Egy kezemen megtudnám számlálni, hányszor jártam ezen a szigeten. Talán ez a második alkalom, egész életem alatt. Mehettem volna más útvonalon. Mehettem volna északnak, vagy dél felé, csak hogy kikerüljem ezt a helyet, azonban a leggyorsabb utat akartam választani. Ami pedig ez... mert a Suttogó Erdő hegyeit megmászni épp olyan időigényes, mintha csak úszva kikerülném. Úszás. A szigetre is úgy jutottam, hátra hagyva a bogát egy biztonságos, vízszéli kis faluban. Majd visszafelé felveszem. Persze, a kérdés inkább, hogy mi vezetett erre a sietségre. Nem egy jó hír. Atyám haldoklik, és noha kitagadott a családomból... még is a családom. Így hát ami csak a kezembe volt, eldobtam, hogy útnak induljak, és még egyszer, utoljára a szemébe nézhessek, mint erős, felnőtt férfi. Jó, ez túlzás. Amikor szóltak, még egy napon át dühből vertem a vasat, és csak utána indultam el, mikor már lapvastagságúra vertem azt a vasrudat, ami a kezembe volt. Ki kellett adnom magamból, hogy utána tiszta fejjel gondolkodhassak, és így jutottam arra a döntésre, hogy visszamegyek Cadarba. Most pedig a szigetet szelem át. Nem rég még esett az eső, de ez nem meglepő, itt az a csoda, ha nincs vihar. Mivel viszonylag ismeretlen terepen járok, a kardot a kezem ügyében tartom, és nyitva tartom a szemem, és fülem. Főleg a fülemet... ugyan is a sűrű növésű fáktól egyébként sem látok messzire, a hang viszont szépen terjed ezek közt is. Az érzékeim erősítve messzi zajokat is meghallok, mint például nehéz léptekét... sok, nehéz léptet. Valami megmagyarázhatatlan csörgést, és a fák zörgését. Közelednek felém, ezért a legjobb, amit tehetek, hogy meghúzom magam egy nagyobb szikla mögött. Jó pár méterrel tőlem haladnak el, a fáktól nem is látom tisztán, hogy mik, vagy kik azok, de abban biztos vagyok, hogy nem perdaiak. Megtehetném, hogy elfordulok, és másik irányba megyek, de átkozott legyek, ha kerülőt teszek csak az idegenek miatt. Úgy hogy haladok tovább, arra, amerre ezek szaladtak. Nem mondom, hogy életem legjobb döntése volt. Először is, a szerencsén múlott, hogy két megtermett develor vadász észrevegyen. A figyelmüket jobban lekötötte az az idegen, aki elfutott, mert a másik a megindult földdel együtt nagy sebességgel elindult a völgy felé. Egy-két pillanatig még vártam, amíg tiszta a terep, és utána indultam meg a földcsuszamlás irányába. Persze a legrosszabb, amiért szerencsétlen döntés volt megnéznem, hogy él-e még, az a figyelmetlenségem... ugyan is az, hogy már lecsúszott a föld, nem jelenti azt, hogy biztonságos annak laza szélén állni. Mire kettőt pislogtam, már én is úton voltam lefelé. A kellemetlen utazás alatt próbáltam megkapaszkodni a velem száguldó fa ágában, de amint az fejre állt az "örvény" közben, el kellett engednem. Akaratom ellenére kerültem a vásott völgybe, és ha az idegen nem vigyáz és tér ki az újabb hullám elől, a végén könnyen könnyen elsöpörheti..
