– Takarodjanak! – üvöltök undorba áztatott hanggal. Mindig ez az ellenkezés, annyira kurva unalmas. Azt hiszik, hogy ők többek, ők jobbak, ők majd jól fellázadnak a rendszer ellen és lesznek valakik. Szánalmas birkanép az összes, meg sem érdemlik, hogy egyáltalán a Program részesei legyenek.
– Azt mondtam, most! – jelzek az embereimnek, próbáltam kedves lenni, nyájas és udvarias épp, hogy rózsát nem hoztam fél éve lejárt bon-bonnal. Nem akarok küzdeni velük, belefáradtam már ezekbe a parttalan csatába, mindketten tudjuk, hogy én vagyok az erősebb kutya.
– Uram, utoljára kérem szépen! – a férfi kitart, védi a semmit érő házát, ragaszkodik a talpalatnyi otthonhoz. Ugyanaz a lemez újra és újra. Hogy de a múltam, a kétkezi munkám és mennyit dolgoztam ezért a szaros házért, ami máshol kutyaólnak sem lenne elég. Aztán gondolom jönnek a könnyek, hogy ők inkább itt halnak és nem kell az új világ, sem egy jobb élet csillámporos reménye. De a parancs az parancs. Ezt ők nem értik. Az öregember meglep, csak azért sem enged a vélt igazából. Biccentek, hogy vigyék a nőt én elintézem ezt a haszontalant, aki nekem ront, hát bassza meg, tényleg nekem ront. Mit hisz, hogy majd a kis Dávid újfent legyőzi Góliátot? Röhögnék, ha humoronál lennék.
Nyers erejében pulzál a harag, számára most én vagyok a gyűlölt rendszer megtestesült alakja. Engem üt, mert bennem lát mindent, ami szerény tudása szerint akarata ellen való.
Először csak az arccsontját találom el, vékony vércsík serken a szája szegletében, felhörög de ismét felém lendül. Jól célzottan kapok egyet a torkomba, hátrálok, elhalványul a kép, égeti a garatom a köhögés.
– Ezt kurvára nem kellett volna! – fojtottan sziszegem felé, sűrűn emelkedik a mellkasom, nem érhet hozzám egy ilyen szarházi.
– Vigyétek már el azt a ribancot! – a csapatom sem érti a felfokozott indulatot, hárman fogják közre azt a harcias természetű amazont, feléjük nézek, összeakad a tekintetünk. Pont úgy vibrál belőle az undor, ahogy az enyémből a megvetés. Az apja megint támadna, elegem van. Rámarkolok a pisztolyra és célzás nélkül lövök belé. Összeesik, halántéka az asztal kemény szélének koppan.
– Mehetünk. ***
– Szép álmokat Mr Harries! – az adrenalin lassan keveredik össze az anyaggal, bárgyún mosolygok, mondanék valamit, valami nagy és jelentőségteljes gondolatot a háláról és a Kancellária iránti örök hűségemről. De nem forog a nyelvem, ernyednek az izmaim és a szívem egyre lustában dobol. Szűrődik a fény, elnémul a valóság. Boldog vagyok.
– Apád nagyon büszke lenne rád, fiam! – eufórikus érzés, lebegek. Álom és valóság vékony mezsgyéjén táncolok. Anyám arcát látom, aggódik, hogy a seregbe szeretnék menni. Túl veszélyes, túl kockázatos.
Mi lesz, ha megölnek Morgan? Mi lesz velem nélküled? Megnyugtatom, minden rendben lesz. Minden rendben van. Megölel és érzem, hogy ez az utolsó érintés, amit tőle kaphatok, kisfiú vagyok, bújok hozzá. Sírni szeretnék, de a katonák sosem sírhatnak.
Összeszorul a mellkasom, fekete lidérc hurkol szögesdrótot a nyakam köré.
Legyőzte. Nem legyőzte, hanem ő veszített. Apám veszített a betegség ellen. A tehetetlen düh ökölbe rántja az ujjaimat, artikulálatlan kiáltásként fröcsög elő belőlem a fájdalom. Meghalt a hősöm, meghalt a példaképem, meghalt az apám. Anya arcát keresem, de elmosódik minden, foltokat látok, tompa hangulatok. A gyász íze savanyodik a számban.
Őt látom. A tizenpár éves fiút, akit a zavargások közben lőttem le. Ő volt az első. A koponyájába fúródott a golyó, nem tudták volna megmenteni. Talán nem is akartam, hogy segítsenek rajta. Rám bámul, ártatlan értetlenséggel és bár nem szól, de tudom, hogy azt kérdezi:
miért? Miért kellett életét vennem egy rossz társaságba keveredett kamasznak? Nem kellett volna ott lennie, ha mellénk áll, ha időben megadja magát. Parancsba kaptam, hogy végezzünk ki mindenkit. Ő is egy volt a mindenkiből, pont olyan senki, mint az összes többi.
Nem szabad bűntudatot érezned Harries, nem érdemlik meg! Ezt súgta a társam. Olyan ez, mint a szex, az elsőre mindenki emlékszik.
Tisztán ragyog az arca, üres vagyok, a szívem lassan feketedik meg. Nem lélegzem. Nem kapok levegőt. Megfulladok.
Felébredtem. Két évvel később…
– Ezennel – a Dominiumon végzett példamutató munkájának hála – kinevezem önt, Morgan Harriest, a Imperium hajó biztonságtechinákért felelős hadnagyának. Folytassa ott tovább építő munkáját és mutasson irányt a flotta tagjainak. – szétfeszít a büszkeség, amióta újra tudatomnál vagyok másra sem vágytam. A Dominium már unalmas terep számomra, semmi kihívás, semmi izgalom nekem pedig szükségem van a változásra. Jeleztem, hogy szeretnék költözni, vonakodtak, de végül a Kancellária jól döntött. Sosem kellett csalódnom bennük, ahogy nekik sem bennem. És most itt vagyok, új hajó, új emberek, megannyi új lehetőség.
Persze ott a fejem feletti pallos, hogy most már aztán igazán meg kell házasodnom, mert így is bőven koron felüli vagyok, ez volt az alkunk egyik záradéka. Az örök agglegény fejet hajt ennek is, mert minta polgár, minta katona, aki tökéletes ivadékaival árasztja majd el az új világot.
Készen állok rá, úgy érzem, most mindenre képes vagyok. A belém vetet hit és bizalom nem lesz magtalan, a szavam pedig szent. Mivel nagyra becsülnek fél év türelmi időt kaptam mielőtt hozzám rendelnek valakit. Nem hiszek a szerelemben, de a saját magamban annál inkább.
Erősen szorítom meg a felém nyújtott kezet, élvezem az engem éltető tapsot. Megérkeztem. Itthon vagyok.
Ha kívülről vizsgáljuk meg Morgan Harries hadnagyot - és egy ilyen karizmatikus férfit miért ne akarnánk kívülről megvizsgálni - akkor elmondhatjuk róla, hogy széles vállú, magas és izmos, a lexikonban a katona jegyzék mellé helyezhetnénk, mint színes illusztrációt. Kínosan, majdhogynem mániákusan ügyel önnön és környezete tisztaságára - egy tanult pszichológus minden bizonnyal a tudatalatti bűntudat enyhítésére eredeztetné vissza - és elvárja, hogy a mindenkori társai is hasonló precíz viselkedést tanúsítanak mellette. 
), aki egyébként olyanra sikerült az előtörténeted és a jellemleírásod alapján, amilyennek elképzeltem. 