nyílt ég alatt a tóparton nem lehetséges -, s amúgy is menni kell visszafelé, szóval talán egy kis motoros száguldozás Jasmine-módra segíteni fog. Abban biztosan hogyan tegyük félre egy kicsit a problémát, hogy egy másikkal foglalkozzunk: ki fog vezetni? - De? A szótár legutálatosabb szava! - Jegyzem meg, mikor egy tipikus női talánnal örvendeztet meg: nem mondja, hogy nem próbálná ki, de azt sem, hogy igen, következésképpen még mindig itt állunk egy helyben, ami nem segít azon, hogy a gondolataimat rendes mederben tartsam, de egyelőre megelégszem egy csókkal is. Aztán kérdésére előirányzom a büntetését, mivel jár, ha összetöri a motoromat, és a reakció hallatán rajtam a sor, hogy nevessek, és marad ez akkor is így, mikor elkezdi sorolni, mi minden fog lepotyogni Elorakig. Kifejezetten szórakoztató, de figyelmeztető is, hogy úgy néz, mint aki tényleg komolyan gondolja. Ajjaj! - Mielőtt csak egy árván maradt kerék gurul be Elorak falai alá, hadd ajánljak jobb üzletet: ha nem mész neki semminek és nem hagysz el róla semmit, engem is beleértve, akkor én fogok neked csókokkal tartozni! Időnk végessége miatt egy részét csak legközelebb tudom megadni, jogodban áll a késedelemért kamatot felszámolni. - Vonom fel egyszer, gyorsan a szemöldökeimet, remélvén, kellően motiváló voltam, de azért még biztosítom arról is, hogy segítek neki. Ám ahogy magamat nem akartam ráerőltetni a tóparton, úgy ezt sem. Szerencsémre tegnap-ma Jasmine igen-emberré lett, és ahogy kezei közé zárja arcomat és közelről mosolyoghatok a szemeibe már érzem, hogy innen már nem mond nemet. Mégis felderül még jobban az arcom, mikor ki is mondja, láthatóan örülök a válaszának, a csókkal való nyomatékosítás pedig még jobban kedvemre van. Piszok nehéz elengedni őt ebből a közelségből. - Én már tegnap is megmondtam, hogy vagány vagy! - Vigyorgok rá, miközben derekára simul az egyik kezem és ezzel terelem a motor közelébe jobban, persze azért lejjebb siklik az a kéz, mintha nem direkt lenne. Valószínűleg annyira már ismer, hogy tudja, ez minden volt, csak véletlen nem. Ha kell, segítek neki felülni, majd magam is felülök mögé, a támasztólábat is felhajtom lábfejjel, de nem dőlünk el, egy lábam még a földön, hogy azzal tartsuk meg az egyensúlyt. - Két kezedet ide... - Emelem meg a kézfejeit és teszem a kormányra a megfelelő helyekre, lágyan, gyengéden, cirógatóan, mintha nem állna mögöttünk az éjszaka minden bujasága, hanem most ismerkednénk, most csábítgatnám. - A lábakat meg ide. Ez a hátsó fék... ha igazán meg akarsz állni, ezt mindenképp használd, a másik láb pihenhet. - Ha nem találta volna meg automatikusan, hova tegye a lábait, akkor segítek, és a megfelelő oldalakat nem azzal jelzem, hogy mondom jobb vagy bal, hanem a szóban forgó lába szép hosszú combján simítok végig könnyeden. - Kezeidnél meg így adsz gázt az induláshoz, gyorsításhoz, ezzel váltasz, ez pedig az első fék. Utóbbival csak érzékien, nehogy fejre álljunk! - Térnek vissza kezeim az ő kezeihez és mutatom is, hogyan csinálja, a jobb és balt ezúttal hüvelykujjam finom simogatása érzékelteti. Természetesen Szöszit simogatva, nem a kormányt. - Én meg itt fogok kapaszkodni. - Váltok pimasz módba, melyet nem láthat arcomon, de hangomból érezheti, s két tenyeremet szép kebleire simítom gyengéd határozottsággal markolva, mint aki komolyan gondolja. Ám a felháborodás első hullámai is csak elindulhatnak, mikor elengedem és visszatérnek kezeim a kormányhoz és a kezeihez. Ehhez legalább olyan közel kell ülnöm hozzá, ahogy ő tapadt rám idefele jövet. - Indulhatunk? - Kérdezek rá, s ha még mindig nem szállt inába a bátorsága, akkor segítek neki beindítani a motort és elindulni vele, megtalálva az egyensúlyt. Ez az indulás ebben az esetben lényegesen nőiesebb, lassabb, szelídebb lesz, mint mikor én vezettem.
-Akkor jó. *Egy kicsit megnyugtat, hogy nem tudnak és jó eséllyel nem is fognak tudni arról a perdairól, aki látta miket csinált Vadember, így nem árulhatja el őt. Viszont mindez eggyel több ok a titkolózásra, már annyi minden van amire oda kell figyelnem, hogy még véletlenül se fussak bele egy elszólással olyasmibe amivel árthatnék neki, hogy lassan már nem lesz miről anyával beszélgessek, vagy őszintén meg tudjak lepődni valamin, amit Vadembertől tudok, hogy utána ne kelljen magyarázkodnom és a perdai ezen képessége is ilyen. S már csak azért is megnyugtató, hogy nem találhatnak rá, mert Vadember elbeszéléséből kiderül, hogy engem is látott az emlékei között, máskülönben nem tudott volna Naphajúnak elnevezni, látott és tudja, hogy vele voltam. Újabb figyelmeztetés a sorstól, hogy mennyire pengeélen táncolunk, de most elhessegetem ezeket és pont az ellenkezőjét csinálom, azt tervezem Vademberrel együtt, hogy újra megkísértjük a sorsunkat, újabb találkozót tervezünk aminek már az első percében kiderül, mennyi buktatója van. De szórakoztató elképzelni, még ha neki megint az én bosszantásom körül is járnak a gondolatai. * -Szerencséd, hogy igen. *Pontosan tudja mivel lehet felbosszantani, s mintha ezt szándékosan a legjobb pillanatokban adagolná, de már azt is tudom, hogy nem gondolja komolyan, így könnyedén belemegyek a játékba. Egészen más, mint a kutatóállomásnál a lugasban, ám utólag az az emlék is széppé avanzsálódott….eltekintve az ártalmatlanná tett katonáktól. Még az állomásnál lévő vízesésnél is szerettem volna megtudni róla mindent, azóta letettem róla, rájöttem, hogy jobb ha nem tudom az igazi nevét, hogy nem ismerem a családját, jóllehet azt már sejtem, hogy van egy testvére és a szülei is élnek még, de ez oly kevés ahhoz, hogy akár véletlenül eláruljam…maradjon is így. Azonban, ahogy szavai is jelzik, ezek a dolgok csak körítés, puszta tények melyek számomra nem is fontosak, csak az, hogy milyen ember ő. Kedves, vicces, figyelmes, jóképű és mennyei a….takarón, szereti tépkedni a virágokat, mert szerinte szép ajándék egy nőnek, imád bosszantani és a legtöbb férfival ellentétben ismeri a színek árnyalatait, legfőképpen a kékét. Mosolyogva, némán adok neki igazat, mielőtt ismét nekiállnánk, most már komolyabban tervezgetni, mikor és hogyan találkozzunk. Nekem már az is megdobogtatja a szívemet, hogy egyáltalán lesz ilyen, hogy újra találkozunk és nem bízzuk a véletlenre, nagyobb jelentősége van és természetes, hogy örülök neki, azonban mint minden tervnek, ennek is vannak hibalehetőségei, esetünkben komoly következményekkel, amiket meg is találok. Nem mintha a találkozást akarnám halogatni, de veszélyt jelentünk egymásra nézve. Az viszont sokkal mélyebben és érzékenyebben érint, ahogyan igazat ad nekem, ahogy ő találja meg az én kifogásaim gyenge pontját, egyetlen egy, de annál fájóbb. A mosoly eltűnik az arcomról és megrázom a fejem, még egy hosszabb pillanatig sem kellett gondolkodnom azon mit feleljek erre.* -Nem, nem akarom, hogy ennyi legyen. *Ha meg sem próbáljuk, nem tudjuk meg és talán később lesz jobb ötletünk. Gyakorlat teszi a mestert, nekünk ez lesz a „szakmánk”, hogy randi helyeket találjunk és minél jobban kiküszöböljük a katonai jelenlétet. Látom rajta, hogy ő sem ezt akarja, mintha egy árnyék suhanna át az arcán és nem akarom azt gondolni, hogy ezt csak bebeszéltem magamnak, s még ha a helyzetünkből fakadóan keserű is egy kicsit a mosolyom, de mosoly. Hogy csak jobb kedvre szeretne deríteni vagy csak a tervezésbe visz bele némi humort, olyan mindegy én hálás vagyok azért, hogy még most is képes tréfálkozni és elterelni a figyelmemet a buktatókról olyan formán, hogy még többet csempész bele az egészbe. Ha nem lenne, ki sem tudnám találni. * -Igen, biztosan. *Adok neki igazat, de csak azért, mert eddig mindig megúsztam a kukkolást, és erősen gyanakszom arra, hogy ha korábban játszottak is a gondolattal, hogy meglessenek a vízesés függönye mögött, azóta, hogy együtt láttak ott Callummal, már a gondolatot is elvetik. Ezt viszont nem említem meg Vadembernek, nem hozom fel újra Callum nevét, szeretném ha a derű megmaradna. * -Igen, és azok után majd még több katonát rendelnek mellém, akik azok testi épségére vigyáznak, akik viszont rám. Ha még el is hinnék nekem. Szép gondolat. *Ezt a remek ötletet sokkal vidámabban tudom semmissé tenni, mint az elénk gördülő rengeteg akadályt. Azokhoz képest az én motor vezetésem igazán eltörpül, jóllehet már el is felejtettem, hogy korábban könnyelműen rábólintottam és most meg is lepődöm azon, hogy Vadember nem felejtette el, pedig az egészen tisztán előttem van, ahogyan megsértődött mikor csalódásomban degradáltam a féltett kincsét. * -Jó, hát akkor nem de, hanem. *Ez sem sokkal jobb, csupán egy fokot léptünk azon a bizonyos elképzelt lépcsősoron, de kezdek ráérezni Vadember bosszantásának és vagy megtréfálásának ízére. A csók, legyen bármilyen édes is, most figyelemelterelés, s aztán sorolom mi minden jutott eszembe az ő ajánlatára. Amikor belekezdtem, nem hittem, hogy milyen érzékletesen komolyan tudom előadni, de Vadember szavaiból ítélve tovább üthetem a vasat, és szinte csiklandoz a nevetés.* -Ez is remek ajánlat, tekintve, hogy kérdéses mikor tudunk újra találkozni, elég sok kamatot számolhatok fel, deeee…*S itt elnevetem magam újra, szándékosan ejtve ki a szótár legutálatosabb szavát.* -…egy élmény volt látni az arcodat amikor a motorod alkatrészeinek elhagyásáról beszéltem. *Nehezebb lesz tényleg vigyázni mindenére, de nem tudom kihagyni ezt a lehetőséget, így gyorsan igent mondok, mielőtt a tréfám miatt meggondolná magát és most nem figyelemelterelős csókot kap egyezségünk megpecsételésére. * -Te egy jós vagy! *Vágok vissza vagányságom előrevetítésére, de én azért még óvatosan bánnék ezzel a szóval, majd ha épségben visszaértünk Elorak falainak közelébe, én magam mondom. A motorhoz lépve érzem, hogy lejjebb csúszik a keze a derekamról, egy röpke pillanatra felidézi az éjszaka minden szépségét, így mielőtt még sutba dobnék mindent és visszarángatnám őt a tó partjára, feljebb tolom a kezét.