Eloraktól és a Várostól keletre nyúlik el egy nagy kiterjedésű ingoványos, a Sötét láp. Sűrű, a vizet kedvelő fák árnyékában szinte semmit sem lehet látni, gyakorlatilag esti sötétség veszi körül az odatévedőt. Mindemellett a talaj ingoványos, süppedős, a fák gyökerei kuszák és tekervényesek. Aki nem ismeri a járást, azt könnyen lehúzzák a mélybe és nem eresztik. A levegő itt nehéz a párától, szinte fojtogató.
A Város laboratóriumának múltkori fellelkesülése sajnos elhamarkodott volt, nem értek még el átütő eredményt a breviust illetően, ami komoly csalódás volt a számomra. Most más, protokoll-jellegű ügy miatt megyek le a Városba - komolyan bízva abban, hogy ezúttal minden simán fog menni -, de előbb indulok, hogy még a laboratóriumba be tudjak nézni személyesen is. Elég lenne bekérnem az adatokat, de ezt jobban szeretem a saját szememmel látni, és így legalább van értelme kitenni magamat egy ilyen útnak. Most még a Dominium elhelyezkedése sem éppen ideális, a Város a hold túloldalán van, csak hogy még hosszabb legyen ez az átkozott út és viharról is szó volt, de nem vészes, az utat nem kockáztatja, csak minimális turbulencia várható. Nem venném rossz néven, ha érkezne egy üzenet, hogy az időjárás rosszabbra fordult, így a hivatalos eseményt, amelyre jelenésem van, el lett halasztva. Igazából el is moshatná az eső, az lenne a legjobb mindenkinek. Egy kisebb sikló indul most, amelyhez a Kancellária jelzését is feltüntették, tehát valamelyik kancellártársam is ezen fog utazni. Nem is nézek jobban utána, ki fog a siklóval utazni. Meg amúgy is, úgy sem fognak kitenni a hajóról, így teljesen mindegy, ki lesz az. Fellépve a hajóra testőrségem tagjának társaságában tekintetem a másik kancellárt keresi. Úgy saccolom, elegendő ahhoz, hogy meggyőzzem őt, ő vegyen részt az én időrabló programomon is, és akkor már térhetek is vissza az irodámba! Öltözetem a szokásos komorságú: elegáns, fekete nadrág, fekete cipő - ami jó eséllyel sosem látott még sarat -, fekete magas, felálló nyakú ing vékony zöld szegéllyel, és egy hasonló stílusú keményebb anyagból készült felöltő, középen laza-elegánsan csak két gombbal összekapcsolva, váll-lapnál jelezve a kancellári tagságomat diszkréten, nem hivalkodóan. Nincs szükség hivalkodásra, a ruha anyaga, tisztasága, vasaltsága, tartásom és kisugárzásom, hátrafésült hajam egyszerű nemes eleganciája is kellően jelzik, hogy nem szimpla civillel van dolga az embernek. Valószínűleg ha nem ment volna ki a divatból vagy ötszáz éve és a Jenkinseknek lenne címere, akkor vélhetően kicsiben, például a mandzsettagomboknál valahova az is fel lenne hímezve-applikálva, de így csak a vékony zöld szegélyek és a kancellári jelzés törik meg a fekete ruha komorságát. A felöltő takarásában egy kisebb pisztoly is megbújt.
Már egy ideje vártam egy szállítmányt a holdról, amiben van egy különlegesség az én Samantha-mnak, de nem érkezett meg, sőt a Városban ott hagyott emberem sem jelentkezett, ami azért már kicsit zavar. Volt már hogy egy – egy szállítmány késett az időjárás a razziák, és egyebek miatt, és volt hogy eltűnt szállítmány, valószínűleg valaki lecsapott rá. Amit igazából megszoktam, hiszen ahogy a Földön mondták: hogy ha drogot csempészel, és ellopnak tőled egy adagot, akkor nem mehetsz a zsarukhoz. Szóval én sem panaszkodhattam, hogyha lenyúlnak pár csempészárut, max jobban fegyelmezhetem az embereimet. A legtöbbször ezt is teszem, de most sajnos nem elégszem meg ennyivel. Az a dolog fontos Sam számára, és nekem is sok időbe tellett beszerezni, erre most a szállítás közben eltűnt. Szóval úgy döntöttem, hogy személyesen megyek le, hogy az ottaniak is érezzék a helyzet fontosságát. Mázlimra miközben az utazásomat kezdtem szervezni kiszúrtam hogy a jó öreg Jenkins is indul le. Azonnal lefoglaltam mellé a helyemet, s intézkedtem, hogy szerezzenek be nekem a fiúk pár dolgot. Egy lehallgatót, egy igazságszérumot, és még néhány hasznos holmit amit út közben esetleg használhatok a kedves kancelláron. Indulás előtt jóval egy órával már a siklón vagyok 3 CSH őr kíséretében, akik az előírásnak megfelelően fel vannak szerelve, és egy asszisztenst viszek magammal, aki valójában egy a különleges ügynökeim közül. Ez a fickó fél kézzel végezne az őreimmel, de nem ezért választottam, hanem mert ért a technológiákhoz is, ahogy a mérgekhez és ki tudja pontosan mikhez. Szóval profi. Örömmel látom, hogy még nincs itt az a szerencsétlen, szóval az emberimnek kijelölöm a helyemet, s a titkárom azonnal felszerel a kancellár 3 székére egy –egy kis szerezettet, amelyek a megfelelő gomb megnyomására altató gázt spriccelnek az ott ülők arcába. Majd nyugodtan vissza ülünk várni a kancellár társamat. Éppen a napi házassági panaszokat beszéljük át a titkárommal, amikor megérkezik a kedves kancellár. Azonnal állok is fel, s nyújtom felé a kezemet barátságosan pedig mind a ketten tudjuk, hogy nem vagyunk azok. -Callum! Örülök, hogy ismét találkozunk. – s intek a testőreimnek, hogy a háromból kettő távozzon, így egy testőr, a titkárom és én maradok. Szóval a 6 székből 3 foglalt, s ők kénytelenek lesznek a megfelelő helyre leülni. -Mi járatban odalent? – kezdek bele az udvarias csevegésbe. Az öltözékem most is tökéletes, mint mindig. Egyszerű fehér ing, sötétkék nyakkendő, fekete öltöny, elegáns cipővel.
A hozzászólást William McGrover összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 13, 2019 10:04 pm-kor.
Hogy egy Tither járna sztepptáncot a belein... Gondolom most ezt, mikor meglátom William-et. Persze arckifejezésem, tekintetem nem árul el semmit. Egyikünké sem árul sem semmi ilyesmit, ez csak természetes, pedig biztosan hasonló kedvességeket gondolhat ő is. Kezet rázok hát vele legalább olyan barátságosan, mintha tényleg ezer éves öreg barátok lennénk. - William! Micsoda meglepetés! Nem különben örülök! Régen beszéltünk már úgy, hogy nem kellett egyikünknek sem rohanni sehova. Megharagszol, ha kitúrom a titkárodat...? - Pillantok az említett személyre. Az a három hely valahogy gyanús nekem, de nem tudnám megmondani, miért. Egyszerűen csak Williamről van szó, és nála már az is gyanús, ha levegőt vesz vagy csak pislog egyet. Már azt is érdemes átgondolni, hogy vajon okkal van itt William? - ... ezeknél a gépeknél mindig olyan szörnyen messze vannak a szembeszékek, berekedünk a kiabálásba, mire leérünk. - Indoklom meg a kérésemet, melyet kíváncsi vagyok, teljesít-e? Nehéz lenne megmondani, melyik gyanúsabb a kettő eshetőség közül. Így vagy úgy, de valahova végül leülök, vagy a titkár helyére William mellé, vagy az eredetileg fenntartott három hely valamelyikére. A testőröm nem ül le, páncélja mágnestalpát kapcsolja csak be, hogy a felszállásnál jót álljon magáért, és a közelemben helyezkedik el. A múltkoriak után én nem ültetem le... - Ne is mondd... Törvény kellene rá, hogy ne hozzanak létre ennyi "szakkört". A múltkori színi társulat után egy opera-kör alakult, ami nem lenne baj, ha csak egy opera-énekest is magunkkal hoztunk volna a Földről. - Kellett támogatnia a Kancelláriának a kulturális fejlesztéseket, most havonta jut egy ilyen hülyeség, amin meg kell jelennie valamelyiküknek. De addig is míg az ilyen próbákkal vannak elfoglalva a népek, kevésbé jut eszükbe lázadozni. Az operásokat most én "nyertem" meg, de ha ezt túlélem, legalább egy darabig békén hagynak az ilyen időrabló programokkal. - De legalább benézek a laborba, ne vesszen kárba a nap. - De ha tudom, hogy ő is itt lesz, akkor inkább beteget jelentek, vagy késve indulok, biztos, ami biztos. - És te? Egy kis friss levegőért? Elég sápadtnak tűnsz, remélem, nincs komoly baj... - Folytatom az udvarias csevejt, mintha tényleg érdekelne és tényleg aggódásomat fejezném ki. Közben örömmel veszem tudomásul, hogy a gépünk végre valahára elindult, nem késleltetik a vihar miatt a felszállást. Ennyivel is hamarabb érünk oda.
Az idő csak úgy repül, miközben várom Callumot és az indulást, főleg ha ilyen roppant érdekes dolgokat olvashat az ember, mint házassági panaszok. Hát a francokat. Ennél unalmasabbat el sem tudok képzelni, talán csak azt, amikor Bernard a projektjeiről beszél. -Hát igen a mi munkánk során elég sokat kell rohannunk. –ismerem el neki, ami igaz is meg nem is, de tény, hogy kevés időnk van felesleges dolgokra. – Remélem hosszan és nyugodtan tudunk beszélgetni majd legalább az úton. Látszólag ő is ugyan olyan barátságosan fogad, mint ahogy én, de persze nem túl barátságosan, mert hát, ha meg próbálna megölelni, akkor félő, hogy poloskát rak rám, vagy rosszabbat. De szerencsére ilyen nincs. A köszönés után azonnal illedelmesen felállítja a titkáromat, aki szó nélkül feláll, amikor Callum rá kérdez, hogy baj lenne-e. -Ne is mond, – ismerem el, hogy messze vannak a székek egymástól. – annyira nem szeretek kiabálni, hogy ezt el sem tudod képzelni. De ülj csak nyugodtan ide mellém. – adom meg neki az engedélyt, bár biztos vagyok benne, hogy amint felállt a titkárom, akkor már ül is le. -Amíg jöttél, addig éppen a napi házassági panasz jegyzőkönyveket olvasgattam – kezdem magyarázni neki, mintha valami halál izgalmas dolog lenne és nem valami dög unalom. – Itt ez a nő, aki szerint a férje 2 éve nem nyúlt hozzá, 3 napja együtt töltöttek egy romantikus éjszakát – fogalmazom meg nagyon lágyan, hogy a férje haza támolygott részegen, és megerőszakolta - , erre elkapott a férjtől valami gombás fertőzést, már mint az ő elmondása alapján. Ami az érdekesebb a történetben, hogy a vizsgálatok kimutatták, hogy a hölgy 5 hetes terhes. Türelmesen hallgatom Callum magyarázkodást a szakkörökről, és a kötelező protokoll eseményekről, amin időnként mi is részt kell, hogy vegyünk. Bár én a magam részéről megszűröm ezeket, s csak olyan rendezvényre megyek, ami az én fiaimat lányaimat érinti, de oda azért gyakran. Hiszen múlt héten voltam a dokkavatáson, ahol a munkások átadták a hadseregnek az új dokkon. Vagy ott volt előtte az esküvő. De úgy látom Callum inkább a művészeti jellegű protokoll eseményeket kedveli, vagy részesíti előnybe. -Ne is mond, egyszer voltam az öntő-hegesztő szakszervezet énekkórusának a próbáján, 3 órán keresztül kellet összefüggéstelen dalokat végighallgatnom olyanoktól, akik énekelni sem tudnak. –nem mintha értékelni az ilyen kulturális dolgokat, de az borzasztó volt. -Van lent egy laborod? – kérdezek vissza, mint aki nem tud róla, vagy legalábbis megfeledkezett róla. – És mit csinálnak ott? -Tárgyalni megyek Dr. Kowalsky-val, aki a lenti egészségcenter nőgyógyászati részlegének a vezetője. – kezdem magyarázni az alibimet. – Az a tervünk, hogy felmérjük az ottani körülményeket, mert még idén szeretnénk az első olyan emberi babát, aki lent született. Ehhez persze olyan körülmények kellenek, olyan anya, és mindennek tökéletes. Hiszen ezt a nép elé akarjuk tárni. Jó kis morál növelés a népnek. Miközben beszélünk a pilóta jelzi az indulást.
