Komolyan nem tudtam mi az, ami még a mai napból hiányzik, de mikor meghallom Jenkins oktatóan ható szavait, már tudom... nem ez. A keresetlen pillantására ő maga is tudja, hogy nagyívben... de igazából a rögtönzött kiselőadásával csak a mit sem tudó bizonyítványát állítja ki méretes kancellári pecséttel. Nem mondok semmit, mert balhéból mára már így is kijutott elég, és egy nevelő hatással bíró ütés sem hiányzik a térdhajlatomba, de azért magamban megjegyzem, hogy túl sok harctéri tapasztalata nincsen annak, aki ostobaságnak gondolja a szíverősítőt a harctéren. Szívesen megnézném mit kezdene süvítő golyók, vagy az életére leselkedő szörnyetegek között a vadonban, de erre vajmi kevés esélyem lesz, főleg úgy, hogy ezzel a siklóra szerelt csodafegyverrel már akkor halott a rá támadó ellenség, mikor megfordul a fejében, hogy belakmározná a Kancellárt. Közelebb sétálok Raven-hez, de csak lassan és óvatosan, nehogy azt higgye a csiklandós ujjú testőrség valamelyik tagja, hogy valami furmányos módon a nagymesterükre akarok támadni és pechemre meghúzzák a ravaszt. Vharan irányába biccentek egyet búcsúzásképp, amit a genetikus vagy lát, vagy sem, bár igazából már rég lebuktunk előtte, csak még nem tette ezt szóvá. Remélem Alec-cel minden rendben lesz és a faeserin-i barátainkkal együtt épségben átvészelik a közelgő ítéletidőt valahol és végül lejutnak a hegyről. Svenssontól és a lényeitől többé már szerencsére nem kell tartanunk, ami az utóégetéssel még a jelenlegitől is biztosabbá válik, így nem marad más hátra, mint távozni, mielőtt a nyakunkba kapjuk az Égtükör-hegyi förgeteget. - Jöjjön, Ms. Software. - lépek az érthető módon elkámpicsorodott lány mellé és legyen megtisztelve, most nem egy zsák krendo-ként kezelve dobom a szó szoros értelmében a bal vállamra, hanem ölbe kapom és kikímélve a fájdalmat már nem, vagy csak alig érző porcikáját, nevesítve a lábujjait, megindulok a sikló belseje felé, hogy Dr. Denisov-nak felcsapva szemügyre vehessem társam sérüléseit.
Érdekes információ, amit Moor mond, hogy a perdaiak is gyűjtik már a mi roncsainkat, hogy azokat az ellenállóknak juttassák. Kíváncsi lennék, mennyi az igazság gazdaságlendítő sikló-utazásaimból és hogy honnan tud erről az ex-tizedes? Ugyanakkor nem most van itt az ideje, hogy erre reagáljak, a kapott információk alapján az időnk szűkre szabott a közelgő vihar miatt és nem áll szándékomban még egyszer lezuhanni. S ebben utolsó szempont, hogy a roncsokkal mi lesz. Valamint Moor egészségi állapota is érdekesebb kérdés számomra. A fejmosás és fenyegetés legalább annyit elért, hogy csendben maradt, még ha tartok is tőle, hogy se ebben nem lesz hosszú távú hatása, sem pedig megfontolás tárgyává nem fogja tenni a nő a szavaim igazát. Persze, kell a lélekmelegítő, ha tapasztalatlanként van kint a terepen, ahogy Denisov is gondolja. Csak az árát is meg kell annak fizetni. A perdai csapat előkerülése hoz némi izgalmas momentumot, melyet leginkább Moor-on figyelek meg, de még Denisov sem hagyja szó nélkül. Érdekes. S nem emlékszem, hogy láttam volna valaha is összerezzenni a planetológust, pláne