* -Ne vedd el a figyelmemet, ha egyben szeretnéd még látni a motorodat. *Nyelvet öltök rá visszakanyarodva a nem túl komoly figyelmeztetésem végén, aztán ráülök a motorra, ami ki van támasztva, tehát nem kell egyelőre megtartanom a súlyát. Igazából ettől tartok a legjobban, míg hátul ültem is éreztem milyen nehéz, és nem egy boga aki élő lélegző lény és biztosan áll mind a négy lábán. Gondolataimból Vadember cirógató mozdulatai rángatnak vissza és a mosoly most kezd igazán tanyát verni az arcomra, aminek örülök, mert legalább eltakarja a félelmeimet. * -Minden alkalommal taníthatnál…..lábakat oda…ó, ez szerethető tanítás, legközelebbre szándékosan elfelejtem. *Addig nincs is baj, amíg csak a végtagjamat teszi ide-oda, mert nem is nagyon tudok figyelni másra, mint kezének simogatására a combomon, és ha több időnk lenne, biztosan szabotálnám azzal, hogy leveszem a lábamat a helyéről, hogy újra vissza kelljen simogatnia, ezt most sajnos ki kell hagynom, a nap galád módon gyorsan ébredezik. * -Jójó, várj, a gázt meg a féket még értem, de mit kell váltanom? Ó, csak el ne felejtsem melyik az első fék. *Ezen még az sem segít, hogy simogató ujjaival mutatja mit hova és melyik. * -Érzékien, az menni fog. *Az ő helyzetére viszont felkapom a fejem és amennyire csak tudok, felé fordulok, arcomon értetlenség és egy kis sértettség is látható.* -Kopaszodni? Azért annyira nem lehetek rossz, hogy elhullajtsad a hajadat! *De mikor kezeit a melleimre teszi, és talán még ki is javít, rájövök, hogy teljesen félreértettem, mondandójának valódi jelentése sokkal jobban tetszik.* -Biztos, hogy ott kell kapaszkodnod? Akkor én idefelé jövet valamit nagyon elrontottam. *Ingatom meg a fejem mosolyogva, de a sisak miatt csak én tudom, hogy mosolygok és nem csak azon amit mondtam, hanem azon is, hogy egyáltalán ilyet mondtam. A kérdésre bólintok, jóllehet nem tudom mennyit jegyeztem meg abból amit mondott, de a gáz és a fék még rémlik. Mivel az előbbivel nem kell érzékien bánni és fogalmam sincs hogyan kell elindulni, bátran ráhúzok. A motor megindul, én meg sikkantva engedem el a kormányt, , vagy legalábbis azt, amivel gázt lehet adni mintha megégette volna a kezemet….*
Elmosolyodok azon, ahogy megnyugszik, s nevetek mikor kiderül, hogy messze vagyok még a teljes felbosszantásától. Hát Szöszi nem tanul, de most az egyszer megkegyelmezek, s nem nyúlok egy virágért vagy egy fonnyadt levélért sem, hogy leszakítsam s ezzel azonnali ugrással elérjem a teljes felbosszantott állapotát. Még akkor sem teszem ezt, ha ezzel visszaszerezném most a Vadember név megkopottá vált fényét. Inkább ismerkedünk, kissé rendhagyó módon, mert a nevemet továbbra sem mondom, de az észjárásomat már kezdi kiismerni. Talán azt is tudja, hogy a terveim nem tökéletesen kidolgozottak. Ha ennyire ravasz lennék, akkor már csak egy adag ambíció kellene és kancellár lettem volna, vagy most az Ellenállás vezére, de nem csak a felelősségérzet hiányzik belőlem ezekhez. Na meg egyszer voltam rosszkor rossz helyen, de ettől még az optimista szemléletmódomat nem adtam fel. Hiszem, hogy ott a lugasnál jókor voltam jó helyen, ahogy a vízesésnél is, most is itt Elorakban, és hogy ez a sikerszéria nem törik meg a következő találkozónknál sem. De nem elég ebben egyedül hinnem, Szöszi is kell hozzá, vagy Elorakba visszaérve az útjaink nem csak ideiglenesen válnak el. Mikor ezt megfogalmaztam neki, nem tudom, hogy arcomon átsuhant-e árnyék vagy sem és ha igen, volt-e olyan látványos, mint Szöszi mosolyának eltűnése, mintha csak a nap bújt volna el a felhők mögé, de az biztos, hogy látni lehet hogyan élénkül fel a tekintetem, mikor a válasza elér és a mosolya keserédesen, de visszakerül az arcára. Én magam nem szólok erre semmit, csak közelebb lépve hozzá arcára simítva jobb tenyerem egy csókot csenek el az ajkairól, ebbe az érintésbe sűrítve a válaszomat: én sem akarom, hogy ennyi legyen. Felelőtlenségem iskolapéldája ez: egyetlen csókért hány életet is teszek kockára? A felvetett képtelen ötletem is csak Szöszi megnevettetését szolgálja, azért a mosolyért szólnak szavaim, mert egyébként nem csak saját vagy családunk életét kockáztatjuk, hanem a katonákét is. Egykori társakét, akikkel együtt szolgálhattam, talán kedveltem is. Benne van ez a gondolat Szöszi szavaiban is, amivel tovább lódítja az enyémeket, mégis vidáman nevetek fel az elképzelt képre makacsul félresöpörve a nagyon is valóságos problémát. A valóság legyen a reggel utáni probléma, hajnalig maradjon csak az álmodozásé és a játéké a szerep. - Ha elég hosszú láncot hozunk létre, lefoglalja őket, hogy egymással törődjenek! - Bólogatok helyeslően, mintha már meg is lenne a terv és csak apró részleteket kellene kidolgozni, na meg végigcsinálni a tervet és mehetünk, szöktethetem is szabadon oda és akkor, amikor akarom. Jelenleg csak a motorig tervezem, ahol kicsit megakadunk, mert Szöszi nem gondolta volna, hogy én viszont komolyan gondoltam. Pedig miért ne? Legfeljebb beborulunk az első bokorba és jót nevetünk, azzal is még tartalmasabb a találkánk próbálván minél több dolgot belesűríteni egyetlen alkalomba, hiszen sokáig nem lesz újabb kilátásban. - Ez nem sokat segített. - Szúrom közbe gyorsan a "hanem"-re javított "de"-nél. A további szavaira meg inkább egy jobb üzlettel állok elő és kíváncsian figyelem a reakciót. Széles a mosolyom arra, hogy sok kamatot fog felszámolni - bár ezért nehogy húzza a következő találkozó idejét -, és a levegővételnyi kis hatásszünetnél szólalok meg újra. - Már megint kezdi! - Utalok arra, hogy ismét itt egy "de", ráadásul szándékosan elnyújtva, mi több pimaszul, mert Jasmine nevetése mutatja, hogy direkt bosszant. S mint kiderül, nem csak ebben, hanem a motorom elleni kilátásba helyezett elvetemült vétségei is ide sorolhatóak. Alsó ajkam megnyalva hajtom le a fejem, de így is látni nagy vigyoromat: most valóban megfogott. - Jól van, jól van! Ami neked a fák meg a virágok, az nekem a motorom. Nem tépkedjük le a visszapillantót, nem hagyunk el semmilyen feleslegesnek látszó kallantyút, nem karcoljuk bele az oldalába, hogy "itt járt Szöszi", és nem szedjük ki a kormányt sem a helyéről. Ezek nem nőnek vissza maguktól! - Adom meg a végső érvet mosolyogva, hogy miért érdemel kíméletesebb bánásmódot a motorom, mint Jasmine szeretett növényei. Ebben lehet nem fogunk maradéktalanul egyet érteni, de azért meg tudunk egyezni abban, hogy ő vezet és ha ügyes lesz, akkor én tartozok neki sok-sok csókkal, ha nem, akkor ő nekem. Nagyon sokkal, mert tényleg fájna a motorom sérülése, nem volt olcsó mulatság, mire sikerült egy ilyent szereznem és működésbe hozatnom. Jós mivoltomra csak vigyorgom. Ha valóban az lennék, akkor nem aggódnék a járgányért sem, vagy nem is engedném vezetni őt, de ha van is jós képességem, az én figyelmemet is simán el lehet terelni istenien gömbölyded fenékkel, amilyenekkel Szöszi is rendelkezik. - Naaa! - Adom meg a méltatlankodás hangját, mikor a kezemet feljebb tolják az említett testrészről, és csak Szöszi szavai vigasztalnak meg egy kicsit. - Ennyi is elég? Pedig még bele sem kezdtem! - Dobok vissza egy fenyegetést én is, ha már a kiöltött nyelvet nem volt esélyem elcsípni, mert a fejébe húzta Szöszi a sisakot és fel is ült a motorra. Sebaj, én élvezem az évődő játékunkat is, és mögé ülve a motorra neki is látok beváltani a fenyegetésemet: cirógató, finom mozdulatokkal kezdem el tanítani a motorozás alapjaira. Megérte, nem csak azért, mert elfelejti a félelmeit ez időre, bár erről nem is tudok, hanem amiatt is, hogy értékeli és élvezi, a kilátásba helyezett szándékos feledékenységére pedig felnevetek. Mivel arcára, nyakára nem tudok most csókot adni nem férvén oda a sisaktól, hát válla kapja meg. Örülök, hogy legközelebbi alkalomról beszél, hogy amennyire nem akart először felülni a motorra, mert ez mégsem egy boga, most már úgy tűnik, megtanulná a vezetését. Magamnak sem tudnám s nem is akarom megpróbálni megmagyarázni, miért is fontos ez annyira, csak hagyom, hogy lelkem ennek melegsége járja át, míg ujjaim alatt keze bőrének meleg bársonyát tapinthatom. - Sebességet, de majd abban segítek. És a kezednél van az első fék, az van elől, mint az első kerék. - Magyarázom türelmesen és próbálván szemléletes példával is, hogy jegyezhető legyen. Az említett kéz extra simit is kap. - Tapasztalatból szólva értek egyet, hogy menni fog! - Helyeselek visszautalva az együtt töltött éjszakára, mely pont annyira volt vad, amennyire kellett és pont ott és úgy volt gyengéden érzéki, hogy attól még most sem tiszta a fejem. - Mi?! - Kérdezek vissza felvont szemöldökkel aztán, hirtelen én sem tudom hova tenni a kopaszodni szót. Ki mondott ilyet? - Kapaszkodni! A hajam is kapaszkodik, szóval ne aggódj, azt csak a fejemmel együtt tudom elhagyni. Én meg itt kapaszkodom! - Javítom ki, mikor leesik, hogy a sisak talán annyira torzította a szavakat, hogy félreértette Jasmine és tettekben is megmutatom, hogy a hajam speciel egyáltalán nem járt a gondolataimban az imént. Egyben kihullhatott volna az egész, fel se tűnt volna, ha Szöszi szép halmaira tehettem a kezeimet, még ha pulcsin át is. De még az implantátum kéz ujjbegyeinél is érezni vélem a jobb kezem érintéseinek emlékeiből táplálkozva bőre finomságát, rugalmasságát. Szöszi válasza mosolyra késztet és nem is késlekedem a válasszal, mialatt kezeim végigfutnak a karjain a melleiről áttérve, hogy a kézfejeknél álljanak meg a kormányon. - Megesik. Majd legközelebb jól csinálod! - Mintha csak egy kihívás lenne minden szavam. Ha elfogadja, már most tudom, hogy neki fogunk menni az első fának, ha egyáltalán el tudunk indulni, annyira el fogja vonni a figyelmemet. Ennek a gondolata is elég, hogy az indulás meglepjen, hiszen váratlanul majdnem olyan erősen lódulunk meg előre, mint mikor én vezettem és direkt barbárosra vettem a dolgot. - Vhoo! - Adok is hangot ennek egyidőben a sikkantásával, de én nem engedem el a kormányt ellentétben vele. Meg is dorgálom érte, igaz, hangomból érződik a hozzá járó mosolyom. - Fogd a kormányt! Fogd a kormányt! Arra van, hogy abba kapaszkodva sikíts! Vigyááázz, jön a faaa! - Hogy melyik fa, arra leginkább a válasz az, hogy mindegyik, mert egy egyenletes tempót felvettem a motorral, de hogy visszatereljem Szöszi kezeit a kormányra, direkt megyek jobbra, majd balra, majd megint jobbra, megint balra, ide-oda rángatva a motort így láthatatlan akadályokat kerülő szlalomozással, egészen instabillá téve a helyzetünket, mintha kettőnk közül én lennék az, aki nem tud motort vezetni. A végére lehet szegény Szöszi hullajtja el aranyhaját.