A titkár fel is pattan, ahogy azt reméltem, na meg ahogy azt elvártam. - Nagyon kedves, köszönöm. - Biccentek a titkárnak, mintha tényleg a kedvességén múlt volna, nem pedig mert nem volt más választása. És biccentek Williamnak is, aki hellyel kínál maga mellett így, bár már valóban ültem is éppen oda le, de a formaiság az formaiság. Azt mondjuk megkérdezném a titkárától, valóban keveset kiabál-e William. Azt hallhattam, ahogy Samanthára rákiabált, valószínűleg csak a kancellária ülésein vigyáz a nyugodt álcájára. - Döntetlennek hangzik a hűség tekintetében. És miként döntesz majd felőlük? Egyáltalán miért te? Azt hittem, az ilyen piszlicsáré ügyekkel más foglalkozik, neked csak a nagyobb horderejűek jutnak. - Végighallgattam én is William-et, mivel foglalkozott épp és nem irigylem el a munkáját. Az biztos, hogy én az egészet sokkal lazábban kezelném, nem jófejségből, inkább nemtörődömségből. Az ilyen csip-csup ügyek egyáltalán nem mozgatnak meg, és kimondottan értékelem most, hogy az Alvók nem tudnak semmiféle panaszt benyújtani. - Az is időrablás lehetett. - Bólogatok rá az énekkórusra. Miért nem festenek ők is? Egy kiállítás legalább csendes és nem zavar sok vizet. - A hangversenyek jobbak legalább, ott nem kántál senki semmit és lehet közben gondolkodni. De hát ahogy eleink mondták: kenyeret és cirkuszt a népnek. - Lassan sikerül tökélyre fejlesztenem azt az ábrázatot, amikor úgy teszek, mintha tényleg azt figyelném, ami előttem van és el is vagyok tőle ragadtatva, de közben nyitott szemmel alszok vagy gondolkodok. Nem volna gondom ezekkel a kulturális protokollos hülyeségekkel, ha legalább élvezhető lenne. Viszont cserébe nem kell beszédeket tartanom, csak a végén elismerő mosollyal tapsolnom. - Az orvosi szárny főlaborja. - Magyarázom neki, ami végülis nem az enyém, mármint nem valami magánlabor - sose tenném le a Perdára -, de az én felügyeletem alá tartozik. - Több projekt is fut jelenleg, vizsgálnak perdai mintákat, földet, kavicsot, állatokat, növényeket, ilyesmit, vélhetően perdaiakat is vizsgálnának, ha lenne. - Amúgy vizsgálnak is, csak azt nem ott, hanem egy másik, titkos laborban és nem hirdetjük még a Kancellárián belül sem túlzottan a lehetséges diplomáciai bonyodalmak miatt. Habár az olyan dörzsölt kancellárok, mint William, nyilván enélkül is ki tudja találni ezt, vagy valakitől már tudja. - De egy legfontosabb projekt miatt nézek be oda. A brevius-kutatás, múltkor volt egy ígéretes lehetőség, de végül az antigén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de némi haladást már elértünk. - Elindultunk végre és egy hosszú, pár órás, de amúgy nyugodt utazásnak nézünk elébe. A pilóta persze tájékoztat minket róla, hogy az időjárás miatt némi turbulenciára lehet számítani, ha leérünk a légkörbe, de addig észrevétlen nyugalommal siklunk, a legkisebb rázkódás sem zavarja meg a beszélgetésünket. - Már idén az első emberi baba? Remek lenne! És megvan a szerencsés anya és apa is?
Próbálok minél unalmasabbnak tűnni, és a legérdektelenebb témákat érinteni, hogy untassam Callumot. Persze én is unom a munkám ezt a részét, de ezt nem hozom a másik tanácsos tudtára, higgye csak azt, hogy élvezem minden percét. És persze örömmel válaszolok a kérdéseire. -Hát még nem tudom, hogy mi legyen velük. A legegyszerűbb az lenne, ha végeznénk valami tenyésztéses vizsgálatot a nőn is és a férfin is, és akkor a burjánzásból meg lehetne határozni, hogy melyikük kapta el először. De evvel az orvosi részleg dolgozóinak adnánk plusz feladatokat, miközben nekik így is van elég dolguk. Szóval nem szeretnénk felesleges energiát belefektetni ebbe az ügybe, de amennyit kell, azt kell. – magyarázom neki. – Ez azért nem annyira pszlicsáré ügy, ahogy mondod, hiszen mégis csak egy család élete múlik rajta, és egy új szülötté a jelek szerint. Persze nálunk bevett szokás a Családügyi Hivatalban, hogy ha valaki olyan problémába ütközik, amivel nem birkózik meg, akkor a feletesse besegít, és ha az se bír vele, akkor az ő főnöke, és így tovább. – magyarázom neki, hogy nálunk azért nem a szokásos kancelláriai ügymenet van, mint a többi tanácstagnál. Tudom, hogy ott kategorizálják általában az eseteket és ők csak avval foglalkoznak, ami az ő horderejű kérdések. Én pedig direkt vettem el ezt a hierarchia rendszert, hiszen így nem feltűnő, ha olyan dolgokhoz nyúlok, ami gyanús lenne. -Ne is mond – magyarázom neki az énekkórusra. – a hangverseny is, csak akkor jobb, ha tudják használni az adott hangszert. Egyszer volt szerencsém egy dob szólót meghallgatnom, amit csöveken, és különböző hulladékokon adta elő. Borzasztó volt. –nevetem el magamat, ahogy vissza gondolok arra a szenvedésre. – Kenyeret és cirkuszt a népnek. – nevetek fel újra ezen – szerintem nem örülnének, ha visszavezetnénk a gladiátor harcokat. Erős a gyanúm, hogy hamar lázadások törnének ki, és a nagyon sokan dezertálnának. Majd a beszélgetésünk a 4es szektor laborja, ahova éppen tart a kedves Callum, amit nagy figyelemmel hallgatok, hogy minél több információt tudja meg. -Állat mintákkal is foglalkoztok? Múltkor olvastam valami hatalmas állatról, amit a katonáink csak valami óriás skorpiónak neveznek. Abból is van mintátok? – Theo biztos nagyon örülne, ha tudnék neki szerezni abból a dögből egy darabot neki, bár egy eredeti példánynak jobban örülne, bár fogalmam sincs, hogy hova raknánk az állomáson. Közben a beszélgetés a kutatásokra terelődik, ami nagyjából hidegen hagy, de talán Theo számára lehet egy két hasznos információja a tanácsosnak. -Brevius-kutatás? Milyen eredményeket értetek el? Talán sikerült teljesen meggyógyítani? – szúrom be a gonosz kérdést, holott tudom, hogy nincs teljesen gyógymód még… Az embriós kísérlethez viszont nem tudok jó pofát vágni. -Az emberek azt akarják, hogy emberektől szülessenek, nem pedig valami „Istentelen” géptől, vagy egy kémcsőtől. Meg hát valljuk be senki nem bízna benne senki, hogy abba a petri csészébe nem izélt bele Bernard. – nevetek fel a saját viccemen, bár komolyan gondolom, hogy avval a fickóval komoly bajok vannak. - Tudod, hogy az alvókkal is baj van sokszor, és éles szakadék vannak a születettek, és az ébredtek között társadalmilag. Most gondold el, hogy mit szólnának, ha egy 1967 ben fogant gyerek születne meg most. Ezt azért nem kellene nagydobra verni. Találhatnánk kamu béranyákat, akik felvállalják, hogy azok szülték. Szóval először ki kellene tesztelni, hogy mennyire stabil a folyamat. – de közben rá térek az üzleti részére is a kérdésnek, mivel gondolom nem hiába hozta fel ezt a témát. – Mennyi nő kellene nektek inkubátornak? 2-3 at simán tudok szerezni, de ha több kell, akkor az egy kis időbe bele telik. – mondom úgy, aki csak a csavarokról beszélget a másikkal. Az utazással már nem is igazán törődök, hiszen úgyis mi történhetnek egy szokványos leszálláson. Biztos, hogy lesz egy – két rázkódás és ilyesmik, amikor beérünk a légkörbe, de tutti, hogy nem történik még egy olyan fiaskó mint Sammy-vel. Így hát örömmel mesélek a terveimről, hogy már idén akarjuk az első babát a bolygón, aminek látszólag Callum is örül. -Még sok munka van addig, hiszen kell egy olyan egészségcenter, ahol tudják garantálni, hogy a baba egészségesen és élve fog a világra jönni, sajnos ez még a Dominiumon sem garantálható 100%osra, de ciki lenne, ha az első baba halva születne, vagy az anya belehalna a szülésbe. – miközben magyarázom a folyamat nehézségeit, hogy milyen problémák merülhetnek fel, és miért is lenne nagy kudarc, ha nem sikerülne, addig a kapitány a mikrofonba valamit magyaráz az időjárásról, meg a légköri zavarokról, amikre annyira figyelek, mint bármikor máskor. Sehogy. -Képzeld el mekkora ciki lenne, ha bejelentjük, hogy a pár terhes, erre belehalnak a szülésbe. – mondom miközben rázkódik egyet a gép. -Oh persze már meg van 5 jelölt pár, akik esélyesek, hogy az övék legyen az első baba a holdon – rázkódik még egyet a gép. -Nézd meg, hogy egyáltalán van e pilótánk, vagy csak ennyire béna ez az izé. – adom ki az utasítást a harmadik rázkódásnál a „titkáromnak”. -Szóval az öt pár Moor tudományos tiszt a férjével, Worfguard család….
- Az orvosi részleg nevében is örülök. - Szúrom közbe, mikor kifejti, hogy nem akar plusz feladatokat adni, ami mástól vonná el a figyelmét és az energiát, na meg az időt. - Tehát akkor vagy az anyánál marad a gyermek és kimondod nekik a boldogító válást vagy gyámság alá kerül majd a gyermek. - Vonom le a következtetést, hogy milyen opciókat látok a kölcsönösen hűtlen család ügyében, habár esélyes, hogy én leegyszerűsítem a problémát, amit én nem is lihegnék túl. De levonom azt a következtetést is, hogy sok hasznavehetetlen embere lehet Williamnak, ha ezzel az üggyel neki kell foglalkoznia. Nálam hierarchia van, ettől függetlenül én is foglalkozom kisebb horderejű dolgokkal, amikor időm és kedvem engedi, de amúgy nem mernének ilyenekkel zargatni. Igaz, az Alvóknál nincs különösebb probléma, a brevius-kutatásnál meg szívesen ellenőrzök személyesen is minden képletet, ötletet, felvetést, vizsgálatot, ami egy picit is előmozdítja az ellenszer megtalálását. Úgy tűnik, orvosi szemszögből nincsenek ilyen kicsi ügyek, a dolgozók egymás közti nézeteltéréseivel meg nem engem keresnek meg, nagyon jól tudják, hogy maguknak kell megoldaniuk. - Oké, visszavonom a hangversenyre mondottakat! - Mosolyodom el, mert én ezek szerint jobban jártam, mint ütemtelen kopácsolást hallgatni dobszóló címén. - Rómában is ezt gondolhatták, és látod hogy bejött nekik. Ha a Kancellária csak annyi idő után bukik meg, mint Róma, már megérné! - De nem, én se gondolom komolyan. Azt hiszem. - Tudom, melyikre gondolsz. A perdaiak Drann-nak nevezik, és még nekik sincs mintájuk. A mintabegyűjtők nem élik túl és sajnos semmi sem marad belőlük sem, hogy abból lehessen valamihez hozzájutni. Ha ilyennel valaha is találkozol, kezdj el nagyon gyorsan futni, mert semmi nem viszi át a páncélját még a mi fegyvereink közül sem. - Nagyon remélem, hogy találkozik egy ilyen döggel, mert biztosan nem tudna William elég gyorsan futni. Igazából ha már futni kell, akkor már régen késő annál az állatnál. Az meg más kérdés, hogy van minta a mérgéből, de ezt minek is árulnám el? - Tán csak nem méreggel akarod eldönteni a házassági kérdéseket? - Bökök fejemmel mosolyogva a pda-ja felé, amit érkezésem előtt bújt a hűtlenkedő felek problémáját tanulmányozva. Kíváncsi lennék, mire kell neki a méreg. A szó aztán a brevius-kutatásra terelődik és elhúzom némileg a számat az utolsó kérdésnél, ami egyben beszédes válasz is lehetne. De előtte többet nem mutatok a csalódottságomból, hogy mennyire fáj a kérdés és a válaszom rá, mert ha valaki előtt ilyent nem mutathatok, na az egyik az biztos William. - Ha sikerült volna, arról tudnál! Makacs egy kis dög ez a baktérium és van benne ellentmondás is, amit még nem sikerült megfejteni. - Sürgető kérdés, nekem főleg a feleségem és a gyerekem miatt, ráadásul nekem gyorsan ható verzió kellene, nem olyan, amivel egy-két hét is beletelik a gyógyulásba. Williamnak meg azért sürgető a dolog, mert a születendő babák is ki vannak téve a veszélynek. Kínos lenne, hogy a várva várt perdai első emberbaba heteken belül elhalálozik a breviustól. - Szerintem ha választaniuk kell, hogy ők szüljenek több gyereket parancsra vagy Bernard petricsészéje, akkor az utóbbi igencsak tetszetős kezdene lenni. Viszonyítás kérdése. - Mosolyodom el én is a Bernardos résznél, a többire viszont ingatom a fejemet kicsit, abban eltér a véleményünk. - Fel kell készülni sürgősségi császármetszésre is, hogy a tragédiát megelőzzük. - Bólintok rá, mert tényleg elég kellemetlen lenne, ha akár a baba, akár az anya halála beárnyékolná az ünnepi és bátran kijelenthetően történelmi pillanatot. Magam sem figyelek a kapitány szavaira. Hallom és fel is fogom, de csak nyugtázom, hogy lesz egy kis rázkódás, nagy ügy! - Öt jelölt is? Nem vesztegeted az időt! - És jön az első rázkódás, majd a második. William el is küldi a titkárát előre a gép elejébe, hogy kiderítse mi a helyzet. Én meg addig hallgatom, ki az öt szerencsés nyertes, de az első névnél tényleg uralkodnom kell magamon, hogy el ne nevessem magamat és nagy szerencsére sikerül is. Ha lenne egy aranyhalam, bármilyen kis háziállatom vagy csak egy minden környezetben nagyon túlélő páfrányom... na még azt se merném Moor tizedesre bízni, nemhogy egy igazi élő gyereket! - Worfguard-ék jónak tűnnek. - Franc se tudja, kik ők. Közben még egy rázkódás. - Moor-ékra viszont Victor vétózni fog. - Victor után pedig én is. Még egy rázkódás, nagyobb és hosszabb, mint az előző. - Remélem a pilótának épp szül a felesége, ha ennyire remeg a keze... - Csóválom meg a fejemet röviden. - Ki a másik három? Van köztük olyan, akinek már van Dominium-on született gyereke? Célszerű lenne olyan helyen születnie az első perdai babának, ahol már van gyerek. Nagyobb az anya rutinja is, nem izgul annyira és... - Hogy mi és, az lehet el is felejtődik hirtelen, mert most egy újabb nagyobb rázkódás kíséretében két szívdobbanásnyi időre a fény is elmegy a gépen, amire már én is felvonom a szemöldökeimet. - Visszafelé menjünk valami nagyobb, stabilabb géppel. - Javaslom, de még mindig nyugodt vagyok. Előfordulnak erősebb viharok a Perdán, de biztosan hozzászoktak már a pilóták és tudják, mit csináljanak ilyenkor.
