Bruce & Simon - Don't worry, don't cry, drink vodka and fly...

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Simon & Bruce

Elég nagy titkolózás előzte meg a meglepetés buliját Simonnak. Igaz, hogy kicsit késve is érkeztem rá, de még elkaptam a nagy Finálét. A zene, tánc nem az asztalom, bár inni is keveset ittam eddig, mert amerre néztem, mindenhol telt ház és csak nehézségek árán tudtam kikeveredni a felém nyúló kezektől, akik berángattak a tömeg közepére, hogy táncra bírjanak. A szememmel kerestem az Ünnepeltet, de elég rázós volt még kikecmeregnem a repkedő konfettik alól. Arról nem beszélve, hogy lassan úgy nézek ki, mint akin átment egy úthenger. Leizzadt ruha, agyontaposott cipő, és egy csomó csillámló ó-borzalom díszeleg rajtam, amit lehetséges, hogy egy jó ideig le sem tudom majd mosni magamról… De, hogy ne keseregjek emiatt magamban, inkább egy pár pohár itallal elvonultam az egyik sarokba, ahol kivártam a buli végét, vagy legalábbis a táncolók lelkesedését, vagy mit. Végül kivárom, míg csendesedik a buli, hátha összefutok még az Ünnepeltel gratulálni neki, de nem találtam. Úgy döntök, átmegyek inkább Jack Bárjába, pár rövidre, de az egyik boxban meglátom Greymare hadnagyot, amint lelkesen tölti a poharát valami itallal, de nem látszik valami boldognak, ahogy képzelné az ember, a saját bulija után. Gondolom, hogy nem veszi zokon, ha odaülök mellé, és nekem is tölthetne abból az üvegnyi -  - franc tudja miből - de a lényeg, hogy ártson… Ahogy közelebb érek, jól láttam rajta, hogy valami történhetett, de ha nem hajt el a fenébe, akkor leülök az asztalához a poharammal.
-Nem gond, ha csatlakozom...uram?

Simon & Bruce

Ahogy a Hadnagyurat elnézem, elég érdekes estén van túl, de fel is tűnik, hogy kissé jobban maga alatt lehet, mert nem úgy néz ki, mint aki fel van dobódva. Amikor megláttam, elsőre nem akartam volna idejönni hozzá, nehogy zavarjam, de aztán mégis döntésre jutottam és odamentem. Közelebb érve jól láttam, hogy nem olyan vidám, mint amit gondoltam, és ha nem veszi zokon, akkor csatlakoznék hozzá. Már én is éreztem magam ilyen pocsékul egy két átmulatott nap után, de a hadnagyot nézve neki is valami hasonló élménye lehetett vagy talán más miatt lógatja az orrát…
Miután rákérdeztem, hogy nem bánja-e, hogy odaülök az asztalához és ezt szóban is közli, így letelepszek a szemközti székre.
-Feltételek, uram?- nézek nagyot, de bólintok. –Rendben. Hallgatom. – kerekedett szemmel bámulok rá, de azt hiszem, hogy ezek nem olyan „feltételek” amikre gondoltam….oké.
-Rendben. Ez teljesíthető. - vigyorgom én is el magam, bár elég furcsa a kérése. –Akkor maradjunk abban is, hogy Bruce-nak szólít.. ura …vagyis Simon!- korrigálom gyorsan az uram megszólítást.
-Abban se lesz kivetnivaló!- biccentek az italra, bár nem szokásom sokat inni, de már van némi tapasztalatom ezen a téren… ööö.. csak Ravenem meg ne tudja….
- Emelem a poharam az Ünnepeltre! Egészségére Simon!- felé nyújtom a poharam koccintásra, ha Simon is elfogadja.
-Az biztos! Amúgy, ennyire látszik?- nézek rá kérdőn, de azt hiszem, hogy elég jól fején találta a szöget. Kíváncsi lennék, hogy most miért egymagába van a hadnagy, és nem bulizik még valahol… Vagy más oka van, hogy itt üríti ki a palackot, és nem a saját bulijában? Érdekes… Biztos, hogy nyomós oka van… Meg tudom érteni.