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Fülemben hallom sisteregni a rádiót. Idegesítő géphang túlságosan is ismerős. Nem a társaméval van a gond, hanem az enyémmel. Teljes szívemből, minden idegszálammal együtt gyűlölöm ezt a holdat. Soha, amíg az Imperium kötelékében szolgáltam, egy átkozott bolygón, holdon nem történt annyi malőr, mint ezen az átokverte helyen. - Tizedes? – hallom saját hangomat, ahogy erőteljesebben szól a fák égbe nyúló magassága alatt. Olyan, mintha hozzájuk képest apró törpe lennék. Az a fajta, amelyek a gyermekmesékben szerepelnek. – Moody tizedes! – szólok újra, ám a sistergésen túl, mást nem hallok. Idegesen kapom ki a fülemből az eszközt és vágom ezzel a mozdulattal a zsebembe. Bennem lenne a kényszer, hogy azt is a sisak után küldjem, józan eszem mégis győz az ösztönök felett. Mélyen szívom be a levegőt, a koordinátákat, ahova el kellene jutnunk újra betáplálom az alkaromra erősített hologram egységre. A föld csuszamlása ekkor jut el a tudatomig újra. A hang ismerős, alig tizenöt másodperccel ezelőtt hallottam, akkor azonban én zúdultam le a domboldalon – mely szerintem beleillene egy hegybe is, ám egy igen jó szakértő geológus kijavított meddig tartanak a dombok és mikortól tekinthető valami hegynek. Akkor morgást kapott válaszul, ez most sincs másképp. Fejem kapom a hang irányába, MK-11-esem emelem magam elé, azonban nem az egyik, minket kergetett szörny döntött úgy, hogy mélybe veti magát utánam – fasza, ez azt jelenti, hogy mindketten Moody-t üldözik. A katona kiváló fizikummal rendelkezik, alapesetben nem aggódnék érte. Ezúttal azonban egymás felelősségei voltunk. Egy embertermetű valami száguldott felém. Könnyed mozdulattal lépek arrébb, amikor látom, hogy egyenesen felém száguld. Kitérek előle, semmi kedvem, hogy magával rángasson. Addig is felmérem, kivel is állok szemben – ujjam a ravaszon addig is. Ruhájából ítélve nem városi ember. Lehet ellenálló – bár azoknak az arca szinte a retinámba égett – vagy perdai. Megfigyelem régies öltözetét, a kardot, melyet talán még a kezében tart. Ruhájától, hosszabbra nőtt barnásszőke hajától nem láthatom a nyakán az egyértelmű jelét annak, hogy mi is ő valójában. Sok időm nincs is ezzel foglalkozni, mert az egyik szörny – mert nekem az összes az, még ha névről ismerem is – hirtelen megáll. Öröm az ürömben, Moody-nak nem kettővel kell leszámolnia. Ugyanis ez, ami megáll, minket szúr ki. És neki nem okoz gondot a lejtő. Fegyverem hirtelen emelem, egyenes célzással a lábára, legalább annyira, hogy lelassítsam, vagy mozgásképtelenné tegyem hosszabb távra. Az egyiket eltalálom, megbotlik. A lövés hangja szinte belerobban a sziget csendjébe, néhány madarat a fákról felszállásra késztet. Hirtelen fordulok az idegen férfi felé. - Mozgás, álljon fel! – parancsolok rá és fogalmam sincs, hogy érti-e vagy sem. Hangom rezignált, nyugodt a helyzetre való tekintet mellett is. Ha esetleg még a földön lenne, akkor a válla felé kapok, hogy segítsek álló helyzetbe rántani. – Mozgás – mondom neki újra. A magam részéről semmi kedvem megvárni, hogy a megbotlott jószág leérjen és újra talpra álljon. Amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy ellenálló nem lövöm le. A békét a perdaiakkal semmi szín alatt sem kockáztatnám. Ha meg kiderül, akkor is erő – fegyver – fölénybe kerülök vele szemben.