*Minden csóknak más jelentése van, és ezt nagyon is érzékelem Vadember csókjainál. Korábban meg sem fordult ez a gondolat a fejemben, még Jason mellett sem, bár aranyos volt és kedveltem is, talán több is lett volna, ha a halál nem ragadja el tőlem. Sosem tudom meg, de Vademberrel minden pillanat, minden érintés, minden csók egy külön történet. Volt már szemtelen, szenvedélyes, kedves, követelőző és adakozó, de az amit látszólag csak úgy elcsen megint, kisebb vallomás, mely dacol mindennel ami ellenünk van. A keserű és sötét kifogásokat, találkozásunk akadályait humorral söpri el, és olyan nagy lendülettel, hogy csak sodortatom magam az árral, mert jólesik valami szépre gondolni, olyat tervezni, aminek a vége is jó és sikerként könyvelhetjük el, még ha képtelenség is. Ráérek majd tőle távol borongani és kétségbeesni, hogy ne lássa, hogy ne vegyem el tőle a reményt…mert akkor az enyém is elvész. A nevetés visszahozza a korábbi hangulatot és a mosolyt is.* -Micsoda előrelátás. A katonák majd egymást védik, míg én elsompolygok az erdőbe. *Tovább gondolom ugyan, de mindnek az a vége, hogy megtalálnak, vagy azt hiszik, megszöktem. Igaza volt Tywinnának, de én is érzem egyre jobban, hogy szinte rabként élek, a szabadságnak csupán a látszata van meg. Elhessegetem ezeket a gondolatokat, annál is inkább, mert kiderül a tévedésem, vagy a feledékenységem, mindegy is melyik a lényeg, hogy nekem kell a motoron elől ülni, megtartani a gépet, irányítani, ami nagyobb félelemmel tölt el, mint amikor először ültem Csipetke hátára. Valahogy egy szeszélyes bogalány barátságosabbnak tűnik, mint egy lelketlen gép, ami nem mozdul addig, míg én nem akarom. Mégis, mindezzel együtt van kedvem hozzá, talán elég bátorságom is, amit Vadember vagányságnak nevez. Tetszik a szó, jóllehet magamra soha nem mondanám. Az ő pimaszsága és állandó játékos bosszantása viszont engem is motivál és szándékosan szórakozom vele, látva mi az ami kérdőjeleket és értetlenséget csal az arcára. Kacagásom felveri az erdő csendjét.* -Csak folytattam, mert még nem fejeztem be. *Vágok vissza gondolkodás nélkül, csillapuló nevetésem és lassan előmerészkedő komolyságom is csupán Vadember piszkálását hivatott korbácsolni. Korábban is észrevettem, mennyire imádja a motorját, szó se róla, nagy kincs lehet az ellenállóknál, mert azt még én is látom, hogy könnyű vele közlekedni az erdőben is, fürge és olyan helyeken is átjut vele az ember, ahol egy katonai kocsi megrekedne. De izgalmas ezzel húzni. A felsorolásnál, hogy mit nem szabad tennem, már nevetek mert annyira humoros ahogyan előadja, de a motor oldalába való karcolás megtiltásánál felcsillannak a szemeim. * -A levelek sem nőnek vissza. *Ellenkezem vele egy kicsit, mielőtt rákérdeznék az engem érdeklő apróságra.* -És szívecskét sem karcolhatok bele? Szerintem jól nézne ki és mindig én jutnék eszedbe amikor ránézel. *Mosolyogva, még a szemöldökömet is megemelem kérdőn, és picit megingatom a fejem, higgye csak, hogy komolyan gondoltam. * -Úgy is olyan kopott szegény, csak szebbé varázsolnám, és minden alkatrésze megmaradna. *Elnevetem magam újra, azért remélem legalább az első felháborodott pillantásig sikerül kitartanom. Eszembe jut mit mondott a vízesésnél, és lesem a jeleket, hogy elpirul-e, végül is mindegy mi festi pirosra az arcát. Abban viszont meg tudunk egyezni, hogy megadom magam a kaland hívó szavának és én fogok vezetni visszafelé. Némi pikáns és szívet dobogtató körítéssel kerülök Vadember helyére a motoron, és elkezdődik a tanulásom. * -Ennél kevesebb is elég. *Bár ezt ő is nagyon jól tudja, főleg a csodás éjszaka után, amikor az érzékeim még rá vannak hangolódva, és minden porcikámban élénken él érintéseinek, csókjainak az emléke. Sajnálatos tény, hogy a nyelvnyújtásom nem váltja ki a teljes reakciót, mivel a sisak útban van, de lesz még alkalmam, úgy érzem. Vadember még a tanításba és érzékiséget tud csempészni, én meg remélem, hogy amikor már elindultunk, ezt nem folytatja, mert különben tényleg beleborulunk egy árokba, még ha nincs is. Egyelőre élvezek minden érintést, hogy ne lágyuljak el tőle annyira, hogy lefolyjak a motorról egyenesen Vadember karjaiba, humorral próbálom enyhíteni, szenvedélyességem és vágyaim, finom cirógatással való, fenyegető fellobbantását. Aztán jönnek a kérdések, mert annyi mindent kellene megjegyeznem, melyekről szinte semmit nem tudok, hogy félő, soha nem indulunk el. * -Miért kell sebességet váltani? Vagy gyorsan megyek, vagy lassan. Elől van az első fék, és a hátsó? Azt szabad, az elsőt nem. *Kezdek elbizonytalanodni, nehogy véletlenül elől fékezzek csak mert szorosan kapaszkodom a kormányba. Félre is értem az egyik szavát és nem a fékkel érzékien való bánásmódot. * -Értem! Szóval úgy kell bánnom a motoroddal, mint veled. De hát a motorod nem férfi. *Jegyzem meg ártatlanul, majd felé fordulva, amennyire a sisaktól látom, elnevetem magam azon ahogy a hajába kap. * -Szerencse. Jól áll ez a lobonc. *Amit én kócoltam össze, s ahogy ránézek a hajára, emlékszem minden érintésre, ahogy ujjaim beletúrtak a hajába és a nem is olyan hosszú tincsek kifolytak közülük. Az sem sokat segít józanul gondolkodni, hogy Vadember eltéveszti a kormányt, amire ismét tréfálkozva reagálok, de közben csak az éjszakára tudok gondolni. Hogy fog ez menni anélkül, hogy nekimennénk mindennek ami az utunkba kerül? S, hogy igazoljam magam, mire végre elérünk az indulásig, remegő kezem oly mértékben csap le a gázra, hogy szinte kilövünk mint egy sikló. Elengedem a kormányt, mert balgán azt hiszem, akkor a motor is megáll, de mi ketten nem gondoljuk ugyanazt. Szeszélyes egy nőszemély! Az első figyelmeztetésre ismét megfogom a kormányt, ijedten kapok oda, de csak azért, hogy kapaszkodjak és érzem a vérembe tóduló adrenalin fémes ízét a számban. A szívem hevesen ver, de másokkal ellentétben most nem sikítok, a torkomra forr. Azért feltűnik, hogy az út viszonylag egyenes, de mi ide-oda cikázunk, és úgy érzem mindjárt felborulunk. * -Neeee! Ne csináld! Egyenes az út! Hagyjál vezetni! *Kiabálom, talán hangosabban is, mint az indokolt lenne, hiszen Vadember ott ül szorosan mögöttem. Ha sikerül viszonylag egyenesbe hozni a motort, akkor hagyok mindent úgy ahogy van. Nem húzok rá a gázra de nem is fékezek, próbálom egyensúlyban tartani a sebességet és a motort is, és akkor talán sebességet sem kell váltanom. Tanulásnak ennyi elég is, míg nem kezdem el érezni magam alatt a morgó gépet. Szerencsére csak enyhe kanyarok vannak, melyek a tó felé menet sokkal szűkebbnek hatottak. Egy idő után azonban kezdem élvezni is, noha nem száguldozunk, de nem is úgy mászunk, mint egy karonülő gyerek.*
Bólogatok a szavaira elégedett mosollyal, mintha megtaláltuk volna a tökéletes és abszolút reálisan kivitelezhető tervet Szöszi következő megszöktetésére. Valójában majd levelezgetünk kavicsüzeneteken át, s ha nem lesz közben jobb ötletünk, akkor ott is fogunk találkozni. Hogy mennyi időnk lesz ott egymással majd kiderül, talán csak pár lopott perc, kis szerencsével több is, de ilyen mesés éjszaka aligha reális. Majd kitaláljuk. De most ne ezen való kesergéssel menjen el az időnk, inkább megtanítom Szöszit motorozni, legalább alapfokon. Nem mert feltétlenül szüksége lenne erre a tudásra, inkább csak a móka kedvéért. S máris jönnek a "de"-k és "hanem"-ek, majd mintha kezdődne elölről, bár szerinte csak folytatja. Most rajtam a sor, hogy nyelvet öltsek rá, de szemeim együtt derülnek vele. Hallgatom a nevetését is, mely a csendbe belecsilingel, s rögtön leszögezek néhány szabályt is, miként kell kíméletesen bánni a motorommal. Csak én láttam a félhomályos sötétben, hogy felcsillantak a szemei a karcolásnál vagy tényleg kezdjek aggódni? - Nő új. Visszapillantó nem. - Az én értelmezésemben a levél visszanő, sosem fog meggyőzni ennek ellenkezőjéről, de úgy tűnik, másik taktikára is vált, nem elhagyni akar ezt-azt a járgányomról. Mosolyogva, de döbbentem nyitom a számat a szívecskés ötletre - igyekezvén nem gondolni bele többet, miért pont azt ajánlotta fel Szöszi - és épp gúnyosan megjegyezném neki, hogy dehogynem, egy teljes tájképet is karcoljon már akkor oda, ám ekkor érnek el további szavai és láthatóan, hangosan, felhördülés-szerűen veszem a