Próbálom elmagyarázni neki egy unalmas eset részleteit, hogy untassam azokkal a részletekkel, amik engem is untatnak, és persze közben elmagyarázom a helyzet bonyolultságát, s hogy mennyire nem akarok mást bevonni a döntésbe, és felesleges energiákat pazarolva. Mint például az orvosokét, aminek látszólag örül, és ki is mondja mennyire hálás ezért. Bár biztos vagyok benne, hogy ha arra kérném, hogy viszonozza a szívességet, akkor tuti nem tenné meg. De azért jó arcot vágok hozzá, amikor megköszöni. -Nincs mit, nincsenek végtelen erőforrásaink. – mosolygok kedvesen. -Hát még igazából nem tudom, hogy kinél marad a gyerek. – vallom be őszintén – Szívem szerint össze zárnám a férjével 3 napra, majd csak akkor kapnak ételt, ha kibékülnek, így legalább ételt is spórolunk. – mondom halál komolyan, de a végén azért felkacagok, mintha csak viccelnék, bár megtenném, szívesen, de nem tehetem meg. – Szóval küldök hozzájuk egy CSH Békítő szakembert. – mondom ki végül, ahogy döntöttem. Igaz, hogy a CSH Békítő szakember még csak elméletileg létezik, hiszen az a 3 fő, akinek kiadtam, hogy tanulják meg a pszichológia kellő alapjait, még nem igazán szakemberek. De később biztos vagyok benne, hogy sok hasznukat fogjuk venni a vitás kérdéseknél. Úgy rémlik a Földön Mediátornak nevezték volna őket, s remélem itt is hasonló szerepet fognak betölteni. Majd a beszélgetéseink a fájdalmas kötelezettségeinkre terelődik, ami nem fizikai fájdalmakat okoz általában nekünk, hanem egyéb kínokat. Az biztos, hogy örökre emlékezni fogok arra a csodálatosnak nem mondható dob előadásra. Ezek után Róma dicsőségéről kezdünk el beszélni, s mennyire jó lenne, ha a mi dicsőségünk is addig tartana, mint az övék. -Hát mi is átléptük azt a bizonyos Rubicon folyót már rég. – ismerem el - bár nem olyan diadalittasan, mint anno a nagy Ceasar. Hhiszen amikor először lépet színre a Dominiumi Őrség, akkor nem volt senki se olyan boldog, mint amikor Julius belovagolt Rómába. -Drann. – ismétlem utána a szót. – Érdekesen hangzik. Tényleg ennyire veszélyes, vagy az embereink ilyen gyávák? – gondolkodom hangosan miután közli, hogy mintagyűjtők nem élik túl a lénnyel való találkozást, és én is jobban teszem, ha futásnak eredek, ha meglátok egyet. -Nem szokásom futni. – jegyzem meg a gyáva cselekedetre, persze tudom, hogy esélyem sem lenne egy ilyen döggel szemben, de még sem hinném, hogy futnék. Inkább fedezéket keresnék, mert szerintem nem tudnék elég gyorsan futni. Persze Jenkins nem bírja ki, hogy ne tegyen gonosz ki megjegyzést, hogy méreggel akarom megoldani a házassági kérdést, persze messzebb sem járhatna az igazságtól. Nem a mérge kell, vagyis nem tudom melyik része kellene, de biztos vagyok benne, hogy Theo tudna valamit kotyvasztani belőle. Egy bio páncélt talán, vagy valami erős szuper katona löttyöt, aminek a végén a katona epilepsziás görcsben rángatózik, míg a saját vérében nem fullad meg. -Ugyan nem akarok senkit sem megmérgezni. – legyintek a botor megjegyzésre. – De a földön is a Rinocérosz szarva ajzó szer volt a férfiaknak, illetve bizonyos állatokból gyógyszert készítettek. Én szentül hiszem, hogy ez a lény is hasznos lesz nekünk valamire. – és persze nem a meglovaglására, vagy a beidomítására gondolok, mert hát a vadállat az vadállat. Lehet, hogy sokáig kezes bárány, de utána úgy is megharap. És egy ekkora dögnél nem vicces. Utána beszélgeti kezdünk a Brevius-kutatás-ról, amivel remélem egy kicsit felborzolom a kedélyeit a kedves tanácsosnak. Igazából hidegen hagy, amit mondani akar, csak azért kérdeztem rá, hogy kicsit zaklassam. Nagyon is jól tudom, hogy a felesége halála óta megszállottan üldözi a gyógymódot, de sehova nem jut vele. Igazai lehetetlen küldetés ez, és valahol jó tudni, hogy szenved, és küzd. Egyesek szerint ő maga mérgezte meg a feleségét a fránya vírussal, amit én kétlek, mivel ehhez nem lenne gyomra. Persze úgy teszek, mintha érdekelne a mumszos kis történet, de engem mindig is untattak a nagyon szakmai dolgok, nem értek hozzá, és egyik szaki se tudja elmagyarázni emberi nyelven. -Azt hallottad, hogy a Lázadók azt a pletykát terjesztik, hogy valójában nem is létezik a Brevius, hanem a Kancellária találta ki mindenféle hulla eltusolására. Kénytelen vagyok végighallgatni az okoskodását, hogy szerinte mindegy az embereknek, hogy Petri csésze vagy természetes anyaméh. Én se ugatok bele, hogy most a jobb kezével vagy a bal kezével fogja meg a fecskendőt, akkor miért gondolja, hogy ő ért az én munkámhoz. Persze az egészhez jó pofát vágok, de kedvem lenne kidobni a hajóból. Utána persze helyesel a sürgősségi helyzetekre, amire szívesen megjegyezném, hogy igen tudom, és nem hiába gondoltam rá. Az öt jelöltre persze tesz megjegyzéseket, s próbál beleszólni. -Victor nem érkel, ahogy más sem. – mondom – Ha Moorék lesznek azok akkor Moorék. – mondanám még tovább is, de a rázkódás megzavar egy kicsit, hiszen ez már elég nagy rázkódás ahhoz, hogy majdnem kiessek az ülésemből. De mázlimra be vagyok kötve. -Mi a szar? – szalad ki a számon. – Ez a pilóta tanult egyáltalán vezetni? A nagyobb gép kiváló ötlet. – jegyzem meg, s remélem a pilóta megtanul vezetni. A következő pillanatban a titkárom repül keresztül a kabinon, és hangos reccsenés közepette olyan módon hajlik meg a dereka , amit a biológiai tudásom szerint nem természetes. S a gép teste egyre gyorsabban kezd el forogni, amitől félek, hogy a reggelim hamarosan visszatér. De ami rosszabb, hogy a nem rögzített holmik is el kezdenek röpködni körülöttünk. Azonnal rá fogok a szék karfájára és kapaszkodok az életemért. A rosszabb az, hogy a finom kis szerkezetek amiket felszereltettem szembe önálló életre kezdenek, és ahelyett, hogy finoman gázt kellene spriccelni, az helyette egy CO2 tartályt csap az egyik szerencsétlen arcába, a másiknak a feje mögött robban fel, s ez által nem gyengén skalpolja meg az illetőt.
Az ételspórolós ötleten magam is kuncogok, de a CsH békítő szakember hallatán felvonom a szemöldökeimet. Nem mondok rá semmit, csak elkönyvelem, hogy biztosan ez a hivatalos szalonképes megnevezése annak a személynek, aki válogatott, középkori kínzásokra emlékeztető eszközökkel megpróbálja meggyőzni a házastársakat, hogy nem is olyan rossz együtt élni, pláne nem efféle beadványokkal kétségbe vonni a Családügyi Hivatal megfontolt döntését, amivel kimondták a házasságukat. Magam is meglepődnék, ha tudnám, hogy William tényleg igazi párterapeutákkal dolgozik. - Talán mindkettő. Nem mentem oda leellenőrizni. - Válaszolom a lény témájára, de a hangsúlyban benne van, hogy ha ki akarja deríteni William, hát én boldogan magam elé engedem az idősebbet. Pusztán csak tiszteletből, persze. - Biztosan hasznos, de még magától elhullott példányt se találtunk, hogy abból kiindulhassunk. Pedig másnem a combja finom lehet. - Jegyzem meg kis mosollyal, mert hát egyértelmű, hogy egyikünk sem a húsa miatt gondolja a lényt hasznosnak, sokkal izgalmasabb például az átlyuggathatatlannak tűnő bőre, és még biztos van sok más haszna is. De ebben hagyom, hogy a kancellártársaim előttem járjanak, a perdai lények - leszámítva magukat a perdaiakat - hidegen hagynak engem. A brevius egyelőre engem jobban lefoglal - meg a génkíséretek a Denisovhoz hasonló szuperkatonákon - és persze a hivatalos teendőim az Alvókkal, így a pletyka hallatán felnevetek röviden. - És csak most szólnak, hogy nem létezik? - Utalok vele gúnyosan és egyértelműen arra, hogy mennyi munkaórát spóroltam volna meg, ha előbb mondják ezt. De vajon honnan hall William ellenálló-pletykát? Mondjuk amilyen rosszmájúak a Dominiumon velünk a népek, ők is terjeszthetik. Rá is szolgálunk szeretetükre, amit a következő mondatom kellően illusztrál is. - Mintha rászorulnánk, hogy eltussoljuk. - Teszem hozzá, félig-meddig komolyan gondolva. Élet és halál urai vagyunk, nyilván nem teszünk olyant, ami nagy felzúdulást okozna, mert szeretjük megtartani a székünket, de egy-egy személy eltüntetésére inkább csak a magunk szórakoztatására találunk ki valami hihető mesét. Meg tesztelni a drága népet, hogy meddig mehetünk még el, finoman tolva ki egyre jobban a határokat. Áttérünk témában az első városi baba kérdésére és a kinézett párokra, de meglep, hogy azt mondja, Victor nem érdekli. Jó, oké, engem se, de tudom a realitásokat és ismerve őt, tudom, hogy mibe szólna bele. Én tuti nem fogok még egy planetológust kiolvasztani csak mert Williamnek pont az egyetlen értékelhető szakemberrel jut eszébe papás-mamást játszani, mikor végre találtunk egy élhető holdat. További értekezésre viszont nem adódik lehetőség, mert az események körülöttünk elvonják a figyelmünket. Épp időben kapcsolom be én is az övemet, mert a következő rázkódással vélhetően én is repültem volna a kancellártársam titkára után, így csak az ülés fejtámlájába verem be a fejemet némileg a visszarántódáskor. De hogy nem ettől szédülök, azt a röpködő tárgyak fejezik ki számomra a legjobban, mert ezek szerint forogva zuhanunk. Zuhanunk. El se hiszem. Már megint. Szerintem pilótánk sincs, kiugrott az űrbe vagy hasonló, de ha van is, jelenleg annyit érhet, mintha kettőnk közül ülne ott valaki. Sajnos a forgás miatt esélytelen, hogy megközelíthessünk egy mentőkabint. Összevonom a szemöldököm, mikor látom, hogy William emberei közül kettő milyen csúfos véget ért és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha ez normális jelenség lenne egy zuhanó gépben, de a forgás miatt azt se tudom, hogy jól láttam-e vagy a szemem káprázik. Az utolsó amit látok, miközben épp lehúznám a fejemet védve azt, hogy az oxigénmaszkok megjelennek az arcunk előtt, majd egy éles fényvillanást követően hirtelen sötétedik el minden, hogy felfogni sincs idő.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el mire kezdek magamhoz térni, de a két első dolog, amit felfogok: sípol a fülem és jobb felül a homlokomnál fáj a fejem, de iszonyatos szaggató fájdalommal. Tulajdonképpen örülök neki, mert ez azt jelenti, hogy élek. Nem hiszek a túlvilágban, így ha halott lennék, nem éreznék semmit. Ha meg mégis tévednék és van a halál után élet, nem is olyan rossznak tűnő ez a pokol, ha azért fáj a fejem, mert lepattantam a mennyország előttem zárt aranykapujáról. Előre hanyatlott fejemet lassan emelem fel és próbálom kinyitni a szemeimet, de a fénytől szinte jobban fáj a fejem. Kezemet odaemelem, tapintásból érzem, hogy vérzik, de nem kritikus a helyzet, valószínűleg valami röpködő tárgy fejbe talált. Fokozatosan térnek vissza az emlékek, amíg még nyomon tudtam követni az eseményeket és így lassan hozzászoktatva a szememet a fényhez és a vele együtt járó plusz fejfájáshoz egy dolgot nem tudok eldönteni: előbb hunyorgok, majd felfogva a látottakat elkerekednek a szemeim. Én látom az eget. Látom az eget? A gépben ülve? Pedig nem is felfele nézek, vagyis de, felfele, mert lassan kótyagos fejjel felfogom, hogy még mindig az ülésben vagyok, a gép orral fúródhatott némileg a földbe vagy ilyesmi, ezért érzem úgy, hogy felfelé nézek, és azért látom az eget a fákon keresztül áttűnve, mert a gép hátulja már nincs meg, legalábbis biztosan nem csatlakozik a gép elejéhez már. Megpróbálom a lábamat mozdítani, ami nagy örömömre sikerül, viszont legalább lábszárközépig valami vízben vagy folyadékban lehetek. Már megint a tenger?! - Kibaszottul utálom ezt a kurva holdat.. - Motyogom őszintén, mert nem szoktam káromkodni még ideges állapotomban sem, de most ez kibukott belőlem a helyzethez és a történtekhez képest meglehetősen higgadtan, és egy mozdulattal kitörlöm a szemembe csordogáló vért. Míg megpróbálom kicsatolni magamat körbenézek. Ez a rohadt fejfájás..! Mintha nem egyedül utaztam volna...
