*Hacsak nem muszáj, még mindig próbálom elkerülni a quorsák társaságát. A muszájba az égi gyógyítóval való találkozás tartozik legtöbb esetben, hiszen tőle remélek segítséget az általuk hozott betegségek gyógyítása terén. A Dwa`woruun tett látogatásom, Callum Jenkins asszonyának meggyógyításán kívül, nem várt, de hasznos tudással zárult. Ezen kívül azonban jobb szeretem magam távol tudni tőlük, és nagyon remélem, hogy a húgom is ekképp cselekszik amikor utánuk kémkedik. Messziről figyelni és nem találkozni velük. Szerencsére azokat a helyeket, melyek legfőbb gyűjtőterületeim, elvétve látogatják s még időben el tudom kerülni őket. Az égiek mindig csoportosan és felfegyverezve mászkálnak és szinte kivétel nélkül bajba kerül valaki a népemből. A Sötét láp azonban olyan hely, melyet ők is messzire elkerülnek, nem biztonságos számukra, nem ismerik és a kerekes szerkezeteik sem tudnak áthaladni rajta. Mióta Elorakban élek, jól kiismertem a helyet, eleinte segítséggel közlekedtem én is, hogy megismerjem a járható ösvényeket olyantól, aki gyerekkora óta rendszeres látogatója a lápnak. Könnyedén átjárom hát azokat a részeket, melyek a számomra fontos és csak itt élő növényeket rejtik. Mondhatni még a mocsár szélén vagyok, a bogát mellyel idejöttem a városból, egy biztonságos ponton hagytam, még látjuk egymást távolról ha átnézek a fák törzsei között, de időbe telne elérnem. A bogák hallása azonban kiváló, ahogy a szaglásuk is, ha veszély közeledne, még időben jelezne nekem. A hajnali indulás óta a hőmérséklet már felmelegedett ám a láp sűrű növényzete között a fény és a nap melege csak nehezen jut át, inkább a párás levegő az ami megnehezíti a dolgom. Egy idő után muszáj pihenőt tartanom és letelepedek egy puha fűcsomókkal tarkított kiemelkedésre, hogy a tarisznyámba rendezzem az addig összegyűjtött növényeket, külön kendőbe tekerve mind. A csend megnyugtatóan vesz körbe, csupán néha hallom az apró, lápi lények motozását. Ezt a csendet töri meg a bogám rikoltása, majd szinte rögtön azután egy csobbanó, cuppanó hang, mely már ismerős. Az első időkben magam is áldozatául estem a mocsár ingoványos talajának, ezért nem is indultam el akkoriban egyedül. Ám a hangból még nem derül ki, hogy egy ártatlan állat vagy népem egy gyermeke került csapdába, és nem segít az sem, hogy a lápi lények egy csapata, s a fákon élők is mind ijedten szélednek szét. Ezért nem hallok mást, mint őket és bogát, mely még mindig rikoltozik.* -Hallgass! Jól vagyok! *Intem le egy határozott hanggal, melyre elégedetlen morgás majd egy szusszanás a válasz, de végül ő is megnyugszik. Próbálom felidézni merről jöhetett a cuppanó hang, ha további nem siet a segítségemre, de arrébb van egy viszonylag biztonságos ösvény mely átvezet a mocsáron és mintha arról hallottam volna. A tarisznya szíját átvetem a vállamon és elindulok a hang vélt irányába, noha jól meg kell néznem nekem is hova lépek, így az is lehet, hogy nem éppen az ösvény mentén bukkanok ki, de valamelyik irányban megpillanthatom azt, aki talán bajba került. Égire nem számítok, ők minden bizonnyal nagyobb hanggal közlekednének, és segítenének egymáson, mostanra már felverték volna az egész lápot, de a menekülő állatok hangján kívül, nem igen hallok mást. Pár percbe beletelik, hogy elérjek az ösvény egy részéhez, melyet a ritkuló növényzet is sejtet, ám ahogy körülnézek nem azt látom amit vártam. Első ránézésre is égi áll a vízben, s bár jelenleg nem jelent rám veszélyt, mert el van foglalva azzal, hogy kiszabaduljon, az övemhez nyúlok a tőrömért. Körülnézve mást nem látok a közelben, s meg is lep, hogy egyedül van. Persze a fegyvereikkel szemben mit sem ér a tőröm a távolból, de biztos ami biztos. Barna, hosszú ruhámat összefogva közelítem meg, combközépig érő csizmám talpa puhán és könnyedén érinti a talajt. A mai napig nem sikerült a köszönésnél sokkal több égi szót megtanulnom, így a népem nyelvén szólok hozzá, remélve, hogy megérti, vagy sejti mit mondhatok. * -Ne mozdulj. Egyedül vagy? *Újra körülnézek, megkönnyebbült sóhajom azért egy kicsit bosszús is és hitetlenkedő, hogy még itt, a lápban is égivel találkozom. Mintha az Isteneink erre kárhoztattak volna.*
Boga rikoltását hallom, majd felröppenő madarak szárnycsapásainak neszét, de még ezeken keresztül is feltűnik, hogy beszédhangot is hallottam. Kellett hozzá jó három másodperc, mire leesett, hogy az egyetlen szó - hallgass - az érthető volt számomra, csak nem emberi nyelven, a folytatást viszont elnyomta a lápban keltett felfordulásom zaja. Remek, ennyit a settenkedésről. Minthogy nem tudom, hogy hányan lehetnek és kik, ezért újult erővel próbálom kirángatni a lábam a posványból. - Mi a faszomból van ez a víz, hogy így ragad... - Bosszankodok suttogva, talán csak én hallom, de ha Roda mégis meghallaná, legfeljebb a hangsúly segít neki abban, hogy eldöntse, éppen mérgelődöm, mert nem perdai nyelven szólaltam meg. Ha nem lenne veszélyes a helyzet, biztosan megjegyezném magamban, hogy feltétlenül meg kell tanulnom káromkodni is perdaiul, de ez a remek ötlet elnapolódik. Ám most a csizmám kiszabadításán ötletelek, mert az ingoványos nem akarja ereszteni. Amilyen könnyedséggel belesüppedt a lábam egy szempillantás alatt bokáig, olyan nehezen akar elengedni. Mi több, a hely vendégszeretete olyan nagy mértékű, hogy ahogy próbálom lábam mozgatni inkább csak sikerül mélyebbre beleásni magamat. Adott a módszer, hogy a csizmát hagyom és kibújok belőle, de nem biztos, hogy a lábbelit ki tudom rángatni utána, másrészt nem olyan könnyű hozzájutni egy másik párhoz. Szabadulási tevékenységem annyira leköt, hogy immáron sokkal közelebbről hallom a perdai hangot, észre se vettem, hogy közelebb jött. Fasza. Sötétbarna hajam ugyan nem lóg a képembe, de legfeljebb csak oldalról láthatja arcomat, és én is csak szemem sarkából próbálhatok elsandítani felé. Hogy értem, amit mond, az kiderül abból, hogy a csizma szárát előbbi rángatási célból fogó kezem elengedi. Nem teszek semmi hirtelen mozdulatot, szabad kezem ujjait is szétnyitom, de másikban azért ott marad a fegyver. - Igen. Nem akarni bántani. Tudni, ti terület. - Meglehetősen törten beszélem a nyelvüket, s bár a szavakat ismerem nagyjából, de a mondatszerkezetek egyszerű tőmondatok és a ragozás nyelvtana annak ellenére magas, hogy hallom, hogyan mondja Roda. Közben megpróbálok lassan felemelkedni görnyedt tartásomból és szembe fordulni vele a ne mozdulj parancsszó ellenére, hogy legalább lássam kivel van dolgom, meg hányan vannak. Amilyen mázlim van, kifogtam egy csapat harcos nőt, mint amilyen az az Aideen is volt. - Menni Elorak. - Közlöm útvonalamat is, mert érzésem szerint a következő kérdés ez lesz, s ezt akkor is elmondom, ha nem engedte, hogy felegyenesedjek.
*Nem könnyű a hang irányát követni, miközben a saját lábaim elé is kell figyelnem. Néha olybá hat, hogy jócskán el is távolodom attól a ponttól, melyből a cuppanó hangot véltem hallani, de kis kerülővel a bajba jutott közelében bukkanok ki a mocsarat átszelő ösvényre. Néhány pillanat alatt körülnézek, de úgy tűnik az égi egyedül van, ráadásul nagy bajban, melyet még ideges és nem kis mozgolódásával tovább növel. Shiennel minden bizonnyal nem hagyta abba a próbák elé állításomat, talán még nem engeszteltem ki azzal, hogy hajlandó voltam találkozni a quorsa gyógyítóval…ismét, hogy képes voltam felrepülni az égi hajójukra, hogy meggyógyítottam a vezetőjük asszonyát…újra és újra quorsákat sodor az utamba. Örülnék ha tudnám miért, ám most nem merengek el rajta, mert ez a tudás nem segít a bajba jutott égin. A tanácsomat legalább elfogadta, s nem mozdul többet, ez pedig azt is jelenti, hogy érti a szavaimat. Ez több mint elég ahhoz, hogy segíteni tudjak. Bérmennyire nem szeretem, hogy itt vannak, a halálukat nem kívánom. Válaszára bólintok, bár nem biztos, hogy sokat lát belőle, azért is indulok el felé, kerülve annyit, hogy biztonságban elérjem és lásson is teljes valómban. Hozzávetőlegesen öt lépésnyire állok meg tőle, nem vesztegetem az időt azzal, hogy elmondjam ki vagyok és felőle érdeklődjek, ha nem tudom megmenteni, úgy is mindegy, ha pedig igen, ráérünk akkor ismerkedni…már ha szükségét érzem. * -Dobd ide a fegyveredet. Többet ne mozogj. *Azért is jöttem hozzá közelebb, hogy láthasson és ne forgolódjon, mert bár hirtelen mozdulatot nem tesz és meg sem próbálja magát kihúzni a lápból, az azért édeskevés a szabaduláshoz. Ahogy az sem segít ha tudom hova igyekezett. * -Menni akkor ha kiszabadulsz. Add a fegyvered és kihúzlak. *S közbe már veszem is le a tarisznyát a vállamról, hogy annak szíját kiszabadítva a csattból, hosszabbá tegyem, így könnyedén elérhet hozzá. Amint a fegyverét magamnál tudhatom, leteszem egy biztonságos helyre s hozzá közelebb lépek. Keresem a biztos pontot ahol megvethetem a lábaimat és nem süllyedhetek el én is miközben neki segítek. Persze elcseveghetünk még a fegyverétől való megszabadulásán, de nem ajánlom neki. Nem mellesleg nem is tudnám használni, remélem ez a tény neki is eszébe jut. *
Miközben úgy mozdul, hogy jobban láthassam és engedett felegyenesedni is, még végigmérni is elfelejtem elsőre, úgy megrökönyödöm a kérésén, ami igazából várható volt. Tudja mikor fogom én odadobni a fegyveremet, még a kést sem, nemhogy a pisztolyt! Ránézésre nem tudom, hogy mennyire járatos a mi fegyvereink terén, mit csinálhatott a háború alatt és azóta, éppenséggel valahol valakitől megtanulhatta a használatát. - Fegyver nem dobni én. Ha lenni béna, nem elkapni? - Vonom össze a szemöldökeimet pimaszul villanó sötét szemeim fölött, s bizalmatlanul mérem végig most, hogy kaptam egy kis szikrát. Tipikusan az a fajta, aki sosem mozgatott meg bennem semmit, pedig csinos nő szép vonásokkal, nálam valamivel idősebb lehet... vagy rossebb tudja, de nem tűnik olyan vadócnak, mint az az Aideen, ugyanakkor nem is olyan barátkozós, mint Eowen. Leginkább a Nagy Szentély őreinek szigora jut eszembe róla, ahogy engem méreget és ahogy elnézem, a bizalmatlanság kölcsönös. Hogy akkor megyek Elorakba, amikor kiszabadultam, arra csak aprót biccentve adhatok igazat. Hát jah, csak akkor megyek. Figyelem, ahogy leoldja a táska szíját, s egy hosszú pillanatra a bizalmatlanságom irányt és célpontot vált. Kétkedve pillantok fel a perdai nőre: szerinte az elbír engem? Na meg ő maga? A fegyvert tartó kezemet mindenesetre eddigre leengedtem. Ha meg akart volna ölni, gondolom megtette volna, vagy itt hagy. - Eltenni fegyver, így ni. De nem dobni. Jó? - Lassabb mozdulatokkal teszem el hátra az övbe csúsztatva a pisztolyt, miután biztosítottam: ne tetézzem a bajom, hogy még seggen is lövöm magam. Nem akarom odaadni neki a pisztolyt, mert ha el is kapná, mi a bizonyíték, hogy nem vágja direkt a mocsár mélyére? - Dobni... kötél? - Akadtam meg egy pillanatra, mert nem tudom perdaiul hogyan mondják a szíjat. De biztos érti. Eddig is megértett, s minden szigora ellenére arra hajlandó volt, hogy egyszerű mondatokkal válaszoljon. - Tudni sietni? Én sietni Elorak. Keresni gyógyító. Olyan, mint Roda. Ismerni Roda? - Mesélem aztán csevegően, magamban azon gondolkodva, mennyire lehet gyakori név náluk. Kiderül ismer vagy hármat is: egyik bíró, másik pék, a harmadik valami kisgyerek még. Mindenesetre ha nem dobja a szíjat, akkor én nézek körbe, van-e valami ág, inda, akármi, amibe belekapaszkodhatok.
