Athard

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Anyám mindig azt mondta, olyan vagyok mint az Errator. Gyerekként még csak azért, mert szerinte szúrtam akárcsak annak tüskéi és az arcom szerkezete is hasonlít rá. Aztán amikor már harcolni tanultam, mindig azzal jött hogy minden irányból halálos vagyok. Büszke volt rám, de ugyanakkor gyűlölte hogy én és a bátyám harcosnak álltunk. Békésebb utat szeretett volna nekünk.
Valóban én az esetek többségében mindig morcosnak tűnök és sokszor az is vagyok. Nem szeretek számomra érdektelen témákba bocsátkozni, főleg nem órákig tartó beszélgetésekbe bonyolódni, inkább csendben megfigyelő típus vagyok. Persze azért megesik, hogy muszáj. Gyakorlatias beállítottságom miatt általában úgy tanulok, hogy csinálom, amit tanulnom kell és okulok a saját hibáimból, vagy a társaim hibáiból, az, ha valaki nekiáll nekem magyarázni olyan, mintha lukas pohárba töltenék a vizet. Ebből adódóan amit megtanulok, azt ki is tapasztalom minden előnyével és hátrányával egyetemben. Elfogadom mások meglátásait akármivel kapcsolatban, még akkor is, ha nem egyezik velük a véleményem az adott dologról. Olyankor morgok magamban és odébb állok. Szélsőségesen tudok nagyon türelmes, és nagyon hirtelen haragú lenni, ez csupán az adott helyzettől, a személytől, aki kiváltja ezt belőlem, és a hülyeségeitől függ. Bár inkább arról vagyok híres, hogy nagyon hamar felkapom a vizet és dühbe gurulok, emiatt és az ábrázatom miatt mindenki odébb áll az utamból. A kedvességet és a mosolygást szűk mércével mérem, nem jellemzőek rám ha idegenek társaságában vagyok. Apropó társaság, ebben én leszek az aki köddé válik, mert nem szeretem a tömeget és nem érzek késztetést a középpontjává válni. Ettől sokaknak elérhetetlen távolságba kerülök, egoistának és fennhéjázónak gondolnak, de aki veszi a bátorságot, vagy csak elég bőr fedi az arcát és sikerül anélkül beszélgetésbe bonyolódnia velem, hogy ne érezzek késztetést laposra verni, vagy leüvölteni a fejét, az meglepődik. Makacs vagyok és határozott, az a tipikus személy, aki nem fog végtelennek tűnő körmondatokkal válaszolni neked, vagy megszólítani téged. Ennek ellenére van bennem egy egészséges érdeklődés a világ felé, mely körbevesz és ez sokszor felül kerekedik a racionális gondolkodásomon. Tisztelettel fordulok minden perdaihoz, kiváltképp az öregekhez, megadom az elvárt hajbókolást, azonban túlzásokba nem esek. Van humorérzékem és szoktam mosolyogni, sőt nevetni is, de az a ritka pillanatok egyike. Talán a kinézetem és a zabolázatlannak tűnő viselkedésem, vagy morgásom azt sugallja másoknak hogy jobb tőlem távol maradni, alapjáraton azonban nagyon megbízható és lojális személy vagyok.

