Vharan bele megy az üzletbe. Ezt egymás alkarjának lendületes elkapásával pecsételjük meg. Lesz mit csinálnom az elkövetkező egy hónapban! Igyekszem majd olyan terméket adni neki, amitől elégedett lesz. A tündér megjelenése szokatlan látvány. Valahogy sejtettem tekintetéből, hogy Vharanhoz van köze, a Remete pedig ezt meg is erősíti. Biccentek egyet. - Csak vigyázz, fel ne kapják a lelkes gyermekek. Hogy lett hozzád íj ragaszkodó? - kérdezem, mert azért nem látni perdaiakat gyakran ilyen állatokkal. A kérdésére, hogy mi lenne a legfontosabb, pár pillanatig elmerengek. - A karmok és fogak. - a bunda sem olyan rossz, de nekem ezek jelentik az erő szimbólumait. Lehet, csináltatok belőlük valami nyakláncot, vagy később felhasználom valami fegyverhez őket. Még nem tudom. Azért akkora karmokkal a nyakamban túl feltűnő is lennék. Lehet, csak otthonra tenném ki, becsületem díszéül. Még átgondolom. A következő kérdésre bólogatok párat. - Természetesen, vetek rájuk egy pillantást, szükség esetén élezek is. Menjünk akkor beljebb. - intek a ház felé, és már meg is indulok. Az ajtóban előre engedem őt, majd becsukom magam után. A pulthoz lépek. - Terítsd ki, mid van. Egyenként átnézem őket. - intek a faskos falapra. Amíg pakol, én úgy is elkezdem méregetni a fegyvereket, és a szemem erősítve képességemmel nézem, mennyire kell élezni.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Az üzlet megköttetik, Vharan elégedetten enged meg magáre egy pár szívdobbanásnyi mosolyt. Úgy érzi, hogy remek lándzsát kap majd cserébe, és még az is lehet, hogy annyira egyedi lesz, ami megkülönbözteti majd őt több más perdaitól. Ebben reménykedik, még akkor is, ha az istenek szimbólumait előszeretettel használják. Az a pár rajz, amit Rotemshel felvázolt, máris némi izgalommal tölti el. Szereti a fegyvereket, ez nem vitás. - Shaz'or tudja. Egyszer csak utánam jött, és nem sikerült leráznom. Napokig követett, de a végén majdnem elpusztult. Szerencsére volt nálam Phens levél, mert ha megfelelően szárítod, majd dolgozod fel, remek fűszer lehet belőle. Így nem pusztult el, azóta pedig... hát láthatod - néz rá Nichire, aki "szájpukizik" egyet és hátrafelé ledől a kerítésről, mintha eltalálták volna. Teátrális nyögésszerű hangot hallat Vharan, rákérdez, hogy mire van szüksége pontosan a Grodakból Rotemshelnek. Bólint, megjegyzi magának, lesz majd vele egy kis dolga, de így legalább tudja, hogy milyen kiegészítőket kell majd vinnie. Szépen felteszi az asztalra a feygeverit, láthatóan becsben vannak tartva, még akkor is, ha például az íj, elég régi darab, itt-ott megkopott már, viszont láthatóan mestermunka. Még fogadott apjától kapta, és azóta sem vált meg tőle, mert jó szolgálatot tett mindig.
Na, végre először látom elmosolyodni a Remetét. Úgy érzem, nem fog cserben hagyni, épp ezért nekem sem áll szándékomban. A kis tündért észrevéve kérdések merülnek fel bennem, amelyet ő megválaszolni csak félig tud. Nem tudom, mitől ragaszkodik hozzá az állat. Engem a legtöbb elkerül, szerencsére. Az anyagkeresés alatt sem kellett sokat aggódnom amiatt, hogy elkapjon egy errator, vagy más vadász. - Ha nem tesz rendetlenséget, bejöhet. - biccentek. Kezemben a táblával megyek vissza vele a házba. Kipakolja íját, nyilait, késeit. Megnézem őket, és van azért javítanivaló. - A tőröket újra élezhetem. A nyilak rendben vannak, de fogyó eszköz. Vennél belőle? Az íjad régi ugyan, de egyelőre nem látok rajta olyan repedést, vagy bármi jelet, ami aggodalomra adna okot. Sok víznek azért nem tenném ki, megkopott már a külseje, könnyen eldeformálódhat tőle. - mondom, felajánlva néhány dolgot, amely csak rajta múlik. - Ha éleztetnél, akkor lehet, vissza kell jönnöd ma később. Mióta vannak meg? Milyen állapotban voltak egy éve? - érdeklődöm kicsit többet, érdemes-e rá erőt befektetnem még.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Biccent ő is az ajánlatra, mégsem szól a chinelnek, hogy jöjjön utánuk. A kis tündér pedig nem is jön, jelenleg jobb dolga is akad, éppen üldögél és sütkérezik a melegben a kerítés tetején. Ennél több most nem is kell neki. Vharan pedig miután bementek kiteszi a dolgait, közömbösen végighallgatja a mester szavait, majd röviden válaszol. - Akkor a tőröket élezd, nyilak most nem kellenek. Az íjra pedig figyelek, köszönöm a tanácsot – nem, nem mondja, hogy egyébként a szeme fénye, hiszen a mostohaapja mestermunkája, így ha kopott is, eddig mindig kihúzta a bajból. - Rendben, akkor később – közben elkezd a tőrökön kívül mindent elpakolni, gondosan ügyelve a részletekre. – Általában fenem őket, és a használat után letakarítom, ahogy kell. Hasonlóban, de nem mondanám tökéletes biztosra – mondja meg az igazat, valójában neki kicsit máshogy telik az idő, mert nem igazán figyeli, hogy éppen mennyi tél telik el. Van, hogy egy jó ideig egy helyen van, változik az évszak, vagy sem. - Akkor majd visszajövök értük. Viszlát Rotemshell – a mellkasához veri az öklét és bólint, majd kifordul az ajtón és elindul sétálni. Azaz kimegy a városból, majd vissza, mert nincs kedve a tömeggel találkozni, legyen akár az a tömeg egy Eloraki is.
Habár a chinel nem jön velünk, annyira nem bánom. Nem vagyok kifejezetten állatbarát, és egy vad nem biztos, hogy bölcs döntés lenne, ha betérne ide. Miután szóltam, végignézem mindazt, amiket elővesz. Tanácsot is adok, és meg is jegyzem mik azok, amik élezésre szorulnak. Nyilakat most nem kér, de a tőröket megéleztetné. Bólintok, és egy kis időt kérek tőle, hogy elkészüljek velük, mivel szavaiból kiderült, hogy már egy éve is igen használtak voltak. - Hamarosan, Vharan. - teszem mellkasomhoz én is tenyerem, és biccentek egyet, majd mikor távozik, fogom a két tőrt, és ismét megszemlélem őket. Leviszem őket a pincébe, ahol először megtisztítom mindkettőt. Sok éves por, vér és mocsoktól tisztítom meg azokat a zugokat, amelyeket egy átlagos mosással nem ér el a perdai. Ezután az élezés három lépcsős menetén kezdek végig haladni velük. Egyszer egyik, egyszer másik. Először durvább, majd egyre finomabb anyagokkal haladok végig a pengéken, míg felerősített látással is tökéletesnek nem tartom őket. Végül a fényezés jön, és hát nem mondom, hogy borotválkozni lehetne bennük, mert látom magamat, mert nyilván alkalmatlan erre az anyag, amiből vannak, de kétségtelen, hogy gyönyörűen lettek. A bőrtokot is kitisztítom, amiben hozta őket a Remete, hogyha visszateszem őket a helyükre, akkor ne legyenek ismét mocskosak. Amint azzal is megvagyok, és megszáradt, visszacsúsztatom a tőröket a helyükre, és visszamegyek az emeletre. A pultra helyezem a két tőrt, aztán leülve a neki kezdett tervet kezdem részletezni, és gondolkodni rajta. Nem kell sokat várnom, hogy Vharan visszaérjen, az élezéssel azért eltelt az idő. Felállok a székemről. - Üdvözöllek ismét. Tekintsd meg őket. - mutatok a pulton heverve várakozó tőrökre. Ha megnézi őket, és elégedett, egy félmosoly jelenik meg az ajkaimon. Ha netán fizetni akarna, felemelem tenyerem, hogy hagyja. - A ház ajándéka. - a fogak és karmok egyébként is elegek lesznek fizetségnek ezért is, meg majd a lándzsáért is. - Akkor egy hónap, és jöhetsz. Korábban nem érdemes benézned, mert kész úgy sem lesz, de szívesen látlak bármikor. - mondom, bár ha beugrana megnézni, hogy állok, nyilván nem mondom neki, hogy menjen vissza a vadonba, ahonnan előmászott. Ha biztosra akar menni, hogy érdemes levadásznia azt a rémet oda kinn, akkor tőlem jöhet bármikor. Ha ezek után nincs más, amit meg kellene beszélnünk, kilépek a pult mögül, és még egyszer elbúcsúzok, ezúttal már hosszabb időre. - Örülök, hogy üzleteltünk. Shaz'or vezesse pengéidet ellenfeleid szívébe.
//Köszönöm a játékot! //
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Elbúcúszik egy rövid időre a mestertől, és nekiindul a vadonnak. Ilyenkor, amíg várni kell, és nincs nála minden alapfelszerelés, hiányosnak érzi magát. Nagyon sok fegyverével összenőt már, ilyenkor valódi hiányérzete támad, hiszen ők azok akikben igazán bízik és számtalanszor segítették az útjai során, vagy éppen az életét mentették meg, mint például odafent a Nebelen a szörnyektől. Hagy a Rotemshelnek időt, hogy megcsinálja, amit kell, ez is minden bizonnyal segíteni fog abban a döntésében, hogy jól, vagy rosszul választott kovácsot. Bízik a férfiben, látta a munkáit és tapasztalat szemeinek ez már egyfajta bizalmat adott. Végül jó egy óra múlva tér vissza, nem siette el a dolgot. - Rotemshel – köszön belépve, majd figyelme a fegyvereire irányul. Felveszi őket, megforgatja és az egyikkel egy apró szőrdarabot vág le a csuklója felső részéről. A Penge nagyon éles, Vharan pedig elégedett. – Remek munka. Köszönöm – mielőtt az értékéről kérdezne, Rotemshel elveti ennek a lehetőségét. – Shiennel ragyogjon rád – mondja egy halvány mosollyal, és itt a férfi üzleti érzékére gondol. Talán elkérhetett volna érte ezt-azt, de így tudja, hogyan kell a vevőket megtartani, plusz a Grodakból talán így többet kap, mint várna. - Meglátjuk, ha Shaz’or is úgy vezeti a kezemet és rávezet az ösvényre, ahol találok neked egyet. És akkor még el is kell fogni, de ne aggódj, itt leszek, mire kész leszel - teszi a mellkasához az öklét, és aprót biccent ezzel egyidőben. Az elköszönésre visszanéz, szemeiben mosoly bujkál. – Az istenek vezessék a kezed, mikor az anyagra sújt – búcsúzik ő is, majd elindul az erdő irányába, hogy minél hamarabb maga mögött hagyja a áros forgatagát. Nichi ekkor jelenik meg és mászik fel a vállára, onnan nézelődve, amíg el nem nyeli őket az erdő sötétje.