*Mint ahogy azt kevés találkozásból is sikerült megtapasztalnom, az égiek igen bizalmatlan népség. Pedig láthatóan nem akarom bántani, csupán a tőröm van és az sem került elő a tokjából, nem fogtam rá más fegyvert…ha meg akartam volna ölni, már megtehettem volna, hiszen eléggé kiszolgáltatott helyzetben van, még úgy is, hogy neki sokkal jobb fegyvere van. Noha egész jól beszéli a nyelvünket, van olyan kifejezés amin fennakadok, hiszen a gondolkodása és szóhasználata megmaradt éginek. Értetlenül nézek rá egyetlen szemhunyásnyi időre, majd mindkét kezemet megmozgatom, ha eddig nem vette volna észre, hogy épek.* -Nem vagyok béna, mozognak a kezeim. *S nem csak a levegőben mozgatom meg, hanem leoldom a tarisznyámról is a szíjat, ami igen szívós bőrből készült és tartós, sok éve már magaménak tudhatom. Látom, hogy azt is bizalmatlanul méregeti, mintha nem hinne abban, hogy elég erős…akárcsak én. Magamban türelmetlenül sóhajtok, de felé nem mutatom mennyire elegem van abból, hogy lenéznek minket. Túl büszkék az égiek. Egyik kezembe fogom a tarisznyámat, és feltekerem a szíját, ami így már elég hosszú ahhoz, hogy elérjen hozzá és biztonságban megvetve a lábaimat, ki tudjam húzni. Ő azonban még alkudozik, hiába várom, hogy felém dobja a fegyverét, inkább elteszi. A mozdulatra önkéntelenül is összerezzenek, de ahogy eltűnik a háta mögött a fegyvere, már el is illan a röpke óvatos ijedtség. Kelletlenül bólintok, annál is inkább, mert a mozdulata miatt csapdába esett lába mélyebbre süllyed. Közelebb lépek hozzá, amennyire csak tudok az általam még biztonságosnak tartott talajon, majd felé hajítom a szíjat. Ami nem kötél, de nem vitatkozom. Legalább meg tudja értetni magát, mondhatnám, hogy egy jó pont a quorsának. De gondolataimban még el sem jutok idáig, mikor a saját nevem hallom meg. Engem keresne Elorakban, a gyógyítót. Ha el is kapta a szíjat, nem húzom bár nem is dobom el a tarisznyát, egyszerűen csak megdermedek a meglepettségtől, arcomon is látható, ahogy szemöldökeim feljebb ívelnek s fejemet is kissé oldalra hajtom.* -Honnan ismered a nevét? Miért keresed őt? *Kezdeti döbbenetemen túljutva, és mert ha az égi belesüllyed a mocsárba, semmit nem tudok meg tőle…magamról, egyik lábamat kitámasztom, s a szíjat egy hajlítással az alkaromra tekerem, hogy biztosabb legyen a fogása és ne csússzon ki a kezemből. Valójában nem is én húzom az égit, hanem csak támaszt adok neki, hogy aztán ő hogyan oldja meg…csizmával vagy anélkül, már az ő dolga. *
Ah-ha... Hát vagy nem ismerik a perdaiak a szlenget a bénára, vagy ennek a nőnek itt nincs humorérzéke. Ahogy elnézem őt, amint ujjait megmozgatja előttem, magamban kipipálom mind a kettő opciót. - Rendben. De nem dobni. - Kötöm az ebet a karóhoz, magamat meg a mocsárba. Hogy hitetlenkedve nézem a szíjat meg őt magát, nem csodálná, ha tudná, amit én: implantátumkarral is próbáltam kirángatni a lábam, hogy lenne már ő erősebb?! Persze jöhetünk itt erőkarral meg mindenféle marhasággal, aminek a tizedét nem jegyeztem meg az iskolában, nemhogy bármit is hasznosítva segítségemre legyen. Ugyanakkor be kell látnom, sok lehetőségem nincs, így a fegyvert is elrakom. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a biztosításával járó halk kattanó hangra összerezzen, de nem tudom ennyiből megítélni, hogy mert idegen számára a hang vagy épp ellenkezőleg: túl ismerős? Mindenesetre miután eltettem, utána két tenyeremet is felé fordítva mutatom meg, hogy nincs nálam fegyver immár, semmi ok a parára. Közvetlen beszélgetésbe is kezdek, mert igaz, hogy töröm a nyelvüket, lehet néha rossz hallgatni is, de Roda egyelőre húgom ellentétének tűnik: nem vádolnám meg azzal, hogy nehéz mellette szóhoz jutni. Nem véletlen hát, hogy kérdezek is, miközben elkapom ügyesen a felém dobott szíjat, mielőtt az dicstelenül a mocsárba hullana előttem. Tekerek vele a kezemben egyet a csuklómmal, hogy ne tudjon olyan könnyen kicsusszanni az ujjaim közül. Minthogy nem feszes a szíj, fel is pillantok rá, éppen elcsípve meglepettsége végét. Ám szavai lesznek azok, amelyek értelmet adnak a látottaknak: tudja, kiről van szó! Hát ez csodás! - Á, tudni ki Roda! Elorakban lakni, ugye? Te is lenni Elorak? - Láthatóan felderült a képem arra, hogy ismerheti ez a perdai nő, akit keresek. Ezek szerint nincs sok Roda nevű mégsem. A szíjba kapaszkodva mozgatom, húzom lábamat, egyelőre csizmával együtt próbálva. - Hallani Roda név Dominium... ühm... Dwa-wo...ri? - Pillantok fel újra rá bizonytalanul, mikor eszembe jut, hogy nekik valami sajátos nevük van rá, de még csak egyszer hallottam és akkor se tudtam meg a jelentését. - Hallani Roda gyógyítani egy vezető feleség. Feleség lenni beteg babával. Baba meghal, de feleség élni. Én keresni Roda, kérni, segíteni gyógyítani. - Bassza meg, muszáj lesz valahogy rendesen megtanulnom már ezt a ragozást, legalább első szám első személyt, kezdetnek. Közben annyi sikert elérek, hogy a lábam a csizmából kiszabadult, és némileg a csizma is feljebb jött, és ehhez a perdai nőnek sem kellett hasast dobnia a lápba miattam, mert véletlen elrántottam volna. Jelenleg annyival vagyok előrébb, hogy immáron mindkét lábbal a szárazon vagyok, amennyiben egy mocsárban beszélhetünk száraz részekről. A csizma viszont még benne van a trutyiban. - Nem tudni, Roda drága? Gyógyítani drága? - Kérdezem, miközben letekerem csuklómról a szíjat, de nem ejtem el, hogy végig kelljen húzni a posványosban, hanem ügyesen dobom neki vissza. - Köszönni! Shiennel áldjon érte! - Mosolygok rá most először, majd lehajolok a csizmáért. Nagyjából egy lábon egyensúlyozom még mindig, cipőtlen lábamat éppen csak támaszt adok magamnak, hogy ne billegjek, egyébként nem helyezem rá a testsúlyom felét sem. Remélhetőleg ez is elegendő lesz, hogy az implantátummal már ki tudjam húzni a bajban ragadt csizmámat, mert mégiscsak gáz lenne félig lábbeli nélkül bicegni a gyógyító elé. Mondjuk lehet megsajnálna. Az ujjatlan fekete kesztyű elfedi a kézfej bütykeit, a csizma száránál lévő ujjaim vége pedig talán nem feltűnőek ezekben a fényviszonyokban, hogy nem fehérednek el semennyire a szorítás hatására.
*Csak azért egyezem bele abba, hogy eltegye a fegyverét s ne nekem dobja, mert egyáltalán nem hasonlít azokra a harcosokra, akik megtámadtak és elraboltak. Erős a gyanúm, hogy az Eowen és Aideen által említett égiek csoportjához tartozik, akik ellenállnak a saját törvényeiknek. Ettől persze nem lett jobb vagy több a szememben…sem rosszabb. Nem tisztem elítélni őt úgy, hogy nem ismerem mindkét fél álláspontját. Tulajdonképpen egyiket sem ismerem. Az idő és a velem történtek azonban egyre erősebben ajánlják, hogy ezen változtatnom kell, de még halogatom. A csapdába esett égiben sem akarom meglátni a lehetőséget, bőven elég az is, hogy Shiennel az utamba sodorta, hogy megmentsem, ezzel is újabb próba elé állítva a róluk alkotott véleményem. Mindez a helyzet és csitulni nem kívánó ellenérzéseim óvatlanná tesznek, s noha nem árulom el a kilétemet, azt sikerül, hogy tudom kiről van szó. * -Elorakban élek, igen. *Válaszolok kelletlenül, de azt nem tudom meg, mit akar az égi tőlem. Azt viszont igen, hogy a hírem hogyan jutott el hozzá. Ez viszont némileg felülírja korábbi gondolataimat arról, hogy a csapdába esett égi ellenálló lenne. Ők, úgy tudom valahol a hegyek között élnek és nem látják őket szívesen még a perdai városukban sem. * -Dwa`woruu. *Javítom ki, bár nem látom értelmét. Mindegy is hogyan mondja a mi nyelvünkön, hiszen van annak égi neve. Mielőtt kiszabadulna, még azt is megtudom miért keres, nem lep meg. Már vártam mikor találnak meg a kancelláréhoz hasonló kérésekkel. Csodálkoztam is, hogy eddig nem történt ilyen s, hogy ez pont az ellenállóktól először…bár ha még sem az…kicsit zavarban is vagyok ettől a bizonytalanságtól, és azon kijelentése is mér egy csapást a lelkemre, amit Callum Jenkins gyermekéről mond. Nem is reagálok a szavaira, csupán egy bólintással veszem tudomásul, míg ő kiszabadul, a szíj feszessége lazul és ha elengedi, újra a tarisznyához rögzítem a kapoccsal. A kérdésére kapom fel a fejem, mikor felém dobja az elengedett szíj végét, épp csak sikerül elkapnom, zavarom abban is megnyilvánul, hogy nem kezdem el visszarögzíteni a szíjat a tarisznyámhoz. Ráncolt homlokom alól tekintek fel rá. Nem értem, mi az, hogy drága? * -Gyógyítani drága? Mit értesz ezalatt? *Annyit azért sejtek, hogy valamiféle fizetségre gondol, de az én népem között a gyógyítást nem fizetségre számoljuk. A szívesség pedig ugyan érték, de sosem lehet elég drága. Ugyanúgy megbecsüljük mint bármi mást. Köszönetére épp e zavartság miatt biccentek mosolytalanul, de őszintén válaszolok rá.* -Szívesen tettem. Máskor jobban figyelj a lábaid elé, a mocsár nem…égieknek való. *Lassan azért összeszedem magam és talán addig a magyarázat is megérkezik tőle, elnézve őt ahogy próbálja a csizmáját kiszabadítani, a fejemet ingatom. Ezek az égiek roppant makacsak. * -Miért akarod, hogy segítsen? Nem tudnak a gyógyítóitok segíteni? *Érdekelne mivel állok szemben és, hogy el tudjam dönteni, valóban az én segítségemre van-e szüksége. *
- Dwa'wo-ru-u... Dwa'woruu, Dwa'woruu. - Ismétlem el még kétszer, miután visszamondtam a Dominium perdai megfelelőjét, hogy rögzüljön ne csak a szó, hanem a kiejtés és a hangsúly is. Ezután magyarázom el tört-perdaiságommal, hogy miért is kell nekem ez a Roda. Mondjuk másik gyógyító is jó, ha van és meg tudja gyógyítani a társaimat, én igazán nem vagyok finnyás, a két beteg meg pláne nem válogathat. A perdai nő úgy tűnik, érti, amit mondok, nyugtázza is egy bólintással. Remek, legalább biztosan továbbenged és ha már ismeri ezt a Rodát, talán tippeket is tud adni hozzá. Ám magától ez nem jut eszébe, nekem kell úgy kihúznom belőle, kezdve azzal, hogy mennyiért dolgozik Roda? És nem érti. Mit nem ért? Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy rossz volt a szóválasztás, de nem, a drága az drága. - Roda mit kérni csere? Ő gyógyítani, mi adni... étel? Gyógyító növény? Kérni kevés vagy sok? Kérni sok, az lenni drága. Lenni Roda drága? - Magyarázom, immáron már csizmában tartózkodva mindkét lábammal, s mindkettő csizma láphoz viszonyítva száraz és stabil helyen. Legalább a perdai áldást-köszönést tisztességes kiejtéssel és ragozással tudtam előadni. - Hm. Én már nem lenni égi. - Vonom meg a vállamat. Az is nagy szó lenne, ha visszajuthatnék a Városba, de hogy újra feljussak a csillagok közé... Kétlem, hogy valaha látni fogom még. A tanácsát mindenesetre nem fogadom meg. Már többször átkeltem itt gond nélkül, de ettől még tartogat számomra meglepetéseket a hely. - Te mit csinálni itt? Perdai úszni itt is? - Öltözete alapján nem úgy tűnik, de lehet csak előtte van még a pancsolásnak. Közben tekintetem ide-oda járt, megkerestem a hozzá vezető utat és elindultam felé, néhol éppen csak tyúklépésben haladva-egyensúlyozva, néhol igencsak ki kell lépnem. Két karom oldalra tárom párszor, hogy az egyensúly megmaradjon. - Mert két társam lenni beteg. Mi bezár őket, mert ha találkozni mással, lenni sok beteg. Sok beteg lenni később sok halott. Lenni gyógy...ital... - Akadok meg kicsit, mert sejtelmem sincs, miként lehetne az injekciót elmagyarázni, de jó lesz az italnak is, végülis lényegtelen jelenleg. - De gyógyital lenni Város, ahol a katonák. Érted? - Hanem hátrált el, s nem akadályozott benne, akkor nagyjából szavaim végére érek oda hozzá.
