Dana Rhe

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Szeretem a gyermekek társaságát, a kérdéseikre adandó válaszaim által többet tanulok egy-egy beszélgetésből, mint sok öreggel ha társalgok. Számomra sokkal egyszerűbb a látszólag értelmetlen kérdésekre felelni és azáltal kifejtenem egy témát, semmint a konkrét, száraz magyarázkodás. Éppen ezért valahogy amikor beszélek csak úgy magamtól akkor is gyakorta eresztem bő lére a mondandómat és használok metaforákat, tanmeséket, hasonlatokat vagy egyéb szóvirágokat. Anyám szerint mindig ilyen voltam, épp ezért azt hitte, hogy tanító leszek. Meglepte, amikor először huzigattam meg szoknyaszegélyét egy aratási ünnepen, s közöltem vele, hogyha nagy leszek, akkor én magam is papnő leszek. Nyilvánvalóan ez az út nem volt ilyen könnyed és magától értetődő, de ez már egy olyan történet, mely nem a jellemkifejtésembe való.
Visszakanyarodva oda, ahonnan elindultam: szeretem a kacifántos, kitekintő, teremtéstörténet legelejétől elinduló magyarázatokat. Önnönmagam kapcsán leginkább azt tudom tehát mondani, hogy kicsit olyan vagyok, mint a zebrakutya, mert békében élek még az égiek mellett is, jelenlétük kapcsán nem zavartatom magam csak akkor, hogyha az enyémek felé ártó szándékkal fordulnak. Megvédem az "almot", ha mondhatjuk így. Szelid természettel rendelkezem, a békés utat sokkal többre becsülöm, mint az erőszakosat. Próbálok mindenkivel úgy viselkedni, ahogy fordított esetben nekem is kedvemre való lenne, nem ártok senkinek, hacsak nem vélem úgy, hogy ezzel a javát szolgálom. Kíváncsi vagyok mindenre, ami körülvesz, ha valamit elhatározok amellől pedig nem tágítok. Mondhatni makacsul ragaszkodom az elképzeléseimhez, de mindezt teszem úgy, hogy azzal ne gyalogoljak át senkin, legfeljebb tanító célzattal az orrára koppintsak kicsit.
Szeretek a természetben sétálni egyedül, figyelni a flórát és faunát, ugyanakkor nem vagyok magányos típus, a népem társaságában is épp olyan kellemesen érzem magam, mint csendes magányomban. Sőt, az égiekkel is szívesen töltöm az időm, bár feléjük fenntartásokkal fordulok, ezt sosem éreztetem velük. Mert abban hiszek, hogy az ítélkezés rossz szokás. Én inkább tapasztalok. És hiszek.

Csodálom őt. Apró kis talpacskáit két tenyerem zárójelébe fogom és csak nézem őt. Az elmúlt percekben folyamatosan sírt, de még ez sem tudta kevésbé kedvelhetővé tenni számomra. Nem vágytam testvérre, de most, hogy láthatom már el sem tudom képzelni az életem nélküle. Mert annyira csodálatos, ahogyan szuszog a bölcsőjében. És csak azért sírt, mert éhes volt. Biztosan sosem lesz bűnös, hiszen aki ilyen bámulatosnak született, az csak tüneményes lehet. Pláne, mert fiú, s apára kell hasonlítania.
Gondolhattam volna, hogy nem így lesz, hisz a teremtés egyensúlyra törekszik és e családban én vagyok az, akibe több szorult apánk elveiből és simulékony, finom jelleméből.
Ő az első, aki hallhatja a történeteimet. Cseppet sem bánt, hogy anya gyakran bízza rám, szeretek vigyázni rá akkor is, hogyha állandóan valami kiismerhetetlenség, tettrekészség csillámlik tekintete mélyén. Még csak alig jár, de már feszegeti a határokat, s én többet futok utána, mint futnék a sárkánymacska elől. Szeretem a prííket, de tartok is tőlük, mert sosem vagyok biztos abban, hogy mikor mire készülnek. Épp úgy nem, ahogy a kisöcsém fejébe sem látok bele, ám ettől nem szeretem őt se kevésbé. Jobb is így, legalább már korán megtanuljuk tisztelni egymás határait.
Én tiszteltem az övéit, de ő az enyémeket kevésbé. Nem haragszom rá, de ma már tudom, hogy gyökeresen mások vagyunk.
Esélyem sincs a magányra, mert mindig kiszimatolja, hogy merre vagyok, s akkor üt rajtam, amikor a leginkább elmerülnék a természet csodálásában. Rám csimpaszkodik, birkóznom kell vele és sosem hatja meg, ha rászólok, hogy elég legyen. Tudja, hogy hol vagyok csiklandós, s előre készül az ellentámadásaimra, így általában csak én vergődök, ő pedig kacag. Rafinált, szabályszegő gyermek, de lehengerlően édes. És mindig meghallgatja azt, amit elmondok neki, hiába nyúljanak nagyon hosszúra a monológjaim. A türelme éppen olyan végtelen, mint az enyém.