*Nem mondhatnám, hogy eseménytelenül teltek a perdai téli hónapok, de azt sem, hogy majd meghaltam az izgalomtól. Akció az nem nagyon volt, de nem hagytam magam szórakozás nélkül és elég néznivalóm is volt. Újra ráfeküdtem a műholdas felvételekre és még élőképet is sikerült behoznom. Sok-sok jelentést küldtem a JL-en keresztül Alecnak, főleg a sivatagban történt változásokról, melyek jelentősebbek voltak, mint azt először hittük. Az Elion felé vezető utak egyelőre talonba kerültek, sajnos Carter keblére ölelésem is. Télen a hó is sok mindent eltakar, így kevesebb alkalmam volt a Perdára menni, főleg a Városon kívül és valahogy mások sem igyekeztek Elorakba, még a bátyámmal találkozni sem volt egyszerű, de azt megoldottam. Akkor jutottam el Elorakba is hosszú idő után, de Vharanról nem volt új hír. Tényleg kell rátennem egy GPS-t ha nem akarom végig nyálazni az egész Perdát a műholdon keresztül. A perdai újév akkor kezdődik, amikor tavaszodik. Kicsit más az időszámításuk, de érthető, mindent a természethez kötnek és ha az alszik, a perdaiak is „alszanak”. Nem szó szerint persze, de elég volt az a télvégi kirándulás Elorakban, hogy feltűnjön, mennyire le vannak lassulva. Az a békesség és csendesség amit akkor láttam és tapasztaltam, mikor a bátyámmal találkoztam, még rám is hatással volt. Egyszerűen imádtam….de hamar beleuntam. Márciusban, mintha mindenki egyszerre éledt volna fel, beindultak az expedíciók és az eloraki utak is, amit azonnal kihasználtam. Már ott toporogtam kora reggel az első induló kocsi mellett és a sofőr agyára mentem, mikor az emberek még csak szállingóztak kifelé az épületekből. Végül csak eljutottam a perdai városba, ahogy az már lenni szokott, kaptam egy kísérőt, Ublukkát aki neme szerint férfi, a szemei sem állnak jól, bár nem Jackesen kancsal, inkább Jenkinsesen ravasz….és úgy tűnt a télen nem volt senki aki az ágyát melengesse, mert olyan szemekkel nézett rám, amitől egy jobb érzésű nő elpirul, és folyton bambán vigyorgott. A hosszú tél arra is jó volt, hogy bővítsem a perdai szókincsemet, természetesen a mennyiségre törekedtem, nem a minőségre, de Ublukka megértette, hogy a nagy táskát neki kell cipelnie. Felpakoltam, már csak azért is, hogy egyrészt egyek egy jót, másrészt ideje volt Elorakban is shoppingolnom egy jót, ahhoz pedig sok cucc kellett. Abban a reményben jöttem, hogy a tavasz Vharant is idecsalogatta, ha másért nem, üzletelni, ezért az első utam ahhoz a kajáldához vezetett, ahol együtt ettünk. Megkerestem Ilithiát és megtudtam tőle, hogy Vharan Elorakban van, legalábbis látta már, ami remek hír volt, már csak fel kell kutatnom, abban pedig jó vagyok. Ilithia kapott egy nagy ölelést és egy puszit, amivel nem sokra ment, de nem kérdezett a döbbenettől. Mire magához tért, már messze jártam, a sarkamban loholó Ublukkával. A piac után a kézművesek utcájába fordultam, ez volt a másik hely ahol Vharan felbukkanhatott ha szüksége volt valamire. Szerintem. Elnézve a sok fegyvert, meg a csapdához való dolgokat…hát eszembe sem jutott, hogy talán maga készíti azokat. Tudatlanságom azonban most nem gátolt, mert az egyik helyről épp Vharan lépett ki elégedett arccal. * -VVVÍÍÍÍÁÁÁÁÁÁ! Vharan! *Ez a sikítás nem az ijedtségből fakadt, hanem örömből, de attól még elég hangos volt, hogy mindenkit felverjen az utcában, Ublukka a füleire tapasztotta a kezeit és szemet forgatott, én meg Vharanfelé rohantam, pillanatok alatt nullára redukálva a köztünk lévő távolságot és – hacsak nem ugrott el előlem, ami ciki lenne és kissé fájdalmas is – ráugrottam, kezeimet a nyakára fontam, lábaimat meg a derekára. *
Betérni bármelyik városba mindig nehézséget okozott neki, hiába volt az kisebb falu, vagy nagyobb város, mint most Elorak. Egy pár napja már itt van a város körüli erdőben, a szokásosnak mondható menedékhelyén, hátra csatolva az új lándzsája, ami most nagyjából fél méter hosszú csak, az összecsukott állapotnak köszönhetően. Rotemshel valóban szép munkát végzett, elégedett a kováccsal, aki talán még jobb fegyvert is készített, mint amilyenre számított. Azóta, ha kérdezték tőle, nem felejti el útba igazítani a kérdezősködőket a műhely irányába. Most viszont csak néhány új eszközért érkezett, amik az idők során megkoptak. Pótolt néhány kötelet, csapdamérget és ehhez hasonlókat, de majd megy még a piacra is, ahol be fog szerezni a helyi fűszerekből egy jókora adagot, amit aztán majd elvihet más falukba, ahol jó dolgokat kaphat értük. Némi kereskedővért is örökölt a valódi szüleitől, habár nem ismerte őket egyáltalán. A nevelőszülei mással foglalkoznak, így csakis a valódi szülők miatt érthet az alapnál jobb érzéke a kereskedéshez. Gregornál meg is veszi az alapvető pótolni való készleteket, majd egy köszönés után el is hagyja a boltocskát, egészen elégedetten. Reflexszerűen pillant a felé loholó irányába, kicsit hunyorít, ahogy Raven felé szalad boldogan, legalábbis a széles mosolyáról ezt olvassa le a remete. Mögötte egy perdai férfi a szemeit forgatta és a kezeit a füleire tette, hogy a hangtömegnek ellenálljon, persze Vharan tudta, hogy ez édeskevés. Nem állt ellen, egy halvány mosollyal várta, hogy Sokbeszéd megérkezzen, aki azonban furcsa rituáléval köszöntötte: felugrott rá. A remete keze megállapodott a lány fenekén, hogy az meg tudjon maradni vele egy szintben, és a bal szemöldökét felvonva köszöntötte a másikat. - Shiennel vegye el a fele hangerőd, Sokbeszéd. Jó újra látni téged – a mosoly még pár másodpercig fennmarad, majd a bal fenékről távozik a jobb kéz, hogy a lány haját a bal oldali fül mögé tűzze. – Látom, nem hagysz kétséget a felől, hogy kell melléd kisérő – bosszantja egy kicsit a lányt, már ha az annak veszi. Persze, most nincs fordítógép bekapcsolva, legalábbis a sikítást és a nevét nem hallotta. Lehet, hogy elromlott, mint a hús a napon. – Na, mesélj, romba döntötted már a perdát, vagy a nagy gépezetet odafent? – továbbra is tartja immár két kézzel ismét Ravent és a szemeit fürkészi. Egészen jókedvre derül, ami csak abból látszik, hogy a mosolya vissza-visszatér többször, szemei pedig vidáman pislannak. – Ha gondolod, elmehetsz – néz ki oldalra a férfi felé, akit Raven kíséretére küldtek. Hamarosan kiderül, hogy mennyit számít a szava, vagy… Sokbeszéd mennyi galibát csinált, mióta nem járt itt, és emiatt nem maradhat kijelölt kiséret nélkül.
*Ublukka vagy nem hallott még rólam, vagy elfelejtette, esetleg nem hitt a szóbeszédnek, de a táskámat eldobva fogta be mindkét fülét, ami egyrészt már késő volt, másrészt teljesen felesleges. Nem is foglalkoztam vele, Vharan jobban érdekelt, és ahogy elnéztem ő is örült nekem. Vigyorgott és amikor felugrottam rá, hogy kézzel-lábbal csimpaszkodjak rajta, nem ugrott félre. Hát, nem egy Delgado. A biztonság kedvéért azért nálam volt a hangról-hangra fordító, de egyelőre nem kapcsoltam be, és így egészen érdekes volt Vharan hangját hallani, arra tudtam koncentrálni, mert nem vártam az érzelemmentes, senőseférfi géphangra. Fenekemen éreztem Vharan egyik kezét, bár nem volt rá szükség, hogy tartson, elég rendesen kapaszkodtam a nyakába, de jó érzés volt. A tél, azért is volt jó, hogy gyakorolhassam a perdait, sokszor órákon át járkáltam a kis kabinban, megőrjítve Bruce-t, és csak mondtam és mondtam. Amit a gép lefordított, azt fennhangon ismételtem, és vissza. A visongás után csak nézem a pasit és csak vigyorgok mint a vadcladac, ha ugyan van olyan, de kétlem. Végül is mind vadon nő, szelíden. Csak egy pillanatra nézem a kezét amint emelkedik, s majd lehunyom mikor a hajamat a fülem mögé simogatja olyan gyengéden, ahhoz a nagy kézhez képest, hogy elámulok. * -Nekem jó látni Vharan, jól elbújni baszki! *Kicsit keverem a perdait a sajátommal, de legalább nem makogok, nem gondolkodom, mit hogyan mondanak, hanem egyszerűen behelyettesítem. Vharan megjegyzése, nemhogy nem bosszant hanem még büszkén ki is húzom magam, már amennyire rajta lógva ezt lehet.* -Mindenkinek kell. Naaagy Elorak törvény! *Az ő megértése jobban megy, másrészt a szövegkörnyezetből elég jól boldogulok, még ha nem is rétek meg azonnal minden szót. Persze biztosan lesz majd olyan, hogy félreértem és elbeszélünk egymás mellett. * -Még nem! De ami késik…lemarad az nem megy sehova. Úgy is mondhatnám, hogy jó úton járok. *S amint a fenekemen érzem mindkét kezét, elengedem a nyakát és két tenyerem közé fogom az arcát, egy kicsit megnyomorgatom persze finoman, de a csók nem maradhat el. Nem érdekel, hogy a jelenetre sokan megtorpantak és csak lesnek mint togita a nagyvilágba. Ajkaim Vharanéira tapadnak és gyengéd szenvedéllyel veszem el s adom azt ami jár, ha a Nagy Perdai nem szégyenlős. Ublukka csak pislog, a kezei már nincsenek a fülein, így valószínűleg minden szót hallott, de sokkal jobban bízik a saját vonzerejében, mint amennyire kellene. Kicsit sajnálkozva figyel minket és amikor Vharan finoman elküldi, először megrázza a fejét s úgy néz rám, mint aki fel akar falni.* -Nem gondolom. Vigyázok rá. *S fülig ér a szája, meg bólogat lelkesen. Én inkább megveregetem Vharan vállát.* -Tegyél le Szépfiú! Tudod Ublukka kedvel engem. *Nem csináltam sok galibát, itt sem voltam télen, már csak azért sem, nehogy találkozzak Tywivel, bár szeretem a kis csajt, de nem kockáztatok. Alec azt mondta gond van vele, másért meg nem kellett Elorakba jönnöm. A bátyámmal megoldottuk a talit és az üzenetváltásokat. Elorakban viszont nem felejtettek el. Vharan szava biztosan számítana, ahogy legutóbb is, de Ublukkát nem lehet csak úgy elküldeni. *
Ravent látva először kettős érzés fut rajta végig, a lány igen, a sok beszéde kevésbé hiányzik. Pár hónapja, amikor együtt voltak többet, fokozatosan hozzászokott a be nem, de csókra álló ajkakhoz. Amennyire lehetett, ő próbálta elfogadni, hogy ez a lány más, mint a többi, nagyon más. Talán ez is tetszett meg benne, a törékeny testből kirobbanó mentális és hangos erő, valahogy e furcsa kettősség hatott a remetére. És akkor az laygyökérszedésről ne is beszéljünk, ott is meglepte őt a lány kitartása és a más kultúra fogásai. Most egy kicsit elszokott ettől, hiszen szinte csak Rodával beszélt hosszabban, az is az odaúton történt, na meg Rothemsheinnel, az pedig szakmai volt inkább. De azért örült, hogy nem vitte el a tél a lányt, vagy éppen a vigyorgó idióta mögötte. Nem egy féltékeny típus, de úgy gondolja, hogy Raven azért egy normális embert, vagy perdait érdemel, vagy egy olyat, aki nem fogja be a fülét, ha a lány örül valakinek. A baszkira csak elmosolyodik, a többit nem is igazán szeretné felfogni. Ő biztos nem bujkált. - Ki akartam kicsit kerülni a bűvkörödből, csak, hogy újra bekerülhessek. Tudod, az újdonság, mindig jobb a megszokásnál – fúj egyet a sajátos humora után. Tudja jól, hogy nem kellene igazán tartogatni a kezei közt a másikat, de jól esik neki megmarkolni azt a feneket. Csak, hogy egy kicsit a hátsó férfit is bosszantsa vele. - Bizony, törvény. Néha még rám is állítanak, csak nem jönnek közel – pillant el az egyik utcába, ahol egy fej húzódik vissza, amit akár Raven is megláthat, ha arra néz éppen. Megszokta már, hogy nem látják szívesen, mégis igyekeznek nem zavarni őt, de a megfigyeléséről ő úgy gondolja, hogy a legtöbb városban még nem mondtak le teljesen. - Ebben biztos voltam – nevet fel röviden, habár az egész mondatot nem érti, mert Raven keveri a perdait a quorsával. – Egész szép chicano lenni te – mondja a lány nyelvén, amit egyébként nem tudja mit jelent egyáltalán, csak egyszer egy quorsa csapat mellett táborozott le és megfigyelte, ahogy beszélgetne egymástól. Ez megragadt benne, mert jól hangzott, és a „szép” szót már beazonosította. Reméli, hogy nem valami sértés, akkor majd bocsánatot kér, a maga módján. A csókot fogadja és visszaadja, ettől függetlenül feszélyezi is. Ő nem szeret ilyet nyilvánosan csinálni, általában a perdaiak sem nagyon művelik, bensőségesnek gondolják, északon legalábbis így nevelték Vharant. Viszont van annyira férfi, hogy visszaadja, sőt az sem baj, ha ez egy kicsit mást bosszant. Vharan szeret különc lenni, szereti, hogy ő másképpen értelmezi a törvényeket, vagy megtalálja benne a kiskapukat. Természetesen ezek csak a perdai törvényekre vonatkoznak, a természet és az istenek törvényei mást jelentenek számára. Nos, úgy látszik, hogy a perdai törvényekre nincs hatása, hiszen Ublukka nem akar távozni. - Gondolod bántanám? Elég prior vagy még, raszin – mondja nyugodt hangsúllyal, a szándéka kifürkészhetetlen ezzel a megjegyzéssel. Raven kérését azonban teljesíti, elengedi a lány fenekét, aki így, amint nem kapaszkodik földet érhet. - Ó, kedvel. Meglepő – pimaszkodik, a szokásos mosolyával egy kicsit, de ahogy megszokott, nem sokáig ül ez ki az arcára. Mélyen belenéz Ublukka szemébe, de aztán vállat von. Ha a másik ennyire elkötelezett egy felesleges kíséreten, nem ő fogja megakadályozni. Legalábbis egyelőre. - Mihez van most kedved? Éppen végeztem, van pár órám rád – tudja, hogy úgysem tudná levakarni most Ravent, nem is igen akarná, de unalmas csapdaállításra és szerszámok rendbetételére, válogatására most nem hívná meg. Panaszkodni ugyanis nem szereti hallani a szépséges földit.
