Perda állatvilága

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Majomszerű lény, szőrtelen, dominánsan türkiz színű, helyenként sárgás és fekete foltokkal. Három pár végtaggal rendelkezik, melyek között feszülő bőrredők teszik lehetővé a fák közötti siklást, ám a klasszikus repülésre alkalmatlan. Orruk csupán apró lyuk, de szemeik és füleik nagyok, látásuk és hallásuk ezért sokkal jobb, mint szaglásuk. Egy méter hosszúak, nem agresszívak.

Nagy méretű, kb. 9 méter magas és 10-11 méter hosszú, kalapácsfejű lény, vastag bőrrel és szarupáncéllal rendelkezik, mely gépfegyverrel sem lőhető át. Növényevő, alapjában véve békés állat, ám félelmetes külsejére nem cáfol rá ha veszélyben érzi magát, vagy a területét, ilyen esetekben igen agresszív. Csapatban élnek, hierarchikus rendszerben, két-három évente egy utódot hoznak világra a nőstények, körülbelül száz évig élnek. Mélyen rezgő hangjuk nem téveszthető össze más élőlényével.

Hegyvidéken és erdőben él. Puha szőrzete dominánsan kék, fehér csíkokkal, gerince mentén fekete sávval. Könnyed és gyors mozgású, leginkább az impaláéhoz hasonlítható a testfelépítése. A fején lévő szarvak között egy vékony hártya található, mely ha az állat ragadozót észlel, „kinyílik” a rajta lévő mintázat pedig elijesztheti az őt prédának nézőt. Emiatt a bőrredő miatt kapta  a Pillangófejű nevet. Növényevő, magassága elérheti a 2 métert, a perdaiak számára igen fontos élőlény, a húsa igen ízletes és tápláló, bőre pedig tartós. Ruhák és kiegészítők készülnek belőle.

Elnevezése nem véletlen, pont úgy néz ki mintha a régi földi macska és a mesebeli lény, sárkány keveredéséből született volna. Tüzet ugyan nem okád, de pont olyan szeszélyes mint egy macska, tud dáma lenni de...sárkány is. Macskaszerű pofája van, teste nagy részét finom szőrmebunda fedi, de vállain, a lapocka környékén, valamint sárkányszerűen elvékonyodó, nyílhegy-forma végződésű farkát szépen színezett, gyöngyházfényű pikkelyek borítják. Változatos színekben fordul elő. Nem csak a földön, a levegőben is képes közlekedni, utóbbinál azonban könnyen fárad, nagy távolságokat nem képes megtenni, és csupán 3-5 méter magasságig emelkedik. Erős karmai és fogazata van, nem veti meg a gyümölcsöt sem, de alapjában véve ragadozó. Apró rágcsálókkal, kisebb ragadozókkal táplálkozik. Szereti az erdős, bokros területeket, fák ágain pihen, roppant kíváncsi és szemtelen, ezért természetesen bájos háziállat is, noha a saját szabályai szerint él. A nőstény évente kétszer, 6-8 kölyköt ellik és amennyiben vadon élnek, az egész falka neveli a kicsiket, míg perdai családban továbbadják a kölyköket, miután elválasztották az anyjuktól.

Hossza: 1-1,2 méter farok nélkül.
Súly: 8-12 kg. A nőstények és hímek súlya eltérő.
Fán élő, gyümölcsevő, majomszerű lény.  Csőrös szájú, ezért a keményebb héjú gyümölcsöket is könnyedén felnyitja. Bundája vörös, a hasán azonban kivilágosodik, évszaktól függően változhat árnyalatában, de nincs túl nagy eltérés, más színekben nem fordul elő.  Hosszú, vékony ujjaival és farkával bárhol képes megkapaszkodni, s bár testét szőr fedi, szárnyakkal rendelkezik. Nevét furcsa, a párzáskor kiadott hangjáról kapta. Békés állat, gyakran merészkedik lakott települések közelébe és olykor még arra is vetemedik, hogy táplálékot lopjon ezzel bosszúságot okozva az ott lakóknak. Meglehetősen szeszélyes ezért nem háziasítható,  öntörvényű és szemtelen, de nem jelent különösebb veszélyt a perdaiakra, sem az emberekre. Elevenszülő, csoportokban élő állat. Nagy az összetartás egy csoporton belül, általában egy nőstény a főnök, a hímek feladata a csoport védelme, a kölykök nevelése.

A Perda legtöbb élőlényéhez képest kis termetű ragadozó, bundája változatosan mintás, de csupán fekete-fehér. Szőre hosszú, jól szigetel így megvédi az állatot a hidegtől és a rekkenő hőségtől is. Feje tetején erekkel gazdagon behálózott tüskék láthatók, melyek az érzékelésben segítik, bár valódi rendeltetésüket még nem sikerült megtudni. Emlősök, minden egyed ragaszkodik a párjához és több generációt nevelnek fel együtt. Lakott területekhez közel élnek de nem tesznek kárt a háziállat állományban. Apró testű rágcsálókkal táplálkoznak. Szelídek a perdaiakkal szemben, de az almot megvédik. Ínséges időkben falkába tömörülve vadásznak és akár nagyobb állatokat is képesek elejteni, egyébként inkább laza, jó szomszédi viszonyt tartanak fent egymással.  Érzékszervei kiválóak, a veszélyt hamar észreveszi, és jelzi is, ezért a perdaiak leginkább településeik határain tartják őket, és egész Prookohog családokat látnak el. Más állatokkal is jól kijön, nem rivalizál. Jellegzetes vonyító hangjuk van.