Lehetett volna bennem annyi ész, hogy elkerülöm ezt a helyet. De én le akartam rövidíteni az utamat, hogy minél előbb Cadarba érjek. Nem gondoltam volna, hogy az egyenes útból még is hosszabb, kitérő lesz. A völgybe bucskázok, próbálok a folyamként hömpölygő föld tetején maradni, hogy ne fulladjak meg. Mindenem tiszta sár, levél és egyéb. A völgy aljában az idegen már "vár": rám szegezi a fegyverét, és én, a földön fekve, túl sokat nem tehetek ellene. Kezemben a kardot továbbra is markolom, és farkasszemet nézek a nővel, és szerencse (vagy nem), de a domb tetején megjelenik a develor. Mindketten felpillantunk, ahogy a lény megindul lefelé nagy lendülettel. A nő nem habozik, lő, én pedig ezzel egy időben neki állok kimászni a sárból. Emberi szavakat kiált felém, amelyet sajnos nem értek, de már azért is áldom Shiennelt, hogy nem úgy oldja meg a helyzetet, hogy engem lő lábon, hogy könnyed préda legyek, és ő szalad el. Nem, ehelyett csak kiabál és rohan, és őszintén szólva nekem sincs ennél jobb ötletem. Ugyan az óriásbogár bukdácsolni, meg gurulni kezd, sajnos nem fogja túl sokáig feltartóztatni. A mély, puha föld ellenünk dolgozik. Ha csak elérnénk a partot, már könnyebb lenne szaladni! Igyekszem szedni a lábaimat, ha a -láthatóan- harcos megbotlik, keze alá nyúlva húzom fel és segítem tovább. Szemeim a vizet pásztázzák... ha abba elmerülve szem elől veszítene minket, lehet feladná! - Tudsz úszni? - az esélytelenek nyugalmával kérdezem a nőt, mert nem hiszem, hogy érti, amit mondok. Egy próbát azért megér a kérdés.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Időnk több, mint kevés, a hatalmas lény megindul felénk és legfeljebb időt nyerhetek magunknak azzal, hogy lábon lövöm a felénk közelítőt. Amaz megbotlik a domboldalon. Amíg azon van, hogy ő is megtalálja egyensúlyát nyerhetünk annyi időt, hogy újra nyomunk veszítse. Legalábbis lépéselőnybe szerezzük magunkat. Fogalmam sincs, hogy ki az, aki a kardot markolássza, ahogy azt sem, hogy milyen fajhoz tartozik. Kiáltok, mert ez az egyetlen, amit tehetek. Hideg hangon teszem meg, ellentmondást nem tűrő hanghordozással. Ha segítségre van szüksége, kihúzom a sárból. Az életünk múlik rajta, nekem pedig eszem ágában sincs itt maradnom. Ahogy a férfinak sem, lépteit meghallom magam mögött, mellett. Beszélgetni – amely amúgy sem szokásom – nincs időnk. Lépteimre odafigyelek, de még így is elkerülhetetlen, hogy egy-egy nagyobb sárgödörbe lépjek bele. Menekülésemben nem akadályoz, ha nem is könnyedén, de kiszabadulok belőle, haladok tovább előre. A férfi segítségét nem fogadom el. Nem büszkeségből, de mire feltudná ajánlani, már kijutottam. A fák egyre inkább ritkulnak, mintha a sziget szélét érnénk el, a hatalmas víztömeg pedig hamarosan láthatóvá is válik számunkra. Hirtelen torpanok meg, a magam részéről, ösztönösen új irány felé kutatok. Az idegen pedig megszólal. Nem emberi nyelven. Szemöldököm enyhén ráncolom. A perdai szótáram, hogy úgy mondjam enyhén az alapokat sem súrolja. A Dominiumon nem töltöttem sok időt azzal, hogy az idegenek nyelvét elsajátítsam. A Városban is csak azért kezdtem el, hogyha véletlenül összefutnánk velük a vadonban, ne csak mutogatni kelljen. De be kell látnom, hogy igyekezetem vajmi kevés volt. Szemréseim szűkítem, egy szótagot megértek. A víz felé mutatok, hogy arra gondolt-e, időnk azonban nincs. Hátratekintek, a magasba nyúló fák egyre jobban történő elhajlásai egyértelmű jelei, hogy a vad közeledik. Sisakom hiányában még csak azon adatokat sem tudom lekérni, hogy annak a fránya lénynek mi a gyengepontja. Bármikor, kérdés nélkül szembenéznék a fenevaddal, a parancs, melyet előjárom adott meg számomra, másról szólt. Kelletlen szorítom össze fogaimat, néhány lépéssel egy cserje alá rejtem el fegyverem, nem kívánom, hogy a vízben elázzon. A vízre mutatok és mivel jobban nem tudok, csak a vállaim vonom fel, egyszerre érdeklődve, hogy miért a víz, másrészt, hogy jobb ötletem nincs. A fegyver hangja több más lényt is idecsalhat. Többhöz meg egyedül kevés vagyok. Határozott léptekkel indulok meg a víz irányába. Sisakom hiába nincs rajtam, a páncél biztosítja, hogy nyaktól lefelé, úgy, de ahogy vízhatlan legyen a páncélom. Illúzióim nincsenek, hogy így is bőven megduplázza majd a súlyát, a víztömeg alatt pedig nehezebb lesz emiatt a mozgásom. Nagyszerű. Mégis haladok előre, ha a férfi mutatja, hogy merre, akkor abba az irányba.