levegőt a "kopott" jelző hallatán. Rögtön a motorhoz is fordulok, megsimogatva az ülésénél... vélhetően Szöszi nevetésével kísérve. - Ne is hallgass rá! Megszédítettem az éjszaka és nem hagytam aludni. Nem tudja, mit beszél! - A végén már én is mosolygok, s a motor helyett inkább Szöszi derekát simogatom - sokkal jobb is! -, hogy közelebb invitáljam a járműhöz, igaz, nem azért, hogy széppé karcolgassa. Hogy ebbéli terveit elfelejtse, inkább viszek egy kis érzékiséget az oktatásába, mielőtt unatkozni kezdene és karcolhatnékja támadna. Na meg már rég érinthettem, hiányzott. Elégedetten hallom, hogy kevesebb is elég, hogy a figyelmét eltereljem, s jól emlékszem az éjszakára is, imádtam előcsalni sóhajait, kéjes kis nyögéseit, és imádtam, hogy ő is előcsalta ezeket belőlem. Jó, hogy figyelnem kell a tanítására, már csak azért is, hogy tényleg ne boruljunk és szenvedje meg az esetet a motor is meg mi is, így legalább terelhetem a gondolataimat. - Na igen, a kettő között kell váltani. - Kicsit több lépcsős a dolog, de minthogy ebben most úgy is segítek neki, ez maradhat legközelebbre leckének. Egyelőre legyen meg a gáz, az iránytartás meg a fék, természetesen. - Hát ennél a lábadnál... - Hogy direkt felejtette el, mert újabb simogatást akart vagy tényleg túl sok információt zúdítottam rá az előbb, nem tudom, mindenesetre a megfelelő oldalon lévő combon újra végigsimítok, térdétől felfelé és ha nem hessegeti el a kezemet, akkor megy az feljebb a comb belső oldala felé. Közben mosolygok azon, hogy miként kell bánni a motorommal. - Valóban nem férfi. - Gyanútlanul bólintok rá. - Ahogy szeretnéd, hogy veled bánjak, úgy bánj te is vele! - Hamiskás mosolyt villantok hozzá, nem számítva rá, hogy később az derül ki, a vad kezdést szereti Szöszi. Persze ha ripityára törik a járgány, akkor sem bántanám őt, de ez az éjszaka már úgy is kiderült. Ha másképp szeretné, hogy öleljem, azt biztos nem motorvezetési móddal közölné velem. Hatásosabb, ha legközelebb a fülembe suttogja. Kacsintok rá egyet, láthatóan a lobonc kifejezés nem gázol úgy a lelkembe, mint a motorom kopottassá nyilvánítása, de a loboncom valóban majdnem hátra marad, ahogy vadul indulunk neki. Szöszi elengedi a kormányt, de igyekszem oda visszaterelni a kezeit rendhagyó módszerrel. Hamar célt is érek, s még a sisakon át is hallhatja, ahogy felnevetek az utolsó felszólításán. Hagyjam vezetni! Imádom! - Hozzá sem értem! - Engedem el mindkét kezemmel egy hosszabb pillanatig nem is kapaszkodva, hanem felemelve kezeimet. Lássuk mennyire kap frászt attól, hogy tényleg egyedül vezet, én aztán hagyom! Aztán visszateszem kezeimet a kormányra az övéi mellé. Lehetne szép derekára is, de még jobb, ha segítek neki, hiszen csak öt perce kezdte a motorvezetést tanulni. Meglepően ügyesnek bizonyul. Nem vágtat ugyan, de tud tartani egy stabil tempót, ami nem olyan lassú, hogy meg tudjam számolni egyesével a fák leveleit, amelyek mellett elhaladunk. - Ügyes vagy, Szöszi! - Mondom neki, hogy hallhassa is, megerősítésképpen, hogy jól csinálja. Nem árt a sikerélmény senkinek, s úgy tűnik, hogy Jasmine önbizalma néha túl alacsonyan van. Nőként is, így külön jó volt az éjszaka megfigyelni, hogyan válik szép lassan magabiztosabbá... Félúton járhatunk, mikor úgy döntök, ideje kicsit gyorsabban haladnia, vagyis haladnunk, különben napkeltére nem érünk vissza Elorak alá. Ha nem látom a vezetésén, hogy fáradna és inkább cserélnünk kellene, akkor gyorsításra próbálom ösztönözni. Hogy ezt tudtára adjam, homlokomat a vállára hajtom és olyan kamu-horkolást adok elő, hogy azt a sisakon át is meghallja!
*Tervek jönnek-mennek, végül annyiban hagyjuk és a jelennel foglalkozunk. Már most hiányzik, hát még amikor csak a kis üzeneteken keresztül tudjuk tartani a kapcsolatot…ám a jelen most sokkal szórakoztatóbb, tekintve, hogy egymást cukkoljuk és végre én is találok olyasmit, ami felháborodást kelt benne. Jó úton járok a motorral, elő is irányozom néhány alkatrész elhagyását, már csak azért is, hogy sok-sok csókkal kelljen érte fizetnem, de bármennyire is viccelődöm ezzel, nem szeretném ha megtörténne. A saját holmimra is vigyázok, nem fogom másét tönkretenni, főleg nem Vademberét, akinek nem csak a férfiúi bogara a motor, hanem valóban kincs az ő helyzetében. * -Másik, de amit letéptél annak ott marad a helye, seb a növényen. *Vitatkozom vele tovább, és ebben nem fogunk zöldágra vergődni, hogy stílusos legyek, azonban mindezt tovább tudom fokozni azzal, hogy ha nem is a nevemet, de egy különleges névjegyet ott hagyhatok a motoron belekarcolva. A szívecskével nem volt semmilyen szándékom célozgatni, egyszerűen csak ez jutott eszembe, persze mondhattam volna azt is, hogy odakarcolom a lugast, vagy a vízesést, esetleg egy kövirózsát, melyek emlékeztetnék a találkozásaink egyes állomásaira, de túl hosszú időbe telne. Azonban nem is emiatt hördül fel, mely hang és arcának döbbent, felháborodott vonásai nevetést csalnak ki belőlem, a motor, a drága nőjének kopott jelzője ami kiborítja. Megkönnyezem a nevetést, bár nem csordul ki egyetlen könnycsepp sem, kézfejemmel megdörgölöm az egyik szemem. Ráhajtom a homlokom a vállára amikor a derekamnál fogva magához húz és az ingébe nevetek.* -A végén még túlsimogatod és ő is beleszédül. *Elégedett vagyok magammal, bár Vadember nem jött zavarba, azért sikerült egy kicsit kibillentenem és valószínűleg erre ő sem számított. Mindez azt bizonyítja, mennyire jól érzem magam a társaságában, mennyire felszabadult vagyok, nem is emlékszem mikor nevettem utoljára ilyen jóízűen. Ennek a jókedvnek a mosolygós utóhatásai még kitartanak egy ideig, míg egy helyben állunk és csak úgy tanítgat, simogatva, érzékien…ahogyan nekem kell majd bánnom a motorral. Kicsit bonyolult, nem csak annyi, hogy elindulunk és megállunk, a kettő között pedig próbálunk az úton maradni. * -Inkább nem kérdezem miért kell váltani. *Jegyzem meg fanyarul nevetve, mert a végén még belemegy mindenféle férfias témába, aminek a felét sem fogom érteni. Nem szoktam férfitársaságban időzni, de épp elég a bátyámat hallgatni amikor nagy ritkán azt ecsetelgeti, milyen remek járművek vannak a Városban. Neki valók, jóllehet ritkán van alkalma kinti őrjáratra, de talán pont ezért lelkes olyan nagyon. Nem csoda, hogy csak kapkodom a fejem és mire Vadember elmondja a végét, az eleje már el is veszett, igaz az ismétlést kifejezetten élvezem. * -Annál? Ennél? Ühüm…*Hümmögésem kuncogásba fullad, majd sóhajtás lesz a vége, ahogy a keze egyre inkább araszol felfelé a combomon. Eszem ágában sincs eltolni onnan, ahogy korábban a fenekemről igazítottam feljebb. Arra viszont nincs időnk, hogy azt a mozdulatot folytassuk, eldobva a motort, visszatérve a tópartra. Csupán az ott történtek emlékével egészíthetem ki a simogatást, nem csoda, hogy félreértem a szavait. Furfangos módon igazít ki.* -Á, értem. Cseles vagy. Szóval ha azt szeretném, hogy simogass, akkor nekem is simogatnom kell, és arra játszol, hogy nem szeretném egyetlen végtagomat sem elveszíteni, szóval az övét sem veszíthetem el. *Halkan nevetek, amit a bukósisak lehet, hogy tompít, de vállam rázkódásából rájöhet, elég derűsen értékelem a próbálkozását, hogy a motorja ép maradjon. Magam sem gondolom, hogy kis idő múlva nem is olyan elrugaszkodott ötlet vagy félreértés volt a kopaszodása és rájövök, hogy miként gondolta azt, hogy finoman kell bánni a motorral. Igaz, az első pillanatban ijedtemben el is engedem a kormányt, de Vadember olykor nagyon motiváló tud lenni, másrészt rájövök, hogy valamibe kapaszkodnom kell. Biztosan nevetne azon ha tudná, hogy miközben kiabálva követelem vissza az irányítást, a festésre gondolok, a finom ecsetvonásokra, az apró mozdulatokra, melyek rávezetnek arra, hogyan húzzam meg a gázt óvatosan, egészen aprón és hogyan tartsam a tempót. Még így is hallom, hogy felnevet az utolsó szavakon, de jobban félek annál, semmint visszavágjak. Feszülten figyelek arra, hogy tartsam a tempót, a motort, az egyensúlyt és ne tegyek semmilyen hirtelen mozdulatot, s közben még kapaszkodom is, úgy szorítom a kormányt, hogy elfehérednek az ujjperceim, a szívem a torkomban dobog. Nos, nem olyan érzés mint amikor Vadember ajkai csókolták a testem minden porcikáját, de ez is