Rotemshel

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Milyennek gondolod, ha ránézel? Céltudatos? Akaraterős? Kemény? Komoly? Ügyes?
Rotem lehetne ilyen is. Ha akar. De általában nem akar. Ő az a fajta, aki teszi a vicceset, és kétbalkezesnek mutatja magát a legtöbbek előtt, így a kívülállók teljesen megbízhatatlannak minősítik. Többször mondják neki, hogy ne ejtsen le dolgokat, mint azt, hogy "Shiennel fénye ragyogjon rád". Szereti tettetni a bolondot, és a hülyét, és mindeközben imád kacérkodni a nőkkel. Persze, a felszín, amit mutat az idegeneknek, teljesen más, mint amikor valaki a mindennapjaiba lát bele.
Az ügyetlen bolond otthon átalakul kedves, mesteri kezekkel megáldott kováccsá, akinek egyetlen ütése sem megy mellé. Maximalista, és precíz énje olykor passzív agresszívvé is teszi: semmit sem utál jobban, mintha munka közben megzavarják. Nem ad ki a kezéből soha fél, vagy hibás munkát, minden esetben képességeit is használja arra, hogy amit elkészít, az mesteri legyen, és ehhez nem fél több időt használni, ha kell -már pedig sokat kell-, maga megy alapanyagot vadászni a vadonba. Vevői ismerik már jól ezt az oldalát, és mindig rászámolnak egy-két napot a szállításra.

Azt mondják, hogy aki napszőke hajjal születik, azt Shiennel maga áldotta meg, két kezével.
Kisgyermekként magam is hasonlóan csillogó, szőke üstökkel születtem. Azt mondták, nagy dolgokra vagyok hivatott. Apám büszkén, és lelkesen nevelt, aztán megjelent az első képességem. Szinte tűkön ülve várta az egész család, hogy a kis Rotem mivel lepi meg őket. Amikor az idő kegyelmét kaptam "első áldásként", édesapám örült. Kovácsként dolgozott, és úgy gondolta, hogy ez a képesség tökéletes egy kovácshoz, noha neki nem volt ilyen. Napi szinten követtem őt a szigeteken, aztán a hegyeken. Fehéres-ezüstös köveket gyűjtöttünk, és fát, aztán visszamentünk a műhelybe. Ott figyeltem, miként gyújtja meg a begyűjtött kődarabokat, amelyek fehér fénnyel, szinte vakítóan égtek, mintha maga Shiennel ereszkedett volna le hozzánk. Ami utánuk maradt, az valamiféle izzó fém volt, amit apám csak kemenynek hívott, és kihűlve ezüstös színt vett fel. Ez volt az első, amire azt mondta apám, hogy olyan titok, amelyet még anyámnak, vagy húgomnak se árulhattam el. Az ezüstös fém könnyebb volt, mint az átlagos vas, amit használtunk, de keményebb. Elmagyarázta, hogy habár sima ércet is tudunk használni, a különleges fegyverekhez erre a ritka fémfajtára van szükség. Elmagyarázta, hol találom őket. Hogy mik a ráutaló jelek, és egy idő után már magam mentem gyűjteni őket. Már a rengeteg járkálás, és a kövekkel való mászás, rohangálás is nehéz volt, pedig ha tudtam volna, mi jön még.
Az évek teltek. Ahogy nőttem, és már nem kellett pipiskednem, hogy a fémre sújtsak a kalapáccsal, apám még több titokba vont bele. Elmagyarázta, mivel, és hogyan lehet olyan hőt csiholni, hogy a sel-ogeiek, és a fehér kőzetből nyert kemeny is megolvadjon. Meglepő módon a fény köveivel van a legkevesebb probléma ezen a téren, mert a műhelykohójában, fával is lehet már olyan hőt kelteni, amitől izzadni kezdenek a kövek. A probléma a kemennyel van. Az erdőkből szedett warogookból kinyert olaj a fával együtt olyan erővel képes égni friss levegővel, ami már elegendő ahhoz, hogy megolvassza a kemenyt. De nem csak a kovácsolás, hanem a szív titkait is kezdtem már ekkor pedzegetni. Amíg apám a szakmát, anyám az életet tanította, és hát mint minden gyermeknek, nekem is volt fiatalkori szerelmem, akivel azt hittem, leélem majd az életem. 