Próbálom untatni a témámmal, majd viszonylag kötetlen beszélgetésbe kezdünk, hogy elüssük az utazás unalmas idejét, s közben próbálunk a másik által mondott dolgok mögé látni. Beszélgetünk a múlt nagy uralkodóiról, a bolygó élőlényiről, majd rá térünk a kényesebb témákra. A betegséggel én csak minimálisa foglalkoztam mivel ez főleg orvosi ügy, s engem csak annyiban érint, hogy mennyien halnak bele, és hogy kik. És persze mind a ketten jót mulatunk magunkban a lázadók teóriáján, hogy csak mi találtuk ki a járványt. De jó is lenne. -Jól mondod, nem szorulunk rá. – adok igazat neki – ha holnap az őrség bevonulna látványosan és elvinne valakit, akkor se kellene magyarázatot adnunk rá, és az emberek sem tennének fel kérdéseket. Sírnának pár napot, de nem mernének kérdést feltenni, hogy mi lett az illetővel. A CSH őrség hetente gyűjt be személyeket. Igaz, hogy a legtöbbje pár napon belül hazatér, de akkor se mernek az emberek kérdezősködni, maximum nagyon óvatosan. Utána rá térünk a baba kérdésére, aminél azért megpedzegeti, hogy Victor nem örülne és megvétózná, hogy Moorék legyenek az első szülők. Soha nem rejtettem véka alá, hogy mennyire nem szívlelem Victor-t, s most sem titkolom, hogy szarok rá. -Tudod Victorral az a baj, hogy katona. – magyarázom - Keretekben gondolkodik, és görcsösen ragaszkodik a flotta szabályzathoz, de a civilek nem képesek így élni. – Persze hozzá tehetném, hogy Victor egy puhapöcsű beképzelt katona. Ha megmérgezném a kedvenc kiskutyáját, akkor is „tisztességesen” állna bosszút, s max az őrség rúgná rám az ajtót. De ennél másabbra nem nagyon kell számítanom. Na jó talán lekever nekem egyet. Bezzeg, ha Callum tyúkszemére lépnék, akkor ez a kis féreg még a végén beoltat valami vírussal, vagy valami járványt indít el a CSH emberei között, és húzhatom le a rolót egy időre. Callum legalább érti hogy miként működik a tanács, de az a barom… Az nem. Kifejteném neki még, hogy Moorék kedves és népszerű emberek, s ha nekik születik gyermekünk a sokan örülnek, ha egy pszichopata vadállatnak lenne aki napi 10x erőszakolja meg a feleségét, akkor a nép felhördülne, és pusmogni kezdenek, hogy ez igazságtalanság. De a gép rázkódásai, és a szembe lévők kegyetlen halála nem igazán ad rá lehetőséget. S a gép forgása elég hamar eléri nálam, hogy elveszítsem a kapcsolatot a külvilággal. Nem vagyok én vadászpilóta, hogy ilyet jól viseljek.
Nem tudom mennyi időre veszthettem el az eszméletemet, vagy hogy pontosan mikor, de ez a baleset felidézi bennem a régi emléket, amikor a melósokkal ránk omlott egy szint a Dominiumon. De nem mint egy emlék, hanem mint egy álom, amit újra és újra át kell élnem annak a szörnyű napnak a sorsát. Érzem, ahogy egy csatorna csődarab a mellkasomra esik, de valójában csak a biztonsági öv feszült nekem többször.. érzem, ahogy törmelékek ütődnek az arcomnak, mert tényleg azok repkednek nekem. Érzem ahogy kicsúszik alólam a talaj és zuhanok.. Akkor gyerekként még fogalmam sem volt Sammy létezéséről, de most mégis bele keveredik ebbe a rémálomba. Tudom, hogy ő is volt valahol, így el kezdem keresni, miközben a valóságban a szék az oldalán fekszik, s én bele vagyok szíjazva. A lábam meg-megrándul, ahogy lépni akarok a képzeletemben, s a fájdalom is bele hasít a jobb combomban, amikor felfogom, hogy egy vasdarab áll ki belőle. Fáj, nagyon fáj, de Sammy fontosabb. -Sammy… Sammy.. Sammy.. – motyogom miközben a képzeletemben ordibálva mászkálok a romok között, keresve őt. Egy idő után kezdek magamhoz térni, ahogy a víz nyaldossa az arcomat, de hiába nyitom ki a szemeimet, és látom a vizes talajt, s a növényzetet, nem fogom fel, hogy ez lehetetlen az előzőhöz képest. -Sammy! – ordítom kétségbeesetten, aminek hatására egy csomó iszapos pocsolyavizet nyelek, s kezdek el köhögni, öklendezni. Ez egy fokkal jobban vissza ránt a valóságban, s felfogom a biztonsági öv jelenlétét, de csak idegesen rángatni kezdem ahelyett, hogy a kicsatoló gombbal próbálkoznék.
Ahogy körbenézek jobban, látok egy alakot a vízben, arccal lefelé fordulva és csak azért nem lebeg, mert a víz se túl mély hozzá azon a részen, ráadásul a fekete páncélja se teszi lehetővé, hogy falevélként lebeghessen. Ő lehetett hajdanán a testőröm, akivel jöttem. Míg lassan fordítom a fejem tovább, kezeim a biztonsági öv csatjait keresik meg és próbálom kioldani. Ekkor hallom meg a motyogást a fülem sípolásán-csengésén túl, és először nem is tudom, hogy hallucinálom-e vagy tényleg hallom, olyan halkan szól. Tekintetem elér a mellettem lévő üléshez, ahonnan a motyogás jön és mozgolódást is látok. - Ez mégiscsak a pokol lesz... - Jegyzem meg inkább magamnak halkan, miután felfogtam, hogy kit is látok és sajnos hiába lógott az előbb a feje félig a vízbe, nem fulladt bele. Komolyan, még erre sem képes! Pedig nincsenek olyan nagy vágyaim, amit teljesítenie kellene! A gép furcsa dőlésszöge miatt én vagyok jobb helyzetben, na meg én nem hajoltam előre-oldalra, így nem lógok bele a vízbe annyira, mint Will. Kicsatolom a saját övemet végül és bizonytalan mozdulattal állok fel, de rögtön meg is kapaszkodom az ülés háttámlájának tetejében, ahogy a "hirtelen" felállástól elszédülök. Meglepetten veszem tudomásul, hogy a hadnagyért ordít a kancellártársam, de legalább nem az anyukájáért sír. Talán fel se fogja hol van, hogy mi történt, mert különben aligha próbálna meg elüvölteni a ki tudja hol járó Valkűr-ig. - Várj, nyugi! - Azt nem mondom neki, hogy segítek, mert ez az a szó, ami a legkevésbé nyugtatna meg egy kancellárt, ha egy kollégájától hallja. Míg még mindig a háttámlában kapaszkodom fél kézzel, előrehajolva a másik kezemmel kioldom a biztonsági övét, ha sikerül a nagy rángatózásai közepette. Ha nem, akkor hagyom, hogy megnyugodjon magától és akkor próbálkozom, vagy kioldja majd ő maga. Bevallom, reménykedem benne, hogy belebukik fejjel előre a vízbe. Senki se tudná meg, hogy nem véletlenül fulladt bele. A combjára is vetettem egy pillantást, de egyelőre kicsi az esély, hogy abba hamar belehaljon, így inkább a környezetünkkel foglalkozom. - Van még itt valaki életben? - Teszem fel fennhangon a kérdést, hátha meghallunk motyogást, nyögést, kopácsolást vagy bármit, ami arra enged következtetni, hogy nem csak ketten vagyunk életben. Rászorítok arra a háttámlára, mikor így állva ismét elfog a szédülés, csak ezúttal némi hányingerrel. Ha hozzáveszem a fülcsengést és a fejfájást, akkor valószínűleg agyrázkódásom lehet, de szerencsémre nem lehet túl súlyos, ha ezt meg tudtam állapítani. Ez jó hír, mert érzésem szerint elég messze van innen akármelyik műtőnk. - Valaki?!
Amióta megtaláltuk ezt a retkes golyót, azóta tudtam, hogy baromira nem akarom elhagyni a Dominiumot. Nevezzük rossz előérzetnek. De tudtam, hogy nem biztonságos. Persze most jöhetnek azok a baromságok, hogy jöhet meteor, ami letarolja az állomást, de van meteor riasztója. Az sem valószínű, hogy jön egy ellenséges űrhajó, és szét lövi a, hiszen eddig csak mostanában találkoztunk értelmes fajjal, de ezek is csak barbárok a mi technológiánkhoz. De ebben a világban számunkra ismeretlen lények, organizmusok élnek. Soha nem voltam kitűnő tanuló Xenobiológiából, de azt értem, hogy a szervezet ahhoz szokik hozzá, az ellen fejlődik ki az immunrendszer. Ez pedig egy idegen világ. Egy idegen világ ahova én és a nem túl kedves utastársaim becsapódunk. Az eszméletvesztésem közben egy régi baleset emlékei mosódnak össze a valósággal és álmokkal. Egyik pillanatban még Sammy után próbálok kiabálni, a következő pillanatban a Kancellária társam próbál nyugtatni. Zavartan pislogok, miközben az kiszabadít az ülésemből. Az nem zavar, hogy ennek hatására arccal a vízbe esek. Lassú mozdulatokkal tápászkodok fel, miközben azt mérem fel, hogy mennyire mocskos lett a ruhám. -Te életben vagy? - kérdezem Callumot, miközben próbálom felmérni, hogy a környékünkön mi a franc az ami egyben maradt. Pár rövid másodpercet eltöltök avval is, hogy megszemlélem a becsapódásunk nyomait, közben azon gondolkodom, hogy lelőttek-e vagy sem, de rá kell jönnöm, hogy pár kitört fából fingom nincs, hogy mit kell nézni. -Hol vagyunk? - kérdezem Callumot, miközben a székünktől nem messze megtalálom az egyik titkárom testét a feje nélkül. Bár a teste is elég sok helyen olyan pozícióban meg van hajolva, ahogy nem egészséges. Óvatos mozdulatokkal kezdek el bele nyúlni a zsebeibe, hátha találok bennük valami hasznosat. Nem undorodok a holtesttől, és az sem zavar, hogy nem rég még élő ember volt, vagy hogy az én alkalmazottam.