Simon & Bruce

Miközben erősen koncentrálok, hogy a feltételekre figyeljek - ami pár rövid és ha jl számolom, akkor három sör után – nem is olyan egyszerű. Még állok a lábamon és ez azért biztató. Ha jól látom, akkor a hadnagy is valami hasonló indításon van túl, de ahogy a kitöltött ital a pohárral az orromhoz közelít, már érződik, hogy ez a keményebb fajtából való búfelejtő. Jahh… Igen! Ravenem is valami ilyesmit kever mindig, és edzve vagyok.
-A feltételeket megértettem. – bólogatok vigyorral az arcomon. Azt se hittem volna, hogy ma még tegeződőm Simonnal. – Oké. – emelem ismét a poharamat. –Neked is!- koccintom az övéhez a sajátomat. –Levele!- emelem a számhoz és egy lendülettel hajtom én is le az italt. –Basszzaa meg!- szalad ki a számon, ahogy végigégeti a torkomat az alkohol. –Jó kis cucc!- elismerően forgatom a kezemben az üressé vált poharat, majd lerakom az asztalra. Kis idő kell, hogy a csípő érzés alábbhagyjon, és ismét kitisztuljon a látásom. Ahogy elnézem, nem csak én vagyok ezzel így, de a következő már nem fog ennyire váratlanul érni…azt hiszem.
-Ahogy mondod! – veszek egy nagy levegőt. Mostanában van elég nehézség és nem nagyon tudod megosztani mással, mert valahogy inkább magadban tartod, mint kibeszélnéd. De aztán lehet, hogy valamit segítene, ha nem csak magadat őrölnéd miatta..
- Nagy igazság! Legalább amíg iszol, nem gondolsz másra… - helyeselek, mert ebben aztán minden benne van. Kezdve, a „kellemetlen dolgoktól” egészen a „rohadt nagy szarban vagyok”-ig. De meg kell állapítsam, hogy a hadnagynak nagyobb baja lehet, mint az enyém jelenleg. Bár a fene tudja, hogy kinek mi a nagy gond, és a kisebb. Azt viszont tuti, hogy nem véletlen, hogy most itt dönti magába az italt és nem máshol. -Kezd te! Az ünnepelté az elsőbbség! - Vetem fel a témát, hátha van kedve beszélgetni róla és amúgy is azt szokták mondani, hogy ha a más baját hallgatod, akkor az is lehet, hogy a tied eltörpül mellette. Közben a poharamat megint emelem felé, hogy a következő kör is útjára induljon a gyomrom felé. Simonnak is talán jó lesz, ha beszélhet arról, ami bántja. – Rohadt jó hallgatóság is vagyok… sok más mellett. - szélesedik ki a vigyorgásom, ahogy rá nézek.
–Egészségünkre!-  Mondjuk ez elég többértelműnek hangzott, de remélem, nem érti félre. Pusztán érdeklődő és baráti részemről a mondatom. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi történt vele, hogy ennyire maga alatt van…