Életmód: mindenevő
Apró termetű állatka. A kölykök tenyérben elférnek, felnőtté válásuk végén alig nagyobbak, mint egy földi macska. Bozontos farka szinte nagyobb mint a teste és az egyensúly megtartásában van szerepe. Hatalmas szemek foglalják el pofája nagy részét, ezért igen mókásnak ás ártatlannak tűnik, ám ez csak a kölykökre érvényes, akik játékos kedvűek és sem a perdaiaktól, sem az emberektől nem félnek. Roppant kíváncsiak, ezért a felnőtt példányoknak sok elfoglaltságuk van, hogy megvédjék az utódaikat. Feje tetején puha, tüskeszerű képződmények láthatók, melyek az érzékelésben vesznek részt, illetve csekély váladékot termelve, egymás és a terület megjelölésében van fontos szerepe. Minden egyednek más szagmintája van, így a nőstény nyomon követheti saját, gyakran elcsatangolt utódait. Bundája puha és selymes, a hasán fehér a többi részén különös kék árnyalatok váltják a feketét és a fehéret. Általában éjjel vadászik, de nappal is fellelhető, a kölykök rovarokkal táplálkoznak, a felnőtt egyedek kisebb rágcsálókkal de kedvelik a gyümölcsöket és magokat is. Prüttyögő hangot adnak ki, így kommunikálnak egymással, ha egyedül érzik magukat röviden csipognak. A kölykök tenyér nagyságúak, kb. egy éves korukra érik el a teljes nagyságukat, apró lábacskáikkal könnyedén megkapaszkodnak az emberek ruházatában, a fák törzsében,  abszolút szelídek és játékosak, néha túlzásba is viszik. Nagy családban élnek, a hímek a vadászatban és a csapat védelmében vesznek részt, a kölykök nevelésében egyáltalán nem, azt kizárólag a nőstény végzi. Jobbára víz mellett élnek, vagy valamilyen folyó, tó, vízesés közelében. Sűrű bozótossal veszik körül magukat, akár gyökerestől is kitépik a távolabb lévő növényeket, hogy kiegészítsék természetes élőhelyüket. Szeszélyes és sértődékeny állatkák, de gyorsan felejtenek.

Ember nagyságú állat, összesen három lába van, ebből kettő igen izmos és nyúlánk, míg a harmadik csökevényes, mellkasának elülső részén foglal helyet és csupán az utódok magához szorítására használja. Farka hosszú, akár másfél méteres is lehet, villásvégű, az egyensúly megtartásában és a fák ágain való kapaszkodásban van szerepe. Ragadozó, kisebb rágcsálókkal táplálkozik, de a perdaiakat és az embereket is megtámadja ha veszélyben érzi magát. Szájában két sornyi éles és hegyes fog van, nyála kellemetlen bőrirritációt okoz. Mint később kiderült, ennek az állatnak a nyála okozza az embereknél a Brevius nevű betegséget, ezért a vele való kapcsolat kerülendő.

Kb. 30-40 centis állat, fákon él, a kölcsönös védettség biztosítása miatt nagyobb csapatokban. Elevenszülő, emlős. Csonthéjas gyümölcsöket eszik, fogai erősek, állkapcsával képes egyetlen roppantással feltörni a kemény maghéjat. Lakott területek közelében elvétve fordul elő, otthona inkább a sűrű erdő. A fák ágai között apró szárnyaival közlekedik, színe középbarna. Gyűjtöget, raktároz, hiszen a hosszú téli hónapok alatt nem talál táplálékot, ezért téli álmot alszik.

Nevét fehér és lágy rózsaszín külsejéről és kecses mozgásáról kapta. Kizárólag az erdőkben él, cserjemagasságban. Növényevő, csak a Kék virág, a Phens növény kék leveleit eszi. Teljesen veszélytelen.

A perdaiak csemegéje. Egy rovar lárvája, mely a korhadó fák kérgei alatt él, tenyérnagyságú, és magas fehérjetartalma miatt fogyasztják. Igen tápláló. Húsa a homáréhoz hasonló, omlós, enyhén sós ízű. Sütve ropogós és szaftos.