William arccal a vízbe fordul, és nem sietek kimenteni őt. Igazából ezt rá is bízom, felnőtt ember, oldja meg elven, na meg én az után érdeklődöm fennhangon, van-e még valaki életben. De csak a síri csend a válasz, és a még vízben nekem háttal pacsáló kancellártársamra nézve azonnal döntésre jutok: a felöltőm alól előkerül a pisztolyom, kibiztosítom és a fejére adok le egy pontos lövést, hiszen ebből a távolságból aligha lehet ezt elvéteni. Nem is vétem el, és bár halk a fegyverem meg a fülem is cseng, így is azért feltűnik, hogy a lövés nem dördül el. Akkor sem, mikor még kétszer rápróbálok, de hiába húzom meg a ravaszt újra és újra, pedig a fegyver töltve van. Egy káromkodást magamba fojtva állapítom meg, hogy sajnos kancellártársam agyveleje nem loccsant ebbe a posványos vízbe - de fura egy tenger ez, ha ilyen zavaros a színe -, valami történhetett a pisztollyal. Nincs mit tenni, mint elsüllyeszteni a felöltő alá ismét, mielőtt William felnézne rám. Nem kell tudnia róla, hogy mire készültem és arról sem, hogy a fegyver nem működik. Majd biztos lesz még alkalmam végezni vele, mihelyst kicsit enyhülnek az agyrázkódás tünetei. - Engem is meglep a tény. - Felelem őszintén a kérdésére, mert ez a zuhanás nem volt hasonlítható a múltkorihoz, mikor egy mentőkapszulában érkeztem meg a holdra. És a társaság is jobb volt, pláne szemrevalóbb. Akkora szerencsém viszont nem volt most, hogy ép bőrrel ússzam meg, na meg hogy kancellártársam belehaljon. Telhetetlen lennék? - Valami tó lehet.. talán. A tenger mintha szebb lett volna... meg tisztább. - Nem tudom, hogy utunk során merre jártunk a Perda fölött, vagy merre sodort minket a vihar. Éppúgy lehetünk a Város közelében, mint a hold túloldalán. Figyelem, ahogy William a titkára holttestét fosztogatja, de ebből csak az lep meg, hogy nem rest hozzáérni egy halotthoz, pláne egy fej nélküli halotthoz. - Keress tiszta anyagot és szárazat... meg alkoholt, ha iszákos volt titkon a titkárod. Jól jöhet a lábadhoz. - Na nem mintha meg akarnám menteni, de álcának is jó, hogy orvosként is viselkedek, na meg talán kiderül, mit keres ennyire William. A többi holttestet elnézve piszok mázlisták vagyunk. Egyikhez sem kell odamenni, hogy pulzust ellenőrizzek, ránézésre látni mindnél, hogy a sérüléseik gyakorlatilag azonnali halálhoz vezettek. A testőrömet még a páncélja se védte meg, ráadásul a fegyvere is eltört. Még csak ezt se használhatom, remek... Bizonytalan léptekkel, meg-megkapaszkodva elindulok a hajó orra felé, amihez némileg lefele kell mennem, mert kissé a sikló orrával fúródtunk a talajba, tóba vagy mi a franc ez. Nem gondolom, hogy a pilóta életben lenne, de megnézem, és a múltkori ilyen kalandom után tudom, hogy mennyire fontos találni elsősegély dobozt, élelmet és persze a rádiót. Vajon működik még úgy is, hogy jó eséllyel a víz alatt van?
Annyira jól indult ez a nap, vagyis legalább is reméltem, hogy jól indul a nap. Hiszen induláskor már azt terveztem, hogy egy kedves Kancellária társam titkait ismerem meg. Persze, szinte főnyeremény, hogy pont ez a szerencsétlen Jenkins utazik velem. Vagyis ő azt hiszi utazunk, de közben csak a kis titkait akarnám megkaparintani. Erre ez a nyomorék pilóta nem képes simán landolni egy holdon. Egy dolog, hogy lezuhanunk, már ezért szívesen élve megnyúznám, de ráadásul Callum, hamarabb is tér magához, mint én. És igazából nagyon zavar, hogy nem tudom mit csinált addig, amíg én egy lázálomban Sammy-it kerestem. A tudat, hogy elvesztem Sammy-t egyszerűen borzasztó, de az még jobban meglep, hogy pont arra kell magamhoz térnem ebből a lázálomból, hogy az ő ocsmány képét pillantom meg. Igaz, hogy előtte arccal a vízben landolok, s kell némi idő, amíg összeszedem magamat, s közben észre sem veszem a gyilkossági merényletet ellenem. Próbálok finom, és kedves lenni vele, de a hangsúly nem úgy sikerül. Pedig tényleg ártalmatlan kérdésnek indult, hogy ő sem döglött meg. -Nézd meg, ezek megdöglenek, egy ilyen kis baleset miatt – mutatok a hullák felé – mi meg nem, és még kérdezik, hogy miért mi vagyok az Uralkodói réteg. – dünnyögöm inkább magamnak, mint neki, amikor közli, hogy ő is életben maradt. Próbálom felmérni a környezetet, és rájönni, hogy merre felé is vagyunk, s én kis naiv azt hiszem a társam tud ebben segíteni, de a kérdésemre, hogy merre felé lehetünk, valami tavi baromságot válaszol. -Ezért tanultál annyit, hogy meg tudd mondani egy pocsolyából, hogy egy tóban lehetünk? -teszem fel neki a flegma kérdést. – abban reménykedtem, hogy már lekérted a PDA-ról a koordinátánkat vagy valamit. Dönnyögve , kutatom át a titkárom maradványát. Először egy törött PDA-t húzok elő a zsebéből. A kijelzője darabokra van törve, de azért megpróbálom bekapcsolni. Ugyan valami fény villan fel, de semmi többi, s már dobom is félre Call lábához közel. Újból nyúlok bele a zsebébe, hogy találjak még valami hasznosat, miközben Call azt mondja, hogy keressek kötszert. -Te vagy az orvos, akkor keress te, - vetem oda neki, s nem bírom ki, hogy ne szúrjak hozzá még valamit – szerintem nézd meg a roncsok között, előírás szerint az EÜ doboznak titániumból kell lennie, s annak túl kellet élni a zuhanást. – számítok arra, hogy valami megjegyzést fog tenni arra, hogy leorvosoztam őt. Sajnos hiába kutatom a szerencsétlen fickó maradványait, de semmi használható nincs benne. Így inkább a vizet kezdem el át túrni, hátha ott megtalálom, azt amit keresek. Alig 5 perc keresés után végre rá akad a kezem a fogantyúra. Először hibába húzom meg, nem akar kijönni a víz alól, így hát rá kell fognom két kézzel, s úgy húznom. Első rántásra szinte meg sem mozdul, ahogy a másodikra sem, de harmadikra kiszabadul az iszap, és a hínár fogságából, én pedig seggre ülök a nagy lendületben, de után büszkén tápászkodok fel, s indulok valami száraz felület felé a kezemben az aktatáskámmal, amin egy horpadás látszik csupán. Egy sima táska nem élte volna túl ezt a zuhanást, de szerencsére ez nem egy sima táska. Ez szerintem tovább egyben marad mint a mint ez a nyamvadt hold. -Találtál valami hasznosat? – érdeklődöm közben Callnál.
Minden bosszúságom ellenére, hogy nem sikerült William-et lelőni, mint a Földön a kutyákat szokás volt, elnevetem magam röviden a szavaitól, hogy a túlélésünk a bizonyítéka az uralkodói réteghez való tartozásunknak. Az biztos, hogy piszok nagy szerencsénk van. A flegma kérdése viszont letörli a mosolyt az arcomról és előszedem a pda-t, habár eddigi tapasztalataim alapján nem sok haszna lesz. - Lekérném, ha lenne jel. - Teszem is el vissza a felöltőm belső zsebébe. - Talán a siklóé erősebb, vagy azt tovább tudták mérni. Csak nem lesz olyan nehéz megtalálni fentről egy nagy fémdarabot a zöld posvány közepén. - Oké, persze elég sűrű itt a növényzet, de fentről nézve hátha feltűnő, hogy kidöntöttünk talán pár fát vagy valami becsapódási nyomot hagytunk. A vételt biztosan gyengíti az is, hogy vihar miatt zuhantunk le. Nem húzom le a lábam, mikor a törött pda-t a közelembe dobja csak egy kicsit villan a szemem felé, habár jó eséllyel nem látja, mert a titkárát fosztogatja éppen. - Ha nekem fémdarab állna ki a lábamból, kicsit kedvesebb lennék az egyetlen orvossal több kilométeres körzetben. - Jegyzem meg kedves figyelmeztetésbe csomagolt gúnnyal, habár nem az sért, hogy leorvosozott. Ugyan nem szanitéc vagyok, de az sem lenézendő munka, bizonyosan több tanulást igényelt, mint William-é... tényleg, mi a fenét is csinált ő azelőtt, hogy kancellár lett? Elindulok megkeresni azt a dobozt, szerencsére ugyanoda teszik ezeket a siklókon, így hamar meglesz. Nem túl nagy készlet, kinyitom és átnézem, mik vannak benne. Az injekciós tűket és néhány kis üvegcsét elrejtek a belső zsebeimben. Ezek jó része jó lenne William-nek is például vérmérgezés esetére meg néhány antibiotikum is van itt, de amiről ő nem tud... Arra nézek hátra, mikor nagy toccsanást hallok és nézem az elégedetten feltápászkodó Willt és a táskát, ami jobb bőrben van, mint a kancellártársam. Miért nem ilyenből csinálják ezeket a siklókat is, mint azt a táskát? - Még ilyenkor is csak a munka? - Kérdezem némileg gúnyosan, mert úgy se fogja elárulni, mi van a táskában. - Hogy állsz az implantátumokkal? - Közben kiveszem az elsősegélydobozból a gyengébbik fájdalomcsillapítót. Felőlem nyugodtan megdögölhet, de orvosként muszáj úgy tennem, mintha meg akarnám menteni és nem, egyáltalán nem zavar, hogy megsérteném az orvosi esküt. A fájdalomcsillapító tablettát a kezébe nyomom, ha elveszi és magamban elképzelem, hogy bárcsak egy Halálcsók lenne! - Kötszert, némi fájdalomcsillapítót, egy kevés fertőtlenítőt, bár félig üres. Ezt vedd be, a sérülésed később ellátjuk, de most nézzük meg a rádiót működik-e, amíg még nincs víz alatt. Szerintem süllyed ez a vacak... - Határozottan ez az érzésem, mert más nem magyarázza, hogy most már nem lábszárközépig ér a víz, hanem lassan térdig, pedig nem mozdultam semerre. El is indulok a sikló orra felé és minthogy az elektronika már nem működik, megpróbálom felfeszíteni az ajtót, ami elzárja előlünk a pilótarészt. Kellene az a rádió meg a sikló helyzetjelzője, ezt megtanultam Lewis hadnagytól a legutóbbi zuhanás során.
