Nem lettem volna szívesen a perdai helyében, pillanatok alatt az adósommá tett azzal, hogy nem köpött be amint a katonák megérkeztek. Nem akartam bajt hozni rá, de sajnos muszáj volt megragadnom a jelenléte adta lehetőséget. Nem törtem sokáig a fejem, hogy mit is tegyek – nem tudom, felismert e az öreg – a volt apósom – de úgy éreztem nem kockáztathatok. Mindig is arra tanítottak, hogy a legjobb védekezés a támadás. Ki tudja, hány napig követnének ezek az emberek? Az is benne van a pakliban, hogy egészen a Rebelliumig – persze amennyiben sikerül megszöknöm előlük. Az ösztöneim, amik egész idáig életben tartottak azt súgták, hogy a legjobb mód arra, hogy lerázzam a vadászokat az az, ha a prédáimmá teszem őket. Egyszer gyerekkoromban, talán egy regényben olvastam, vagy egy filmben hallottam egy sort, ami az ehhez hasonló pillanatokban mindig, akaratom ellenére is lejátszódott a fejemben: ha a vadász vadul védd magad, mert lehetsz te is még a vad. A katonák általában túlságosan is biztonságban érezték magukat mindig is, amikor a lőfegyver az ő kezükben volt. Ezért is szerettem jobban az edzett acélt. Valahogy azt mindig alábecsülik. Óvatlanabbak a kardéllel szemben, mint kellene. Hogy valós stratégiai megfontolásból, vagy csak az önnön méltóságom megőrzésében cselekedtem e abban a pillanatban, nem tudom. De öreg hiba vadászni egy vadászra. A katonák egy pillanatra kizökkentek, nem hagyhattam ki az alkalmat, addig kellett cselekednem, amíg az idegenre figyeltek oda.
A figyelmük bár osztott volt, de nem eléggé. Egy a körülményekhez mérten lassú mozdulattal felemeltem a lábamat, s a bal kezemmel kibújtattam a bakancsomból. Jobbommal még mindig a kardom markolatát szorítottam. Hangtalanul, ugrásra kész pozíciót vettem fel, pengémmel lefele mutatva. A bakancsomat eldobtam minden erőmből, át a perdai fején, messzire az ösvény másik oldalára. Nem voltam benne biztos, hogy a katonák a hang irányába kapták e a fejüket, nem láttam rájuk tisztán, és az erdő egyébként sem mindig egy csendes hely – de reménykedtem benne, hogy sikerült legalább egy másodpercre szétzilálnom a figyelmüket, mert abban a másodpercben két kézzel megragadtam a markolatot és leugrottam, teljes lendülettel azt a pontot megcélozva, ahol az egyik katona állt sejtéseim szerint. A pengém mint a vajba, úgy állt bele a koponyájába, valahol a homloka tájékán, pont ahogy szerettem volna – nem lesz nehéz kiszedni belőle a pengét, hiszen az éle pont felém mutatott. A lendületet még kihasználva ami az esésből származott, az orrát, száját és állát - szóval az egész arcát kettéválasztva szabadítottam ki a kardomat, s hagytam, hogy a test részben maga alá temessen, szinte földet sem értünk, amikor a többi katona lábai irányába lendítettem minden erőmmel a kardom, úgy, hogy az éle elég mélyen belevághasson a bokájukba ahhoz, hogy ne tudjanak talpon maradni, de azért próbáltam odafigyelni arra, hogy a nehogy beleakadjon bármelyikük csontjába. Csak reménykedni tudtam benne, hogy éppen nem a saját síromat ástam meg. Reméltem a perdai partner lesz a dologban, hiszen egyedül, főleg abban a pózban, amiben voltam – egy holtest alatt, annak a vérétől átázva – nem igazán volt sok lehetőségem. Az is lehet, hogy pont a saját esélyeimet rontottam. De valami azt súgta, a perdai terveiben nem szerepelt, hogy vasat állít a koponyámba. Ha meg akarna ölni, beköphetett volna a katonáknak. Úgy gondoltam talán ő se szívleli annyira a városiakat.