élvezhető. Azt nem mondom, hogy nem érdekel amikor elengedi a kormányt, de nem érek rá arra, hogy megint felháborodjak, csak még jobban figyelek, mert úgy hiszem ez végig így marad és a felelősség súlyát érzem a vállaimon. Csupán néhány másodpercig tart azonban, hogy egyedül vezetek, s aztán a kezei újra ott vannak az enyémek mellett, megkönnyebbülök, de nem annyira, hogy túlságosan magabiztos legyek. Haladunk, de nem annyira, mint amikor Vadember vezetett, az idő azonban most felfoghatatlan számomra, nem tudom követni, csak az utat figyelem és magamat, a motort, kettőnk együttes munkáját és nem azt ahogyan a fák között egyre jobban világosodik az ég. Nem szándékozom gyorsabban menni, és nem értem a célzást sem. Amikor megérzem, hogy Vadember a vállamra dől, először megijedek attól, hogy valami baja esett, rosszul lett tudomisén, de még a motor hangja mellett, a sisakon keresztül is hallom aztán, ahogyan horkol. Nem hiszem, hogy elaludt, már csak azért sem, mert a kezei nem hanyatlottak le a kormányról, csak piszkálni akar. * -Hééé! Tudom, hogy nem alszol! *S picit megrándítom a vállam, mintha csak egy levelet próbálnék ledobni magamról. Nekem jó úgy ahogy megyünk, nem fáradok, az adrenalin dolgozik az indulás óta, majd akkor lesz baj, amikor megérkezünk és leszállok a motorról, ahogy odafelé is történt, nem is gondolok bele abba, hogy hatványozottan tör majd rám a remegés és a szédülés. S már csak azért sem gyorsítok, mert akkor váltani kellene, azt hiszem, de ebben nem vagyok biztos, viszont a szóból értek. Ha Vadember azt mondja, hogy gyorsítsunk és megmutatja hogyan váltsak anélkül, hogy eldőlnénk, vagy felborulnánk, akkor megteszem. Magamtól nem. *
- Ühüm, motoron is meglátszik s magától nem gyógyul. A növények kiheverik a bibit. - Direkt használom az utóbbi kifejezést, hogy kellően lekicsinyítsem a virágai problémáját, természetesen csak bosszantási célból. Jasmine se marad adósom ebben, nem hogy ezt-azt karcolgatna drága járgányomba, de képes kopottnak nevezni, pedig csak picit poros, meg itt-ott sáros. Menten rosszul is leszek, de mielőtt a motorom meghallaná s nem indulna be - igenis van lelke, érzékeny fajta -, megnyugtatom, hogy Szöszi félrebeszél, túl fáradt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy kisebb nevetőgörcsöt kap a motor-vigasztalásomtól... és ez is volt a cél. Szeretem a mosolyát, a nevetését. Egyébként is szép nő, de ilyenkor különösen az. Talán a felszabadultság is teszi, az is ad a varázsba, s első találkozásainkhoz képest nem csak mosolyával nem fukarkodik már, hanem kezd belejönni a cukkolásba is, annyira, hogy meg is tud lepni. A motorsimogatásra mondott szavaira egy pillanatra meglepetten nézek rá, majd újra felnevetek. Erre nem is igen tudok mit mondani. - Akkor gyalogolni fogunk. És persze a te hibád!- De azért remélem megvigasztalódott a motorom, s el fogunk tudni indulni. Szerencsére nem féltékeny típus, így azt biztosan nem nehezményezi, hogy alapfokú motorozási oktatás közben helyette inkább Szöszit simogatom, s jobb is hogy nem kell a váltást elmagyarázni, mert nekem is nehezebb figyelnem. A combja belső, felső részéhez közeledek, jóllehet tudom, hogy most nem fogunk egymásnak esni, kettőnknek együttvéve van akkora felelősségérzete, hogy tudjuk, vissza kell érnünk időben s lassan késésben leszünk. Végülis nem nagy baj egy kis izgalmas játék, kicsit húzni így is egymást, növelni a vágyat legközelebbre, hogy még jobban várjuk. Ugyanakkor figyelembe véve mikor lesz a legközelebbi olyan találkozó, ahol engedhetünk is a vágyainknak, nos, combja belső oldalának simogatása díjnyertesen hülye ötlet volt a részemről. Sóhajtva vezetem el kezemet a combjára fel, a külső oldalra, majd a derekára, és a sóhajban benne van a vágyakozás, de egyúttal a lemondás is. Sebaj, majd legközelebb, bármikor is legyen, annál édesebb lesz őt újra ölelni és ruhái alatt érinteni. És hogy ez milyen legyen, azt rá bízom olyan módon, hogy a motorommal is így kell bánnia. Persze nem ennyire végletesen, hogy végtagelvesztés... még jó hogy mögötte ülök és nem látja már az arcomat, így nem tanúja annak sem, hogyan rándul meg egy picit a szám sarka azon az oldalon, ahol a végtagveszteség is ért. Hát ezt nagyon nem kívánom Szöszinek, se másnak. Inkább igyekszem gyorsan vidáman reagálni a szavaira. - Ne felejtsd el a karcokat sem! Nem tűnsz a hegtetoválás hódolójának. - Egy kis szenvedélyes karmolás belefér, akadt is az éjszaka, de a motorom esetén ez legfeljebb csak úgy jöhet szóba, ha a kerekek kaparják a talajt. Magam sem számítok rá, hogy pillanatokon belül szó szerint így lesz, olyan lendülettel indulunk neki a visszaútnak. Mikor visszatalál a keze a kormányra és visszaveszi a vezetést tőlem, látom, hogy nagyon is kapaszkodik a kormányba, túlságosan is. Mozdítom a saját kezemet s lágyan teszem némileg az övére, nyugtató szándékkal. Ha Elorakig így szorítja a kormányt, meg fog fájdulni a keze, el is zsibbad, vagy... - Eltöröd a kormányomat! - Ezt persze nem gondolom komolyan, nem könnyed kis gallyacska ez a kormány. Leveszem aztán a kezem az övéről, ne legyen zavaró az enyém, s hagyom, hogy hadd érezzen rá az egészre. Iránytartás meg sebességtartás tekintetében kifejezetten ügyes, tényleg meglep ezzel. Valahol arra számítottam, hogy pár kilométeren belül vagy tényleg közbe kell avatkoznom, hogy ne zúgjunk be földön csúszva a susnyásba vagy meg kell állni, hogy helyet cseréljünk. Messze felülmúlja Szöszi a várakozásaimat, s a csalódás kellemes. Egy idő után úgy is érzem, hogy nem árt szintet lépnie Szöszinek, ebben gyorsabban halad, mint a sziklamászásban. Kuncogva emelem fel a vállára ejtett fejem, mikor megrándítja a vállát, de lehet a sisakon át nem hallja. - De majdnem! A tither gyorsabban rág, mint ahogy mi megyünk! - Márpedig olyan lomha rágcsálódást ritkán lát az ember, pedig aztán néha mi sem siettük el az aktuális dominiumi menü megrágását a csodálatos ízetlenség vagy éppen az unásig ismert íz miatt. - Most ne adj gázt! - Instruálom, s segítek neki váltani. - Gáz, gáz, gáz! - Kapja meg a következő utasítást, s ha gázt ad, érezheti, hogy jobban meglódul a motor, de nem vészesen még, a valamivel gyorsabb tempónkat is tudni fogja tartani Szöszi, na meg a gépet is az ösvényen. Pár percet nyerünk csupán, de az is valami. Másnem arra jó lesz, hogy annyi plusz csók belefér a búcsúba. Mert a búcsú minden megtett kilométerrel közelebb kerül, velünk nagyjából szemben az ég alja már egyre világosabb, mikor újra megszólalok. - Lassíts s álljunk meg! Hátsó fék! - Nem tudom, hogy Szöszi mennyire érzékelte, hogy visszaérünk lassan kiinduló helyszínünkre, de időben meg kell állni. Különben kiérünk a városfal alatti tisztásra motorostul, úgy meg elég nehéz lesz utána eladni az őröknek a kapuban, hogy mi kérem szépen perdai párocska vagyunk, engedjenek már be. Utolsó instrukcióm arra vonatkozik, hogy megelőzzem, hogy az első féket rántsa be, mielőtt fejre állunk előre billenve mindketten. Ha a gázt nem adja már, akkor a sebességből is kiveszem visszaváltva és hagyom, hogy megálljon. Hogy mennyire sikerül finomra, az más kérdés, mindenesetre segítek korrigálni, így legrosszabb esetben is kicsit berongyolunk egy bokorba az út mentén, de érdemi bajunk se nekünk, se a motornak nem lesz, viszont jót nevetünk majd. Leszállok a motorról, kinyitom a támasztékát és kezemet nyújtom Szöszinek, hogy segítsek neki leszállni. Sötét szemeim a megállás módjától függetlenül elismerően, s büszkén néznek rá. - Meg kell mondjam, le vagyok nyűgözve! Legközelebb siklóval jövök, meglátjuk, azt is ilyen jól vezeted-e elsőre? - Mosolygok rá leemelve a sisakot a fejéről, és csak kicsit lódítok. Csak annyit, hogy egy siklót összerakni még körülményesebb lenne, mint egy motort. A kancellárok nem potyogtatják olyan gyorsan a siklókat az égből, hogy a lomokat összeszedve összerakhassunk egyet. De ha lenne is siklónk, na annak az oktatása a részemről a vak vezet világtalant esete lenne. Mindenesetre ha kém lenne - amit nem akarok elhinni továbbra sem -, hadd izguljanak ott a Dominiumon, hogy van siklónk. És van is, aki vezesse. - Ez meg már régen volt... - Hajolok oda ajkaihoz, mert szomjazom már a csókját. A jót könnyű megszokni és én hamar függő lettem.
