Vharan

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Csendesebb figura, ez köszönhető annak, hogy az erdőben él és vándorol, társ nélkül. Ha Perlo-t (egy Boga) és Nichit (egy erdei tündér) nem számítjuk. Nem azért, mert nem lenne esélye egy nőnél, csak már így szokta meg az életét. Amikor városba, vagy faluba ér, mindig hoz valamit magával, amit olyan dolgokra cserél, amire éppen szüksége van. Ekkor beszédesebb, néha még mosoly is megjelenik az arcán, és bármikor el tud beszélgetni bárkivel úgy, mintha már régi ismerőse lenne. Nem mogorva, inkább szűkszavú, és a perdaiak életét sokszor megkönnyíti, azok tudta nélkül. Nem egyszer fordult elő már, hogy erratorfalkát térített el egy falu felől, vagy éppen kimentett valakit a vadonban. Szinte minden növényt és állatot ismer, rengeteg gyógykészítménye van felhalmozva a szállásain, amit vándorlása során alakított ki. Ezeket a perdaiak, akik rátalálnak tisztelettel kezelik és csak azt veszik el belőle, ami nagyon szükséges és pótolni is pótolják. Valahogy mindig tudja, hogy ki járt ott, és kérte már számon a készletek hiányát. A világot ő úgy fogja fel, mint egy igazi természetjáró, az egyensúly fenntartása a legfontosabb. A Quorsa-k érkezése óta a közeli erdőkbe él, többször tűnik fel a környező városokban és falukban. Kérdezget az idegenekről, de nem lehet tudni, hogy mik a szándékai. Az emberek, akik találkoztak már vele, Remetének hívják. Több helyen legendának hiszik csak, pedig nem viseli Shiennel keze nyomát.

***
35 évvel ezelőtt

A fiúcska mellé ül le az aréna kakasülőjére. A kisrác elképesztő figyelemmel és izgalommal figyeli az összecsapást.
- Az egy Dann testőr, ma ő nyer. Ezek itt nem tudják megverni, nincs miért izgulnod – veti oda Vharan, a fiú pedig felpillant rá. Talán megismeri a férfit, mert hirtelen végigméri őt és mintha meglepődne, de csak egy pillanatra. Vharan pedig nézi az elmaszkírozott férfit, aki nem más, mint Uranar, aki szeret harcolni a nála gyengébbekkel is. A mozgásán látszik, hogy sokkal képzettebb náluk, és pillanatok alatt nyer. Két ütés a hosszú bottal, az ellenfél feladja, Vharan csak a fejét csóválja.
- Honnan tudtad? – kérdezi a fiú a Remetét, és várja, hogy a következő ellenfél is megjelenjen. Sokan drukkolnak a magát Pusztítóként aposztrofáló férfinek, és eddig be is jött a számításuk.
- Magán hagyta a gyűrűjét – kacsint a fiúra Vharan, majd ledobja a köpenyét a hátáról. – Vigyázol rá? Jövök mindjárt – kacsint a fiúra még egyszer, az pedig visszabólint neki. Lesétál a lépcsőn, és bejegyezteti magát.
- Újabb ellenfél áll ki hölgyek és urak a Pusztító ellen. Köszöntsétek Barant, a faetast – a bejelentett felvesz egy hosszúbotot, és megpörgeti először az ujjai között, majd két kézre fogja. Meghajol és felvesz egy furcsa pozíciót: maga elé fogja a botot a jobb kezével, a másikat hátrateszi és beteszi az ujjait a nadrágja korca mögé. Füttyszó indítja az összecsapást, Uranar nem akarja sokáig húzni az ismeretlennel. A hosszúbotja lendül, de a csapását kivédi ellenfele, aki visszatámad, a testőr viszont védi a jobbról érkező lábsöprő cselt. A mosoly lefoszlik az arcáról, a Remetéjén pedig nem is volt, komolyan méregeti ellenfelét. Az aréna pedig először elszórtan, majd szép lassan egy emberként kezdi biztatni a harcoló feleket. A fiúcska a kezébe veszi Vharan köpenyét és elképedve nézi a Remete és a testőr összecsapását. Vharan vár, csak éppen hogy annyit ad ki magából, amennyit kell, tudja jól, hogy ellenfele már jó ideje harcol és fárad. Várja az alkalmat, hogy egy támadással felé tudjon kerekedni. Vele szemben Uranar pedig látja a vesztét: ha nem csinál azonnal valamit, van rá esély, hogy kikaphat. Ezt pedig nem engedheti meg magának, így támadásba lendül. Először mellkasra megy egy kiáltásos, ugrós szúrással, Vharan ezt védi, oldalra téríti ki a másik botját, majd könyökkel orra támad. Uranarnak nincs ideje védeni, reccsen a csont, vérpatakok indulnak útnak az orrából. A Remete hátralép, a testőr letörli a vért és visszautasítja a felugró, hozzá induló segítséget.