Egy egyszerű repülés, némi kis információ kiszedéssel a másikból nekem olyan, mint egy átlag polgárnak a vacsora. Annyi különbséggel, hogy én nem szoktam repülni. Szerintem egy kezemen össze tudnám számolni, hogy mennyiszer repültem. Ezek után szinte biztos, hogy nem fogok idén már repülni, maximum vissza a Dominiumra. Az igazából nem érdekelne, hogy Callum megpróbálna lelőni, bár kissé meglepődnék, hogy szemtől szemben ilyenre képes lenne. Nem olyan egyszerű megölni egy embert, mint az sokan hiszik. Az oké, hogy a nagy Callum Jenkins találta fel a híres Csókot, de az nem ugyan az, mintha valaki úgy haldoklik, hogy előtted van. Ahhoz pedig végképp nem lenne gyomra, hogy addig tartsa az illető nyakát, amíg az abba hagyja a vonaglást kezeid között. Főleg azért sem, mivel ha már az illető lába abba hagyja a rángatózást, s akkor engeded el a torkát, akkor kellemetlenül tud érni, hogy az illető újra lélegezni kezd. De nem hiszem, hogy Callum képes lenne szemtől szemben megölni valakit, csak akkor ha nyomós oka lenne rá. Mondjuk, hogy a másik fegyvert fog rá, vagy éppen a szeretett kis Saskia-ját molesztálnál valami állat. Azon sem lepődök meg, hogy ketten éltük túl ezt a nem túl kellemes landolást. Sajnálatomra ez a szerencsétlen Callum még a koordinátákat sem képes lekérni a rendszerből, s mikor ezt szóvá teszem, akkor is csak annyit tud mondani, hogy nincs jel, és jön avval a sületlen baromsággal, hogy a siklónak talán van jele. -Látom kommunikációs hálózatok nem az erősséged. – jegyzem meg. – A kis PDA-inknak a max hatótávolsága 30 méter, a siklókon el van helyezve egy jeltovábbító, ami miatt képesek vagyunk ide lent kommunikálni a Dominiummal. Ha nincs jel, s a sikló itt van mellettünk, akkor annak sincs jele. Engem egyáltalán nem zavar, hogy egy holtest zsebeiben turkálok. Már mint gusztusom van hozzá, a fertőzés kissé aggaszt, de inkább fertőzés legyen, minthogy itt dögöljek meg. -Az összes szabványosított 91-7es PDA, ha el is veszti a jelet, vagy megsérül, akkor is rögzíti az utolsó koordinátáját, s idejét. – mondom az orvosos megjegyzésére. – Szóval ha lekéred a legutolsó beállításokat, akkor kiadja az időt, és a pontot, ami biztosan közelebb hoz minket a megoldáshoz. Az meg, hogy miként beszélek egy orvossal arról csak annyit, hogy ő miként beszél az egyetlen gépésszel. Utána állok neki a mocsár át kutatásának, vagyis a pocsolyának. Vakon túrok bele, s próbálom keresni azt az istenverte táskát mielőtt teljesen elsüllyed. Persze erre is csak megjegyzést tesz, hogy állandóan a munka, meg hogy miként állok az implantátumokkal. -Ide figyelj te barom. – mondom neki a táskával. – Ha a munka az, ami életben tart, akkor a munka, ha el kell viselnem a baromságaidat, akkor elviselem, de akkor is túlélem ezt a retkes pocsolyát. – azt már nem teszem hozzá, hogy ha le kell lőnöm, akkor le is lövöm a túlélésem érdekében. A táska megszerzése után nagy nehezen elevickélek az első száraz pontig, s leülök míg Callum sorolja a leltárt, addig én a táska zárkombinációjával szórakozom. Először a 000-ás szám, majd jön a 001, és így tovább, amíg ki nem nyílik pár perc múlva a táska. -A rádiót dobd el, felesleges, mint mondtam, ha nincs sikló az sem ér semmit. – mondom neki, miközben gyors pillantást vetek a táska tartalmára, és rá, hogy eldöntsem megéri –e elmondanom neki. Végül a túlélés győz. -Ez egy titán-carbon táska, a TW-S gépkarabély nem lenne képes átvinni. – magyarázom neki – A titkárom 3 kis méregkapszulával töltött szerkezet hozott fel, s mellé 2 db mikro maszkot, ha elszabadulna a gáz – dobok oda egy maszkot neki – ezen kívül van benne egy DSK-03-as is – emelem fel a pisztolyt - egy Hightech elsősegély doboz, amelyet a kommandósok használnak – dobom felé a kis ládikát. – És ami a legfontosabb, egy AURA-1es típusú testszkenner, amit kis átalakítással talán át tudok alakítani radarrá. – Igaz, hogy volt egy fickó, aki mondta, hogy egyszer csinált már ilyet, de nem emlékszem pontosan hogyan, és ő fent egy műhelyben, nem pedig itt. Még egy nyamvadt forrasztó tech készletem sincs hozzá. A lábamat is felpolcolom, hogy Callum végre neki tudjon állni rendbe szedni a lábamat. Ha nem kezd neki, akkor szívesen noszogatom. -Szükségünk van egymásra, majd ha vissza értünk kimarhatjuk egymás szemét, de egyedül nem éljük túl, csak együtt. – ismerem be neki fájdalmasan.
Némileg felvonom a szemöldökömet meglepve, mikor nekikezd a magyarázatnak William, hogy aztán a végén könnyedén, kis gúnyos mosollyal széttárjam a kezemet. - A PDA-nak vagy a siklónak... ez nem változtat azon, hogy nincs jel. - Erre persze kapok egy kifejtettebb választ, amire meg kell állapítanom, hogy kancellártársam tele van meglepetésekkel. Nem mintha szabványosított pda-m lenne, de oda se neki, előveszem hát még egyszer és lekérem azokat az említett utolsó beállításokat. Arckifejezésem nem árulja el, de nofene, valamire még William is jó! Nem is rossz egy volt aktakukactól, mert gépésznek nem nevezném, hacsak nem ez a hobbija. Ez mondjuk legalább megmagyarázná, hogyan, miként figyelhetett fel Lewis hadnagyra. - Fél órával ezelőtti idő szerint a Várostól északkeletre vagyunk, nagyjából ugyanilyen messze van Elorak is, tőlünk északnyugatra. Nyugat felé kellene indulni, mert keletre csak a hegyek vannak. - Azt nem ragozom, hogy a hegyek miért is lennének problémásak. Soha egy rádió nem működne, ráadásul az ellenállók könnyedén elfoghatnak minket. William-ért nem kár, de én kihagynám. - Távolság alapján, ha jól haladunk, akkor két nap alatt kiérünk ebből a mocsárból. - Inkább három nappal számolok, mert úgy is közbe jön valami, ráadásul a terepviszonyokat nem ismerjük, plusz sérüléseink is vannak, kancellártársamnak ráadásul a lábán. Meg is jegyzem az implantátumos dolgot, de nem jön rá válasz, csak a munka résznél borul ki, még baromnak is titulál, amin csak nevetek egyet úgy pergetve le rólam, mintha valami kedveset mondott volna. Ó, ti perdai istenek, ha tényleg léteztek, kérlek, adjátok, hogy agyvérzést kapjon kancellártársam! - Persze, hogy túléled. De ha még sok ilyen táskát szedsz elő azzal a sebbel merülve ebbe a retkes pocsolyába, akkor egész biztosan el fog fertőződni annyira, hogy az én baromságaimon kívül az implantátum gondolatának megkedvelését is el kell majd viselned. - Ha peche van, akkor nem ússza meg majd egy lábamputálással, hanem beledöglik, de amilyen pechem nekem van, biztos meg fogja ezúttal már szívlelni ezt az orvosi tanácsot tőlem és nem ül több seggest a mocsárba. Számba veszem, miket találok az elsősegélyes vészcsomagnál, az erősebb fájdalomcsillapítót le is nyúlom észrevétlen, majd figyelem, ahogy elgondolkodik, mennyire avat be a táska tartalmának titkába. Azt hiszem, William is kapott a fejére egy ütést így zuhanáskor, mert elmondja! - Bezzeg a sikló nem titán-carbon.. - Morgom inkább csak magamnak, na meg a derék Rafael kancellár társunkra gondolva, mert elnézve azt a táskát, jobb állapotban van, mint mi ketten és a sikló együttvéve. De nem akarom most félbeszakítani William-et, ha már ilyen közlékeny. - Mégis milyen családügyi akcióhoz kell méregkapszula, ami ráadásul még csak nem is az enyém, ha jól értettem? - Kapom el röptében a maszkot, de egyelőre zsebre teszem. Amíg Will nem siet feltenni a sajátját, nekem sincs aggódni valóm. - Radarrá? - Elkapom közben az elsősegélydobozt, mely már súlyra és küllemre is job felszerelést sejtet. Ó, hogy ezt nem tudom elkommunizálni előle a tudta nélkül! Vajon tudja, mi minden van benne pontosan? - Ugyan, miért akarnánk kimarni egymás szemét? - Teszem fel az évődő kérdést, mert persze kancellárok vagyunk és majdhogynem munkaköri leírás szemmel tartani a másik ténykedését és résen lenni, ha a másik is jelen van, de nyíltan nem vagyunk ellenségek. Legalábbis még nem kell tudnia William-nek, hogy ez így van, így kelletlenül felhagyok a pilótarész ajtajának feltépésével és a nekem odadobott motyóval visszagázolok hozzá a lassan emelkedő vízben. - Amikor Lewis hadnaggyal lezuhantunk a mentőkapszulával, akkor ő kiszerelte a kapszula helyzetjelzőjét és vittük magunkkal. Mint később kiderült, jól tettük, mert a flotta így talált ránk az erdő mélyén éppen jókor. Vinni kellene most is, mert a siklóban nem maradhatunk. Ki tudod szerelni? - Beszélek hozzá, miközben vágok a nadrágján ott nagyobb rést, ahol a vékony fémdarab belefúródott a lábába. Ellenőrzöm, hogy van-e kimeneti seb, mennyire vérzik és vajon fontos ereket érintett-e a fémdarab, elkezdem megtisztogatni a sebet, ami elég kellemetlen, de tartalékolnunk kell az érzéstelenítőből és fájdalomcsillapítóból, még ha bőséges is a készletünk kettőnkre. De egy kis fájdalom megedzi William lelkét... és testét. Fertőtlenítem a kezem, bár nem William miatt, hanem ha nekem vannak apró sebek a kezemen, akkor ne kapjak el semmit, a vérmérgezés lehetőségét meghagyom neki. Odakészítem a kötszereket, a kis mobil szerkezetet, amivel a sebet szükség esetén egy-két öltéssel össze lehet húzni, fertőtlenítem a seb környékét, amíg ő a testszkennerrel bíbelődik. Lopva felpillantok és kiválasztom a megfelelő időpontot, mikor nem valami aprólékos dologgal foglalkozik, hanem stabilan fogja az átalakításra szánt kütyüt. - Egyébként a hadnagy nevét kiabáltad, mielőtt felébredtél... - Ez csak figyelemelterelés, mert a következő pillanatban már biztos kézzel, gyors, határozott mozdulattal húzom ki a fémdarabot a lábából. És igen, szándékosan nem kapott érzéstelenítőt meg fájdalomcsillapítót eddig, de természetesen orvosilag bármikor tudnám indokolni ezt. Igyekszem résen lenni, hátha a reflexből támadó típus William, vagy ha felugrana, akkor lefogjam a lábát visszahúzva a székre. A sebből folyni kezd a vér, de nem túlzottan vészes, és jól tippeltem, két öltés ide elég is lesz...
A legtöbb kancellár nem úgy született, hogy kancellár, hanem mindnek van valami rendes foglalkozása. Ami azért nagy mázlink főleg nekünk így most lezuhanva, hiszen azokat a szakmai tudást fel tudjuk használni a túlélés érdekében. Úgy látszik, az én műszaki ismereteim messze túlszárnyalnak a Nagy Callum Jenkins tudásán. Próbálom elmagyarázni neki röviden, hogy felesleges a PDA jelerősségét figyelni, mert nincs, ami továbbítsa, de erre csak azt kapom válasznak, hogy nincs jel, akkor nincs jel. Szívesen elmagyaráznám neki hét féle jelzést láthat a PDA-ján a kapcsolatoknál annál a három görbe vonalnál. Ha folyamatosan zölden világít, akkor jól működik, ha sárgán folyamatosan világít, akkor érzékel jelet, csak nincs átvitel, és hasonlók, de úgy sem fogná fel. Így inkább azt mondom el neki, hogyan tudja lekérni az utolsó koordinátákat a PDA-járól, amivel úgy látszik már sikerül elboldogulnia neki is. Csoda. Pedig már féltem, hogy ebben is segítenem kell majd neki. Amikor viszont el kezdi mondani, hogy merrefelé vagyunk, akkor egy pillanatra megállok a teendőmben, s elgondolkodom, hogy vajon mi lenne, ha elmennénk Elorakba? Leölnének azonnal? Kancellárok vagyunk, csak ki tudnánk magyarázni. Azért Elorakban olyan dolgokat láthatnánk, amit lehet, hogy mások nem. -Jutottak már be emberek Elorakba? – teszem fel a kérdést, mert most tényleg nem jut eszembe, hogy békésen voltak-e már ott emberek. A város lenne a logikus döntés, hiszen a túlélésünk ott a legnagyobb. De azért hányszor juthatunk le ide, és nézhetünk körül a saját szemünkkel. Illetve ha tudnánk beszélni egy Perdaival, az nagyon hasznos lenne. Azért Callumból is kibukik az orvos, hogy ha nem vigyázok a lábammal, akkor elfertőződik, nem az érdekli, hogy mennyire hasznos a táska, hanem az életem. Bár erős a gyanúm, hogy nem őszinte az aggódása. Az is lehet, hogy most valamennyire őszinte, hiszen ha le kell vágni a fél lábamat, akkor csak kolonc lennék a nyakán. De biztos örülne neki, ha őt érné a kegy, hogy levághatja. Nem csinálok titkot abból, hogy mi is ez a táska, s hogy miből készült, amivel szerintem sikerül meglepnem a kancellária társamat. Szóvá teszi, hogy a sikló is lehetne titán-carbon, amire csak egy fél mondattal válaszolok. -Túl drága lenne. Persze a méregkapszulánál vissza is kérdez Callum, és nem avval foglalkozik, hogy van 2 db jó minőségű légző maszkunk, ami nagyban segítheti a túlélésünket. -Mondjuk úgy, hogy meddőség miatt kell. –hazudom szemtelenül. Bár nem bízok benne, hogy elhiszi, de azért remélem. A legtöbben nem mondták volna el ezt az egészet egy másik kancellárnak. Sem a táskát, sem a fegyvert, sem a mérget, hiszen evvel elárulom magam valamilyen szinten. De az emberek legtöbbje jobban aggódnak a sötét terveik miatt, jobban, mint az életükért. Engem a cél elérése mindig is jobban érdekelt, mint az, hogy mibe kerül elérni. Két ember életébe, akkor két ember életébe, ha most a túlélésemért fel kell áldoznom a kis tervemet, akkor ez lesz. -Igen radarrá, tudod, az egy olyan dolog, amely rádiójel segítségével érzékeli a környezetet. –oktatom ki, bár nem szívesen szedném szét a szkennert ezért, mert nem vagyok benne biztos, hogy működne. A szemkikaparós megjegyzésesemre persze viszonylagosan tagad, vagyis inkább vissza kérdez, hogy ugyan miért is kaparnánk ki egymás szemét. -Ne tegyél úgy mintha nem akarnád, hogy itt dögöljek meg. – mondom neki, de nem szívesen vesztegetnék erre több szót, jobb lenne, ha inkább a lábammal foglalkozna, amihez végre neki is lát. -Szerinted ha itt lenne a sikló helyzetjelzője, akkor nem azt mondtam volna, hogy azt nézzük meg? – kérdezem vissza, amikor azt mondja, hogy legutóbb Sammy azt szerelte ki. Szívesen rá kérdeznék, hogy mik voltak akkor a tervei, de hamarosan megemlíti, hogy amíg nem voltam eszemnél akkor Sammy nevét mondtam. Hirtelen elnémulok, amíg megpróbálnám kitalálni, hogy miként tudok ebből jól kihátrálni, de a hírtelen belém nyilalló fájdalomtól csak ordítani tudok. Amikor abba hagyom az ordítást, akkor válogatott cifra káromkodásokba kezdek jó pár percig, amíg Callum végez a lábammal. -Ezt direkt csináltad te rohadék! – mondom könnyes szemmel, mikor már össze szedem magam egy kicsit. Nem próbálok meg felállni, hiszen a lábam még iszonyúra fáj, hála a kedves kancellária társam ügyes beavatkozásának. Pihenésképpen próbálom átgondolni a lehetőségeinket, s hogy merre menjünk tovább. -Keress egy kést valami hullánál nekem. - adom ki az utasítást neki, hiszen én még nem állnék lábra. -Szerintem Elorak vagy a hegyek felé kellene mennünk. - mondom, amikor már úgy döntünk, hogy el kellene indulnunk.