A szörnyű döntésemet tetézi szerencsétlen események sora. Kezdve attól, hogy sárhullámmal száguldok a völgybe, folytatva azzal, hogy a develor utánunk indul, egészen odáig, hogy a quorsa nem tud perdaiul, és én se az ő nyelvükön. Az viszont egyértelmű, hogy nem az a fajta, aki hátra hagyja a másikat, mert nem akadályoz. Segítenie kevésbé kell, és nekem sincs időm arra, hogy karja alá nyúljak, egyrészt mert nem igényli, másrészt mert nem is kell túl sokat segítenem. Ami meglepő, mert a páncél, amit visel, meglehetősen nehéznek tűnik, és könnyedén bele ragadhatna a sárba. Gyakorlatilag mutogatnunk kell egymásnak, és így is teszek. A vízre mutatok, és idegesen nézem, ahogy a fák dőlnek a közeledő veszélytől. A nő habozása és értetlenkedése felidegesít! - Shiennel legyintsen tarkón, csak bízz bennem! - kapom el kezét, amivel mutogat, és sietve húzom a víz felé. Minél többet várunk, annál könnyebben ér utol minket a sekélyesebb részen. A bogár gyors, és a földön rendkívül jól közlekedik, de ha valamit kerül, az a víz. Nem híresek arról, hogy úsznának, és valószínűleg azért, mert azokkal a lábakkal, amiket bitorolnak, meglehetősen nehéz volna. Ha a végén magától is jön, akkor elengedem, és a vízbe sietve gázolok, néha hátra pillantva. Ha időben alá tudunk merülni, akkor szem elől téveszthet minket a bestia, és elmehet.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
- Miért adod meg magad? Miért nem küzdesz a saját igazad mellett? – nézek rá teljesen őszintén, hiszen meglepő, hogy a férfi ez ügyben beadta a derekát. A szavai végül is összeségében nem rossz, csak… mindig ez a csak! Sóhajtok egyet, aztán elé tárom a dolgokat. - Nézd amit hallomásból tudok, hogy kevesen engedhetik meg, hogy az új városban éljenek. Mondhatni kiváltságosnak, vagy különlegesnek kell lenned. Lehet, hogy tulzok, de eddig ez a szóbeszéd. – az orromon keresztül látványosan fújom ki a levegőt. - De butuska vagy! Masszőrök vannak, hiszen… hiszen jótékony hatással, meg stimuláló hatással van az emberi szervezetre. Lásd ha én megmasszíroználak téged, ahogy egyszer régen tanultam, akkor utána csak azt kivánnád. – merem kmondani 100%-os magabiztossággal. Legalább ez a szakma megmaradt, s nem veszett feledésbe. - Ráadásul Ébredés után egy masszíozás is serkentő hatású, engem például 3-om is megdolgozott. Mármint, hogy annyi kellett, hogy valamennyit meg tudjak mozdulni magamtól. A fagyás, a sok éven át egy helyben való állás nem tesz jót az emberi szervezetnek. – magyarázom, mint ha csak a téma szakszerű tudója lennék. A férfi részről egy hosszú csend következik, ami számomra szintén elegendő, hogy felkészüljek a következő szavaira, s nem hiába! - Te elsőnek rosszfiúnak nézel ki! De csak néhány szóváltás után tünsz normálisnak – nézek rá teljesen nyugodtan, hiszen ami a szívemen, az a ajkaimon. Mikor észlelem, hogy direkt rosszfiúsnak aka tűnni, akkor kénytelen vagyok rászolni. - Fejezd be! Nem áll jól neked a rosszfiús karakter hozása. – lehet lelombozom, de valamivel kell a férfi lelket is tuningolni, így hozzáteszem. - Jó vagy ahogy vagy, ha segítesz és érdeklődsz másoknál. – tudom le ennyivel a férfi lélek cirógatását. De úgy tűnik a férfi sem marad ki a saját lelkem simogatásából, mert