Szárazföldi állat, erdőkben és nyílt terepen is kiválóan megél, gyakorlatilag nincs ellenfele. Marmagassága kb. 2 méter de láttak már ennél nagyobb példányt is, majdnem 3 méteres magassággal. Falkában él és vadászik, az alfahím magasságával mindig kiemelkedik a többiek közül, életmódja a földi farkasokéhoz hasonló hierarchikus. Erős, izmos végtagokkal rendelkezik, testét kemény csontpáncél borítja. Gerince mentén és mellső végtagjain hatalmas tüskéket visel, agyarai, fején lévő két szarva önmagukban is halálos sebeket ejtenek, de farka végén is találhatók ilyen szarutüskék, így minden irányból halálos. Gyakorlatilag nincs fegyver ellene. Sérüléseik, ha véletlenül sikerül megsebezni gyorsan regenerálódnak, kitartása bámulatos, a falka összetartása pedig hihetetlenül nagy. Egyetlen gyenge pontja van, a horpasza, ahol nem fedi csontpáncél, de elég nehéz hozzáférni.

 Mintha több állatból gyúrták volna össze. A levegő gyilkosa. Teste, a szárnyak nélkül körülbelül akkora mint az Erratoré, bőrszárnyai fesztávja 12 méter. Gerince mentén, fején gallérszerűen szőr fedi, fején széles és lapos csontkinővés látható, pofája akár egy földi oroszláné. Nem csak a levegőben vadászik, hanem gyors helyzetváltoztató képességével és reflexeivel a talajon menekülő állatra is lecsap. Vagy épp perdaira, emberre. Magányos vadász, de ettől még nem védtelen.

 A földi lóhoz hasonlatos, vadon élő állat. Egy kifejlett példány átlag 2 méteres marmagassággal rendelkezik. A csupa izom test nagy erőkifejtésre és gyorsaságra képes. Bőre fekete és vastag, olajosan csillogó, szőrzetet nem visel. Nyakán vörös taraj látható, mely erekkel dúsan hálózott bőrredő, valószínűleg van némi szerepe az érzékelésben. A vörös tarajon kívül, csupán egyetlen színes, a test feketeségétől elütő pont van az állaton, a kéken világító szemei, még sem ez az ami félelmet kelthet azokban, akik találkoznak vele, hanem a visító hangja. Éles, magas hangot ad ki, mellyel csordatársaival kommunikál. Földi meghatározásban páros ujjú patás, emlős, elevenszülő.  Sűrű erdők lakója, s noha testferlépítése kellően hasznosíthatóvá tehetné, lehetetlen szelidíteni. Nem háziasítható, a perdaiak is hamar felhagytak ilyen irányú próbálkozásaikkal. Bár növényevő és nem jelent veszélyt emberre vagy perdaira, hihetetlenül makacs és szeszélyes.

Csak a hideg, 0 fok alatti hőmérsékletű helyeken található meg. Hasonlít a földi párducokhoz, csak a bundája hószínű fekete foltokkal tarkítva a lábain és a pofa részén. Szemei hideg kékek, fogai pedig annyira erősek, hogy szinte törhetetlenek. Ragadozó, bármire vadászik, de nagyobb perdai csapatot elkerüli. Kedvenc csemegéje a laflova. Ravasz állat, képes órákig várni a megfelelő pillanatban, miközben a hóban lapul. Faeserin település lakói szinte az egyetlenek, akik felveszik vele a harcot, mert a bundájáért vadásszák, hiszen az ebből készült csuklyás kabát alatt szinte lehetetlen megfagyni. Jellemzően 15-20 fős falkában élnek, vadászni is csapatostul szoktak, de mindig marad valaki a fiatal egyedekkel. Az eleségüket főleg saját családjukkal osszák meg, de a vadászok fogyasztják a legtöbbet belőle. A hóbarlangjukat közös erővel védik, de ezek a helyek annyira el vannak rejtve, hogy állítólag egy perdai már látott ilyet, de neki sem hittek. A melegebb időszak elejére ellenek a nőstények, hogy a hideg idő beköszöntére a kicsinyeik megerősödhessenek, ilyenkor elsősorban a hímek vadásznak. A nőstények 5-6 egyedet hoznak világra, de nem mind éli meg a felnőtt kort a hideg vagy egyéb körülmények miatt.

A laflovák a magasabb hegyek járataiban élnek, mindenevők. Foguk elég hegyes ahhoz, hogy veszélyesnek tűnjenek, de alapvetően békés természetűek. Hosszúkás szájuk felett beteg-sárga szemek figyelik a világot. Képük olyan, mintha egy csúcsos kalapot húztak volna fel, ennek a kalapnak a végén nem túl erős tüskék vannak, szúrásuk nem okoz semmi problémát, csak enyhe vérzést esetleg. Kurta négy lábukkal nagyon gyorsan közlekednek a maguk által kivájt járatokban, mivel a karmuk roppant erős és éles, szinte bármilyen kőzeten képes keresztülhatolni. A probléma csak az ezzel, hogy ha leválasztják az állatról, pár hét alatt elszárad és pernyekönnyen eltörik. Tartósítására egyelőre még nem jöttek rá azok, akik ezzel kísérleteznek, pedig remek fegyvereket és eszközöket lehetne belőlük készíteni. Kisebb, 20-30 fős kolóniákban élnek, de nagyon szaporák, évi 30 új laflova is meg tud születni egyetlen nősténytől. Természetes ellenségük számtalan van, de a jégpárducoktól tartanak a legjobban. Táplálékuk főleg bogarak, náluk kisebb méretű emlősök és akár saját fajuk, ha úgy hozza szükség. Ha van elég táplálékuk, szinte bármekkorára fel tud dagadni a számuk.