Értem én a különbséget a különféle jel-problémák között, de én praktikusan közelítem meg a dolgot: valami elromlott és nem tudjuk megjavítani, ergo nincs jel. A részletek már majdhogynem mindegy ilyenkor. Viszont úgy tűnik William-nek is vannak hiányos ismeretei, mert kérdésére először úgy pillantok fel rá, hogy komolyan kérdezte-e, de mikor látom, hogy tényleg nem szórakozik velem, akkor azért meglepődöm. - Hogyne jutottak volna. Igaz, csak a külső részeibe, meg kísérettel a Dana csarnokába pár diplomata. - Nem fognak ránk úgy nézni, mint akik sosem láttak embert. Habár valószínűleg ezt kívánnák a két évvel ezelőtti háború miatt. Aztán eszükbe jut, hogy két kancellár épségben való visszaszolgáltatása micsoda szívességre kötelezné le a Kancelláriát feléjük, és biztosan elkezdenek akkor örülni, mint sárkánymajom a farkának. - Nem kell az összesnek annak lennie, csak a mienkének. - Jegyzem meg a titán-carbon drágaságára, de ezeket a megjegyzéseket tudom, hogy Rafaelnek kellene intéznem. Mondjuk ha még sok sikló lepotyog, pláne velem, akkor biztosan rájön ő is, hogy olcsóbb, ha építtet egy ilyen siklót... vagy rávesz valamivel, hogy vagy ne akarjak utazni - esélytelen -, vagy leköltözzek a Városba - még esélytelenebb -, szóval én már látok lelki szemeim előtt egy titán-carbon siklót szép mélyzöld díszcsík festéssel az oldalán, míg ki nem fejti William, miféle mérget cipel magával. - Hogy meddők legyenek vagy hogy ne legyenek? - Kérdezek vissza félig nevetve, és persze nem hiszem a választ, de egyelőre nem firtatom, majd utánajárok később, miféle ügyletekben van benne. Vajon Dorian tud róla? - Tudom, mi az a radar, de nem tudom, mit akarsz vele radarozni? - Felelek nyersen a kioktató hangnemre, miközben odamegyek, hogy ellássam a lábsérülését. - Oh, oké, bár sosem ment a színészkedés. - Felelek gúnyosan csak ennyit arra, hogy akarom-e hogy itt dögöljön meg. Ha tudná... Mondjuk ha működött volna a pisztoly, ez lett volna az utolsó, amit tudott volna. De lesz még rá alkalmam, ebben biztos vagyok. Ő meg addig se tudja, hogy tényleg ez a szándékom, nem csak általános ellenszenvről van szó, amit minden kancellár érez a többi kancellár iránt. Minthogy süllyed a sikló és gondolom a hajó orrában van a helyzetjelző, most már mindegy is, hol van az a helyzetjelző vagy hol nincs. Ha volt is, most már víz alatt lehet, így nem vesztegetek több szót rá, egyénként is lefoglal az, hogy orvost játszok és korábbi szavaimmal ellentétben jól ment mindig is a színészkedés, ennek hála el tudom fojtani a késztetést, hogy akár csak el is mosolyodjak az ordítása hallatán. Pedig belül nagyon nevetek. A cifra káromkodást is végighallgatom, de persze nem tétlenül, mert kötést teszek William lábára addig is, mielőtt túl feltűnő lesz, hogy szívesebben hagynám elvérezni. Kár, hogy nem ért valami fontos eret a szúrás, akkor ha kicsit slendriánul kezelném ezt a sebkötözést, simán elvérezhetne, én meg mosnám kezeimet. Nem mellesleg most is azt teszem, értetlenül pillantok fel rá simán behazudva, hogy kapott érzéstelenítőt, csak nem figyelt rá a nagy munkában. - Direkt mentem meg a lábad? Igen. Amúgy meg kaptál rá érzéstelenítőt, gondold el, anélkül milyen lett volna. Komolyan azt várja, hogy ideülök és csak simogatom majd a lábát, attól jobb lesz... - Az utolsó mondatnál már nem is rá nézek, csak a kötözést fejezem be és ragasztom le a végét és úgy teszek, mint aki magában puffog, közben meg kárörvendően megjegyzem későbbi alkalmakra, mikor épp agyamra megy majd William, milyen, amikor könnyes a szeme! - Ilyen orvosi is jó? - Nyújtok felé egy szikét, ami inkább műtéteknél felmetszéshez jó, de hátha jó arra, amire ő szeretné. A remek kis bicskámat biztos nem adom ki a kezemből, és egyelőre nem kell tudnia róla, hogy van. - Te mehetsz a hegyekbe, én biztos nem fogok. Azok a hegyek olyasvalamiből vannak, ami leárnyékolja a műszereinket, így végképp nem fognak megtalálni minket jel ide vagy oda. Inkább megnézem magamnak Elorak-ot, de még inkább a Várost venném célba. Nem akarok lekötelezettje lenni egy perdainak sem, ha nem muszáj. - Azt kihagyom a felsorolásból, hogy legjobb információink szerint az ellenállók is a hegyekben vannak, mondjuk ki tudja, melyik részén, de nem kívánok most odagyalogolni és megnézni. Bevertem a fejem és van némi agyrázkódásom, de nem ekkora. Befejezem az utóbbi időben lévő elfoglaltságomat, miszerint valami hordozható batyut alakítsak ki egy anyagdarabból, hogy abba tegyem az orvosi felszerelésünket, biztos jó lesz még. - Ezt idd meg, enyhíti a fájdalmat és a gyulladást. - Adok neki egy kis fiolát, a gyengébbik fájdalomcsillapító van benne, de muszáj lesz megitatnom vele, különben még annyira fog fájni a lába, hogy cipeltetné félig magát. - Fel tudsz állni? - Remélem igen, mert nem akarok visszamenni érte. Ugyanis időközben odabotorkálok a sikló ajtajához, lehúzom a kart, ami ilyen esetben nyitja az ajtót, ha nem lehet már központilag irányítani, de egyelőre hiába. Moccant az ajtó, kis rés is lett, de túl kicsi, hogy bármelyikünk kiférjen rajta. - Valamiben elakadhatott... - Állapítom meg, bár igazából ezzel a fejfájással csak jól esik hangosabban gondolkodni, majd nekifeszülök kicsit annak az ajtónak, hogy az a következő pillanatban engedjen és én elegánsan kipottyanjak a siklóból bele a mocsárba. Hurrá!
Próbálok nem nagyon kötözködni a kedves kancellária társammal, de nehezen állom meg, hogy a technikai ismereteit kijavítsam, közben pedig legbelül örülök, hogy találtam egy gyenge pontot a kedves társamon. Amilyen mázlim van hamarosan én teszek fel egy olyan kérdést, amely a tudatlanságomat bizonyítja. A válasza első mondta nyilvánossá teszi számomra, hogy most le buktam, erre jön valami Dana-val. Ismerős a név, de nem hiszem, hogy ez egy tipikus Perdai név lenne. Azt meg nem hiszem, hogy egy ember lenne Dana, akinek van valami csarnoka. Annyira nincs sok időm elgondolkozni, hogy ki is lehet ez a Dana, de azért megjegyzem a nevet, hogy ha feljutunk, akkor utána tudjak nézni. A beszélgetésünk hamar a titan-carbon táskámra terelődik, amin egyből szemet szúr a kedves társamnak, s fel is veti, hogy miért nem abból készülnek a siklók. Hiába mondom, hogy drága, erre a kis önző dög azt mondja, hogy elég ha a mi siklóink azok lennének. -Állítólag Tersonnak van egy, de annyi üzemanyagot zabál, mint az Imperium stratoláskor. – mert hát azért jó dolog a Titan-carbon, de nehéz, és az aerodinamikai tulajdonságai nem túl kedvezőek, s így elég sok energiába kerül megmozdulni egy ilyennel megmozdulni. Persze csak elméletileg mivel még nem láttam én sem ilyet. De még a Titan-carbon táska sem vonja el a figyelmét arról, hogy mérget cipelek magammal. Rá is csap a meddőségi terelésemre, aminek nem örülök, hiába nevet ő is. -Ezt még én sem tudom. – nevetek én is, hátha így hamarabb megszabadulok tőle, majd a beszélgetés a radarozásra terelődik, s Callum máris nekem szegezi a kérdést, hogy ugyan mit akarok radarozni. -Ha tudod, hogy mi az a radar, akkor minek kérdezed, hogy mit akarok vele radarozni? A környéket, az ellenséges mozgásokat, a szem számára nem látható odúkat, és minden ilyen hasznos dolgot. – bár nem füllik a fogam ahhoz, hogy most órákon keresztül bütyköljek. Egy kis idő múlva egymás szemének kikaparását javaslom, hogy tegyük félre, amire még mindig csak megjátssza magát a kis féreg, azt meri mondani, hogy a színészkedés soha nem ment neki. Amire szívesen visszavágnék, hogy bezzeg a drága kis Saskiájanak simán ment a színészkedés az ágyban. De vissza fogom magam. Főleg mivel hamarosan már a lábamat kezdi el rendbe rakni. Fájdalomcsillapítás helyett azt meri állítani, hogy Sammy nevét kiabáltam öntudatlanul. Ezen annyira meglepődök, hogy hirtelen fel sem fogom, hogy kitépi azt a szart a lábamból, amire elég cifrán kezdek el káromkodni. Amikor újra beszélni tudok, akkor számon akarom kérni, hogy ezt ugyan direkt csinálta, de csak elpoénkodik, hogy direkt menti meg a lábamat. Azt állítja a kis mocsok, hogy kaptam érzéstelenítést, amit nem úgy érzek. Legutóbb, amikor kaptam érzéstelenítőt, akkor nem fájt ennyire egy ilyen sérülés. Igaz, hogy az fent volt, és Theo egyik kotyvaléka volt. Annak sem örülnék, ha ez itt elkezdené simogatni a lábamat, de ezt nem mondom ki neki, nehogy örüljön. Helyette inkább egy kést kérek, amire csak a kis orvosi szikével jön nekem. Amire eléggé megvető pillantást vetek. -Ezt inkább tarts meg magadnak. – én inkább valami rendes késre vágyom, amit rendesen bele lehet mélyeszteni valamibe, vagy valakibe. Hiába próbálom normális hangvételben felvetni neki, hogy vagy a hegyek felé megyünk, vagy Elorak felé, amire Callum csak gúnyosan jegyzi meg, hogy inkább Elorak, mint a hegyek. -Csak nem félsz az ismeretlentől? – heccelem egy kicsit – Persze mehetünk arra, amerre szeretnél, csak ne engem okolj ha valami baj történik. Miközben ő pakol, én próbálok olyan roncsdarabot keresni a közelembe, amely alkalmas lehet számomra manónak, hogy ne a sérült lábamra kelljen támaszkodnom a menetelés során. Végül két szék karfájából, és egy merevítőből sikerült valamit összekötöznöm, mire a kedves doktorom ad valamit a fájdalmaimra. Előbb megnézem a feliratot a fiolán, de ott csak valami acetilszalicil felirat szerepel, ami igazából az én tudásom alapján akár a tojás megnevezése is lenne. Így hát mivel nincs más választásom felhajtom a kis lötyit, ami borzasztóan keserű. Nemsokára már jön is a kérdéssel, hogy fel tudok-e állni, amire egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy erőt vegyek magamon. Lassú mozdulatok rá fogok a mankómra, majd megpróbálok egy határozott mozdulattal felállni, de szinte azonnal vissza is ülök, miközben fel szisszenek a fájdalomtól. De alig pár másodperc múlva ismét megpróbálkozom vele. Ugyan most is eltorzul az arcom a fájdalomtól, de sikerül megtartanom az egyensúlyomat, s el is indulok Callum által nyitott ajtó felé. -Azért remélem segítesz egy sérültnek kiszállni.