*Kínkeservesnek élem meg ahogy próbálja kiejteni az égi hajójuk perdai nevét, de legalább próbálja, ezt becsülöm benne. Talán neki nincs lehetősége olyan fordító szerkezetet használni, mint amilyen Callum Jenkinsnek van, így kénytelen volt tanulni. Ezek szerint többünkkel találkozott már és nem is kevés ideig beszélgethettek, mert szókincse van, csupán a használatuk okoz neki gondot. Meg a kiejtés. Addig eljutunk lábának kiszabadítása közben, hogy valakit meg kellene gyógyítani és ehhez feltétlenül én kellek, csak azért, mert rólam hallottak a Dwa`woruuról. Az egész ott akad el, hogy mielőtt még bármit is elmondana arról, ki a beteg és mi a baja, a gyógyítás „áráról” kérdez. Értem a szót, tudom mi az, hogy drága, csak épp a gyógyítás értékével nem tudom összeegyeztetni. Valójában ez nekem nem is olyan fontos, a szavaira figyelek, arra ahogy beszél, válogatja a szavakat és teszi őket egymásután, a nyelve majd` beletörik. Először, mióta felfedeztem őt, költözik ajkaim szegletébe egy halvány mosoly. Noha valószínűleg bajban van, mókás ahogyan előadja. * -Ha Roda lenni drága, akkor nem kérni gyógyítás? *Nem tudom megállni, hogy ne piszkáljam kicsit. Megtettem ezt már Shane gyógyítóval is, de ő nem igazán értékelte, pedig akkor valóban segíteni akartam, hogy jobban megértsen. Elnézem ahogy visszaveszi a csizmáját és viszonylag biztos pontot keres a lábaival, a megjegyzésem ennek is szól, másrészt meg akarom tudni, hogy az égiek mely csoportjához tartozik pontosan. A válasz nem lep meg, csupán a módja, a beletörődő vállvonogatás és hangjának színe. * -Nem vagy boldog. Azt hittem az ellenállók azért bújnak el, hogy boldogok legyenek. Neked nem sikerült? *Megtehetném, hogy odalépek hozzá és megérintem, de tartok attól, hogy nála fegyver van és félreértené a mozdulatomat. A kettő együtt számomra veszélyes kombináció. Azonban ő indul felém és el kell teljen néhány lélegzetvételnyi idő, hogy eldöntsem, hátráljak tőle, vagy hagyjam magamhoz közel érni. Végül egyetlen lépést teszek hátra, hogy jelezzem felé, jobban örülnék ha ott maradna ahol most van. Ha megérti, még érdemes lehet a bizalmamra. A közben feltett kérdése mosolyt csal az arcomra, az előbbi halványnál sokkal karakteresebbet, hiszen az égiek abban az egyben különböznek tőlünk testileg, hogy bár tudnak úszni, a víz alatt nem bírják sokáig. Gondolom ezért érdekli annyira, hogy úsztam-e. De jellemzően nem gondolkodik.* -Perdai nem úszni itt. Ez koszos víz, sűrű és nyálkás. Tele tapadós növénnyel. *Nem mondom, hogy miért vagyok itt, előbb szeretném megtudni pontosan, hogy miért kell neki feltétlenül perdai gyógyító. Nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy mennyire el vannak maradva azoktól, akik a városukban vagy az égi hajón élnek, hogy mennyi mindenre lenne szükségük, amit önkéntes száműzetésük okán hiányolnak. Még mindig megmosolyogtat a beszéde, és amikor igyekszik nagyon kifejezni a bajt, halkan elnevetem magam. * -Bocsáss meg. Mókás ahogy beszélsz. *Rendezem vonásaimat s bár a mosoly megmarad az arcomon, komolyan érdeklődöm.* -Nem kaptok gyógyitalt a betegségre? Ha sok betegre számítotok, akkor komoly lehet. Járványra gondolsz? Mitől betegedtek meg? *Egyelőre nem gondolok semmilyen konkrét betegségre. Fogalmam sincs, hogy mi lehet az, a lényeg, hogy a városukból sem kapnak rá gyógyitalt és semmilyen segítséget, magukra vannak utalva. Szomorú, hogy ennyire kettészakadtak, de nekünk perdaiaknak jó, mert ha összefognak sok bajt okozhatnak még nekünk. Nem hátrálok tovább, ha közelebb jött, ha nem, maradok ott ahol vagyok, de ha akarnám sem tudnám palástolni az övére és a fegyverére vetett pillantásaimat. Nincsenek jó emlékeim az égiekkel, mégis úgy döntök, bármit is mond az őket sújtó betegségről, hogy segítek neki. Már csak azért is, hogy kiegyenlítsek köztük és az égi hajón élők között. * -Én vagyok Roda, Elorak Első Gyógyítója és segítek neked. Szívességért cserébe. *Szavaim után kérdőn nézek rá, hogy megértette-e amit mondtam és hogyan fogadja. Elhiszi-e, hogy én vagyok az akit keresett, vagy kételkedik. *
A perdai nyelvtudásom szedett-vedett, a szavak javát ismerem, másoktól összeharácsolva, egymással megosztva. Aki ügyesebb vagy járatosabb a perdaiak körében, ők a nyelvtani szabályokat is magyarázták, de azok nehezebben rögzülnek. Valahol nem meglepő, eddig nem igazán szorultunk rá az idegen nyelv tanulására, míg az űrben vándoroltunk. Szája sarkában megjelenő mosolyt el sem akarom hinni, ki sem néztem belőle, hogy tud ilyent, és nem sértődöm meg, hogy esélyesen a kiejtésemen mosolyog... vagy azon, hogy ha Roda drága, akkor nem kérjük a szolgálatait. Erre már hamiskás, Rodáénál jóval szélesebb mosoly jelenik meg rajtam is, s mutatóujjam felmutatva pontosítok. - Alkudni! De beszélni rendesen, én tanulni. Picit. - Pontosítok ennek a végén is, mert hogy mennyi ragad meg, azt nem tudom megbecsülni sem, de nem szeretném, ha úgy használná a nyelvét, ahogy én teszem. Egyébként gyagyásan hangzott... Én is ilyen lehetek? Ezen viszont elgondolkodni sem tudok, mert a következő szavai olyan tűpontos találatok, hogy ilyen pontosságot csak a dominiumi mesterlövész puskák tudnak. Megakad a mozdulatom is, ahogy odasandítok rá és talált-süllyedt szavai olyan váratlanul értek így pár perc ismeretség után, hogy nem tudom egy újabb vállvonással elintézni. Inkább körbenézek a mocsárban, mielőtt tekintetem visszatérne a szemeihez. - Annak kellene lenni, igaz? Lenni szabad. Szeretni itt, szép hely. Még szeretni mocsár is, itt is lenni szép. De valami nincs lenni. - Kicsit összevonom a szemöldököm, mert én is érzem, hogy az utolsó mondatom valahogy nagyon nem stimmelt, de úgy vagyok vele, hogy a perdai nő biztosan érteni fogja így is. Ha meg nem, az sem baj, nem magam miatt vagyok itt, és úgy sem tudja a perdai megoldani, megadni azt, ami hiányzik. Mondhatnám, hogy a családom az, de nem vagyok benne biztos, hogy annyi minden változna úgy. Jobb lenne, sokkal jobb lenne, ez kétségtelen, de még akkor is hiányozna egy dolog. Hagyom is, ha ő is hagyja ezt nekem, és inkább elindulok felé, de hátráló lépését könnyű észrevenni. Meg is torpanok és ismét felemelve kezeimet, tenyeremet felé fordítva jelzem, hogy nincsenek ártó szándékaim, mialatt az itteni úszkálás lehetőségéről kérdezem. - Á. Perdai is lenni finnyás. Mi is. - Most rajtam a sor, hogy elmosolyodjak a nyílt piszkálódásom miatt, viszonozva a korábbit, és megkockáztatok közben egy újabb lépést közelebb. Ha megint hátrál a nő, akkor nem erőltetem tovább, ha nem moccant, akkor beszéd közben mindig kicsit közelebb araszolok, szép lassan, s beszéddel terelve figyelmét, már ha lehet ilyent. Nekem meg a beszédre nehéz közben figyelnem, már hogy ki is fejezzem magam normálisan, ami legalább mosolyt csal a nő arcára. Gyakrabban tehetné, sokkal kellemesebbek így a vonásai, pedig egyébként sem csúnya. - Te nyelv lenni nehéz. Dallamos és szép, ha te mondani. Én mondani, lenni mó-kás. - Elraktározom ezt a szót is az elmémben, a szövegkörnyezetből és az ismeretlen perdai mosolyából találva ki, hogy mi lehet a jelentése. - Égi vezetők nem szeretni, nem segíteni, nem küldeni gyógyitalt. Készíteni... nehéz. Jár-vány. - Erre bizonytalanul bólintok, sejtem, hogy ez mit akar jelenteni, a szó, ami hiányzott nálam és csak körbeírtam, hogy kevés betegből sok beteg, majd sok halott lesz. A másik kérdésre csak vállat vonok. - Nem tudni. Valamitől itt Perdán. Levegőt venni nehéz, majd nem kapni levegőt. Majd... - Megállok beszédben lázasan gondolkodva a kifejezésen, de istennek se jut eszembe. Bezzeg részegen folyékonyan beszélem a perdait, legalábbis én így hiszem. De minthogy most nem tudok és nem is lenne jó egy szó miatt azonnal lerészegedni, más módszer kell: egyik kézfejemet a homlokomhoz kapom, majd mutatom az elájulást még kicsit berogyasztva is a térdeimet mint aki össze akar esni, meglehetősen színpadias módon, szemeimet egy pillanatra lehunyva. Majd utána önkéntelenül is elmosolyodom felegyenesedve, pláne ha magyarázásom a perdai nőre is hasonló hatással volt. De talán érti és eltereli figyelmét a fegyverről, mely felé nem siettem nyúlni mióta eltettem. Vagy majd elmosolyodik attól, ahogy magasba ugranak szemöldökeim a bemutatkozására. - Na ne bassz... - Csúszik ki a számon vigyorogva a saját nyelvemen, röpke őszinte kifejezéseként annak, hogy ilyen mázlista is csak én lehetek. Ha igaz. Visszaváltok perdaira. - Én mondani, hiszi a piszi. - Mosolyodok el, még ha magam is tudom, hogy túl sok lehetőségem nincs, mint bízni benne, bár a Rebelliumba nem tervezem bevinni. Jenkins kancellárt ismeri, nem kellene akkor beavatni a nőt s ezáltal a Kancelláriát, hogy hol rejtőzködünk, de hátha tud valami hatásos gyógyfüvet. Alapvetően nem akartam a perdai gyógyító előtt mutatni az arcomat, annyira a perdaiak is képben vannak a politikánkkal, hogy ne akarjam egy kancellár ismerőse előtt reklámozni magam. Ha ő csakugyan Roda, akkor ezt csúnyán bebuktam és felvet némi problémát. - Honnan tudni biztos, te lenni gyógyító? Te lenni Roda? - Biccentem kicsit oldalra a fejem kérdőn pillantva rá. - Milyen szívesség? - És hát persze az üzlet részre is rátérek, mert nagyon könnyen kijelentette, hogy segít.
*Azt már kielégítőnek tartom, hogy nem sértődik meg azon ahogyan megpróbálom leutánozni a beszédét, üdítő különbség Shane gyógyítóval szemben és a kérésére bólintok is. Az alkudozás azonban gondráncokat gyűr a homlokomra néhány lélegzetvételnyi időre. Próbálom magamban levezetni a hallottakat. Ha valaki beteg, nagyon beteg, és esetleg járvány fenyeget, akkor az élet nem lehet túl drága. Ezen alkudozni épp olyan mintha saját kezűleg döfné belé a tőrt a földön fekvőbe. Azonban az ellenállók – ezek szerint – nem rendelkeznek ugyanazzal a felszereléssel, lehetőséggel, értékekkel mint azok akik a Dwa`woruun vagy a perdai városukban élnek. Túl nagy különbség és még ostoba is, hiszen egy számukra idegen helyen, idegen kultúra közepén vannak, inkább össze kellene fogniuk. De ez persze csak nekünk, perdaiaknak jó. Felvetve ezt a különbözőséget, még megérintenem sem kell ahhoz, hogy érezzem a belőle áradó keserűséget, melyet a száműzött lét nyújt a szabadsághoz a boldogság helyett. S rájövök, hogy a szabadságukért a boldogságukkal fizettek, de még így is megéri nekik. Kérdésemmel láthatóan az elevenébe tapintottam, és mert annak ellenére értem, hogy borzalmasan kötötte össze a szavakat, nem mosolyodom el. * -A szabadság, mégsem igazi szabadság. *Túl sok minden hiányzik ahhoz, hogy megértsem, ezért most nem is próbálom megérteni, de azt azért érzem, hogy ennek a létnek nem minden ígérete valósult meg. Hogy megindul felém, nem tartom jó ötletnek elsőre, ezért hátrálok hátha megérti, még nem bízom benne annyira, hogy közel engedjem magamhoz. Kellemesen csalódom, mert megáll s kezeit is felemeli, mely a megadás jele. Milyen sok személyiséggel bír az égi, vagy csupán helyzetük különbözősége adja, hogy feladják felsőbbrendűség érzésüket…arra, hogy finnyásak lennénk…na ezt a kifejezést vajon kitől tanulhatta? Elhúzom a szám és csupán egy halk morgolódással adom tudtára, mennyire értékeltem a piszkálódását. A hosszas magyarázata azonban már ismét mosolyt csal az arcomra, sokkal szélesebbet mint az előzőek voltak, de ez a kedélyesebb diskurzus nem téríti el a figyelmemet. Noha hagyom, hogy újra közelebb lépjen, rajta tartom a szemeimet. Kíváncsi vagyok meddig próbál közelebb férkőzni hozzám és mi az oka. Ezzel a döntésemmel bennem is kialakul egy terv. Addig azonban csak bólogatok a magyarázatára, majd ismét csak homlokráncolásra kényszerülök, mikor előadja a nagy halált. A leírásából felismerem azt a betegséget amit az égiek Breviusnak hívnak és ami Callum Jenkins asszonyát is a halál felé sodorta. Ezt azonban az ígéretemhez híven nem oszthatom meg vele, s bár már tudom, hogy komoly lehet a baj ha valóban ez a betegség ütötte fel a fejét köztük, nem tudom visszatartani a nevetésemet. Rövid és halk kacajjal jutalmazom az előadást, de mivel már eldöntöttem, hogy segítek, derűs vonásaimat komolyakra cserélem és közlöm vele, hogy akit keres, már megtalálta. A reakciója még úgy is mókás, hogy nem értem mit mond, mert a saját nyelvén mondja, minden bizonnyal valamilyen csodálkozást kifejező szó, mert az arca azt tükrözi…az állandó vigyorgás mellett, mi valószínűleg a sajátja s odaragadt az arcára mikor született. Abból amit ezután mond csak annyit értek, hogy nem hisz nekem, s erre a bizalmatlanságra csak egyetlen válaszom van. Szemöldökeim némi értetlen haraggal karöltve rándulnak össze szúróssá való tekintetem felett.* -Ti égiek! Senki nem élne vissza a nevemmel, nem merné megtenni. Én vagyok Roda de ha nem hiszed, akkor keress mást aki segít, de nincs sok időd. *A szívességre még nem térek ki, teszek egy lépést tőle távolodva a bogám irányába, de felülkerekedik rajtam a segíteni akarás, ezért még megvárom, hogy hisz-e nekem. Csak akkor közlöm vele mit kérek cserébe, ha egyezségre tudunk jutni, ha visszakozik a bizalmatlanságából. Akkor azonban kissé megenyhülve fordulok vele szemben, mert tudom, hogy nagy bajban vannak. * -Ha segítek, te megígéred, hogy megvéded a húgomat, aki a fejébe vette, hogy megkeres titeket. Nem engeded, hogy bántsák. Minden társadnak elmondod, hogy Aideen a perdai érinthetetlen. Megértetted? *S ebben nem nincs több alku. Vagy ez, úgy ahogy mondtam, vagy sehogy. Persze ha továbbra is bizalmatlan, a szívesség el sem hangzott, helyette határozott léptekkel indulok el a bogám felé.*