Bárcsak várt volna. Bárcsak ne tette volna azt, amit. Bárcsak ne lennék itt. Van, amit a quorsák nem tudnak felfogni, meghallani, meglátni, de én igen. Hallom, ahogy gyorsul a szíve. Hallom, ahogy súrlódik a csizmája, hallom, miként szeli a pengéje a szelet. El akarom őket irányítani. Ha kérdezik, merre rohant, mutattam volna egy teljesen más irányba, de nincs rá lehetőségem. Eldobja a bakancsot, és eltereli a figyelmet. Az üldözői felemelt fegyverrel céloznak a zörgő bokorra, és ekkor megteszi a lépést. Bárcsak ne tette volna meg. Lehunyom a szemem, mikor felpillantva látom elrugaszkodni. Bárcsak ne lennék itt. A csont és hús szelésének hangját már a többi katona is hallja, az érkezéssel együtt. Dork megijed a fáról leugrótól és hangosan vijjogva szalad arrébb, farkával feldöntve egy égi harcost. Lövések. Gyűlölöm a pisztolyok és puskák hangját, de kétségtelen, hogy hatékonyak. Az elmerülő "nyílhegyek" alatt reszket a halott, de két, a menekülőhöz közel lévő harcos földre is esik miután a bokájukat ketté szeli a penge. Tennem kell valamit. A kardomért nyúlok, és előhúzom a hátamról, ezzel biztonságérzetet adva az égi katonáknak, akik azt hiszik, segíteni akarok nekik. Egy lefelé irányuló vágás, és a mellettem álló fegyvere, mint egy ketté szelt levél hullik le a vágás nyomán. Egy pillanatra döbbenten néz immár használhatatlan fegyverére, aztán rájönnek, hogy a segítség nem nekik szól. Igazából senkinek. Csak megakarom akadályozni ezt az egészet. Nem akarok halálos sebet ejteni. Nem akarom megvágni őket, de amikor az egyik rám fordítja a fegyverét, kénytelen vagyok kezemmel a fegyvertelenné vált harcost a ruhájánál fogva rá lendíteni a másikra. A földre került, boka sérültekkel nem foglalkozom, azt meghagyom a hegyi quorsának, hogy tegyen velük azt, amit akar. Azok, akik állnak, ők vannak figyelmem központjában. Ugyan egy épp a rázuhant társával van elfoglalva, egy másik szintén felém fordítja a puskáját, így kis kitéréssel, két nagy lépéssel oda szökkenek. Míg rámarkolok a forró csőre, és összeszorított fogakkal rozsdás szemétté alakítom azt, Roda és az jár a fejemben, hogy megígértem, hogy segítek neki. És most? Most ott tartok, hogy a kardom markolatgombjával ütöm halántékon a harcost, aki kábultan esik a földre. A másik kettő, felpattan, a fegyvertelen egy tőrt vesz elő, míg a másik rám fogja a fegyvert. Nem vagyok elég gyors, de igazából nem is akarok elég gyors lenni: azt akarom, hogy eltaláljon. Csak annyira mozdulok bele, hogy a mellkasom és hasam helyett a vállamat érje a nyílhegy. Éles fájdalom és égő érzés lesz úrrá azon a karomon, hasonlót sose éreztem még. De ez lehet indok... ez lehet kibúvó, ez lehet majd bizonyíték. Igyekszem lefegyverezni őket, láthatóan nem akarom őket megölni, ellenben a hegyi quorsával, aki ontja a vért. Még is, amikor a fegyveres az éppen meginduló felé fordítja a fegyvert, nem gondolkodom ésszerűen, csak cselekszem. A kardom végig szántja jobbról balra, fentről lefelé a hátát, átvágva a gerincet, az izmokat, csontokat. Borzalmas érzés lesz rajtam urrá. Soha nem öltem még. Se quorsát, se perdait. Ez az érzés borzalmas, a hideg ráz tőle. Megállok, és figyelek. Ennél többet nem segíthetek, így is megszegtem mindent, amit ígértem. Ha elül a csata, csak figyelem a hegyi quorsát. - Ez egy rendkívül rossz és felelőtlen döntés volt. Erre semmi szükség nem volt! - kelek ki magamból, noha azt sem tudom, érti-e a nyelvemet a másik. Elraknám a kardom, de a vállamban megérzem a fájdalmat, amely lassan beszűkíti a karom mozgás készségét is. Másik kézzel teszem hát el a fegyvert. - Dork! - kiáltok hátra, de a boga egyelőre nem mer visszamerészkedni, úgy hogy kelletlen sóhajjal nézek végig a mészárlásra. Erre szebb szót nem tudok.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Miért van az, hogy semmi nem akar zökkenő mentesen indulni? Mintha már az elején megátkoztak volna minket. Ha babonás lennék, bizonyára most fordulnék vissza, azonnal, de rögtön. De ez nem én lennék. Így csak magamban bosszankodom, szívom a fogamat, elfojtva az újra és újra feltörni kész káromkodást. Azt már elfogadtam, hogy Jenkins szinte semmibe vesz, amiért az első expedíció eredmény nélkül tért vissza. Na, nem mintha kétségbe lennék esve, hiszen annak is megvan a maga előnye, ha a főfőfőnök nem rajtunk tartja a szemeit. De azt már nehezebben emésztem meg, hogy tényleg nem siekrült még egy döglött Lacertát sem összeszednünk. Arról már szót sem ejtek, hogy a lény, aki a katonát megkarmolta, még csak hírből sem láttuk. Ha a Lacerta nyomait nem találtuk meg, hogyan fogjuk ezt a