- Réges rég -

Caernaron, a kőváros, itt láttam meg a napvilágot, egészen pontosan az újév kezdetén, amikor cudar hóviharok tomboltak. Messzebb van Cadar-tól, és Elorak-tól is, nevét pedig onnan kapta, hogy közel a tengerhez található és házaink valóban kőből és sziklákból épültek, határa pedig tulajdonképpen egy hatalmas sziklaszírt, mely a tengerre néz. Másik jellegzetes és köztudott dolog róla, hogy az ittenieket már gyerekkoruktól kezdve harcolni tanítják és nagyon sok harcos származik innen. Persze itt sem csak harcosok vannak, legjobb példa erre anyám és apám, hiszen egyikőjük sem erre született. Anyám ezért is akart engem és a bátyám távol tartani ettől, leginkább azt szerette volna, ha apám nyomdokaiba lépünk, azonban mind a kettőnk kitűnő adottságai kiütköztek már gyerekként és egyikünk sem akart más életet.
Boldog gyerekkorom volt, noha kettőnk közül mindig én voltam az, aki talpig koszosan, vagy sebesülten jött haza, vagy egy felnőtt hozta haza a fülénél fogva, miközben morgott és fújtatott. Ezzel jó sok borsot törtem a szüleim orra alá, mondhatni én voltam a problémásabb. Apámtól tanultam meg a vadászat és a nyomolvasás alapjait, az erdőkben és vizekben fellelhető állatok és növények egész képes gyűjteménye a fejemben van általa, közvetve és megtapasztalva, ahogy a nyílpuskámat, meg a vadászkéseimet is tőle kaptam és ő tanított meg használni őket. Ez valamikor a 15. születésnapomon történt és emlékszem azzal kommentálta, hogy ezekkel veszélyesebb leszek, mint valaha. Azóta is hű társaim, de akadnak más darabok is a fegyvergyűjteményemben.

- A Quorsa érkezésének napján & közelmúlt -

Cadar-ban tartózkodtam, mikor az égből alászálltak. Voltak ennek előjelei, főleg, amikor az Aquillon színe megváltozott egy napon. Már akkor azt rebesgették hogy szörnyűség fog történni. Igazuk lett. Bár senki sem számított rá hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, én pedig legfőképp arra nem, hogy anyám áldozatul esik a Quorsa érkezésének. Fényes vasmadár repült a szentély tornyának, kettétörve azt. Néhány saroknyira voltam tőle, mire odaértem a szentély összeomlott, maga alá temetve azokat, kik nem jutottak ki időben belőle. Zűrzavar és pánik tört ki, sokan a szeretteikért rohantak, köztük én is.
A történtek felkorbácsolták a kedélyeket, szívünkbe szomorúság és harag költözött, a bosszú ígérete könnyedén beleette magát a bőrünk alá, a csontjaink közé. Egyik pillanatról a másikra pattant ki a háború.

Ezen emlékeim meglehetősen zavarosak. Kezdetben lőttem mindenre ami az övék volt, mert egyrészt nagyon elborult az agyam és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra hogy változatos halálnemekben megtűzdelt szép napot kívánok nekik, másrészt meg fogalmunk sem volt róla mivel állunk szembe. Az emberek bár törékenynek tűntek, de a nálam háromszor nagyobb monstrumaik korántsem. Nem tudtunk fogást találni rajtuk, egy idő elteltével visszafelé kellett vonulnunk az előre helyett. Kilátástalannak tűnt ez a harc egészen addig, amíg az egyik lövésem el nem érte az egyik monstrum átlátszó részét. Üvegnek hívják. Keresztül vitte, mint egy drann fullánkja és pár pillanattal később eldőlt. Nem mozdult többé. Amikor közelebb mentem hozzá, benne a monstrumban megláttam egy embert, aki az üveg mögött ült. A nyílhegy pedig keresztülvitte az egész cuccost és beleállt a fejébe. Így már egy kicsit okosabbak lettünk. Szóval ezekben az izékben ilyen nyomi emberkék ülnek. Nekem se kellett több, már sokkal magabiztosabban lövöldöztem rájuk, bár a következőnél elvétettem az üveget, a közelemben elhúzott egy hasonló izé, és megrengett a föld, én meg az üveg helyett a lábait találtam el. Ezek a monstrumok sem voltak egyformák, míg az előbbinek vaskosabb lábai voltak, addig a mostaninak vékonyka és a találat után egyből megingott. Amikor pedig bekapta a második lövésemet is a másik lába, komótosan összecsuklott. Kinyílt az üvege, egy ember mászott ki belőle és kezdett sikítozva menekülni, igaz nem sokáig jutott el. Hátba lőttem. A társaim az embereket szedték fegyvereikkel, ők könnyebb célpontok voltak, főleg a mi képességeinkkel. Az utolsó monstrum kifogott rajtam. Igyekezett úgy mozogni, hogy ne tudjam meglőni az üvegét és a lábai ennek is vaskosabbak voltak, bár hajlott, de szemből kivitelezhetetlennek tűnt, hogy ezt is felborítsam. Bár próbáltam, két lövés a lábára ment, de meg sem érezte. A többi lövésem a közepére céloztam, közben ő elkezdett hátrafelé menetbe kapcsolni. Valószínűleg visszavonulót fújtak, tekintve hogy már csak egy ilyen nagydarab fémjük volt, nem csoda. Az egyik lövésemet követően, melynek nyílhegye a monstrum közepét találta el, egy jókora robbanás rázta meg a környéket. Magával vitt mindenkit a közelében. Ez már csúnya érvágás lehetett nekik, a monstrumok nélkül szinte védtelenné váltak velünk szembe, bár még így is akadtak olyanok, akiknek sikerült eliszkolni.