Az alkudozásra homlokát ráncolja, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, hiszen úgy sem ő az, aki nekem kell. Majd Roda, na ő ne morcoskodjon, ha alkudni támadna kedvem, mert bár az emberi élet sokat ér, azért vannak megfizethetetlen árak. Én már csak tudom, különben már halálos nyugalommal visszaslattyogtam volna a Városba leadni a jelentést. - Nekem nem. Másnak az. Mindegy. - Mosolyodom el aztán könnyedén, hiszen az ellenállók java tulajdonképpen boldog. Oké, persze elég soknak van valami lelki defektje hála a Kancelláriának, azért is csaptak fel lázadónak, de azért összességében nézve nem akarnának visszamenni, boldogabbak itt. Nekem is annak kellene lennem, magam mögött kellene már hagynom a múltamat, így főleg, hogy van némi kapcsolat húgommal és általa a családom többi tagjával... Csak ez nem ilyen egyszerű. Néha úgy érzem, Szöszi is csak azért ragadt meg a fejemben, mert városi, oda kötöm és így izgalmas is, vagy csak ezzel magyarázom magamnak. Mindegy is most. Mikor finnyásnak nevezem, ő morog, s erre azért észrevehetően villan pimaszul a mosolyom rá egy pillanatra. No lám, nem szeretjük, ha a fagyi visszanyal? Ha visszapiszkálódnak? Ám a húrt nem akarom túlfeszíteni, elvégre, a megmentőm megérdemli, hogy ép idegekkel élje túl a velem való találkozást, ezért inkább a tárgyra térek, ha már kérdezte, miféle betegségről van szó. Végülis, miért ne mondanám el? Hátha ő is tudja, hogy "ja, csak ennyi?" és közli velem melyik perdai tízlevelű lóherét vigyem haza elrágcsálni Solmonnak és Josie-nak. Lehet nekem is szerencsém. Így hát komoly activity tudást is fegyveremül hívva adom elő, hogy mi a betegség végkimenetele, mármint közvetlenül a halál előtt. Összevonja szemöldökét megint, de figyel és úgy vélem, érti, amit mondani akarok, sőt még egy rövid nevetést is sikerül kicsalnia a produkciómnak, magam is elmosolyodom, hogy aztán mire neki komolyak lesznek a vonásai, addigra nekem döbbentek a kapott információtól. Ő lenne Roda? Végigmérem első hitetlenkedési hullámom során, nem mintha rendelkeznék bárminemű leírással, hogy nézett ki Jenkins Rodája, vagy egyáltalán létezne a fejemben kép, miként kellene festenie egy perdai gyógyítónak. Nos, ha létezik is, elég messze jár ettől a perdai nőtől. Valami ráncos szipirtyót csontos ujjakkal előbb elképzeltem volna, de be kell látnom, minden vén satrafa volt egyszer fiatal. De azért nem árt biztosra menni, mert az nem segít bajba jutott társaimon, ha egy kókler tanácsait fogadom meg, így valami bizonyítékot kérek. Mondjuk én se tudom, mivel bizonyíthatná, hacsak nincs a perdaiknak is igazoló kártyájuk... hm, kéregdarabjuk? De mint kiderül, a perdaiak merőben másként gondolkodnak. Ez látszik abból is, hogy némileg meglepett arcot vágok a szavaira: náluk tényleg senki nem játszaná ki a törvényeket, nem adja ki másnak magát? Hogy lehet? - Mit kapni, aki merné? - Döntöm picit oldalra a fejemet, magam sem tudom, hogy ez miért fontos információ. Talán a büntetés olyan elrettentő, hogy ezért nem jut senkinek eszébe, ezért nincs merszük? A szúrós nézésre viszont láthatóan immunis vagyok már abban az értelemben, hogy nem szégyellem el magam és nem kérem elnézését, amiért esetleg megbántottam. Értené, ha tudná, nekem hány nevem van. Abban mindenesetre igaza van, hogy sok lehetőségem nincs. Vagy elbattyogok Elorakba, ahol vagy közlik velem, hogy Roda elment a mocsárba lápi fűfélékért vagy találkozom az igazi Rodával, aki lehet nem segít. A másik opció, hogy hiszek neki. Ha hazudik - részben elismerésem ekkora blöffért -, akkor az én lelkemen szárad majd, ha két társam meghalt. Tehát egyelőre kénytelen vagyok bízni, emiatt is kérdezek rá, mi az a szívesség, amit kérni akar? Amit mond, az viszont két reakciót is szül: az első egy elgondolkodó, mérlegelő, számba veszem a kérés részleteit, mielőtt beleegyeznék, ugyanakkor a másik reakció nem ilyen feltűnő, csak a szemem csillanásában látni meg: nem idegen nekem a hallott perdai név. - Gyakori név lenni Aideen? - Kérdezem ezt először, mielőtt minden második perdai ezzel a névvel felruházva jönne hozzánk kideríteni, hol rejtőzünk. - Miért akarni te húgod keresni minket? Te húg nem felejteni el bemutatkozni, ha társaim elkapni őt. - Mosolyodom el a végén, mert egyébként nehéz lesz segítenem. Segíteni... A mosolyt követően szusszantok egy nagyot lassan fújva ki a levegőt, míg átgondolom. Alapjáraton nem nagy ár ez, Roda nem drága gyógyító, mert gondoltam elküld valami lehetetlen helyen növő gyógynövényért, amiért nem akar ő menni - más kérdés, hogy én ezt még élveztem is volna -, ehhez képest egy ígéret semmiség, hiszen lehet sohasem kell betartanom. De ha már ilyent kér, akkor nagyon gyanús, hogy ebből egyszer lesz, nem pedig soha. Az az Aideen, akivel én találkoztam, nagyon is kíváncsiskodott, hol élünk, így gyanúsan ő lesz a húga... Lehet látnék is most hasonló vonásokat köztük, vagy csak most képzelném bele, mindegy végülis. Mikor megszólalok újra, nem mosolygok, komolyan kötöm meg ezt az üzletet. - Én elfogadni gyógyítás ár. De te tudni, én nem lenni fontos ember. Én segíteni Aideen, ha lenni bajban, ameddig csak tudni segíteni. Erre szavamat adni. - Nyújtom jobbomat Roda felé, hogy kezet fogjunk, ha jó neki is így a megállapodásunk. Azt nem teszem hozzá, hogy Aideen, ha odajön, nem is a testi épségével lesz a gond, hanem a kijutással. Erre viszont nem tért ki a perdai gyógyító, hogy vissza is akarná kapni, vélhetően ez a lehetőség nem merült fel benne. Vagy bízik benne, hogy Aideen kiszökik... mondjuk ki is nézem abból a tüzes teremtésből.
*Nem sok égivel találkoztam eddig, de arra már rájöttem, hogy mennyire bonyolultan gondolkodnak és cselekszenek, másrészt túl büszkék és önzőek. Az égen és a városukban maradtak nemhogy örülnének annak, hogy a háború után, nem kirobbantva egy másikat, az ellenállók újabb területet szereztek tőlünk, büszkeségük okán még úgy is üldözik őket, hogy tulajdonképpen magukra hagyták sajátjaikat. Ostobák is, hiszen az összefogás helyett a megosztottságot választották, de nem igyekszem felhívni a figyelmüket erre és úgy hiszem a velük kapcsolatot tartók közül egyik társam sem erre helyezi a hangsúlyt beszélgetéseik során. Az égi viszont nem boldog, mint a társai. Valami hiányzik neki, s csak arra tudok gondolni, hogy elveszítette a családját miközben a szabadságra áhítoztak. Hogy meghaltak vagy más módon, nem tudom de nem is firtatom, ha nagyon akarnám kérdés nélkül is megtudnám és a részletek nélkül is képbe kerülnék. A kiszabadítása után árulom csak el, hogy én vagyok az akit keres, meglepettségemen túl, hogy ismeri a nevem és arról is tud, hogy mivel vívtam ki ezt az ismertséget, még meg is sért. Ez inkább a tudatlanságából fakad semmint udvariatlanságból, ezért elnézem neki, de jobb ha tisztában van azzal, hogy a népem sok mindenben másképp gondolkodik mint az övé.* -Nem merné és felesleges is lenne. A képességeink gyorsan lebuktatnák a hazudozót. *Csak bele kell gondolnia abba, hogy ha valaki az én nevemben tűnne fel s a segítségét kérnék, nem tudna senkit sem meggyógyítani. Ez ilyen egyszerű, másrészt nincs két olyan perdai akiknek ugyanaz lenne mind a kettő, vagy teszem azt három képessége, még az Emlékek Őre sem tud ilyen ritkaságról, és amiről ő nem tud, az nem is létezik. Korábbi igen vicces előadásmódjából én már tudom mennyire komoly a bajuk, ezért is próbáltam gyorsan a végére járni, nem húzni az időt alkudozással, de úgy tűnik náluk ez sokat számít, már csak azért is, mert nem jutnak hozzá mindenhez amit égi társaik birtokolnak. Minden bizonnyal rá vannak utalva azokra a szállítmányokra, melyek megtámadásáról mi is értesültünk. Az alku, gyógyításom fizetsége azonban engem is egy remek lehetőség elé állít, hogy úgy próbáljak meg segíteni a húgom felelőtlenségén, hogy nem is tud róla. Nem leszek tőle sokkal nyugodtabb amikor újabb ellenálló vadászatra indul, de remélhetem, hogy nem esik baja ha mégis rájuk talál. Aideen nevének említésekor látom az a halványan felcsillanó fényt a szemeiben, s noha nem értem, érdekesnek gondolom s már csak ezért is merül fel bennem újra az a terv, hogy szavak nélkül informálódjak tőle néhány dologról. Ezért is engedtem magamhoz közelebb a kezdeti elutasításom után, de az alkalom még nem jött el. * -Nem, Aideen csak a húgom, csak egy van. Majd szólok neki, hogy megtegye. Ő túl kíváncsi. Szeretne mindent tudni rólatok és makacs is. Minden kistestvér makacs. *Önkéntelenül is elmosolyodom a húgomra gondolva, valószínűleg ez sem sokat segít majd rajta, mert nem csak makacs hanem lobbanékony és nem csak kíváncsi hanem gyűlöli is az égieket. De ha már nem vagyok mellette, igyekszem a lehető legtöbb módon megvédeni, ami rendelkezésemre áll. Nekem pillanatoknak tűnik az alkun való gondolkodása, beteg társainak minden egyes perc számít, még sem mutatom ki türelmetlenségemet felé, megvárom míg dönt s csak aztán mosolyodom el. Az ajánlatát azért kiegészítem a magam feltételeire, mert az említéskor nem pontosan azokat a szavakat használtam, amiket most ő. * -Te elmondod minden társadnak, hogy Aideen érinthetetlen, nem bánthatják és nem tarthatják fogva. Elmondod a vezetőtöknek. Van vezetőtök igaz? Elmondod, hogy beteg társaid élete ezen múlott és minden bizonnyal nem akarnak még a népemtől is egy háborút. Kicsi háborút. *Könnyedén hajolok meg, hogy megpecsételjem az alkunkat, hiszen népem körében ez így történik, ám a felém nyújtott kezét látva néhány pillanatig el kell gondolkodnom azon, hogy ez most miért és hogyan, míg rájövök a jelentőségére. S a lehetőséget önként kapom meg tőle, ez is elégedettséggel tölt el. Nem ismerem az égiek kézfogási szokását, ezért a felém nyújtott kezét a balommal fogom meg, talán sutának tűnik számára a mozdulat, de ezen már nem lesz ideje elgondolkodni. Kezem halványan sárgás derengésbe burkolózik, kellemes melegség járhatja át az övét, de elmémben már az ő múltjának képei sorakoznak. *
Ezek szerint mindenkinek egyedi kombinációjú képességei vannak, baromi nagy lehet az a lista, wow! De ugye ezzel nem azt akarta mondani, hogy csak képességgel tud gyógyítani? - Értem. Akkor te lenni Roda. - Kénytelen vagyok elfogadni, hiszen Elorakban is odavezethetnek bárki máshoz, hogy tessék, ő itt Roda. Talán csak túl emberien gondolkozom és nehéz elhinni, hogy egy nép ennyire másabb, őszintébb, egyenesebb legyen, mint mi, mikor külsőre ennyire hasonlítanak. Az is csakhamar kiderül, hogy a nevek is egyediek, ez legalább megkönnyíti a dolgot s egyértelműsíti, hogy én az ő húgával találkoztam, az ő tőrét akartam lenyúlni, ergo lapítok, mint mérgező wika a fűben. - Az már biztos lenni. - Jelenik meg széles mosoly a képemen, mikor a kistestvérek makacssága kerül szóba. Tudnék mesélni! S vélhetően estig itt állnánk egymásra licitálva. - Rendben, én elmondani. - Egyezek bele, mert ezt megtehetem, de azt ő is beláthatja, ha nem hallgatnak rám majd a vezetők, azzal nem tudok mit kezdeni. Kötve hiszem, hogy náluk a felettesek szavának ellent lehetne mondani. Kezemet nyújtom hát, ha már így megegyeztünk, de mire rájönnék, hogy a perdaiak ezt másként intézik, addig baljával elfogadja úgy fogva a jobbomat, mintha a barátnőm lenne s jobb helyet se találtunk volna andalgásra, mint a Sötét láp. Elmosolyodni viszont alig tudok ezen, mert meglepetten vonom fel szemöldökeimet látván a keze sárgás fényét, s ösztönösen próbálom elhúzni a kezemet tőle. Hát ilyent se láttam még, mármint perdain, mert a borostyánkő-szín derengés olyan, mint amit a Nagy Szentélyben láttam, csak ez haloványabb. De mit csinál? Aideen keze nem fénylett. Most megint el fogok ájulni? Gondolatok százai cikáznak át a fejemben, míg a perdai gyógyítót emlékeim sokasága rohanja meg. Elsőre Aideen-t fogja meglátni, mert az érintés miatt ő jutott eszembe. Kecses, meztelen alakját, mérges, ádáz tekintetét, s bár ártó szándék nem érződik részemről, csak lefegyverezni akartam, de villanásokban láthatja a rövid dulakodást, mely fekete sötétségbe borul a perdai húgica képessége miatt. A feketeségbe zöld vegyül, ahogy kibontakozik Eowen mosolygó arca, s vidám természete áthatja a hozzá kapcsolódó emlékeket: a Nagy Szentélyben való futást, a patakparton nevetgélést és évődést, a háza formája is felsejlik egy ilyen életre való vágyakozással. Majd vált a kép, újabb fekete hajú kerül elő lehetetlenül világoskék szemekkel huncut mosollyal különböző életkorokból, nevetésekkel, csínyekkel, könnyes tekintetű öleléssel az Orkánsziget partján valahol nem is olyan régen, ahol engem is a sírás kerülgetett a megkönnyebbülés, öröm, rajongó szeretet mellett. Ott a parton hirtelen otthon éreztem magam miatta, de az érzés megtoldva féltéssel és némi elfojtott félelemmel és bánattal is. Bevillanhat nem egy női alak még - néha arcpirító jelenetekben -, de egy aranyszőke hajú égit felismerhet Roda közülük, noha személyesen sose látta őt. Megcsillan a napfény hullámos, szőke haján, de mélyebb nyomott hagyott még mosolya, pirulása, duzzogása, amiknek következménye a sikertelenül tagadni kívánt vonzalom érzése... Roda egy helyszínre ráismerhet, mely helyen ha nem is járt személyesen, másvalaki emlékeiben láthatta: téli, lapos táj, melyet a Merter vöröse színez meg, s bár ezt a másik emlékben fentről látta a két faládával együtt, mely a mélybe zuhant, Alec emlékeiben immáron a földről szemléli, a férfi szemszögéből, amint rátalálnak. Mert az égi nem volt egyedül, a vidéket egy sötét hajú nővel járták, kivel nemrég még pikánsabb jelenetet is láthatott Roda villanásnyi időre. A gyorsan változó képek között helyet kap a Perda nem egy látképe betelni képtelen, alázatos csodálat érzésével és hozzá erős kontrasztként robbanó törmelék rideg fém környezetben, egy nagy erő, mi leterít s leírhatatlan fájdalom jár hozzá, vagy a halálfélelem és értetlenség, mikor vakítóan éles, hideg fehér fényben vékony fém-póklábak csapnak le rám újra és újra. Ezek a kontrasztok a negatív érzésekkel csak valahol tudat alatt lehetnek elásva, nem gondolok rájuk, de olykor eszembe jutnak, talán ezért is tűnik fel az emlékek között. Talán ehhez köthető a boldogtalanság érzetének forrása. Ám összességében vidámak az emlékek, kiváltképp amik ahhoz a fekete hajú emberhez, a húgomhoz kötnek. - Én most lenni gyógyító? Te átadni képesség vagy mit csinálni? - Lehet ezzel kizökkentem Rodát, de legalább megállapíthatja, hogy a fantáziámmal nincs gond... és hogy sejtelmem sincs, mit csinál valójában, de kezdeti aggodalmam eltűnt, hiszen nem ájultam el, mint Aideen érintése nyomán. Egyébként eldöntöttem: télen perdai gyógyítókhoz fogok állandóan járni, tök jó ez a meleg érzet, amit kelt a kézfogása.