A Perda-hold legészakibb területén végignyúló Égtükör-hegységrendszer hófödte csúcsai közelében élő ragadozó lény, melyet az őslakosok csak Froverian néven emlegetnek. A szárnyakkal bíró, hüllőszerű bestia méretei egyszerre tiszteletet parancsolóak és félelmetkeltőek is. A helyiek leírásai erősen hiányosak az állat pontos paramétereivel kapcsolatban, de amiben minden leírás megegyzik, az a robosztus megjelenés, az erős, leginkább tépésre használt állkapocs és az egyedenként változó, de minimum tizenöt méteres szárnyfesztávolság. Csendes vadász hírében áll, aki jön, lát és győz. Áldozataira az égből, a felhők fölül csap le, mindezt teljességgel hangtalanul, de hihetetlen pontossággal téve. Elszigetelt élőhelye miatt ritkán látni, nevéhez megannyi misztikum kötődik.

60 cm marmagasságúra, másfél-két méter hosszúra megnövő dögevő. Vízben és szárazföldön épp úgy megtalálni, mert rendkívül jó úszó, de a fás, nedvesebb területeket kedveli. Futni kevésbé szeret, de ha éles fogakkal teli szájának mutogatása nem elég elrettentő erő, akkor olyan sebességet képes elérni, mint egy átlagos kutya. Defenzív lény, egyáltalán nem vadászik, és saját épségét nem kockáztatja a dögért, noha bőre elég vaskos. A vízben, vagy a fák között elrejtőzve vár, hogy valami csurranjon, cseppenjen neki a ragadozóktól. Szaglása rendkívül jó, a vért kilométerekről megérzi. Állkapcsa nagyon erős, a csontokat is könnyen széttöri, gyomrában a sav elég erős ezeknek a megemésztéséhez is. Maradéktalanul takarít fel bármilyen tetemet, nem válogatós, legyen az állat, ember, vagy perdai. Egyedül élnek, akkor látni őket 2-3 fős csapatokban, amikor az utódot/utódokat neveli a hím.

Tenyérnyi nagyságú, kecsesen úszó hal, három pár virág alakú uszonnyal rendelkezik, csodás kék-fehér színben pompázik. Édesvizekben él, a nyári évszak kezdetekor tömegesen jelenik meg, ilyenkor a vízfelszín olyan, mint egy nagy kék szőnyeg. A perdaiak szent állata, az Istenek színeit viseli magán. Az egyetlen védett állat a Perdán!

Érdekes formájú élőlény, de nem hal. Inkább a fejlábúak osztályába sorolható. A perdai tenger lakója, kiváló álcázóképességgel rendelkezik, a tengerfenék homokjába bújva fel sem fedezhető. Színe megegyezik a homokéval, illetve teste egyes részein áttetsző. Nincsenek csontjai, ezért könnyedén bepréseli magát bármilyen keskeny résbe. A perdaiak étrendjének közel felét teszi ki.

A Thiterhez hasonlóan, ennek a lénynek is pörölyszerű képződmény van a feje elülső részen, szemei egészen hátul találhatók, a fej két oldalán. A tengerfenék homokjában elbújó állatokat túrja ki a kemény csontképződménnyel. Emberre elvileg nem veszélyes, de nagy ütést tud bevinni ha veszélyben érzi magát. A Perdaiakkal közeli a kapcsolata.

Nagy túlzással, a csikóhal és  a zebra kereszteződése. Függőleges testtartásban úszik, farokuszonyával és két, lábhoz hasonló hátsó-oldalsó uszonyaival. Apró halakkal táplálkozik, veszélytelen az emberekre is. Igazából nem sok vizet zavar.

Ragadozó, alsó állkapcsán lévő hegyes fogait mélyeszti áldozatába, akár nála nagyobb élőlényt is képes elkapni és megsebezni. Sárkányszárnyakhoz hasonlatos uszonyai segítségével gyorsan képes helyet változtatni, inkább kitérő manőverekben profi, hosszútávon legyőzhető. Előrenyúló állkapcsával és farokúszójával együtt kb. két méter hosszú.

Tenyérnyi nagyságú, kecses mozgású hal, élénk kék és fekete színben pompázik, uszonyai teszik ki testének nagy részét, melyek fátyolszerűen fodrozódnak, innen kapta a nevét is. Édesvizekben él, leginkább tavakban, de egy mutációja folyami életet él. Nincs haszna, csak szép.

Nevét áramvonalas testéről kapta, szájának felső részén hosszú, vékony, tőrszerű csontképződmény található. Méretéhez képest hatalmas hátuszonya van. Húsa ízletes és rendszeresen szerepel a perdaiak étlapján. A tenger szárazföldhöz közeli részein található, korallokhoz hasonló zátonyok között bújik meg, ezért nehéz rá vadászni, de a perdaiak nagyon értenek hozzá.

