Jenna & Edmund – Mi a franc van veled?

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Arra ébredtem, hogy szomjas vagyok, fáj a fejem, meg a derekam is, mintha előző este tíz kilométert gyalogoltam volna. Mondjuk miért is csodálkozom, már elmúltam harmincnyolc, ezek a tünetek pedig ennyi idősen napról napra csak rosszabbak lesznek. Orvosként tudom, mi lenne a helyes, tornával sokat változtathatnék ezen, de kinek van ideje tornára, miközben a nap nagy részét vagy a laborban, vagy a szülészeten töltöm munkaholistaként. Apropó...torna. Halványan úszott elém a kép, miszerint heves ágytornába csaptam tegnap Edmunddal, de aztán azt gondoltam, hogy ez biztos csak egy álomkép. Alkalmanként előfordult, hogy efféléket álmodtam. Most viszont gyanús szuszogás ütötte meg a fülemet, nem beszélve a meleg test érzéséről, s a karról, ami a derekam környékén ólálkodott mozdulatlan.
Lopva fordítottam csak a fejem, hogy lássam, mi is történt, pontosabban ki is történt velem előző este.
- Francba – motyogtam halkan magam elé, közben nagyon óvatosan fejtettem le az alvó férfi kezét a derekamról, hogy aztán rezzenéstelenül kibújva mellőle, megkeressem a bugyim, s közben azon agyaljak, hogy a jó fenébe sikerült ezt összehoznom.
Jó-jó, nem volt ebben semmi rossz alapvetően, csak épp nem Vele. Edmundot már régről ismertem, annak idején a férjem mutatott be neki, ők ketten együtt szolgáltak a flottánál. Nem mondhatnám, hogy barátok lettünk volna, bár az elmúlt időszakban elég gyakran beszéltünk, s egész közel került hozzám. Néha már frusztrált is a gondolat, hogy miért is kíváncsi rám, valamiért mindig hárítottam. De aztán elém kúsztak az este emlékképei, kifejezetten rossz passzban voltam, Edmund viszont kedvesen megpróbált tanácsokat adni, s még egy palack bort is elővarázsolt valahonnan. Ó igen, hogy a fene vinné el azt az üveg bort! Csak ez lehetett a hibás.
Nem sok mindent szoktam megbánni, de ezt valamiért mégis bántam, hisz végre volt valaki ezen a hajón, akit közel éreztem magamhoz, s most sikerült ezzel mindent elrontanom. Holnaptól már nem kávézgathatunk csak úgy, önfeledten. Részben emiatt, s részben, hogy megkíméljem őt is, és magamat is a ránk váró, kényes beszélgetéstől, úgy döntöttem, hogy inkább gyorsan összekapom magam és finoman szólva is, angolosan távozom.
A bugyi időközben felkerült, s épp sikerült becsatolnom a melltartóm pántját is, mikor váratlanul megéreztem csípőmön a kezeit, s mielőtt még bármit is mondhattam volna, már húzott is magával, s pillanatok alatt visszakerültem egy olyan pozícióba, melyből épp, hogy kihátrálni próbáltam.
- Dolgom van, el fogok késni – halovány mosolyt erőltetve próbáltam a lehető legfinomabban tudtára adni, hogy ehhez most nincs kedvem, s még a nyakpuszitól is elhúzódva igyekeztem hátrálni. Ez persze nem volt egyszerű, mikor valaki így tart, s kezeivel kutatóexpedícióra indul a Jenna nevű bolygón. A menekülést persze az is nehezítette, hogy kifejezetten jól estek az érintések, ellenben a testemet most mégis felülbírálta a tudat, s az, amit az elmém kántált. Tűnj el Jenna, már így is nagy káoszt generáltál.
Még mielőtt kísérletet tett volna arra, hogy lecsapjon az ajkaimra, s ezzel együtt végleg magával ragadjon egy újabb mámoros kalandba, sietve csúsztattam mutatóujjam az ajkai elé, ezzel fullasztva belé a mondatot.