A hozzászólást Alec Delgado összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 17, 2020 3:48 pm-kor.
*Magyarázatom úgy látszik célba ért, bár sok választása nem volt, minthogy elfogadja azt amit mondtam. Apró sikerem mosolyba nyújtja ajkaim szegletét, s némi büszkeséget is érzek mikor tudomásul véve beleegyező szavait, bólintok. Már csak az alku van hátra, de az sem egyszerű, Aideen személye furcsa köröket ró kettőnk között, bár nem tulajdonítok kérdéseinek jelentőséget, azért elmém csücskében ott pattog egy érzés, hogy kellene. Ám jobban érdekel, hogy a húgomnak minél nagyobb védelmet kicsikarjak az égitől, mert tudom, hogy bármit is kérek, kevés lesz. Ő egyedül áll velem szemben és hiába tét két társának élete, nagyon ismerem a vezetőik makacsságát, mely vetekszik a kis testvérékével. Nem szívesen hajtanak fejet perdai előtt. * -Köszönöm. *Hajtok fejet én, hogy szokásainkhoz híven pecsételjem meg egyezségünket, azonban hiába sürget az idő, a felém, szó szerint nyújtózkodó alkalmat nem tudom kihagyni. Megfogom az égi kezét és visszagyűröm magamba a kérést, hogy vezessen beteg társaihoz. Volt részem két égi múltjába betekinteni, és tudom, hogy mennyire különböztek egymástól Callum Jenkins és Shane gyógyító múltjának képei. Nem csak a történetük, hanem az is, ahogy feltárták előttem. Az égiek kancellárjának emlékei olyanok voltak mint a hullámzó tenger. Erős mégis végtelenül gyengéd, tiszta és kontúros, míg Shane gyógyítóéra a káosz volt jellemző. Felkészülök hát egy harmadik változatra, és kíváncsi is vagyok, hogy a névtelen égi ellenálló mit hordoz magában és hogyan kapom meg. Elmerülök tekintetének meleg barnaságában, már nem látom őt de szemeim, mintha csak én buktam volna a tenger roppant víztömegének mélyére…ujjaim pedig nem fájón, de szorosan fonódnak a kezére. Kiváltképp mikor elsőként a húgom arca jelenik meg előttem, dühös és kitörni készül, míg karcsú teste védtelen ruháinak hiánya miatt. Önkéntelenül húzódnak össze szemöldökeim, de egyben ajkaim szeglete is megrándul mikor minden sötétségbe burkolózik. Majd Eowen…és a Nagy szentély képe, mely kalandról én is hallottam, de minden titkok felfedezője a sajátját nem árulta el. Érzelmek sora áraszt el akár a duzzadó folyó a partot, a fekete hajú lány felbukkanásával teljesedik ki és felőle, benne érzem a legerősebb érzelmet. A múlt képei testvérként mutatják be, és engem is magukkal ragadnak. Észre sem veszem, hogy könnyek szúrják a szemeimet, noha nem csordulnak ki, láthatóan felnagyítják íriszeimet. Tiszta, tökéletesre csiszolt szeretet, az enyémekhez hasonló aggodalom…de van még más is…bizonytalanság, szinte végtelen. Szemöldökeim néha a homlokomra szaladnak, bár nem kívántam ennyire szemérmetlenül mélyre merülni, az égi boldogtalan szabad életébe is bekukkanthatok. Lám, lám…szemeim aztán meglepetten kerekednek el a már ismert lányt látva. A Perda, még hatalmas méreteivel is túl kicsinek bizonyul. Az égi ismeri a húgomat, nem is kicsit, és a Naphajút is, akit még sosem láttam élőben, de már a második férfi emlékei között bukkan fel. Azonban a hozzá kapcsolódó érzelmek talán mélyebbek az ellenálló lelkében mint Callum Jenkinsében. Vagy csupán mások…de hiába szeretnék itt elidőzni, nem tehetem meg, nem én irányítok és az őszinte vonzalom fényes képeit magukkal rántja a sötétség. Hideg, fém, fájdalom, szenvedés és kétségbeesés borít el, olyan erős, hogy képtelen vagyok elviselni és elrántom a kezem. Mélyen szívom be a perdai láp levegőjét, mely most kitisztítja a fejem. Az égire tekintek, most már látom is őt nem csak érzem. Annyi érzelem van benne, s oly sokféle…hogyan képes elviselni ennyi mindent? Szépség és borzalom, szeretet és fájdalom, vágyódás és gyűlölet. S mindez mögött hatalmas szív. A névtelen égi ellenálló szíve nyílt, akár egy széttárt szárnyú kapu. Kérdése a bizonyíték és megmosolyogtat. Tekintetem kíváncsian mélyed el az övében, bár tudom, sosem fejtem meg lelkének titkait, melyek magasan társai fölé emelik. * -Ki vagy te? Mi a neved? *Tudnom kell, ezt nem láttam az emlékeiben, hiszen ha meg is szólította volna valaki, a hangját nem hallom. * -Bárcsak minden égi olyan lenne mint te. Láttam a múltad, az emlékeidet. Éreztem azt amit te éreztél. Olyan volt mint egy csendes ringatózás az Emlékek barlangjának tavában, egy fogócska a víz alatt, veszélyes hasadékok között, s a végén ott a fényes barlang, melynek tetején aranylón szűrődik be a nap fénye. Sosem fogod megérteni, ahogy én sem fejtem meg lelkednek titkát. *Gyűlöltem az égieket, de Callum Jenkins kancellár olyasmit mutatott ami miatt befogadóbb lettem, most pedig…úgy érzem, nem olyan reménytelenek. Az égire mosolygok, megbököm a mutatóujjammal, az előbbi percekről már nem ejtek szót. Sietnünk kell.* -Nem lettél sem gyógyító sem perdai. Most pedig vigyél el a társaidhoz. *S indulok is abba az irányba, ahol a bogámat hagytam, hogy nyergébe ülve követhessem a férfit. Nem számítok ellenkezésre.*
Kezdeti izgalmamat felváltja az érdeklődő kíváncsiság. Nem ájultam el, nem gyengültem el, nem érzek semmi kellemetlent, sőt fénylő keze melege egészen jóleső a remek idő ellenére is. A szorítását éreztem, mikor el akartam rántani a kezem, s pont ezek a pozitív tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy már emelkedő balomat leengedjem. Nem éreztem szükségét, hogy azzal fogják rá csuklójára s így tépjem ki kezem kezéből, igaz, nem tudom, mit is csinál. Meglepetten nézem az arcán tükröződő igencsak széles skálájú érzelmeket és reakciókat. Egy idő után már győz a türelmetlen kíváncsiságom, s rákérdezek, mi is történik most. Ha kiderül, rajtam keresztül távgyógyítja Josie-kat, lemegyek hídba! De ahogy felpillant és a nevemet tudakolja, felvonásra készteti a szemöldökeimet. - A Vadember lenni jó. - Felelem mosolyogva, neki sem árulva el az igazit. Ha Aideen húgát kérdezi is majd meg, a Henry nevet fogja kapni még. A folytatás viszont megdöbbent. Tudja látni az emlékeket? Egy érintésből? Mégiscsak lemegyek hídba. A másik, ami megdöbbent, hogy bár minden égi olyan lenne, mint én? Mint én? Ez komoly? Nagyivó, felelőtlen, torzó... Ezt még értem is, hogy egy újabb háborúban előnyös lenne a perdaiaknak, ha ilyenek lennénk mind. Meg hogy nem akarok gyilkossá is válni, ha már becstelen, hazug tolvajként élek. Valószínűleg nem ezekre gondolt Roda, de nem tudom, miket láthatott a múltamban, s ez elég nyugtalanító, vissza is húztam rögtön a kezeimet s eltávolodtam tőle fél lépésnyit. Nem tudom hogy a víz alatti barlang hasonlat jó-e, de nem futott el sikítva Roda, szóval pozitív eredményként könyvelem el. - Köszönöm... Azt hinni én. - Felelem bizonytalanul, de a mosolyom csak halovány mása a korábbinak. Inkább aggódást lehet látni rajtam. - Mit látni múltamban? - Oké, nem bírom ki, hogy rá ne kérdezzek, de nem magam miatt. Ha látta Ravent, vagy a megbuherált földmérő eszközt... vagy Szöszit... és ha megint beszél azzal a Jenkins-szel... Ha Roda nem is értette, mit látott, a kancellár rájöhet, s én nem bízok benne, hiába mutatja húgom felé is a kedvesebbik arcát. Arra ocsúdok gondolataimból, hogy arra kér, vigyem a Rebelliumba. - Várj-várj! Nem lenni gyógyital? Fű, fa, bokor? Én vinni csak azt. Te nem szabad jönni. - Olyan határozottan indult el a bogája felé, hogy kénytelen vagyok követni ellenkezésem közepette.