másikat beazonosítani? Aztán ott van az indulásunk körüli csetlés-botlás. Hol ez veszett el, hol az romlott el. Két teljes nap csúszással hagytuk magunk mögött a Domíniumot. A jelentés tételről Jenkins már a lefelé úton ért utol, egy rövid üzenet erejéig, kihangsúlyozva a vgén, hogy a műholdas kommunikátorokra nagyon vigyázzak, mert "nagyon" értékesek. Hát jó kedves Kancellár úr! Ha beledöglök is! Ez sem hagy hidegen hát. Aztán megérkeztünk a Nagy kutatóállomáshoz, ahol persze, nem volt épp üres szálláshely, így tábori sátrakban kaptunk helyet. Na jó, ez annyira nem izgatott fel. Aludtam már a szabad ég alatt is. Itt létesítettük az első alaptáborunkat. Mivel itt rendelkezésre állnak a laboratóriumi körülmények, hát itt hagytuk hátra saját laborosunkat, aki szerintem, ránézésre, igazán örült, hogy nem kell mélyebbre mennie az erdőben. Aztán útnak indultunk, a második alaptábor felé. És itt jön a következő bosszúságom. Azt az ígéretet kaptam, hogy egy bizonyos Oliver Mann nevezetű etológus csatlakozni fog hozzánk. Mit tagadjam, nagy szükségünk lenne rá. De az indulásig hírét se hallottuk. Meghagytam hát neki a kutatóállomáson, hogy merre jöjjön utánunk. Remélem, nem olyan két bal lábas, hogy eltévedjen!? Úgyhogy most, cipelve a hátamon a magam batyuját, - sátrat, hálózsákot, naplót, váltó ruhát, egyéb készleteket - haladunk befelé az erdőbe. A második alaptábor tervezett helye megközelítően két napi járó földre van a kutatóállomástól. Lassan ránk sötétedik, keresni kell valami alkalmas helyet az éjszakázáshoz. -Na álljunk meg! Adom ki az utasítást, és megbízom az egyik katonát, hogy társával nézzenek körül, megfelelő lesz-e a hely tábornak. Addig is, míg eldől, hogy maradjunk, vagy menjünk tovább, a földre engedem a csomagomat, lemálházom magam, s behúzódok néhány lombosabb bokor mögé, hogy pisiljek egyet. Éppen csak végzek, amikor jönnek is, hogy van kicsit feljebb egy tisztás. Talán az jobb lenne... Vállamra, hátamra emelem a méretes csomagomat, és sóhajtva indulok neki a rövidke emelkedőnek.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, amikor valaki megkérdezi, hogy mit szólok hozzá, hogy a sötét erdőbe kell mennem és egy az emberre hallos betegséget terjesztő baktériumot hordozó dög után kell nyomoznom, akkor azt mondtam volna elsőre és másodszorra is, hogy hála a magasságos Terrának. A tűzvölgyi incidens után, nekem marhára nem volt kedvem különösebben társasági életet élni. Bár megkaptam a bátorságért járó szalagot, nem éreztem magam különösebben jobban. Igazából, egyre inkább azt éreztem, hogy inkább temetkeznék a munkába, ahelyett, hogy nagyobb társasággal csatangoljak, valami isten verte perdai városban. Nem vagyok én hülye, hogy még egy olyan bolonddal és önámító hülyével menjek küldetésre, mint amilyen a Tűzvolgyében voltak. Kizárt dolog.
Egy szó, mint száz, ahelyett, hogy zokon vettem volna, hogy a Sötét erdőbe küldenek egy veszélyes baktériumokat terjesztő lény nyomába, úgy, hogy a sikerre az esély csekély, örömmel vettem. Igazából, annyira örültem, hogy végre Etológusnak való ihívás és feladat és nem egy rakat vérengző ellenállóval meg perdaival és megbuggyant katonákkal kell egy isten háta mögötti helyen kódorogni... várjunk csak. Istenháta mögött. Oké, ha úgy vesszük, most is az isten háta mögött leszünk, de végre, remélhetőleg tudományos célokkal. Hamar összepakoltam a javasolt és a kötelező felszerelést, amit magam is elbírtam vinni a többit volt szerencsém felrakatni arra a járműre, amivel az alaptábor kiépítésével foglalkozók mennek előre. Azt mondták, hogy Hannah nem fog örülni neki, hogy előre megyek. Elsőre az volt a gondolatom, itt lassan senki nem örül annak, ha bárhová megyek.
Elég sokat voltam kint a csapattal, akikkel az alaptábor kiépítése volt a feladatom, vagyis nekem nem, de ha már itt voltam, akkor időnként besegítettem én is. Közben perse nem voltam tétlen és gondolkodtam ezen az egész ügyön. A gyíklény, ami terjeszti ezt a borzalmat, ragadozó, tehát, csakis egy csúcsragadozó egy némileg nagyobb vagy éppen ravaszabb lény támadhatja meg. Amíg vártam arra, hogy a korábban nem látott Hannah Robertson White befusson - persze nem szó szerint. - a táborba, én kutatómunkát is végeztem. Már az alaptábor körül elhelyeztem néhány kameracsapdát, a környező állatok felmérése célzattal. Az egyik napon, egy fegyveres kíséretében, még követtem is az egyik állatfajt, hogy jegyezzem viselkeését, szokásait és nem mellesleg gyíklényt keressünk. Ha igazam van és a gyíklény ragadozója a keresett állat, akkor a gyíklény közelében, ezt a fajt is fellelhetjük.