Hónapok múltán maradtak abba az összeütközések, majd a mi vezetőink egyezséget kötöttek az emberekkel. Szerintem ez hiba volt. Akkor gyűlöltem őket és most sem mondanám hogy megkedveltem valamelyiküket is. Azt a parancsot kaptam hogy figyeljük őket, tudjunk meg róluk minél többet. Jelenleg is ezen dolgozunk.

Engedélyt kaptak az ideiglenes letelepedésre, ironikus kimondani hogy "ideiglenes", hiszen a vak is látja mit művelnek. Terjeszkednek, építkeznek, Sel-ogei-t gyűjtenek. Ma már tudom hogy miért. Vajon meddig tartana nekik ránk rontani, hogy kiűzzenek minket az otthonainkból, ha már nem lesz elegendő hely a számukra? Nemrég kapartuk el anyánkat, utána apánk is elkapott egy kórt tőlük, majd hosszú szenvedés után feladta a küzdelmet. Sok más társunk is hasonlóan megszenvedte az emberek jelenlétét. Nehéz volt higgadtnak maradnom, folyton az járt a fejemben ötletként, hogy rájuk kellene gyújtani a Város-t. Persze ez megmaradt kósza álmodozásnak, mert nem akartam szembe menni a vezetőinknek. Tisztelem és becsülöm őket annyira, hogy ne akarjak másképp cselekedni, mint amit parancsba kaptam.

Azért nekik sem volt fenékig jólét az életük, egy részük csatát robbantott ki közöttük, megtámadva a sajátjaikat, aztán amikor szorult helyzetük kilátástalanra fordult, bevették magukat a hegyek közé. Nadiha utánuk ment egy kisebb csapattal. Nem értettük mi folyik ott, csak annyi volt bizonyos, hogy lázadók lehettek, ő pedig tudni akarta hová mennek. Elorak-ban láttam utoljára, amikor velem beszélt erről. Most már bánom hogy nem mentem vele. Hónapok teltek el azóta, néhány őrjárat és egy felderítő egység is megfordult közben arra, de nem találtak rájuk. Már nagyjából tudjuk mi zajlott le akkor.

- Napjainkban -

Megfigyeljük a Quorsa városait, a népét, a szokásaikat, az őrjárataikat, mindent. Annyiszor megfordultunk közöttük hogy valamicskét értjük már a nyelvüket, néhányunk beszéli is. Tudjuk minek nevezik a vasmadárt, miből készült, miért kell nekik a Sel-ogei, amit még a fegyvereikbe és egyéb járműveikbe is belepakolnak. Rakd össze a darabkákat és kijön belőle az egész kép. Ezek nem fognak ideiglenesen maradni. Ezek itt akarnak maradni. És fognak is, ha a vezetőink tovább merengenek a lehetőségeinken. Kell nekik, ami a miénk: a terület, a Sel-ogei, a városok. De mi nem.

Mostanában minden napom bal lábbal indul, morcos vagyok, így is kelek fel és így is hajtom fejem álomra. Amíg ezek itt vannak, nem fog ez másképp menni, de leginkább Nadiha miatt. Egyre nehezebb elnyomnom a késztetést, hogy én magam is a keresésükre induljak.