*Nem kellene csodálkoznom azon, hogy emlékeiben átfedéseket látok Callum Jenkinsével, elvégre mindketten égiek, a névtelen pedig valahogy idekerült, tehát odafent volt a Dwa`woruun, találkozhattak egymással, lehetett közös pont az életükben...vagy tudtukon kívül keresztezték a másik útját. Ezeket megjegyzem, jobban mint a többit, kezdve a Naphajúval és azokkal a ládákkal, melyeket most láttam másodszor. Az időszak más volt, de a hely ugyanaz és tudom, hogy ez a mozzanat fontos. Mégsem hozom szóba, sosem szoktam a megtalált emlékeket másokkal megosztani és igazából nem is az égi története érdekel, nem az kelti fel az érdeklődésemet, hanem azoknak az érzelmeknek az intenzitása, melyek az emlékekhez társultak. Különleges égi...ahogy a neve is furcsa, de meg sem fordul a fejemben, hogy hazudna.* -Vadember.*Tudomásul véve bólintok, majd kénytelen vagyok elmosolyodni azon ahogy elhúzza a kezét, mintha égő parazsat fogott volna, és el is távolodik tőlem. Az ijedt reakciót csak égieknél tapasztaltam, és be kell vallanom roppant mókás. Erősnek és rettenthetetlennek hiszik magukat, de egyetlen érintéstől megijednek, bizalmatlanok és megsértődnek ha a titkaik között kutat valaki. Vadember ebben nem különbözik, ami az ijedtséget illeti, de azt hiszem, lelkéből fakadóan ő az aki a legkönnyedebben fogja fel és viseli képességem megnyilvánulását. Őszintén, szívből mosolygok, de már indulnék is, mert ennyi veszteség bőven több volt mint elég. Az én bűnöm.* - Hogy mit láttam? Sok asszonyt...nagyon sokat. Egyiknek sem adtad a szíved...de a Naphajú közel áll hozzád, azt éreztem. Láttam a testvéred, hasonlít rád, és nagyon szereted. És láttam….*Ennél a pontnál megtorpanok és ha eddig követett, akár nekem is ütközhet, annál jobb ha így alakul, legalább közelről nézhetek a szemeibe, egyelőre figyelmen kívül hagyva a fűre, fára, bokorra vonatkozó kérdését.* - ...a húgomat, ruha nélkül a te társaságodban, és felháborít. Eowent is rávetted, hogy becsempésszen a legfőbb Szentélybe. Vigyázz mit teszel Vadember! *Nem hallatszik ki harag a hangomból és igazából feszült sem vagyok. Minden szavam nyugodt és halk, még a végén a fenyegetés is.* -Arra a kórra nincs fű, fa, bokor, sem virág. Nektek égieknek nincs. Ha nem viszel, meghalnak. Te döntesz. *Sarkon fordulok, bárhogyan is dönt, én a bogám felé indulok mindenképp. Közben az emlékein jár az elmém, azokon a közös pontokon, hogy vajon számomra is van jelentősége vagy csupán az égieket érinti.*
A Vadember név könnyedén átmegy neki, szerencsére vagy nem érdekli igazán, vagy nem tudja, hogy ez nem tisztességes név. Nekem mindenesetre így egyszerűbb, főleg, mikor kiderül, hogy a múltamba tud látni. Naná, hogy elrántom a kezemet, amin ő mosolyog, de nem tudom, miért. A mozdulaton vagy azon, hogy rájöttem, mennyire veszélyes lehet rám? Rá is kérdezek, mit látott a múltamban, mert muszáj tudnom, kérdés mi mindent mond el. De akárhogy is aggódok, az első, amit említ, arra elvigyorodom, majd próbálom letörölni a képemről, többnyire sikertelenül. - Nem volt lenni az olyan sok. - Rajtakapott, de semmit sem bánó mosollyá tompult a vigyorom. Azon meglepődöm viszont, hogy emlékből látszik, egyet se szerettem úgy igazán. Az érzelmi lenyomatokat is látja? - Naphajú? - Miért ugrott be rögtön Szöszi róla? Pedig a sok nő között nem ő az egyetlen szőke, s vele még nem is történt olyan, ami a többivel igen. Miért rá gondoltam először ezt a nevet... jelzőt hallva? Nem, ő sem áll közel hozzám. Dacára mindannak, ami történt. Valamit rosszul látott, igen-igen. De az, hogy tudja is, hogy Raven a testvérem újra elnyomja kíváncsiságomat az aggódás, viszont erre reagálni sem tudok most, már megtorpan. Utolsó pillanatban fékezek le, jóval közelebb kerülve egymáshoz így, de nem én lennék, ha csak fél lépést is hátrébb lépnék. Állom a tekintetét, az égszínkék szemekbe az én sötétjeim kapaszkodnak bele kihívóan. - Nem én venni le te húgod ruháit. - Vonom feljebb szemöldökeimet pimasz mosollyal, mert ez bizony így igaz. Én csak a CQL-es tőrt akartam ellopni a fürdőző perdaitól, pechemre lebuktam. Viszont van annyi életösztönöm, hogy ne süssem el a poént, miszerint engem is felháborított Aideen. Inkább mást mondok. - Nem kelleni félteni te húgod. Ha jönni hozzánk te húgod, én félteni többi égi. - Mosolyodom el elismerően, s Eowen kapcsán ellenkeznék, hisz ő ajánlotta fel, hogy bevisz. De igazat adok végül, mert mikor lepattantunk az őrökről, én voltam az, aki kézen fogta Eowent s berohantam vele a Nagy Szentélybe. Nyugodt hangú figyelmeztetésére - fenyegetésére? - kis mosollyal és teljes hidegvérrel felelek. - Még mindig úgy gondolni, bárcsak többi égi olyan lenni, mint én? - Piszkálódom kicsit, de hát na, kíváncsi vagyok, azért tettem mindent, többnyire. Ezt az is bizonyítja, hogy máris kíváncsian kérdezek. - Te látni jövő is? Vagy van perdai, aki látni? - Csak feleljen igennel, kérdezek még vagy tízet, mielőtt levegőt vennék egy újabb adagnyi kérdéshez. Ami viszont a gyógyítást illeti, először látni, hogy nem értem, amit mond. A szavakat ismerem, csak nem áll össze. Azt én is tudom, hogy nekünk nincs rá gyógyszerünk, aztán csak leesik, hogy Roda úgy értheti, ránk emberekre nem hat, ami rájuk igen. Tehát valahogy úgy gyógyít, hogy személyesen kell hozzá, talán ahogy emlékekbe lát. Már értem, a kancellár miért vitte fel a Dominiumra s el tudom képzelni, hogy vele is így közölte: viszel vagy a feleséged meghal, te döntesz. Én viszont hogy utálok másokról dönteni... - Ha te jönni, nem érni vissza Elorakba estig. De én elkísérni téged vissza, ne lenni bajod éjjel. Hozzánk közel viszont én bekötni te szemed. A kancellár-barát miatt. - Szólalok meg aztán kis idő múlva, még mindig utána baktatva és egyelőre nem törődök a hátasával, megyek hozzá közelebb, mintha csak a motorom lenne. Magamban azon gondolkozom, hogy lehet felesleges óvatosság, hiszen emlékeimben azt is felfedezte talán, hova megyünk. S felléphet enélkül is ugyanaz a gond, mint Aideen esetén is: Carter hagyná elmenni vagy a perdai gyógyító innentől a vendégszeretetünket fogja élvezni? Vagy hagyom-e majd én, húgom miatt?
*Sokkal könnyebb Vademberként gondolni rá, mint névtelenként, égiként, ellenállóként. Meglepett ugyan a név, mert csak egyet mondott és az égiek mindegyikének kettő van, de elfogadtam és nem firtattam a miérteket, mert kényelmesebb. Hogy milyen égi is, azt nem csak az első benyomásaimból tudhatom meg, hanem a múltjából is, akaratlanul is lehetőséget nyújtott a kezembe és én kihasználtam azt. Nem ártani akarok ezzel, csupán megismerni őket, mert egyrészt nem sokukkal találkozom, másrészt mind titkolózik. Ha nem látnék a múltjukba, az én történetem Callum Jenkinsszel is egészen másképp alakul és talán az asszonya sem ébredt volna fel a képességem által. Az is lehet, hogy még mindig annak az épületnek és a kancellárnak a foglya lennék. Már-már büszke válaszára lapos pillantást vetek rá. Nem tudhatom, hogy az égieknél sok vagy kevés, de részemről semmiképp nem összeegyeztethető az igazi keresésével. Azonban a múlt keresése közben nem igazán tudom betájolni az időt és nem tudom, hogy melyik nő mikor lépte át Vadember életének küszöbét, Naphajú előtt vagy után, esetleg közben…de azt látom, hogy egyetlen szóból tudja kiről van szó. * -Tudod kiről beszélek. Miért nem elég, hogy ne tagadj tovább saját magadnak? *Féktelen érzelmeit mégis a húga iránt érzem, mélyek, őszinték, fájdalmasak és vidámak egyaránt. Oly sok mindent átéltek már együtt, ezt azokból a pillanatokból is jól tudom, amit elméje megosztott velem. Már ebből is megismerhetem. A derű mégis elkerül, az én húgom miatt, akit láttam nem éppen tisztes helyzetben. A magyarázata sem hat meg, bár ismerve Aideent, el tudom képzelni, hogy ilyen helyzetbe kerül és Vadember is igazat mond, a tekintetében látom az őszinteséget, egy nagy adag pökhendiséggel, majd elismeréssel szól Aideenről. Erre már én is elmosolyodom, mert az égi még mindig őszinte. * -Jól teszed. De azért csak vigyázz rá. Néha…önmaga ellensége. *Beletörődő sóhajjal váltanak gondolataim Eowenre. A történetet már ismertem, nem is akartam többet foglalkozni vele, csupán egyetlen, az utolsó darab került a helyére. Mindennek ellenére nem változtatom meg a véleményem róla, majd egyszer megérti.* -Igen. Még mindig úgy gondolom. *Az amit benne láttam, örök. Nem másíthatják meg a tettek.* -A jövő folyton változik, mi magunk formáljuk és mindig mozgásban van. A jövőt nem lehet látni. Csak…a jövő egy szeletét, adott történését, a sok lehetőség közül az egyetlen legjobbat kiválasztani. *Elmosolyodom, ennél jobban nem tudom elmagyarázni, de felhasználni úgy sem tudja, és a társain sem segít. A bogám felé indulok, akárhogyan is dönt. Mire a közelébe érek, meglepő módon Vadember nem marad le tőlem és elég gyorsan is képes meghozni a számára kedvező döntést. A bogám felrikolt az idegen szagot érezve, de kezemet felemelve hallgattatom el, csupán némi elégedetlen horkantás hallatszik és veszettül szimatol Vadember felé. * -Olyan messze éltek Eloraktól? A hegyekben, igaz? A magas hegyek gyomrában. *Fordulok felé a kérdésemmel, bár választ gyanítom nem kapok. Sejtéseim vannak, márpedig azokban bízhatok, elvégre én élek itt régebb óta és ismerem a helyet, tudom hol érdemes meghúzniuk magukat. A legjobb hely, noha az őket érintő előnyéről nem tudok. Az csupán plusz. Utolsó mondatán ütközöm meg, mielőtt válaszolnék és beleegyeznék még abba is, hogy bekösse a szemeimet. * -Kancellár barát? Mit értesz ez alatt? Nem árullak el neki ha erre gondolsz. Callum Jenkins pedig nem a barátom. Tisztelem és becsülöm, szavatartó égi, és kellemes a humora, azt hiszem kedvelem is, de nem a barátom. Ahhoz sokkal több kell. *S ahhoz is több kell, hogy elmagyarázzam a kancellárhoz fűződő kapcsolatomat. Sokkal bonyolultabb annál semmint egy mondatban elmondhatnám. Úgy érzem Vadember felől, hogy nem fog engedni. Neki is több kell, hogy megbízzon bennem, a társainak pedig rám van szükségük. Csak felesleges időpocsékolás lenne ha alkudoznék s a húgomra gondolva bólintok végül.* -Rendben, legyen úgy ahogy akarod. Ha bekötöd a szemeimet, nem fogom látni az utat, de vezetned kell. Meg kell fognod a kezem. Vagy nekem a tiéd, esetleg a vállad, a ruhád…*Szinte mindegy mit érintek meg, és akaratlanul is elmosolyodom. * -Menjünk hát. *A bogámhoz fordulok, és kikötözöm a pányvát majd átvetem a fején a szárat s ha Vadembernek nincs más kifogása, a nyeregbe ülök. *
Abban nem fogunk egyetérteni, hogy hány barátnő az ideális, pedig ő látja lelkem, nem párhuzamosan volt több. Ki hogy keresi az igazit. Én nem keresem, szerintem olyan nem is létezik, de tudom, hogy a perdaiak hite szerint ez nem így van. Szerencsések. Bizonyára ebből a különbségből fakad, hogy Szöszit avagy Naphajút - ezt a becenevet majd elmesélem neki - többnek gondolja, mint ami. Én meg tiltakozom, annak ellenére - vagy pont azért -, mert ő jutott eszembe rögtön a név hallatán. - Csak... Izgalmas, mert Naphajú lenni városi. Tilos lenni nekem. Lenni izgalmas. Még. - Vonok vállat, magamban egyetértve saját magammal, hogy igen, csak ennyi az egész. Elmúlik majd... Mármint, nincs is minek elmúlnia. Nevetséges, nem is voltunk köztünk semmi némi flörtön kívül. Inkább témát is váltok egy másik nőre, aki történetesen Roda húga. - Én próbálni vigyázni te húgod. - Bólintok rá, miközben elgondolkodom egy pillanatra azon, mennyire különböznek mentalitásban - bár nyilván hasonlítanak is, amit nem tudok kétszer pár percnyi ismeretségből megállapítani -, míg mi húgommal mennyire hasonlítunk a nyilvánvaló különbségek ellenére. Arra viszont felvonom a szemöldököm, hogy a látottak és figyelmeztetése ellenére is kitart véleménye mellett, miszerint bár minden égi olyan lenne, mint én. De ennél jobban érdekel az, hogy ha Roda látja a múltat, vajon van perdai, aki a jövőt látja? - Bár lenni nekem ilyen tudás. - Jegyzem meg, de nem a gyógyulásra váró társaim miatt, rajtuk ez valóban nem segítene. Máshoz lenne hasznos. Vagy lett volna, hogy aznap ne menjek az üzletek felé, ahol balszerencsémre az akkori Mrs. McGrover is tartózkodott. Vagy hasznos lenne, ha tudnám, van-e egyáltalán számonra hazavezető út, és hol is van az a haza. A boga rikoltása is kiráz ezekből a gondolatokból, meglepve lépek - ugrok - eggyel hátrébb, majd kíváncsian szemlélem a teremtményt, ilyen közelről még sosem láttam. Vicces, mert bezzeg tithert alulról igen. - Igen, messze lakunk. - Felelek nem is pillantva Rodára a többi kérdésre szándékosan úgy téve, mintha nem hallottam volna, s közben balomat nyújtom a boga felé, majd félúton rájövök, hogy ez így nem lesz jó, ez csak fém meg szintetikus bőr meg jó ég tudja még mi. Ezért váltok a jobbomra, s a szaglászó jószágnak azt nyújtom, készen arra, hogy elkapjam, ha harapós kedvében lenne. Valami régi földi filmben láttam, hogy így ismerkedtek az állatokkal, mondjuk utoljára egy chinelnél próbálkoztam, s láttam a szemeiben, hogy konkrétan hülyének néz. - Kancellárok nem szeretni ellenállók. Én félni, hogy Jenkins kancellár bántani én húgom és Naphajút, ha tudni, én élek és lenni ellenálló. És bántani többi ellenálló, nőt és gyereket, ha megtudni, hol lakni lenni mi. Ezért nem akartam vinni téged. - Pillantok Rodára komoran vagy bogasimogatásból vagy messzebbről fürkészéséből, ha a hátas nem örült nekem. Két élet sokakért cserébe ha úgy van, ez tisztán matek, még ha nem is akarok ilyen döntést meghozni. A kancellárról mondottak elgondolkodtatóak, már csak azért is, mert húgom is pár pontban ezzel megegyezőt mondott róla. A szem bekötésébe beleegyezik, de gyanakodva nézem hozzá fűzött mosolyát. Na mindegy, majd a ruhámat fogja, nem engem, akkor nem lát több emléket - vélem én. Fene gondolná, hogy tárgyakban is emléklenyomat. - Rendben, vigyázni majd, te nem orra esni. - Mosolyodom el szemtelenül. Megvárom, míg felül a bogára. - Erre. Én boga lenni arra. - Mutatok az irányba, amerről jöttem. Jó, hát kissé fém az a boga és két kereke van, de ötletem sincs, a perdaiak mit mondanak a motorjainkra, de ez hamarosan kiderül majd. Előre megyek, hogy tudjon követni, de nem haladunk csendben. - Mondani szépeket Jenkins kancellárra...ról. Látni ő emlékeit is, akarni hogy többi égi legyen olyan, mint ő? - Pillantok hátra vállam felett Rodára, mintha csak meg akarnék győződni arról, hogy követ. - Mi az a sokkal több, ami baráthoz kell? - Ha kapok választ, az vajon minden perdaira igaz lehet?