rögtön olyan szavakat hallok tőle. - Én.. én még sosem randiztam, férfival. – vallom be, miközben látható rajtam, hogy mennyire kissé szégyellem ezt a tényt. Ha tapasztaltabb lennék ez ügyben, akkor nem lennék ennyire...visszafogotabb? Bár ha úgy nézzük a majdnem meztelen felsőtest nem éppen arról árulkodik. A következő kérdése nyomán, csak ennyit tudok kinyögni. - Lucas, nézd ha jobban megismerlek, akkor jobban beavatlak. Szóval, ha lehetséges, akkor ha letudod menteni listát és elhozni nekem, hogy átnézzem, akkor annak örülni fogok. – s részemről ennyi elég. Meghallgatom a férfi szavait, aztán erősen koncentrálok a továbbiakra. - Ne legyen gond és kész – tudom le ennyivel a következőket, aztán a következő percekben már távolodunk egymástól. Érdekes beszélgetés volt, s kicsit el is fáradtam benne. Nem kell sok, hogy egy alapos női zuhany után a pihe puha ágyikóba kerüljek.
Másnap teljesen korán kelek, csak azért, hogy jól elkészülhessek az útra. Nem számítok nagy extrára, hiszen annyiszor meg kellett már járnom. Nem hinném, hogy pont Lucasnál történne valami, szóval ruházat tekintetében nem készülök úgy semmivel, sem pedig étel ügyileg. Mikor találkozok vele, akkor meglep engem, hogy nem volt felkészülve a puszimra! Pedig megérdemli, meg talán cserébe mindent megtesz a jó repülés érdekében. Az jól esik, hogy a csomagomat átveszi és nem nekem kell vele cipekedni. Persze megyek vele, hiszen ki tudja merre viszi és hova. Jobb ha én is tudok róla, s ha úgy esik akkor én is ki tudjam venni. Megérkezünk a géphez, ahol végigkövetem a cucc elrakását, aztán van idő a személyes dolgoknak. Mint például miként értékeli a másik a mostani kinézetem. - Hogy mi? – máris fonom össze a karjaim a kebleim előtt, ekkora pimaszságot még nem tapasztaltam. - Tudnál normálisan válaszolni? – tán érezhető a sétődöttségem, meg látható, hogy takarom a domborúságom, ahogy csak bírom a két karommal. - Most akkor mit csináljak és hova ülhetek? Vagy üljek az öledbe? Szerintem azt szeretnéd mi? – ezzel egyetemben mögötte a rakománytér első székére ülök, s nagy nehezen bekötöm magam. Látom ez fülest, s mivel nem látom senki máson, akkor még szexin beszólók Lucasnak. - Hogy lenne romantikus, mikor te rontod el… hmm? – de azért mosolygok felé, akár látja, vagy érzi a hangsúlyomból.
- Mert sokkal nagyobb erény, ha elismered, hogy a másiknak van igaza. Azaz, ha gondolkodsz és nem ragaszkodsz mindenhez, jobb ember lehet belőled, nem igaz? - néz vissza a szépséges nőre. Közben mindent is megbeszélnek, Lucas már tudja, hogy nem maradhat sokáig, így igyekszik már minden kérdést lezárni, a következő nap már komolyan oda kell tennie magát, nem szeretné, ha valami balul sülne el. Azért azon meglepődik még, hogy a fiatal nő nem randizott még. - És az hogy lehet? Szemrevaló vagy, nem hiszem, hogy senkinek nem tetszettél, vagy neked nem tetszett senki. Fura - legalábbis az ő értékrendjében mindenképpen. Lassan indulni készül, hiszen ki is akarja pihenni magát, a teát már elfogyasztotta, a randit már lebeszélték, így mára ennyi pont elég lehetett belőle. - A listát pedig megpróbálom megszerezni, de azt holnapra nem ígérem. És szavadon foglak - kacsint rá, majd a rövid búcsúzás után el is megy a kabinjába.