A tengerek réme. Méreteit tekintve nagyon nagy, egy kisebb siklóval vetekszik. Két mellső lába izmos és hatalmas karmokkal rendelkezik, poliphoz hasonló farokrésze van, mellyel hihetetlen gyors mozgásra képes és jóval a tengervíz felszíne fölé is képes „felrúgni” magát. Alacsonyan repülő vadászokat is képes leszedni. Kiváló a látása, képes a víz fénytörését is kiküszöbölni, élesen látja, mi repül felette a levegőben.

A tenger mélyebb részein él, ember még nem látta, csupán a perdaiak, ők viszont nem szívesen találkoznak vele. Közel akkora mint a Braxus, páncéllal fedett a teste, gerince mentén nagy csontkinövésekkel, szájában több sor éles foggal rendelkezik. Lábai a skorpióéhoz hasonlatosak, mindegyik végén méregtüskékkel. Azonnali halált okoz.  

A tavak királynője, testét kék és rózsaszín fények tarkítják, ívás idején táncuk perdai látványosság. Az őslakosok halfogyasztásának 70%-át teszik ki, szerencsére rendkívül szapora és viszonylag szálkamentes.

A láp egyik észrevétlen alakja, ritka élőlény a Perdán. A közel három méter testhosszú, két méter magas teremtmény különlegessége, hogy tökéletesen észrevétlen tud maradni. Farka hossza változó, de vannak példányok, akik esetében szintén eléri a három méter hosszat. Az esetek nagy többségében mocsaras részekbe süpped el, hátát takaró gombák miatt aligha látható azok számára, kik nem ismerik a terület adottságait. Fejét orráig kidugva tartja, ám csukott szemei miatt kevesen veszik észre, ha épp egy ilyen hátára lépnek véletlenül, és a talaj ingoványossága sem jelzésértékű sokszor.
Nagyobb rovarokkal, kisebb állatokkal táplálkozik. A gombák spóráinak segítségével csábítja magához zsákmányát és egy ragadozó sebességével kapja el azokat. Napokig is képes mozdulatlan maradni, ám ha pihenését megzavarják, őrjöngő fenevaddá tud válni, s bár perdait nem eszik, hatalmas tömege miatt bárkit képes agyonnyomni.
Magányos lény, társaságot csak párzási - téli - időszakban keres, tavasszal rakja a mocsárban jól elrejtve egy-két tojását.
A gombák spórái perdaikra nincs hatással, emberre ismeretlen.

Alfajtól függően 220-170 cm-es átmérőjű, alapállapotban gömb formájú hal, általában páros számú, a földi halakétól jóval több uszonyai madártollakra emlékeztetnek, ezekkel változtat helyet. Színe szintén alfajtól függő: fekete-fehér, koromfekete vagy korallvörös. Mederlakók, de a nagy nyomást nem bírják, ugyanakkor napfényre is szükségük van, színük alfajon belül is mélységtől függően világosabb vagy sötétebb. Tengeri változata bizonyos hanghatásokra mozgásában percekre megbénul.
Előfordulási helyek: zátonyok, korallok, tenger/óceánpart közeli helyek (fekete-fehér, 220 cm), Irlian-tó (fekete, 170 cm), Cadserin-tó (vörös, 200 cm).
Felhasználása: emésztőszerve melletti kis zacskóban található folyadékot használják fel, a vöröst többnyire színezőanyagként textíliához. A fekete tollhal folyadéka erősen mérgező, pár milligramm képes leállítani a légzést. Érdekessége azonban, hogy ugyanezt köhögéscsillapításra is fel tudják használni, amennyiben a folyadékot napon kiszárítják legalább egy hétig, majd porrá őrlik s fehérfa porral meleg folyadékba öntve fél óráig főzik. Fekete-fehér változata nem rendelkezik ezzel a kis zacskóval, viszont uszonyát rendszeresen használják fel dísznek, valamint mivel erős és tartós, ugyanakkor elég hajlékony, így fegyverek rugalmas részéhez is felhasználható.

Külseje a földi tengeri csillagéhoz hasonlít, de semmi köze sincs a vízhez. Sivatagi területek, leginkább homokos talaján és benne él, öt karja egymással tökéletes összhangban forogva, váltakozva juttatják előre a tenyérnyi élőlényt. Földi állatok egyetlen csoportjába sem sorolható egyelőre, mivel mozgása roppant gyors, elég nehéz élő példányt befogni. Teste barack nagyságú, napsárga, végén legyezőszerű képződményekkel, melyek a tudósok feltételezése szerint a párologtatásban, hő-háztartásban játszik nagy szerepet. Egyelőre még nem tudják mivel táplálkozik és mennyire veszélyes, vagy veszélytelen az emberekre.