- Ezért megfizetsz – szól, majd újra támad. Vharan koncentrál és véd, de látja, hogy a férfi bedühödött ellene, ezért az első csapás-védés után taktikát vált és belharcba lép. A döngölt földön koppannak a botok, Vharan pedig kirúgja Uranar lábait. A testőr a földre zuhan, a remete pedig hátulról csavarja ki a jobb kezét a harcosnak úgy, hogy ha megmozdul, súlyos károkat okozhatna.
- Csaltál, csalt, zárjátok ki! Uranar vagyok, a Dann testőre, ez pedig itt Vharan, az eltévedt – a közönség egy emberként hördül fel, a Remete pedig elengedi Uranart. Megvetően néz felé, majd meghajol a döbbent közönségnek. Végül visszasétál a fiúhoz, senki sem áll az útjába.
- Jegyezd meg, senki sem legyőzhetetlen. Köszönöm, hogy vigyáztál rá – mondja mosolyogva és egy adag szárított warogoo-t nyom Rhonan kezébe, aki csak egy halk köszönömöt tud kinyögni magából. Uranar feláll és leporolja magát, de a tömeg a távozó Remetét nézi, amíg az el nem tűnik a szemük elől.

***
15 évvel ezelőtt

Messziről látta már Elorak hatalmas fényeit, a város szó szerint fény volt az éjszakában. Shiennel szemei már rég lehunytak a Caligo „szeme” elég világost nyújt ahhoz, hogy az erdőben ne tévedjen el. Eléggé kimerült mára, és mindenképpen a városba akar térni, hogy pihenjen. Elég veszélyt sodort elé ma Shaz’or, de Shiennel megmentette őt az összecsapásoktól, csak óvatosan kellett haladnia és Szél Hercege is oltalmába vette ma. Igaz, már nem fújt, de ide már kevés ragadozó merészkedik, mindenki tudja, hogy meddig az övé a terület. Már csak száz lépésnyi távolságban volt az első háztól, amikor füst csapta meg az orrát. Talán éppen készül a finom ragu, habár elég késő volt már, mintha érezte volna az illatot is a füst mellé. De persze nem volt olyan túl meleg, egy kis meleg a tűzhelyből kellemes alvóhőmérsékletet csinálhat. Azért megszaporázta a lépteit, már kezdett fáradni, így meg még a gyomra is megkordult. Holnap mindenképpen ennie kell valami frissen főttet, mert a bogyókból már elege van. Hirtelen lépett ki a fák közül, és azonnal látta, hogy baj van. Az egyik faluszéli házból ömlött a füst, bentről hangos szó hallatszott. Azonnal a képességét használta és a füst ugyan még így is bezavart, látta, hogy vannak bent. Rohanni kezdett az égő ház felé, közben elővette titherkürtjét és hosszan belefújt, majd kétszer megismételte, ez a veszély jele Perdaszerte. Miközben rohant egy kislány ugyanígy tett a füstből kifelé, és már nem tudta elkerülni az ütközést. Vharan és Eowen egymás szemébe néztek.
- A szüleim benn vannak, segítsen, a szüleim bent ragadtak, kérem – a kislány, hogy sokkot kapott volna, hangos sipítozásba kezdett. Hirtelen megszűnt a csend és a szomszédok kitódultak, alaki vízért kiáltott, hamarosan kifinomultabb kürtjelek jelezték a tűzveszélyt. Megbolydult Elorak ezen része Vharan pedig felkapta a kislányt, és odébb vitte, miközben Eowen sírva fakadt.
