Shnee

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Akik kislánykora óta ismerik, még emlékeznek a két naiv szempárra, és a hangos, bugyborékoló nevetésre, ami messziről jelezte Shnee közeledtét. Az idősebbek néha felidézik még a gyerekes csínytevéseit és a csípős nyelvét, amin mindenki csak mosolygott, mert különben a bátyjaival gyűlt meg a baja annak, aki meggörbítette akár a haja szálát is. Akik ott voltak az esküvőjén, emlékezhetnek a perzselő, szerelmes tekintetére, ami rabul ejtett mindenkit.
Azonban akik az Égi háború után ismerték meg őt, nehezen hinnék el, hogy Shnee valaha is csintalan, kíváncsi kislány vagy fiatal, szerelmes nő volt. Kevesen tudnak csak az előéletéről, az évekig szövögetett álmairól és a félelmeiről, annál sokkal érdekesebbek a mendemondák a fogságba eséséről és arról, vajon hány embert ölhetett meg a háborúban? Ebben szerepet játszhat az is, hogy Shnee hűvösen hallgat a múltjáról és leteremti azokat, akik sajnálni merik. Megveti a gyengeséget, ezért sohasem tetszelgett az áldozat szerepében, annál különbnek tartja magát. Igyekszik elfojtani magában minden érzelmet, nehogy észrevegye bárki is, hogy ő, a megtörhetetlen, kegyetlen és szigorú Shnee is szokott sírni, szomorkodni vagy szorongani. A világért sem engedné meg magának, hogy akár egy pillanatra is sérülékeny, érzékeny oldalát mutassa, mert attól sebezhetőnek érzi magát, annál pedig nincs nagyobb bűn. Ezt talán a tanítványai sínylődik meg a legjobban, ugyanis tőlük is ugyanezt várja el, nem tűri a panaszt és a sírást a kegyetlennek tűnő, több órás kiképzések során, legfeljebb egy együtt érző vállveregetés lehet a vigaszuk.
Sokan félreértik és gonosznak, rosszindulatúnak tartják, pedig csak szeret kötekedni és csipkelődni másokkal. Mégis, bár a szerettein és a családján kívül nem sokan tudnak róla, de nem olyan kemény és hideg a szíve, mint amilyennek először tűnik. Valójában figyelmes, bár nem mutatja ki szavakkal, de a szerettei bármikor számíthatnak rá. A tanítványai is közel állnak hozzá, még ha meg is keseríti az életüket, jóindulatból teszi és mindig az ő érdekeiket tartja szem előtt.

Tompa hang volt csupán, amit egy halk reccsenés követett, ahogyan az arcomba csapódott a férfi ökle. Megszédültem az ütéstől és a jéghideg kőre zuhantam, felkavarva a vastag port. A vér vasas ízével telt meg a szám, még a csöpögő vörös folyadékot is láttam a félhomályban, mielőtt a hajamba markolt volna az égi. Megpróbáltam arrébb kúszni, mire megfeszültek az ujjai és visszarántott. Felnéztem rá, de hirtelen hatalmas, kavargó masszává vált minden, a férfi arca összefolyt a sötét falakkal. Előrenyúltam, hogy a lábába kapaszkodjak, ki akartam szívni az utolsó csepp erejét is, hogy vége legyen már ennek a rémálomnak… De megbénult a kezem a levegőben, ő pedig nevetve hátrébb lépett. Már nem kaptam levegőt, forró nedvesség folyt végig a nyakamon, az utolsó dolog, amit láttam, már csak a férfi kivillanó vigyora volt, majd minden elsötétült.
Ekkor emlékképek villantak fel előttem.

A hátsó kertünk egyik fenyője mögött bujkáltam, messziről odavonzott a fivéreim nevetése és kiáltozása. A fa mögül figyeltem, ahogyan Aerden éppen Erimet próbálta a földre teríteni, Dryn egy szalmabábúval küzdött, Hydale pedig Pyder kardja elől hajolt félre. Anya megtiltotta, hogy részt vegyek a fiúk kiképzésein, de annyira untam már, hogy gyógynövények után kutassak egész nap, amíg ők szórakoznak, hogy életemben először megszegtem anya szabályait. Elhajítottam a kékvirágot, ami kékre színezte a fehér szoknyámat, és félszegen megindultam feléjük.  

- Gyorsabban! Nem mondtam, hogy abbahagyhatod! – parancsolta apám hangosan, amikor egy pillanatra megálltam, hogy szusszanjak egyet. Forró nyári reggel volt, már folyt rajtam a veríték, a végtagjaim pedig égtek a fájdalomtól. A lefegyverzést tanultuk, apám kitartó és szívós ellenfél volt, még a saját lányának sem adta könnyen magát. Tudtam, hogy addig nem reggelizhetek, amíg ki nem ütöm a kezéből a kardot, ezért mély levegőt vettem és újból támadásba lendültem.