Másnap még egy kis pimaszkodásra is jut az erejéből a beszálláskor, amire máris jön a visszakérdezés. Néha nem tudja Lucas eldönteni, hogy Chihiro szándékosan nem ért valamit, vagy csak szórakozik vele. De az is lehet, hogy hol ez, hol az a válasz, ez viszont nem segít most, hogy megértse, komolyan bosszús-e a szépséges utasa. - Tetszik a ruhád, jól áll rajtad, kihangsúlyozza... amit ki kell - vigyorog egy kicsit, majd elhelyezi a csomagokat és megkéri a lányt, hogy üljön le valahová. Mivel csak ketten vannak, igazán mindegy neki, hogy melyik helyet foglalja majd el Chihiro. De ha már ő pimaszkodott, most visszakapja, amin nem tud szó nélkül elmenni. - Nem rossz ötlet, de sajnos azt most nem tehetjük meg. De megígérem, ha leszálltunk beülhetsz az ölembe - vigyorog, majd megemlíti, hogy tényleg odaülhet mellé a lány, ha már romantikus utat ígért. - Ha átülsz ide, láthatod a bolygót - figyelmen kívül hagyja a piszkálódást, bár értékeli az ilyen kis pimaszkodást is. Ha átül a lány, saját szemével láthatja a Perdát, ha nem, akkor Lucas bekapcsolja a külső kamerát és a képét a raktéri kijelzőre vetíti. - Nagyjából 15 perc mire a légkörbe érünk, az egy kicsit rázós lesz, de utána gyönyörű. Majd te is látod, hogy a mennyire színes lesz az egész - majdnem hozzá is teszi, hogy gyönyörű, de végül elharapja itt a mondatot. Közeledik a Perdához, irányba és megfelelő szögbe állítja a gépet. Szépen ereszkedni kezd, majd, ahogy a légkörbe érnek, a szenzorok megbolondulnak, a gépet megdobja valami...
Dobás: 1-4 - CQL villám csap le a gépre, nagy zuhanás várható (nagy károk) 5-10 - egy eltévedt Grodrak száll be a hajtóműbe, kényszerleszállást kell végrehajtani (kisebb károk)
Lucas J. Morison carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
- Kapaszkodj, megpróbálok mindent - néz a lányra egy pillanatra, majd gépészkedni kezd. A vészvillogó és vészjelző hang beindul, ahogy zuhannak, Lucas minden tehetségét beveti, hogy enyhítse a zuhanást, de legalább túléljék mindketten.
- Megfontolom a mondandód, ezt még sosem hallottam eddig. Nem vagyok olyan nő, aki nem akarna tanulni másoktól. – mosolygok rá a férfire, s az idő azért telik közben. A beszélgető partnere testtartása megváltozik, s rögtön olyan érzést kelt, mintha menni akarna. Pedig jobban belegondolok, egyáltalán nem zavar a társasága. - Régi helyen el voltam zárva a világtól, itt meg inkább rohanok. Ha velem fel akarja venni a kapcsolatot, akkor vagy felveszi a tempóm, vagy eljön hozzám, mint ahogy te most tetted. A mindennapokban nem nézegettem pasikat, sokat kell szervezkednem és egyeztetnem. Nem könnyű belecsempészni bármi olyat. – fújom ki a levegőt a végén, de csak azért is megtolom még a következőkkel. - Mert még a kifagyás utáni dolgok is közrejátszanak. Helyre kell jönnöm, de ezt már tárgyaltuk. Nem így néztem ki, ahogy most vagyok. – tudatom vele, s lassan minden a helyére kerül a továbbiakkal kapcsolatosan. - Bocsáss meg, hogy gondot okozok neked, vagy fogok… - ezzel csak utána a férfi távozik, így visszatérek némi gondolkozás után a saját rutinomhoz, meg a másnapra felkészülni. Nem szeretnék késni.
