Gyönyörű gyerekkorom volt. Lehetett volna. A szüleim szerettek, békességben és szeretetben neveltek. Szemük fénye voltam, szinte bármit megtettek volnak értem. Aztán jött az a szörnyű éjszaka. Lángra kapott a szalmazsák, mely hálóhelyemül szolgált. A tűzhelyről pattant ki az égő fadarab. Sokáig nem keltünk fel rá, a füst volt az első, melyet érzékeltem. Anyámnak addigra már késő volt, nem ébredt többé már fel. Apám még az utolsó leheletével igyekezett kizavarni a házból. Kiáltott, hogy menjek, fussak, meneküljek, jönnek utánam.
És én hittem nekik, mily fájdalmas is volt ez. Hiszen ahogy kiléptem a házból és távolodtam tőle, annak a tetőszerkezete hirtelen omlott össze. Nem égett még akkor, ám oly gyenge volt.
Sosem jöttek ki.
Éveken keresztül az utcákon éltem, mégsem volt belőle problémám. Lényegében utcagyerekek között is a leggazdagabb lehettem. Bármit megkaptam, bárkitől, cserébe tőlem is megkaphattak bármit. Nem vagyok egy jó vadász, sem pedig jó gyűjtögető. Viszont képességemnek hála bíznak bennem a perdaiak és olyanokat is elmondanak nekem, amit másoknak nem. Amit nem akarnak, hogy mások megtudjanak. Ezt pedig fegyverként használtam. Vacsorához kellett a betevő? Csak meg kellett tudnom, hogy a pék neje kivel hál. Egy aprócsak fegyverre volt szükségem? Ugyan tudjam már meg, hogy a kovács egyik beszállítójának mi a rejtett képessége. Nem volt nehéz dolgom, épp csak szóba kellett állnom mindenkivel. Így nőttem fel, mire pedig elértem a legszebb korszakomat a városokba, amik között ingáztam mindenkit ismertem. Mennyi ellenséget szereztem, de hozzá barátot is? Vagy inkább mondjuk úgy, hogy csak olyanokat, akik nem akarták, hogy a titkaikat eláruljam. Ezért cserébe pedig nem hagytak éhen halni.
Ezzel mindenki nyert. Ők is és én is. Békében elvoltam, nem zavartam senkit. Egy időbe szerettem volna a társadalmunk rendes tagját képezni, ám a képességem miatt nem kértek belőlem. Veszélyesnek tartották az én kezembe - de nem is tudták, hogy milyen veszélyes igazából. A magas karizma mindig is az volt, aki nem tud vele jól bánni, ott csak problémát és szenvedést szül. Sokszor tapasztaltam ezt én is. Nem akarok ártani senkinek, mégis bekövetkezik. És a legtöbbször épp azoknak, akiket közel engedek magamhoz.
Amennyire vágyok a társaságra, annyira kerülöm is ezt, oly paradoxon, melyet képtelen vagyok feloldani magamba.
És hogy honnan ismerem ezt a szót? Ne nézz így kedves olvasó, nem vagyok annyira tudatlan, mint ahogy azt bárki is gondolná.
Életemet az emberek fenekestül felforgatták. Megjelenésüket háború követte, melybe nem igazán tudtam részt venni, mégis érdekelt, hogy kik ők, micsodák. Mint egy csikó, aki még ismerkedik a számára ismeretlen világgal. És minél közelebbről néztem őket, annál közelebb kerültem hozzájuk, mígnem azon kaptam magam, hogy segítek nekik.
Mondanom sem kell, hogy milyen visszhangot váltott ez ki otthon. Senki sem örült neki, mégis sikerült meggyőzni Őket, hogy a háború ellenére még sokat tanulhatunk tőlük. Elég veszteségünk volt már, ne akarjuk tetőzni. S amúgy, is, ha közelebb kerülünk egymáshoz, akkor megtudhatjuk, hogy mit akarnak.
Meggyőztem őket.
S ugyanezt mondtam a másik oldalnak is. Segítek nekik, megérteni a népemet, a kultánkat, a hagyományainkat, babonáinkat. Kiadom a képességeinket - melyek számomra is ismertek. Elmondom nekik társadalmunk felépítését és igen, ha olyan, akkor egy-egy komolyabb döntést, mely érintheti az embereket is. Cserébe nem kérek mást, csak tudást, melyre szomjazok. Róluk.
Mindent tudni vágyok és türelmesen tanulok, még ha olykor vehemensen fakadok ki és oly dialektusban magyarázok nekik, melyet nem értenek. Elengedik a fülük mellett, mert ahogy megtanulom az ő nyelvüket én is segítek a sajátunkkal. Ők pedig megtanítanak írni, olvasni. Megtanítanak a kütyüik használatára.
Hiszen mi menő már, amikor csak ráteszed a falra a kezed és az ajtó csak kinyílik! Na és a házaik!? Meg a járműveik??? Mégis ki az az emeletes idióta, akit ne vonza, ne akarná megismerni?
Na és a ruházatuk? Ilyenekt sose hordtam még is imádom! Nem tudnék visszamenni a saját világomba nélkülük. Nem tudnék újra úgy élni, ahogy egykor. Ezek nélkül. A személyes kedvenceim, azok az úgy nevezett sminkek. Kenceficék, melyeket az arcunkra kenve ki tudunk egyes részeket hansúlyozni. Sokan néznek rám emiatt furcsán, engem pedig tényleg nem érdekel.
Veszélyes játékot űzök. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor betöltöttem a 25. életévemet. A közelembe ha úgy akarom nem tudnak nekem ellent mondani. Vagy a színtiszta és őszinte igazat kell mondaniuk, vagy hazugság hagyja el az ajkukat, pont úgy, ahogy én szeretném. Egyik fél sem tud már nekem hazudni és erre már rájöttek. Amire pedig nem szeretném, hogy rájöjjenek?
Veszélyes játékot űzök. Nem szabad használnom a képességem csak ha már nagy a veszély. Nem érezhetik magukat veszélyeztettnek, nem érezhetik, hogy tartaniuk kell tőlem. Nehezen építettem fel a bizalmat bármelyik oldallal...
És nemrég találkoztam az emberek egy különös csoportjával a lázadókkal.
Veszélyes játékot űzök, melybe könnyedén belehalhatok.
Hogyan is jellemezném magamat? Mh, nem egy könnyű feladat, hiszen a perdai magával szemben amilyen kritikus tud lenni, annyira nem látja a negatív vonásait, csak a pozitívat. 