tőlem. - Csakugyan így volna...? - Teszem fel a költői kérdést neki, nem várva rá választ, már csak azért sem, mert közben elkezdek parancsokat osztogatni Katja-nak, hogy döntésem szerint miként járjanak el a perdaiakkal és legfőképpen az ellenállóval. Néha oda-odapillantok Moor-ra, minthogy innen az ellenállóból sokat nem látok. Utóbbi sérültnek tűnik léptei és lógó karja miatt, de ez lehet álca is, rájátszás egy könnyebb sérülésre, innen nem lehet ezt pontosan megállapítani, főleg, hogy félig takarásban van. Azt elégedetten látom, hogy a fegyverek átadásra kerülnek. - Egy ellenálló-pisztoly, uram és egy RT-S puska. - Kapom a jelentést és fejemben visszacsengenek Greymare hadnagy szavai, hogy az alkatrészek sorszámozottak vagy hogy volt, nyomon tudják követni az útját, így a fegyverről magáról is hamar kiderülne, hogy egy lehet azok közül, melyet nemrégiben elloptak a kutatóállomás közelében. - Szakadékba velük. - Lehet Moor-nak itt hagy ki a szíve egy ütemet, hogy most a fegyverekre vagy az egész ellenálló-perdai csapatra értem. - Várjon! A puskát magunkkal visszük. - Gondolom meg magam, mikor eszembe jut egy ötlet, mely leginkább Terson kancellárhoz fog kötődni. A részleteket még ki kell gondolnom magamban, de a fegyver éppenséggel kapóra jöhet. A kis pisztoly irreleváns, sőt, inkább csak bekavarna a tervembe, de az ellenállónál sem hagyom - hacsak nem mászik utána a szakadékba majd -, nem kell, hogy itt vagy máskor másnak sérülést okozzon. - Uram, a perdaiak vezetője üzen nekünk... - Kezd bele Katja és lényeget összefoglalva, de Vharan szavaival egy időben adja át a perdai vezető mondandójának fordítását, nem fűzve hozzá kommentárt, tárgyilagosan fordít. - Mondd meg neki, hogy... - Kezdek bele és Katja már fordítja is szavaimat Vharan-nak, aki eközben azt láthatja, hogy apró fejbiccentéssel köszönök el tőle válaszul az ő gesztikulációjára, de meg nem gondoltam magam. Ha maradnak, akkor maradnak. A barlangban eddig is annyi füst volt, hogy oda behúzódni nem lett volna érdemes, hacsak a füstmérgezés nem jobb a fagyhalálnál. - Jenkins kancellár köszöni a perdaiaknak a helytállásukat. Mindenki meghozta a maga döntéseit. Ő is évekkel ezelőtt, az ellenálló is, mikor bujkálásra adta fejét és Te is, mikor kitartasz az ellenálló mellett. Döntésedet és annak sejtett okait tiszteli és reméli, hogy épségben lejuttok a hegyről! Shaz'or áldása kísérjen titeket! - Hasonlóan tiszteleg Katja is, jobban ismerve a perdai szokásokat, s köszön el Vharan-éktól, érezhetően az utolsó négy szó is inkább tőle származik, mint a kancellártól. Már éppen fordulna el a perdai csapat, mikor még megszólal újra fejét picit oldalra biccentve, hogy jobban lássa az ellenállót, bár sokkal többre ezzel nem jut. - Hé, ellenálló! A kancellár kéri, hogy mondd meg Carternek: ha még egyszer merényletet tervezne ellene, legyen mersze személyesen jönni! - Ha felém is pillantanak, gúnyos, fölényes félmosolyt láthatnak, ahogy közben hátat fordítok a jelenetnek. A barlangból is közben visszatérnek embereim, futva jönnek a siklóhoz és a kivonási parancsnak megfelelően Katja-ék is elindulnak