Egészen addig a pontig volt türelmes, amíg bőre alá nem itta magát a lázadás. Ma sem tudom megmondani, hogy mikor változott meg, vagy hogy megváltozott-e egyáltalán. Ha ránézek, nekem még mindig ugyanaz a személy, aki gyerekként volt. Örökké a kisöcsém marad.
Meg szeretném ígértetni vele, hogy vigyáz anyáékra, amíg én távol leszek, de nem lelem sehol. Keresem már vagy egy órája, de akárkit kérdezzek, senki sem igazít útba. Az aggodalom vasmarokkal szorongatja a gerincoszlopomat. Félek attól, hogy valami bajba keveredett, s ezúttal nem fogom tudni kihúzni a csávából. Nem egyszerű egyengetni az útját és takarítani utána úgy, hogy hiába ígérem az ellenkezőjét, ő semmiből sem tanul.
Kivételesen nem ő volt a hibás, de ez nem változtathatta meg a tényeket. Anyánk teljesen összetört, apánk magát okolta én pedig kiszorultam a küszöbre. Mert ahogy ő nem volt hibás, úgy szerintem az égi sem. Egyszerűen csak megtörtént, rosszkor voltak rossz helyen.
Azóta nem beszél senkivel, dacosan elzárkózik mindentől és mindenkitől. Fizikailag rendben van, a gyógyítóknak sikerült maradandó károsodás nélkül ellátni őt, s ezért örökké hálás leszek nekik. Bánt, hogy nem voltam vele és nem használtam a képességemet, mellyel talán megelőzhettem volna a bajt. Elmondanám neki, de ma még csak rám se néz. szemkontaktus felvétele nélkül pedig nem szeretek beszélgetni senkivel. Hagyom, ez az ő harca, nem vívhatom meg helyette, pláne úgy nem, hogy még csak azt sem tudjuk mi történt pontosan.
Ha tudtam volna, hogy min töri a fejét lezárt ajtajai mögött, akkor egy pillanatra sem tévesztem szem elől. De nem sejtettem semmit, nem éreztem, hogy "előre kéne lássam" a történéseket vagy kaméleonként a közelébe lopózva hallgatózni minduntalan. Szeretem a képességeimet, s az általuk kapott lehetőségeket is, de ezesetben kicsit úgy érzem, hogy szégyent hoztam mindarra, amit tudok.
A döntésem megszületett, de nincs kinek elmondanom. Az elmúlt hónapokban a legjobb hallgatóságom önként odaveszett, először csak képletesen, aztán szó szerint is. Nem tudom, hogy merre járhat, de hiányzik. Annak viszont örülök, hogy nem ígértem neki olyasmit, amit nem tudok betartani. Biztosan nem lenne büszke rám, de nincs is ezzel semmi baj. Én vagyok az idősebb, nekem kell büszkélkednem a csodálatos öcsémmel, s nem neki velem. Sose vártam el tőle, nem is hiányzik, az egolegyezgetést nem hajhásztam eddig sem és eztán sem fogom. Hiányzik, hogy nem kaphatom meg ugyanazt, amit a híveknek adok, de nem látnak szomorúnak egy pillanatig sem. Az ő esete még inkább megerősít abban, hogy helyesen gondolkodom, a tudás hatalmát nem önteltségből, hanem a népem érdekében szomjazom.
Támasz vagyok, de az én támaszom most először hiányzik az életemből. Pláne, mert rá kellett jöjjek, hogy az öcsém soha nem volt az, hiába láttam bele olyan erényeket, melyekkel nem rendelkezik. Nem úgy, ahogy hittem róla.
Bár még messze van a tél vége, lelkiekben már az ünnepségre készülök. Aratástól Új életig az én időszámításom, amióta az eszemet tudom ez így van, papnőségem csak megerősített benne. Reménykedem abban, hogy az Istenek kegyesek lesznek hozzá, s visszavezetik majd a családunkhoz, mire megjön a jó idő.
Hiányolom, de nem kivételezhetek vele tovább. Ugyanannyi helyet érdemel a szívemben, mint a népem többi tagja, hisz számomra egy család vagyunk. S hogy miként tartozhatnak e családba az égiek? Nyitott vagyok arra, hogy kiderítsem, hisz okkal vannak itt. Shiennel és Shaz'or nem engedték volna a közelünkbe őket, ha nem volna céljuk vele. Én ebben hiszek.