A szúnyogról mindenkinek egy apró, pofátlan és kellemetlen csípésű rovar jut eszébe. Nos az Efon ennél sokkal több. szerencsére a száraz területeket kedveli, színe is a talaj és a sziklák árnyalataiban váltakozik, sziklás és sivatagos környezetben érzi jól magát és a meleg hónapokban okoz csak problémát. Akkor viszont elég nagyot. Sokkal nagyobb mint egy szúnyog, a legkisebb példányok 20-30 centisek, potrohuk végén 1-2 centis fullánk van, melyből erősen csípő nedvet fecskendez az áldozatába. Kisebb sivatagi állatoknál azonnali és teljes izombénulást okoz, mely talán nem végződne halállal, ha az óriás rovar nem falná fel őket. Erős rágószerveivel belefúr az állat puha hasi részébe ahol vékonyabb a bőr és kiszippantja a kocsonyás belső szerveket. Perdaiaknál és embereknél az izombénulás részleges, a szúrás helyétől 20-30 centiig terjed viszont roppant fájdalmas és égető, zsibbadt érzést nyújt. az Ifera, vagy más néven Naptaraj leveléből készült főzet  az ellenszere.
Lárva állapotát Vein'sshe-nek nevezik a perdaiak, a ciklus időtartama mindössze 59 perc.

Embermagasságú, csontlemezekkel fedett lény, három pár lábbal és egy a potrohából előre felé hajló nyúlvánnyal, melynek végén vastag, tűszerű képződmény látható. Utóbbi tulajdonképpen egy méregfog, vagy fullánk, bár annak túl kemény. Még egy Hexát is simán leterít, vagy akár egy Bogát. Perdai, ember nem ellenfél neki, mérge azonnal a véráramba jut, erős és tömény. Az első percekben csupán teljes testi bénulást okoz, van ugyan ellenszere a perdaiaknak, de csak akkor hatásos ha azonnal beadják, minden perc késés maradandó bénulást hagy maga után. Második fázisként hallucinációt okoz, végül beáll a légzésbénulás is, majd fulladás és halál. Erős csáprágóival bármit feldarabol, nem ajánlatos közel menni hozzá, gyors és pontos.

A levegőből lecsapó halál. Elnevezése sem véletlen, hiszen a levegőből csap le áldozataira, és fejre támad. Három pár végtagja van éles, hegyes és erős karmokkal a végein, melyekkel áldozata fejébe kapaszkodik, már az első pillanatban megsebezve. Kétszer nagyobb mint egy átlagos emberfej. Testének hasi részén van a szájszerve, erős, recés fogazattal rendelkezik, mellyel meglékeli a koponyát, majd kiszívja az agyvelőt. A nyári idő kezdetén rajzanak a száraz, sziklás, illetve sivatagi perdarészeken. Ebben az időszakban nem ajánlatos kirándulni.

A sivatagos területeken él a homokban, föld alatt. Járatokat fúr, melyek bárhol megnyílhatnak akár egy perdai vagy ember léptei alatt is. Teljesen vak, pontosabban nincsenek látószervei. Szaglása, hallása és bőrének hihetetlen érzékenysége segíti  a tájékozódásban. Bármit megeszik ami az útjába kerül, több sor hatalmas fogazatával akár egy kisebb siklót is összeroppanthat. Mérteit tekintve hatalmas, a legkisebb példány is minimum 60 méter, a szerencsésebbek elmondhatják magukról, hogy láttak már 100-120 méteres példányt is és túlélték.

Emberi kar hosszúságú, soklábú sziklalakó. Lábainak végén vastag karmok láthatók, melyekkel a sziklafalban kapaszkodik meg. Teste szelvényezett, könnyen hajlik, szinte kecses a mozgása. Gyakorlatilag vak, fejrészén csápok vannak, melyekkel szag és tapintás alapján tájékozódik. A kövekre telepedő gombákat, mohákat eszi valamint a szikla szerves morzsalékjait. Járatai labirintusszerűen húzódnak a falakban. Emberre, állatra veszélytelen, legfeljebb a bőrt sebzi fel ha véletlenül ráesik valakire és megkapaszkodna.

Nyolc lábú, alig hat centis rovarféle, mely szimbiózisban élhet valamiféle gombának látszó növénnyel. Egyik érintése sem veszélyes, a növény leválasztása halálos a rovarra nézve, valamint a rovar pusztulása is magával hozza a növény pusztulását. Kellemetlen társ a barlangokban, mert állatot, perdait és embert sem kímél: finom, szinte nem is érezhető szúrása után az áldozata véréből táplálkozik, de legalább száz ilyen élőlény együttes támadása okozna figyelembe vehető vérveszteséget egy felnőtt embernél vagy perdainál vagy más nagyobb testű élőlénynél. Kellemetlensége a szúrás helyén maradó, viszkető kékes foltban rejlik, mely akár napokig nem enyhül.

Legfeljebb tíz centiméteresre nő meg, kizárólag nedvesebb barlangokban él ez az élőlény, kedveli a medúzagombák társaságát. Élénksárga lemezkéi között a kék csápszerű nyúlványok veszélyérzet esetén haragosvörös színre váltanak át mintegy figyelmeztetésként, pedig az élőlény maga nem veszélyes. Amiért megéri a medúzagombák közé nyúlkálni értük, az fehér húsukban rejlik: szárítva és porrá őrölve számos kenőcs alapanyaga fájdalomcsillapító hatása miatt.