De igazán izgatott csak akkor lettem, amikor befutott egy üzenet a kutatóállomstól, hogy bizonyos Hannah Robertson White, eléggé zabos, hogy még híremet sem hallotta, de ltni is legfeljebb akkor látott, ha a PDA-ban nézegette volna az arcképemet, hogy ki lesz a kutató társa. Mondanom sem kellett, hogy valójában érdekelt a hölggyel való találkozásom, Javarészt kevesebb cuccal, de megindultam abba az irányba egy fős fegyveres kísérettel, amerről Hannah érkezése várható volt. Igazi modern Rambonak voltam öltözve, az álcamintás erdőjáró felszerelés miatt, bozótvágó machette-vel felvegyerkezve, PDA és egyéb mozgsérzékelő kis ketyerékkel a siekeres llatmegfigyeléshez, a képi és hanganyagot rögzítő taktikai szemüvegemről nem is beszélve. Ezt még a Tűzvölgyis kis kalamajka után őriztem meg, miután a szkséges anyagot leszedték róla. Nekem nem kellett a Tűzvölgyi események videóanyaga, kivéve a vándorló Oroszlánmadarakról készült anyag. Azt megtarthattam.
Kint a dzsungel vadonjában, az ember viselkedése megváltozik. Avadszatban igen jártas fegyveressel a nyomomban, úgy haladtunk, mint egy vadászó Errator falka, szistematikusan felderítve előttünk az utat, hogy lássuk, hová lépünk és min megyünk keresztül. Szerencsénk volt, még nem sötétedett be, amikor emberi jelenlétre, mozgásra lettünk figyelmesek. A két csapat találkozott, vadász társam üdvözölte az ő ismerőseit, én pedig megpillantottam őt. Ahogy vöröses szőke haja keresztezte egészséges, pirospozsgás arcát, fehér bőrét, úgy éreztem nagyot dobban a szívem. Nem elég, hogy szexi, de még hasonló a tudományos érdeklődési körünk is. Mosolyogva, a lehető legjobb arcomat mutatva léptem oda Hannához, hogy kezemet nyújtsam. - Hello, Dr. Oliver Mann, Etológus, a kutatási részleg tagja. - mondtam, majd remélvén, hogy jó pontot szerzek nála a felszerelésére pillantottam. - Pihenjen egy kicsit, vegye le, majd én viszem egy darabon. - mondtam határozottan s nem voltam rest, tőle átvenni a felszerelését, ahogyan arra sem voltam lusta, hogy egy pillanatra, a fölösleges tárgyaktól mentesen is végig pilantsak alakján. Határozottan kedveltem ezt a típust.
A Dominimum holoszobáiban eltöltött erdei kirándulások alatt megszokhattam, hogy madarak csicseregnek a fák lombjai között, és az erdei állatok békésen neszeznek körülöttem. Egyértelmű, hogy ragadozókat soha nem szimuláltam le, csak akkor, ha biztonságos körülmények között vizsgálhattam viselkedésüket. Félreértés ne essék, a gondatlanság a holoszobákban is okozhat baleseteket. Na jó, nem falt volna fel egy oroszlán. Ezek a holokirándulások még is élesen eltértek minden perdai túrától. Itt az erdő sötétebb, vészjóslóbb, és mindig ott lengett a fejünk felett a valóságos veszély. Itt nem lehet megszakítani a futó programot, leállítani, és egyszerűen csak kisétálni a megbénult ragadozók közül. Ezért hát, még pisilni is úgy megy el az ember egy bokor mögé, hogy ezer szemmel figyel, és ezer füllel fülel. Most sincsen ez másként, és megkönnyebbülten szusszanok, amikor visszatérek a keskeny ösvényhez, ahol a többiek is pihennek. A csapatból négyen mennek előre, majd hamarosan vissza is térnek, hogy alig negyedóra járással egy kényelmesebb tisztásra érhetünk, ahol könnyen tudunk éjszakai tábort verni. Rábólintok, és a vállamra emelem a hátizsákot. Nem könnyű, de már megszoktam kicsit a súlyát. Persze, ettől még jól fog esni a pihenés majd. Menet közben kicsit elkalandoznak a gondolataim, már azokat a szavaimat fogalmazom, amiket majd a naplóban fogok lejegyezni a nap folyamán látottakról. Igaz, még eseménytelenül teltek az órák, de azért mindent szeretek leírni, mert bármilyen apróság fontos lehet. Váratlanul támad a mozgás elől. Hirtelen feszültség fut végig a csapat tagjain, de aztán mindenki megkönnyebbül. Mivel középtájon haladok elég hamar elér hozzám a hír: Az alaptáborból jöttek elénk. Csak gondolatban teszem hozzá: Remélem nincs baj. Aztán kiderül, nem is egy nagyobb csapat érkezett, csak két ember, és közülük is az egyik, egyenesen felém veszi az irányt. Némileg összehúzott szemöldökkel figyelem, ahogy széles vigyorral a képén közelít. ~Most mit vigyorog, mint a tejbetök?