- Remek lenne, de tényleg mennem kell, már így is késésben vagyok – újabb mosoly, melyek mögött hamis szavak bújtak meg, legalábbis részben. Tény, hogy késésben voltam, az viszont nem, hogy sietnem kellett volna. Mivel én vezettem a kutatás ezen részlegét, nem nekem adták ki az ukázt. Az pedig, hogy remek lett volna folytatni az éjszakai izgalmakat, egy mérleg két karjaként ide-oda ingott bennem. Lehet, hogy tényleg jó lett volna, egyben bődületes baromság is. Mindkettőnknek meg volt a magunk élete, s kár lett volna elszúrni egy bimbózó barátságot. Vagyis, már lehet, hogy el is szúrtam…
Míg Edmund felocsúdott a visszautasításból, sietve húzódtam el mellőle, s kipattanva az ágyból ruhám többi részei után kutattam. A blúzomat megtaláltam, sietve bújtattam egyik, aztán másik kezemet az ujjakba, hogy aztán egyenként haladjak végig a gombokon, követve a szatén vonalát. Ez az öltözködés most kivételesen jobban stresszelt, mint bármi az elmúlt időszakban. Nem nagyon akartam felvenni a szemkontaktust Edmunddal, féltem attól, hogy majd kérdéseket fog feltenni. A szoknyám viszont sehol sem találtam, hiába forgattam fel a szobáját, így kénytelen voltam mégis rápillantani a férfire.
- Nem...nem láttad a szoknyámat? El fogok késni – kicsit zavartan túrtam a hajamba, ahogy pillantásommal megint a ruhadarabot kerestem a helyiségben.

- Áh, tényleg? - sikerült egy pillanat erejéig megakasztania, lehetséges hogy mondtam ilyet, most viszont mindent megtettem annak érdekében, hogy mielőbb távozhassak. - Akkor szerintem elfelejtettem ezt, fontos kutatási anyagon dolgozom – tettem hozzá, s ezután sikerült kievickélnem a karjai közül, hogy folytathassam az öltözködést. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire kellemetlenül. Alapvetően sem volt rám jellemző az ilyen kis egyéjszakás kalandozás, amúgy se lett volna rá időm a sok munka mellett, de ez most mégis így sikerült. Azt sem tudtam eldönteni, hogy miért is zavar ennyire ez. Talán azért, mert a férjem barátja volt? Vagy mert ki tudja, hogy most ezután mit gondolhat rólam?
A híremnek egész biztosan nem tett volna jót, ha kitudódik ez, ami kettőnk között történt, viszont ennél jobban aggasztott az, hogy nem voltam jó az ilyen helyzetek kezelésében. Edmundot kedveltem, még ha ezt nem is fejeztem ki irányába igazán. De most itt volt ez a helyzet, s nem tudtam úgy reagálni, mint egy normális nő, sokkal inkább megijesztett ez a helyzet.
Közben már kutakodtam a ruháim után, hallottam is, hogy mit kérdez tőlem a férfi, de leginkább egy szó sem szökött az ajkaimra. Megbeszélni. Mégis, mit kéne mondanom neki? Hogy a bor tehet mindenről, vagy hogy egyébként is vonzódtam hozzá? Akkor már az egészet túlkomplikálná, és azt hinné, hogy kapcsolatot akarok. Éppen ezért jobbnak láttam hallgatni, viszont mivel sehol sem találtam a szoknyámat, kénytelen voltam mégis csak megtörni a már amúgy is elég kínossá váló csöndet. Rápillantva persze láttam, hogy már fele olyan jó kedvében sincs, ez az én saram volt. Aztán az is feltűnt, hogy nincs rajta semmi.
- Jajj...kapj magadra valamit – elkapva a pillantásom, ide-oda néztem, s a szék támlájáról sietve dobtam neki oda egy törölközőt. Nem azért, mert nem láttam őt még így, hisz elég valószínű volt, hogy az éjszaka során többször is alaposan megvizsgáltuk egymást, csak valahogy így józanul még nem szembesültem ezzel. A zavaromat talán ő is kiszúrta, reméltem, hogy azért a kedvemre tett, s nem pucérkodott tovább, ha mégis, kénytelen voltam így követni a fürdőszobába, próbálva nem fixírozni a hátsóját.