- Nah végre..- mondom felé, bár a férf vigyorog, meg hát a vége megint olyan, ami utal egy bizony dologra. Kezdem megbánni, hogy tegnap látott melltartóban, mert úgy tűnik Lucas nem tudja kiverni a fejéből. De hát a férfi logika szintén mennyire szövevényes, nem mindig lehet rajta kiigazodni. - Jól pihentél úgy látom a tegnapi nap után. – sóhajtok egyet, s csak még inkább megbánom a tettem picikét. Talán változni fog ez a helyzet, ha jobban megismerem Lucast, jobban a szívembe zárom, ha van miért. - Sejtettem, hogy nem ellenzed az ötletet, de nem fogod megkapni leszállás után. – ellenkezek, nem tudom mennyire hatásosan. Közben megkapom tőle az utasításokat, hogy hová ülhetek, s hogy kössem be magam. Nem ülök mellé, mert azt vélem egyfolytában engem pásztázna, s nem a műszerekre figyelne. Ezt a lehetőséget kizárva ülök inkább hátra. - Inkább meghagyom a látványt, ha leértünk..de értékelem a dolgot. – végül csak kivetití nekem a látványt a kijelzőre, amire csupán ennyit tudok mondani. - Köszönöm. – ezzel egyetemben a szavain kezdek el gondolkozni. Tényleg 15 perc az egész? Rohanó életemben azt teljesen másképp fogtam fel. Sokkal kevesebbnek, meg úgymond mindig van nálam olyan dolog amivel lefoglalhatom magam. Erre az utazásra is szintén hoztam olvasni valót. Az riaszt fel, mikor a vészjelző megszólal, s utána nem sokkal pedig Lucas. Elrakom a könyvet gyorsan, s megkapaszkodok az erős kapaszkodón. A szemeim nagyra tágulnak, hiszen érzem, hogy a gép nem normálisan működik. - Lucas! Lucas! Mi ez? – próbálok nagyokat lélegezni, ami talán megnyugtathat, de közben azt gondolom, hogyha így haladunk tovább, akkor le fogunk zuhanni és...és én meg ott halok meg. Nem akarok! - Hova hoztál engem? – hallani lehet, hogy nem vagyok túl jól állapotban, a mostani helyzetben.
Bólint arra, hogy Chihiro elfogadja a kérdését, sőt megfontolandónak tartja. Ő nem éppen egy ilyen ember volt régen, pedig sokkal több minden rosszat megúszhatott volna ezzel, ha elfogadja a mesterétől az ilyen és ehhez hasonló tanításokat. - Jól van, ha sikerül elérned a kívánt formád, biztosan meg fogom említeni neked. Már csak a kedvedért is. Biztosan sikerülni fog, mert nem tűnsz lazsáló típusnak, de tényleg, legalábbis ebben a fél órában egyáltalán nem voltál az, ami számomra meglepő a fiatal korodból kiindulva. Látod, ezért nem jó előre ítélkezni, vagy kitalálni első látásra dolgokat, amik aztán mégsem úgy vannak - von vállat, és el kell ismernie, hogy félreismerte a fiatal nőt. Habár tény és való, hogy szemrevaló és ez kissé óvatlanná tette, az ártatlannak tűnő kinézetével, de ezek szerint ő is elkényelmesedett az utóbbi időben, annyira nem történt vele semmi, ami a érzékeit élesen tartaná. Épp itt volt az ideje, hogy jöjjön valaki, aki mellbedobással leteríti és emlékezteti Lucast arra, hogy kicsoda is valójában. Az is igaz, hogy már régen kértek tőle számon bármit is, így ez sem segítette elő az éberségének fenntartását. De bármennyire is fájó, el kell búcsúznia Chihirótól egy rövid időre. Így meg is teszi azt. - Előre ne kérj bocsánatot, ki tudja, hogy be tudod-e tartani - vigyorog távoztában.