~ Bosszús a gondolat, de mire a végére érek, már ott is áll, és kezét nyújtja felém. Ösztönösen fogadom el, csúsztatom ujjaimat a méretes tenyérbe. -Ahh! Az elveszett etológusom! -Nyugtázom bemutatkozását.- Doktor Hannah Robertson White. Zoológus, és ennek az expedíciónak vagy minek, a vezetője. -Hangom kimért, megpróbálom éreztetni vele, hogy egyáltalán nem örülök az egyéni akcióknak.- Arról volt szó, hogy a Kutatóállomásnál találkozunk. Mi vezette arra, hogy előre menjen? Fontos kérdés, és nem elhanyagolható a válasz sem, hiszen nem szeretem, ha az alám beosztott emberek pontos helyéről nem tudok. Hogyan fogok elszámolni Jenkinsnek, ha valaki elveszik az erdőben? Persze, jobbára megfelelhet elszámolásnak a letépett, félig felfalt fej is, de ezt az opciót nem annyira kedvelem. Számonkérésemből tehát, érzékelheti, hogy erősen neheztelek. Közben persze a tenyerébe ejtem a hátizsákomat. Cipelje csak, ha annyira akarja. A kiszemelt tisztás amúgy nincs már túl messze, ott úgy is tábort verünk. Épp ideje lesz valami gyors vacsorának is már.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
Valahogy nem így képzeltem el a találkozásunkat, már, ami a fogadtatásomat illeti. Tény és való, hogy végül nem a kutatóálllomásnál találkoztunk, mert úgy voltam vele, hogy elképesztő lehetőségek lehetnek már abban is, ha az ember fia az alaptábor építésénél is ott lehet. Tény és vaéó, ahogyan mondja, ennek az expedíciónak ő a vezetője, én tulajdonképpen csak a beosztottja vagyok. De remek mentségem van, pontosabban olyasmi, aminek örülni fog. Én ugyanis nem tátott szájjal lődörögtem, amíg az alaptábor épült és az utána lévő pár napban sem, amit már részben azzal töltöttek a többiek, hogy azexpedíciónk maradékát várják. - Igazán sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. - ezt már azután mondom, hogy átvettem tőle a áhtizsákját és meglehetős lazasággal, de kellő óvatossággal vettem a hátamra, hogy cipeljem helyette a "terhet". Tulajdonképpen az alaptábor kiépítééhez, pont volt még egy hely, amit bár nem terveztek kitölteni, de én magam mivel sikerült elcsípnem az egész készülődést, meggyőztem az előörs vezetőjét, hogy engem is hozzanak magukkal. - Az úgy volt, hogy ... - s elkezdem neki elmesélni az egész történetet, onnantól kezdve, hogy ráakadtam az alaptábor kiépítésére kiküldött előörs csapatára, hogy miképpen győztem meg a vezetőjüket, hogy kint a vadonban egy etológus jól jöhet a tábor helyének kialakításához, hiszen elkerülendőek a vadcsapások. Miképpen helyeztem ki a kamera csapdákat, amelyekkel nem csak a tábor biztonságát erősítettem, de a körülöttünk lebzselő állatfajokról is némi képet nyertünk, melyek azok, amik elég bátrak, hogy megközelítsék a nyilván zajjal és különféle szagokkal járó tábort és miképpen reagálnak a növényevők, kisebb ragadozók és dögevők. Nem, nem félrebeszélek, az a lelkesedés, amivel magyarázom neki, annak a macskaszerű, de növényevő, még feltehetően kategorizálatlan állatnak a viselkedését, ahogy közelebb sündörög a táborhoz, de végül félelmet érezve az ember szokatlan szagától és idegen megjelenésétől, azonnal leveheti, hogy inkább vagyok a választott tudományhoz hű és lelkes kutató, mint renitens, csak azért is elkolbászoló szabályszegő. - ... végül a mai napon elindultunk és így akadtunk az expedíció érkező tagjaira. - fejezem be az egész beszámolót, amit videóanyaggal, még tudnék bővíteni, de időközben megérkeztünk az ideiglenes táborounk helyéhez. - Ez jó hely! Nem szegélyezik vadcsapások és vannak őrszemeink is éjszakára. - utalok annak a kolóniában élő madár fajnak a jelenlétére, amelynek be nem áll a pofája, amióta csak felbukkantunk. Feltehetően a ragadozók jelenlétét is hasonló vagy még hangosabb nyekergéssel jelzik, ez pedig bennünket is figyelmeztet, hogy valami nem sitemmel, ha valami ragadozó kerülne a közelünkbe. Még a sátrát is segítek neki felállítani.