- Köszi – nyúltam is a ruha után, de nekem is feltűnt rajta a szakadás, egy pillanatra össze is néztem Edmunddal, majd elkaptam róla a pillantásom, s hátat fordítva, sietősen bújtam bele a szoknyámba, aztán a cipzárjával vacakoltam, hogy legalább ideiglenesen magamra rögzíthessem az anyagot, míg visszajutok a hálómig.
- Francba ebbe a vacakba is – motyogtam egész halkan, ahogy sietve próbáltam megoldani a problémát, s mire épp sikerült, felkaptam a fejem a nevem hallatán.
- Edmund...szerintem, nem is tudom, nem lenne jobb, ha inkább elfelejtenénk? - csak kiböktem, ami már nyomta a lelkem ébredés óta, mert hogy én ezt nagyon gyorsan magam mögött akartam hagyni.
- Hát...- doktor létemre ennyit még soha korábban nem hápogtam, de most ez a nap is eljött, kezdtem visszafejlődni, ha az emberi kapcsolatokról volt szó. Nem tudtam, hogy most erre mit is kéne mondanom, végül is, egy puszi még belefér, de még mielőtt kinyöghettem volna, hogy oké, vagy megtehettem volna felé a búcsúzó mozdulatot, hirtelen már előttem is állt, s máris azon kaptam magam, hogy csókolózunk. Ez eszembe juttatta az éjszakát, a testem is rajongott a pillanatért, csak hát az eszem. Ha nagy nehezen is, de némi fáziskéséssel már sikerült hátrébb lépnem, így hátam a falnak ütközött, Edmund pedig láthatta rajtam a zavarodottságot, mert hogy az akadt bőven, főleg egy ilyen csók után, még kezemmel egy tusfürdős flakont is sikerült fellöknöm a mellettem lévő kispolcon.
- Ezt...nem hiszem, hogy folytatnunk kéne – magyaráztam neki a feltett kérdésre, de egyelőre még sem szöktem el, mert a bennem szunnyadó vágy egyre mohóbban tört felszínre, s nehéz volt ilyenkor a szökésre koncentrálnom.

A kapkodás sosem vezetett jóra, legyen az bármilyen tevékenység. Ezt még Edmund is láthatta, talán nem is véletlen az, hogy felajánlott egy nadrágot az övéi közül. Egy pillanatra felé kaptam a tekintetem, de aztán meg is ráztam a fejem, jelezve azt, hogy köszönöm, de nem kérek nadrágot. Ha kölcsönadná, akkor azt majd valamikor vissza kellene adnom neki, pedig a közeljövőben most biztos, hogy kerülni fogom ezután. Minél távolabb leszek tőle, annál hamarabb halványodnak az emlékek, s talán idővel már nem kell mellette feszengve lélegeznem.
- Jó, nincs gond – szólaltam meg, de Edmund már kezdte volna előidézni a történteket, amitől csak jobban feszengtem. - Tényleg nincs gond, ez csak egy szoknya – fűztem még hozzá, hisz én is pontosan tudtam, hogyan történt a „baleset”, erre nem is kellett emlékeztetnie.
Ám ahogy felkerült a szoknya, vissza a helyére, s már indulhattam volna, Edmund gyorsan le is rohant, és nem is tudtam mit tenni ellene. Egy részem nem is nagyon akart mit tenni ellene, főleg hogy elkapta a kezeimet, s testével a falhoz préselt. Mondhatnám azt is, hogy ez az ingerület megrémisztett, de annyira azért még sem, hisz sosem bántott, most sem néztem ki belőle, hogy bármire is készülne. Az viszont zavart, hogy korlátozott a mozgásban, s hogy ilyen nagyon közel volt hozzám, csak megnehezített az elhatározásomban, hogy távozzak. Ráadásul olyan dolgokat mondott, melyek kölcsönösen bennem is megvoltak, hisz én is kedveltem. Megszólalni azonban nem nagyon tudtam, inkább csak a lélegzetemre koncentráltam, s arra, hogy most mi fog történni. Csak egy hajszál választott el attól, hogy megint egymásnak essünk, talán nem is tiltakoztam volna, ha ismét megcsókol, ám hirtelen hangulatváltása és szavai megdöbbentettek, s értetlenül néztem a fürdőszobából távozó alakját. Minden a feje tetejére állt.
