Aroha

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Váratlan pillanatok, történések és személyek: Anyám életében, Én ezt mind megtestesítettem. Olyan voltam akár egy csomag, amit ugyan senki sem várt, de már túl késő volt, hogy visszaküldjék.
Minden rossz mellett, amin valaha átmentem mégis úgy gondolom, hogy sikerült Perdainak maradnom. Szeretek segíteni másoknak, igyekszem a legrosszabb napomon is a legjobbat kihozni magamból, és próbálkozok az életet úgy felfogni, mintha minden ami történne egy vicc lenne. Számomra az egyik legfontosabb dolog az, hogy mosolyogjak, és sose lássák rajtam, ha valami bánt. Talpraesett vagyok, amióta csak az eszemet tudom. Ragaszkodom a testvéreimért, ők azok a személyek akik miatt ölnék is. Nem riadok meg az érzelmi hullámhegyektől és - völgyektől, a fájdalomtól. Beszélek róluk, megélem és átélem őket. Tudásvágyam hatalmas, állandó kíváncsiság övezi minden lépésemet, a józanész határain belül mindent tudni akarok! Hű társ és barát vagyok, a titkokat nem adom tovább, senkiét sem. Koncentrált vagyok, nehezen veszítem el az önuralmamat, az öntudatomat. Jó megfigyelő vagyok, analizáló típusba sorolható. Szeretem a kihívásokat, gyakran fogadok is, és ha képes vagyok betartani azokat, akkor büszkeség tölt el, hogy azt az adott dolgot nem nézték volna ki belőlem - bizonyítok magamnak is ezzel.
Nem vagyok bosszúálló, de a sérelmeket megtorolom.
Bizonyos szinten agresszív jellemmel rendelkezek, nem tudom a végletekig visszafogni az önuralmamat. Olyankor megesik, hogy káromkodok, esetleg sírva fakadok a tehetetlenségtől, vagy valami más bánja a következményeket. Ebből adódik, hogy a látszólagos nyugalmam és összeszedettségem mögött sérülékeny lelkem van. Makacs vagyok olykor és önfejű, néha a végletekig képes vagyok kitartani a saját véleményem mellett. Nem rejtem véka alá a véleményemet. Nem bírom a kiszolgáltatottság érzetét.

Magasság: ~ 170 cm
Súly: 55 kg
Hajszín: hirtelenszőke
Szemszín: kék
Egyéb:  A kardforgatásban jeleskedem, viszont soha nem tudtam bánni a lőfegyverekkel. Bátyám tanított meg vívni, és mióta az eszemet tudom, az egykezes, könnyebb kardokat használom. Igaz, kevésbé tudok lesúlytani velük, mégis gyorsabb vágásokra vagyok képes. Két kardomat oldalamon hordom, viszont ritkán kell a másikért nyúlnom.
Fegyverek: KATT
Amaru: Egy Errator. Démontigris. Aroha talált rá pár évvel ezelőtt a még kölyök állatra. Megmentette az életét, az állat csapdába esett, egyedül volt, az anyja holtan feküdt tőle méterrekkel szétmarcangolva. Aroha kiszedte a kölyköt a csapdából, ápolta pár napig, megetette, majd vissza engedte a vadonba. Majdnem mindennap találkoztak azóta. Aroha nem szelíditette őt meg, egyszerűen Amaru nem bántja őt. Felismerhető a zöld szeméről és jóval halványabb társainál.

Családi idill... egy apa, egy anya meg...pici fiaik. Egy békés család, tele szeretettel és melegséggel. Aztán érkeztem én.
- Vajon megmarad? - kérdi a nő a síró gyermek felett.
- Az idő eldönti. Mi megadjuk neki a lehetőséget. - dörmögte a férfi, ahogyan végignézett a csecsemőn. Apró voltam, de annál hatalmasabb hanggal. Alig két kilóval érkeztem meg. Az ifjabb bátyám oda és vissza volt tőlem, míg a másik távol volt, ő lemaradt az érkezésemről. De kiélhette a mindennapokat velem.
Vékony leánygyermek voltam, apró is, de annál nagyobb volt a tudásszomjam, mindig felfedezni akartam… nem volt soha semmi, ami vissza tartson. Kivéve amikor anyám ölelő karjai magához öleltek. Éreztem a mellkasában verdeső szívét, mely elég volt ahhoz, hogy megnyugtasson. Akármi is történjék…

A bátyám felesége mellett állok, hosszú órák óta. Családi várakozás. Beszélgethetnénk most, amikor nem lát minket senki. Tehetnénk és annyival könnyebb lenne később. A szavak azonban nem jönnek. Próbálok magamból legalább egy kis érdeklődést előcsalogatni. Rápillantok a seszínű hajára, a kecses nyakára, törékeny vállaira. Talán megérinthetném. Biztathatnám. De mi szükség van rá? Megragadom a kezét. Hátha jobb kedve lesz. De képek törnek be elmém minden zugába. Ezek nem az én emlékeim...