vissza, éppen csak egyikük annyi kitérőt tesz, hogy a mélybe hajítsa a Styx-et. De a szavamat tartom: háborítatlanul elvonulhatnak a perdaiak az ellenállóval együtt. Érzékeltem, hogy Denisov odalépett hozzánk és Moor-t ölbe véve indulnak be a sikló belsejébe. - Denisov, Moor! Saját érdekükben ajánlom, hogy mindenkinek, hivatalos vagy nem hivatalos úton is azt mondják, hogy csak perdaiak voltak itt! - Intézem szavaimat nekik, remélvén ennyit legalább megszívlelnek, saját maguk miatt. Hogy egyetértenek-e és utálnak-e jelenleg, az legkevésbé sem érdekel. A siklóra lépve rutinosan lépek már ahhoz a részhez, ahol az orvosi felszerelés van és elsőnek két, fémes takarót veszek ki, laposra, picire összehajtva, de kihajtogatva meglehetősen nagy méretű, hogy bele lehessen burkolózni és direkt arra szolgál, hogy a kihűlésben szenvedőket felmelegítse. Átadom mindkettőt nekik, miközben beérnek az siklóra az utolsó embereim is és kiadom a parancsot az indulásra. Ha az idő engedi, akkor cél a falu a hegység lábánál, ahonnan a jármű adatait vettük, azt azért nem hagyjuk itt, főleg ha tényleg igaz ez a roncs dolog. A végén még széthordják a járművet. Mialatt a rámpa bezáródik, felhangzik az automatikus jelzés is arra, hogy mindenki kösse be magát.
Az eljövendő percek időjárására vonatkozó jelzés hajszálpontos volt, ami nem meglepő a sikló legmodernebb felszerelését tekintve. A hóvihar óriási széllel és sűrű, apró szemekben aláhulló, tüskeszerű jégveréssel érkezik, melyet a kopár hegytető a hosszú évek során már megszokott. A könyörtelenül lecsapó förgeteg nem kíméli a szabadban maradt perdaiakat, kik előtt a látótávolság egy pillanat alatt drámaian megváltozik. A következő percekben szó szerint az életükért kell küzdeniük, ám az ítéletidő kiterjedése csak egy keskeny sávra terjed ki a csúcs közelében, így, amint valamivel lentebb tudnak ereszkedni sérültjeikkel, a túlélési esélyeik javulni kezdenek. Az immáron szörnyek nélküli hegyről Vharan, a remete gond nélkül vissza tudja vezetni a csapatot a faluba, ahol elláthatják sérüléseiket. Alec fiatal szervezete kibírja a megpróbáltatásokat és felépül a szikla-repesz okozta sérüléséből, bár az implantátum karjára ráfér egy alapos renoválás. Jenkins Kancellár gépe a szélviharral kevert jeges csapással egy időben emelkedik a magasba, de hiába a Nebel "dühe", a gépmadár meg sem billen a levegőben, úgy viselkedik, mintha odakint csupán ártatlan szellő fújdogálná a felkavart havat. Emberi érzékszervek számára a látási viszonyok egyenlők a nullával, viszont hála a kifinomult szenzoroknak és letapogatóknak, a navigáció tökéletesen oldja meg ezt a helyzetet is és egyenesen a faeserini határig vezeti a siklót, ahol az XS felnyalábolása után már folytathatják is útjukat a Dominium irányába. Raven lábujjai szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen a helyükön maradhatnak, de a gyógyulási folyamat hosszú és rendkívül fájdalmas lesz. Svensson és "gyermekei" a nap végére a hegyen végezték be sorsukat, maradványaikat a vadállatok és a természet közös munkája gyorsan tünteti el a Perda színéről, semmi sem marad utánuk.