A Coleoptera Giganta, azaz Óriás bogár fajtájáról keveset tudnak mind az emberek, mind a perdaiak. A lények territoriálisak, de mivel otthonaikat városoktól és szentélyektől távol alakítják ki (főleg CQL-ben gazdag földben), ezért ritka az összetűzés köztük és perdaiak között. Területük több négyzetkilométeres, központja a fészek, melyet a földi hangyákhoz hasonlóan a földbe ásnak, járatokat és üregeket csinálnak a királynőjüknek és a lárváknak. Három különböző kinézetű és munkájú develor van, plusz egy: a királynő (1). A develorok esetén 1 az 1000-hez az esély, hogy egy tojásból királynő keljen ki. Amennyiben ez megtörténik, a királynő csarnokában nevelik a lárvát, majd amikor ivaréretté válik, az öreg királynő megpróbálja elüldözni a riválist a fészekből, melyben az őrszemek is segítik. Ha sikerül, akkor a már 2-3 m-es királynő új helyet keres magának az előző territóriumon kívül, ahol egy mély alagutat ás és partenogenezis (szűznemzés) útján lerakja első petéit.
A petéiből három fajta develor kelhet ki: A dolgozók (2) végleges mérete a királynőével vetekszik, és vakon születnek az alagút mélyén, a járatokat sosem hagyják el. Lapátszerű kitinkinövéseik az ásást segítik, ők alakítják ki a barlangrendszereknek is megfelelő alagutakat, csarnokokat.  A "nővérek"/őrszemek (3) felügyelik és etetik a lárvákat, őrzik a csarnokokat, a királynőt és a fészket. Méretük valamivel kisebb, mint a királynő, de hegyes, éles végtagjaik miatt veszélyes ellenfelek, kiváltképp, hogy csapatban támadnak. A vadászok (4) az őrszemekkel megegyező méretűek, szintén röpképtelenek, de ők már feljönnek a felszínre és általában magányosan vadásznak kisebb élőlényekre, de ínséges időkben növényeket és gyümölcsöket is begyűjtenek a fészekbe. Kitinjeik színe a kikelés után a környezethez illeszkedően színeződik be: a sivatagi develor sárgás-barnás, az erdei zöldes-barnás. A vadászok csak nagy zsákmány leterítése esetén szerveződnek csapatba.
A develorok - lépteik zaját nem számolva - hangtalan lények. A beléjük ivódott CQL-nek köszönhetően egymás között "gondolati úton" jeleznek. Ennek hátránya, hogy a képesség a királynőtől indul, és minél távolabb vannak tőle a develorok, annál rosszabbul kommunikálnak egymással. A királynő pusztulása után az egész kolónia halálra van ítélve a kommunikációs kapocs megszűnése miatt. A gondolati kommunikációra képes perdaiak okoznak némi problémát ezek a lények, mert ugyan a kommunikációjukat megérteni vagy rájuk hatni teljesen lehetetlen, de ezek a perdaiak érzékelik a telepátia képességgel a develorok "hangját", hívogató szóként hallják, s ha nem rázzák fel őket időben a kábulatból, akkor megbabonázva a barlangok legmélyére csábítja őket a hallott hang. Perdai legendák szólnak arról, hogy aki a fészek közelébe merészkedik, az soha többé nem kerül elő.

Háziasított, rövidtávon jól repülő, húsevő madár. Több dologra szokták használni, többek között a termőföldeken elszaporodott kártevők irtására és időjárás jelzésre, illetve szaporítják tojásáért is.
A gyíkmadár közepes méretű, 80 centiméter magas lény, szárnya fesztávja 140cm, hossza 150cm a hosszú farkával együtt. Hátát, combjának külső részét, nyakának felső részét és szárnyait hosszú fekete tollazat fedi, testének maradékát pikkely tarkítja. Torkát és pofáját vörös bőrnye fedi, a tojóknak kis taréjuk is nő. Csőrük erős és hegyes, a követ is megtudják törni vele, nyelvük villás, azzal is igyekeznek betájolni a prédát. Nagyon jó futó, de repülni csak rövidtávon tud. A tojók a pikkelyek által különböztethetőek meg a hímektől: utóbbiaknak gyakorta olajos, szivárványos fényűek és a színskálán a zöld, szürke és kék bármely árnyalatát hordozzák, a tojók kifejezetten sötétvörösek vagy barnák, hasuk általában fehéres.
Húsa a fiatal, 1-2 éves példányoknak még puha, de ennél idősebb példányoknál bármilyen hosszú főzés hatására is kemény marad, így azt fűszerezve, vékonyan felcsíkozva szárítják, hosszú utakra tápláló élelem lehet (embereknél ragadványnévként ezért "Ropityúk"-nak is nevezik). Ökölnyi méretű, szürke, kőhatást keltő tojásai kifejezetten pikánsak. Ebből egyszerre a tojó 3-4-et tesz le sziklák lyukaiban, fedett kövek között. Ha egy kiszemelt rés nem elég nagy, akkor a pár a csőrét használva tágítja ki az odút. A kikelő csibék kőszürkék, a fészekben maradnak, amíg tollazatuk meg nem erősödik, utána mindenhová követik a tojót. Nagyjából egy év elteltével válnak le a szülőkről. A carakla hangja leginkább egy rekedt sashoz hasonlítható, vijjogását párzási időszakban lehet hallani a legtöbbet. A hímek a pikkelyek színével, illetve egymás között harccal döntik el a párzás jogát. A meleg időt szereti, és előre megérzi, ha eső közeleg: ekkor visszahúzódik fedett lakába, amiből gazdái már előre láthatják, hogy esni fog. A vadonban már csak elvétve találkozni vele, főleg a még zöld, de már a sivataghoz közeli területeken.