Lehunyva a szememet, rendeztem a lélegzetem, s kifújva a levegőt, alig néhány másodperccel később Edmund után sétáltam. Éppen háttal állt, láttam, hogy megvált a törölközőjétől, amit nem is nagyon tudtam mire vélni, de el is hessegettem a gondolatot a fejemből. Most megint tiszta voltam fejben, sikerült visszarázódnom abból a világból, amibe alig néhány perccel korábban majdnem teljesen visszarántott. Itt volt az idő, hogy gyorsan távozzak, még mielőtt újra egymásnak esünk, de a szavai még sem hagytak nyugodni. Megdöbbentő vallomás volt ez, amiről korábban nem is mesélt nekem. A fürdőből kilépve megtorpantam, s kezeimet tördelve fürkésztem őt. - Miről beszélsz? - értetlenül álltam ott, de válasz helyett lekezelő stílusban dobott ki a lakosztályából. Erre mondjuk nem voltam felkészülve, azért ez így elég rosszul esett. Szó nélkül sarkon is fordultam, és kivonultam a szobájából, aminek az ajtaját a kelleténél kicsit erősebben sikerült behúznom magam mögött, de néhány lépés után a folyosón meg is torpantam. A fenébe is, aggasztott az, amiről beszélt. Mégis ki akarná megölni őt, és miért?
Ez nagyon zavaros volt, és aggódtam is érte, így véve egy mély lélegzetet, visszasétáltam, s két kopogás után benyitottam hozzá.
- Elárulod, hogy mi ez a holtan látás és elköltözöl a Dominiumról dolog? Mégis ki akarna neked ártani?- igyekeztem tárgyilagos maradni, persze ez nem volt túl egyszerű azok után, ami közöttünk történt.

Olyannyira aggasztottak a szavai, hogy visszatérve még az ajtót is elfelejtettem magam mögött becsukni, amire Edmund figyelmeztetett, nem túl kedvesen. Láthatóan sikerült őt vérig sértenem a visszautasításommal, de bárcsak bele látott volna a fejembe, és akkor értette volna azt, hogy miért is reagáltam úgy, ahogy. Az ajtót természetesen becsuktam a kérésére, s visszafordultam irányába, ő viszont továbbra is undok stílusban folytatta a társalgást, nem túl érett felnőtt módjára.
- Jaj, ne duzzogj már könyörgöm – sóhajtva megráztam a fejem, s követve őt, odahúztam egy széket én is, s vele szemben letelepedtem rá. - Komolyan olyan lelketlennek tűnök, hogy ne érdekelne egy ilyen kaliberű dolog? Igazán nem is értelek, annyit beszélgettünk mostanában, és Te egyszer sem adtad jelét annak, vagy említetted meg, hogy gáz van. Szóval? - tanárnősen kérdeztem rá, hogy végre elárulja, mégis mi történt vele, s érezhette is, hogy most bizony számonkérem. Igazából én lehettem volna megsértődve, hogy kihagyott ezekből a dolgokból, és akkor csodálkozik, hogy távolságot tartok? Nem véletlenül tartózkodtam mindenkitől, hisz soha, senki nem volt velem őszinte. S úgy tűnt, hogy az emberek nem változnak.
Kíváncsiságom ellenére Edmund nem tűnt könnyű esetnek, még mindig éreztem benne a sértettséget, s úgy tűnt, hogy nem bízik meg bennem, ez pedig zavart.
- Kétségek? Az elmúlt időszakban megosztottam veled minden gondolatom és aggodalmam, mély dolgokról beszélgettünk és akkor mindezek után feltételezed, hogy nem bízhatsz bennem, csak azért, mert reggel nem szexeltünk? Te jó ég...tényleg minden pasi ebből indul ki? - megforgattam a szemeimet, miközben idegesen a tarkómat babráltam, hisz a köztünk lévő feszültség ellenére kedveltem és féltettem is őt, hisz ki tudja, hogy milyen hülyeségbe keveredett. Aztán megint csak visszatért a köztünk lévő afférra, majd felpattant és ide-oda kezdett el mászkálni, amit elég nehéz volt nyomon követni így másnapos fejjel.
- Megtennéd, hogy leülsz? Fáj a fejem...- hajthatatlannak tűnt, meg idegesnek, ezért figyeltem is, hogy végre kiderüljön, mi a fenét művelt.