- Gondolkodtam a jószággal kapcsolatban, amit meg kellene találnunk. - ezt már akkor mondom neki, amikor bevonult a sátrába, hogy átöltözzön vagy tudom is én, hogy mit csinál, nyilván nem fogok leskelődni, sem utna menni. Türelmesen várom, hogy előjöjjön a sátorból és hozzá láthassunk a közös vacsorához. A sátor olyan privát, a magánszférához tartozó menedék, az efféle expedíciók sorn, mint a fürdőszobánk. Nem zuhanyzunk senkivel együtt, hacsak nem szolgált rá a bizalmunkra, vagy vagyunk nagyon durván berúgva. Bár azt egy szóval sem mondtam, hogy nem érdekel, szerintem nagyon is jól néz ki, még ebben a dzsungel hacukában is. - Szerintem a gyíklény ragadozóját és nem a prédáját kell keresnünk. A méretéből és abból kiindulva, hogy megtámadt egy embert, szerintem nem elhanygolható következtetés, hogy nagyobbnak és vadabbnak kell lennie, mint a gyíklény. Feltehetően azért képes hordozni azt a rémnyavalyát, mert megzabálja a gyíklényt, vele együtt a kórokozó is a szervezetébe jut, de valamiért immunins a betegségre. Mint a Terrán, a denevér és a veszettség kapcsolata. Ohh, a Terra... - mondom és pár pillanatra a fejünk felett láthatóan egyre több csillaggtól pettyezett égre pillantok. - Dr., magának nincs időnként honvágya? Függetlenül attól, hogy tudjuk, a Föld menthetetlenül lakhatatlanná lett, hiányzik. - kérdem és csak egy pár pillanat múlva pillantok a sátorból már előlépett nőre. - Jól áll magának a dzsungel. - bármit is vett fel, hogy átöltözzön, nekem tetszik rajta.
-Aggodalmat..? Úgy kérdezek vissza, mintha arról beszélne, hogy vett két vekni kenyeret a sarki boltban. Nem kommentálom a szavait. Neeeem, drága barátom. Te nem aggodalmat okoztál nekem, hanem bosszúságot! Miért van az, hogy a pasikban nem lehet megbízni, még egy ilyen apró dologban sem, hogy munkahelyi fegyelem? Ecsetelhetném neki, hogy miben is különbözik az aggodalom a bosszúságtól, de tartok tőle, hoögy a szellemi képességei nem elég... hümmmm... kifinomultak? Aztán előad. Meséli a nagyszerűségét, hogy mekkora ász lett attól, hogy szabályt szegve kitett néhány kamerát, és filmre vett egynéhány állatot. Szeretném elbagatelizálni, csak hogy letörjem kicsit a szarvait. A baj az, hogy érdekelnek a felvételek. -Ühümm... Jegyzem a korábbi stílusban. Közben a táborhelyre érünk, sátrat is verünk. Nem vagyok egy öltözködős fajta, a dzsungel amúgy sem teadélután. Csak csupán behajítom a hátizsákomat a sátorba, és figyelem miként áll fel az ideiglenes tábor védelme. Helyes. Legalább vannak velünk olyanok is, akik tudják mi a dolguk. Szavaira magam is a fán rikácsoló madarak felé pillantok. -Reméljük, hogy be is válnak. Jegyzem meg, majd elindulok, hogy körül sétáljam a területet. Nem nagy, éppen csak annyit foglalunk el az erdőből, amennyire feltétlenül szükségünk van. Remélem jön velem, mert különben a további monológjait nem fogom hallani. Mikor megtesszük a kört s visszatérünk a sátram közelébe, megtorpanok. Megrázom kicsit a fejemet. -Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a gyíklény ragadozója lenne az az állat. Sokkal inkább gondolom úgy, hogy egyféle párhuzam van a kettő között. Ez ugyanis nem a nyálában hordozza a vírust. Azt a katonát nem megharapták, hanem megkarmolták. Ami azt jelenti, hogy az állat karmairól került bele a katona véráramába. Vagyis fennáll a lehetősége annak, hogy már cseppfertőzéssel is terjedhet. Vagy mit tudom én, nem vagyok virológus. De ha ez lenne a ragadozó, akkor ő kapná el a gyíklénytől a kórokozót. De nem erről van szó. Inkább arról, hogy ő a fertőzés forrása. Csak még nem tudjuk, hogy miként. Zárom le, majd a könnyű bókra csak biccentek egyet. Nem ezért vagyunk itt.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
A jó doktor egyáltalán nem tudja vagy nem is akarja véka alá rejteni elégedettlenségét. A kölykeire neheztelő hengerpatkány sem tud olyan csúnyán nézni, ahogyan Dr. Robertson tekint rám. Némi enyhülést, csak akkor látok felfedezni az arcán, hogy rosszallását egy kicsit enyhítettem, amikor az állatokról készült felvételeket említem. Azért valami fajsúlyos közös mégis van bennünk, ami közös nevezőre tud bennünket terelni, ez pedig az állatok iránti érdeklődésünk. Különösebb választ ettől függetlenül nem kapok, akkor engedi bővebbre véleményének kifejtését, amikor hipotézisemet előadomarról, hogy a gyíklény ragadozóját keressük. Függetlenül attól, hogy ő azonnal elveti az elméletemet, amely szerint a gyíklény ragadozóját keressük, megcsóválom a fejét. - Én amondó vagyok, hogy nem vethetjük el, egyik elméletet sem, amíg bizonyítékot nem találtunk rájuk. Elképzelhető, hogy az állat karmain, maradt a gyíklény véréből és egyfajta vérméregként funkcionált a jószág fegyverzetén. A jelenlegi helyzetben, az eddig rendelkezésünkre álló információk szerint, bármelyikünknek igaza lehet és tévedhetünk is mindketten. Akkor és csakis akkor juthatunk el az igazsághoz és lebbenthetjük fel a fátylat a rejtélyről, ha utánajárunk. Mondtam azzal a lelkesedéssel, amellyel egy államügyész tartaná a záróbeszédet az esküdtszék előtt, miután minden bizonyítéknak érvényt szerzett és egyértelművé tette, hogy a vádlott bűnös.