Simon & Bruce

Meg kell állapítsam, hogy erős túlzás volt a részemről, hogy bírom az italozást. A Hadnagyot még sem hagyhattam magára ilyen állapotban. De, miért is ne ihatnánk pár pohárral, ha már ünnepeljük a szülinapját?! Amint a torkomon végigcsorog a magas fokú alkohol, kaparja a nyelőcsövemet, amitől akaratlanul is köhögni kezdek.
-Azta! – nézek az üres pohárra, ami egy részről elégedettséget is ad, másik részről meg jó nagy meggondolatlanságot. – Tudod, mitől döglik a józanság! Második se lehet jobb… de árt, és az a lényeg!- töltöm újra a poharainkat, hogy ha már az első lement, akkor ne „árválkodjon” a gyomromban a folyadék, és utána küldöm a következőt, hátha igaza van Simonnak. – Ettől nem is lehetnek gondolataid. – emelem felé koccintásra a teli poharam, de jó nagy levegőt kell vennem, hogy rászánjam magam az önként bódulatra. Lehet, hogy még jól is jön, mert mostanában elég sok gondolat keringett bennem, amit szándékkal,  -vagy éppen nem- fojtottam magamba. Ahogy elnézem, nem csak én vagyok ezzel így, ha már a Hadnagy a nőket és a családot említi. A Nőkről – Ravenemen kívül- sok jó tapasztalatom nem volt eddig, a családról, meg amit a szüleimtől láttam. A fiatalkori lázadásról viszont tudnék mesélni.
-A lázadó korról tudnék mit mesélni. A többiből annyira nem vagyok penge. - vonom meg a vállam vigyorogva, de azt hiszem, hogy nem merülnék most bele a kielemzésbe. Inkább a palackból töltök ismét, hogy együttérzésemet fejezve ki, szolidalitok Simonnal. Vagy valami olyasmi, ami telik tőlem. Abban nem vagyok biztos, hogy a hadnagy értené pontosan a helyzetemet, de nem is szándékozom felfedni a hátterét, a házasságunkat Ravenemmel. Inkább az Ivótársra koncentrálva –aki az Ünnepelt is- fordítok figyelmet. Meg aztán teljesen igaza van, hogy nem mindig egyszerű a felnőtt élet. ÖÖöö.. Erről is regényt tudnék mesélni, de inkább nem. Még a végén félreérti Simon amit mondok, és teljesen más szűrődne le. A fenének nem kell nekem még nagyobb zűrbe keverednem, ha nem muszáj. A hadnaggyal meg egy jót italozni, mindent megér! Legalább egy remek görbe estét töltünk és kielemezzük a gyengébbik Nem-et. Vagy …Valami olyasmit csinálunk jelenleg.
-Egészségünkre! – hajtom fel a poharam tartalmát egy szuszra, hogy minél kevesebb égető érzést kelljen „elszenvedni”. A meglepettségem viszont kiül az arcomra, mikor a torkomon a tüzes érzés elmarad. –Igazad volt! Az első pocsék, a másodiknál már elzsibbadt a torkom. Jöhet még. – Még csak a második körnél tartunk, de meglepően jól kezdem magam érezni tőle. Azt nem mondanám, hogy becsíptem, de határozottan szabadabb a szám, és a kíváncsiságom is előtérbe kerül. A szavait hallgatva valami „megüti” a fülem. Azt már elsőre is éreztem, ahogy idejöttem az asztalához bántja valami, de csak most kezdem kapizsgálni a valódi okát a szomorú tekintetének. Azt hittem, hogy a születésének a napja az embernek örömtelinek kellene lennie, de most valahogy úgy érzem, nem felhőtlen a buli.
- Hmmm? –kerekedik ki a szemem egy pillanatra, ahogy az elvált szót felfogja a fülem. „Elváltnak lenni?” Halkan mondanám magam elé, ismételve a mondatának ezt a részét, bár nem értem pontosan mi történhetett, mert azt hittem, hogy remekül megvannak Gardel tizedessel.
-Ahh! Dehogy lógatom… - legyintek a kérdésére, mert azt hiszem, hogy az én „bajom” eltörpül az övé mellett, ha jól veszem ki a szavai közül.  –Inkább rólad rí’ le, hogy valami más is van, mint ez a buli… Vagyis? Mi történt? Közbe ihatunk! - vakarom meg a fejem, hogy is fogalmazzak neki, hogy ne legyek nyers vagy indiszkrét, amivel megbántanám. Persze, nem igazán vagyok a magaslatán a szavak bűvölésében, de azt vágom, hogy nem véletlen az ittléte a hadnagynak, és nem a bulin ropta a táncot. Csak, hogy kérdezzek rá, hogy mi történt? Szívesen meghallgatom a történetét, és segíteni is szeretnék, ha tudok. Ismerem ezt az érzést, amikor olyasmi bántja a lelked, amit kevesekkel tudsz megosztani. Azt is figyelembe kell vennem, hogy van, amit nem tudhat rólam Simon, de most nem én vagyok a lényeges, hanem ő. Meg mernék esküdni, hogy nő van a dologban, - ami teljesen természetes nála- de én, vajmi keveset tudok a női léleknek a megmagyarázásában. Azt hiszem így szokták mondani. Remélem, hogy szóra bírom a hadnagyot és könnyít a lelkén. Látszik rajta, hogy majd elemészti a bánat…. Pedig szülinapja van!.. S erre inni kell! Csendben várom, hogy ha akar róla beszélni, - akkor belekezd-, és figyelmes hallgatósága leszek, ahogy az elején is mondtam. Ami igaz is. Még nem beszélek össze-vissza. Még.