*prior – fiatal, kezdő. Azokra mondják, akik az alaptudásukat, legyen az magányos mestertől, vagy tanítóktól elsajátított, még nem tudják rendesen használni, az életkoruk miatt. *raszin – azokat a fiatal perdaiakat hívják így, akiknek még csak egy képessége mutatkozott meg Ezt használhatják gúnyolódásképpen is, amikor a beszélő fél úgy gondolja, hogy kevesebb nála a másik abban, amire gondol
*Fülig ér a szám, le se tagadhatnám, mennyire örülök Vharnnak, főleg azért, mert a hideg hegy után beért a termés, úgy is mondhatnám, hogy a kitartásomnak meg lett a gyümölcse, és ha valaki egyszer belekóstolt a jóba, többé nem adja alább. Hát, így vagyok én Vharannal. Nem is egyszerű az üdvözlés, eltekintve a sikítástól ami most nem a pániktól erős, hanem az örömtől, nem zavartatva magam a nyakába ugrok. Szerencsére nem lépett félre, csünghetek rajta mint érett gyümölcs a fán. Ha tehetném, tovább nyúlna a szám az ő mosolyára és szavaira, helyette csak kuncogok és két pillanatra elengedem a nyakát, hogy mutatóujjammal játékosan megfenyegessem.* -Te nagy furfangos, ravasz vagy. Ma minden órában bekerülhet a Nagy Perdai Raven bűvkörbe. Mit mondani rá? *Imádom Vharan humorát, meg azt is amikor nevet a saját viccén, az a mély hang, öblös és rekedt egyszerre, mintha nagyon mélyről jönne, a karomon meg felállnak a kis pihék. Elorak törvényét is még úgy beszéljük, hogy a két tenyerével tart nekem ülőhelyet, mit ne mondjak, kellemes és nem igazán érdekel, hogy Ubblukka mit gondol és milyen szemeket mereszt. Ő a legkisebb szemmeresztő, a kézművesek utcájában, aki most jár, az mind gazdagabb egy új sztorival és valószínűleg kibeszélik majd annak az Istennőnek a házában, vagy az éttermében, a hogyishívjákban. Arra viszont nagy szemeket meresztek, hogy nem csak engem kísérgetnek hanem Vharant is.* -Hát aztán téged miért? Lesnek? Baszki! *Az utolsó szónál picit még hátrébb is hajtom a fejem, hogy még jobban Vharan szemeibe tudjak nézni, ő meg mellettem el, és követem a tekintetét az egyik ház felé. Elég éles szemeim vannak, ráadásul zsigerből ráálltam a leskelődőkre, nem nehéz kiszúrnom a visszahúzódó fejet a saroknál. Csak arra tudok gondolni amit Vharan legutóbb mondott a kajáldánál. Nem kedvelik valamiért, nem látják szívesen, de bezzeg ha kell valami, rögtön megtalálják. Így szokott ez lenni. Majd ennek elrendezésére is sort kerítek, amikor úgy rendesen, Ravenesen nekiállok romba dönteni a Perdát. Vharan viszont meglep, hogy az én nyelvemen szólal meg, esetlen bók akar lenni, irtó aranyos, bár el kell gondolkodnom azon, hogy jövök én a chicano-hoz és honnan a francból szedhette Vharan azt a szót. El is akad a szavam, nézem a Nagy Pasit és próbálom megtalálni a chicano jelentését az agyam legporosabb szótárában. Végül úgy döntök, hogy átültetve a perdai-emberi viszonylatba, még illik is rám, és elmosolyodom. Végül is csak udvarolni akart, vagy mi a szöszt, hát értékelem. Széles mosoly a jutalma meg a csók, amivel nem is tudom milyen zavarba hozom. * -Húúú! Hiányzott Vharan! A csókod is baszki! *Levegőt kapkodva válok el a csókos szájától, és felmerül bennem a menedék, ahol legutóbb voltunk. Baszki, kurva messze van. Lehet lejjebb kell adnom és behúznom az első bokorba…Míg ezen agyalok, Vharan és Ubblukka eltársalognak azon, hogy ki bánt engem és ki vigyáz rám. Egészen nyugodtak, bár van két kifejezés amit nem értek, miután Vharan leengedett a földre, hátranézek a kísérőmre, aki Vharan szavaira igencsak sértődött képet vág. * -Neked csak ne legyen nagy szád Neana Thalor! Itt sem kellene lenned! *Vharant az lepi meg, hogy engem bárki is kedvelhet, engem meg Ubblukka hangja és merészsége. Valamit értek, van amit viszont nem, még soha nem hallottam a kifejezést, de úgy hangzott mint egy név. Vharanhoz fordulok, hogy megkérdezzem, s közben veszem elő a fordítómat, bár még nem kapcsolom be, adok magamnak egy esélyt. Vharan pimaszságára azonban válaszolnom kell.* -Kedvel. Igenis oda van értem….téged nem kedvel. Meglepőőő! *Az utolsó szót amolyan nyelvnyújtogatós hangsúlyban ejtem ki, és már lépek is a táskám felé, hogy magamhoz vegyem, mert ha Ubblukka velünk is jön, nem bízom rá többé. Ha még egyszer ledobja, valami összetörik benne. A kérdésre viszont azonnal felkapom a fejem és ravaszul elmosolyodom, megemelgetem a szemöldökeimet. * -Kedvem? Ha te azt tudnád, de hát tudnod kell baszki. Kertészkednék. *Ezt a szót kifejezetten Vharan kedvéért tanultam meg, kíváncsi vagyok rájön-e miről beszélek. * -Én szeretni tanulni…francba hogy is mondják? …verni, öööö piff-puff. *S mutatom ha már nem tudom mondani rendesen, hagyom a táskát egyelőre és két kezemet ökölbe szorítva csápolok a levegőbe, hozzá pedig elvetemült arcot vágok. A végére hagyom a vigyorgást.* -Éhes is vagyok. *Nyögöm be a lényeget is, mert Vharant keresgélni elég fárasztó volt és meg is éheztem tőle. *
Furcsa, ahogy Sokbeszéd keveri a saját nyelvét a perdaival - amikor persze fizikailag van így, azt nem annyira veszi észre -, de a vége tulajdonképpen érthető. Örül, hogy a lány rávette magát erre, neki annyi minden más dolga van, és egyébként sincs más nyelv a Perdán… azaz sokkal nehezebb a quorsa nyelvet megtanulni, mint nekik a perdait. De ez csak az ő elmélete, igazán nem is szeretne sokkal közelebb kerülni egyelőre a kultúrájukhoz, elég annyi, amennyit Raven megmutat neki. Izgalmas, meghökkentő szerkezeteik vannak, mégsem érzi a hiányát, hiszen eléggé fel van készülve mindenre. A felvetésre csak elmosolyodik először és kivár egy kicsit a válasszal, mintha elgondolkodna azon, hogy kell-e neki ez a meghívás. - Ez csak természetes. Nem sértenélek meg azzal, hogy figyelmen kívül hagynálak – mondja végül ezt, pedig sok más lehetőség is előbukkant a gondolataiból. Mondjuk megviccelni a másikat, hogy éppen nem ér rá ilyesmikre, jöjjön vissza holnap, vagy, hogy úgyis talált más perdait, aki fiatalabb és itt is van vele, és sok hasonló bolondságot. Attól függetlenül, hogy van humora, azért sokkal többre becsüli az értékeket, amikkel kevésbé szokott viccelni. Tudja jól, hogy Raven nem venné a szívére az ugratást sem, de ő pedig hű maradhat önmagához így. És ha már önmaga, akkor jönnek azok is, akik követik őt, és ha nem is mindig szúrja ki őket – néha nem is érdekli, hogy figyelik-e -, azért legtöbbször az érzékeit nem lehet becsapni. Ösztönösen fordul a megadott irányba. Régebben azzal is szórakozott, hogy elküldte Nichit és a szemein keresztül figyelte, hogy milyen taktikát alkalmaznak ellene. A kis tündér meglepően jól értette, hogy mi a feladat, Vharan soksor elcsodálkozik és kételkedik abban, hogy ne értené az állat, amit mond. - Ez van, baszki – figyel ő is a megfelelő irányba, amíg a fej vissza nem húzódik, nyilvánvalóan mérges lehet a tulajdonosa. De a remetét ez nem igazán foglalkoztatja tovább, inkább a kezében pihenő nő és kisérője. Előbb, hogy a sorrend helyes legyen, ad egy csókot a fekete hajú szépséges quorsának, aztán megpiszkálja egy kicsit Ublukka önérzetét, olyan Vharanosan. - Nagy szád neked van, raszin. És jobb, ha nem fenyegetsz, mert én keveset beszélek, annál inkább cselekszem. Azt meg, hogy hol vagyok, majd ha te döntöd el, szólhatsz. Csak még legalább ketten előtted vannak a sorban – mutat az ég felé, jelezvén, hogy továbbra is az istenek parancsolhatnak neki, ez nem változott. – De most hagyj, ezzel quorsa szépséggel van dolgom és itt is előtted vannak a sorban – igaz, csak ő, meg hát nincs is Sokbeszéd hozzákötve, de úgy gondolja, hogy van némi előnye a fiatal perdai kisérő előtt. - Ez tényleg meglepő, de szemtelenségből mindketten jól álltok, végül is ez lehet a titok nyitja – mosolyodik el, majd, gyorsan újabb csókkal fogja be a kitörő beszéd-vulkán epicentrumát. Még egy kicsit vár, majd ha már így alakult, akkor rákérdez, hogy merre induljanak tovább. Felnevet a kertészkedésre, tényleg értékeli Raven erőfeszítéseit. - De azért oda már nem kísér el, ugye? – utal a perdaira, majd folytatja. – Harcolni? Meg éhes is? Vannak szükségleteid Sokbeszéd. Lehet, hogy inkább Ublukkára bízlak mégis – mosolyog egy rövidet, majd, ha eddig nem tette volna, végleg leteszi a törékeny testet. - Akkor előbb menjünk enni egy keveset, közben elmondhatod, hogy hogyan szeretnél piff-puff verni, a mai nap levezetésére pedig ott lehet a kertészkedés, na mit szólsz? – kérdezi, majd szépen lassan elindul a piac felé. Most nem akar túlságosan belakmározni, mint korábban, csak egy egyszerűbb, de nagyszerű dolgot szeretne megmutatni a lánynak.