- Nézze Dr. - kezdek bele, miközben elindulunk a hadtápos sátor felé. - nem lesz sétagalopp ez az expedíció. Annyi állat jön-megy, hogy az év végére se lennénk képesek feltérképezni a lokális faunát, ahogyan a tápláléklánc elemei sem tiszták még előttünk. Hol akarja kezdeni a kutatást és megfigyelést? A Vadkamerák már dolgoznak, a Terra tized ennyi fajjal sem bővelkedett, mint amennyi az erdőnek ebben a szegletében van. - mondom és határozottan várom, hogy felvázolja előttem az elképzelését és a terveit. Egyetlen dolog biztos, ha sikerrel járunk, akkor ezért Kancellária díjat kapunk.
Amikor elérünk a hadtápos sátorhoz, elhúzom előtte a bejáratot fedő vásznat, mondhatni kinyitom neki az ajtót és előre engedem. - A koszt egész jó. - közlöm vele és hagyom, hogy beálljon a sorba az ételadagért. Az egész hadtápsátopr olyan, mintha egy sörfesztiválos haknin lennénk. Mondjuk a Terrán ez kicsit szegényesebben volt kivitelezett. Itt azért már olyan növényeket is lehet kapni, amik ehetőek, néhány földi gyümölcs is van, köszönhetően egy-két botanius kollégának.
-Nekem nem hiányzik a Föld. Én a Dominiumon születtem. Jegyzem meg egy korábbi mondatára válaszképpen, aztán követem őt át a táboron az ellátmányos sátor irányába. Ő pedig nem hagyja annyiban, ragaszkodik az okfejtéséhez. Nem tagadhatom, van benne némi igazság, de tartok tőle, nem ennyire egyszerű a dolog. -Utána járunk... -Ismétlem el szavait, aprót bólintva.- Ezért vagyunk itt pontosan. Zárom rövidre a védő- vagy éppen vádbeszédét. Nézőpont kérdése. Következő hosszú mondata után, még mielőtt belépnék az ellátmányosba, megtorpanok a bejárat előtt. Csípőre teszem a kezemet, kissé lehajtott fejemet megingatom, olybá tűnhet, mintha a nemtetszésemet akarnám ezzel kifejezni. -Nézze Mr. Mann. -Sóhajtok egyet, majd felpillantok rá.- Pontosan tudom, hogy nem sétagaloppra jöttünk. És pontosan ezért van szükség arra, hogy mindenki fegyelmezetten végezze a feladatait, és ne bocsátkozzon meggondolatlan önállóskodásba. Értékelem a szándékát, hogy ennyire lelkes, és törekszik arra, hogy minél könnyebben azonosíthassunk be, minél több állatfajt. Ám... a fauna feltérképezése, a törzsfejlődés felrajzolása itt és most, másodlagos kérdés. Természetesen, minden állatot megnézünk, amivel szembe akadunk, és megpróbálunk amennyit csak lehet megtudni róla, de elsődlegesen azt a ragadozót kell megtalálnunk, amelyik azt a katonát megsebezte. A veszélyt ugyanis, az az állat jelenti. Beazonosítani kell, lokalizálni és elfogni, hogy vizsgálni tudjuk. Sóhajtok egyet, veszek egy nagy levegőt, mert még koránt sem végeztem vele. Most jön a szavainak második fele. -Az, hogy a Terrán mennyire volt kevés állatfaj a végére, pontosan a fajtánk tehet, mert mindent is kiírtottak maguk körül az őseink. Ha vissza tudtunk volna utazni a kréta korba a Földön, akkor épp ennyire színes faunával találtuk volna szembe magunkat, mint itt a Perdán. Ez az összehasonlítás nem releváns. Csak ekkor lépek tovább, be a sátorba, hogy körbenézzek, miféle ételeket is sorakoztattak fel. Természetesen, amikor odaérek a saját tálcámra gyümölcsökből válogatok össze. Az egyik szabad asztalhoz egyensúlyozom, és ülök le, megvárva, míg Mann is helyet foglal. -Nézze Mr. Mann, nem szeretném, ha úgy érezné, hogy kötekedős, irányítás-mániás főnök vagyok. Szó nincs erről. Csak pont a veszély miatt szeretem tudni, ki mikor és hol van. Nem szeretném félbeszakítani az expedíciót egy esetleges vészhelyzet miatt. Örülnék, ha a továbbiakban egyeztetne velem. Ez az egyik kérésem. A másik... Elfogadom az elméletének a lehetőségét, hiszen ez is egy a sok közül. De a Jó kancellár kihangsúlyozta, mi az elsődleges célunk. Én pedig nem szeretem hallgatni Jenkins elégedetlenkedését. Ugye ezt megérti, Mr. Mann? Pillantott fel rá, félbehagyva egy pillanatra az épp kezemben lévő gyümölcs héjtalanítását.