Cassian ajkai megremegtek, miközben közelebb hajolt hozzám. Egyedül voltunk a kiképzőteremben, a kardjaink egymásnak feszültek: egyetlen mozdulattal lefegyverezhettem volna, de megbénultam a közelségétől és égkék szemeitől. A csók édes volt, Cassian kuncogott, amikor beleborzongtam. Azelőtt ritkán gondoltam arra, hogy több is lehetne köztünk puszta barátságnál, de abban a pillanatban minden értelmet nyert…

- Igen, fogadom.
Elvesztem Cassian szemeiben, ahogyan egymás előtt álltunk, kéz a kézben. Lassan szántották végig arcomat a könnycseppek, de most az egyszer nem szégyelltem: Cassian előtt nem volt titkolnivalóm, mindenki más pedig megszűnt létezni abban a pillanatban, hogy belenéztem azokba a csillogó égkék szemekbe. Csak rá tudtam gondolni és arra, milyen gyönyörű és hosszú életünk lesz együtt…

…Hirtelen ocsúdtam fel. Még élesen láttam magam előtt Cassian szőke tincseit, égszínkéken csillogó szemeit és hófehér fogait, amelyek mindig kivillantak, amikor rám mosolygott. Éreztem, hogy visszatér belém az erő és az küzdeni akarás: élnem kell, hogy láthassam őt és a szeretteimet. Élnem kell.
Lassan tisztult ki a látásom, és ekkor megláttam a férfit, aki még mindig felettem állt. Remegtek a tagjaim, ahogyan megpróbáltam feltápászkodni. A férfi hangosan nevetett és odakiáltott valamit az ajtóban álló társának. Tudtam, mit kell tennem. Egykor mélyre elrejtettem a képességemet, ami csak pusztítást és szenvedést okoz, de abban a pillanatban csak egy dolgot kívántam az égieknek…
- Pusztuljatok!
Mielőtt megmozdulhattak volna, egy lökéshullám a falnak csapta őket. Ebben benne volt minden gyűlölet és harag, amit az égiek iránt éreztem, akik tönkretették a békés világunkat, akik kihasználták a jóindulatunkat és hátba támadtak bennünket. Megrepedt a kőfal, majd hangos puffanással földet értek. Tudtam, hogy nincs sok időm, és nem jutok messzire, ha sokáig tétlenkedek. Elvettem az egyik férfi fegyverét és kiléptem az ajtón. Egy hosszú, kanyargó folyosó végén tartottak fogva, amely tömve volt a társaimat fogvatartó cellákkal. Egyesek félholtan feküdtek, mások felpattantak, amikor megláttak a kinyíló ajtó végén. Nehezen találtunk ki a labirintus-szerű épületből, útközben pedig elpusztítottunk minden égit, akit csak megláttunk és az utunkat állta. Most az egyszer nem ők nevettek...

Talán így meséltem volna el a történetet azoknak a gyógyítóknak, akik tíz napon át próbáltak szóra bírni, miután ellátták a csonttöréseimet. Mégsem szóltam semmit, kitartóan hallgattam a fogvatartásomról és szabadulásomról. Pedig valahányszor lehunytam a szemeimet, újra megjelentek előttem az égiek, újra átéltem az ütéseiket, csattantak a pofonok, reccsentek a csontok, én pedig képtelen voltam megszökni az emlékképek elől. És gyakran álmodtam Cassianról is, akiről az ispotályban tudtam meg, hogy elvitte az égiek egyik betegsége, amíg én rabságban voltam. Álmatlanul forgolódtam, amikor nem kaptam alvófa-teát a gyógyítóktól, amit a végén már megvontak tőlem, mert a függőjévé váltam. De néhány kitérő, diplomatikus válaszon kívül megtartottam magamnak az álmatlanságom okát, csendben szenvedtem és gyászoltam a korábbi életemet.
Azóta eltelt néhány év, de van, amit nem tud begyógyítani sem az idő, sem pedig a legtehetségesebb gyógyító. Képtelen vagyok megbocsátani az égieknek, amiért elvették tőlem a családomat, az egyetlen férfit, akinek örök hűséget fogadtam. Beletemetkezem a munkámba, hogy addig se gondoljak a háború előtti életemre, mert különben felemészteném magamat.
De ezt nem kell megtudnia senkinek. Maradok Shnee, a harcos, aki halomszámra ölte az égieket a háborúban, aki hősiesen szabadult ki a fogságból, a munkamániás, aki bármelyik kiképzőnél kegyetlenebb. Nem vagyok áldozat, és eljön majd az idő, amikor ezt az égiek is megtudják...