*Pont annyi ideig tart fordító nélkül megfejteni mit mondott Vharan, mint amennyi ideig ő gondolkodott a válaszon. Éreztem a rövid kis szünetben némi furfangot, ami végül nem teljesedett ki. Vharan válaszára picit megbököm a mellkasát és nagyon elvigyorodom.* -Ez beszéd! *Bólogatok is utána mindaddig, míg elő nem kerülnek Vharan ittlétének mindennapi kísérői, a kísérői. Már, hogy neki is vannak, mint nekünk. Észre is veszem, és persze felmerül bennem a kérdés, mi van ha Vharan olyasmit csinál amit nem szabadna, amiért tulajdonképpen szemmel tartják? Majd az a nyüzüge vonja kérdőre aki elbújt a ház sarka mögött? Legalább annyi becsület lenne bennük, hogy nyíltan kísérgetik. De nekem végül is mindegy, megszoktam már, hogy eggyel több vagy kevesebb, már olyan mindegy. Az viszont hangos torokhangú kuncogást vált ki belőle, hogy Vharan baszkizik. Komolyan meg kell zabálni a pasit. Nem tudom, hogy a körülöttünk állók értik-e de büszkén húzom ki magam – továbbra is Vharan karjaiban, a tenyerein ülve – de utána össze kell szednem magam, mert Vharan nekiáll Ubblukkával diskurálni. A nagyját értem, össze kell raknom a lényeget. Az stimmel, hogy Ubblukkának nagy szája van. Nálam ezek alapszavak, a többit nem értem nagyon, de abból, hogy felfelé mutat, olyasmit feltételezek, hogy az Isteneikkel lehet kapcsolatos, vagy megfenyegette Ubblukkát, hogy feldobja a Dominiumra. Jóllehet a perdai nevét azt a Dvamicsodát nem hallottam, de ki tudja, ugye!* -Nem én mondtam, hogy nem lehetsz itt hanem a Bíra. Jelentem is neki, hogy megint rontod Elorak levegőjét. *Szegény Ubblukka kifogta a mai napon a rossz szerencséjét, annyit értek az egészből, hogy szerinte Vharnnak nem kellene itt lennie és ezt meg is fogja valakinek mondani. Hogy kinek azt nem tudom, de biztosan fontos személy lehet. Vharan válaszából a lényeg viszont nagyon átjön, én quorsa szépség vagyok, ezt nagyon értem és megint kihúzom magam – még mindig Vharan tenyerein ülve – és Ubblukka felé fordulva a fejemmel, bólogatok, hogy igazat adjak Vharannak, akkor is, ha a felét nem értettem annak amit mondott. Ubblukka a bólogatásomra elvörösödik és láthatóan majd` megpukkad a méregtől, meg a féltékenységtől, mert villámló tekintetett vet Vharanra, míg felém csak sajnálkozik. Sok érv már nem szorult belé, és nagy puffogva és látványosan összefűzi maga előtt a karjait, megmakacsolva magát lecövekel. Én viszont nem foglalkozom vele többet, Vharan rólam szóló szavaira koncentrálok…szépség vagyok, az meg nem is vitás. Ezek után méltán állok le vitázni Vharannal, ki kit kedvel vagy sem, de a válaszára már nem tudok reflektálni, mert befogja a szám. Ennél szebben és izgatóbban nem is tudja, úgyhogy elmerülök a csókban és mire elválnak ajkaink egymáséitól, már teljességgel érdektelennek nyilvánítom amit mondani akartam. Csak vigyorgok rá és persze sokkal jobb témának ígérkezik az, amit majd ezek után kettesben tennénk. El is sorolom a szükségleteimet, és mikor Vharan hangosan elneveti magát már tudom, hogy nem volt hiába a nyelvtanulás.* -Neeeem! *Rázom a fejem vigyorogva, és ha Ubblukka eddig nem viharzott el, majd úgy intézem, hogy menjen. Vharan meg miközben letesz végre, tréfálkozni próbál velem, amit nem veszek be. Ubblukka viszont igen és felcsillanó szemeket mereszt rám. Kénytelen vagyok letörni a lelkesedését. * -Te ne próbáld…ne merészeld, mert megmogyorózlak…ja, nem. Arra nekem is szükségem van….nem hiszek neked! *Először a mutatóujjamat dugom az orra alá, ami miatt kicsit nyújtózkodnom kell, a végén viszont nyelvet öltök Vharanra, remélve, hogy ez nem valami perdai sértés, bár nem hallottam róla. Aztán Ubblukkához fordulok.* -Te menni el oké? Vharan lesz kísérő, boltolnom kell vele, együtt eszünk aztán piff-puff és lan gyökeret ültetünk. *Azért kíváncsian nézem Ubblukka arcát, hogy érti-e miről hablatyolok neki, kiváltképp a lan gyökér ültetésnél, hogy tényleg azt jelenti-e amit Vharan mondott. Hát a vörösből bíborba hajló arca kétséget sem hagy bennem. Puffogva elviharzik, én meg a táskámért nyúlok, hogy ha lehet, belekarolva Vharanba elinduljunk végre. A körülöttünk állók még kíváncsian pislognak, mi lesz a vége a találkozónknak. * -Menjünk enni…szupeeeer! A kertészkedés jó levezetés….szóval verekedni….lehet, lesnem kell a szótárban….te taníts meg engem, hogy megvédeni én magam. Nincs fegyver, csak kéz meg láb, meg kicsi kés. Legfeljebb. *S ha Vharan hagyja, elkapom a karját és húzom magammal, hogy legalább induljon el, aztán hagyom, hogy vezessen oda ahova akar.*
Ublukka láthatóan kezd az idegeire menni a remetének. Nem szereti, ha felügyelet alatt van, nagy perdai ő, hogy ilyesfajta tejfelesszájú kölyök lihegjen mögötte. Természetesen nem lesz fordulat a történetben, Vharannak újra fel lesz emlegetve a Bíra, habár ő úgy emlékszik, hogy nincs kitiltva a városból, amennyiben, csak a lehető legrövidebb időt tölti benn, és ami szükséges. Ezt eddig pontosan be is tartotta jó sokáig, de a quorsák megérkezése felborította a kényes rendet benne is, és a rá való figyelem is csökkent. Az idegeneket jobban nem szeretik, mint őt, ezt valahol haladásnak tartja. Úgy hitte, hogy ő is maximum abba a státuszban lehet majd, mint az emberek, tévedett. Persze a féltékeny Ublukka nevezetű ifjú, most bosszút forral, hiszen mást nem is igen tudhat. Kiállni nem fog ellene, mert bármennyire is utálják őt, tisztelik az erejét és tapasztalatát. Még ez a raszin is, emiatt nem megy neki, inkább duzzog, mert nem tehet igazán semmit sem a remete ellen. Az egész beszélgetés kezd szürreális lenni, ahogy Raven az emberi nyelvet keveri a perdaival, Vharan pedig erősen koncentrál, hogy meg tudja fejteni a dolgokat. De végül is pont kerül a lényegi részekre, Ublukka dobva lesz, Vharan pedig ismét erkölcsi győzelmet arat, legalábbis az ő szempontjai szerint. - Sajnálom, bizony-bizony – mondja a kisérőnek, aki a túl sok együttlét emlegetésénél rájön végre maga is, hogy itt ma nem marad több langyökér, amit neki kéne felszednie Ravennel. Vharan megvárja, amíg az ifjú elmegy – ez nem telik sok időbe –, és ha már ilyen szépen süt a nap, rámosolyog a lányra. - Shiennelre! Menjünk – kicsit kezd belezöldülni a lány folyamatos szómenésébe, ami nem is meglepő, hiszen hónapokig volt egyedül. Tudja jól, hogy újra fel kell vennie a ritmust az éjhajú lánnyal, de mivel jó kedve van, talán nem lesz nehéz, nehezére biztos nem esik. A nem túl finom és nőies húzásra reagál és elindul Ravennel a piac irányába. - Van valami híred a sajátjaidról? Ugye összhangba kerülnek a természettel, idővel? – talán ez az egy kérdés, ami foglalkoztatta a remetét, amióta feltűntek a quorsák. Nem a háborúk, nem a technológia, hanem az, hogy be tudnak-e illeszkedni Shiennel és Shaz’or birodalmába, együtt tudnak-e élni a fákkal, a völgyekkel, a folyókkal, az állatokkal. Nem utolsó sorban pedig velük, a helyiekkel. Miközben hallgatja a választ megérkeznek a már ismerős piacra, de most nem a múltkori hely felé indul, hanem egy elég nagy sor irányába. Mindenki türelmesen vár, majd eltűnik, amikor megkapja a becsomagolt ételét. Raven annyit láthat, hogy valami zöldes salátafélébe csomagolva viszik, meg annyit, hogy meleg. - Próbáltad már a Mussát? – kérdezi vigyorogva, miközben összefut a nyál a szájában. Az sós-édes kenyérféle nagyon trükkös és eteti is magát. Ugyanis elfogyasztás után is kel a testben még egy kicsit. Azaz laktató, de nem ajánlott túlzásba esni vele, mert gondokat okozhat, akár gyógyítóhoz is kell fordulni, ha valaki nem tudja tartani a mértéket. Mellé szoktak adni még kisebb adagokban húst, zöldség és bogyóféléket, hogy inkább azt fogyasszák a Mussa-evők. - Azért néha eszembe jutottál – pendíti meg a humor húrját a keserédesnek tűnő mosolyával. Persze komolyan gondolja, mert kevés dolgot nem gondol komolyan. Közben pedig a sor is halad, és nem is unatkozik. Ez egy csodás nap lehet még, mert jól indul.
*Ublukka pontosan tudja, hogy nincs igaza, Vharant a bírával fenyegetni csupán üres szavak csokorba rakása, mert egyébként nincs értelmük. Vharant, ahogy a Nagy Perdai is jól emlékszik, nem tiltották ki Elorakból, épp csak nem látják szívesen egyesek. A többség viszont igen, tisztelettel néznek fel rá, Ublukka is így tett addig, míg vetélytársa nem lett. Csak a féltékenység beszél belőle, és csak a szavak erejében bízhat, mert egyébként elég lenne ha Vharan csak ráfújna egy nagyobbat és máris elvinné az ifjút az orkán. Én viszont remekül érzem magam és ezt nem is szándékozom lecserélni Ublukka társaságára, ezért ha nem is egészen szépen és kedvesen, de mindenképpen udvariasan elküldöm szegényt. A sajnálkozásnak csak Vharan ad hangot, de olyan mókásan, hogy önkéntelenül is elhúzódnak az ajkaim szegletei és halkan elkuncogok magamban. Ublukka puffogva még megfenyegeti Vharnat az öklével, de gyorsan szedi is a lábait, nehogy a Nagy Perdaié utolérje. Végre nekem is földet érnek a lábaim, fogom a holmimat és megindulunk Vharannal valamerre, én csak a kezdőlökést adtam meg. Elmondom mit szeretnék, de Vharan se nem bólint rá, se nem mond nemet, mintha nem is beszéltem volna, görcsösen ügyelve minden perdai szóra, megküzdve a nyelvtörő tulajdonságaikkal. Nem vettem a fáradtságot arra, hogy a nem tudott rész után nézzek, vagy elgondolkodjam rajtuk, sajátosan kiegészítettem azt a saját nyelvemmel, ami láthatóan homlokráncolást okozott Vharannak. Talán ezért nem figyelt jó, és a lényegi részek elsuhantak a rágcsálni való füle mellett. Eszembe jut mit mondott Alec, de a perdai pasi jobban néz ki illatosító fülbevaló nélkül, másrészt a lacerta belek émelyítő szagát nem viseli, ezt jól éreztem amikor rajta csimpaszkodtam. Sőt, valami elemi erővel felruházott, zöld és szabadság illata volt egy kis tiszta vízével keveredve. * -Nem tudom. Talán egyszer, messze vannak ettől. Igazából én is de erről ne is beszéljünk. A természet úgy jó ha nincsenek benne állatok. Na jó, néhány togita oké, meg az a kis pimasz…tényleg! Mi neve? Hol lenni a kicsi fingós barátod? *S kezemmel, két ujjamat közelítve egymáshoz, mutatom annak a kis gézengúznak a csekély méretét. Közben arra is figyelnem kell, hacsak Vharan nem veszi észre a sietős tipegésem, hogy le ne maradjak. Újabb, számomra kevésbé ismert hely felé igyekszünk, de nyitott vagyok bármire, ha nem állat simogatásról van szó. Aztán meg is érkezünk, legalábbis abból, hogy megállunk sok perdaiból alkotott sor végén, ezt feltételezem. * -Mussát? Mussa…neeeem, mi a fene lehet az a mussa? Remélem nem látszik rajta mi volt korábban, amikor még élt, de hát a férget is megeszem, ne mindegy nekem? Biztos jó, együnk mussát. *S nézek előre, hogy ne legyek annyira bizonytalan, hogy a mussát enni kell. Valamit valamibe becsomagolnak, tutira nem valami túlélő játék. Egyelőre az én közelharcot gyakorló játékomról sem esik szó, de úgy gondolom, majd ha tele lesz a gyomrunk, ismét megemlítem. Vharan meg arról beszél, hogy a hosszú idő alatt, míg távol volt tőlem, gondolt rám. Szélesre fut a szám, elérzékenyülök. Igen, eszembe jut Alec kérdése, hogy ez most mi? Még nem tudom, de rohadtul jólesik.* -Én mindig rád gondolni. Te mikor gondolni rám? *Előrenézek, a sor lassan halad és megint eszembe jut valami. * -Na mi van, most nem együnk előre? Várni kell sok perdai? Menni előre…haaa?! *Mutatok is a sor elejére, legutóbb nem kellett várnunk, Vharan egyből megkapta amit kért. Lehet ez egy másik kajálda, ezek a perdaiak mindig zabálnak és sosem híznak el. Annyi kajáldájuk van, mint égen a csillag.* -Te mit érzel, ha hiányozni neked én? *Itt az idő, hogy utána érdeklődjek, csak tudjam mikor készüljek a Danához menni.*
Ravennel mindig felüdülés a találkozás, még akkor is, ha ilyen vagy olyan módon a végre eléggé elfárad Vharan. Viszont az, hogy a lány elkezdett a nyelvükön tanulni – már maga az a tény, hogy több nyelv létezik, mint az övék is elég döbbenetes tény volt -, igazán tiszteletreméltóvá tette az éjhajú quorsát. Na meg egészen megkedvelte a maga módján, hiszen a különcségük nagyon hasonló, még ha máshogy is. Hogy ne legyen unalmas az útjuk – és ne kelljen hallgatnia olyan dolgokat, amik őt nem hozzák lázba – inkább kérdezni kezdi Ravent a sajátjairól. Egy pillanatra meg is torpan, ahogy a választ hallja, mert kivételesen kevés perdai szót sűrít az édes ajkai közé a ruganyos testű leányzó. - Szóval messze. Szomorúan hallom – sóhajt a végén, majd a Nichire vonatkozó újabbal már tud valamit kezdeni – Itt van valahol hidd el, majd, ha olyanja lesz megjelenik. Vagy ápolni szeretnéd a bőrét? – emelei fel kíváncsian a szemöldökét, persze csak ugratja a lányt. Tudja, hogy nem szívleli annyira az állatokat. Amit viszont nem is nagyon ért, de már elfogadta a tényt, hogy a quorsáknál nem, vagy kevés állat lehet, így talán ezért lehet a fóbia ezektől a lényektől. Pedig ha megtanulsz velük együtt élni, nagy bajod nem lehet, csak ha nincs szerencséd, vagy te magad keresed a bajt. Észreveszi, hogy Ravennek kapkodnia kell a lábait, ha vele akar tartani, de nem lassít. Az ő természetétől idegen, hogy ilyesfajta kompromisszum egyáltalán eszébe jusson, hiszen évtizedek óta egyedül, vagy bogaháton közlekedik, fel sem merül benne olyan, hogy a másiknak ez kényelmetlen lehet. - Sokáig nem kellett győzködni, tetszik, hogy nem nyafogsz mindenen – mondja meg az igazat, és ez is az egyik, amit szeret Ravenben. Nem kellett szinte semmire rávennie, szívesen teljesítette a kéréseit. Cserébe ő is szívesen teljesíti, az ilyen-olyan furcsa kéréseit, legyen szó az ágyban hempergésről, vagy csak hétköznapi dolgokról. Azért persze mindent nem, neki is meg vannak a határai. - Mindig? Azt nem szabad, leeshetsz egy szikláról, vagy elüthet egy … mi is? Sikló? – mosolyodik el, de jól esik neki, hogy gondol rá úgy valaki. Nem tudja, hogy ő mit érez pontosan Raven iránt, az ő fiorája másképp működik. Lassan és hosszútávon. A sor pedig halad, ő pedig egyre jobban érzi magát, és ha nem is mondaná ki hangosan: hiányzott neki Raven és az ő fáradhatatlan, felfoghatatlanul sok beszéde. - Egy este, mikor Shiennel fényeit néztem, eszembe jutottál. Meg, amikor levadásztuk a grodrakot. Eszembe jutott, hogy futottál volna sikítva, ahahaha – nevet fel, de ő egyáltalán nem szánja iróniák, tényleg jó érzéssel gondolt a lányra. – Persze a te hangodtól, lehet, hogy egy grodrak is megfutamodna, egyszer kipróbálhatnánk – végigsimít a lány arcán a szemei mellett az arcéléig három ujjával, viszonylag gyengéden. A sor lassan halad, de ez neki nem tűnik fel, a grodrakna napokig kellett várniuk, mire megjelent. Egyébként sem egy türelmetlen perdai. - Igen, várni kell. Gondolod ők nem éhesek? - mutat a sor eleje felé, most kissé értetlen képet vágva egy rövid időre. Nem jut eszébe a múltkori találkozásuk, ahol nem kellett sorban várniuk, így nem tudja összekapcsolni azzal. ~Talán a quorsák a rövid életük miatt ennyire türelmetlenek?~ A gondolat nem először fogalmazódik meg benne, és talán igaza is van. - Nem is tudom, néha hiányzik, ahogy csacsogsz. Néha az érintésed, néha a laygyökerezés. Kedvellek, Raven – mit is mondhatna mást. Ő nem a szavak embere, és most még egy mosolyt is megenged magának. Amíg elbeszélgetnek meg is érkeznek a pulthoz, ahol mosolygós, pocakos perdai férfi a kiszolgáló. Mogorván pillant a remetére és társára és csak fejjel biccent, hogy mit kérnek. - Két kisebb adagot, sok hússal és körettel – néz a szemébe az árusnak, aki bólint feléjük, miközben a mögötte álló fiatalabb perdaiak – talán a gyerekei lehetnek – igyekeznek összeállítani a kért adagokat. – Más? – kérdezi még az eladó, amire Vharan csak szűkszavúan válaszol. – Két shilvin* levet, a nagyobbikból – erre is csak egy bólintás a válasz, és Raven láthatja, ahogy egy hordóból piros színű, testes folyadékot öntenek, amikben valamik úszkálnálnak. Végül megkapnak mindent, Vharan pedig elővesz néhány kisebb gyíkfélének a tetemét. A férfi bólint, majd a következőkhöz fordul, miközben a remete elveszi a tálcájukat és egy üres asztalhoz viszi. - Shiennel, köszönjük jóságod! Jó étvágyat, Raven – vigyorog a lányra, majd felveszi az első mussadarabot és belekap a köretbe is, amit egyszerre vesz a szájába. Jóízűen falatozni kezd.