6-7 méter hosszú, kb. két méter marmagasságú, gyíkszerű állat. Fején a sasokéhoz hasonlatos, erős csőr látható, mégis meglepő módon növényevő, látása éles, hallása kiváló.  Teste nagy részét páncéllemezek védik, míg a nőstények fejét kék-zöld, míg a hímekét tompa árnyalatú narancssárga és barna tollazat fedi. Tojásokkal szaporodik. Hosszú évszázadok alatt gyakorlatilag abszolút háziállattá nőtte ki magát. Leginkább gyorsasága és remek terepállósága miatt szeretik, vadászatokra használják, illetve nagy távolságok gyors megtételére. Lábain öt, tölcsér alakú, tapadókorongos ujj látható melyekkel könnyedén megkapaszkodik akár sima, függőleges felszíneken is. Hosszú, vaskos farka védekezésre és támadásra is kiválóan alkalmas.

Inkább hasonlít egy dagadt sárkánygyíkra, robosztus, izmos testfelépítése teherhordásra teremtette. Mindenevő, az évszázadok során teljesen háziasították, a perdaiak igavonó állata. Magassága 160-190 centi, hossza 340-360 centi farok nélkül. Utóbbi kb. 1 méter, vaskos, izmos és az egyensúlyozásban játszik szerepet.

Édesvizek jellemző madárfajtája, mely Perda-szerte megtalálható, nagyobb csapatokban él. Méretét tekintve nagyjából a földi kacsákkal megegyező magasságú, röpképtelen és tollazat nélküli madár. A hímre és a tojóra is igaz, hogy csontfehér bőrük hátukon és végtagjaikon mocsárzöld színű a könnyebb rejtőzködés érdekében. Izmos testfelépítésűek, mellső és hátsó végtagjaikon egyaránt fekete éles karmok találhatóak, melyek főként a védekezésben illetve a csapaton belüli hierarchia kialakításában kapnak szerepet, ettől eltekintve békés élőlények. Kisebb halakkal és bogarakkal, lárvákkal táplálkoznak, ezek elkapását segíti elő a hosszú, hegyes csőrük. Érdekességük, hogy a tojók a színesebbek, élénkvörös tarajuk lefut egészen a hátuk közepéig. Minél nagyobb, élénkebb színű, annál valószínűbb, hogy az a tojó lehet a csapat vezetője.
Húsuk rendkívül ízletes, emiatt kedvelt vadászcélpontok. Szaporák, évente kétszer költenek, alkalmanként 4-5 tojást raknak.
A gyászmadár nevet onnan kapta, hogy egy életre választ párt és ha a párját elveszíti, fájdalmas gyászéneklésbe kezd, egyébként ritkán lehet hallani hangját.

A perdaiak legjámborabb háziállata. Marmagassága alig éri el a másfél métert, csupa izom, robosztus testalkat és bárgyú tekintet ami leginkább jellemzi. Izomszövete igen kötött és kemény, ezért a húsát nem fogyasztják, azonban finom és zsíros, igen tápláló tejet ad, melynek erőteljes tejszín íze van. Csordában élő állat, évente egy borjat ellenek a nőstények, gyakran ugyanattól a hímtől. A csordában több hím is él, nem rivalizálnak egymással, nem csak a perdaiakkal, de egymással is jámborak, szelídek. Kissé bambák, szeretetéhesek és hálásak a gondoskodásért. Igazi cuki állatok. Színűk az évszakonként változik, nyáron halvány sárgásbarnák, télen szürkésfehér a bőrük, szőrzetük igen gyér, csupán a fejükön és a farukon található, ott is ritkásan, illetve a farok részen, mely igen érdekesen, lemezekből tagolódik és a redők között illatmirigyek vannak. Ezek segítségével azonosítják be a saját csordájuk tagjait, illetve az állandóan elkóricáló borjakat. A hidegtől vastag bőrük védi meg őket, mely télen több rétegű zsírral telítődik. Végtagjaik végén nem szarupata található, hanem négy karmos ujj, melyek a kapaszkodásban segítik őket a lejtős legelőkön, kisebb sziklákon, a nyári időszakban ugyanis kihajtják őket a városhoz közeli rétre, amit elkerítenek és védenek a togitát kedvelő ragadozóktól. A togita hallása és szaglása kitűnő, orrát vékony szarulemezek védik, mely kissé veszélyes külsőt kölcsönöz nekik, amit nagy, bamba szemeik ellensúlyoznak. A szarulemezekből mellkasukra is jutott, a ragadozók harapása ellen véd.