-Bibit!? *Most rajtam a sor, hogy hörrenjek egyet felháborodva, ahogy próbálja kisebbíteni azt a kárt, amit egy növény elszenvedne. Csak az vigasztal, hogy én is megtaláltam a gyenge pontját, szép lassan kiderült mennyire oda van a motorért és nem csak úgy általában és nem csak azért, mert nagy kincs egy ellenálló számára. Ahogy simogatja nagy nevetést vált ki belőlem, sejtem, hogy nagy része csak színjáték, de nem csak attól mulatságos. Érdekesnek tartom, hogy egy élettelen tárgyat megszemélyesít és ráadásul egy nőt lát benne, egyszer biztosan megértem, de ahhoz még sok találkozáson kell túl lennünk. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy vigyázzon nehogy túlsimogassa, aprócska párhuzamot vonva a motor és köztem, a válaszából pedig kiderül, hogy erre nem igazán készült.* -Héé! Te kezdted nem az én hibám! *Olyan szigorúan nézek rá, ahogy csak telik tőlem a nevetés után. Jobbára sehogy, de a szándék meg van és nem is érdekel, hogy nem az összevont szemöldökeim között keletkezik gyűrődés hanem a szemeim körül, a mosolygás miatt. Ha előre tudtam volna milyen élvezetes motorozni tanulni, talán már akkor rákérdeztem volna, amikor először megláttam a boga helyett. A csalódás is elkerült volna, igaz ha akkor is én vezetek, lehet még most sem értünk volna oda. Így azért mégis csak jobb és egy motorozás nem ér annyit, hogy odadobjam érte az elmúlt, gyönyörű éjszakát melynek utóhatásai éppen a combomon igyekeznek felfelé. Néhány másodpercig még kiélvezem, de végül egy sóhajtással lemondok róla, s ugyanezt hallom a hátam mögül is. A vágy megmarad, s noha a lemondás mindig fáj, most egy kicsit örülök annak, hogy Vadember is hozzám hasonlóan érez és még egy pillanatra az is eszembe jut, hogy megsimogassam a motort. Ha már azt mondta nekem, hogy simogatásért simogatás jár, és nevetős válaszommal nem is tudom mennyire beletaposok a lelkébe. Nem látom az arcát és hangjából sem hallok ki semmi fájdalmasat, a derű a részemről megmarad akkor is amikor visszavágok.* -Még nem, de lehet újra kell majd gondolnom. *S ahogyan elindulok, mindez nagyon is közelinek tűnik, jóllehet nem megyünk neki semminek, de az ijedtség miatt elengedem a kormányt, ami lássuk be elég nagy felelőtlenség. A motor nem egy boga, nem fog továbbmenni amerre az utat látja, míg összeszedem a maradék lélekjelenlétemet. Vadember figyelmeztetése újabb szívdobogást eredményez és ezek után úgy rászorítok a kormányra, hogy félő, az én ujjaim fognak eltörni. Csak egy kicsit tudok lazítani mikor kezét a kezemen érzem de nem merek lenézni sem, és ebben a pillanatban el is hiszem azt, hogy egy ilyen kormányt el lehet törni. Halálra izgulom magam amellett, hogy kezdek ráérezni az ízére, ez persze nem nehéz annál a tempónál amit én diktálok. Úgy érzem kezdek belejönni – mert még eddig nem kellett sebességet váltani – mikor Vadember feje a vállamra esik és néhány pillanatig úgy hiszem valami baja van. Ez igaz is, épp csak nem az, hogy rosszul lett, bár talán a férfiaknál a lassú motorozás is felér egy rosszulléttel. Tény és való, neki nem kell a hátam mögött az ősz hajszálait rendezni, ahogy nekem kellett oda felé. * -Csak majdnem. Nem is akarok úgy menni ahogy egy tither rág. *Nem is tudnék, szerencsére nem láttam még tithert rágni, de ha igen, azt már nem tudnám elmondani, valószínűleg az lett volna az utolsó emlékem. Mindennek ellenére készségesen hagyom magam kisegíteni, szót fogadok és nem adok gázt, és még azt is megtudom tenni, hogy az út mellett figyelek a váltásra is. Azt nem mondom, hogy legközelebb egyedül is menni fog, hogy emlékezni fogok rá, de legalább most sikerül nem kiugornom a saját bőrömből, mikor megérzem magam alatt a motor nagyobb erejét. A szívdobogást már nem lehet hova fokozni, jobban izgulok mint odafelé, mert talán Vademberben jobban bízom mint magamban. A nagyobb sebesség nagyobb figyelmet igényel, gyorsabban jönnek szembe az enyhe ívek és kanyarok, a fák és a bokrok, melyeknek az útra nyúló ágai olykor útban vannak. Azt viszont érzékelem, hogy ennél a sebességnél könnyebb megtartani az egyensúlyt, bár így leizzadok rendesen. Ám hiába élvezem az egészet, megkönnyebbülök amikor Vadember azt kiabálja, hogy álljak meg. * -Hátsófékhátsófékállj! *Fogalmam sincs mi történt közben, elengedtem a gázt az biztos, de vadember ügyködésére már nem figyeltem, csak arra, hogy a jó féket húzzam meg. A motor lassulása a súlyát is visszahozza és meginog alattam egy picit, ez pedig pont elég arra, hogy ne maradjak az úton. Egy kisebb bokor ágai közé gurulunk az első kerékkel és még a nyakamat is behúzom a vállaim közé, várva a hátam mögül a szörnyülködést. * -Pont így akartam…el kell rejteni, nem? *Mentem a menthetőt és míg Vadember leszáll a motorról, lopva megsimogatom a motort magam előtt. * -Bocsánat. *A sisak rejtekében suttogom, remélve, hogy vadember nem hallja meg, az kéne még csak, hogy minden egyes alkalommal felemlegesse és azzal cukkoljon, hogy beleszerettem a nőjébe. A gondolat addig tart ki, míg nem nyújtom a kezem az övébe, addigra minden adrenalin, ami tartotta bennem a lelket, elillan és ahogy a tóhoz érve, úgy most is elkezdek remegni, minden tagom elgyengül és mikor leszállok a motorról, még a lábam is beleakad az ülésbe. Kéz kézzel kapaszkodom Vadember ruhájába, derekába míg a sisak lekerül a fejemről, érzésem szerint még azt sem tudnám most lerángatni magamról és ahogy önkéntelenül a hajamhoz nyúlok hogy megigazítsam, a kezem csak egy pontig emelkedik s aztán erőtlenül lehanyatlik. Nem is fogom fel mit mond a siklókról, csak a vállára hajtom a fejem egy akkora megkönnyebbült sóhajjal, hogy attól még a legnagyobb szikla is legurulna a helyéről. * -Ó hála az égnek, halálra izgultam magam. *Ennek ellentmond a mosolyom, ami még ha erőtlen is és remegős is, azért csak előkerül. Felnézek rá, egyelőre értetlenül, hogy mi volt rég…de aztán nem is kell sokat gondolkodnom rajta. Ajkai finoman érintik az enyémeket én meg olyan szomjasan kortyolom, mintha most jöttem volna a sivatagból háromnapi gyaloglás után. A derekánál karolom át és úgy kapaszkodom, de érezheti remegésemet még mindig. Elmerülök a csókjában, nem gondolok arra, hogy hosszú ideig az utolsók egyike.*
Egyetlen megfelelő szóválasztással milyen könnyen ki lehet akasztani a másikat! Oda-vissza bemutatjuk ezt egymáson kölcsönösen derülve a másikon. Ebben legalább egyetértünk, ha az értékrendünk kicsit el is tér, de nem olyan súlyos mértékben, hogy az máris akadályozza az élményt, amit a másik társasága nyújt. Főleg, hogy tudjuk, ő sem szokott passzióból motorokat karcolgatni, és én se úgy járom a vidéket, hogy az elém kerülő virágokat és leveleket pótcselekvésként, céltalanul letépkedjem. - Inkább ne! Szeretem, hogy ilyen selymes a bőröd. - Jegyzem meg rögtön a hegtetoválásra. Ennyire ne akarjon vagány lenni. A sima tetoválás egy dolog meg a balesetekből származó heg is, ha valamiért nincs kedve azt eltüntetni a városi orvosi részlegen magáról, de komolyan mondtam, hogy egyébként sajnálnám, ha bőre bársonyát megtörné szánt szándékkal. Én így is szeretem simogatni, ezt bebizonyítandó a motoros oktatásba is belecsempészem. Mindig így kellene csinálnom vagy a tanítvány tehetséges, vagy a kettő együtt, mert a meredekebb indulást követően Szöszi kimondottan ügyesnek bizonyul. És ez inkább az ő érdeme, mint az enyém. Nem jut eszembe, hogy talán tényleg kém és csak megjátssza az izguló kezdő sofőrt, elhiszem neki az alakítást, mert nem tűnik színjátéknak. Megkockáztatom egy idő után azt is, hogy mehetnénk gyorsabban, sajnos időnk rövidre szabottsága miatt figyelemen kívül kell hagynom, hogy Szöszinek jó lett volna az eredeti tempó is. Ha nem kellene sietnünk, hogy ne kerüljön bajba, akkor én sem bántam volna, ha végig azzal a sebességgel megy, de szerencsére jól bírja az újabb kihívást is. Némi időt spórolunk, s így szólhatok, hogy álljon meg, amit ő hangosan visszaismétel, mintegy nyugtázásként vagy önmagát bíztatva, hogy sikerülni fog, nem tudom. De azt biztosra veszem, hogy ha az általános kötelező katonai kiképzésen is így csinált, a kiképzője aligha találhatta olyan édesnek, mint amilyennek én látom, ami a mosolyt odarögzíti az arcomra. Arcára pillantok, sajnálva, hogy a sisaktól nem láthatom hozzá a vonásait, s ennyi oda nem figyelés elég is részemről, hogy ne tudjam korrigálni a motor irányváltását s szépen beguruljunk némileg egy nagyobbacska bokorba. - De-de! - Nevetek fel, hogy rögtön úgy állítja be, mintha praktikussági okokból tette volna. - Azért tudod ez kettős mérce tőled. Ha én álltam volna így be a bokorba, már leszedted volna a fejem, hogy hány kis levelet meg zsenge hajtást törhettem le! - Cukkolom picit motorról leszállva, nem törődve most azzal, hogy friss hajtások nem ősszel jellemzőek. Szöszinek nyújtom a kezem felé fordulva, s a suttogást ugyan nem hallom, de pont elcsípem a simítás végét. Nocsak! Felvonom a szemöldökeim s rögtön mosolyogni kezdek. - Láttam ám! - Biztosítom gyorsan, s többet nem mondok - fogja ezt ő majd