- Na jó...- sóhajtva felkeltem a székről, s megálltam előtte, miközben ő az ágyon ült, úgy pillantottam le rá.
- Te nem bántad meg, de én igen, mert...ez túl bonyolult, és nekem nem fér bele az életembe egy kapcsolat. És tudom, hogy egy hülye tyúknak nézel most, és hogy vérig sértettelek, de nem akartam, pont ezt nem akartam, mert túl fontos vagy nekem, hogy ezzel elrontsuk. Tessék. És igen, aggódom miattad és kiakaszt az, hogy félmondatokat bedobtál, majd még sem mondod el, hogy mégis ki és miért akar neked ártani. Megbízhatsz bennem, nem fogom elmondani senkinek, de kérlek, áruld már el, miért menekülsz innen? - széttárt karokkal, feszülten álltam előtte, láthatta, hogy már sík ideg vagyok, ami a hangomon nem érződött, de az arcomról lerítt jól.

- Köszönöm – nyugtáztam a szavait, azért nem lett volna jó úgy beszélgetni, hogy folytatja a duzzogást, mert úgy nem is jutottunk volna egyről a kettőre. Így is kellemetlen volt már ez a beszélgetés, mert annak ellenére, hogy meg akartam futamodni előle, s lelépni, amilyen hamar csak lehet, ahhoz képest még mindig a szobájában voltam és válaszokat akartam.
- De hát nem tudsz bajba keverni – sóhajtottam, a családomat meg amúgy sem, hisz nekem nem volt családom. Erről mondjuk sosem meséltem Edmundnak, ahogy arról sem, hogy mennyi minden történt velem azóta, hogy felébresztettek a hibrid álomból.
Nagy nehezen sikerült elérnem, hogy meséljen nekem, figyeltem is rá, mindvégig előtte állva, magam előtt összefont karokkal, de amit elmesélt, abból egyelőre még nem állt össze a kép. Valaki a hatalom miatt akart ártani neki, de vajon mit tehetett akkor Edmund, miért lehetett az illető útjában? Efféle kérdések kavarogtak bennem, csak aztán megint valami olyasmit mondott, ami miatt neki állhattam magyarázkodni, s már kezdtem ideges lenni, amiért ennyire megrekedtünk. Ezért is próbáltam megértetni vele, hogy miért viselkedtem úgy, ahogy, s úgy tűnt, hogy kezd megérteni, s talán nekem sem kellett volna elhallgatnom előle a dolgokat.
- Jó, de akkor is úgy érzem, hogy ezt nem kellett volna – feleltem sóhajtva, ő persze csak mosolygott ezen a közös tornán, amit én inkább már kínnak éreztem, le is hunytam a szemeimet, majd amikor közelebb próbált csalni, elleneztem.
- Nem, kérlek...ne csináld ezt, nem szeretném – ismét próbáltam vele megértetni, hogy nem szeretném, ha újra megismétlődne, s bár az előző percben még úgy tűnt, hogy érti, most megint azt éreztem, hogy csábítani próbál.
- Most akkor elmondod, vagy nem? - feszülten kérdeztem rá, továbbra is összefont karokkal állva előtte, mire csöndre intett, így vissza is vettem a hangomból, s kíváncsian figyeltem rá. Döbbenten hallgattam végig, amit az Igresda családról mesélt, de amikor próbált megcsókolni, mellkasára csúsztatott tenyérrel tartottam távol magamtól. - Kérlek Edmund, ha nem hagyod abba, én most elmegyek – mondtam őszintén, mert bármennyire is érdekelt, hogy milyen zűrbe kavarodott, továbbra sem akartam vele komolyabb kapcsolatba bonyolódni.
- Na várj, van erre bizonyítékod? Mert akkor meg kellene keresned valamelyik kancellárt és jelezni a problémát. Ez már nem a középkor, hogy ne tudd megvédeni magad, és nem is egy James Bond film – na igen, még emlékeztem gyerekkoromból ezekre a filmekre, most már talán nem is lehetett hozzá férni ezekhez a régi alkotásokhoz.