Még a húszat is alig töltöttem be, amikor az egyik caldari lánnyal megismerkedtem. Sok időt töltöttünk együtt, és hamar egymásba bolondultunk. Viszont volt egy dolog, amin sose tudtunk túljutni, ez pedig a lassan szakmává forró munkám volt. Sokat pedzegette a kovácsolás titkait, de sose adtam ki neki. A végén már idegesített, hogy egy perc nyugtom sem volt, mikor épp tanulnom kellett volna, vagy gyakorolni. Csúnyán összevesztünk ezen, és elváltak útjaink. Évek teltek el, és megmutatkozott a második képességem is. A kiélesedett érzékszervekkel oly könnyedén tudtam felismerni a hibáimat, és tökéletesíteni két kezem munkáját, mintha csak levegőt vennék.
Őszintén szólva, innentől kezdve másra nem is igazán koncentráltam. Annyira precíz, és gyönyörű munkákra koncentráltam, hogy az évek szinte elreppentek mellettem. Lett egy húgom, apám kilépett a kereskedő társaságból, anyám pedig a húgom tanulására koncentrált, és arra, hogy ugyan úgy megtalálja élete útját, mint én. Noha Leosnar teljesen magabiztosan állította, hogy ez a kovács szakma az, amire teremtettem, én azért kezdtem kissé magányossá válni. A kovácsolás mellett az általam kovácsolt fegyverek használatát is elkezdtem elsajátítani, de ahogy telt az idő, a hajam a kételyek megjelenésével egyidőben kezdett el sötétedni. Amint ezt a családom észrevette, úgy hitték, talán olyasmit tettem, ami nem tetszik az Istennőnek. Rengeteg veszekedés volt abból, hogy vajon kiadtam-e a kovácsolás titkait, vagy sem, míg végül meguntam, elhagytam az otthonom, és Elorakba költöztem.
Itt aztán elkezdtem az új életem. Kicsit más szemlélettel, mint eddig. Élvezni akartam, mindamellett, hogy teszem a dolgomat. Lassan kialakítottam magamról egy olyan képet, amely miatt kevesebb ember fordult hozzám munkával, ehhez hozzá segített a harmadik, utoljára megjelenő képességem, a Végzet keze. Ennek egy előnye volt, hogy az első egy évben főleg csak a magam nőügyeivel kellett foglalkoznom. Azonban a jó munka épp olyan gyorsan terjed szájról szájra, mint a betegség, amelyet a megjelenő égiek hoztak magukkal.
Magam is lebetegedtem szerencsére nem súlyosan, de épp eléggé, hogy amikor lerombolták az egyik szentélyünket, harcolni ne tudjak elmenni. Rettenetesen dühös voltam, és tehetetlennek éreztem magam. Aztán a konfliktus elült, de a felépült városuk eléggé böki a szememet.
Két évvel ezelőtt, 80 éves koromban pedig régi, gyermeki szerelmem ismét feltűnt életem taván. Sose haragudtam rá igazából, és úgy tűnt, ő se. A megjelenő égi népekkel, és azokkal kapcsolatos ellenszenves viszonyunk közös nevezőre tereltek minket. Gondoltam én, legalább is. A kapcsolatunk kezdett ismét közelibb lenni, és habár most is a kovácsdolgok iránt érdeklődött, most már inkább tanulóként, mint puszta kíváncsiságból. Egy éven át nem engedtem neki, de végül arra jutottam, ha már gyerekem nem született, legalább a szakmát adjam tovább valakinek. Naiv voltam, hogy azt hittem, bízhatok benne. Már nem is emlékszem mit hagyott nálam, amikor egy este bejelentettem neki, hogy hajlandó vagyok tanítani. Olyan lelkes, és boldog volt. De amikor elindultam, hogy utána vigyem, egészen más szituációban találtam meg. A vadonban, egy quorsával ölelkezett. Az éles hallásom miatt könnyedén kitudtam hallgatni őket. Gyilkolni tudtam volna, mikor rájöttem, hogy a nő, akiről azt hittem, szeretek, és akiről úgy gondoltam, szeret, csak kihasznál, hogy a mocskos vészhozóknak osztogassa a titkaim. Ölni azonban sose tudtam volna. Gondoltam rá, de ehelyett haza mentem, és hagytam, hogy a csalódottság maga alá nyomjon. Persze másnap elküldtem "kedvesemet" a tűzvölgybe a nyomorult quorsájával együtt. És elérkeztünk a jelenbe. Azóta kevésbé bízok meg bárkiben is, a nőkkel komoly kapcsolatot sose alakítottam ki. Az egyetlen komoly dolog, amelyet az életembe tartok, az a munkám, és azt viszont nem szándékozom feladni.