máskor még visszahallani! -, de letörölhetetlenül elégedett mosoly terül szét az arcomon. Leveszem a sisakot róla, a motorra teszem s pár ágat gyorsan úgy hajtok, hogy jobban takarjon. Hamarosan úgy is jövök vissza. Biztos kézzel tartottam meg Szöszit, főleg mikor megakadt a mozdulata s érzem, hogy ismét remeg, s a következő pillanatban már a feje a vállamra hanyatlik. Átkarolom a derekánál s már éppen kérdezném ennyire izgult-e, de a válasszal már be is előz. - Viszont legalább most nem versz meg érte! - Utalok arra mosolyogva, hátát simogatva, hogy odafele menet kaptam pár püfölést érkezés után. - De mondd legközelebb, ha kényelmetlen valami. Nem kötelező semmi, mellettem szabad vagy. - A halálra izgulás miatt mondom neki, mert ezt nem társítom a kellemes élmények, érzések közé s arra gondolok, Szöszi csak miattam vagy túlzottan megszokva a rendszert vagy ki tudja milyen a férje, de ezek közül valamiért nem ellenkezett a vezetés ellen eléggé. Én is érzem, hogy jó a tagjaimat megmozgatni, lábaimat, teljes jobb karomat meg a bal vállamat. Néha eltűnődöm, megszokom-e valaha is, hogy nem a negyed évszázadnyi tapasztalok szerinti helyen zsibbadok el a bal karomnál, egyáltalán a kar nem is zsibbad, legfeljebb csak ott, ahol vállnál találkozik a hússal, igazi izmokkal, egyéb szövetekkel. Furcsán idegenné teszi ilyenkor azt a kart. De a zsibbadás érzését háttérbe tudom szorítani, s karom mozgatását is letudom a simogatásával és azzal, hogy én fejezem be Szöszi korábbi mozdulatát, amivel egyik oldalt füle mögé tűzöm a haját, hogy aztán ajkaira hajoljak egy régen kóstolt csókért. Örömmel tölt el, hogy csókjából tisztán kiérezhető, hogy kölcsönösen ő is így érez, s nem is sietjük el ezt a csókot, hosszabban hagyjuk, hogy szomjunkat olthassuk vele. Mikor ajkaink elválnak, nem húzódom el, nem csak mert érzem még remegését, hanem még finoman súrolják ajkaink egymásét, mintha azokkal folytatnám a motoron megkezdett gyengéd simogatásokat. Nem akaródzik elindulni, pedig kell, tudom jól, de még lopom picit az időt, amit a gyorsabb motoros tempóval kicsit összecsaltunk magunknak. S mikor elválok tőle, akkor se nagyon, csak kinyúlok a motoron lévő batyuért, vállamra kanyarintom, majd Szöszi kezeit felvezetem a nyakamhoz, hogy ott öleljen át. - Menjünk, ideje visszalopni magunkat Elorakba... - Suttogom, s remélem hagyja, hogy karba vegyem őt. Így remegve úgy is nehezen menne, meg feltűnő is, kérdéseket szülne az őröknél. Ha viszem őt, talán kevésbé is tartóztatnak fel. Szöszi nem nehéz, ekkora távon egyébként is elbírnám őt, az implantátum kar erejével meg ez játszi könnyedségű. S nem mellesleg így út közben végig ölelhet, én is őt s érezhetem haja illatát. Már csak az a kérdés, mi lesz, mikor a kapuhoz érünk...
*Nekem sem célom, hogy hegekkel vagy tetoválásokkal legyek tele, ha már szerzek egyet, azt azért már szinte nyomtalanul el lehet tüntetni és ezt választanám semmint kétes eredetű rajzokkal fedjem el, bár valószínűleg virágokkal lennék tele, nem karcolásokkal, mint a motor. Az azért már mindjárt jobb. Kijelentésére akaratlanul is elpirulok, de már nem azért, mert zavarban lennék, dehogy. Eszembe juttatja hogyan simogatott és csókolt nem rég és az emlék igen élénken él az emlékezetemben, vágyom rá újra és újra.* -De ha a motort összekarcolom, úgy illik, hogy rajtam is legyen nyoma, nem? *Ésszerű magyarázattal szolgálok az ötletére, elvégre neki jutott eszébe, én csak tovább gondoltam. Ettől persze még nem lesz, akkor sem ha a motor némileg megsínyli a visszautat. A tanulás kellemes és elnyújtanám még egy kicsit, de Vadember amilyen finom, olyan könyörtelen tanár is, mert túl gyorsan mutat meg mindent és biztos vagyok abban, hogy ennek a gyorstalpalónak a következménye a vad indulás. Nem így terveztem, még magamat is meglepem vele, de szerencsére gyorsan visszatalálok a kormányhoz és átveszem az irányítást, legalábbis nekem úgy tűnik és a további eseménytelen út nagy adag önbizalmat csepegtet belém. Egy ideig. Tudom, hogy kevés időnk van és azt is eljátsszuk azzal, hogy én vezetem a motort, ezért is kell gyorsabb tempóra kapcsolni, de még inkább félek, hogy bajunk esik és az örökké kísértene. Most nem is érek rá arra, hogy körülnézzek és gyönyörködjem a körülöttünk elterülő erdőben, odafelé pedig egy másfajta félelem és a nagyobb sebesség miatt nem sikerült, de remélem máskor lesz alkalmam ezt a területet is alaposan felkutatni. Mire azonban hozzászokhatnék a gyorsabb száguldozáshoz, már meg is érkezünk az Elorakhoz közeli bozótoshoz, majdnem oda ahonnan indultunk, a fák és a bokrok még jótékonyan eltakarnak minket, de már igencsak világosodik, ezzel csökkentve esélyeinket arra, hogy észrevétlenül bejussunk a perdai városba. A megállás azonban nem olyan sima, hasonlít a vad induláshoz és ahogyan a sebesség csökken, a motor súlyát is jobban érzem és nem tudom már egyenesben tartani, s egy bokor látja kárát. Az izgalom hatására róható fel, hogy először fel sem fogom mit tettem, vagy mit tehettem és a motor miatt jobban aggódom, vagy a beígért „büntetés” amiért nem a bokor leveleit és vékonyka ágait nézem, hanem a vélt vagy valós karcolásokat és mielőtt még Vadember észreveszi, próbálom menteni a menthetőt. Nevetése és helyeslése nekem is mosolyt csal az arcomra, és mikor úgy vélem, hogy nem lát, megsimogatom a motort s igazán nem is a géptől kérek bocsánatot, hanem Vadembertől, jóllehet nem neki mondom. Ám a folytatás rögvest le is törli az idejekorán kunkorodó, elégedett mosolyomat. Nagyra nyílt szemekkel nézek a kis bokorra amibe belefutottam és mivel a sisak jóformán még csak a szemeimet engedi láttatni, elég kifejező az ijedtségem. * -Ó, neee! *Mindez azok után, hogy a motortól már kvázi bocsánatot kértem, elég nagy lelkiismeret furdalásról árulkodik. Nem is nagyon figyelek arra, hogy a motorról leszállva Vadember éppen rajtakap olyasmin, amit induláskor még biztosan nem tettem volna meg semmilyen körülmények között. * -Elég baj ez nekem, de a bokor is látta. *S mikor néhány ágat megfog, hogy elhajtsa, fájdalmasan felszisszenek.* -Óvatosan, már így is eleget kapott szegény. *S vizslatom az ágakat és leveleket, míg remegésem el nem borítja a testem és bele nem kapaszkodom Vademberbe. Az izgalmak véget érvén, a megkönnyebbülés kiűzi az eddig lelket bennem tartó adrenalint és az utóhatás miatt most jobban „szenvedek” mint mikor először szálltam le a motorról, ebből következik, hogy veszélyesebb motoros vagyok, mint Vadember. Erőtlenül kacagok fel a megjegyzésén, melyhez még a hátamat is megsimogatja emlékeztetve arra, mit kapott a száguldás után tőlem. Így visszagondolva elég mókás lehetett a számára.* -Én annak örülök, hogy most nem te versz meg engem. *Mindennek ellenére úgy érzem óriási hiba lett volna kihagyni és Vadember szavai mutatnak rá arra, miért.* -Épp azért, mert melletted szabad vagyok, muszáj mindent kipróbálnom. *S talán ebben a mondatban minden benne van amit most érzek, hogy mennyi mindenről maradtam le eddig és ki tudja, ha nem találkozom Vademberrel, talán ez így is maradt volna. A tónál tett kijelentésemnek még nagyobb így a súlya, bármennyire is féltem útközben, éreztem, hogy élek és ezt semmivel sem cserélném el. Fejemet a vállára hajtva pihegem ki magamból a remegést, mielőtt a hajamat a fülem mögé simogatja és már a pillantásából tudom, hogy meg fog csókolni. Szívdobbanásnyi időm van arra, hogy vágyjam rá, aztán ajkaink összeforrnak a közeli búcsút előrevetítvén. S ez az ami a csók után, keserédessé varázsolja a mosolyomat, mikor kezemet a nyakára igazítja s ahogy tekintetemmel követem a gyengéd és lassú mozdulatot, pillantásom a nyakán jócskán elmaszatolt perdai álcára siklik.* -Igyekeznünk kell, mert ha egy perdai egy ilyennel szeretne lélegezni, bizony megfulladna. *Még javában azon gondolkodom, hogyan rejtsük el a nyakunkat, mert a látványból úgy sejtem, az enyém sem lehet jobb állapotban, főképp mivel Vadember igen sok időt szentelt a nyakamnak, s önkéntelenül is megnézem az ajkait, mennyire feketék, de valószínűleg lecsókoltuk egymásról azt is. A gondolat mosolyt csal az arcomra, tekintetem elréved a közeli múltba s már bontakoznék ki az öleléséből, hogy elinduljunk a hátsó kapu felé, mikor a karjába kap. Bevallom erre nem számítottam, kellemes meglepetésként ér és halkan kuncogva ölelem át mindkét karommal a nyakát s bújok fejemmel is oda egy csókot hintve az álca hűlt helyére. * -Ezt meg tudnám szokni. *Suttogom fülébe és persze nem ellenkezem, hogy tegyen le azonnal. Nem nézem a magunk mögött hagyott utat, a bokorba rejtett motor vélt helyét, nem akarom látni, hogyan távolodunk el a röpke éjszakányi boldogságunktól, inkább a nyakába fúrom a fejem és beszívom az illatát, melyben ott van már az éjszakáé is. A kapunál, mivel nem számítottak ilyen korai látogatóra, a perdai őrök utunkba állnak, noha én ez nem látom, de valószínűleg megérzem ha Vadember ennek bármi jelét adja, még ha szóval nem is, de talán megtorpan. Közelebb érve viszont látják, hogy kik vagyunk, legalábbis azt látják, hogy mi mentünk el korábban, az este, miután átvették az őrséget. * -Nehéz volt az éjszaka? *Kérdezi az egyik öblös hangon, nevetve s mikor közelebb érünk röviden biccent Vadembernek. *
