Vincent Shirley

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Sok mindennek mondtak már, és sok minden igaz is. Törtető, számító, érdekember. Azt azonban elfelejtik, hogy minden tettnek oka van, ám az emberek szeretnek csak a következményekkel, az eredménnyel törődni, és nem nézik az oda vezető utat. Rengeteg munkám van abban, hogy olyanná váltam, amilyen most vagyok jelenleg.
Az apám nyomdokaiba akartam lépni, hogy én is olyan nagyszerű ember legyek, mint amilyennek őt tartom. A kancelláriához fűződő hűségemet senki sem kérdőjelezheti meg.
A törvények, szabályok betartásához foggal-körömmel ragaszkodom. Bár Elisabeth nem látja, de a húgomhoz is legalább ennyire, és legszívesebben űrsiklót lehetne fogatni velem, hogy két kancellárnál is gyakornok, és ennyi időt szán a tudása fejlesztésére. Túlszárnyalja a kortársait, hogy mindezt már tizenhat évesen elérte, egyedül az aggaszt, hogy jó férjet találjak neki, aki biztonságot nyújt.
Nem eshet meg rajta az a szégyenfolt, hogy nem tartja be a törvényt, miszerint kötelessége férjhez menni tizenhetedik életévét betöltve, és legkésőbb huszonöt éves koráig két gyermekkel megáldani a családunkat.
Épp ezért ahol csak tudok, említést teszek róla, csakis olyan katonatársaimat keresve fel, akit méltónak tartok az ő kezére.
Ő ezt nehezményezi és elég sok vitánk volt vele, de nagyon nem érdekel, mit gondol rólam. Egyelőre még nem mondtam el a szüleinknek, hogy retteg a házasságtól és nem akar férjhez menni egyáltalán, az anyaságtól meg egyenesen viszolyog.  Megszakadna a szívük, és azt se akarom, hogy a Családi Hivatal rángassa oda aláírni a házassági dokumentumokat. Akármilyen jöttment nem való Elise-hez.
A feleségemet annak idején legalább ilyen gonddal válogatta ki nekem az apám, erről Elise-nek még nem beszéltem soha. Nem én választottam, de megbecsülöm és tisztelem, ennyi fűz hozzá. Kedvelném is, ha szülne nekem gyermeket, lehetőleg fiút, hogy a nevünk tovább öröklődjön. Utána tőlem még lehet több lány is, de egy fiú mindenképp kell a családba.

Szám szélében idege mosoly bujkált, ahogy hallgattam jó anyám intelmeit, s aggodalmát, miszerint még nincs gyermekünk, pedig nemsokára huszonöt éves leszek. Igaza van. Én minden szülői elvárának megfeleltem eddig, s bár kifelé nem mutattam, engem is aggasztott a feleségem állapota, vagyis annak a hiánya. Vágytam az apaság érzésére, hogy elsőszülöttünket bemutathassam, és ismét szüleim elégedett mosolyával szembesüljek aggodalmas tekintetük helyett. Frusztrált a tudat is, hogy a húgom még mindig nem fiúzott, mint más, értelmes, korabeli lányok.
Az érzelmek kimutatásában én nem voltam valami jó, mint katona, eleve nem is származhatott volna soha előnyöm belőle, egy rossz pillanatban elég megmutatni a gyengeséged az ellenségnek, és vége. Igen. Számomra az érzelem-kimutatás a gyengeséggel egyenlő.
És a szememben súlyos önkontroll-hiányra utal, ezért i nem örülök neki, hogy azzal a lánnyal barátkozik a húgom, tizenhét éves, és még mindig nem házas. Lehet, ő van rá rossz hatással?
Minden esetre ma is említettem a húgomat vagy három ismerősömnek is, akiről úgy tudtam, hogy épp feleséget keres. Elise-nél nincsen jobb, és egyelőre hagyom abban a tudatban, hogy csupán a szégyenérzettől való félelmem okán törtetek így, hogy kiházasítsam.
Részben csak, de igaza van, ha ezt gondolja rólam. Nem ismer, mert már gyermekkoromban is csak az anya-apa kedvencét látta bennem, és ennél fogva nem is akart talán úgy igazán megismerni. Sosem kérdeztem rá. Ha nem, hát nem, nem az én bajom, nem én vesztek vele. Ahelyett, hogy velem foglalkozna, és irigyelne, inkább ő is kereshetne férjet, kimozdulhatna társaságba, hogy ne mindig nekem kelljen nógatnom.
Milyen polgár lesz így belőle?
- Fiam, valami hír felőletek? – beszámoltam az engem ért sikerekről a seregben, ám a privát életemet a kabinunkon belül tartottam. Nem, nem vagyok szerelmes a feleségembe, mielőtt bárki is ilyesmivel vádolna, de annyira azért tiszteletben tartom, hogy ne hozzak szégyent magunkra. Két évünk még így is van, valahogy csak összejön ez is. Nem bukhatok el, nem okozhatok csalódást.
Mint elsőszülött, nem tehetem. Jó példát kell mutatnom, arról, hogy milyen a tökéletes dominiumi állampolgár, aki eleget tesz a kötelességeinek, betartja a törvényeket, és mindenkor a helyes úton jár.
- Hol a húgom, anyám? – kérdeztem tőle.
- Nemsoká hazaér, nem várod meg?
- De, beszélni szeretnék vele – biccentettem kimérten, s helyet foglaltam a nekem szánt ülőalkalmatosságon. Belül azonban őrlődtem, hiába a magabiztos látszat, igyekeztem elodázni az életemet firtató beszélgetést. Felesleges lenne felkorbácsolnom a lelki világukat, és a válás gondolatától is elönt a düh. A tehetetlenség dühe. Nem eshet meg rajtam ez a szégyenfolt, hogy meddő feleség miatt erre kényszerüljek.
Az apám miatt lettem annak idején katona, az ő útját akartam követni, hogy kivetnivalót ne láson bennem, és büszke legyen rám. Tökéletes fiút akart, hát megkapta. Majdnem. Már tényleg csak a gyermekáldás hiányzik ahhoz, hogy teljesnek tartam az életem, és ehhez minden követ meg fogok mozgatni, titokban természetesen. Nem derülhet ki, hogy attól tartok, meddő a feleségem.
Mégis, a gondolat újra meg újra befészkeli magát a fejembe, és mint sötét árnyék, lebeg előttem, várva, hogy összeroppantsa az énképemet. Nem fogom hagyni magam.