*Silvinlé - A Silvin nevű tavasztól nyárig termő bogyós növénycserjéből készült alkoholmentes ital. Különlegessége, hogy a bogyót nem szűrik ki a léből, ami enyhén csípőssé teszi az italt. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint a szénsav-érzet. Sajnos a hátránya, hogy nem eltartható, elkészítés után pár hét alatt megromlik, addig ildomos elfogyasztani. Önmagában a Silvin bogyó édeskés, ehető.
*Egészen kellemes most úgy mászkálni Elorakban, mint korábban, szintén Vharan „felügyelete” alatt, remélhetőleg a mainak is az lesz a vége, mint az akkorinak. A beszélgetés elég érdekesen zajlik, mivel nem tudok még mindent perdaiul kifejezni, és amit nem, azt mással egészítem ki. Sajnos a „mást” Vharan nem érti, de nem is mindig baj ez. Persze ha nem válaszol, vagy nem arra amire szeretném, még okozhat érdekes helyzeteket. Egyelőre azonban értem, hogy azokról kérdez, akik a Városban élnek, meg a kancellárokról főleg, hiszen sajnos ők döntenek mindenről. * -Sajnálom. *S tényleg sajnálom, hogy vagyunk annyira szemetek, hogy szinte semmi sem érdekel minket abból, amit próbáltak a fejünkbe verni. Ebből a szempontból én sem vagyok különb, de abban igen, hogy mást kell a fejembe verni. Példának okáért, hogy a perdai állatoknak nem az a fő tevékenységük, hogy engem megegyenek. Vannak a démontigrisek és az oroszlánmadarak, na nekik igen, de egy kis tündérke nem valószínű, hogy felfaljon. Ha lassan is, de kezdem elfogadni, ha most megjelenne, például már nem sikítanék. Mindezt mosolyogva osztom meg Vharannal, úgy nézve fel rá, mintha a perdaiak Sha`zorját látnám, bár nem tudom, hogy nézhet ki a pasi istenük, de hasonlíthat Vharanra. * -Én nem sikítok ha jön. Ápolni? Az olyan mint simogatni? Azért fogalmazhatnál pontosabban is. Ne ugráltasd a szemöldököd álompasi. Ápolni az simogatni? *Átvergődve magam a a szavakon, még mutatom is a simogatást, hogy biztos legyek benne, a végén pedig még körül is nézek, a kis vakarcsot keresve. Ám nem jelenik meg még akkor sem amikor elindulunk…valamerre. Kapkodom a lábaimat, Vharan meg azzistennek nem lassít, elég mókásan nézhetünk ki egymás mellett, ahogyan a Nagy Perdai komótosan sétál, a kicsi quorsa – ahogyan minket neveznek az őslakosok – tipegve rohan. Néznek is rendesen, a legtöbben szórakoztatónak találják a furcsa párosunkat…hát még ha azt is tudnák mit műveltünk a menedékben. * -Ha te eszed, rossz nem lehet. *Jegyzem meg csillogó és ravasz szemekkel kísérve, utalva arra, már ha érti Vharan az utalásokat, hogy előbb úgy is ő fog kóstolni. A fene sem tudja mi az a mussa, de másrészről nem hiszem, hogy rosszat akar nekem. Vharannak remek a humora, de arra már nem terjed ki – inkább igénye nincs rá – hogy behúzva a csőbe, rajtam nevessen. Egyébként meg ha nem állatról van szó akkor minek nyafogjak? Mindent ki kell próbálni, még a mussát is. A hangsúly azonban egészen másra mutat rá, mégpedig arra, hogy mindez tetszik Vharannak, szóval a sikítás ellenére oda van értem, mert bevállalós vagyok. Az már igazi hab a kávén, hogy sokat gondolt rám…de a válaszából, melyet az enyémre ad, az derül ki, hogy nem mindig, különben leesett volna egy szikláról. Széles vigyorba fut a szám, százkarátos villanással kezdem a mondatot.* -A nők tudnak sokra figyelni. Egyszerre. Az mondjuk szép lenne ha egy sikló ütne el, azt jelentené, hogy tudok repülni, utána meg biztosan tennék még pár kört a Dominium körül. A sikló nem üt el. *Szép, már perdai szavunk is van a siklóra. Kíváncsi vagyok, mi sülne ki abból, ha a szöveget oda-vissza fordítgatnám, mi lenne a vége? Mert a fordító sem tökéletes, lehet a földön fetrengenék a röhögéstől. Alec fejtegetése jut eszembe és ezért kérdezem meg, ő hogyan gondolt rám. A mondat első része egészen romantikusan indul, és az is lehet, hogy erre a részre megjelennek Shiennel fényei a szemeimben, a következő felére viszont én is elnevetem magam. Értem a viccet, kinyújtom a nyelvem, hogy gyerekesen méltatlankodjak. * -Na szép! Gonosz vagy. *Mondom ezt úgy, hogy nem lehet komolyan venni, pont annyi tréfa van benne, mint Vharan sikítós futkosós megjegyzésében. De azért hízelgő minden irónia ellenére, hogy rám gondolt, eszébe jutottam, ott jártam a gondolatai között….ó, baszki, ha tudtam volna erről, máshol is körülnéztem volna. * -Biztos. A hoihók ezért szeretnek. *Elgondolkodtató mindenesetre, hogy miért nyalt képen a sikító lóizé, mikor sikítottam. A kicsi lóizé viszont nem sikított olyan hangosan, meg is ette az oroszlánmadár. Talán a kölyköknek még nem olyan a hangrezonanciájuk. De most egészen másba szeretnék elmélyedni, úgyhogy elhessegetem az állatok hangszínéről alkotott tanulmányomat. * -Nem próbálni ki. *Mosolygok fel rá és már mondanám, hogy „francokat, hogy megegyenek? „ Meg azt is megjegyezném, milyen bátor, hogy a sikításomra bízná az életét és, hogy ez már majdnem szerelem, de Vharan nem csak csókkal tudja befogni a számat, elég az is, hogy finoman végigsimít az arcomon. Veszek is egy nagy levegőt – lásd: sóhajtok – és kihasználom az utolsó fél pillanatot arra, hogy az arcomat belefektessem a tenyerébe egy picit. Később már úgy sincs alkalmam rá, másrészt érzékelem, hogy sorban állunk, ami a legutóbbi emlékeimhez képest nem előrelépés. Szó szerint nem, mert nem haladunk. * -Éhesek, Azért állnak itt. Régen, ettük a vízi-tálat, nem álltál be sorba. *Ha esetleg nem emlékezne rá, mert úgy tűnik elfelejtette, mondom neki, hogy máshoz vagyok szokva. Egyébként viszont nem érdekel, addig is beszélgetünk, bár meg kell tornáztassam az agyamat, hogy minden perdai szót megtaláljak, amire szükségem van, de élvezem. Vharan társaságát nem különben, ezért is érdekel, ő hogyan érez irántam. A vallomását próbálom magamnak úgy fordítani, hogy beleszámítsam Vharan imádni való egyszerűségét és szerény fogalmazását is. A végeredmény így is mesés, főleg mert még mosolyog is. Hát meg kell zabálni ezt a palit. Úgy is nézek fel rá, mosolyogva, édesen, szerelmesen. Alec most dugná le az ujját a torkán. Gondolatban ellegyintem az útból. Hess tesó! * -Én is kedvellek. Nagyon! *S a nyomaték kedvéért, bólogatok is, aztán engedve a vágyamnak, megcirógatom a hatalmas mellkasát. A tenyerem majdnem eltéved, de visszafogom magam, mert megérkezünk a rendeléshez. * -Shiennel áldjon! Légy erős! *Köszöntöm vidáman a mogorva pasit, és kedvesen rámosolygok, mert tudom, hogy a nevetés ragadós, és biztosan a mosolygással is így van. S nem tévedek. Azért mert gyűlölt ember vagyok, még ott játszik a pocakos pasi szája sarkában egy önkéntelen mosoly kezdeménye, bár a hangja továbbra is morgós. * -Köszönöm neked! *Hajolok kissé előre, felé, hogy megköszönjem amikor megkapjuk a tálcát s rajta az ételt. Elővéve az úrinőt, vagyok kedves és bűbájos, bár át kellett némileg írnom a karaktert perdaira. Ezzel is megvolnánk, megyünk egy üres asztalhoz, s mikor leülünk, nem tudom nem megjegyezni.* -Adtál neki halott állatot az…ételért. Én még nem adtam semmit semmiért. Ez nem jó. Tartozom neked. *Mosolyogva ülök le Vharan mellé, hogy közelebb legyek a tálcához, de mivel Vharan elég nagy darab, széles vállal rendelkezik, inkább átülök vele szembe. * -Jó étvágyat Vharan! *Elismétlem a mondatot az ő nevével kiegészítve. A Shienneles részt viszont meghagyom neki. Nézem ahogy nekiáll enni. Az embernek megjön az étvágya tőle, akkor is ha épp rajta van a hányós betegség. Egy falatot veszek el és azt nyammogom jóízűen, mert azt meg kell hagyni, hogy a perdaiak igazi szakácsművészek. Majd leöblítem egy korty nemtudommivel, az viszont tiszta sor, hogy böfögni fogok tőle, mert olyan viccesen csípős, mint Jenkins pezsgője, vagy Alec söre. Na baszki. Pedig rohadtul finom. Inkább eszem előbb, hátha tele gyomorra nincs olyan hatással. Veszek hát még egy falat kaját, húst és zöldséget, meg mindent. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ez az egész a mussa, vagyis a kajás tál neve. * -Jó a mussa. Ettem már ilyet, csak más volt a tálon. Itt minden mussa, más van tálon de mussa. Egy egész nagy mussa. *Mutatom is, ahogyan szoktam, minden szavamat nagy karmozdulatokkal kísérek, arra vigyázva, hogy a húst ne dobjam el. *
Ő is sajnálja, hogy a quorsák nem képesek a fejlődésre. Illetve, saját tapasztalata alapján ez nem igaz, hiszen a „lázadóknak” hívott csoportosulás más jelleget vall, már amennyit ő megtudott az egészről. És persze nem mellesleg itt van Raven, aki vagy nagyon jól játssza a szerepét, vagy pedig tényleg kedveli a nagy embert. Ő hisz a lányban, nem hinné, hogy ki akarja használni, ösztönösen megérzi az ilyet. Aztán majd, ha mégis tévedne – ki van zárva -, akkor majd arra megfelelően fog reagálni. Viszont tényleg az ujjai köré csavarta valamennyire a kisméretű hölgy, és ez valahogy őt nem zavarja. Sőt nagyon is jól esik neki, szórakoztatja azért is, mert ferde szemmel néznek rá. Legalább legyen már okuk, ne csak az ötven évvel ezelőtti dolgokra alapozni azóta is. Na meg amit kettesben tudnak művelni, azt sem tenné a lista aljára a hollószín hajúval kapcsolatban. - Igen, simogatni. Bírja, csak nekem általában fontosabb dolgom van – a remete pontosan tudja, hogy mikor érdemes simogatni Nichit. Amikor már nagyon hiánya van, a hátsó lábával kaparni kezd, ezzel jelezve valahogy neki, hogy kéne vele is törődni egy kicsit. Ritka az, hogy Vharannak eszébe jut, olyankor pedig tovább nyugisabb a kis tündér, kevésbé piszkálódó. Közben beállnak a sorba is, a quorsa leány pedig róla kezd kérdezgetni. Először nem is igazán érti, hogy mit szeretne hallani tőle Raven pontosan, de aztán rájön, hogy saját magáról kérdezgeti. Ez kicsit furcsa számára, mert nem élt sokáig valakivel, így nem jöttek elő számára ilyesfajta igények sem. Ezért inkább viccet csinál a kérdésből, és ahogy kell meg is kapja rá a válaszát. Persze ez mindenre így van Ravennél, válasz mindig érkezik rá, és talán még ezt is szereti benne a remete. Vigyorog arra, hogy gonosz, hiszen ő aztán igazán nem gonosz. Bizonyos elvek mentén él, ami talán nem felel meg mindenki elvárásának, de, hogy ő gonosz lenne, talán még az utálói sem tartják annak. - Tényleg? A hoihók? Mesélj majd erről - láthatóan érdeklődik a lány szembogarait fürkészve. - Igen ezt megértem, a grodrak veszélyes. Ott nem jó dolog sikoltozni, ha életben akarsz maradni - bólogat, épp elég volt a múltkorit levadászni, hogy megtudja, milyen is egy igazi grodrak befogása. Bár már élete során találkozott