Másodpercek alatt lepörögtek elmémben a képek...

Eleresztem.
Mindketten megrezzenünk.
Mégis mi volt ez?
Azt mondták, az ilyen lányokat mindenre megtanítanak. Mellei gyorsabban emelkednek és süllyednek. Fél tőlem? Pedig nem bántottam. Tényleg nem. De valaki, aki nem tudja elviselni a fájdalmat, nem is lesz soha képes megérteni a másik fájdalmát. Sem a fizikait, sem a pszichikait. Ha hallgat, mindketten jól járunk. Tudom, hogy várandós, anyám megmondta. Szinte félve nézek a ruha takarásában növekvő hasára. Nem bírok szeretettel gondolni arra a kis lényre, aki odabent növekszik. Pedig a bátyámé. Egyszóval végre volt valami amiért érdemes élnie. Ezen töprengve önkéntelenül is elfordulok. Vajon hálásnak kéne lennem? Vagy talán dühösnek?

A nagyobb testvér minden nap végén mesélt egy régi történetet. Imádtam hallgatni őt.
- Vártalak. - mormolta, ahogy közelebb léptem.
- Mindig felnéztem rád a tiszta látásodért. - hajtottam fejet előtte, mint ahogy a fiatal ad tiszteletet az idősnek, a tanácsért jövő a tapasztaltnak.
- És most, milyen csodát adsz elő? - vigyorogtam.
- Semmilyen jó dolog nem csoda, semmi, amiben örömünket leljük, nem álom.
- Te azt mondod, hogy a világ álom, márpedig néha örömünket leljük benne. Naplementében. Felhőben. Az égboltban. - vontam vállat, de Ő kiokított.
- Nem. A kép álom. A szépség valóság. Érted, mi a különbség?
Ha családról van szó, a szívünk mélyén mind gyerekek vagyunk még. Nem számít, hány évesek vagyunk, mindig kell egy hely, amit otthonunknak nevezhetünk.
Ha azt gondolod, hogy valami nehéz, akkor az nehéz. Ha azt gondolod, hogy valami könnyű, akkor az könnyű. Ha azt gondolod, hogy valami nem könnyű, de nem is nehéz, akkor az nem könnyű és nem is nehéz. De akkor milyen valójában? Menj, igyál egy kis vizet, és azután rögtön rájössz, hogy a víz milyen, forró vagy hideg. Ne hozz létre nehezet vagy könnyűt! Ne hozz létre semmit! Amikor csinálsz valamit, csak csináld!
Az ember csak azt érti meg, amire maga jön rá, amit készen kap, anélkül, hogy lélekben megdolgozna érte, az egyik fülén be, a másikon ki. Olyan ez, mint a növények öntözése: a növény nem élhet víz nélkül, de nem sokat ér a vízzel, amit a leveleire öntenek, az lepereg róla, csak azt a vizet képes igazán felhasználni, amit a gyökerein keresztül maga szív fel.
De mi Perdaiak miként kétezünk?
A nagyobbik bátyám egyszerű kinézetű férfi, rövid barna hajjal és sötétbarna szemekkel, ám a tekintete évszázadokról árulkodott, és fojtogató mértékű erejéről.
Megtanított mindenre. Elfeledett, tiltott helyeket mutatott a világban. Mindig az ürességről beszélt, mikor az emberek kerültek szóba. Az Üresség egy egészen más dimenzió. Végtelen és nincs sehol, örök és állandóan változó. Nem kifejezetten egy hely, inkább egy állapot. Az élet és halál küszöbe. Sziklák és köd, semmi más. Nincsenek az égen csillagok. Nincs ég.
Félelmetes.
A fejembe verte, hogy a képességem, az életem maga ritka és nagy felelősséggel jár. Nincs olyan, hogy egyik kezemmel adok, a másikkal elveszek. Vagy adok, vagy elveszek. És ezt már senki nem veheti el tőlem.