Simon & Bruce

-Elég erős…- nyelek még párat, hogy a kaparó érzés csillapodjon. Azt nem hittem volna, hogy még meg tud lepni Jack egy ilyen itallal, de ezt eddig hol rejtegette?
-De, legalább hat!- teszem le a poharamat az asztalra, kis időt nyerve az esetleges második hörpintése előtt. A józanságom már nem teljes, de még jól tudok figyelni a szavaira.
-Inkább az utóbbi… Bár ebben annyira nem lehetek biztos, -Jack-et ismerve-, de feltételezem, hogy nem direkt akarna „leamortizálni” téged, ezzel az itallal. Inkább csak a jeles alakomra való tekintettel adta neked ezt az üveget. – ezt azért bonyolultabban nem is adhattam volna elő. A gondolataim azok jönnek sorban, csak a szám nem úgy alakítja a mondataimat, ahogy fejben összeraktam. Remélem azért érthető valamennyire, de betudom az italnak, ha mégse. Igaz, hogy elég hülyén nézne ki, ha nekiállnék magyarázni minden szavamat, de lehet, hogy meg se kellene lepődnöm, hogy ilyen bódultságot érzek most a fejemben. Jó erős alkohol van benne, és ha többet fogok inni, akkor félő, hogy még a végén valami nagy baromságot is kimondok, ami nem is igaz. Vagy fene tudja, hogy mit vált majd ki belőlem a kortyolgatás. Eddig még tudok figyelni és válaszolni, ha kérdezne Simon, és ez csak jobb lesz.
-Valahogy mindig sikeredik túlgondolnom valamit, de majd észben tartom a tanácsodat. – nézek rá vigyorogva, bár ez nem a személyének szól, -vagy amit mondott-, hanem az italnak, ami már kezd bennem „dolgozni”.
-Persze, hogy volt. Neked is, biztosan. – Ha jobban belegondolok, akkor több is volt nálam, de momentán egyse jut az eszembe. Vagyis, gondolkodnom kellene rajta, csak nem igazán megy.
-Jó. Majd mesélek. Most inkább te mesélj. – ez igaz is, hogy mesélek, de a „majd”-on van a hangsúlyom. Most még nem megy, és amúgy is nem én vagyok az Ünnepelt, hanem a hadnagy.
-Nekem se szokott sokszor igazam lenni. Tudod… az asszonyoknak van mindig igazuk… - nevetek fel, ahogy Ravenemre gondolok. Többnyire nem hangzik el hangos szóváltás köztünk, mert inkább ráhagyom, és nem kezdek vitába. Úgyse győznék ellene, de ezt ő is nagyon jól tudja. Meg aztán, tanultam is belőle az éveink során.
-Jahh..értem… - hallgatom a szavait figyelmesen és tényleg meg tudom érteni, ha valamiért nem úgy sikeredett a bulija, ahogy kellett volna. A hangulat jó volt szerintem, de mindenki másképp érzi, ha van valami bánata a lelkében. Ahogy elnézem, nem véletlenül van most itt Simon az italát magába döntögetve. Arra még nem merek rákérdezni, milyen gondok vagy problémák miatt ennyire elkeseredett a hangja, de a pozícióját ismerve, bőven akadhat olyan, ami miatt így érez. A soron következő pohár italon már meg se lepődöm, bár ami utána merül fel kérdésnek az annál inkább.
-Szerelmes? Jah, egyszer. Mivel, házas vagyok. – ezt nem is tudnám másként mondani. Ha egyebet mondtam volna, akkor nem hiszem, hogy jól jönnék ki a mondataimból, bár eddig sem volt téma a szerelmi életem vagy az ezzel „járó” érzések. – Te? – kérdezek vissza, és figyelek rá. Ha nem annyira folytatná, akkor nem erőltetném, de ha már témánál vagyunk, akkor kíváncsi lennék, hogy ő mit gondol erről. Talán most is valami szerelmi bánat gyötri, amit eddig senkivel nem osztott meg, és talán ha beszélne róla- ha jól sejtem az ittléte okát-akkor lehet, hogy megkönnyebbülne. Nem tisztem mások lelkében turkálni, de az biztos, hogy Nő van a dologban a részéről. Így maga alatt, még sohasem láttam a hadnagyot, s talán jó hallgatóságnak tart -és persze megbízhatónak is talán-, hogy megossza velem a kétségeit vagy éppen a gondjait, ami jelenleg bántja.
-Hős szerelmesnek gondollak. Tévednék? – vigyorgom el magam, de ezt lehet nem mondtam volna ki, ha nem lenne már bennem a harmadik pohár szesz. –Már boccs, ha… merészen fogalmaztam, de így gondolom. Javíts ki ha nem…- töltök neki is, ha üresedne a pohara, majd kortyolok az enyémből, ha ő is iszik a sajátjából.

// Köszönöm a játékot!//