a lényekkel, de szándékosan sosem akarta elfogni. Talán még szerencséje is volt, Shiennel mosolya biztosan ráragyogott, Shaz’or pedig vezette a kezét, hogy ne remegjen meg a kellő pillanatban. - Igen, azt a nőt ismertem, és ezzel rója le az adósságát felém - próbál érthetően fogalmazni. - De másnál ez nincs így - oszt meg némi titkot az életéből. Habár ez sem titok, és ami talán az emberknél még furcsább lehetne, ha tudnák: a perdai nőre nem haragszik senki, hogy Neana Thailornak így adja meg az adósságát, ez teljesen elfogadott dolog. Inkább haragszanak a remetére, hogy így kéri meg az árat, de nem szólnak neki sem érte, nem az ő dolguk. Végül odaérnek az elejére, miközben megtárgyalják, hogy kedvelik egymást. Vharannak jól esnek ezek a szavak, mégsem akar túlzott lelkesedésbe átcsapni magával és Ravennel kapcsolatban. Túl fiatal még ez a dolog ahhoz, hogy túl komolyan vegye. Persze alakulhat ez még bárhogy is, de ő már sokat megélt ahhoz, hogy bármibe is belebogázza magát. Közben megérkeznek a sor elejére és gyorsan megrendeli az ételeket és az italokat is. A barátságtalan légkör ellenére Raven igazán kedves az eladóhoz, bár Vharan tudja, hogy inkább bosszantja őket az, hogy kiejti az istennő nevét. Pedig a férfi mosolyog, úgy téve, mintha örülne. - Bizony tartozol. De nem baj, a becsületedre hagyatkozva majd megadod valahogy. Nálunk ez így működik - szándékosan nem utal semmire, de Raven akármire is gondolhat ebből. Talán ásnia kell, talán laygyökeret szedni, talán csak megtenni valami dolgot Vharan kedvéért, akár egy szívességet. De jelenleg Vharan nem akar tőle többet, mint eddig és tudja jól, hogy ha kell Raven beszerez neki dolgokat. Végül enni kezdenek, a remete pedig hallgatja a mussáról adott értekezést qorsa módra. Először még nem is tudja értelmezni teljesen, hogy mire gondol a lány, végül rájön és rámutat a mussára. - Ez a mussa. Nem érdemes túl sokat enni belőle, mert még a gyomrodban növekszik később. Nem okoz semmi gondot, de ha túleszed magad, fetrengeni fogsz a jólakottságtól egy napig. A többi pedig azért van, hogy még jobb ízt adjon neki - magyaráz lassan, miközben ő is óvatos mennyiséget eszik az ízletes ételből. Ha Raveb figyeli, láthatja az ideális arányokat, és abból be tudja magának lőni a megfelelő mennyiséget. Végül jól laknak, Vharan mindenképpen, és megvárja, amíg jól lakik a kisérője. - Ha rendes akarsz lenni, visszaviszed nekik a tálat, legalább nőnél egy kicsit a szemükben. Nem, nem leszel magasabb - viccelődik, majd feláll, és megvárja, hogy hogyan dönt a fekete hajú fiatal nő. Bármi is lesz, végül tovább indulnak, kifelé Elorakból, egy jól ismert helyre, vagy hát járt már ott egyszer legalább Raven. - Mondd, mit gondolsz, meddig tudsz maradni? - kérdezi csak úgy bele a levegőbe, miközben Ravennek újra igyekeznie kell. Egy mellékutcából megérkezik Nichi is, aki Raven körül kezd rohangálni, mint valami megszállott. Talán örül neki, talán nem, de nem ugrik rá.
*Erős a gyanúm, hogy Vharan arra gondol a kis pukizójának a simogatásával, hogy majd én helyettesítem őt, amikor nem ér rá. Na szép, a végén még vigyem is magammal a Városba. Sandán nézek rá, és próbálom kifürkészni, hogy most viccel, vagy tényleg komolyan gondolta, de nem látom azokat a fényeket a szemeiben, amelyek akkor villannak picit fel, amikor a saját szórakoztatására szórakozik velem. * -Ahha. *Jegyzem meg egyetlen, mindenki számára érthető szóval a gondolataimat. Hát majd meglátjuk, ha fingós barátunk feltűnik. Meg áll az ész, már közösként gondolok rá, de ez nem azért van, mert megkedveltem volna a kis vakarcsot, hanem mert Vharané. Inkább, amikor beállunk a hosszú sorba, arról érdeklődöm, hogy mit gondol felőlem, vagyis egyáltalán eszébe szoktam-e jutni, amikor Eloraktól messze jár. A válasz eléggé vharanos, és tőlem várhatóan reagálom le. Az, hogy Vharan gonosz lenne, nem igaz, inkább ironikusan jegyzem meg, de a vadállatokkal együtt szóba kerül a sikító lóizé, akivel volt szerencsém először találkozni. Úgy tűnik ez a téma elég érdekfeszítő ahhoz, hogy részletesebben is kibeszéljük, de nem most. Most csak élvezem, hogy végig simít az arcomon és ez a hangomat is elveszi. Biztosan bárgyún mosolyoghatok, de kit érdekel. Csak nézem a Nagy Perdait, és egyre inkább szeretném megkóstolni az egyre beszédesebb ajkait. Lehet, hogy a sok beszéd ragályos? Mindenesetre a legközelebbi grodrak találkozásig megjegyzem amit Vharan mondott, és nem fogok sikítani. Azt még nem tudom hogyan érem el, de gyanítom nem lesz időm akkor ezen gondolkodni. A jövő helyett, a még lépésben sem haladó jelenünkre koncentrálok, és megjegyzem, hogy most nem mentünk a sor elejére. Erre is van magyarázat, kérdésem viszont van, miután jól kidöbbentettem magam. * -Vááóóó! Te mit tettél neki? *Nézek rá tócsányira kerekedett szemekkel, és igazán érdekel a dolog, mert a perdaiak nem ismerik a kredit és a perdit meg úgy általában a fizetés fogalmát, ők csereberélnek és szívességeket tesznek egymásnak. Na vajon egy ilyen apróság, soron kívül kiszolgálás mit ér náluk? Van időnk megtárgyalni, türelmesen állok tovább a sorban addig és lassan áthat az a nyugalom, ami a perdaiak egyik jellemzője. Minderre rátesz még egy lapáttal az amikor valahogy vallomásra bírom, engedve Alec kíváncsiságának, meg persze az enyémnek is. Sajátos, vharanos, de rólam szól és ez elégedettséggel tölt el, meg boldogsággal is, ami furcsa de nagyon jólesik. Szoktam örülni dolgoknak, és tudok szeretni is, hiszen imádom a családomat, még a kelekótya bátyámat is, és örülök amikor újra találkozhatok vele, de ez a boldogság egészen más. Másképp dob fel. Sokáig nem gondolkodhatok ezen, mert a kezünkbe kapjuk a kaját és már mehetünk is az asztalunkhoz, javarészt vigyorgok azon, hogy a kajaárus meghökkent és találgatom, hogy jó néven vette, vagy csupán nem volt képes szóhoz jutni, mert a nyelvét is lenyelte. Az viszont feltűnik, hogy Vharan mivel, hogyan fizet és igen kellemetlen érzés adósnak lenni. * -Tudom. Te mit kérni? Van ami neked kelleni? A francba is ezt hogyan kérdezzem meg? Mi a szíved vágya? Baszki. Mondd vagy én találni ki? *Jobb lenne tudni, nehogy olyat akarjak adni, aminek semmi hasznát nem veszi. Sokkal könnyebb és egyszerűbb kredittel fizetni, az egyértelmű, bár szívességekben is otthon vagyok, de nem egy perdaival. Az ő értékrendszerük merőben más, mint a miénk. Meg vagyok lőve, szerencsére nem szó szerint. Nem vagyok stressz evő, mint Bruce, de most az evésbe fojtom a tanácstalanságomat, mivel ez is eléggé ismeretlen számomra. A kaja jó, mit jó?! Fenséges, és amúgy is éhes vagyok, mindig éhes vagyok, de nem zabálok. Félreértem Vharan mussáját, kiderül, hogy nem az egész kaja a mussa, csak az a kenyérféleség, ami mindennél jobban eteti magát. Félve nyelem le a nagy falatot, mert elgondolkodtató, majd megingatom a fejem, vigyorgok hozzá egy sort, mert a meglepő étel megérdemli és Vharant se akarom megbántani. * -Cseles étel. A francba, pedig olyan finom. Ez egy gonosz étel. Ravasz. Teszek el belőle. *Lassabban és megfontoltabban eszem ezek után, csak kicsit csípek a mussából és inkább a többivel tömöm meg magam. Vharan aztán csendben marad és ez átragad rám is, de mindvégig ott a mosoly az arcomon, nézem ahogyan eszik, baszki még ez is jól áll neki. Hamarabb telik meg a gyomrom, addig elmesélem a hoihos történetet.* -Voltam erdőben valakivel. Egy….félbaráttal. Aztán jöttek az ellenállók, lőttek ránk….puffpufff….én sikítottam és jött ez a hoiho. Sikított úgy mint én, letámadott, a fának szorított és megnyalta arcomat. Majd bepisiltem, azt hittem meg akar enni. Félelmetes volt. *Félig perdaiul mondom, de néha áttérek a saját nyelvemre, ha nem értené, még mutatom is, hogyan lőttek ránk, azt már biztosan látta a hideg hegyen, hogyan kell használni a fegyvereinket. Az arcnyalást is megmutatom, nem Vharan arcán, csak a levegőben. * -Egyszer mi eltévedni Jenkins kancellár meg én. Te tudni, aki ott volt hideg hegyen, jött siklóval. Ott volt egy kicsi hoiho, sebesült és kicsit sikított, én meg nagyot, jött a grodrak. Befogtam a szám, így. *S mutatom, befogom a számat két kézzel, de aztán tovább mondom.* -Grodrak elmenni kicsi hoihoval. Szegény. *Lebiggyesztem az alsó ajkamat, tényleg sajnáltam azt a kölyök sikító lóizét, de Jenkins azt mondta, hogy nem tudtuk volna megmenteni, és még jó, hogy ezt azelőtt mondta, hogy megjelent volna az oroszlánmadár, különben engem is elvitt volna a kölyökkel együtt. Piszok szerencsénk volt, hogy megelégedett egy zsákmánnyal és, hogy ezek nem falkában vadásznak, mint az erratorok. Mire mindezt elmesélem, addigra Vharan is befejezi a kajálást, én meg ahogyan tudom, és amit tudok, elpakolom a maradékot. Nem pocsékolunk, és később még jól jöhet, főleg lan gyökér ültetés után. * -Rendes akarok lenni. *Bólintok és már viszem is a tálcát vissza, csilivilin rámosolygok az öregre és még integetek is neki, csak kicsalva egy mosolyt belőle. Visszatipegtem sietve Vharanhoz, elfojtottam egy büfit attól a kurva de finom italtól, majd próbáltam felvenni a lépteinek a tempóját. * -Sokáig. Holnapig? *Addig nem keresnek remélhetőleg és különben sem látják, hogy elhagyom a várost, másrészt a többi tudóssal együtt érkeztem, ők meg maradnak pár napig. * -Még tovább? Áááúúúúú! Baszkiii! *Kérdezem Vharant arról, hogy mennyi idő kell, hogy maradjak, de közben megjelenik a kis pukizós és a lábaim között kezd el futkározni, majdnem rá is léptem, a majdnem viszont abba került, hogy én meg majdnem hasra estem. Meg kellett kapaszkodnom Vharan karjában, és ha most tűsarkúban tipegtem volna, tutira kitörik a bokám is. * -Így nem foglak szeretni! *Megállok és ráripakodok a tündikére, még a mutatóujjamat is megemelem, hogy figyelmeztessem, rosszat tett. Magának biztosan. Hát hogy nem jut eszébe, hogy sokkal nagyobb vagyok nála és össze is taposhattam volna? *