Mondhatni bezártság érzetem támadt, mióta nem hagyhatom el egyedül az otthonom. Nem mintha nagyon a világba vágynék, de azért akad pár dolog, ami igenis borzolja a fantáziámat. Huszonöt év alatt nem győztek meg arról, hogy a világ gyönyörű és rendelkezik pár csodával. Egy szemhunyás volt. Egy szemhunyás alatt történt, hogy elvették tőlem Laaru-t, a legjobb barátnőmet. Mintha csak tegnap lett volna, minden másodpercre emlékszem. Pontosabban 1 évvel ezelőtt történt…
Megtorpanok, ahogy Loroi-t megpillantom. Nem figyel fel rám. Csak akkor szegeződik rám a tekintete, mikor teszek felé pár lépést. Nem zavartatom magam, hiába tudom, hogy nem éppen a legbarátságosabb Perdaihoz sodort a dolgom. A barátságos rólam sem elmondható minden esetben. Beletelik egy kis időbe, mire feleszmél, ki áll előtte.
- Sok mindenkit vártam, de téged pont nem. - fordul is el, hogy befejezze a munkálatokat a pajzson.
- Nem rossz. - szólalok meg a háta mögött, mikor rápillantok a remekműre. Közelebb léptem, körbe pillantottam az ideiglenesen kinevezett műhelyében. Ugyanis nem volt elég, hogy a veszteségét próbálta feldolgozni, hogy annak hiányát próbálta feltölteni, hogy a bizalmasaival igyekezett kézzel fogható magyarázatot találni a történtekre, hogy felkészülni próbált a legnagyobb vészre, hogy a baljós előszelek ellen felvértezte lelkét, hogy tényleg igyekezett helytállni mindenféle tüske ellen, még ott volt a kötelessége is.
- Egész nap itt voltál… vagy… - érdeklődtem, de kissé felemelt hangon az enyém elé furakodott.
- Mit akarsz itt? Hetek óta nem nyaggattál, most meg feltűnsz!?
A húga, a gyerekkori barátnőm, ártatlan volt, akit bűnösek ítéltek halálra. Az emberek szeretik az igazságot használni pajzsként, de jogtalanul teszik. Jobb megszabadulni tőlük, mint megvárni, míg gondot okoznak.
- Ugyanazt a veszteséget érezzük. Ne harcolj ellene, nem fog elmúlni. - csóváltam meg a fejem. - Gyászolsz minden percben. Így tartod életben őt, így emlékszel az örömre, amit okozott neked. Érezned kell a hiányát, hogy ne öld meg őt magadban. - én is ezt teszem. Életben tartom őt azzal, hogy szenvedek. A hiánya okozta fájdalom az egyetlen dolog, ami itt tartja velem. Nem lehet továbblépni, nem lehet belenyugodni. Nincs olyan, hogy újrakezdés. Csak a bűntudat és a fájdalom, ami elől menekülni akar az ember, de ha így tesz, megöli a szeretteit végleg, az emléküket.
- Minden percben meg kell halni a fájdalomban, hogy ne veszítsed el őket.
A poklok pokla. Vagy talán annál is rosszabb. Idebent minden mar, szúr, és lüktet, egy nyílt seb, amely újra meg újra csak begyullad, amibe sót dobnak és forró tűt szurkálnak. Ha aludtam is, keveset és keserveset. Minden ott van előttem, ha becsukom a szemem, minden egyes apró képsort tökéletesen fel tudok idézni, szinte megérinthetném is, ha akarnám. De nem akarom. Szabadulnék tőle, legszívesebben eldugnám mélyre, azonban nem tehetem.
- Azért jöttél, hogy a múltról és a jövőről beszélj? Már nincs mit elvenniük tőlem!  
- Mindig van mit elvenniük! - az ember mindig újrakezd. Ezt teszi ő is, akár tudja, akár nem. Ezt tettem én is, ezt teszem most is. Mindig elvesznek tőlünk valamit, mi pedig mindig megpróbálunk felépülni belőle, de soha nem lehetünk már ugyanolyanok, mint régen. Elege volt. Honnan tudom? Talán azért, mert jelen helyzetben túlzottan is bele láttam a lelkébe, talán mert ismertem őt, akár a tenyeremet, talán azért, mert a tekintete nyitott könyv volt a számomra, de tisztában voltam vele, hogy ugyanazon érzelmek futnak át rajta újra és újra, amik bennem is végbe mennek. Érzések bonyolult kavalkádja, benne fájdalom, vágyakozás, és közben egy hang, ami azt súgja, nem éri meg.