Kérdésére csak megrázom a fejemet, hevesen és határozottan. Bármit is mondtam korábban, azért nem fogom a szemet szemért elvet érvényesíteni rajta. Ezt még a vadabb induláskor is így gondolom, menet közben meg el is feledem már, mert meglepően jól és biztosan vezet Szöszi, a felmerülő akadályok esetén is jó döntéseket hoz, miként kerülje meg, még a gyorsabb tempónál is. Nagyon nem aggaszt a megállásunk sem, nem sziklák közé ugrattunk, nem mentünk neki egy fának sem, a bokor meg aligha tett kárt a motorban, fordítva annál valószínűbb. Fel is hívom erre a figyelmét, hogy kettős a mércéje. Nekem egy pirinyó levelet sem szabad letörnöm, ő meg beugrat egy közel ember magas növénybe. Szavaim viszont nem várt reakciót szülnek. Számítottam rá, hogy valamivel visszavág, esetleg kimagyarázza, hogy miért is nem tört le egy levél meg gally sem a manőver során, számítottam némi elszomorodásra is, bokorsimogatásra a motorom után, de azokra a felismeréstől elkerekedett szemekre és bűnbánattal teli két, elnyújtott szóra valahogy nem. A sisak résén át látva kimondottan vicces és bájos egyszerre, kuncogok is rajta, majd elkezdem kicsit megigazgatni az ágakat. Na nem a bokort hoznám rendbe, a motort takarnám. - Csak tőled kapott, szegény! - Nem tudom megállni, hogy ne piszkáljam még ezzel egy kicsit. Utolsó szavam akár Jasmine-ra is vonatkozhatna, főleg, mikor látom, hogyan vizslatja szegény bokrot, mint aki arra számít, hogy szegény növény képes lesz itt helyben ha nem is elvérezni, de azonnal tövig kiszáradni, s fertőző betegségként átadni a környező pár susnyának is. Hogy a helyi flóra kiirtásának gondolatára vagy a vezetés okozta koncentráció, a görcsös kapaszkodás miatt remeg, egyre megy, átkarolom és tartom őt, simogatom a hátát. Élvezem, hogy támaszra lel bennem. - Pff! - Adok hangot annak, milyen ellenérzéseim vannak a kimondott szavaival. Még hogy megverni! - Legfeljebb csak a fenekedre csapnék. Ami azt illeti, ezt a bokor küldi... - Pimasz, zsivány mosoly jelenik meg arcomon, s szavaim végén hátáról a kezem a fenekére téved s kisebbet paskolok rá. Fájdalomértéke nincs, még a kényes kisasszonyok számára sem lenne, de hogyan is hagyhattam volna ki a lehetőséget, hogy ismét formás fenekéhez érjek? Természetesen a bokorra kenve, még csak nem is haragudhat rám, szegény futárra érte. De nem állok itt meg, már folytatom is ugyanazzal a pimasz mosollyal. - Ezt meg én küldöm. Mondtam, hogy ahogy a motorral bánsz.. és láttam, hogy megsimogatod. - A paskolás után az érintett felületet simogatom, rásimítom tenyeremet, kicsit hosszabban és határozottabban is, nem olyan lopva, mint ahogy ő tette a motor esetében. Viszont azt sem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, kötelezőnek érezzen bármit is, amit amúgy nem tenne. Nem véletlen voltam kezdetben óvatos is vele az éjszaka a tóparton, lehetőséget adtam, hogy nemet mondhasson, hogy megállítson. Éppen az olyan mondatok miatt, mint hogy örül, hogy nem verem meg. Sötétben nem láthattam, hogy van-e nyoma, hogy a férje így tesz-e? Lehet nem, lehet igen, sok komor és szomorú történetet ismer meg az ember a Rebelliumban, hogy hajlamos tőlük mindig a legrosszabbra gondolni. Válasza valamelyest megnyugtat e tekintetben, elmosolyodom rajta, hiszen bók is egyben, akárcsak az, amit a tóparton mondott. Hogy mellettem érzi, hogy él. És jól el fárad ebben a nagy élésben, de ha már mindent kipróbálna, akkor én is: még sosem csempésztem ölben vissza lányt egy idegen városba álruhában. Máshogy sem, de most ezt találtam ki, kizárólag a praktikussága miatt, persze. - Akkor át kell alakítani az álcánkat. Kifele menet úgy is látták, hogy van, nem feltételezik, hogy reggelre elhagytuk őket. - Arany tincsekből igazítok oda a nyakához, hogy az övét takarja, mert arról valóban le lett csókolva a rajzolt kopoltyú, gyanítom az enyém sem lehet különb, mert élénken él az emlékeimben minden egyes simogatása és ajkai bársonya, ahol csak ért velük. Mosolyának párja jelenik meg az én arcomon, cinkosan pillanthatunk is össze, s meglehet akkor is mosolygunk majd magunkban ezután, ha egy perdai kopoltyút vagy éppen egy szemceruzát látunk meg. Apró kis eleme a titoknak, ami minket összeköt. Az én hajam viszont nem elég hosszú, hogy a nyakamat takarja, de erre is jó megoldás az, amit kitaláltam: Jasmine nyakamnál ölel át, ahogy felkapom őt, nem hagyván, hogy eltávolodjon tőlem. Hát ezért is praktikus: valami módon összebújva maradhatunk még egy kicsit. Szöszi sem ellenzi, sőt, s nyakamra adott csókjára már mosolygok, ami csak szélesedik a szavaira. - Én is... - Suttogom vissza, s gyors a homlokára intézek egy csókot, hogy elharapjam a mondat végét, amit talán nem is fog hiányolni Szöszi: "veled". Jobb is, hogy lenyeltem a szót, csak az új kapcsolat okozta természetes eufória az oka, ami ilyent mondat az emberrel. Ilyenekből fakadnak a nagy fogadkozások, hogy holtodiglan, holtomiglan, de csak a kapcsolatok elenyésző töredéke állja ki az idő próbáját. Én nem is hitegetek ilyennel senkit, csak nagyobb fájdalmat okoznék vele később, ezt meg azért nem érdemlik meg, Szöszi sem. Igen, ez az érzés is csak a köztünk lévő új és veszélyes viszony izgalma, semmi több. A távolság hamar fogy közöttünk és a kapu között, stratégiailag jól kialakított hely: ide észrevétlen besunnyogni csak akkor lehet, ha valaki láthatatlanná tud válni. Ahogy mi kiérünk a fák - és épen maradt bokrok - közül, az őrök biztosan felfigyeltek a mozgásra, ránk. - Tégy úgy, mintha aludnál vagy majdnem aludnál! - Suttogom neki, s egy kicsit hezitálok magamban, hogy hozzátegyem-e, hogy azért ne aludjon el, hátha futni kell, de végül nem mondom. Lehet így bealszik Szöszi, ha nagyon fáradt, de talán ébren tartja a helyzet feszültsége. Ha viszont előre jobban retteg, mikor kell futni, nem tudná elég hitelesen alakítani a karjaimban félig-meddig ernyedten szundikáló szép perdai nőt. Kérésemnek egyetlen oka van: alvó embertől nem kérdeznek, gyanítom a perdaiak sem tudnak álmukban válaszolgatni. Na meg hátha nem tartóztatnak, ha egy alvó nőt viszek teljes nyugalomban. Mert arra azért figyelek, hogy járásom, tartásom nyugodt legyen, kellően lassan lépkedjek, óvatosan, mint aki nem siet - pedig kéne -, és mint aki nem akarja felébreszteni az alvót gyors haladásból adódó zötyögéssel. Látom, hogy az őrök beállnak az utunkba, de nem torpanok meg, csak ahogy fogom Szöszit, hüvelykujjam finom cirógatásával nyugtatom őt... s talán magamat is. Szerencsénk van, az őrök félreállnak, emlékeznek ránk, vagyis a perdai párocskára, akik távoztak az este és kifizetődőnek tűnik, hogy céltudatosan mentem, nem kezdtem el habozni gyanút keltve. Gondolnám én, hogy szerencsénk van, de nem megszólít az egyik Shaz'or-adta?! Teljes mondatban nem merek felelni, mert törten beszélem én a perdait ahhoz, így csak egyetlen szóval élek, remélvén, hogy a kiejtés nem árul el. - Szép! - Felelek vissza kicsit fojtottan, mint aki arra ügyel, hogy az alvó ne ébredjen fel, de vigyorogva kacsintok is egyet hozzá az őrnek, amire az újra felröhög öblösen - nem nagyon törődve az alvó nyugalmával, vagy lehet neki ilyen, ha csendesen kuncog -, pontosan értve, mitől is volt az az éjszaka olyan szép. Összebiccentünk és megyek is át a kapun, abban bízva, hogy itt már minden rendben lesz...
//0-2: ... de nem lesz. A másik őrnek szemet szúr, ahogy elhaladunk, hogy Szöszi nem vette le a perdai ingről a pulcsiját. Meg is jegyzi nekünk utánunk lépve, hogy az égi holmi, látszik a szövésén és magyarázatot vár... 3-4: ... ám négy lépés után megtorpanunk, mikor utánam szól az öblös nevetésű őr. Már azon lennék, hogy riadóztassam Szöszit a karjaimban, de ahogy az őr felé fordulok vissza némileg, az meglepetésemre és megkönnyebbülésemre egy helyszínt ajánl, nincs is Eloraktól messze, de kellemesen meghitt szép éjszakákhoz. S újra nevet. Én meg újra biccentek mosolyogva, ezzel köszönve meg - egyébként tényleg nem rossz tipp -, s igyekszem feltűnésmentesen kereket oldani. 5-6: ... de pechünkre a másik őr szemfülesebb volt, kiszúrta vagy a pulcsit, vagy a cipőket vagy meglátta mégis egyikünk sima s talán kissé maszatos nyakát, mire rögtön fegyvert ránt egy "Álljatok meg, quorsák!" felszólítással. Én nagyjából ebben a dermesztő pillanatban ugrom meg Szöszivel a karjaimban pár lépéssel távolabb kerülve és letéve őt. Ugyan értette ő is bizonyára az őr szavait, de azt is érteni fogja, miért fordítom sajátosan: Fussunk! 7-9: ... és valóban minden rendben lett, még egy darabig halljuk az őrök egymás közötti beszédét, amiben épp elkezdik egymással megosztani, hogy egy hónapja az asszonnyal ők is merre jártak, de igyekszem gyorsan bekanyarodni egy haladóba, hogy eltűnjünk szem elől.
Alec Delgado carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
(10 oldalú.) :