- Minden titkomat nem fogom kiadni neked, Raven – mosolyog, de mégsem látszik teljesen vidámnak. Esetlennek és erőltetettnek tűnik most, szavai élében sem volt derű. Persze ez nem egyedi eset, de mintha most ezt nem is szánta volna viccnek, inkább megpróbálta elvenni az egész mondandójának a határozottságát. Tudja jól, hogy nem sikerült tökéletesen, de azt is, hogy majd ezt még gyakorolni fogja, ahogy sok minden mást a quorsákkal kapcsolatban. Habár Raven már nem tartozik ebbe a kategóriába, inkább egy elvadult perdai nőhöz tudná hasonlítani, aki keveset tud a világ dolgairól. Azt persze ő nem tudja, hogy Raven ennél sokkal intelligensebb, és csak a példa hasonlósága miatt hozta ő is a párhuzamot, nincs rá szava, hiszen az emberek csak néhány éve jöttek, addig hírük sem volt. Az adósság az persze más dolog, de Vharan egyébként sem tudott volna most kevesebbet adni igazán, így még jól is jött, hogy itt van vele fiorinja, és nem fizette túl a mogorva férfit. Ha lehetett volna, még kevesebbet is ad neki, mint kellett volna, annyira tiszteletlen volt Vharannal szemben. De most kivételt tett a férfivel és nem verte be az orrát, hogy figyelmeztesse az alapvető vendégszeretetre, ami még neki és Sokbeszédnek is kijár. Az étel minőségével és mennyiségével viszont nem volt gond, talán ez is segített annak érdekében, hogy az eladó megúszta a tiszteletlenséget. - Biszki baszki – nevet fel, ahogy egyből rájön, hogy Raven most nem tudja kifejezni magát. De azért nem annyira buta, hogy ne értse mire kérdezett rá a szépséges hollóhajú leányzó. – Nem tudom mit adhatnál nekem azon kívül, amit adsz – fanyarul mosolyogva simít végig az arca jobb felén Ravennek, ebből reméli, hogy tudja, hogy mire gondol. Az neki teljesen elég, amiket kapott már tőle, nem hiszi, hogy olyan sok újdonsággal tudna szolgálni a lány. – Esetleg, ha hoznál nekem olyan lábbelit, ami sok terepen jó, azt szívesen venném. Meg… énekelhetnél pár quorsa dalt, ami a néped sajátja és akár ősi – gondolkodik még. Eszébe sem jut mondjuk kérni egy datapadot, meg, hogy mutassa meg neki a lány a használatát. Vélhetően nem is tudna vele sok mindent csinálni. Csak bólint a megjegyzésre, hogy a mussa trükkös, mert valóban az. Örül neki, hogy Raven megfogadja a tanácsát, és próbál jobb arányt találni az ételhez a köretek terén. Ami viszont láthatóan jobb kedvre deríti az a Raven kontra hoiho. – Furcsa, hogy nem bántott – teszi hozzá, de aztán jön egy újabb történet, vagy ennek a folytatása. Nem tudja összerakni, de az utolsó falatoknál már csillogó szemekkel hallgatja. - Shaz’or rendje. Az erősebb győz – bólint, miközben végigsimít Raven karján, amikor az sajnálkozik a kis állat miatt. Ő nem sajnálja, mert tudja, hogy amit Shaz’or a Grodrak formájában elveszi, majd valahogy visszaadja. A Perda egy kiegyensúlyozott hely még most is, pedig az emberek jócskán belecsúfítottak már. Talált már pár lacertát amit nem az ő általuk használt fegyverekkel találhattak el, azon a területen kissé megszaporodtak a dögevők. Vharannak egy hetébe telt egy kicsit ritkítani az állományon, hogy az egyensúly visszaálljon. Persze azóta nem járt ott, a quorsák pedig arrafelé élnek, így biztos benne, hogy nem lett jobb a helyzet. Ráadásul úgy tudja, hogy nem az itteni építőanyagokkal készítik el felfoghatatlan csúnya házaikat, mégis használnak fát és a folyóból kinyert anyagokat. Erre a gondolatra be is fejezik az étkezést, és azt tanácsolja Ravennek, hogy vigye vissza a tálcákat, amit a lány meg is tesz. Távolodó alakját bámulva gondokodik el, és mire a lány visszatér, Nichi is akcióba lendül. - Az nem olyan sok, de ha annyi, hát annyi – bólint rá, mikor a perdai tündér Ravenre pörög rá. Vharan persze elkapja a lányt, segít neki a támaszkodásban. – Nichi, nyugalom – mintegy varázsütésre a kis állat kihátrál, mintha értené a hollóhajú üzenetét. – Szépen legyél – villannak meg a remete szemei, ő pedig tüntelőleg ráfekszik Raven jobb lábára, láthatóan úgy, hogy bosszantsa a férfit. Vharan feláll, felcihelődik, miközben Nichi néz rá Raven lábáról, ha az addig ki nem húzta alóla. Ha mégis megtörténik ez a csúf eset, akkor is a lány közelében marad, de nem piszkálja tovább. - Akkor megyünk? Mesélhetnél valami történetet, amíg a házba nem érünk – a ház, azaz a menedék, amit már a lány jól ismer. Persze a kérdés költői volt, még ha Vharan nem is ismeri ezt a kifejezést, hiszen szinte azonnal elindul. Sosem gondolná senki, hogy ezt nem szándékosan csinálja, pedig csak a megszokás hatalmasodik el rajta.
fiorin – szívpár; barát, barátnő romantikus értelemben
*A sorban állás nekem új. A Dominiumon soha nem kellett igazán, és legutóbb amikor Vharannal voltam is előre mentünk. Nem mintha fájna, épp csak észreveszem a különbséget. A mostani, nem kivételes alkalomra is van magyarázat, ám azt nem ismerem meg teljes részletességében. A kérdésem még a meglepettség mellett elég derűsen hangzott, ám Vharan válasza, legyen bármilyen kedvesen hangzó, mosolygós és viccesnek tűnő, alapjában véve komor. Komoly. Inkább a másodikra tippelek és most meg ez meglepő.* -Ááááá! Ó! Értem. *Nem akar róla beszélni. Talán mert kínos, vagy kellemetlen, rossz emlékeket idéz, megbánta már. Végül is teljesen mindegy, érzem a nem akarást és az is, hogy nem ellenem szól. Más helyzetben tovább feszegettem volna a dolgot, viccesre veszem és nógatom, de most csak rábólintok. Az ételért való fizetés és a perdai köszöntése sem az amit felírnék a legjobb poénok listájára, de próbálom könnyedén venni és kellő tisztelettel, nem szeretném tovább haragítani sem a férfit, sem pedig mint perdait magam ellen. Amikor a kaja már nálunk van, rákérdezek mi legyen az én részemmel, és nem csak most, hanem úgy általában, ha esetleg a jövőben is mindig meg szándékozik etetni. A választ még félre is érteném ha Vharan nem mosolyogna és nem simítana végig libabőrt előcsalogatóan az arcomon. Még meg is sértődnék, hogy kajáért szex, de értem én, mert Vharan perdai és náluk egészen másként gondolkodnak. Az érintés csal mosolyt az én arcomra, megint csak elveszi a hangom, de sóhajtást adok helyette és eddig egészen romantikus is a kép. Jó néven veszem, hogy mégis kér cserébe valamit, és a strapabíró bakancs könnyedén megszerezhető, épp csak a lábméretét kell majd megtudnom hozzá, nehogy feltörje a nagylábujját vagy a sarkát. Attól nem félek, hogy bármely méret nagy lenne rá. * -Jó. Lesz lábbeli. *Mondom rábólintva, szendén és szerelmesen mosolyogva, de aztán kirobban belőlem a nevetés, ami tönkrevágja az egész idilli hangulatot. Hogy én énekeljek! Na baszki!* -Ének én? Hihihihihi! Te lenni halott. Kész öngyilkosság Vharan drága, de legyen. Én hangom mint grodrak és hoiho együtt. *Kedves tőle, hát istenbizony elmegyek énektanárhoz, ha találok olyat a Dominiumon, bár kétlem. Majd a pda-n kikeresek valamit aminek tudom a szövegét is, és hangaláfestéssel talán nem lesz olyan szörnyű. Sajnos zuhany alá nem tudom Vharant vinni, esetleg egy vízesés, a közös fürdés biztosan nagyon izgató lehet. Megmosnám a hátát szívesen, meg mást is. A hoiho-s történet nem e miatt kerül terítékre, evés közben mesélgetek a velem esett dolgokról, és abban egyetértünk, hogy furcsa egy hoiho lehetett amiért nem bántott. Mert egyébként bántanak a sikító lóizék? * -Ja, nem bántani csak nyalni. *S nem ez volt az utolsó találkozásom a lóizével, bár a másik egyrészről nem volt olyan szörnyű hatással rám, elvégre kölyök volt és ha akart volna sem tudott volna bántani, másrészről viszont meghatott és sajnáltam is szegényt annak ellenére, hogy a grodrak akár minket is megtámadhatott volna. Vharan viszont perdai fejjel gondolkodik és nem sajnálkozik, szerinte az erősebb győz, de erre szeretnék rácáfolni a saját életemmel és sikereimmel, ha egyszer végre Jenkins fölé kerekedem. Vharan nem sajnálkozik, de együtt érez velem, és ezt úgy fejezi ki, hogy megsimogatja a karomat. Másik kezemmel ugyanezt teszem az ő kézfején míg ott van az enyémen, és hálásan mosolygok rá. Erős és szép keze van, nem olyan finom a bőre, mint Jenkinsé, de ez érthető, mégsem durva és reszelős, de ezt már éreztem korábban is máshol. Hát mit ne mondjak, nagyon is élveztem. Az evés befejeztével, hogy jó kislány legyek, mindent visszaviszek a mogorva perdai férfinak, kivéve azt amit elcsomagoltam magamnak későbbre. Az a mussa finom, és laktató, kevés kell belőle és sok energiát ad, tehát hasznos és még élvezhető is, nem úgy mint Bruce imádott energiaszeletei. * -Lenni több? Kell? Megoldom baszki ha azt akarod, hogy három napig maradjak. Meg én, az már olyan mintha együtt élnénk. *azon viszont már nem tudok elmerengeni, milyen lehet Vharannal együtt élni, vándorolni, egész nap és egész éjjel csak mi ketten. Mikor lobbannának fel a különbözőségeink és hogyan? Lenne amiben nem értünk egyet? A kis tündibündi azonban keresztülhúzza a gondolataimat, mert megjelenik és nem is akárhogyan. Épp a lábaim között kavar én meg, hogy ne tapossam szét szegényt, majdnem orra esek. Vharan tart meg, s mikor visszanyerem az egyensúlyom, ráripakodok a nyakát behúzó pukizó gombócra. Úgy tűnik, hogy előbb nekem fogad szót, s csak aztán szelídül meg jobban amikor Vharan is beszél hozzá. Viszont nem szalad el, én meg csak állok ott döbbenve és azon agyalva, hogy most sikítsak vagy ne, mikor nemes egyszerűséggel ráül a lábamra. * -Most mit csinálni? Azon gondolkodik, hogy megharapja-e a lábujjam? Vagy szeret? Jóban lenni? *Meg sem merek mozdulni, míg Vharan összeszedi a holmiját és nem válaszol. Két kezem széttárom és farkasszemet nézek az apró lénnyel, aki mintha nem is figyelne már Vharanra, engem fixíroz. Óvatosan megemelem a lábam amin ül, hátha leesik vagy észbe kap és lemászik rólam. Ha mégsem, akkor kénytelen vagyok úgy elindulni, hogy a lábfejemen ül, mert Vharan sosem várja meg, hogy válaszoljak. Elindul, nekem meg muszáj sietnem, hogy beérjem az amúgy sem kisléptű Nagy Perdait. S még meséljek is. * -Történet? Mi történet? Velem vagy mással? *Eszembe jut…ha már Vharan, és mi pont a menedékbe megyünk, mert a ház csak azt jelentheti….a tesómmal való találkozás és a lan gyökérültetés. Kérdés, hogy mennyire tudom hitelesen előadni perdaiul. * -Te képzelni, én találkozni…tesómmal….Alec. Ő hozni nekem finom enni. Főzelék hogy van perdaiul, egyáltalán esznek főzeléket? Kása lan gyökérből. Mesélni nekem ő, mndenki ültetni lan gyökér sok, fájni meg a hát munka közben, de örülni sok lan gyökér, lenni finom. Én meg…fetrengtem a röhögéstől…nevetni nagyon. Ő nem tudni miért nevet én. Szemem könnyez a sok nevetés. Én mondani neki mi lan gyökér ültetés. Akkor ő is nevetni nagyon. Baszki, kurva vicces volt, már fájt az oldalam a nevetéstől. *S most is nevetek miközben mesélem, de nem annyira mint akkor, most figyelek arra, hogy legalább az érthető legyen amit perdaiul mondok. Közben még talán a kis gombócra is figyelnem kell, ha nem mászott le a lábamról, hogy most már ne is essen le. Ez tőlem óriási fejlődés, a végén még arra vetemedem, hogy megsimogassam. De csak azért, mert Vharan kedveli. *
