Az új generációhoz tartozom. Én már nem láthattam a Földet, a Dominiumon születtem, második gyerekként egy olyan családba, ahol a szülők egyetlen igazi szerelme és szenvedélye a munkájuk volt, és ez az évek során semmit nem változott.
Az apám - még a Földön - magas rangú tiszt volt a NASA-nál, az anyám már akkor is elismert sebész-specialistaként dolgozott, így kerültek mindketten a Dominium fedélzetére.
Kettejük kapcsolatában sosem játszottak szerepet túlfűtött érzelmek. Az apám kiválasztotta magának az anyámat, aki egyszerűen elfogadta az új szabályokat, és eleget tett a kötelezettségeinek a férje oldalán, így senki nem akadályozta, hogy visszatérhessen a hivatásához. Ennyiben ki is merült az egymás iránt tanúsított érdeklődésük. Ritkán látták egymást, és még ritkábban beszélgettek. Nem volt köztük harag, vagy ellenségeskedés, pusztán távolságtartó hűvösség, ami a bátyám és az én kapcsolatomra is hatással volt.
Nem volt kérdés, hogy mi lesz belőlünk. Mindketten katonának születtünk, az apánk az első perctől nem titkolta, mire szán bennünket, és ehhez mérten is nevelt, iskoláztatott minket, miközben gyakran hangoztatta, hogy elvárja tőlünk azt a hűséget, megingathatatlanságot, és megkérdőjelezhetetlen lojalitást, amivel ő is szolgálja a Kancelláriát. Fel kellett nőnünk a hírnevéhez, és tudom, hogy mindketten becsülettel véghez is vittük a feladatot.
Különböző vonalat választottunk, és sosem volt nagyon közeli a kapcsolatunk, de a bátyámmal mindig számíthattunk egymásra, ha igazán kellett mindketten kiálltunk a másikért.
Mikor eljött az ideje, mindketten ellenkezés és bonyodalmak nélkül megházasodtunk a törvények szerint.
Szerencsés voltam. A feleségem és én - noha nem voltunk szerelmesek egymásba - jól és elégedetten éltünk együtt. Vitáink akadtak, de veszekedésre nem volt példa köztünk. Mindenről tudtunk és szerettünk is beszélgetni, olykor még a közös éneklésre is rávett, noha nem vagyok egy őstehetség, így a próbálkozások többnyire kacagásba fulladtak.
Az ágyban is egymásra tudtunk hangolódni, nem volt köztünk kínos feszengés, egészen addig, míg ki nem futottunk a határidőből...
Ott kezdődött minden probléma. A hivatalos értesítés - miszerint a meghatározott időn belül nem született gyerekünk - volt az első szikra.
Először Eve-et vizsgálták meg - előző este bevallotta nekem, hogy fél... mi lesz, ha meddő, és emiatt egyedül kell majd boldogulnia -, de nála mindent rendben találtak.
Ezután nem volt hátra más: én kerültem sorra, és sejthetik az eredményt... Velem volt a gond, kiderült, hogy sosem lehet gyerekem.
Miután megtudtuk az eredményt – nem csak mi, a családom is - néhány nap, talán egy hét is eltelt úgy, mintha légüres térben lebegnénk. A szüleim a szokásosnál is kevesebbet beszéltek velem, apám világosan éreztette a csalódását, de a legrosszabb mégis az volt, hogy nem tudtuk mire számíthatunk.
A határozat, ami kirántott minket a kétségek közül rövid, és lényegretörő volt. Kérdések és választási lehetőség nélkül lettünk elváltak, Eve pedig egy hétre rá már más felesége volt.
Nem gyakran találkoztunk ezután, abban sem volt köszönet.
Ő végtelenül dühös rám, mintha szándékosan tettem volna a sorsa rosszra fordulásáért, és ezt a fejemhez is vágta, mikor két hónap múlva eljött néhány nálam maradt holmijáért. Indulatos volt, meg is pofozott, a hirtelen mozdulattól elszabadult néhány hajtincse, és meglazult a sálja. Nem tudtam nem észrevenni a nyakán a lilászöldbe sötétedett ujjnyomokat.
A férje - miután találkozott velem - heteket töltött a baleseti részlegen, én pedig megkaptam életem első fegyelmijét. Amennyire tudom, azóta nem mert rá kezet emelni az a féreg.
Ami pedig engem illet, azóta még többet dolgozom.
Mindig tehetségem volt a fegyverekhez. Nem csak a kezelésükhöz, így kerültem be – nagyon fiatalon - a csapatba, akik a kísérleti lőfegyverekkel is foglalkoznak.
Rengeteg fejlesztésben benne van a munkám, és egyvalami egészen biztos. Az emberiség kezében jelenleg nincsen olyan gyalogsági fegyver amit ne tudnék szétszedni, összerakni, javítani, vagy kezelni.
Jelenleg egy egyelőre szigorúan titkos fejlesztés keretében egy irányított szögű saroklövő üzembiztossá tételén dolgozunk. Ami azt illeti elég régen, de a rendszer egyelőre nem hajlandó stabil maradni. Két éve – nem sokkal a Perda felfedezése után – az egyik prototípus fel is robbant a kezemben egy felderítésen, és emiatt elveszítettem a bal kezem három ujját. Szerencsére ez nem jelent már végleges veszteséget, azóta is teljes értékű a kezem a mechanikus implantátummal.
Mióta kiderült, hogy saját gyerekem nem lehet, azóta minden szabadidőmet az Akadémián tanuló srácokkal töltöm – főleg a sérüléseim utáni tétlenségre kárhoztatott időszakot – és oktatok. Bírom a kölyköket, és egy napon jó eséllyel vállt-vállnak vetve harcolhatunk.
Ha tehetem minden lehetőséget megragadok arra is, hogy terepre mehessek. A Perdáról a lehető legtöbbet szeretném megtudni, mivel a csontjaimban érzem, hogy még hosszú ideig itt leszünk, és a problémák csak sokasodni és súlyosbodni fognak. Ha nem így lenne, nem lenne ez az őrült tempójú készülődés a Kancellária részéről.
Az apám nekem és a bátyámnak az elsők között kérvényezett a fül mögé ültethető fordítóchipekből, hogy gördülékenyebb legyen a kommunikáció a perdaiakkal - és persze hogy élen járjunk a tesztelésben -, de eddig nem gyakran adódott lehetőségem ilyesmire, amit rendkívül furcsának találok. Ha együtt szeretnénk élni velük, meg kellene ismernünk őket, ha pedig ellenségeink, még inkább igaz ez. Rossz érzésem van azzal kapcsolatban, hogy a Kancellária annyi mindentől elzárja az embereket.
Egyelőre azonban ez nem befolyásol semmit. A munkámat továbbra is ugyanazzal a szenvedéllyel végzem, és sem a humorom, sem a nyitottságom nem szenvedett csorbát emiatt.
Egy valami biztos: nem vagyok egy marcona fickó. Alapelvem, hogy egy mosoly – majdnem – mindenkinek jól áll.