//Köszönöm minden résztvevőnek a közel fél éves aktív részvállalását a kalandban! Örülök, hogy együtt játszottunk. //
*Denisov feltűnően csendben van, de ez a tény nem erősít meg abban, hogy nekem is be kellene fogni a számat, már csak azért sem, mert az nálam lenne túl feltűnő és Jenkins minden ilyen változásra érzékenyen reagál. Másrészt a sok beszéd engem is nyugtat valahol, noha Alec életéért már attól a pillanattól kezdve aggódom, hogy még fel sem tűntek. Aztán persze minden borul, a szívem tamtamot jár a mellkasomban, az aggódás hatalmas gombócot gyűr a torkomba és a félelem, ami még annál is nagyobb, mint amikor az a jeges szárnyas lény megtámadott minket, hideg gleccserként csorog le a gerincemen, majd vesz egy merész fordulatot és a hasamban gyűlik össze kemény jégtömbbé. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne áruljam el magamat, hogy ne látszódjon rajtam, hogy a kelleténél jobban féltem azt az ellenállót aki a perdaiak gyűrűjében áll lehajtott fejjel, melyben minden valószínűség szerint az enyémhez hasonló gondolatok és lehetséges történések váltják egymást gyilkos játékukban. A kérdőre vont Vharan szavait nem értem, talán akkor sem érteném ha tudnék a nyelvükön beszélni, ahhoz messze vannak, hogy értelmes szót halljak, bár fogalmam sincs a valóságról. Katjára kell hagyatkoznom, arra amit ő fordít le Jenkinsnek. Nézem a lefegyverző jelenetet, miközben Alec egy pillantást sem vet felénk és nekem is így kell tennem, annál is inkább, mert Jenkins engem figyel. Tudom, hogy tudja, vagy sejteni véli és előbb utóbb összerakja a képet arról, hogy valami közöm lehet az ellenállóhoz, neki meg ahhoz a katonához, akit Jenkinsen kerestem. Nagyon nem jó ez így. Egyetlen újabb momentum van amikor a szívem még nagyobbat dobban és a levegő is megreked a tüdőmbe vezető útján, amikor Jenkins közli, hogy szakadékba velük. Nem tudom mire vagy kire érti, a beszélgetés Jenkins és a testőre között csak részletekben jutott el hozzám, hiába füleltem nagyon. Az a szerencsém, hogy még most is képes vagyok arra, hogy kivárjak, hogy ne kiáltsak fel, ne lépjek Jenkinshez, hogy karon ragadva számon kérjem az ígéretét, hogy ujjaim ne vájjanak még jobban a karomba. Belül azonban óriási vihar dúl, a könnyeimet nyelem. Néhány másodpercnyi őrület vágtázik át rajtam, míg Jenkins el nem mondja a magáét, az üzenetét amit Katja ad át a perdaiaknak…és Alecnak…majd a pisztoly a mélybe zuhan, de még akkor is figyelnem kell, hogy ne lélegezzek fel látványosan. Ebben Denisov segít azzal, hogy hozzám lép és a karjaiba vesz. Nincs már erőm, hogy én is elköszönjek, akár egy integetéssel ami jellemző lenne rám, akár egy vigyorgással. Csak egy pillantást vetek a bátyámra, aki még mindig a perdaiak gyűrűjében van közrefogva, nem sokat látok belőle, de annyi is elég. Közben a testem emelkedik és a lábaimról levéve a terhet, egy kicsit fellélegezhetek. Fejemet Denisov vállába fúrom és szabadjára engedem a könnyeimet. Jenkins hangja nagyon messziről ér el, és elgondolkodtat. Miért hagyta elmenni a bátyámat, egy ellenállót, miért akarja titokban tartani, hogy a perdaiak között volt, miért akarja még a létezését is letagadni? Úgy érzem nem sokára elbeszélgetünk erről, de addigra összeszedem magam és Alec sebesült, kiszolgáltatott alakja sem lesz a szemeim előtt. Ahogy Denisov letesz, a fájdalmat használom alibinek a könnyeimre, s mivel már úgy sem tehetek semmit a bátyámért, a jelenre koncentrálok. * -ÁÁÁÁÚÚÚÚ! Finomabban Denisov! Rohadtul fáj…NE! Nehogy hozzányúljon! BASZKI! ÁÁÁÁÓÓÓÚÚÚÚ! Vegye le a bakancsot…ne! Ne is érintse….