- Nem lesz baj – szólt a Neana Thalor néven is ismert férfi. Sajnos nem lett igaza, pár másodpercre rá az egész tetőszerkezet beszakadt, de legalább a tűz terjedését kezdték megakadályozni az ottlakók. Hangos kiáltozások, füst és sírás keveredett, miközben Vharan a lányt nyugtatta, előtte guggolva, mereven a szemeibe nézve, biztató kisugárzást üzenve.
- Hol vannak a nagyszüleid? Elviszlek addig… - nem tudta befejezni, mert egy városőr lépett hozzá, két másik társaságában. Vharan felállt, a kislány pedig azonnal mögé lépett.
- A kislány megmenekült, vigyék biztonságos helyre – utasította a városőröket, akiknek nem igazán tetszett ez a beszéd. – Ne, nem akarok velük menni, veled akarok maradni! – sipítozott a lány, de a Remete egyszerűen felemelte magához a hóna alatt fogva. – Velük kell menned, így biztonságos – mondta, majd az egyik katona kezébe adta a lányt, aki ösztönösen fogadta el.
- Jelentkezzen a kapitánynál! – kap észbe a másik, miközben a kislány elkezdte verni a katona mellkasát és ordibálni sem volt rest. Vharan csak bólintott, majd elindult a városi őrség kaszárnyája felé, miközben hosszan nézte a távolodó párost: az őrt és a szomorúan síró kislányt.

***
10 évvel ezelőtt
Perlo iszik mellette a folyóból, az állat félig a vízbe gázolva oltja szomját. A kis fehér szörnyeteget éppen nem látja, miközben ő a kezét mossa lejjebb a bogától. Sokat jöttek a napokban és meleg van, fel kell töltenie a készleteit. A Perda istenei néha varázslatos dolgokra képesek, mint például erre az erdei folyóra. El kellett telnie vagy 40 évnek, mire felfedezte magának ezt. A kis folyó elég távol van Eloraktól, hogy az ott lakók már ne jöjjenek el idáig szomjukat oltani. A vándoroknak viszont remek hely lenne, ha nem lenne itt egy közeli lacerta kolónia. Persze, ha tudja a perdai, hogy mikor lehet ide jönni, esetleg mikor pihennek, vagy mikor nem lehetnek szomjasak már ezek az állatok, akkor van esély, hogy mindenki számára nyugodtan teljesen a nap és lehessen inni a friss vízből. Vharan pedig tudta, szinte minden állat szokásaival tisztában volt már, hiszen 70 éve járta a világot. Perlo felkapja a fejét, Nichi pedig valahol a fákról szólítja, így a második ajándéknak hála körülnéz. Egy fiatal férfi közelít, jellegzetes nyílpuskájával a kezében, óvatosan halad felé, figyelve a lépteire, és arra, hogy Vharan ne vegye észre őt. Ő pedig továbbra is guggolva mossa a kezét, az arcát is felfrissíti, miközben a másik közeledik felé.
- Athard – szólal meg végül, a kezéről vízcseppek kerülnek vissza folyóba. – Shaz’or kisérje csalfa utadat - perdül felé halvány mosollyal felállva, miközben a másik már elég közel ér hozzá. A jobb keze ökölbe szorul és megdöngeti a mellkasát vele. Egyszerű üdvözlés egy harcostársnak, akit még gyermekkorából ismert meg. A kis Athard hasonló volt hozzá, mikor ő éppen Caernaron közelében járta az erdőket. Akkor ismerkedett meg Liana-val is, a Dana mindig készségesen segített neki. Az egyetlen az egyházban, aki megbocsájtott neki a delorisos eset óta. Mindenki elismeri Neana Thalor munkásságát, de kevesen tisztelik őt, aki megette egyszer fiatal korában a szent halat. Ez az ő szégyenfoltja, sosem tagadta, éhes volt, nem volt más lehetősége, úgy hitte. De legalább emiatt sokan elkerülik a remetét, ami neki megfelelő.