- A Flotta? Neeem, a katonaság jó néhány tagját ismerem, rutinvizsgálatra szoktak jönni, és különösképp nem tapasztaltam a körükben mentális zavart. Holmi sértettség miatt nem hiszem, hogy veszélyben lennél, sokkal inkább aggasztó az, amit arról a családról mondtál. Figyelj, szerintem beszélned kellene egy vezetővel erről, és minél előbb. Nem biztos, hogy jó lenne, ha elköltöznél...- persze, hogy nem lenne jó, hisz akkor már nem sűrűn láthatnám. Ezt viszont nem mondhattam neki csak úgy. - Biztos van más választás - jegyeztem meg, s ekkor a keze után nyúltam, hogy megérintsem, s érezze a támogatásomat.

- Nem lesz semmi bajom, emiatt ne aggódj – igyekeztem megnyugtatni, azt hiszem, hogy ennyire még nem láttam a Dominium árnyoldalát, s nem is tudtam nagyon komolyan venni az efféle fenyegetett élethelyzetet, mert engem sosem ért a hajón ilyen attrocitás. Hittem a törvényben, s abban, hogy mindenkinek joga van, bár nem voltam naiv, tudtam azt is, hogy vannak rossz emberek, de azért még sem gondoltam volna, hogy Edmund ekkora nagy bajban lenne. Ő viszont nagyon is határozottan állította ezt, ami elgondolkodtatott. Ám úgy tűnt, hogy még ezt a komoly beszélgetést sem tudta komolyan venni, mert flörtölni próbált még eközben is.
- Nem hinném, hogy arra játszol – mondtam határozottan, hisz elég jól értettem az emberek viselkedéséből, Edmund pedig egész eddig próbálkozott nálam, így kizártnak tartottam, hogy ez lenne a célja.
- Na, ez jó! - végre, kiderült, hogy azért mégis csak van valami a tarsolyában, ám amikor javasoltam, hogy ezzel meg kellene keresnie a kancelláriát, azonnal meghátrált. Ezt sem értettem, hát biztosan akadt valaki ezen a hajón, aki nem korrupt és nem csak a saját céljai vezérlik.
- Értem én, hogy senkinek sem akarsz tartozni, de az sem megoldás, hogy elmenekülsz – mondtam ezt én, úgy, mint aki épp nem ezt a megoldást akarta alkalmazni reggel, csak hogy ne kelljen a férfivel kínos beszélgetésbe bonyolódnom.
- Persze, hogy nem kell hozzá, de ahhoz már igen, hogy emiatt valaki meg akarjon gyilkolni – jegyeztem meg, s újra tanácsoltam, hogy keressen fel egy vezetőt, de láthatóan hajthatatlannak tűnt. Olyan könnyedén kezelte ezt a témát, ráadásul engem csak felpaprikázott az, hogy így beletörődött a helyzetébe.
- Látod? Pontosan ezzel van a bajom! - csattantam fel, s ebből máris érezhette, hogy nem vagyok irányába közömbös. Csak azért, mert reggelre falat húztam kettőnk közé, még nagyon is sokat jelentett nekem. Viszont ezzel a mondatával is csak alátámasztotta azt, hogy nem nyílhatok meg neki, s nem engedhetem magamhoz közel, mert ahogy egész életemben eddig mindenki, úgy ő is csak magamra hagy. A veszteségnél pedig nincs fájdalmasabb dolog a világon, s még mindig jobb, ha távol tartom magam tőle, mint hogy miatta siránkozzak. S éppen ezen mondata miatt, bár megérintettem, már el is húztam tőle a kezem.
- Tudod mit? Tényleg felejtsük el ezt az egészet. Te meg menj csak, Perdán biztosan nincsenek gyilkosok, ott minden maga a menyország… - jegyeztem meg némi idegességgel a hangomban, aztán hátrébb léptem tőle.
- Minden jót neked! - azzal sarkon fordultam, s magára hagyva visszasiettem a lakosztályomba, hogy végre egy kis levegőhöz jussak. A súlyos kövek azonban még mindig ólomként telepedtek a mellkasomra. Dühített ez a helyzet, az hogy Edmund a menekülést választotta, ahelyett hogy segítséget kért volna a kancelláriától. De neki így volt a jó, s talán nekem is ez jelentette a pontot a mondat végére.