*Alig telik el annyi idő, míg kétszer lehunyom a szemeimet, s közben őt figyelem, míg gondolkodik, válaszol…eltérően attól amit a lelke mesélt nekem. Noha a legtöbb és legmélyebb érzelem a testvéréhez kapcsolja, Naphajú sem csak egy kis városi izgalom. Halványan elmosolyodom és magamban bocsánatot kérek tőle, amiért olyan mélyen belegázoltam a titkaiba. Nem próbálom meg tovább győzködni, egyszer úgy is át kell lendülnie egy bizonyos ponton, s majd akkor eldönti, meglátja merre menjen. A húgom jelenleg jobban érdekel, a rá való vigyázást többször is megemlítem, többször többféleképpen, hogy biztos lehessek Vademberben. * -Ne csak próbáld, tedd meg. *Nézek rá komolyan de nem szigorúan, és szavaim mögött ott az ígéret is; Én nem csak próbálom majd meggyógyítani a társait, hanem meg is gyógyítom majd őket. Vadember sok mindent hordoz magában a legtöbb égiből, a lelke és a szíve azonban messze felülmúlja mindet. Minden hibája ellenére – s melyek elkövetéséről nem is tudok – nem másítom meg a szavam. Mindenki hibázik, mi sem vagyunk tévedhetetlenek, azonban az számít, ki hogyan kezeli a hibákat mit vétett. * -A múlton már nem lehet változtatni, de a jövőn igen. A múltunk formál minket, meghatározza a jelenünket. Ne akard megváltoztatni a múltadat, lehet nem az lennél aki most vagy. *Halványan elmosolyodom s remélem mindezt biztatásnak fogja fel, egy lehetőségnek. Már az is elég, ha minden lépése előtt eszébe jut mit mondtam, ad időt arra, hogy átgondolja a tetteit és a lehetséges következményeket. Bár nincs birtokában az Előrelátás képességének, azért még járhat sikerrel. A bogámhoz érve csendre kell intenem, már messziről meghallott a lépteinket, de csak akkor rikoltott fel mikor megérezte az idegen szagát. Elégedetlen horkantása kíséri az ellenállók otthonára tett kérdésemre a választ, rövid és tömör, de többre nem számítottam. Valójában nem is nagyon érdekel, az a lényeg, hogy távol vannak Eloraktól, csak a húgom mániája, hogy felkutassa őket. De még ha részletes útleírást kaptam volna is elterelné a figyelmemet az amit a bogámmal művel. A kezét nyújtja, majd megcseréli, mintha amaz rossz lenne, nem értem mi a célja vele és a bogám sem igazán jön rá. Bár az ő fejében nem fogalmazódik meg kérdés, és az arcmimikája sem tökéletes, a tekintetén látszik, hogy a döbbenet jobban lefoglalja, mint az, hogy belecsípjen-e Vadember kezébe vagy se. Mókás nézni ahogy nem tud dűlőre jutni s inkább csak húzza hátra a fejét épp csak annyira, amennyire az égi férfi keze közelít felé. Kíváncsi vagyok ki meddig bírja türelemmel. Közben Vadember tovább beszél a kancellárról, a húgáról ás Naphajúról. Nem hívom fel a figyelmét arra a tényre, hogy ha nem érez iránta semmit, miért akarja megvédeni a kancellártól. Azt sem mondom el, hogy talán felesleges, hiszen láttam Callum Jenkins múltjában a lányt és éppenséggel nem bántotta. A lány jó kedvű volt. * -Te most mit csinálsz? Meg akarod etetni a kezed? *Elmosolyodom kettejük…”párharcától” aztán odalépek közéjük, hogy végre nyeregbe ülhessek. * -Most sietnünk kell. Ha akarod, egyszer majd megmutatom hogyan nyerd el egy boga bizalmát. *Hitetlenkedve ingatom a fejem, arcomra kiül a derű, annál is inkább, mert nem látja a szemeim bekötésének jelentőségét. Arra, hogy nem hagy orra esni, csak a szemeimet forgatom, de ajkaim szegletében ott bujkál egy apró mosoly is. Bájosan szemtelen. A bogája említésére azonban felkapom a fejem, alig teszünk két-három lépést, én már a nyeregben ülve, így ha nem néz rám fel, nem látja rajtam a meglepettséget, a hangomból viszont annál inkább következtethet rá.* -Neked van bogád? Képtelenség, hacsak nem gyengeelméjű. *Abból ahogyan az imént viselkedett az enyémmel, csak azt tudom elképzelni, hogy szegény párának beteg a feje, hogy hagyta magát. Igazán kíváncsi vagyok a bogájára, de míg odaérünk, addig is faggat. Érdekes, hogy mennyire különbözik Callum Jenkinstől és a gyógyítótól, de mindannyian sokat kérdeznek. Egyfelől érthető, hogy szeretnék megismerni a népemet, ha már otthont nyújtottunk nekik, másrészről viszont nem értem, mert egyáltalán nincs bennük hajlandóság alkalmazkodni. Kivéve talán Vadembert, de talán ez azért van, mert olyan életre kényszerült, ami jobban hasonlít a miénkhez.* -Túl kíváncsi vagy. Barátnak lenni hosszú idő kell. Kölcsönös bizalom, önzetlenség, és sok humor. Nem minden perdainak van sok humora. Ha az égiek egyik fele olyan lenne mint te, a másik olyan mint Callum Jenkins, minden bizonnyal sokkal többre jutottunk volna egymással perdaiak és égiek, de csak akkor ha képesek lennétek egymás barátai lenni. Megválaszoltam a kérdésedet Vadember? *Mikor rám néz, kérdőn és meglehetősen nagy derűvel emelem meg a szemöldökeimet. Úgy érzem nem erre a válaszra várt, de nem kaphat meg ő sem mindent amit szeretne.*
Naphajú témáját hátrahagyjuk, ahogy Roda húgáét is, az övéhez hasonló halovány mosollyal felelve arra, hogy ne csak próbáljam megvédeni. Mondani könnyű. Mondani mindig könnyebb mindent, de majd kiderül, valaha is be kell-e tartanom az egyezségünk rám eső részét vagy Aideen soha nem jut el Rebelliumba vagy annak a környékére. Valamit mindenesetre ki kell találnom arra is, hogy mi van, ha akkor jut oda, ha én nem vagyok az ellenálló-városban? Elég gyakori eset, de talán arra az időszakra a legjobb, ha a zárkában marad, baja ott végülis nem esik. Legalábbis szerintem csak úgy nem fogják elengedni, kelleni fog személyes varázsom... és fú de nem akarok Carter elé kerülni emiatt vagy bármi más miatt! - Biztos, hogy nem az lenni én... - Jegyzem meg kicsit epésen. Egy rendes karral több lenne és a Városban élnék, meglehet June-nal elváltunk volna, így, hogy megvan a két gyerek és felszabadult a házasságból a férfi, akit szeretett, én meg szabadon élhetnék vagy valami ilyesmi. Családommal sem lopva találkozhatnék fővesztés terhe mellett mindannyiunkra nézve. Ám ezen kár keseregni már, a múltat nem tudom megváltoztatni, ezek szerint még akkor se tudnám, ha holnap valamilyen különös oknál fogva perdaiként ébrednék. Míg az ellenállók városáról beszélek olyan tömören, mintha meghazudtolnám vele Delgado nevemet, addig a bogával próbálok megismerkedni. Ugyanakkor nem tudom eldönteni, kinek a tekintete beszédesebb: Rodáé vagy az állaté? Észlelve, hogy egyik hülyébbnek néz, mint a másik, visszahúzom a jobbomat is az állattól, mielőtt még hátra is lépne, ha már hátrébb nem tudja húzni a fejét. Rámosolygok azért, bár nem számítok rá, hogy villant egy boga-vigyort, már ha van olyan egyáltalán. Hát akkor ezek szerint vacak szaglásuk van a bogáknak vagy nem így ismerkednek. Lehet kajával kellett volna próbálkoznom? Pótcselekvésként zsebre vágom kezeimet, leplezve valamiféle zavaromat. - Nem, én próbálni ismerkedni. Földi állatok szagolni, s eldönteni szeretni vagy nem szeretni. - Nyughatatlan típusként kihúzom egyik kezem a zsebemből és megdörzsölöm hátul a fejemet újabb pótcselekvésként, mosolyogva, de arra csak biccentek, hogy máskor megmutatja, hogyan kell bogával ismerkedni. Talán majd a hazaúton, amikor jobban ráérünk. Most inkább induljunk, ha már eldöntöttem, hogy magammal viszem a gyógyítót, megbízva benne, s látom ám, hogy kezdeti komolysága, kimértsége mögött valójában derűs személy lakozik, elárulja szája sarkának apró mosolyba való rándulása szemtelenségemre. Remek, máris jobban kedvelem! A bogám említésekor nem fordultam meg, csak amikor hallom a szavait, s ekkor már nevetve pillantok hátra. - De lenni villámgyors! - Oké, most már csak azért se fogom elárulni, hogy a perdai futóművem nekem egy motor, majd meglátja, mi az én gyengeelméjű bogám. Annál is inkább nem mondok többet, mert úgy is vissza kell fordulnom menetirányba, ha nem akarok megint rossz helyre lépni és belesüllyedni a mocsárba, hogy ott legyünk, ahol ismeretségünk elindult. A végén még megemelné a gyógyítás árát. Addig is a kancellárról kérdezem, mert valahogy nem stimmel. Sose találkoztam vele személyesen, nem is vágytam erre - most sem -, hiszen egy gúnyos mosolyú, rideg férfit láttam, a Halálcsók kiötlőjét és megvalósítóját, aki könnyen hoz ilyen döntéseket kivételezettként élve egész életét és egyébként se maradt idős rokona. Mintha az embernek lenne egy kirakósa, szépen készen van, és adnak neki plusz darabkákat, hogy ezeket is tegye oda, mert a képhez tartozik, de mégis hova? Ilyen plusz darabkák a kancellárról mindaz, amit a húgom mond - egyáltalán miért állt szóba egy tizedessel? -, hogy nem választott egy új feleséget, mint valami szükségszerű tartozékot, és most az, amit a perdai gyógyító mond róla, hogy nem bánná, ha az emberek egy része rá hasonlítana. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy a kancellár nem önmagát mutatja, hanem érdeke szerint viselkedik, alkalmazkodik a helyzethez és az emberekhez, hogy elérje, amit épp akar. Nem véletlenül féltem tőle húgomat, és persze Szöszit is, aki kedves volt velem. Nem érdemli egyikük sem, hogy eltapossa őket egy ilyen ember, ha az érdeke ezt kívánja. - Be lehet csapni a te képesség? - Teszem fel a kérdést, amire tudom, hogy rávágja most a nemleges választ, de azért lehet nem árt, ha elgondolkodik idővel rajta. Nagyobb az esély rá így, hogy szerencsére nem barátok, nem elfogult. Vajon egy emlék módosítható úgy, hogy annyiszor hitetjük el magunkkal, mi történt, hogy az válik valósággá számunkra? Vagy csak mi emberek vagyunk ilyenek és ezért nem gondol rá Roda. - Itt az én együgyű boga! - Jelentem ki aztán büszkén, bár lehet ő más szót használt rá, de most jó lesz ez is, azt nem tudtam megjegyezni. Balommal előre is mutatok egy fa töve felé, ahol a talaj még nem volt ennyire süppedős és posványos és megtartotta a motor súlyát, már látni is a járművet. A legtöbb Python-tól eltérően az enyém egyszemélyes, és ugyanazokat a sárfoltokat lehet rajta felfedezni, amit a csizmámon és a nadrágom szárának alján. - Te boga lenni gyors? Tudni követni? - Kérdezem szemtelenül, hátrafordulva Rodához, csak hogy láthassam az első őszinte reakciókat.
*Az érintéssel ugyan bepillantást nyertem a múltjába, de annak csak egy kis szeletébe, a javát nem láttam. Vagy azért mert jobban elzárta még saját maga előtt is, vagy azért, mert nem volt annyira jelentős. Utóbbi gondolatomat felülírja az a keserű megjegyzés amit a változásokra mond. Hogy nem lenne az az égi aki most…és úgy érzem sokkal több titok lappang a múltjában, és azokat szeretné inkább elfelejteni. Átfutom magamban amit láttam, kiváltképp a végére, melyek képei homályosak voltak és számomra érthetetlenek. Túl gyorsan futott át rajtam a robbanás, amit nem tudtam hova tenni, még nem láttam olyat, hogy valamit egy hatalmas erő a darabjaira szakítson, éreztem felőle fájdalmat, de az is elillant és azok a valamik, mintha egy Herender karjai lettek volna, vagy egy Corpoké, de kétlem, hogy egyikkel is találkozott volna, és csupán hasonlított az a sok hegyes kar, de nem ugyanaz volt. A fájdalom mellett mást is éreztem, valami sokkal rosszabbat, de mire elért volna igazán, már el is tűnt. El akarja felejteni, elzárja magában, ez most már biztos, és talán az a történés változtatta meg az életét. Ez persze csupán eszmefuttatás, korántsem biztos, hogy telibe találnék, de nem árt megjegyezni. Nem kérdezek vissza, hagyom most is elülepedni benne, az arca anélkül is beszédes. S míg ezeken gondolkodom egy rövid bólintás kíséretében, már túl is szaladunk rajta. Ahogy sejtettem, az égi ellenállók otthonáról nem sok mindent tudok meg, de igazán nem is érdekel, jobban lefoglal Vadember ismerkedése a bogámmal, ami lássuk be, igen érdekes elgondolás a részéről. * -Van olyan állat amelyik szagol és utána szeret, de a boga nem ilyen. *Mókás lenne most megmutatni neki, hogyan lehet egy boga a barátja, de a múltjában való kalandos utazásom hosszabbra nyúlt, és szeretnék minél előbb odaérni, ahol segítségre van szükség. S gyarló vagyok én is, mert közben gondolok a húgomra is, ha már kialkudtam a védelmét. A bogám hátán indulok el utána, visszafogva az állatot attól, hogy meginduljon hatalmas lépteivel, és arra is oda kell figyelnem, ő hova lép. Ez azonban nem téríti el a figyelmem arról, hogy neki is van bogája. Képtelenségnek tartom azok után ahogy az enyémmel viselkedett, de persze nem lehetetlen annyira, ha azt vesszük, az égiek okoznak néha meglepetést. * -Villámgyors? Kíváncsivá tettél Vadember. *S tényleg. Különösen is fogalmaz, bár a bogák általában hamar megtesznek egy hosszabb távot, de inkább a lépéseik nagysága az ami előreviszi őket, de természetesen gyorsabbak is mint mi perdaiak. Majd meglátjuk, addig is kapok kérdést Callum Jenkins kancellárról, valamiért nagyon érdekli őt, engem meg elgondolkoztat a válaszadás, mert nem olyan egyszerű. Megbízom benne abban amiben egyezséget kötöttünk, de egyébként nem. Még mindig a perdaiak ellenségének tekintem, mégis van benne valami ami ennek ellenére érző szívet takar, s nem tudom, hogy az csupán az asszonyára vonatkozik, vagy minden másban is lehet rá számítani. Egyelőre még nem alkottam róla teljes véleményt, és ezt a róla szóló kérdés után sem teszem meg. * -Nem hiszem. Ami nem történt meg, az nem lehet a múltad része. De miért kérdezel ilyeneket? *Nem értem s talán azért nem, mert annyira mások vagyunk és nem csak mi ketten, hanem a népem és az égiek mind különböznek egymástól. Értelemszerűen nem gondolhatok olyasmire, amire ő, s ezen a ponton nem is lesz a válaszom teljes a számára. Hogy mennyire másképp gondolkodunk, az szinte minden témában megmutatkozik, a bogájához érkezésünkkor is. Kissé csalódom és ez lehet az arcomon is látszik, mert bár nem néztem ki Vademberből, hogy bogaháton száguld keresztül a perdai vadonon, azért még meglepetést reméltem. Nos, az nem maradt el, csak épp másképp van rám hatással. Nem sok égivel beszélgettem eddig, még idő kell ahhoz, hogy megértsem a humorukat, már ha van…s az is igen szerteágazó. Szigorú tekintettel nézem a „bogáját” a homlokomon ráncok gyülekeznek, láthatóan meg kell birkózzak a tényekkel.* -Ez nem boga. Ez egy égi szerkezet, de együgyűnek együgyű, csak két kereke van. Ezzel jöttél idáig? *Igen kíváncsi vagyok hogyan marad rajta, hiszen most is támasz kell ahhoz, hogy megálljon. Ha valóban ezzel jött, márpedig más lehetőséget nem látok, akkor nagyon ügyes. Még mindig gondolkodóráncaim alatt elismerő és felismerő pillantással nézek rá.* –Te megtréfáltál! *S nézve újra arra a szerkezetre, röviden elnevetem magam, mosolyom azonban ennél hosszabb. Még a fejemet ingatom amikor elér az újabb kérdése, amire csak oldalt hajtom a fejem, miután jól megnéztem azt a „bogát”. * -Versenyezni akarsz? Még sosem láttam ilyen szerkezetet, csak sokkerekűeket, azok biztosan haladtak az ösvényen. De egyik szerkezetetek sem képes a sziklákon mászni, haladni. *S nem véletlenül említem a sziklákat, hiszen az ellenállók valószínűleg a hegyek mélyére vették be magukat. Amikor erről kérdeztem nem bólintott rá de nem is cáfolt meg. Az útra előre intek a fejemmel, nem tagadom, hogy az iménti kérdése, melynek hangszíne vetekedett egy rosszcsont gyerekével, bennem is fellobbantotta a játékos énemet. Rég nem volt hozzá szerencsém, a képességem túl korán felnőtté tett, jóval a második képességem megjelenése előtt…azt hiszem csak Aideen volt képes arra, hogy néha ezt kihozza belőlem, de a szüleink halála óta még neki sem. * -Menj hát, mutasd az utat, meglátjuk milyen gyorsa vagy azzal a…két lábú bogával.