- Szerintem az maga az Imperium. - Mosolyodom el, de hát majd érzi Rafael is a késztetést, hogy biztonságosabb siklókat csináljon. Az eddigiek teljesen jók voltak, míg az űrben kellett cirkálni, egy-egy égitestet megközelíteni, de egészen más erőknek van kitéve a sikló, mikor egy gravitációval és légkörrel rendelkező holdra kell vele leszállni. Főleg amilyen viharok tudnak lenni ezen a holdon... Azon csak jót nevetünk, hogy meddőséggel kapcsolatos szer van William-nél, miközben én tudom, hogy hazudik, ő meg tudja, hogy én ezt tudom. De elengedem a témát, majd másik irányból lesz megszorongatva kancellártársam, már csak a megfelelő alkalom kell, hogy Dorian-nal szóba elegyedjek. - Azt hittem, van még néhány táskád a víz alatt. - Vonok vállat gondolatban a radar dolgára, mert azért azt még sem fogom elismerni, hogy meglepően okos ötlet ez tőle. Hagyom is bütykölni, még ha vannak is kétségeim afelől, hogy ebből valaha is működőképes radar lesz, inkább a sérülését látom el, behazudott érzéstelenítéssel, magamban megtartott kaján kárörvendéssel. És még így is hálás lehet, mert ha sokszor nem zuhan a vízbe, hogy elfertőződjön a sebe, akkor megúszott egy láb-implantátumot. Pedig mennyi féllábas viccel szórakoztathattuk volna egymást a többi kancellárral, mikor William nincs jelen.. vagy éppen fél lábbal már bent van az ülésteremben. Amikor kést kér, akkor az orvosi szikét adom, de az meg nem jó. Én meg továbbra sem vallom be, hogy van egy szuper bicskám, úgyhogy kénytelen lesz más megoldást találni. - Nekem Elorak is ismeretlen! De ott legalább perdaiakba botlunk, akik megvendégelnek és nem ellenállókba, akik kicsit máshogy értelmezik a vendégszeretetet. - Nem veszem fel a heccelést, normálisan válaszolok, hogy miért döntök Elorak mellett a hegyekkel szemben. Utóbbiról annyit tudunk, hogy ott vannak valamerre az ellenállók, de nem most gondoltam porig alázni a felderítőinket, hogy én szerzem meg ezt a hasznos információt. Kiváltképp, hogy némi információm már így is van, amit elfelejtettem közölni Terson-nal, meg mindenki mással. De felőlem mehet a hegyekbe William, én biztosan nem fogok, és összeszedem mindazt, amit hasznosnak találok. Elégedetten állapítom meg, hogy megnézte a fájdalomcsillapító üvegét, és kénytelen megbízni bennem. Komolyan, kellene ilyen helyzetekre ál-gyógyszereket magammal hordanom! Nekifeszülök az ajtónak aztán, ami hirtelen enged és én beletoccsanok azzal együtt a mocsárba hasra esve. Azt leszámítva, hogy a rázkódástól újra belehasított elemi erővel a fájdalom a fejembe, megállapítást nyer a tény, hogy jól vagyok, nem mintha kancellártársam heves aggódását fejezte volna ki. Mire odabotorkál William is az ajtó helyéhez, azt láthatja, hogy az egykori ajtón hasalok a mocsár közepén és a pda-val éppen az előttem lévő fa vaskos és göcsörtös, víz fölé is kihajló gyökerén egy kis mohaszerű mókás növénykét fotózok, ami az ő szemszögéből fentről nézve egyáltalán nem tűnik érdekesnek. Én viszont megláttam benne valamit, ami miatt egy pillanatra el tudtam felejteni hol vagyok, hogy mennyire utálom ezt a holdat és hogy nem olyan kellemes a társaságom. Ezt a már-már idilli hangulatot töri meg William hangja. Szemet forgatok, úgy se látja, és eltéve a pda-t felállok jó sárosan, posványosan, mert az ajtólap időközben elkezdett belesüllyedni a mocsárba. Kár a felöltőért, de a pda megúszta és a felvétel is. Alig várom, hogy megmutathassam Jasmine-nak és ezt némileg jobb kedvre is derít. - A gravitáció veled van, az nem elég? - Érdeklődöm vigyorogva. - Ülj le a szélére, egyszerűbb lesz! - Nem fogom leemelni, ennyire én sem vagyok úriember. Kivárom nyugodtan, míg sikerül neki, addig megcsodálom a roncsunkat, meg azt a kis sávot, amit vágott a mocsár fái között, ahogy bezuhant ide. Még jó, hogy itt nincs egy perdai szentély se, amit agyonüthettünk volna Danástul. - Na, gyere már! - Sürgetem kicsit és csak ha már leült, akkor segítek sérült lába felőli oldalon a karja alá nyúlni és lesegíteni, de ha elveszti egyensúlyát és a vízbe dől... Hát én nem állítom meg. A mocsár ezen a részen körülbelül térdig ér, legalábbis nekem. - Egy darabig északnak kellene haladnunk. Arra mintha kicsit szárazabb lenne. - Át, keresztül mindenen, mert ösvényt úgy se lelünk majd. - Szóval mi volt ez a Sammy-dolog? Így megtalált a szerelem vénségedre? - Heccelés visszajár.
A két kancellár közel három nap után keveredett elő a mocsárból, mindenki örömére - legbelül meg őszinte bánatára - egyikük sérülése sem volt súlyos, így minden mehetett tovább a megszokott kerékvágásban. //Köszönöm a játékot, szórakoztató volt //
A szorult helyzetünkben is képesek vagyunk megőriznünk kancellári mivoltunkat, hogy áskálódunk és próbáljuk kitalálni a másik gyenge pontját. Kissé le is bukok, hogy fogalmam sincs a Perdaiakról, de azért sikerült meglepnem Callumot a jó kis táskámmal, s hamarosan már Terson titkos hajójáról elmélkedünk. Callum felveti, hogy talán az Imperium lehet az, amit ugyan kétlek, de azért bólogatok neki. Közben persze arra gondolok, hogy mennyire nagy ötlet lenne, ha a az a genyó az Imperiumon rejtene el egy ilyen járművet. Hiszen azt csak a saját legénysége ellenőrzi, s mi nem. Csak ha direkt erre mennék fel keresést csinálni, vagy ellenőrizni. De igazából azt sem tudom, hogy mennyi sikló van az Imperiumon. A méregre rá kérdez Callum, de szemrebbenés nélkül hazudok bele a szemébe, hogy a meddőség miatt kell. Látszólag elfogadja, de nem hiszem, hogy ennyire hülye lenne. -Sajnálom nincs több ilyen táskám. – mondom őszintén, hiszen itt nincs is több, s fent sem rendelkezem több tucat ilyennel, csak pár darabom van. De azt viszont el kellene ismernem, hogy abban igaza van, hogy a Perdaiak talán barátságosabbak lesznek velünk, mint az Ellenállók. Bár abban is biztos vagyok, hogy jó pár kancellár társam arca lesápadna, ha megtudnák, hogy mi ketten Elorakban jártunk. Persze ha igazán bolondok lennénk, akkor az Ellenállókat keresnénk meg, de nagyon nagy valószínűleg bele halnánk. Vagyis Callum biztos, hiszen beáldoznám azért, hogy én túléljem, s ha van egy csöpp eszük az Ellenállóknak, akkor megelégednek egy halott kancellárral, és egy új szövetségessel. A kapott fájdalomcsillapítót alaposan megnézem, bár nem jelent szinte semmit számomra, ami rá van írva. De azért a remény hal meg utoljára, hogy észreveszek valami szokatlant. Szerencsémre, vagy balszerencsémre beveszem, de azért aggódok, hogy bealtat ez a féreg, és oda az a Perdai kanibáloknak. Már ha van egyáltalán ilyenek. Szerencsére a szer tényleg csak fájdalomcsillapító, s míg el kezd hatni, addig a kancellár társam képes kinyitni az ajtót, de mire oda botorkálok addigra ő már valami izét kezd el fényképezni, vagy videózni ebben az átkozott mocsárban. -Csak kibújt belőled a xenobiológus. *jegyzem meg, majd kérek egy kis segítséget a kiszállásban, de csak gúnyolódik rajtam, hogy a gravitáció segít, majd jön a bölcs segítsége, hogy üljek le a szélére, mert úgy könnyebb lesz. Hogy mennyire zseniális ötlete vannak ennek a fickónak, azt most szívesen elmondanám neki, de inkább az egyik mankómat ledobom mellé, az sem baj, ha kicsit hátba találja. Utána az ajtókeretbe támaszkodva próbálok leülni óvatosan, de sajnos egy nagy huppanással csúszok le a padlóra a hátsómra. Kissé eltorzul az arcom, ahogy földre ülök, hiszen ebben a csodálatosan kivitelezett leülésben, megrándul a sebesült lábam is. Tudnék hangosabb is lenni, de nem adom meg ezt az örömet Callumnak, így csak hangosan felszisszenek. Tenyerimmel megtámaszkodom a padlón, s úgy próbálok előre csúszni, hogy ha elérnék a szélére, akkor majd megtartom magam, s lassan engedem le magam Callum mellé, ügyelve arra, hogy ne a sérült lábamra álljak majd rá. De nem bírja ki, hogy ne sürgessen, ez kissé ugyan meg zavar, de azért sikerül földet érnem. Nehezen, de összeszedem a mankóimat is, miközben hallgatom, hogy szerinte északnak kellene haladnunk. Csak némán bólintok, s kezdek el sántikálni utána. De alig teszünk meg pár lépést, máris Sammyről kezd el faggatni. -Nem vagyok olyan öreg a szerelemhez. * mondom neki, de tudom, hogy ez nem lesz elég, így azért megpróbálok válaszolni úgy, hogy ne is legyen válasz. * Mindig is szerettem a csinos nőket, és már egy éve nincs nő az életembe.
Nagy előnye a CQL-es járműveknek, hogy meglehetősen halkak, nem verik fel már kilométerekről az erdő csendjét, de még közelről sincsen különösebb hangjuk. Hátrányuk, hogy nem valóak minden terepre. A sötét láp ez utóbbi kategóriába tartozik mindenképpen, de megkerülésével több időt veszítenék, mint amennyivel jár áttolni a szövevényes kis átjáró ösvényen a motort. Mert hát itt tolni kell, nincs mese és közben remélni, hogy nem esett több eső az utóbbi időben, hogy a láp vize megemelkedjen. Ebből a szempontból pechem van, mert egy ízes káromkodás kíséretében vagyok kénytelen megállni, hiszen a motort innen nem tolhatom tovább, mert az átjáró éppen csak olyan széles, hogy gyalog el tudok rajta egyensúlyozni száraz lábbal. Hiába az ismert ösvény, ez a mocsár nagyon komisz és nagyon süppedős, így nem kockáztatom meg a motor tovább tolását, mert ki tudja, mennyire lazult fel a talaj ott, ahol most víz fedi. Gondolkozok azon, hogy visszaforduljak és mégis körbemenjek, de így már végképp túl sok órát veszítenék, így nincs mit tenni, mint a motort itt hagyni - sokan úgy se járnak erre -, s gyalogosan menni tovább Elorak felé. Majd kilépek, ahogy kiértem a sötét lápból, legalábbis ez a terv. Haladok szépen tovább, s csak akkor torpanok és lassítok le, na meg veszem elő a pisztolyomat, mikor neszezést hallok a közelből, de még nem látom, hogy ki vagy mi lehet az. Ami azt illeti, még az irányt is próbálom belőni, mert ezen az ingoványos területen ez sem egyszerű. Öltözetem egyszerű: fekete nadrág és kissé kopottas csizma hozzá, seszínű, hosszú ujjú ing, nyakamban a kendő, amit arcom elé szoktam húzni, de most tisztán látni a vonásaimat, az erős borostás arcot, az élénken figyelő sötétbarna szemeket. Hosszabb, csaknem feketébe hajló barna hajamat hátul lazán fogtam össze. Kezeimen ujjatlan, fekete kesztyű, s hát az egyikben ott a pisztolyom, amit halkan biztosítok ki, míg lassan lépdelek előre... mígnem egy nagy bizarr buggyanó-cuppanó hang kíséretében a szilárdabbnak gondolt kis fűcsomó az alatta lévő talajjal együtt lesüllyed súlyom alatt bokáig merítve azt a lábamat a posványos vízbe.
Eloraktól és a Várostól keletre nyúlik el egy nagy kiterjedésű ingoványos, a Sötét láp. Sűrű, a vizet kedvelő fák árnyékában szinte semmit sem lehet látni, gyakorlatilag esti sötétség veszi körül az odatévedőt. Mindemellett a talaj ingoványos, süppedős, a fák gyökerei kuszák és tekervényesek. Aki nem ismeri a járást, azt könnyen lehúzzák a mélybe és nem eresztik. A levegő itt nehéz a párától, szinte fojtogató. 
//
//