úgy vegye le, hogy nem ér a lábaimhoz! Oldja meg! Van valakinek piája? Fájdalomcsillapítónak….valami meleg? Denisov! Egyet kérek csak. Ne_engedje_hogy_bármit_is_beadjanak_! Érti? Nincs szuri, sem oltás, semmi! Fájdalomcsillapító sem kell! Főleg Ő…*Mutatok Jenkins felé.* …nem szúrhat belém semmit, akkor sem ha nem vagyok magamnál! ÁÁÁÁÓÓÓÓÚÚÚÚ! Mondtam, hogy óvatosan….és ne engedje levágni a lábujjaimat! Bassza meg, még kimondani is fáj! ….*És ez így megy tovább könnyek között, cseppet sem játszva meg magam, mert tényleg rohadtul fájnak a lábaim, csak épp mindezt felhasználom arra, hogy közben Alecért ejtsem a könnyeimet. S ha ez még nem volt elég hangos, a java akkor jön, amikor Denisov leveszi a bakancsomat és a büdös szőrmével kiegészült zoknimat. A látvány…borzalmas! A hangom nem különben.*
//Köszönöm a játékot, nagyon izgalmas és helyenként vicces volt! Köszönöm a többieknek is! //
Hallgatom a testőr szavait, amit az enyémnél fölényesen jobb kiejtéssel mond Vharan-nak, s komolyan nagyra becsülöm a perdaiakat, amiért kiállnak mellettem. Az egy dolog, hogy úgy véli(k) nekem köszönhető az életük, de szerintem együtt úsztunk ugyanabban a szarban, a kínálkozó lehetőséget megragadtam, hogy megöljem azt a mutáns dögöt, mert ha nem teszem, a perdaiak után-közben én kerültem volna terítékre. Fordított helyzetben ugyanezt tették volna. De ez viszont nem az a fordított helyzet és mégis védenek engem, egy embert, egy égit... egy quorsát. Meglep, megdöbbent, a szó pozitív értelmében és mikor elbúcsúzik a két fél egymástól, én is fordulok, szemem sarkából próbálván csak lesni Raven felé. Mi van vele? Jól van? Remélem már bement a siklóba, mintha nem is ismerne, mintha közönyös lenne számára, mi lesz velem, miként dönt a kancellár. Csak őt ne bántsa... Ereimben is megfagy a vér - ezen a helyen még csak nem is nehéz -, mikor a testőr megszólít, megdermedek és nem lépek tovább, de nem is fordulok vissza felé, éppen csak a kendő és vállam felett fordítom fejemet, hogy észlelje, figyelek. Vajon most leszek hátba lőve? Kinézem a kancellárból, hogy sebtiben meggondolta magát - ahogy a fegyveremnél is, hogy rohadna meg, hogy a szakadékba dobatta azt a kiváló Styx-et -, de az üzenetre feljebb moccan a szemöldököm. Nem is azon, hogy postásnak néznek, holott ez már évszázadokkal ezelőtt kihalt szakma, hanem az üzenet tartalmán. Nem biccentek és nem reagálok egyéb módon sem, ugyan Carternek átadom majd az üzenetet. Hülye lesz majd személyesen menni merényletre, nyilvánvalóan csapda szaga van, hogy ki akarják a hegyből csalogatni. Bizonyosan jól szólna a Kancelláriai Hírmondóban, hogy lefejezték az ellenállást, még ha az eszme ezzel nem is tűnne el. A kis megakasztás legalább arra jó, hogy ahogy visszafordul fejem, hogy folytassam utam a perdaiakkal: lopott pillantást vethetek húgom felé, mintha csak a kancellárt keresné tekintetem. Valószínűleg nem látta szúrós nézésemet, én is éppen elcsíptem a mosolyát - amitől még az érzéketlen bal tenyerem is viszketni kezdett -, de nem is nagyon érdekel, az jobban, hogy