- Mi járatban, Vharan? – kérdezi az ifjú, aki hasonlóképp üdvözli őt, mint ahogy az öregebb korábban tette vele. Talán tudja, hogy konkrét választ úgysem kaphat, és nem erőlteti ő sem a diskurzust, miközben a folyóhoz sétál maga is, és iszik belőle.
- Csak pihenek, hogy tovább mehessek. Liana hogy van? – kérdezi a másikat, valódi érdeklődéssel. Visszagondol, hogy nem egyszer kérte meg a Dana, hogy menjen a fia után és többször rángatta vissza Athardot a fülénél fogva sziklavermekből, vagy kificamodott bokával, miközben az ezerszer átkozta őt. Persze, amit az anyjától kapott, nem tette ki az ablakba utána.
- Rendben van, olyan, mint volt. Elorakba készül – von vállat a másik, Vharan pedig csak bólint egyet. Pár évig még a Dana mellett szolgált, afféle megtűrt testőrként, mert Liana kiállt mellette. A képességeit senki sem vonta kétségbe, az elhivatottságát már igen. Perlo közelebb lépdel Vharanhoz, a kis tündér pedig megjelenik a fák közül és bemászik Vharan hatalmas zsákjába. Nichi mindig mókázna a férfivel, de Vharan nem mindig vevő rá.
- Shiennel ragyogjon rád, Athard – búcsúszik Vharan, majd felpattan a bogára. Felfigyel egy pillanatra a fák koronái felé, és elmosolyodik. – Jönnek, én igyekeznék – vigyorodik el röviden, majd egy kurta kurjantással rohanásra készteti az ugrásra kész állatot maga alatt. Miközben a remete távozik, a távolból lacertavijjogások közelednek Athard felé…

***
Napjainkban

A háromfős család csendben eszi a Lan levest. Thailoson látszik, hogy mondana valamit, a fia, a nevelt fia éppen meglasa-zza az ízletes ételt. Tegnapelőtt érkezett, és hozott néhány holmit a szüleinek, köztük friss Langyökeret, amit Faeserinben nehezebb beszerezni. Vharan tudta, hogy ide tart, így megállt, hogy hozzon pár adagot, meg egyébként is születésnapja van, itt volt az idő hazatérni öt év után. Thúlien szelíd mosollyal nézi fiát, de lopva mindig Thailos felé pillant, aki továbbra is mogorván figyeli, ahogy a fia ebédel. Emlékszik, amikor hozzájuk került, még csak 5 éves volt, de Cadarban már akkor sem látták jó szívvel. Akkoriban Thúliennel járták a vidéket, és a kisfiú nem volt rest lopni tőlük. Azonban a nő – mivel neki nem adatott meg Shienneltől, hogy gyermeke legyen – befogadta a kis kópét, akinek állandó hamiskás mosoly ült az orcáján. Attól kezdve sajátjukként nevelték Vharant, és ő sem tiltakozott ez ellen soha, mindig is az íjkészítőt és feleségét tartotta az igazi szüleinek. Később nyomozott a származása miatt, de nem tudott meg semmit, az anyja belehalt a szülésbe talán. Azóta sem foglalkoztatta a múlt, Thúlien így tudta, ez megmelengette a szívét, hogy igen, van mégis egy fia. Legalábbis jó ideig így volt.
- Maradhatnál, elkéne egy dolgos kéz, a kürtőkbe megint beköltöztek a laflovák. Meg mi sem leszünk már fiatalabbak – mordul fel az öreg, és halkan koppan a fakanala a tányérja mellett. Vharan fel sem néz, csak ízlelgeti a levest, érzi, már nem sokáig fogja majd élvezni az ízeket. Hamarosan vitázni fognak.
- Arra ott vannak a gyerekek, és amíg itt vagyok, megcsinálok nektek mindent. Azalatt az egy hét alatt – fel sem néz, csak eszik, habár a csapásszáma alig észrevehetően gyorsul, szeretné mind megenni, mielőtt elszabadul apjában egy errator falka.