***
- Jó-jó bocsánat, csak kicsit elragadtattam magam. Igyekszem illedelmes maradni, rendben? - vonakodva visszalép, mert tény, hogy bár felhívás volt keringőre, vagy feldobták a magas labdát neki, talán visszafogottabban kellett volna reagálni másik mondataira. De most már mindegy, igyekszik menteni a menthetőt. - Rendben-rendben, csak vicc volt - mosolyog rá Chihirora és direkt nem néz sehová a szemein kívül. Pedig tetszik neki a lány, valahogy a maga furcsaságában vonzóvá válik számára. Nem is igazán gondolkodott még el ilyesmin máskor, szóval inkább visszafordul irányítani a gépet. A képernyőn feltűnő látványra csak egy "nincs mit" a reakciója, mert sajnos baljós adatok jönnek közben a a saját képernyőjére. Furcsa vihar, amibe keveredniük kell, és bár visszafordulhatna, ennek a gépnek el kell bírnia azt. Próbál szólni, hogy meredek lesz a leszállás, hogy megelőzze a pánikot, pedig nagyjából biztos abban, hogy nemigen tudja egy vihar megizzasztani a gépmadarát. - Itt ICC-41 viharba kerültünk - üzen be a komon a Dominiumba, válasz viszont már nem érkezik rá. - Elképzelhetőnek tartok egy CQL vihart, amit eddig nem láttam, ha 10 percen belül nem jelentkeznék, keressenek az utolsó koordinátán - üvölti túl a közben megérkező vihart. Ami nem szép, de legalább sötét, így nem is látni semmit, a műszerek pedig irreális adattal szolgálnak. - Furcsa viharban kerültünk, kapaszkodj nagyon, igyekszem egyben letenni a gépet - mondja, majd már nem tulajdonít semmit a válasznak, mert muszáj lesz túlélniük és a leszállással foglalkozik, ahogy ígérte. Nagyjából tudja csak megtippelni a dolgokat, és a vihar kitisztul, de látja, hogy ez már nem fog sikerülni, mármint, ami a szép landolást illeti. Főleg, hogy egy hegy jön szembe, amit majdnem sikerül megkerülnie, de a gép széle elkapja a kilógó sziklákat és megpörgeti a gépmadarat. - Kapaszkodj! - üvölti még egyszer, majd belecsapódnak a földbe, ahol mindketten elvesztik az eszméletüket. Nyilaló fájdalomra ébred a bal csuklójában, ami eléggé kifordulva lóg. Lassan megmozgatja a tagjait, körbenéz és látja, hogy minden felborult, szóval még ki kell szabadulnia innen is majd valahogy. A jobb keze csodával határos módon sértetlen és ami még furcsább, hogy minden világítás be van kapcsolva. Odakint nem tudja mi történik, mert orral fúródhattak a földbe. Egy hangos üvöltéssel helyreteszi a kezét, de tudja jól, hogy ezt még orvosnak is látnia kell. Érzi, hogy a lába is meghúzódott, de, amikor nagy nehezen kiszabadul a székből, rálépve érzi, hogy nem komoly a dolog annyira, hogy pár napos pihenés ne segítene rajta, kérdés az, hogy lesz-e erre lehetősége. Ekkor jut eszébe az utasa, szinte pánikszerűen ugrik fel a székből, hogy aztán ne tudjon mozdulni, mivel körbeveszik a "csomagok". - Chihiro! Chihiro! Jól vagy?! - kérdezi és reménykedik egyszerre, hogy kap választ hamarosan. Már előre eltervezi, hogy miket kell majd magukkal vinnie, ha egyszer kiszabadulnak, egyelőre nem érez füstöt és robbanásveszélyre sem figyelmeztet semmilyen műszer, amik egyébként teljesen kikapcsoltak. Talán szerencséjük volt, nem úgy, mint a hajónak.
(10 oldalú.) :