Denisov ölbe kapva viszi Ravent. Szent grodrak-szar... mi történhetett, hogy vinni kell? Megállom, hogy ne induljak el feléjük, hanem a perdaiakkal tartsak és a viszontagságos úton lefelé az tartja bennem a lelket, hogy fog-összeszorítva is, de lejussak. Mielőbb vissza kell jutnom Rebelliumba és üzennem kell Ravennek. Azon aggódhatok végig, jön-e vajon válasz? Vharan-nak és a többi perdaiaknak hála lejutok a hegyről vissza Faeserin-be, s ezzel végképp fordult a kocka: immáron én vagyok a remete adósa. Szerencsémre a lábam is megúszta, a faluban pont van egy fiatalka perdai, akinek első új képessége a gyógyítás - nagy mázli, mert a következő gyógyító több napi járásra lehet -, és engem ért a megtiszteltetés, hogy tesztalany lehetek. Nosza, leesni csak nem fog a lábam! Gondolom. A karommal kezdené, de jelzem, hogy azt hagyja csak, előbb a lábam. Szegény még el is ájulna itt a felnőttekkel együtt, ha látná, mi van a karom helyén... A végére még szabadkozik is kicsit, hogy jöjjek még vissza néhányszor, akkor a visszamaradt hegeket is el tudja tüntetni, azzal el is nyomta az álom a kimerültségtől, hiszen fiatal még és nem is rutinos a képessége használatában. Vissza fogok ide jönni, de csak mert szép a hely, a hegek egyáltalán nem zavarnak. Nagyon nem marasztalnak, mikor megköszönve a gyógyítást indulni készülök, csak fejüket csóválják, hogy fél karral vágok neki a vadonnak, de rendesek összességében, mert egy kis elemózsiát is pakoltak nekem és a kulacsomba is kaptam friss vizet. Legalább nem kell vadásznom fél karral, még ehető bogyókra és gyümölcsökre sem. Összeszedem magam és a megmaradt cuccom, azzal elindulok délnek, frissen gyógyított lábammal és nagy elszántsággal öles léptekkel haladva. Mielőbb Rebelliumba kell érnem! Meg kell tudnom, mi lett Ravennel! Na meg, hogy menthető-e a karom, vagy egy életre nyomorék lettem...
//Köszönöm a játékot én is, élmény volt A karomért meg kedves Mesélő //
Denisov ügyesen fordul Moor-ral a karjaiban, talán mert ő már meglátta vagy megsejtette, hogy könnyek árja jön. Nekem erre innen nincs rálátásom, egy utolsó pillantással és gúnyos mosollyal búcsúzom a perdaiaktól és a futár-szereppel felruházott ellenállótól, mielőtt magam is a sikló felé fordulnék. Azelőtt, hogy beljebb kerülnénk, intézek még egy utolsónak szánt parancsot a Moor-Denisov kettősnek: saját érdekükben mindenhol azt mondják, hogy a perdaiak eggyel többen voltak jelen itt, s az ellenállók száma negatívabb volt, mint a hőmérséklet. A siklón hamar készen áll minden az indulásra, kicentiztük, de ez egyszer nem kell gondolatban morogjak Rafaelre, a jeges viharban a velem való utazás nem tartogat számunkra izgalmakat. Felszállunk és megfelelő irányba fordulva fürgén indulunk is le a hegy lábánál érzékelt település mellé, hogy a járművet is összeszedjük. Míg Katja egy másik fekete páncélossal az XS-hez siet, ha kell, megnyugtatva a sikló látványára felzaklatódott helybélieket, addig én is fültanúja lehetek Moor meglehetősen kis méltósággal - egész pontosan a méltóság teljes hiányával - viselt fájdalmainak. - Meleg italt kapnak a Városban, pár perc múlva ott leszünk. Denisov... ne dörzsölje majd a lábát, a szövetek csak tovább károsodnának, inkább tekerje be egy ilyennel. - Adok még egyet a takaróból nekik, majd Moor-hoz fordulok. - Ön pedig legyen