Az élet egy olyan utazás, amely egy alagútban ér véget.
Amit a Földdel kapcsolatban mond, elsőként hümmögök egy pillanatra. Aztán megcsóválom a fejemet. Ez azért már több mint szimplán az érdeklődés hiánya, ez már közöny. - Köszönöm az együttérzését, jól esett. - mondtam, olyan lazán és nemtörődömséggel, mint ahogy ő mondta, hogy neki nem hiányzik a Terra. Közölhette volna másképpen is, nem vagyok porcelánból, de ... áh, nem értem mit vagyok ezen fennakadva. A határozottsága legalább tetszik, ha így elsőre azért nem jön be, mert nőként érzelmileg supportív lenne. Bólintok szavaira, miközben belépünk az ételosztás színhelyére. Egyetértek vele, hogy elsődlegesen a keresett állatfajt kell felkutatnunk és a lehető legtöbbet megtudnunk róla, ugyanakkor mégis, hogyan akar egyetlen állatfajra koncentrálni, amíg a környezetét, a szokásait, az életmódját nem is ismerjük, sőt! Kezdjünk ott, hogy azt se tudjuk, hogy ebben az átkozott erdőben, él-e belőle bármennyi is és ha történetesen igen, akkor azok a példányok merre tartózkodnak. - Az ökoszisztémák egyes elemeinek a vizsgálata, feltérképezése nem ilyen egyszerű. Bemondás alapján, le lehet redukálni a feladat nehézségét, erre a minimális szintre, hogy egy adott fajt keresünk. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a környezetében élő fajok viselkedésének a megfigyelése nélkül nem feltétlen érhetünk el sikereket. Az állatok viselkedése, akár a terrai fajok esetében, összefügg, reagálnak egymásra. Megfogja látni, egy másik állat fog elvezetni ehhez a ködbe burkolózott jószág nyomához.
Mielőtt belépnénk a sátorba, egy kissé talán félreértett szavaimra reagál, azzal, hogy közli a terrán élő állatfajokkal való összehasonlítás, irreleváns, mert azokat mi pusztítottuk ki. - Én az élővilág gazdagságára és bőségére gondoltam. Arra utaltam, hogy elképesztően sok állat, különböző rendűek léteznek, csak ezen a kis területen, ahol most tartózkodunk. az expedíció komoly nehézségekkel fog küzdeni, elvégre rengeteg állattal fogunk találkozni és nem lesz könnyű kiszűrni, hogy melyek lesznek a kutatásunk céljának szempontjából lényegesek. Esetleg Önt nem nyűgözi le, az a gazdag élővilág, amit ezen a bolygón találtunk? - kérdezem arra utalva, mintha csak "jöjjünk ki, keresgéljünk, aztán menjünk haza" lelkesedés szintjével érkezett volna. Engem legalábbis kezd lehangolni az a fajta érdektelenség, amit eddig tanusított. Végül még a sorban állás közben felvázolja, hogy csak az egyik kancellár nyekergését elkerülendő akar irányítani. Igazából, jól átgondolva, semmi olyasmit nem mondott, ami alapján, vitatkoznom kellene vele, a céljainkat vagy elvárásait illetően. - Tökéletesen megértem, hogy mint az expedíció vezetője, kényszer helyzetben van, elvégre a tekintélyét, presztizsét kockáztatja, ha nem sikerül fellelnünk azt a dögöt. Emiatt ne fájjon a feje, én teljes mértékben a feladatra, az expedíció céljainak tudom szentelni a figyelmemet. Ha két doktor, mint Ön és Én - a doktor címet, direkt megnyomtam, mert valamiért lehagyta a megszólításomnál tudományos fokozatomat. - egyesítik, minden erejüket és egymásba illesztik a mozaik darabkáikat, nos, megvagyok győződve róla, hogy csodálatos eredmények születhetnek. - mondom és jómagam beleharapok egy hámozást nem igénylő gyümölcsbe. - Hallja? - teszem fel a kérdést a doktornőnek, arra utalva, hogy odakint elhallgattak az állatok, csak a benti étkezés zaja és a beszélgetések foszlányai hallatszanak. - Ragadozó... a környező állatok elhallgattak, mert ragadozó van a környéken. - az asztalról felveszem a kést, amit az evés megtámogatásához adtak. Feltehetően semmit sem érne egy Démontigris ellen, de ezen a környéken nincsenek Démontigrisek. Nem hiába táboroztunk le itt. A doktornőre pillantok.. - Szerintem, hozzá kellene jutnunk bizonyos felszerelésekhez.