- Egy hét? – csattan fel az öreg, de a felesége szelíden ráfog a kezére, és utána csak magában dörmög tovább az idős íjkésztő. – Nem lehet, hogy megint itt hagysz minket, nem teheted – folytatja mégis, mire Thúlien szelíd arca megkeményedik. Ő nem szeretné, ha ismét elfajulna a beszélgetés a Remete fia és szeretett férje között. Ő már régóta elfogadta a tényt, hogy Vharan nem idevaló, sosem volt az. Mindig nagyon várta, hogy megjöjjön a „meleg”, és szabadon lubickolhasson a barlangi tóban, vagy éppen járja a környező vidéket és csibészségeken törje a fejét. Hányszor jöttek szégyenbe miatta, Shaz’orra!
Legtöbbször verekedés volt a helyiek és a „kívülálló” között. Forró volt Vharan vére, kemény az ökle és azt hirdette, hogy ő lesz a Dann legkiválóbb testőre. Ami azt illeti a sok verekedés megedzette, hiába kellett állandóan gyógyítani őt. Volt, hogy nem engedte meg és büszkén viselte sebesüléseit, mondván: „ennek ellenére is én győztem”. Emellett gyorsabban gyógyultak a sebei egy idő után, amikor az istenektől megkapta az első áldását. Éles eszű volt, szerette a laflovákat vadászni a kürtőkben, kitalálta merre kell keresni őket és általában sikerrel járt. Minden, ami a természettel kapcsolatos megmaradt benne, szívta magába a tudást, amit Jégudvar adhatott neki. Az íjkészítéshez apja nagy bánatára egyáltalán nem értett és a kereskedő vért sem örökölte, igaz, nem is örökölhette, mivel örökbe fogadták. Egy-két apróságot azért elnézett az anyjától, de összességében a saját kárán tanult mindent a kereskedő létről.
- Nézd apám – hangja karcosan cseng a tiszteletreméltó Remetének, vagy, ahogy sok helyen hívják Neana Thalor, az erdőjáró. Leteszi a kanalat, alaposan megtörli az arcát, kék szemeit az apjáéra emeli. – Ezt már megbeszéltük, én nem tudok itt élni, nem az én világom, nem az én harcom, nem az én életem. Én a vadont járva érzem jól magam. Tudom, nem tetszik, hogy engem adott Shiennel nektek egy valódi fiú helyett, de nem tehetek róla, te pedig ellene. Fogadd el, hogy én vagyok én, aki büszkén viszi a te és édesanyám nevét a szívemben, hirdetem a bölcsességeteket és érzem a szereteteteket. Egy hét, ez is sok, hogy itt álldogáljak, miközben lehet, hogy nagy változások várnak ránk a Quorsák miatt – fejezi be, de a tekintete és a nyugodtsága nem mozdul ki a normális tartományból, csak figyeli a nevelőapját, akit ő édesapjaként szeret. Akkor is, ha mogorva, akkor is, ha rengeteg rossz tulajdonságát „örökölte” tőle. Thailos mérgesen feláll, a két asztalnál ülő követi a tekintetét.
- Ha szeretnél, itt maradnál – mondja, őt nem érdeklik a Quorsák, biztos benne, hogy csak azért mondja neki Vharan, hogy megint elmehessen. Az öreg mester fáradt tekintettel kivonul a szobából. Vharan arca elkomorul, de az anyjára pillantva mégis megállja, hogy az apja után szóljon, akinek csoszogása még most is felveri a kis barlanglakás csendjét.
- Majd megbékél, hagyd – mondja Thúlien kedvesen és megsimítja fia barázdált arcát. A sebet, amit a faetas ejtett rajta, büszkén viseli Vharan, az anyjának viszont egy fájdalmas emlék. Majdnem belehalt abba a portyába az ifjú harcos, csak a szerencse mentette meg őt, ahogy valahogy sikerült a szájába tolnia azt a tőrt. Egyedül tért vissza, már be sem jutott a városba a sebei miatt, de aznap Shiennel mégis ráragyogott és a falu katonái rátaláltak. Majdnem belehalt, de Shaz’or megkegyelmezett neki aznap. Vharan feláll, és egy hangos sóhajjal odalép az anyjához, aki már a tányérokat szedi össze az ebéd után.
- Rendben anyám, úgy legyen – végigsimít anyja hátán, aki felpillant rá mosolyogva, és csak bólint egyet. Vharan pedig nekiáll, hogy összeszedjen pár gyermeket, akik elindulhatnak a lyukfúrók után.