hálás a fájdalomért, megmenti az amputálástól. Oh, és higgye el, egy óra múlva már akár tőlem kapható fájdalomcsillapítóért fog sírni, ezt garantálhatom. - Jegyzem meg kaján gonoszsággal, pedig csak az igazat mondom. Ahogy melegednek fel a lábujjai, ahogy a vérkeringés kezd visszatérni a normális állapothoz a fájdalom csak erősödni fog, ehhez nekem semmit sem kell tennem vele. Ha lenne időm, csak kényelmesen hátradőlnék egy karosszékben és onnan figyelném a változásokat. A fájdalom viszont jó, a fagyási sérülés nem olyan súlyos, mintha már érzéketlenné váltak volna Moor lábujjai. Apropó érzéketlenség... - Denisov, Ön is jelentkezzen orvosi vizsgálatra a Városban! - Mondom még neki, hiszen a fájdalomtűrő küszöbe az átlagemberhez képest magasan van - Moor-hoz képest fényévekre -, a hideg őt kevéssé érintette meg láthatóan, de ez nem jelenti azt, hogy fagyási sérülések rajta ne keletkeztek volna. Éppen emiatt veszélyes is a helyzete, mert kevéssé érzi, ha gond van. Arra lett teremtve, hogy ha bármi van, ő menjen csak tovább teljesíteni a parancsokat. A változatosság kedvéért Denisov orvosi vizsgálata ezúttal valóban csak egy általános felmérést jelent, szükség esetén megfelelő kezeléssel, amit bármilyen átlagos ember kapna. Ha nem pimaszkodik, megússza a menetrendszerintivé váló álló- vagy ülőzárkás lezárást is. Katja ezalatt a járműhöz érve kinyitja azt, benézve hamar kiszúrja az oda nem illő darabot. Belekukkant a batyuba, majd nemes egyszerűséggel kidobja azt a perdai település közepére, csinálnak a helyiek az ellenálló motyójával amit akarnak vagy összeszedi a tulajdonosa, ha lejut a hegyről valaha is. A látott nagyjábóli tartalomról majd jelent nekem később. Beindítják az XS-t, majd a rámpán hamar felhajtanak vele a siklóra, alig lett a motor leállítva és a fejlett technológiai megoldásokkal azonnal a padlóhoz rögzítve a jármű, mikor a rámpa már csukódik és vele emelkedik a gépünk újra a magasba, ezúttal a Várost véve célba. Az orvosi szárny tetején landolunk, már vártak minket, Moor-t ezúttal nem Denisov fogja vinni, hanem egy lebegő hordágy lesz a szállítója. Az út alatt nem szóltam a kettő közül egyikhez sem, pedig lennének kérdéseim, de elhalasztom későbbre. Már csak azért is, mert itt nem kockáztattam meg, hogy a jelzavarómat használjam. Gyanús lett volna, épp elég az, hogy nem a sikló szokásos személyzetét hoztam, hanem a saját testőrségemet, s elég az is, hogy a kinti beszélgetést nem rögzítette semmi, így a kis külön parancsomat sem, amit Moor-nak és Denisovnak adtam. Ha csak egyikük is vet egy fél pillantást felém távoztukban, láthatják őket figyelő, elgondolkodó tekintetemen, hogy mindkettővel fogok még erről a napról beszélgetni... - Vigyük vissza a siklót! - Adom ki az újabb utasítást. A hangárnál csak annyi kitérőt teszünk, hogy az XS-t kirakjuk, fel minek vigyük és az orvosi szárny tetején se lett volna sok haszna, majd indulhatunk is elhagyni a légkört a Dominium felé. Közben megmosakodom, hogy mégse vércseppes arccal szálljak le a hangárban odafent s az út elég hosszú ahhoz, hogy átgondoljam, Terson-nak mit és mennyit fogok elmondani a történtekből és a fegyvert miként tudnám a saját céljaimnak megfelelően felhasználni.
//Köszönöm a játékot a Mesélőnek és persze a többi játékosnak is //
//
Köszönöm a többieknek is! 
//
//