Kedvem lenne megkérdezni, hogy melyik állat az, amelyik szaglás után dönti el, hogy szeret-e vagy sem, de gyanítom az erratort meg a grodrakot nevezné meg, azoknak meg a fene dugná oda a kezét önként, hogy kockáztasson egy kétes kimenetelű szagmintát. A boga mindenesetre másként ismerkedik, de minthogy haladnunk kell visszafele a hegyekbe, ezért az ilyen irányú kérdéseimet és kíváncsiságomat meghagyom akkorra, mikor Rodát a gyógyítás után hazakísérem. Roda kíváncsisága hamarabb kielégül majd, mint az enyém, mert ő pár percen belül megtudja, milyen az én villámgyors, gyengeelméjű bogám. Mentségemre legyen mondva, ennek a "bogának" valóban mindegy, hogy aki ráül, annak milyen illata van, szeretné-e vagy sem. - Ti perdaiak lenni érdekesek. Képességek is lenni érdekesek. Nekem csak egy képesség lenni: kíváncsiság. - Nem fordulok most hátra, mert az előttem lévő "utat" kell figyelnem, a keskeny, ingoványos kis ösvényfélét, hogy ne lépjek rossz helyre, de anélkül, hogy látná Roda az arcomat, akkor is tudhatja hangomból, hogy mosolygok. Mikor a motor közelébe érünk, én büszkén be is mutatom azt bogaként Rodának, és nem tudom megállni a széles vigyort, mikor a perdai gyógyító kijelenti az egyértelműt: ez nem boga. - Csak két kerék lenni, de nekem és neked is csak két láb lenni. - Somolygok bajszom alatt, hiszen ettől még nem együgyű valami és nem nehéz rajta maradni. Persze a támasztás ilyenkor kell, mert eldőlne, de ha mozgásban van a jármű, akkor egyensúly meg fizika kérdése csak, hogyan nem dőlünk el vele oldalra. A mosolyom akkor vált szélesebbre, mikor Roda végül megállapítja, hogy megtréfáltam, s ezt a felfedezését megerősítendő kacsintok rá egyet. - Nem tudni, ti minek nevezni ezt. Mi nevezni motor. - Biccentem picit oldalra a fejem kérdőn nézve rá, miután már odamentem a járműhöz, és a támaszt lábfejjel egy oda se nézett mozdulattal hajtom fel és kezdem el megfordítani irányba a motort. - Miért ne? - Mosolyodom el a verseny ötletén. Alapvetően nem ezért kérdeztem, amit kérdeztem, csak tudni akartam, hogy mennyire nézzek magam mögé, megvan-e még Roda vagy valahol elhagytam-e a gyógyítót, de a versenyben szívesen benne vagyok. Engem is érdekelne, hogy összemérjük a két "boga" erejét, gyorsaságát, és nem mellesleg a tempó nem séta lenne, így hamarabb visszaérünk Josie-hoz és Solmon-hoz. - Minden sziklán ez sem menni, de majd látni, ha mi odaérni. - Közben figyelem, mennyire fog meglepődni Roda, hogy én a motor végére felbiggyesztett sisakot fejembe húzom. Itt még nincs annyira szükség rá, habár itt sem lenne kellemes, ha leesnék róla és egy mocsári fa törzsén nyekkennék, de odébb, a hegyek felé közeledve egyre sziklásabb a talaj, nagy kövekkel csipkézett, ott már egy-egy esés valóban fájdalmas lenne. Azt viszont nem árulom el, honnan fogunk gyalogosan tovább haladni, mert a hegytetőre valóban nem mennénk fel, de úgy élem, arra a boga sem lenne képes. Vagy mégis? - Áh, előnyt adni? - Mosolyodom el, miközben a motor kormányára fog két kezem, lendül a lábam és felülök a motorra. Egy lábam még a földön, így nem dől el velem a jármű, és a tartás amúgy hasonló, mint ahogy Roda lovagol... bogagol, csak az én "bogámnak" két "füle" van, amibe kapaszkodni lehet és azzal irányítani. A motor beindítása - se későbbi működtetése - nem jár különösebb zajjal, nem verjük fel a mocsár csendjét, vélhetően nem riad meg tőle Roda hátasa sem, főleg, ha már találkozott négykerekű verziókkal. Aztán ahogy elindítottam, sebességbe is rakom és enyhe dőlt tartásomat ellensúlyozandó ellököm magam a lábammal a földtől enyhén, hogy a következő pillanatban már lendületesen guruljak előre. A tempó nem észveszejtő most még, a mocsár adta terep nem is teszi lehetővé, többnyire egymás mögött tudunk úgy is csak haladni, így Roda bogája most még biztosan megerőltetés nélkül tudja tartani a lépést. A verseny majd akkor kezdődik, mikor kiérünk a mocsárból és a fák közül és előttünk feltűnik a távolban a Nagy-hegység hosszan elnyúló vonulata. Itt lassítok csak le és várom be Rodát, hogy felé fordítsam fejem és egy kézzel fogva a kormányt előre mutassak a hegység délebbre fekvő részreire. - Arra menni mi! Győzni gyorsabb boga! - Vigyorgok rá. Ne mondhassa, hogy csak azért veszített, mert a mocsárban előre engedett!
*Csodálkozó s egyszersmind derűs pillantást vetek rá arra a kijelentésére, hogy mi perdaiak lennénk érdekesek. Ő talán így érez, de ez fordítva is igaz. Mivel különbözünk egymástól, mindkettőnk számára a másik érdekes és érthetetlen, és úgy hiszem nem csak ő kíváncsi….és nem csak kíváncsi. * -Sokkal több képességed van, csak nem veszed észre. Neked én vagyok érdekes, nekem meg te. *S ez így van jól ha ennyire különbözünk egymástól, de a sok különbség nem feltétlenül rossz, csak meg kell szokni, alkalmazkodni kell. Az ő népe, a vezetőik azonban nem jól kezdtek hozzá, ez nem vadember hibája és az is lehet, hogy ő másképp látott volna hozzá az ismerkedéshez már a legelején, de ezt már sosem tudjuk meg. Nem válogathatjuk ki a hozzá hasonló égieket, hogy azok maradhassanak, és nem küldhetjük el a többit, akik a népemben nem barátot látnak, hanem a saját céljaikra felhasználható lényeket. Abból is látszik, hogy vadember más mint a legtöbb égi társa, hogy sikerül megnevettetnie, bár a bizalmatlanságom megmaradt, másképp tekintek rá mint találkozásunk első perceiben. Engem is meglep, hogy elmémben fellobban egy gondolat vagy több, mely megingat a saját, a húgom véleménye és Eowené között. * -De neki van még egy lába a kerék mellett. *Mutatok rá félmosollyal ajkaim zugában az ő „bogájának” tökéletlenségére. Elvégre mi megállunk a két lábunkon, de a „bogájának” láthatóan szüksége van egy plusz lábra ahhoz, hogy ne dőljön el. Ez azonban nem másít azon a tényen, hogy Vadember megtréfált, amit jókedvűen veszek tudomásul. A szerkezetének neve is van, amit nem tudok behelyettesíteni más szóval, nincs rá kifejezés az én nyelvemben, hiszen ilyen szerkezetünk sincs. A sokkerekűekre mondhatnám azt, hogy szekér, de erre…csak röviden bólintok és azzal az egy szóval amit ő mondott, kibővítem a perdai nyelvet.* -Motor. Nem nevezzük sehogy, nekünk nincs ilyen. Marad motor. *Le sem tudnám tagadni, mennyire kíváncsian szemlélem hogyan nyúl hozzá, mit tesz vele, és ez csak kifejezőbbé válik, amikor a motor lábát felhajtja. Érdekel, hogy eldől-e vagy sem, hogyan ül fel rá, hogyan ösztönzi mozgásra, s figyelmem mindvégig kíséri mozdulatait, nem kevés derültséggel ami leginkább egy „én megmondtam”-hoz hasonlít, hiszen egyetlen pillanatra sem engedi el az egyébként labilisnak tűnő szerkezetet, az én bogám viszont két lábon is meg tud állni anélkül, hogy oldalra dőlne. Az érdeklődés az ő részéről sem marad el, hol oldalra hajtja a fejét, hol előrenyújtja, úgy szemléli Vadember ténykedését, miközben mi már egy félreértés miatt – melyről én nem tudok – már az egymásközti versenyt tervezzük. * -Boga minden sziklán megy. * Jelentem ki határozottan biztos tények birtokában, hiszen a lábain lévő kis tapadós korongok segítik a kapaszkodásban. Szinte minden terepre alkalmas, ahova a népem gyermekei szívesen mennek. A sivatag az egyetlen hely, ahova nem, bár sokan megfordultak ott is, de a víz hiánya nem csak minket tart onnan távol. Vadember és a motorja iránti kíváncsiság és döbbenet, egyszerre lobban fel bennem és a bogámban, bár az a fejfedő amit a fejére tesz, és amit a motor végéből vett le…nem kicsit furcsa. Nem tudom, hogy az nem szoros része a motornak, de olyan hatást kelt, mintha szétszerelné…boga szemmel pedig bele sem merek gondolni. Pedig az én hátasom ékes példát mutat be rosszallásból, felveti a fejét és élesen rikolt, prüszköl és mély torokhangon méltatlankodik, fejét előrenyújtva vadember felé. Hozzá képest én szerényen érdeklődöm oldalra hajtott fejjel szemlélve. * -Az egészet magadra veszed mint egy köpenyt? *Végül is, az égiek összes szerkezete amit láttam, ilyen. Magukra öltik, belebújnak, eltűnnek benne. Erről az egyről azonban nem tudom elképzelni, mégis hogyan…szemöldökeim kíváncsi várakozással figyelik a mozdulatait, miközben előrehajolva simogatom és paskolom a bogám nyakát, hogy megnyugtassam tocsogó toporgásában. Csodálkozásom mellett már fel sem tűnhet az újabb „tudtam” tekintet amikor felül a motorra de egyik lábával továbbra is támaszt nyújt. Ezek után önkéntelenül is rábólintok ara, hogy előnyt adjak neki.* -Ahogy elnézem, szükséged lesz rá. *Tekintetem mégsem lenéző, inkább úgy nézhetek rá, mint aki megbomlott elméjűvel áll szemben, noha Vadember más jelét nem mutatja őrültségének azon kívül, hogy képes arra a szerkezetre felülni és úgy gondolja, hogy menni fog. Persze, eddig is eljött valahogy, de azt nem láttam. Nem is ösztönzöm a magam bogáját indulásra, kíváncsian várom, hogy Vadember elinduljon, csupán a nem túl nagy de mégis a vadon és a mocsár megszokott zajaitól elütő hang az ami némi elégedetlen morrantást vált ki a bogámból. Mikor vadember elindul, sok lépésnyi előnyt adok neki csak azért, hogy figyeljem a haladását, nem palástolom várakozásomat, hogy mikor fog eldőlni. Nálam ez a bármelyik pillanat lehet, ám mikor úgy látom elég biztosan halad, utána indulunk mi is. Kecses, már-már büszke és fellengzős léptekkel, könnyed ügetéssel érjük be és magam is csodálkozom a bogámon. Eddig nem volt ennyire eltelve magától. Szorosan mögötte haladunk, de ahogy lehetőség nyílik arra, hogy oldalt közelebb érjünk, a bogám noszogatás nélkül megteszi, hogy a neki így háttal haladó Vadember hátát megbökdösse. Én meg azt várom mikor esik el ettől, vajon kibillen-e az egyensúlyából a bogám galád viselkedése miatt. Nem sokkal ezután lassít le és úgy hiszem most fog eldőlni…most…most…de mégsem. Amikor felém fordul csodálkozón felvont szemöldökeim alól tekintek rá, de a kihívásra már széles mosollyal bólintok.* -Rendben Vadember, győzzön a jobbik! *Mintha a bogám értené miről beszélünk, vagy csupán saját vágyait kiélése lebeg előtte, felrikolt és türelmetlenül várja, hogy elinduljunk. Az első szökkenése meglepően nagy lendületről árulkodik.*
//Kockadobás eredménye, hogy legyen nyoma itt is //
//