Halkan és röviden, de felnevetek Rotemshel válaszán, hogy kinézi belőlem, hogy fogságba ejteném magam. Egyébként igen, én is kinézem magamból. A kérdésére, hogy kinek lenne kihívás az ökölharc csak egy sejtelmes mosollyal válaszolok. - Hűűűű! - Nem tudom, hogy ámuldoznak a perdaiak, de quorsa-nyelvtudás nélkül is érteni fogja Rotemshel, végszükség esetén a képem elárul mindent. Gyakorlatilag bármi, ami nem élő, seperc elporlasztja. Bennem lévő kisördög ott munkálkodik, hogy rákérdezzek, csomagolt-e már így ki nőt a ruhájából? De nem teszem. Ki tudja, hogy áll a kapcsolata Rodával és nem hiányzik nekem, hogy a gyógyítónővel való következő találkozásomon ne tudjam ezt kiverni a fejemből. Másrészt ugyan ki hagyná ki ezt a ziccert, ha birtokában van egy ilyen képesség? Ugyanakkor más is érdekelni kezd, főleg mikor azt mondja, hogy visszafordítható a folyamat. Egyszerre több kérdésem is lenne, mint egy izgatott gyereknek, s eközött csak egy az, hogy vajon a talált, használhatatlanná vált emberi fegyvereket, alkatrészeket is újjá tudja-e varázsolni? De van még, ami érdekelne, ám ezekkel megvárom, míg a műhelyébe érünk. Addig is rákérdezek a harmadik képességére, ami nem kevésbé ámulatba ejtő, mikor el is kezdi részletezni, miket tudna hallani, látni. Ráadásul ez is ki-bekapcsolható képesség. - Ne használni te képesség, mikor ráütni ujjadra kalapáccsal! - Mosolyodom el mintha olyan pro tippet adtam volna, ami ne jutott volna eszébe a kovácsnak az elmúlt több mint félszáz évében neki is, vagy ne lenne magától értetődő. - Csak egyszer volt alkalom használni. Nem véletlenül nem akarni visszaadni. - Biccentek a szavaira kis mosollyal mellékelt elismeréssel. Tehát emiatt is volt olyan éles az a penge! Azt hittem, előtte éleztette meg Aideen, hogy oda jött volna hozzánk, biztos, ami biztos, ha kopoltyúkat kellene vágni pár quorsa-nyakra, de ezek szerint itt másban - is - rejlik a titok. Tywinna képességei sem most tárulnak fel előttem, pedig mennyivel bölcsebb lennék egy későbbi alkalomnál, de hát most csak marad a sejtelmes, kaján mosolygás a bajszom alatt, ami Rotemshel-nél is megjelenik. Tywinnával másféle adottságok domborodtak ki - szó szerint -, s a házasság is felmerült akkor témaként, amitől frászt kaptam. Most is, ha csak a témára gondolok, de azért igyekszem összeszedni a gondolataimat is, hogy elmagyarázzam a kovácsnak, miként megy ez a házasságosdi nálunk sokszor. Nem csodálom a fintorát. Az lepett volna meg, ha nagyokat bólogat, hogy ez nekik eddig miért nem jutott eszükbe? - Az érvényesülni, kinek lenni több ereje. Sok száz, ezer éven át menni mindig így. Nem tudni én, hogy természetünk lenni ilyen és ettől alakulni volt így, vagy mert így alakulni volt, attól lenni mi ilyen természetű. - Húzom el a számat. Hiszek az utóbbiban, hiszen azért a Rebelliumban nem így mennek a dolgok. Szabad a csók, szabad a tánc, ahogy mondani szokták régen. Meg persze szabad a pofon is, ha más párjára vetettél szemet, de eddig mindenki el tudta a problémákat rendezni anélkül, hogy megölné a másikat, vagy erre vagy arra kötelezte volna. Talán ez a perdai módihoz is közelebb áll, még ha érzésem szerint akármennyire is ismerem meg őket jobban, akármilyen távol is állnak a tökéletességtől, még mindig közelebb lesznek hozzá, mint mi. Hátha a sok év itt a Perdán formál majd minket is... - Nem tudni, te mit akarni kipróbálni, de ha mi tudni segíteni, segíteni szívesen. - Jegyzem meg, s fel is ajánlom, hogy találkozzon a mi fegyverkészítőinkkel. Ők még a manuálisabb megoldásokhoz is jobban hozzá tudnának szólni, mint öntések és lenyomatok, kiváltképp, hogy már egy jó ideje nem dolgozhatnak a dominiumi kényelmes és praktikus technológiával. Biztos vagyok benne, hogy hasznos lenne... nos, nekünk mindenképpen, de remélhetőleg Rotemshelnek is. Másnem a válaszait megkapná a kérdéseire. Nem aggódok az épsége miatt, el is mondom, hogy híre lett nálunk és képesség ide vagy oda, a fennsíki bemutató alapján azt is tudta, melyik végén fogja meg a fegyverét, azzal is remekül harcolt, így nálunk senki nem gyanakszik, hogy mennyire is jó harcos. Vagy ha gyanakszik is, van elég esze hozzá, hogy ne akarja letesztelni. - Neeem! - Sietem gyorsan megnyugtatni a kovácsot, mikor megjegyzi, reméli Roda nem a börtönben landolt megkötözve, mint a húga. - Aideen próbálni volt belopózni. Roda jönni volt velem, kérésemre, gyógyítani. Ez lenni nagy különbség! - Szerencsére Rotemshel nem érti az emberi beszédet, így a Fennsíkon sem érthette, mikor a gyógyítónőről nem éppen szépen szóltak. Valakinek az sem tetszett, hogy a perdai ott járt, ahogy Rotemshel jelenléte sem tetszett nekik odafenn, mindentől messze. De hát vannak, akik az élő fába is belekötnének. A műhely épületét megnézem magamnak, hogy megjegyezzem és máskor is idetaláljak, majd a zárnyitásra is figyelek. Azt azért már most látom, hogy ilyen fajta nincs minden házon és elképesztő a perdaiak leleményessége. - Én köszönni. - Mondom belépve, de nem is látom a kovácsot, a helyet nézem, mely már itt tetszik, nem hogy mikor egy lefelé menő lépcsőhöz érünk. Nocsak! Nem mintha sok perdai házban jártam volna, de nem számítottam rá, hogy lefelé is építkeznek - pedig praktikus meg evidens is. De ez csak egy kósza gondolat, ami átsuhan, mert utána betölti mindaz a csodálat, ami lent fogad. Pedig lehet semmi különleges nincs ebben a helyben egy perdai szemével nézve, pláne egy másik perdai kovács szemével nézve, de én azt se tudom, hova kapjam a tekintetem. A félhomály ellenére is sokat látni, ahhoz mindenképpen, hogy ne győzzek ide-oda nézni és figyelni persze, nehogy a zsákommal lelökjek valamit. - Én eddig is tudni volt, hogy ebből készülni fegyver, de lenyűgözni most mégis. - Nem tudom, mennyire sikerül átadnom, amit gondolok, éppen egy félkész fegyver fölé hajolok kicsit, odébb láttam a nyers fémdarabokat, és vannak készek is. És ezek csak a fegyverek, nem beszéltünk még az eszközökről! A fogó, kalapács, üllő szenthármasát azért felismerem, de a többi... Első körben biztos a fejemet vakarnám velük, hogy rájöjjek, mire is jók valójában? Ah, szívem szerint a fél műhelyét végigtapogatnám rácsodálkozva mindenre! - Ezt hova tenni én? - Emelem meg a bal vállamat, amin a zsák pihen. Látom, hogy mindennek van helye, csak éppen nem tudom, ennek hol, következésképpen az ember nem is tudja csak úgy leejteni a válláról a földre, huppan ahova huppan.
Lezárjuk a témát, hogy ökölvívás esetén kinek lenne nagyobb kihívás, a perdainak, vagy neki, de a mosolya, és annak határozottsága arra enged következtetni, hogy van valami Henry tarsolyában, amiről nem tudok. Láthatja a sanda tekintetemen, hogy sejtek valamit, de nem kérdezek rá. Talán olyan titok ez, mint nálunk a kovácsolás mikéntje. Elmagyarázom neki a képességeim, és hogy miket tudok megtenni vele, ő pedig láthatóan elámul. Hasznos képességeket kaptam ajándékba az istenektől, és hálás is vagyok nekik értük, mert rengeteg dologban tudok segíteni rengeteg perdainak, és nem csak akkor, ha kovácsolásról van szó. Amikor felhívja a figyelmemet, hogy ne használjam a képességet, míg az ujjamra ütök, de aztán elmosolyodok. - Egyszerre csak egy érzéket tudok felerősíteni. A kovácsoláshoz általában a szememet használom. A fennsíkon, ha emlékszel a harcra, akkor csak a hallásomat használtam. - említem meg azt is, mert hát akkor is szükséges volt az erőmet bevetni, mikor elvakítottam másokat. Ebből átvezetem a szót a tőrre, és arra, hogy azért tud olyan éles lenni, mert szó szerint látom, ha nem tökéletes. A quorsák házasodási szokásait próbálom megérteni, és az, ahogy visszavezeti ezt a múltjukra, egy kicsit érthetővé válik a dolog. Noha a mi világunkból és nevelésünkből kimaradt az erősebb nyer mentalitás, nyilván mi is bizonyos módon megküzdünk a szeretett nő kegyeiért. Bár ez inkább már az udvarlási folyamat része. - Érdekes, hogy ez megmaradt nektek ilyen sokáig. Talán egyszer kinövitek. - merengek el. Ha nem csak technológiában, de lélekben is fejlettek lesznek, akkor bizonyára nem fog nekik se számítani, hogy ki kinek a lánya, fia, borja. Amikor felajánlja, hogy az ő kovácsaikkal találkozzak, kapok az alkalmon. - Az függ attól, hogy ők miket tudnak csinálni. Egyszerűbb ott megbeszélnem velük. Fejlődni akarok, és a fegyvereitek és azok tanulmányozása elég sokat segített ezen. Ennek köszönhetően csinálok a Remetének lándzsát, amely gombnyomásra nyílik. - mesélem el büszke mosollyal az arcomon. Amikor Roda és Aideen egy lapon van emlegetve, akkor azért rá kérdezek, hogy remélem a gyógyító nem ugyan olyan körülmények közt volt ott, ő pedig megerősít ebben. Aideen lopózott, Roda segíteni ment, mikor hívták. Ez megnyugtat, annyira, hogy elengedjem a témát, noha érdekes lehet az is, hogy miért volt szüksége a quorsáknak gyógyítóra. Ezt a kérdést későbbre hagyom, ha nem felejtem el, mert megérkezünk a műhelyhez, ahol beengedem a férfit. Ő megköszöni, de már nem különösebben foglalkozik velem, hanem csak a hellyel. Habár ebben a térben igen, de az emeleten, vagy lent a műhelyben még nem járt quorsa, úgy hogy ez a dolog nekem is újdonság lesz. Leérve a műhely részbe nekem egyből hozzá szokik a szemem a sötéthez, bár ennél világosabb szokott lenni, ha ég a tűz, és sokkal melegebb is van ilyenkor ide lent. - Gondolom nem kell kifejtenem, mennyire nem lennék boldog, ha az itt látott dolgokat csak úgy... szét kürtölnéd? - tekintek rá a hüledezése után, míg oda lépek az egyik asztalhoz, amin egy bőrtokban fekszik a tőr, amelyet készítettem neki. Kérdésére fél kezemmel hanyagul a letakart sel-ogei kövekre legyintek. - Azokhoz leteheted. - mondom, aztán ha letette, oda lépek hozzá, és felé nyújtom a megrendelés rám eső részét. - Nézd meg. Ha valami nem tetszik rajta, akkor szólj, és javítom, de az bele telhet egy kis időbe. - mondom, aztán érdeklődve figyelem a reakcióit, amikor kihúzza a sel-ogei tőrt a tokjából.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
//
Lezárjuk a témát, hogy ökölvívás esetén kinek lenne nagyobb kihívás, a perdainak, vagy neki, de a mosolya, és annak határozottsága arra enged következtetni, hogy van valami Henry tarsolyában, amiről nem tudok. Láthatja a sanda tekintetemen, hogy sejtek valamit, de nem kérdezek rá. Talán olyan titok ez, mint nálunk a kovácsolás mikéntje.